14. fejezet
Mámorban

Az út vissza a szobájába most hosszabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Zsongott a feje a sok gondolattól, a bájitalok már bekerültek a véráramába, s átjárták az egész testét. Hermione csak némán hallgatta a csupasz falakon visszhangzó lépteiket. Csoda, hogy senkivel sem találkoztak a mai estén, pedig minden sarok után várt egy-egy összetűzésre valamelyik aranyvérű idiótával. Mintha egész teste jajveszékelt volna a megkönnyebbülés helyett. Már csak egy ártalmatlan karkötő volt a kezén, semmi több, de még mindig minden testrésze tele volt halványodó vörös vonalakkal, amit a kis rohadék béklyó szorítása hagyott rajta. Persis megnyugtatta, hogy ezek holnapra eltűnnek, és nem marad utánuk nyom. Igazából Hermionét ez nem érdekelte túlságosan.

Túlélte – mégis annyira idegesnek érezte magát, feldúltan simította hátra a göndör haját. Akkor sem érezte magát ennyire összetörtnek, mint amikor Ron magára hagyta az erdőben Harryt és őt. Egyedül volt. Szörnyen magányosan. Annyira hiányoztak a barátai. Minden levegővétel fájt. Mindig kitaláltak valamit együtt, támogatták egymást, most pedig… a helyzet kilátástalannak látszott. Most már elmondhatná nekik – harapott az ajkába, de azonnal elvetette az ötletet. Nem akarta elmesélni egyiküknek sem ezt a történetet. Mennyire megalázó is lenne… És ha megkeresné őket, biztosan kiderülne, hogy már nincs rajta a béklyó. Mae pedig ezt nem tehette meg. Túlságosan össze volt zavarodva, és a barátai csak rontottak volna a helyzeten. Hiányzott valami, amitől összeszedhette magát, amitől újra normálisan gondolkodhatott, ami visszahozza a földre. Annyi megpróbáltatás után jöhetett volna valami jó is.

Egy pillanatra becsukta a szemét. Draco végig ott lépdelt mellette. A fiatal férfi szótlanul haladt előre, még csak rá sem nézett. Markáns arcéle néha-néha megfeszült. Ki tudja mi járhatott a fejében… A tejfölszőke haja a homlokába lógott, s a lány legszívesebben kisimította volna, csak úgy, semmilyen céllal. A varázsló igyekezett a lehető legjobban eltűntetni a sárkánypikkelyeket, melyek megtörték a családjától örökölt tökéletes külső báját, bár így is lázadt ez ellen a kócos hajával. Mégis ettől annyira féktelennek tűnt, vadnak, s sokkal érdekesebbnek, hiába sütött róla a hideg és jeges kimértség.

Noha a lány tudta, hogy Malfoy mennyire haragos belül, lenyűgözte mennyire képes uralkodni magán. A szíve a torkában dobogott, egyre szaporábban vette a levegőt. Mégis mi lenne, ha… Halkan felsóhajtott. Nem kergetett lányos fantáziákat valamiről, ami soha nem lehet az övé. Csak keresett valamit, valami mást, ami kiűzi akár egy pillanatra is a rossz emlékeket. Valami sötétet, valami bűnöset, ami eltöröl egy másikat. Őrültség – üvöltötte az agya, de már nem volt semmi esélye az ellen, amit a boszorkány a fejébe vett.

Mikor a szobája elé értek megálltak egy pillanatra. Egymás szemébe néztek, lélegzetvételnyi távolságra voltak egymástól. Még soha nem tették meg ezt igazán, a szürke és barna szempár különös figyelemmel méregette a másikat, mintha először néznének egymásra. Ott volt. Egy apró szikra vagy valami, amitől képtelenek voltak megmozdulni.

– Mi a gond?

– Semmi – rázta meg a fejét Hermione.

– Miért nézel így?

– Hogy nézlek? – kérdezte a boszorkány.

– Nem is tudom – rázta meg a fejét. Draco ajka résnyire szétnyílt, valamit mondani akart, de a boszorkány lábujjhegyre állt, aztán óvatos csókot adott az ajkára. A fiú egy pillanatra megmerevedett. Nem számított tőle ilyesmire. Édes volt és ártatlan.

