15. fejezet
Átváltozás

Draco a hajnali fényben állt a harmatos fűben. Hajnali négykor ébredt fel Hermione mellett. A boszorkány nyakig betakarózva aludt az ágy szélére kihúzódva, összegömbölyödve. Mintha álmában tüntetett volna az ő jelenléte ellen. A varázs megtört. Kíméletlenül eltűnt minden, ami tegnap este a holdfényben annyira más volt, mint bárki mással. Megértette. Emlékezett ő is a múltra. Butaság lenne azt hinnie, hogy bármi megváltozik ettől. Megborzongott, amikor arra gondolt, ami köztük történt. Vége volt a közös pillanatuknak, ami után nem maradt semmi, csak üresség.

A varázsló már képtelen volt visszaaludni, így inkább felöltözött, visszament a szobájába letusolni, aztán friss ruhában kijött a parkba animágiát gyakorolni. Nem akart a kettejük között történteken agyalni, de valahogy nem tudta ezt kiverni a fejéből. Hermione annyira más volt, annyira… nem igazán tudta volna meghatározni. Még abban is kételkedett, hogy igazán ismeri. Gyorsan elhessegette a gondolatait, amivel most képtelen foglalkozni, aztán belevetette magát a munkába.

Órákon keresztül gyakorolt eredménytelenül, ez pedig nem használt az idegállapotának. Dühös volt, ahogy mostanában mindig, és az sem segített, hogy nem tudta elérni a célját. Ezerszer átgondolta a folyamatot. Idegességében megvakarta a nyakát, a körbe beleakadt a pikkelyekbe. Már a testét borító pikkelyek sem érdekelték, nem rejtette el őket. Eszébe jutott a boszorka érintése, ahogy végigfuttatta az ujjai rajtuk. Ahogy a szemei csillogtak… Még nagyobb idegességgel rántotta el onnan a kezét. Nem, nem, nem. Nem gondolhatott a boszorkányra.

Át akart változni. Soha nem volt ekkora ereje annak a gondolatnak és elhatározásnak, ami most egyszerűen lángolt benne. Bizsergett tőle a bőre. Maga sem tudta meddig próbálkozott eredménytelenül, de a nap egyre magasabbra kúszott a horizonton, bár még iszonyatosan korán volt. Az animágia tankönyv a földön hevert, és elég viharvert állapotban, néhány átok nyoma megperzselte a lapokat. A fiatal varázsló fel-alá járkált, s eközben észre sem vette Hermionét, aki csendben átvágott a parkon, hogy megtalálja őt. A boszorkány alakja a ködös, párás reggeli fényben bontakozott ki. Draco észrevette őt. A lány egyenesen a varázsló felé haladt, amikor meglátta. Mikor odaért a két fiatal tekintete találkozott. Egyikük sem szólalt meg.

Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, mindketten állták a másik tekintetét. Kínosnak kellett volna lennie, meg kellett volna, hogy bánják, de csak távolságot tartottak egymástól. Túl hosszú ideig nem történt semmi. Csak a reggel lágy hangjai töltötték be a park legtávolabbi sarkát, ami a lehető legtávolabbra esett az iskolától és a kínácsi szemektől. Draco nem örült annak, hogy a lány megjelent itt mellette. Sőt a szíve hevesen kezdett dobogni, és zavarban érezte magát. Sosem volt zavarban, most mégis megtörtént. Hermione még mindig nem szólt semmit, csak fázósan megdörzsölte a karját.

– Mit csinálsz itt? – ripakodott rá kicsit erélyesen Draco. Nem akarta, hogy összerezzenjen, és összehúzza magát, mintha félne tőle, de nem tudott parancsolni az indulatainak.

– Nem tudtam aludni tovább – válaszolta halkan. – Aztán amikor észrevettem, hogy elmentél… azt gondoltam, hogy… Mindegy. Kijöttem… levegőzni.

– Pont ide?

– Ez van a legtávolabb a kastélytól. Nem akartam találkozni, tudod… a többiekkel.

– Ühüm…

– Ha amiatt vagy dühös, ami történt…

– Nem vagyok amiatt dühös – jelentette ki Draco, aztán kicsit megenyhült. Mély levegőt vett, aztán ujjaival átgereblyézett a tejfölszőke haján. – Tényleg nem vagyok dühös.

