16. fejezet
Fejest ugrani


Draco magabiztosan haladt végig az előcsarnokon. Egyáltalán nem érdekelte, hogy hányan suttognak a háta mögött. Már meg sem hallotta ezeket a kósza beszólásokat. Órára kellett volna mennie, de inkább a pincehelyiség felé vette az irányt. Szörnyen önelégült volt, dagadt a mellkasa a büszkeségtől. Miután Hermione elment, Dracónak eszébe jutott a béklyó, és visszament megkeresni a fűbe. A darabok még mindig melegek voltak, de gyorsan felmarkolta őket, aztán eltette. Muszáj volt beszélnie a keresztapjával, így a reggeli után egyenesen oda kellett mennie.

Ráérősen mégis a béklyókat piszkálta a zsebre dugott kezével. Az ujjai megérintették a durva széleket. A csuklója még mindig fájt a beleégett rúnáktól, de most leginkább az érdekelte, hogy teljesítette-e feltételeket ahhoz, hogy elmehessen vele. Néhány hosszú lépéssel el is érte keresztapja irodáját. Bekopogott rajta, amikor megkapta az engedélyt belépett a gyéren megvilágított helyiségbe.

– Zavarok? – kérdezte a tejfölszőke varázsló.

– Mondtam, hogy gyere be – válaszolt Perselus, majd összehajtotta a pergament.

– Kissé morcos vagy ma reggel.

– Sok a gondom, kölyök. Szóval miért jöttél?

Draco nem szólt semmit, csak kivette a zsebéből a béklyó darabjait, aztán letette az íróasztalra. Perselus ránézett a darabokra, aztán a fiatal varázslóra.

– Szóval sikerült.

– Igen – vigyorodott el a fiú.

– Örülök. Tudtam, hogy sikerülni fog.

– Nem úgy látszik – sóhajtott fel Draco. – Nem látom az örömkönnyeket.

– Ugyan, kérlek! – sóhajtott fel ő is.

– De most komolyan.

– Dicsérjelek az egekig? – kérdezett vissza Perselus miközben felvette a béklyó darabjait az asztalról. – Vagy adjak tíz pontot a Mardekárnak?

– Nem vártam semmit – vonta meg a vállát a varázsló, de a kezdeti lelkesedére nagyon is megszenvedte a professzor reakcióját. – Granger húszat adott volna.

– Ott volt veled?

– Igen.

– Kivételes varázsképességeid vannak, Draco – mondta a professzor, majd visszatette az ezüstösen csillogó, kissé megégett béklyó darabokat az asztalra. – Ha Roxfortban is igyekeztél volna, akkor más szinten tartanál.

– Ne gyere ezzel nekem! – fintorgott a fiú. – Roxortban mindenki csak Potteréket ajnározta, senki más nem számított. Különben is a RAVASZ vizsgákon tényleg jól teljesítettem.

– Nem csak erre gondoltam – rázta meg a fejét a varázsló. – Folytathattad volna a tanulmányaidat a Mágus Akadémián.

– Hogy aztán bájitalmester, ároktörőmester, legilimentor vagy mittudomén mi legyek? – nevetett fel Draco. – Nem, nem, semmi olyasmi nem akarok lenni, amire apám rá akar kényszeríteni vagy büszke lehet. Bár neki egyetlen vágya, hogy bekerüljek a Minisztérium belső köreibe vagy a Wizengamotba.

– Te döntesz – hagyta rá Perselus. – Elpazarolhatod a tehetségedet vagy kezdhetnél vele valamit.

– Micsodát?

– Majd te szépen kitalálod.

– Nagyszerű. Azt hiszem, hogy ma is tanultam valamit. Most már elmehetek innen?

– Ne legyél olyan türelmetlen! – szólalt meg Piton. – Annyira nem egyszerű innen elmenni, főleg feltűnés nélkül. Ráadásul Grangert sem hagyhatjuk itt. És miért lett ez olyan sürgős pontosan most?