A varázsló tudta, hogy vissza fogja a lányt csókolni, és azt is, hogy meg fogja bánni. Az ajkai érintése az észszerű dolgokat teljesen elhomályosította. Ám abban a pillanatban, amikor számára kigyúltak a csillagok a sötét égbolton, egy tétova, romlatlan, tapasztalatlan ajak első csókjától, nem érdekelte semmi sem. Egy apró szikra kellett csak, amely lángra lobbantotta a lelkét. Ő mozdult először, s átvette az irányítást.

Draco két kézzel fogta meg a boszorkány arcát, s olyan szenvedéllyel vette birtokba a boszorkány ajkait, hogy Hermione azt hitte ott helyben elszédült. Az erősítő főzetek csodát műveltek vele, de Malfoy féktelensége elgyengítette a megkínozott tagjait. Nem számított ilyen elsöprő, pusztító gyönyörűségre.

– Ez…

– Meg se szólalj, Malfoy! – mondta a boszorkány, és elmélyítette a csókjukat.

Felejteni akart, mindent, mindenkit. Az emléke sem maradt meg Ron csókjainak, Malfoy letarolta ezeket, megsemmisítette, egyenként hamvadtak el, és merültek feledésbe. Pont erre vágyott. Kimondatlanul is. Halványan érzékelte, ahogy finoman nekinyomódik a háta az ajtófélfának, aztán a fiatal férfi keze a derekára vándorolt. Hosszan csókolták egymást, mintha megállt volna az idő körülöttük, s megszűnt volna a folyosó nyomasztó félhomálya. Más volt, egyáltalán nem hasonlított egyetlen csókra sem, amit eddig kapott.

Mintha hónapok óta most vennének levegőt először mindketten, amit felszabadítja őket.

A két szenvedélyben égő test összesimult, karjaik ölelésben forrtak össze. A gondolkodás most már csupán valamilyen elvont fogalomnak tűnt, csak az számított, hogy ajkuk egymáshoz ér, nyelvük vad táncban egyesül. Hermione szíve dübörgött a mellkasában, mintha ki akarna ugrani onnan. Egy pillanatra szakították meg a csókot, de a szemkontaktust egyszer sem.

– Bejössz?

– Akarod, hogy bemenjek?

Hermione kinyitotta az ajtót, aztán kinyújtotta a kezét, s Draco elfogadta, mindketten beléptek a helyiségbe, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. A félhomály uralkodott a szobában, de nem tettek ellene semmit sem. Csupán a hold fényének ezüst sugarai világítottak be az ablakon. A kettejük közötti feszültség pattanásig feszült. Nem távolodtak el egymástól, noha mindketten ugyanannyira idegesek voltak.

– Szóval?

– Ez csak… – kezdett bele Hermione, de képtelen volt kimondani.

– Értem.

– Én…

– Felejteni akarsz.

– Pontosan.

– Még elmehetek – szólalt meg rekedten a fiatal mágus. A boszorkány megborzongott a varázsló hangjától.

– De nem akarom – rázta meg a fejét Hermione, s mintha még mindig viaskodott volna saját magával. Most nem bírt a szemébe nézni.

– Tiszában vagy vele…

– Könyörögjek? Ez, ami velem most történik… túlnő mindenen. Én… én… most ezt nem tudom kezelni. Tudom, hogy kihasznállak…

– Ugyan kérlek… Kihasználni? Te? Engem? – horkantott fel a varázsló, aztán gonoszul elmosolyodott. – Édes, hogy ilyesmit feltételezel.

– Akkor maradj! Kérlek!

– Tudod, hogy ez őrültség – folytatta Draco, talán ő volt most kettejük közül a józanabb, noha sohasem volt a megfontoltság mintaképe. Most az egyszer meg akart valakit menteni. Mégpedig Grangert attól, hogy egy olyan útra lépjen, ami teljesen összetöri.

– Nem őrültség – ellenkezdett tovább a griffendéles. – Csak mi ketten együtt, semmi több. Ma este. Nem akarok gondolkodni, nem akarok mérlegelni, csak azt akarom, amit ígértél nekem.