– Figyelj, ha ez valamiben is zavar…

– Granger, engem az egyáltalán nem zavar, hogy lefeküdtünk egymással – mondta végül a varázsló. Hermione önkéntelenül tett egy lépést hátra. Draco folytatta: – És nem akarok beszélni róla. De, ha te akarsz…

– Nem, nem kell – sütötte le a szemét Hermione, és elpirult a hajnali fényben. Önkéntelenül feljebb húzta a pulcsit a nyakán, amin még mindig ott volt halványan Draco ajkainak finom nyomna. A varázsló szeme egy pillanatra sötéten megvillant.

– Jó – bólintott a fiatal férfi. – Így rendben vagyunk?

– Igen, persze… Rendben vagyunk.

– Helyes.

Hermione egy ideig szótlanul nézte a varázslót, mintha mondani akart volna valamit, de nem tett semmit. Zsongott a feje. Idegeseb babrálni kezdte az ezüst karkötőt a csuklója körül, ami enyhén még mindig sajgott. Aztán lepillantott a tankönyvre. Egy menekülés a téma elől. Le akart hajolni érte, de aztán meggondolta magát.

– Tudod, hogy a könyved a fűben van? – szólalt meg kissé rekedten.

Draco ránézett a viharvert olvasmányra, amit legszívesebben darabokra tépett volna pusztán indulatból, de csak megpiszkálta a cipője orrával.

– Ühüm.

– Megégtek a lapok.

– Tudom, én csináltam. Dühös voltam – magyarázta karba tett kézzel.

– Jó. Értem – harapott az ajkába.

– Figyelj, Granger, ha mégis azért jöttél…

– Nem miattad jöttem – vágott Draco szavába Hermione. – De ha már itt vagyok, akkor talán… Nézd, segíteni akarok, hogy mind a ketten minél előbb elhúzhassunk innen. Oké?

– Segíteni? Nekem? Ez olyan furcsán hangzik. Ez a griffendélesnél talán bejönne, de mi mardekárosok egyedül szoktuk megoldani a problémáinkat. Képes vagyok erre.

– Aha, persze… Hogy is lehetne másképpen? – forgatta meg a szemét Hermione. – A régi barátaid nem egészen ezt mondanák.

– Nekem nincsenek barátaim – jegyezte meg Draco.

– Látod, ezt elhiszem.

– És nincs is rá szükségem.

– Tudom – bólintott Hermione. – Segítek.

– Tényleg? A nagy Hermione Granger segítene nekem? Érdekes.

– Igen, mert… Együtt vagyunk ebben a szar helyzetben. Te magad mondtad. Emlékszel? – Draco mérgesen felmordult. A lánynak teljesen igaza volt. És visszahallani a saját szavait cseppet kijózanítónak tűnt, mellesleg rém idegesítőnek.

– Én is tudom, hogy mi lesz. Bár neked sokkal több a vesztenivalód – tette hozzá hidegen. A metsző szürke tekintet olyan volt akár a jég.

– Igen, és nélküled nem tudok elmenni innen – válaszolta a boszorka. – Szóval én is érdekelt vagyok ebben az átváltozásban.

– Egyedül nagyobb esélyed lenne.

– Gondolod? – sóhajtott fel a lány. – Igazából nem tudom, hogy az lenne-e. Amíg Mae a képben van, addig nem hiszem. Logikusan nézve a dolgokat… egyedül semmire sem fogok menni.

– Ez igaz. Együtt nagyobb esélyünk van. El kell húznunk a francba innen – mondta ki a lehető legtöbb aggodalommal. – Úgy gyűlölöm ezt a helyet, mint a hippogriff trágyát.

– Én is.

– Szóval akkor ketten vagyunk ebben a helyzetben?

– Meg Piton és a felesége – pontosított a boszorka.

– Oh, igen.

– Szóval mi lenne, ha segítenék? – tette fel a kérdést Hermione. – Nem biztos, hogy tudok, de talán, ha együtt átgondoljuk, akkor megtalálhatjuk a megoldást.

– Évek óta tanulom – kezdte Draco. – Miben tudnál nekem segíteni? Ráadásul téged kidobtak az óráról.

– Mert olvastam egy csomó könyvet ebben a témában – közölte kimérten. – Ha nem hiszed, akkor sajnálom, de azt hiszem, hogy tudom nálad, miért nem működik ez a dolog.