– Nem tudom – válaszolt a fiú, pedig nagyon is jól tudta. Szabadulni akart. Noha tudta, hogy ez Perselus nélkül nem lesz egyszerű. – De igazából, ha akarnék elmehetnék, igaz?

– Igen – bólintott Perselus. – Azonban nem ajánlanám, hogy most egyből elhagyd az iskolát.

– Nem tervezem, de miért?

– Nem vetted észre, hogy a nyomodban vannak? – kérdezte a professzor. – Nem túl ügyes pedig az illető, de állandóan figyel.

– Miről beszélsz?

– Apád nem hagyott csak úgy itt, felügyelet nélkül – húzta gúnyos vigyorra a száját Perselus, aztán felsóhajtott. – Pár napja, amikor az erdőben jártam, akkor találtam rá. Persze nem látott meg, de volt annyira idióta, hogy magában beszéljen. Valószínűleg megkavarta valamilyen átok a fejét. És határozottan rólad beszélt.

Draco beletúrt a hajába, aztán megrázta a fejét.

– Ki az?

– Stan Shunpike.

– Az az idióta? – csattant fel mérgesen. – Valaki elrontott valamit nála, amikor besorozták halálfalónak. Kétszer találkoztam vele, de egyszer sem volt teljesen ép. Ezek szerint azóta sem heverte ki az átkot. Apám miért őt bízta meg? Nem értem.

– Nem hiszem őt bízta meg. Erl Prang hozott el, szerintem Shunpike neki dolgozik – rázta meg a fejét. – De még az is lehet, hogy csak bekattant nála valami. Mindenesetre állandóan az iskola körül őgyeleg, noha remekül álcázza magát, még nem vette észre senki, persze a varázslatok nem engedik közel. Prang viszont bajt is jelenthet. Ha Shunpike-nál bekattan valami, akkor biztosan gond lesz belőle, ha egy épelméjű varázsló szegődik a nyomodba.

– Hogyan rázzam le?

– Ez az egész, akkor sikerül, ha együtt megyünk el innen – folytatta Perselus. – Remélem, hogy beválik a tervünk.

– Beavathatnál – szólalt meg Draco. – Segítek neked. Csaljuk ide azt a szerencsétlen boszorkányt, aztán intézzük el.

– Mae Raven veszélyes – jegyezte meg Piton. – Nem lehet csak úgy idecsalni, aztán elintézni. Egyszer már majdnem megölte Persis. Azt hittük, hogy sikerült az összes emlékét kitörölni róla, de ez nem sikerült.

– Miben segítsek?

– Gyakorold tovább az animágiát – válaszolta Perselus. – Ti ketten Grangerrel semmiképpen nem hoppanálhattok innen.

– Igen, tudom, a nyomjel. Tudok róla – bólogatott a fiú. – Néhány srácot hallottam erről beszélni, de ők sem találtak rá ellenátkot. Le akartak menni a kikötőbe szórakozni.

– Apádnak különösen fontos, hogy szemmel tartson téged. Addig jó, amíg azt hiszi itt vagy. Én nem fogok neki szólni, és le sem vehetem nyomjelet, szóval gyakorolj szorgalmasan.

– Reméltem, hogy nem fogod ezt mondani – sóhajtott fel Draco. – Azt hiszem, nekem is el kell tűnnöm innen egy időre. Mármint a nagy szökés után.

– Készen állt erre?

– Nincs más választásom, nem igaz? – mosolyodott el halványan. – Ha nem függetlenítem magam a családtól, akkor soha nem fogom azt tenni, amit én akarok. Erre van szükségem. Magam akarom kitalálni mihez akarok kezdeni.

– A Malfoy vagyon hiányozni fog.

– A szabadságom jobban hiányozna – szólalt meg Draco. – Nem akarom most sem azt tenni, amit apám akar. Komolyan gondoltam, hogy sárkánygondozó és kutató akarok lenni.