– Ígértem?

– A múltkor.

– Tudod, hogy ugrattalak, ugye? – kérdezte, miközben félre fordította oldalra a fejét Draco, de még mindig a boszorkányon tartott a tekintetét. Mintha meg akarná fejteni, hogy vajon mi is jár a fejében.

– Már nem tűnik viccesnek.

– Fogalmad sincs ez mekkora nagy őrültség – lépett egy lépéssel közelebb a fiatal férfi. – Össze fogsz törni, ha megteszed. Nem leszel többet az az ártatlan, barna szemű kislány…

– Nem vagyok ártatlan, mellesleg kislány sem. Sem gyenge. Ezt el tudom viselni. De azt, ami történt velem… Ez most nem megy. – A torka elszorult, a könnyek fojtogatták, ugyanakkor mindent megpróbált teljesen elfojtani. – Azt hittem, hogy te ezt megérted.

– Megértem.

– Akkor mi a gond?

– Törékeny vagy. Nem a te stílusod ez, Granger. – Visszagondolt arra a pár órával ezelőtt történtekre, majd a lábadozásra. Most nem úgy nézett ki, mint aki pátyolgatásra szorul, sőt mintha ő akarta volna lehengerelni Dracót. Bűnnek érezte volna, ha kihasználja ezt a helyzetet. Noha már maga a csók is az volt, mégis ez sokkal nagyobb lépés. – Tudod, hogy félig vicceltem, amikor felajánlottam, hogy szexeljünk.

– Nem érdekel. Csak tedd meg!

– Biztosan?

– Ez, amit most érzek, rosszabb. Felemészt. Megőrülök tőle – vallotta be, de még mindig nem nézett Malfoyra. – Hagyd, hogy elfelejtsem egy pillanatra, kérlek! Segíts ebben. Csak egyszer.

– Tudod, hogy ez nem megoldás.

– Mintha neked nem lenne mindegy. – Hermione most mert csak a szürke szemekbe nézni, most sem tudott semmit sem kiolvasni belőlük. – Képzeld azt, hogy valaki más vagyok.

– Ez nem így működik, Granger – mosolyodott el kissé Malfoy. – Nekem is vannak érzéseim.

– Akarom, kész vagyok rá.

– Én gátlástalan vagyok, az én lelkemnek már mindegy. Te talán még menthető vagy – mondta gyengéden.

– Nem vagyok szűz, tudom, hogy mivel jár ez.

– Belegondolni is szörnyű, hogy Weasley ért hozzád először – morogta a varázsló. – Gondold ezt meg!

– Kedves vagy, hogy aggódsz miattam – mondta a boszorka, majd megfogta a fiú nyakkendőjét, aztán magához húzta, s megcsókolta. – Ha nem akarod, akkor menj el! Most!

– Hülyének nézel, Granger?

– Meglátjuk.

Most már nem volt sehol az ártatlanság, se a tapogatózás, el akarta magát engedni, hasonlóan a varázslóhoz ő is egyszer az életben féktelen akart lenni. Most Dracón volt a sor, hogy meglepődjön a hevességétől, a vad vágytól, ami most nem belőle eredt, egy röpke percig dermedten érzékelte a csókot, aztán hasonló agresszióval viszonozta. Keze egy pillanat alatt utat talált Hermione derekához, és magához húzta.

Minden gondolat kirepült a fejéből, s csupán a fizikai sík létezett. Nem volt már más csak az összeérő testük, ami elmosta a rossz emlékeket. Egymásra figyeltek, mindenféle kínos gondolatok nélkül. Mintha a csatázó ajkaik az univerzum központját jelentették volna, ők maguk meg az ősrobbanás. A mardekáros erős karjával védelmezőn ölelte át. Majd, mintha köztük ez egy játék lett volna, újra átvette az irányítást. Csatát vívtak ajkaikkal. A boszorkány finomban belevájta a körmeit a férfi vállába, válaszul a varázsló beletúrt a mogyoróbarna hajzuhatagba.