– Na, halljuk!

– Csak akkor, ha itt maradhatok.

– Rendben. Maradj itt.

– Miért pont sárkány? – kérdezte Hermione. – Annyit állat lehetne.

– Mert hatalmas.

– Ez hülyeség. Az animágiának a célja az, hogy megvédje az illetőt, segítsen neki elbújni. Te pedig ezzel kitűnsz, mintsem elbújnál. Miért?

– Nem akarok elbújni, és kicseszett albínó vadászgörény sem akartam lenni – horkantott fel Draco megvetően. – Eleget tűrtem, hogy háttérbe állítsanak. Olyan akarok lenni, aki képes harcolni, győzni, s megfélemlíteni másokat.

– Szóval vadászgörény lennél igazából?

– Igen – válaszolt fogcsikorgatva. Nem nézett Hermionéra. Élénken emlékezett még arra, amikor negyedévre. – Soha nem akartam elhinni, hogy ez van bennem. A belső énem, ami miatt ezzé válhatok? Nem… nem. A legrosszabb negyedikben volt, amikor Mordon pontosan görénnyé változtatott.

– És a sárkány?

– A rögeszmém lett – vonta meg a vállát. – Addig mondogattam ezt, amíg másra nem tudtam gondolni.

– Értem. De az varázslat is azt mutatta, hogy sárkány leszel – folytatta Hermione.

– Talán mégis sikerül.

– Félsz az átváltozástól?

Draco arca megkeményedett, vonásai elmélyültek. Még is mit válaszoljon erre? Persze, hogy félt, hiszen ismerte a történeteket a balul elsült átváltozásokról.

– Ha engem kérdezel, akkor a lazítás lesz a kulcs – szólalt meg ismét Hermione. – Hagyd megtörténni, bíznod kell a varázserődben. Azért történt a baj, mert ellenálltál. Legalábbis ez az elméletem.

– Megpróbálom újra.

– Jól van.

A következő órák kemény gyakorlással teltek. Draco erősen koncentrált, maga elé képzelte a nagy és hatalmas magyar mennydörgőt, és beleadta minden erejét. A nap időközben egyre feljebb kúszott az égbolton. Lassan kezdett a köd teljesen felszállni.

– Talán próbáljuk meg sötétedés után – javasolta Hermione.

– Nem.

– Malfoy…

– Meg tudom csinálni.

– Tudom, de talán később…

– Nem – vágta rá Draco. – Most már majdnem megvolt.

– Ürítsd ki az elmédet! – mondta a boszorkány. – Bár tudom, hogy ez nehezen fog menni…

– Okklumencia.

– Igen, ez bejöhet – bólintott a lány. – Tudod miről van szó?

– Születésem óta gyakorlom – mosolyodott el a fiatal varázsló. – Apám mindig is tudta, hogy Voldemort egyszer visszajön, és akkor a családunk veszélyben lesz. Akkor még nem értettem, hogy miért fontos ez. Csak a tiszta elmét lehet lezárni mások elől, ha túl sokat gondolkodsz és rengeteg minden jár a fejedben, akkor kiszolgáltatod magad. Mostanában nem gyakoroltam, így nehéz lesz kitisztítani az elmémet.

– Oh…

– Meglepődtél?

– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Észszerűnek tűnik.

– Bassza meg! Most nem tudom hogyan vagyok lennék erre képes.

Hermione nagyon is megértette őt. Közelebb ment a varázslóhoz, aztán biztatóan megszorította a karját. Draco egyenesen a barna szemekbe nézett.

– Értem. Akkor gondolj egy tiszta pillanatra, amikor semmire sem gondoltál – javasolta Hermione.

– Ez beválhat.

– Van ilyen pillanatod?

Draco elgondolkodott, aztán elmosolyodott. Olyan elsötétült szürke szemmel bámulta Hermionét, ahogy tegnap. A boszorkány újra elpirult, és megszakította a szemkontaktusukat, elengedte a fiú karját, aztán hátrébblépett tőle.

– Mi lenne, ha hátrébb mennél? Mármint messzebb – javasolta a varázsló rekedten. – Lehet, hogy most sikerülni fog.

– Jól van.