Perselus mély levegőt vett, mintha ő maga sem hinné el a fiatal varázsló szándékait.

– Jól van, kölyök, még van időd, de használd ki rendesen, gyakorolj szorgalmasan.

– Rendben van.

– Most pedig menj! Granger mindjárt itt lesz. Meg kell beszélnem vele, hogy mit mondjon annak a némbernek.

– Gondolod, hogy Granger meggyőzően tud hazudni?

– Kénytelen lesz. Még nem tudtam meg, hogy a szülei biztonságban vannak-e, és a Minisztérium vádjait sem igazolták még vissza. Raven egyelőre érinthetetlen, és még magam sem tudom hol találunk rajta fogást.

– Elmész Londonba?

– Még nem – rázta meg a fejét Perselus. – Csak akkor megyek, ha nincs más választásom. Ráadásul teljesen titokban megszervezni egy rajtaütést nem lesz könnyű.

– Mi lenne, ha én mennék?

– Te nem mehetsz el innen. Feltűnést keltenénk ezzel. Nem fogom kockáztatni, hogy ha te kapcsolatba lépsz a Főnix Rendjével, akkor minden kipattan.

– Miért nem? Megszerveznék egy találkozót apámmal, közben meg elintézném, amit kell. Eljátszanám neki, hogy azt csinálom, amit mond, aztán találkoznék a Főnix Rendjével.

– Ezt diszkréten akarom csinálni.

– Én nem vagyok diszkrét?

– Nem nyitok vitát.

– Meg tudnám csinálni.

– Nem – zárta le a vitát Perselus. – Neked most gyakorolnod kell az animágiát. Ez legyen a szemed előtti cél.

– Úgy lesz – sóhajtott fel Draco, majd lehuppant az egyik fotelbe, és kinyitotta a Reggeli Próféta legújabb számát. – Perselus Piton élete?

– Tedd le azt a vackot!

– A titkos megmentőre emlékezünk – olvasta tovább a fiú vigyorogva. A professzor nem szólt rá még egyszer, hanem egy varázslattal elégette az lapot. – Hé, ez gyakorlatilag cenzúra.

Éppen ebben a pillanatban jelent meg a helyiségben Persis, Hermione társaságában. Draco még mindig szétégetett lapot tartotta a kezében. Perselus halálos nyugalommal tette vissza a pálcáját a ruhája ujjába.

– Talán rosszkor jöttünk?

– Nem, dehogy.

– A keresztapám nem bírja a sajtóanyagot – magyarázta Draco, majd eloltotta a tüzet. – Ha róla szól akkor egyenesen gyűlöli.

– Beszélnünk kell – mondta Persis a férjének.

– Igen, tudom, fel kell készülnünk – bólintott a professzor, aztán Draco felé fordult. – Menj órára!

– Csak így kizársz mindenből?

– Most igen.

– Inkább megyek gyakorolni.

– Jól van – sóhajtott fel Perselus. – Tégy, amit akarsz.

Draco letette a Próféta maradványait a dohányzóasztalra, aztán elindult kifelé. Pontosan Hermione mellett haladt el. Egy pillanatra az ujjaik súrolták egymást. Egy röpke időre egymásra néztek, de a fiatal varázsló már haladt is tovább. A boszorkány torka egy pillanatra összeszorult.

– Vágjunk is bele! – szólalt meg Persis.

Hermione csak bólintott.

– Ülj le, kérlek! – folytatta a boszorkány. – Nem kell aggódnod nem lesz semmi baj.

– Professzor, sikerült már valamit megtudnia a szüleimről?

– Még nem, de legyen türelemmel! – válaszolt Perselus. – Hamarosan megkapjuk a választ.

– Köszönöm!

– Térjünk rá a feladatra.

– Rendben – bólogatott a boszorkány.