A lány nem gondolta, hogy Malfoy a megoldás, a válasz a kérdéseire, viszont annyira jó volt a rossz érzéseitől elszakadni. Az érintése valódi, csókja mámorító, a kulcsa a meneküléshez… szüksége volt rá. Kihasználta, elvette, amit akart. Egyetlen szó nélkül szabadult meg a blúzától, majd a padlóra dobta. Malfoynak egy perc megszólalni való esélye sem maradt, mert a vállánál fogva Hermione hátradöntötte, majd egy pillanat múlva már újra csókolóztak az ágyon fekve. A varázsló ujjai biztos kézzel oldották ki a melltartó kapcsát, és a ruhadarab hamarosan csatlakozott az addig egyedül árválkodó blúzhoz a padlón.

Hermione remegő kézzel kezdett kigombolni a gombokat Draco ingén, miközben a fiú újra beletúrt göndör tincsek közé, egy pillanatra mindkettőjüket beborította a mogyoróbarna hajzuhatag. A boszorkány végigfuttatta kezét az izmos mellkason, majd egy pillanatra megállt, amikor megérezte a pikkelyeket. Malfoy ekkor megfogta a kezét, és nemet intett, azonban arra nem gondolt, hogy nem hallgatnak rá. Miért is lenne így? A lány másik kezét végigcsúsztatta az oldalán, majd suttogva kimondta a varázsigét.

– Finite Incantatem. – Fél perc sem kellett, hogy megjelenjenek a pikkelyek, teljes valójukban. Az összes, amit gondosan elfedett a bűbája. Ujjai döbbent gyönyörrel siklottak végig a kidolgozott mellkason, majd lassan a sárkánypikkelyes bőrfelületen is. Nem érdekelték a hibák, pont ettől volt ő olyan, amilyen. Sőt érdekes módon még izgatta is. Aztán halkan kimondta: – Gyönyörűek.

Draco egy hosszú pillanatig nézte őt. Csak rá tudott gondolni. Senkit sem látott még ennyire érzékinek, a maga ártatlan módján. A barna szemek nem hazudtak neki, nem ígértek hamisságot, ármánykodást, csak annyi érdekelte, hogy megkapja, amit akart. És ez nem a pénze volt, nem a státusza, hanem ő maga. Hogy maradt még így is annyira tiszta és erkölcsös, amikor éppen készült megszegni a saját szabályait, s egy bukott halálfalóval legyen?

– Te vagy gyönyörű – suttogta a fülébe rekedten, majd egyik kezével felnyúlt, és megérintette a boszorkány arcát, mintha egy titkot közölt volna vele, miközben a lehető legnagyobb áhítattal simította végig a kecses csípő vonalát. – Még megállhatunk.

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Nem szoktam magam meggondolni.

– Nem játssz velem, Granger! Nekem is vannak érzéseim.

– Ne rontsd el a pillanatot!

Miközben Hermione a mellkas szépségét csodálta, Draco magához húzta megcsókolta, aztán a nyakát kezdte csókolgatni, amitől először elakadt a lélegzete, majd kénytelen volt egy mélyet sóhajtani. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték a másik parfümjének az illatát. Hermionét soha senki sem hívta gyönyörűnek. Még Ron sem. Soha nem érezte magát ennyire vonzónak, attól, hogy valaki ennyire gyengéden ért hozzá, ennyire mélyen csókolta meg, s most valóban érezte, hogy a varázsló tényleg akarja őt. Persze Malfoyról volt szó, ez vitathatatlan, mégis meghagyta magát abban a képzelgésben, hogy egyedül ő van rá ilyen hatással. Talán nem is tévedett. A szürke szemek minden egyes mozdulatát követték.

Megint az ajkán érezte, Draco ajkának édes érintését, amitől újra elvesztette a fejét. Hogyan lehet ennyire felszabadító, amit ennyire nem kellett volna megtennie? Nem kellett visszafognia magát, Malfoy közel sem volt Ron. És még soha nem vágyott ennyire senkire sem. Engedett az ösztöneinek, és finoman beleharapott a varázsló alsó ajkába, amire ő halkan felnyögött. Végighúzta a kezét bordáin, s úgy érzékelte, mintha áramot vezettek volna a végig a gerincén. Mámorban úsztak; színtiszta, hamisítatlan mámorban.