Draco egy pillanatra becsuka a szemét, vett egy mély levegőt. Kiüríteni az elméjét nem volt a legegyszerűbb. Borzasztóan sok kavargott benne, sokkal több minden, mint amit máskor hagyni szokott az elméjében járni. Mindent ki kellett zárnia, ami nyugtalanította. Először át kellett irányítania a figyelmét. Menni fog – sulykolta magába.

Mély levegő. Figyelte a reggeli légáramlatot, érezte a hideg levegőt a bőrén, hallgatta a közeli fák susogását, a madarak énekét. Megmozdította a nyakát, aztán kigombolta az ingét. Mikor kinyitotta a szemét egyből meglátta. Hermione pontosan a szemébe nézett, és feszülten figyelte. Olyan sebezhető volt, gyönyörű a maga módján. Nem tudta hogyan, nem tudta miért, de az, hogy őt láthatta teljesen kitörölt mindent a fejéből. Pontosan úgy, ahogy tegnap este is. Egyáltalán nem kételkedett benne, hogy most sikerülni fog.

Mágiahullám járta át. Bizseregni kezdett a bőre. Mintha minden egyes szívdobbanását érezte volna. Lélegezz! – mantrázta saját magának. Áramlott benne az erő, az az erő, amitől képes volt varázsolni nap mint nap, de még egyszer sem aknázta ki teljesen. Ő maga sem tudta mire képes most. Azt sem mennyire mélyen, az utolsó sejtjéig nyúlóan is benne van a mágia. Forróság, iszonyatos erejű hő söpört végig rajta. Annyira jó érzés volt. Teljes eufória.

Az átváltozás gyorsan történt meg, sokkal könnyebb volt, mint azt a fiatal varázsló gondolta volna. Fájdalmas, de mégis felszabadító. Akár egy mágiahullám, úgy haladt át rajta az energia. A teste kifordult magából, kicsavarodott, itt-ott megnyúltak a csontjai, máshol összehúzódott. A szíve ott dübörgött a mellkasában. Hirtelen nem is tudta mi történik vele. Azt sem tudta önmaga-e egyáltalán, mintha a saját teste nem is a sajátja lett volna, hanem már valaki teljesen másé, de közben a tudata magmaradt olyannak, amilyennek eddig. Érezte a mágiát, ahogy még eddig soha. Először életében nem kételkedett saját magában. A varázsereje tette a dolgát, s teljesen átalakult valami olyasmivé, ami egyszerre ismerős és ismeretlen. A reggeli ködben egy irtózatos magyar mennydörgő sárkány körvonalai rajzolódtak ki.

Draco csapkodó szárnyakkal emelkedett fel a földről. Könnyűnek érezte magát, egyszeriben légiesnek, ösztönösen jöttek a mozdulatok. Furcsa volt, némileg ő maga sem tudta, hogyan történt és mit tegyen, de ahogy a szél belekapott a szárnyai alá, mintha valahol mélyen az ösztönei mégis tudták a választ. Leírhatatlan érzés, egészen részegítő. Sokkal jobb, mint seprűn repülni. Először még bizonytalan volt, akár egy repülni tanuló kismadár egy veszélyes bestia estében, ennek ellenére gyorsan ráérzett.

Eközben Hermione a földön ülve figyelte a látványt. Gyönyörű volt és félelmetes, mintha ez a lény eddig csak Draco elméjében szerepelt volna, és most hirtelen testet öltött. A béklyó, amit eddig a varázsló viselt, most a fűben hevert kettétörve. Izzott az anyag, amibe a rúnákat verték. A boszorkány messziről nézte csak a darabokat, nem mert hozzányúlni, sőt fel sem mert kelni a helyéről. Minden erejével a sárkánnyá változott Dracót figyelte. Akkor hirtelen eszébe jutott valami, még sűrűbb ködöt varázsolt a park köré. Még nem hiányzott, hogy mindenki megtudja a mardekáros képességeit.

Draco eközben egyre feljebb és feljebb repült. Élvezte a szárnya alatt fütyülő szelet. Teljesen elvarázsolta az érzés. Tett egy kört, aztán lassan ereszkedni kezdett. Elegáns landolást tervezett, de túl gyorsan alakult vissza. Draco zihálva terült a fűben. Az élmény több volt, mint sokkoló, sőt egészen megrázó. Minden tagja remegett a nagy megerőltetéstől. Kellett néhány perc, mire egyáltalán tudott magáról. Halványan érzékelte a külvilág hangjait, érzései, benyomásait, mintha nem is jutottak volna el ezek teljesen a tudatáig. Először egy hideg, remegő kéz érintése volt az arcán. Annyira lágy és gyengéd.