***

Csend volt a kis szobában. Hermione már egy fél órája ült az ikertükör előtt és várt. Idegesen figyelt, de nem történt semmi. A szíve hevesen dobogott, minden apró kis neszre összerezzent. Még levegőt vett, beletúrt a hajába, legszívesebben ráordított volna a tükörre. Egyszer csak megremegett a kép, és megjelent Mae alakja.

– Hermione! De jó, hogy újra látlak – mosolygott negédesen. – Eltűntél egy időre.

– Dolgom volt, de végre itt vagyok.

– Pár napja hiába várlak – mondta vádlóan. – Megtudhatnám hol voltál?

– Bájitaltan szakkörön – válaszolta a boszorkány. – Elhúzódott, aztán külön ott maradtam egy kis felzárkóztatásra, páros feladatra egy csoporttársammal. Nagyon kemények ezek az órák.

– Remek.

– Sajnálom, de nem tudtam jönni a megbeszélt időpontban, mellesleg most te is késtél – vetett a szemére Hermione.

– Ez jogos – szólalt meg a nő, majd megvillant egy pillanatra a szeme. – Mesélj, mi történt?

– Új tanár jött – folytatta Hermione.

– Végre valami érdekes – mosolyodott el Mae. – Remélem, hogy már tényleg sínen vagyunk.

– És megismerkedtem Persephonéval – válaszolta a lány, majd vett egy mély levegőt. – Remek tanár, és amennyire tudtam kikérdeztem a bájitalokról. Kértem pár tanácsot is, és készségesen válaszolt mindenre. Azt hiszem, hogy kedvel.

– Remek, remek. Folytasd!

– Illik rá a leírás, bár az a sok dolog, amik voltak az anyagában… Nem tűnik olyannak, amilyennek leírtad. Kedves volt, visszafogott, és igyekezett megtartani a távolságot tőlem, de kétségesen válaszolt minden kérdésemre.

– Biztos vagy benne, hogy ő az?

– Szörnyű pszichopata hajlamát nem tudtam ellenőrizni – sóhajtott fel Hermione. – De a személyleírás stimmel. A kép is stimmel, bár kissé idősebbnek tűnik, mint azon a felvételen.

– Nem minden olyan, mint amilyennek látszik, legyél vele óvatos – vigyorgott önelégülten a boszorkány. – Nagyon jó, és most figyelj rám, Hermione! Ez volt az első lépés.

– Első lépés? Azt beszéltük meg, hogy csak meg kell bizonyosodnom róla itt van-e, és utána elmehetek…

Hermione pulzusa megemelkedett. Annyira tudta, hogy ez lesz. Mae elnéző tekintete borzalmasan idegesítette, legszívesebben áthajította volna a tükröt az egész szobán, hogy az apró darabokra törjön össze.

– Ez annyira nem egyszerű – rázta meg a fejét Mae. – Még tarts ki egy kicsit, Hermione! Most az a lényeg, hogy fel kell térképezned a szokásait. Hova szokott járni, kikkel beszél, elhagyja-e az iskola területét.

– Nem is tudom – harapott az ajkába Hermione. – Ez így már nagyon… Nem erről beszéltünk eddig.

– Eltart egy kis ideig, amíg kihozlak onnan. Rendben?

– Nincs rendben.

– Csak rajtad áll, hogy mi fog történni. A szüleid…

– Ne! Kérlek, ne beszélj erről! – csattant fel a boszorkány.

– Akkor legyél jó kislány, és tedd meg, amire kérlek, oké? Egyelőre nem mehetek oda, adódott egy kisebb probléma, de hamarosan ott leszek melletted.

– Értem – bólintott a lány, de közben nagyon ideges volt. – De mikor?

– Egyelőre korlátozottak a lehetőségeim – morogta a boszorkány. – Oda nem olyan könnyű bejutni, mintha egy kibaszott erőd lenne. Segítened kell benne, ha ez megtörténik, akkor utána szabadon elmehetsz.

– Ühüm – bólintott Hermione, bár már egyáltalán nem hitt neki.