Hermione utolsó ép gondolata pontosan az előtt volt, hogy Draco megszabadította az utolsó ruhadarabjától is, és ott feküdtek egymáshoz simulva, felhevülve. Meztelen bőrük összeért. Eszébe jutott, hogy ellöki magától, aztán visszakozik. De mi értelme lett volna éppen most megfutamodni? Belenézett a szürke szemekbe, megint az a különös csillogás örvénylett bennük a viharfelhőkkel. Hirtelen annyira világossá vált, hogy szeretkezni fognak egymással, hogy minden gondolat szertefoszlott. Átadta magát pillanatnak.

***

A szenvedélyük vihara lassan csitult el, a lelkükben sokáig tombolt, pusztított is, de sok minden más megvilágításba került. Ott feküdtek egymás mellett a holdfényben, a közös takaróba burkolózva, még mindig meztelenül, de már tisztes távolságban. Hermione hátat fordított Dracónak, aki most a hátán fekve szótlanul bámulta a plafont. Mindketten csendben voltak. Elégedettnek kellett volna lennie, de még mindig vágyott rá, hogy újra megérinthesse a boszorkányt, viszont nem mozdult egyikük sem. Granger senkihez sem hasonlított.

A varázsló alig észrevehetően félszemmel nézte, ahogy Hermione meztelen vállát megvilágítja a holdfény. Még mindig olyan szépnek találta. A hosszú hullámos haját, ami most lágyan lehullott a párnára. S figyelte, ahogy a válla íve kilógott a takaró alól. Legszívesebben megérintette volna, mégis hezitált. A hév, ami szenvedélyüket táplálta, most már nem lobogott olyan elánnal, mint percekkel korábban. De élének vissza tudta idézni a vágytól ellágyult arcot, ami örökre beleivódott az emlékezetébe. Hirtelen visszatértek a valóságba, ami már sosem lesz számukra ugyanaz.

– Granger – szólalt meg rekedten –, szólalj meg végre! Légy szíves.

A boszorka megmozdult a takaró alatt, amit szégyenlősen magára húzott, majd lassan fordult meg. Áldotta a félhomályt, hogy nem kell nyíltan a fiatal férfi szemébe néznie. A zavara még egy volt a többi benne kavargó érzés között.

– Mégis mit mondhatnék? – kezdte színtelen hangon. Elcsigázott volt, szégyellte magát, és már koránt sem tűnt olyan jó ötletnek, hogy egymással csevegjenek.

– Fogalmam sincs, csak… Nem tudom. Egyáltalán jól vagy?

– Hogy jól vagyok-e? – kérdezett vissza Hermione meglepetten, majd még szorosabban csavarta magára a takarót. – Érdekes kérdés.

– Alapjában véve nem az, sőt… a helyzetedre, és a mai nap történéseire gondolva igencsak helyénvaló kérdés. Kicseszettül szar napod volt.

– Jól vagyok – válaszolta, óhatatlanul is a béklyó okozta sérülésekre terelődött a figyelme. Még mindig fájt a szorítás nyom. – Legalábbis azt hiszem.

– Nyugtalannak tűnsz – szólalt meg újra Draco.

– Meztelenül fekszem melletted az ágyban. Ne csodálkozz, hogy egy kissé… zavarban vagyok.

Draco halkan felnevetett, és az oldalára fordult, kezére támaszkodva a boszorkányra nézett.

– Engem egyáltalán nem zavar. Gyönyörű vagy.

– Oh, csak ezt ne, kérlek! – mondta, miközben végigsimította az arcát.

– Mit ne?

– Nem kellenek a bókok – közölte vele nyíltan. – Legyél olyan, mint mindig.

– Mindig is tudtam, hogy a nők meglehetően furcsák – jegyezte meg egykedvűen, aztán mélyen felsóhajtott. – Szóval csak a testem kellett?

– Tudod, hogy értem… Ne tegyük bonyolultabbá a helyzetünket! Ez csak egy… ez csak… szex volt.

– Hermione…

– Maradjunk a vezetékneveknél.

– Nem húzok el csak így.