A látása még homályosan fókuszált, de néhány pislogás után felnézett a lányra. Olyan szép volt, de mérhetetlen szomorúság tükröződött vissza a tekintetében. Szavakat formált a finom ívű szájával, bár Draco a fülcsengésétől nem igazán értette, amit a boszorkány neki mondott. Csak figyelte a reggeli ködöt, ami ott kavargott kettejük között.

Dracóból egy rövid köhögés tört elő, aztán amikor nagy nehezen az alkarjára támaszkodva felemelkedett a nyirkos fűből. Majd megmasszírozta az orrnyergét. Rekedten szólalt meg.

– Ez állat volt – vigyorodott el rekedten.

– Merlinre! Már azt hittem, hogy valami baj történt – szólalt meg Hermione. A kezét a mellkasára tette, és lehuppant a fűre.

– A landolást még gyakorolni kell – jegyezte meg a varázsló, majd a riadt szemű boszorkányra nézett. Hermione leült a sarkára, aztán idegesen kisimított egy-két tincset az arcából. – Miért remeg a kezed?

– Most ezt komolyan kérdezed?

– Csak nem aggódtál értem?

– Igen, Malfoy, persze, hogy aggódtam. Jó ideig hozzám se szóltál – válaszolt kissé remegő hangon. Meg kellett köszörülnie a torkát, és folytatta: – Itt vagyunk ketten.

– Meg Piton és Persis – mormolta Draco.

– És olyan mágiát gyakorlunk, amit nem lenne szabad segítség nélkül. Rém nyugodt vagyok…

– De nem történt semmi.

– Szerencsére – sóhajtott a boszorkány. – De már volt egy félresikerült próbálkozásod, az sem eshetett túl jól. Mikor volt ez? Alig egy napja?

– Nem kell ennyire felfújni a dolgot – rázta meg a fejét Draco. Még mindig a megkönnyebbültség hullámain utazva.

– Aha…

– Elvégre nem vagyunk barátok – ejtette ki úgy a szót, mintha valamiféle ismeretlen frázis lenne.

– Barátok…

– Miért azok vagyunk?

A boszorkány szóra nyitotta az ajkát, de úgy vélte kár lenne ezt a témát feszegetni. Nem tudott Malfoyra úgy tekinteni, mint egyfajta szabad jegyre, amivel kijut innen, jóformán barátként sem tekintett rá, viszont nem akarta, hogy baja essen.

– Mondjuk úgy, hogy társak vagyunk ebben a helyzetben, ha úgy jobban tetszik, akkor kollégák – válaszolta Hermione végül.

– Érdekes. Tehát akkor nem akarod, hogy idő előtt elpatkoljak?

– Hülye vitáknak nem vagyok hajlandó részt venni. Örülök, hogy átváltoztál, és nem haltál bele.

– Tíz pont a Mardekárnak?

– Talán húsz – sóhajtott fel a boszorkány. – De csak a jó szívemnek köszönhetően.

– Mi lett a béklyóval? – tett fel a kérdést Draco. – Csuklóm úgy fájt, mintha beleégett volna. Francba, bele is égett.

– Ott van nem messze a fűben a két darab – mutatott oda Hermione, miközben a varázsló néhány varázslattal ellátta saját magát. – Nem akartam hozzányúlni. Én… képtelen voltam.

– Majd később összeszedem, mielőtt még valamelyik díszpinty megtalálja – mondta, majd megmozgatta a nyakát. – Mi a következő lépés?

– Az animágus kézikönyv szerint addig kell gyakorolni az átváltozást, amíg el nem éred azt a szintet, amikor már a folyamat nem visel meg. Sem testileg, sem lelkileg.

– Aha, ez mennyi változást jelent?

– Nem tudom, hogy a te esetedben mennyi – kezdte a Hermione –, de úgy körülbelül ötven alkalomra lenne szükség.

– Ennyi időnk nincs – rázta meg a fejét Draco, aztán felült és beletúrt a tejfölszőke hajába. Egy ideig gondolkodott, majd folytatta: – Legalább a felének meg kell lennie, ha sárkányként akarunk innen lelépni.