– Minden rendben van?

– Persze, csak… Mindegy.

– Még bírd ki egy kicsit, jó?

– Fogalmad sincs milyen borzalmas hely ez – rázta meg a fejét Hermione, és ebben nem is mondott semmi olyasmit, ami nem volt igaz.

– Meglepődnél – húzta el a száját Mae. – Én rosszabb helyen vagyok, nekem elhiheted. Fontos, hogy most összeszedettek legyünk.

– Mit kell tennem?

– Elmondom – vigyorodott el Mae. Olyan volt akár egy keselyű, aki előételként akarta szétcincálni Persist. – Egészen addig kövesd, amíg azt nem mondom, hogy elég. Legyél a jobbkeze, ha kell, jelentkezz a segédjének.

– Biztos, hogy ez fontos?

– Ki kell ismernünk a szokásait, meg kell tudnom mikor a legvédtelenebb. Figyeld, hogy mikor használ pálcanélküli varázslatot.

– Rendben.

– Viszont ne hagyd, hogy hozzád érjen!

– Miért?

– Egyelőre elég legyen annyi, hogy bízz bennem!

Hermione csak bólintott.

– Később beszélünk a szokott időben.

– Jól van.

***

Késő este Hermione még mindig ideges volt a beszélgetés miatt. Órákig sétálgatott fel-alá a kis szobában, mire sikerült végül lefeküdnie az ágyra. Az ikertükörben látott Mae önelégült és őrült tekintete sokáig kísértette. Beleborzongott az egészbe. Nyakig húzta fel a takarót, de még így fázott. Becsukta szemét, de nagyon sokára sikerült végül elaludnia. Az álomtalan álomból Hermionét pálcafény ébresztette fel. Először rettenetesen megijedt, majd idegesen ült fel az ágyban. Szürke szempárral találta szemben magát, akiről jól tudta kicsoda.

– Mi a francot keresel itt? – kérdezte Dracótól. – Halálra rémítettél.

– Nyugi, Granger, csak én vagyok! – közölte vele rekedten, mintha mindennapos lenne a megjelenése.

– Igen, látom. Megbolondultál?

– Jobban is reagálhatnál a jelenlétemre – jegyezte meg sértődötten.

– Éjszaka közepén felzavarsz. Rosszul aludtam, és Mae… mit magyarázkodom? Húzzál vissza a saját szobádba! Barom!

– Érted jöttem. Öltözz, és kint találkozunk!

– Értem? Nem inkább a lelkemért ebben az órában? – Masszírozta a mellkasát a boszorkány. Meg kellett volna átkozni a mardekárost. – Komolyan kezelésre lesz szükségem azután az év után.

– Biztos – hagyta rá Draco, aztán gyorsan témát váltott. – Szedd össze magad! Velem jössz!

– Magyarázatot nem adsz?

– Majd, ha összeszedted magad.

– Utállak!

– Én is – vigyorodott el Draco, aztán kiment a szobából. – Na jó, annyira azért nem. Szóval öltözz!

Hermione remegő lábakkal kelt fel az ágyból. Gyorsan felöltözött és felvett egy sötétkét pulóvert, összekötötte a haját, belebújt a fekete edzőcipőjébe. Egy pillanatra belenézett a fürdőben lévő tükörbe. Nem érezte magát jól, megmosta az arcát, de a hideg víz sem segített sokat. Hideg volt, fázott, legszívesebben visszabújt volna az ágyba, bár valami azt súgta ezt nem tehette meg. Kivonszolta magát az ajtón. Draco a falnak dőlve várta.

– Mi tartott ennyi ideig? – méltatlankodott. – Már majdnem beleőrültem a várakozásba.

– Még kerestem egy átkot, amivel megkeseríthetem az életedet – sóhajtott fel a boszorkány.

– És találtál olyat? – nézett rá Draco.

– Még nem, de ha megtalálom – vett egy nagy levegőt a lány –, akkor nem fogok habozni.