– Pedig jobb lenne.

– Én nem ilyen vagyok – mondta Draco.

– Mi? Miért?

– Mert nem sunnyogok el.

– Ilyen az én formám. Pont egy lelkiismeretes varázslót kellett kifognom – fújt egyet Hermione.

– Persze, mert én olyan vagyok, mint maga az ördög szerinted – fúj egyet válaszul Draco is.

– Fogalmad sincs…

– Azt akarom, hogy tudd, mit gondolok rólad – jelentette ki a varázsló. – Itt vagyunk ebben az elcseszett helyzetben, és nem akarok hazudni neked. És ha én azt mondom, hogy gyönyörű vagy…

– Ne mondd ki még egyszer! – tette a kezét a fiú ajkára Hermione. Draco közelebb hajolt hozzá, majd felcsúsztatta tenyerét a boszorkány karján, aztán ajkával csókot nyomott az ujjakra.

– Jó, vannak más módszerek is arra, hogy kifejezzem magam – közölte rekedten, majd még közelebb húzódott hozzá, még akkor is mosolygott, amikor megcsókolta a Hermione vállát.

– Mégis mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.

– Nem tudom mennyire vagy jó találós kérdésekben, de azt hiszem, hamarosan rá fogsz jönni te magad is. – Lassan húzta le a vékony takarót, mintha minden egyes részletet az emlékezetébe akart volna vésni. Ajkával megérintette a kulcscsont ívét. Hermione mindkét kezét Draco arcára tette, aztán finoman közelebb húzta magához. A szürke tekintett a hold fényében ezüstösnek látszott.

– Megbeszéltük, hogy ez egyszeri alkalom.

Először csak egy ravasz mosoly volt a válasz.

– Nem beszéltünk meg semmit – szólalt meg Draco. – Próbáltam, de te nem akartad megbeszélni. Nekem is vannak az ilyen helyzetekre elveim.

– De…

– Minden alkalommal egyedi és megismételhetetlen lesz – közölte sötét, izzó vággyal hangjában. – Különben is te beszélted meg magaddal, hogy ez csak egy futó kaland lesz, és sajnálom, de ennek az alkalomnak koránt sincs vége. Nem, nem… én is itt vagyok, tudod?

– Azt hittem, hogy majd felkelsz, és kisétálsz a szobámból.

– Olyan naiv vagy, Granger! – nevetett fel halkan. – Azt hitted, hogy elsunnyogok, mint egy vesztes?

– Fáradt vagyok.

– Rengeteg erősítő főzetet kaptál – magyarázta Draco egy apró mosollyal. – Csoda lenne, ha holnap délig sikerülne aludnod. Nem sietek, holnap délutánig nincs órám, addig bőven ráérek, és annyit lógok amennyit akarok. Szóval most én fogok dönteni.

– Ez így nem jó – jelentette ki Hermione. – Ezt nem így akartam. Bonyolítod a helyzetünket.

– Persze, mert még el sem kezdtem.

– Nem erre gondoltam.

– Tudom jól, mire gondoltál – mondta, aztán egy határozott mozdulattal lerántotta a takarót róla. – Hadd győzzelek meg! Piton különben is a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád.

– Amíg a szobámba nem kísérsz. Az ajtóm előtt véget kellett volna érnie a küldetésednek. – Draco gyengéden simította végig a lány csípőjét. – Szerintem nem erre gondolt.

– Te hívtál be az ágyadba.

– De azt hittem… Nem is tudom mit hittem.

A varázsló egy apró csókot lehelt a boszorka ajkára, amivel egy pillanatra belefojtotta a szót.

– Micsodát hittél? – kérdezte halkan. – Mindegy is, Hermione, mert nem fogok elmenni. Most még nem.

Mielőtt újra elmerültek volna az újabb csókban egy pillanatig egymás szemébe néztek. A boszorkány beletúrt a tejfölszőke hajba, ami selymesebb volt, mint azt gondolta volna. Viszonozni kellett a csókot, minden egyes alkalommal, amikor nyelvük összeért, úgy érzete az ellenállása úgy hullik szét, mintha nem is lett volna. Magának sem merte bevallani, hogy mennyire vágyik az értintésre, Draco érintése. Pusztító tűz söpört keresztül mindkettőjükön.