– Te akarsz így lelépni – szólalt meg Hermione. – Nekem remek lenne az is, ha a nagy zűrzavarban hoppanálnék. Ez sokkal jobb terv, mint az, hogy sárkányháton keresztül repülünk a tengeren.

– Persze, aztán egy pillanat alatt megtalálnak – ásított egyet Draco. – Ha már nagy felfordulást csinálunk, akkor a legjobb együtt megszökni, gyorsan, és minél messzebb innen. Egyébként meg végeztem egy kis kutatást. Innen nem lehet csak úgy hoppanálni.

– Ez nem Roxfort. Lehet hoppanálni, te is megtetted.

– Pontosan. Más szabályok, más baromságok – folytatta a varázsló. – A kastély és a park területén lehet. De máshova… Egyből nyomjel kerül arra, aki illetéktelenül dehoppanál innen. Gondolod, hogy mindegyik ki aranyvérű seggfej itt akarja tölteni a szünidőt? Önként? Ugyan már!

Hermione megvonta a vállát.

– Elárulom neked, Granger, hogy nem mindenkinek olyan nagy a tudásszomja, mint neked – rázta meg a fejét Draco. – Gondolod, hogy nem inkább egy tengerparton lennének?

– Remek. Kell egy másik terv.

– Azon dolgozom, szivi – húzta ki magát. – Ezzel a képességemmel el tudunk innen menni. Sokkal könnyebb, mintha megpróbálnánk fellógni a hajóra, és azzal visszamenni.

– Valahogy nem nyugtat meg, hogy te vagy az egyetlen esélyem a menekülésre.

– Mi nyugtatna meg? Egy Törhetetlen eskü?

– Az túl körülményes.

– Akkor be kell érned az adott szavammal – vonta meg a vállát Draco. – Hidd el, én is el akarom hagyni ezt a nyomortanyát minél hamarabb, és minél gyorsabban.

– Mi a garancia arra, hogy magaddal viszel?

– Ez benne a szép, Granger, bíznunk kell egymásban – mosolyodott el elégedetten. – Egyszer már bíztál bennem.

Hermione az ajkába harapott.
– Merlin legyen akkor velünk!

– Pontosan.

– A huszonöt alkalom kevés, hogy jól menjen az átváltozás – mondta a lány, miközben számításokat végzett. – Ráadásul túl nagy a távolság.

– Kezdek napi kettővel indítanánk, aztán két naponta emelek a mennyiségen. Akkor hamarabb készen lennék. Körülbelül másfél hét alatt még az ötven is meglenne – jelentette ki eltökélten. – Nem megoldhatatlan.

– És mi lesz a repülőúttal? – tette fel a kérdést. – Hosszú, és ha viharos lesz, akkor még nehezebben fog menni.

– Megoldom.

– Hogyan tudnád annyit gyakorolni?

– Megoldom – ismételte meg Draco. – Szerintem nem lesz gond, ha kihagyok néhány órát. Veled is több időm lenne együtt, édes kettesben. Mire eljut a híre apámhoz, hogy kicsaptak, már messze járunk.

– Miért ragaszkodsz ehhez? Mert ezzel halálra kínzod magad, és…

– Nem fogok meghátrálni. Ha így menekülünk senki sem fog a nyomunkra akadni. Nekünk pedig pontosan erre van szükségünk. Lesz tűzerőnk.

– Nem lesz – ábrándította ki a boszorkány.

– Miért nem lesz?

– Mert nem vagy sárkány, Malfoy – vágta rá Hermione. – Ha tényleg sárkánynak születél volna, akkor esetleg tudnál tüzet okádni, de így. Szerintem egyáltalán nem lesz semmilyen tűz, amit okádhatnál.

– Arra gondolsz, hogy a magyar mennydörgő csak körülbelül öt-hat hónaposan tud tüzet okádni? Mármint olyan isteneset.

– Igen – bólintott a boszorkány.

– Mennyi idős sárkánynak nézek ki? – kérdezte Draco.

– Nem tudom – vonta meg a vállát a lány. – Nem igazán értek a sárkányokhoz.

– Nem kérdezem meg még egyszer.

– Talán két-három hónaposnak – tippelte a boszorkány. – De tényleg nem tudom pontosan.

– Oh, basszus.

– De nem tudom biztosan – szólalt meg gyorsan Hermione. – Kicsit később a könyvtárban megnézhetnénk.