– Rendben – sóhajtott fel a fiatal varázsló, mintha nem is érdekelte volna az egész, sőt igazából nem is érdekelte. – Mostantól, akkor mindenhova magam viszem a pálcám, nehogy egy kócos griffendéles megtámadjon.

– Hova megyünk? – váltott témát Hermione, miközben fázósan tette karba a kezeit. A folyósón csak ők voltak, a lépteik tompán visszhangzottak a csupasz, kőfalakon.

– Az épület legmagasabb pontjára – mutatott felfelé Draco.

– Nem, nem, nem – ellenkezett a boszorkány. – Én nem fogok lépcsőzni a kedvedért éjnek évadján.

Felemelt kézzen elindult visszafelé, de Draco még idejében megfogta a karját, és visszahúzta magához. Hermione a fiú mellkasának ütközött. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ami túlságosan is kellemes volt. Annyira jó volt a meleg ölelésben, ami igazából nem arról szólt, hogy ő jól érezze magát.

– Hagyj aludni, Malfoy!

– Kellesz nekem, Granger – mondta a fiú komoran.

– Miért? – nyögte a boszorkány. – Miért most? Éjszaka van.

– Mert egyedül nem megy – rázta meg a fejét a varázsló.

– Malfoy… Neked nincs rám szükséged.

– De van – bólintott Draco, majd megdörzsölte Hermione karjait. – Te segítettél az átváltozásban. És most ebben is fog.

– Aha – bólogatott a boszorkány. – Már megbántam.

– Mi bajod van, hogy ennyire reszketsz?

– Hideg van, álmos vagyok… Kell ennél több?

– Mindjárt jobban leszel – mosolyodott rá a fiú, aztán megveregette a vállát. – Rengeteg lépcső felfelé. Ettől fel fogsz ébredni.

– Még jobban utállak, mint eddig, Malfoy – nyögte a boszorkány. – Én nem értem miért kell Merlinnek pont veled vernie.

– Jobb lesz a kedved egy kis lépcsőzéstől. Kell az edzés neked is, ha már el akarsz innen menni és utána rohanni.

– Semmit sem tudsz arról mi kell nekem.

– Gondolod? Vannak azért ötleteim – nevetett fel, majd egy ellenállhatatlan mosolyt villantott Hermione felé. – De egyelőre ne ezt vitassuk meg. Szedd a lábad, még sehol sem tartunk!

– Hát persze.

Mire felértek Hermione már a pokolba kívánta Dracót, aki persze még csak meg nem is lihegett. Egy örökkévalóságig tartott ide feljutni, noha körülbelül a lépcsők számolását körülbelül a táv felénél a boszorkány inkább feladta. Amikor kiléptek a torony tetejére a holdfénybe, Hermione teljesen elámult. Olyan régen nem nézett így az égre. A kellemes esti szél belekapott mindkettejük hajába, s a lány egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy mennyire nem is akart idejönni.

– Ne menj a korláthoz! – hallotta Draco hangját, ami kizökkentette egy kicsit.

– Miért?

– Mert elég erős a szél – mondta a fiatal varázsló, aztán egy ugrással fent termett a kőkorláton. – Jobb, ha nem csinálsz őrültséget.

– Te meg mi a jó Merlin szakállát csinálsz? – kérdezte rémülten a boszorkány. – És még én ne menjek a korláthoz? Szállj le onnan! Most rögtön! Őrült vagy?

– Le fogok ugrani – jelentette ki Draco, majd megmozgatta az izmait a nyakában. Hermione egy enyhe szédülést érzett, aztán teljesen elfehéredett.

– Megvesztél?

– De édes, hogy így aggódsz – nevetett. – Ez csak egy kísérlet.

– Malfoy, te nem vagy normális – rázta meg a fejét a lány. – Ne csináld ezt!

– Az animágiát gyakorlom.