– Talán most is azt akarod, hogy eltűnjek? – suttogta vágytól fátyolosan, miközben kezét lassan felcsúsztatta Hermione combján.

– Aha – rebegte elhalóan.

– Nem könnyű téged meggyőzni – nevetett fel halkan. – De azt hiszem, még van némi remény.

– Talán…

– Nekem egy talán is elég. – Miközben a kezét finoman felcsúsztatta a boszorkány combján, s ujjai elmerültek a forróságban. A tekintetük egymásba kapcsolódott. A lány ajkán egy apró sóhajjal. – Még mindig azt akarod, hogy elmenjek?

– Nem – suttogta Hermione.

– Akkor engedd el magad!

***

Hosszú órák múlva egymás karjaiba simulva feküdtek az ágyon. A holdfény már valamerre másfelé járhatott, s most sötétségbe burkolózott a szoba. A mély csend körülölelte őket. Hermione kezét Draco mellkasára tette, tenyere alatt érezte a fiú egyenletes szívdobbanásait. Túl nyugodt, túl intim helyzet volt, aminek semmi köze sem volt a szerelemhez vagy más hasonló érzésekhez. Szeretője lett Malfoynak, és még csak meg sem bánta. Hívhatta magát így? A gondolatai ordítottak a fejében.

– Még mindig túl görcsös vagy – mormolta a boszorkánynak a mardekáros. – Mi jár a fejedben?

– Azt hittem, hogy alszol.

– Nem, még nem.

– Nem tudok aludni.

– Ma felejtsd el ki vagyok – suttogta a fülébe Draco. – Így könnyebb lesz.

– El lehet felejteni? – kérdezte a lány, miközben az ujjaival egy sárkánypikkely körvonalát rajzolta körül. – Te nem tudom melyik világban élsz.

– Nyilván nem. Csak gondolom így könnyebb.

– Nem az.

– Megbántad?

– Nem – rázta meg a fejét boszorkány. – Nem bánok semmit.

– Akkor jó.

– Te megbántad?

– Én? Dehogy – válaszolt. – De nekem ez nem olyan, mint neked.

Bődületes, óriási hazugság. Miért is akarta megjátszani magát? Persze Granger nem az első lány volt az életében, de hogy a köztük történtek ne legyenek semmilyen hatással rá.

– Ühüm.

– Nem hiszel nekem?

– Hiszek neked. Most már nem pletyka, amit terjesztettél…

– Ezen rugózol? – nevetett fel halkan a varázsló. – Nem hiszed, hogy ezt elmondanám mindenkinek? Ez, ami köztünk van, túl intim és… Ne gondold magad annak, ami nem vagy.

– Sosem voltam olyannal, aki iránt nem éreztem semmit – vallotta be a lány. Semmit? Micsoda hazugság. Persze nem volt magyarázat a hirtelen feltámadó vonzalmára. Ugyanakkor az, hogy semmit sem érzett az nem volt igaz.

– Engem gyűlölsz a legjobban, nem? Ezt nem mondanám úgy, mintha nem éreznél semmit – jegyezte meg egy félmosollyal Draco.

– Nem így értettem – mondta Hermione.

– A vonzalom is éppen elég. A vágy is. Nem kell hozzá szerelem – elmélkedett. A szerelem szót annyira furcsa hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is hinne igazán a létezésében.

– Gondolod?

– Ühüm.

– Akkor maradjunk ebben.

A boszorkány mély levegőt vett, aztán kifújta.

– Legalább jó volt? – kérdezte Draco elmélázva, miközben visszagondolt a boszorkány arcára.

– Oh, kérlek…

– Itt az ágyban bármit kérdezhetek – vigyorgott. – Ha azt kérem, akkor el kell mondanod mindent, amit szeretsz.

– Ugyan, kérlek!

– Ez a szabály – vonta meg a vállát.

– Ne hozz zavarba!

– Nem szoktad megbeszélni? – érdeklődött a varázsló. – Weasleyvel?

– Nem – válaszolt egyszerűen. Egy hosszú ideig csend volt a körülöttük.