– Mindegy – mondta Draco. – Majd arra építünk, hogy mindenki a sárkányt fogja keresni. Mire rájönnek, hogy én voltam…

– Már leléptünk innen.

– Pontosan. Kezdesz úgy gondolkozni, mint én.

– Ettől mentsen Merlin! – fintorgott Hermione.

– Annyira nem vagyok rossz, ismerd be!

– Kérlek! Ne csináljuk ezt.

– Nem akarod elmondani, hogy mit gondolsz rólam – tette karba a kezét, majd oldalra döntötte a fejét. – Félsz?

– Tőled?

– Aha.

– Egyelőre próbáljunk meg együtt dolgozni – mondta a lány, miközben az ajkába harapott. – Majd ráérünk azon gondolkodni, hogy mit gondolunk egymásról.

– Szóval félsz.

– Nem félek, csak…

– Túlbonyolítottuk tegnap? – kérdezte a varázsló, amivel talán a lényegre tapintott.

A boszorkány egy pillanatra nagyon is elhallgatott. Csak a feltámadó lágy szél susogott a háta mögül. Draco tisztán érezte a finom illatát. Legszívesebben újra megcsókolta volna, de ő saját maga sem talált erre magyarázatot, hogy miért. Meg akarta érinteni az arcát, végigkövetni a vonásait az ujjaival.

– Tudtam mit csinálok – szólalt meg végül félhangosan. – Ennek az egész félelem dolognak talán semennyire sincs köze hozzád. Túl sok… ez az egész.

– Megértem.

– Tényleg?

– Azt hiszem – mondta végül. – Tudom milyen, ha félted a családodat. Aztán minden összeborul körülötted.

– Igen, minden összeborult – bólogatott Hermione.

– Kösz.

– Micsodát?

– Hogy segítettél.

– Szívesen – sóhajtott egyet megkönnyebbültem. – Most pihenned kellene.

– Jó, rendben van. Menjünk reggelizni?

– Én most nem – rázta meg a fejét. – A tegnapi bájitalok… túl sok volt. Még nem bírok enni.

– Én viszont éhen halok.

– Lehet, hogy kellene valami erősítő főzet neked – mondta a boszorkány. – Ha ennyiszer fogsz átváltozni, akkor biztosan több energiára lesz szükséged. Sőt valószínűleg edzened is kell, hogy könnyebben menjen az átváltozás.

– Te jó ég! Úgy nézem rám.

– Hogyan?

– Láttam ezt a nézést – bizonygatta Draco. – Amikor valami a történt Potterékkel, akkor láttam hogyan nézel. Az az okos, őrült nézésed, amikor valamit forgatsz a fejedben.

– Jaj, hagyd már!

– Tetszik.

– El tudom képzelni – tette karba a kezét a boszorkány, majd fázósan maga köré fonta a karjait. – Csak…

– Igazad van – vágott a szavába Draco. – Ha el akarjuk érni a célt, akkor fel kell készülnünk rá testileg és ha már itt tartunk, akkor lelkileg is.

– Akkor menj reggelizni.

– És te?

– Sétálok – válaszolt szűkszavúan a boszorkány.

– Rendben. Később?

– Aha. Majd később.

Azzal mindketten külön utakon folytattak.

hozzászólások: 2

by Neola @ 25 May 2023 02:37 pm

Szia!
Örülök, hogy megtörtént az átváltozás és hogy Hermione jelenléte segített ebben. Az viszont furcsa volt, hogy Magyar Mennydörgő lett. Én egy kékes szürke szemű fehér sárkányt vártam.
Kíváncsivá tesz ez a edzési terv. Hajrá Draco mindent bele!!
Köszi! Kellemes rész volt.
Üdv:Neola

by Nyx @ 26 May 2023 02:11 am

Szia, Végre megtörtént a nagy átváltozás. Hmm ennyire extra sárkányt nem akartam Dracóból csinálni, bár nem lett volna rossz ötlet. Viszont akkor egyből rájönnének, hogy animágus, bár a fene tudja. Azért majd nem kis meglepetés lesz, ha kiderül, hogy Dracónak sikerült átváltozni. Uhh kemény egy edzés lesz az biztos, ráadásul Draco olyan kis megszállottá tud válni. Köszönöm szépen! :) Hamarosan jövök majd a következő résszel.