– Így? Elment az eszed teljes mértékben – rázta meg a fejét a boszorkány. – Azonnal szállj le onnét! Ezt nem így kell gyakorolni.

– Normális vagyok, azért vagy itt – mutatott most Hermionéra Draco, aztán megmozgatta a nyakát. – Ha esetleg valami rossz történne, akkor te megmentesz. Úgy gondolom, hogy egy kis pozitív ösztönzés nagyon nagy segítség lesz.

– Most ez komoly? – horkantott fel a boszorkány.

– Halálosan.

– Tudom már, hogy miért nincsenek barátaid – rázta meg a fejét a lány. – Ilyen őrült ötletet nem is hallottam. Ha nem tudom megállítani a zuhanást, akkor neked annyi. Senki sem fog tudni összerakni.

Draco megforgatta a szemét, aztán lemászott a korlátról, és mindkét kezét Hermione vállára tette. Mélyen a szemébe nézett.

– Azt hittem, hogy bírod a rázós dolgokat – szólalt meg komoran. – Tudod Potterék, Voldemort, és a többi. Bízom a varázserődben.

– Tényleg valami baj van az agyaddal – nézett rá a boszorkány. – Nem hiszem, hogy így kellene gyakorolnod. Leugrani a toronyból?

– Csak mentsd meg az életem, ha nem tudnám megcsinálni, oké? Ennyit szeretnék tőled kérni, semmi mást.

Hermione az ajkába harapott, és elfordította a fejét. Fogalma sem volt mit érezzen, mit gondoljon. A varázsló csak megforgatta a szemét, aztán közelebb hajolt a boszorkányhoz. A homlokuk összeért egy pillanatra, majd Draco egy hirtelen ötlettől vezérelve Hermione álla alá nyúlt, maga felé fordította, és megcsókolta. Érezte, ahogy a lány ellágyult a gyengédségtől. Miért volt ennyire jó? Miért volt ennyire más? Ösztönösen simult hozzá a varázslóhoz. Amikor ajkaik eltávolodtak a boszorkány pislogva nézett fel Dracóra, akinek megvilágította a hold az arcát.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte a lány.

– Azért, hogy megnyugodj. És talán azért, hogy legyen okod megmenteni.

– Érdekes módszereid vannak – mondta, majd tett néhány lépést hátra. Összefonta a karjait, és igyekezett nem gondolni a csókra.

– Semmire sem reagáltál, gondoltam ez hátha bejön.

– Idióta.

– Most pedig szedd magad össze, Granger! Csak rád számíthatok. Nehogy ez legyen az utolsó csókom – vigyorodott el a varázsló.

– Rohadtul tudod hogyan kell terhet rakni valakire.

– Vegyél egy mély levegőt! Megvárom.

– Ne ugorj le!

– Ezen már túl vagyunk.

– Ez irtó magas – próbált a lelkére beszélni. – Ráadásul innen egy meredek sziklafal vezet egyenesen a tengerig.

– Ha kinyúlok, akkor a te lelkeden fog száradni.

– Idióta mandragóra vagy!

Draco csak nevetett, újra felmászott a kőkorlátra, aztán kitárta a kezeit. A tejfölszőke haját összeborzolta a szél. Hermione előhúzta a pálcáját, és bólintott, hogy felkészült a varázslatra. A fiatal férfi megfordult, majd ugrott. A menetszél az arcába csapott. Bízott magában, a képességeiben, át akart változni. Újra érezte azt a bizsergést, amit átcsapott fájdalomba.

A szíve hevesen dobogott, elárasztotta az adrenalin a vérét. Vészesen közeledett a köves, sziklás part. Behunyta a szemét. Átalakult, a sárkány szárnyait megvilágította a holdfény, kitárta őket, aztán a szárnyak felemelték, mint egy ejtőernyő, majd hangtalanul siklott a víz felett. Draco felrepült a levegőbe, s a torony felett körözve kiszúrta Hermionét. A lány még mindig rémült volt, miközben a falhoz simulva figyelte őt.