– Miért?

– Muszáj erre válaszolnom? – kérdezte Hermione, miközben az ajkába harapott.

– Nem, de szeretném tudni.

– Ronnal ilyenről nem igazán beszéltük – vonta meg a vállát. – Ő olyan… nem is tudom.

– Weasley egy barom – sóhajtott fel. – Össze akarsz jönni még vele?

– Rendbe hoznám a barátságunkat, de nem… Ez nem menne újra vele – mondta ki a boszorkány, és mintha megkönnyebbült volna. – Nem tudom azt akarni, amit ő.

– Jobbat érdemelsz nála – szólalt meg félhangosan.

– Ennyi keveset gondolsz róla vagy ennyire sokat gondolsz rólam?

– Most komolyan? – fújt egyet Draco. – Lehet Weasley akármennyire nagy hős, akkor sem ér fel hozzád.

– Talán – mondta félhangosan.

– Aludjunk egy kicsit.

– Jó ötlet.

Hermione hozzásimult a varázslóhoz. Hagyta magát sodródni ezen a különös érzelmi hullámon, lebegni egy felhőn csak is ma este. Elnyomta az elméjébe kúszó negatív gondolatokat, és csak hagyta a fiúnak, hogy magához ölelje. Nem érzett megbánást, nem érzett bűntudatot.

Draco elégedetten nyugtatta a karját a boszorka kecses hátán, figyelte az egyenletes lélegzését, ahogy a lábaik egymáshoz simultak. Az első nyugodt pillanata hosszú-hosszú ideje, nem zúgott már benne az érzés, nem forrongott benne a düh, mintha Hermione kiűzte volna a rossz gondolatait, s a tökéletes csend költözött volna a helyükre.

Mindkettőjüknek megnyugvást hozott a másik közelsége, s anélkül merültek álomba, hogy egyáltalán eszükbe jutott volna maga a tény, hogy elfelejtettek védekezni.

hozzászólások: 2

by Neola @ 07 May 2023 12:49 pm

Szia!
Uuuuuu! Nagyon jó volt!
A címből sejteni vélte az ember, hogy mi lesz, de ennyire merész lépésre nem számítottam! Érdekes volt és váratlan.
És Draco önzetlenség is nagyon tetszett bár én legalább annyira ideges lettem, hogy kérdeződik, mint Hermione. XD XD XD
Na, az utolsó mondaton gonoszul felnevettem. Ritka az az író, aki ezt így lemeri írni. Tudod inkább az szokott lenni, hogy elfeledteti velünk a történést és később derül ki a turpiság. Bár én ebbe bele sem gondoltam az utolsó mondatodig.
Szuper volt! Köszönöm szépen!
Üdv:Neola

by Nyx @ 08 May 2023 06:07 am

Szia,
Köszönöm szépen! Igen-igen, nem igazán hagytam sok titkot a fejezet tartalmára vonatkozóan, de azért örülök, hogy mégis okoztam némi meglepetést. Izgultam, hogy milyen lesz a fogadtatása, mert ilyesmit eddig még nem írtam. Ugye még nagyon sok érzelem nincs köztük. Mert bár fizikai síkon közelebb kerültek most, érzelmileg még annyira nem. Ezzel csak időszakosan oldottak meg egy feszült szituációt. Viszont talán ez segített Hermionénak lezárni azt, ami Ronnal volt köztük, meg talán egy picit felejteni.
Draco nem akarta magával rántani a sötétségbe Hermionét, egy igazi úriember. Ugyanakkor igen-igen fogja be a száját, aztán ne gondolkodjon annyit XD Bár azért sokat nem kellett győzködni, hogy tegye meg. Mindenképpen azt akartam hangsúlyozni, hogy ez egy átgondolt és egyben egy felelőtlen döntés is volt. Júúj, hát igen :) Muszáj volt leírnom az utolsó mondatot. Nem akartam sok kétséget hagyni, főleg, hogy majd a folytatásban ennek nagy szerepe lesz. Ugyanakkor bonyodalmat fog okozni bőven. De egyelőre ez még annyira nem lesz fontos. Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki, hogy tetszet!