A varázsló felrepült majd visszaalakult, zuhanni kezdett. A boszorkánynak még éppen idejében sikerült kimondania a bűbájt. Draco tíz centivel a kemény kőpadló felett állt meg. Mikor megszűnt a varázs, gyorsan feltápászkodott, majd leporolta magát. A vigyora most is elégedett volt. Hermione még mindig idegesen szorongatta a pálcát, miközben a másik kezét ökölbe szorította.

– Minden rendben van?

– Hát persze – mondta a boszorkány, de igyekezett nem nézni a varázsló szemébe.

– Köszi, Granger.

– Barom – válaszolt Hermione, aztán elindult vissza a szállására. Búcsúzóul meg jól meglökte a varázslót a vállával. Draco mélyen felsóhajtott, aztán elindult a boszorka után.

– Most mi bajod van?

– Semmi.

– Persze, semmi…

– Késő van – magyarázta a lány, s megszaporázta a lépteit.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem fogok neked könyörögni.

Hermione nem válaszolt, s vissza sem nézett. Olyan messze akart Dracótól kerülni amennyire lehetett. A feje zsongott az egész élménytől. Érezte, hogy a sírás fojtogatja a torkát, de erős akart lenni. Olyan gyorsan haladt amennyire tudott. Mire elérte a szobáját addigra Draco bőven lemaradt mögötte. Mélyeket lélegezve dőlt neki a falnak. Hoppanálás hangját hallotta a szobájában. Draco jelent meg újra előtte.

– Sajnálom – szólalt meg először a varázsló. – Nézd én…

– Menj már el, Malfoy! – mondta a boszorkány.

– Nem akartam, hogy rosszul érezd magad – folytatta Draco.

– Jó – bólogatott a lány.

– Miért vagy dühös rám? A csók vagy az ugrás?

– Mindkettő – tárta szét a karjait Hermione. – Most boldog vagy?

– Dolgozz velem! – kérte a varázsló komoly hangon.

Hermione felsóhajtott, aztán hagyta magát lecsúszni a fal mentén, miközben szorosan becsukta a szemét. Bár elmehetett volna valahova, ahol nem volt ennyi buktató, ennyi nehézség, vagy legalább lenne egy időnyerője és megváltoztathatná a dolgokat… Tudta, hogy ez nem lehetséges, nem helyes, és már túl késő lett volna ehhez.

– Jól vagy? – hallotta Draco rekedtes hangját.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon nem.

– Ez a feladat elterelné a figyelmed – magyarázta a varázsló. Nem akarta így látni a boszorkányt, inkább veszekedjen vele, mint így összetörve üldögélni a fal mellett. Már csak a sírás hiányzott, és ezt Draco nagyon nem akarta.

– Meg akarom menteni a szüleimet – motyogta a boszorkány.

– Tudom – bólintott Draco, majd kinyújtotta a kezét Hermione felé. A lány felnézett a magas fiú holdfényben fürdő alakjára. Felnyögött, aztán hagyta magát felhúzni a földről. – Megöleljelek?

– Nem – rázta meg a fejét, s kirántotta a kezét a fiatal varázsló kezéből. – Kiráz tőled a hideg, Malfoy, és ez nem vicc. Komolyan…

– Pompás – vigyorodott el, aztán felsóhajtott, lerúgta a cipőjét, és elhelyezkedett a boszorkány ágyában, ami eközben még nagyobbra változott.

– Mit képzelsz, mit csinálsz?

– Álmos vagyok – ásított egyet a fiú.

– Én is, de nélküled akarok aludni.

– Te is magányos vagy én is…

– Még egyszer nem fogok… veled… tudod…

– Beszélgetni? – húzta fel a szemöldökét. – Hát nehéz lesz, ha együtt fogunk dolgozni az animágus fejlődésemen. Már pedig szükségem van rá, hogy mellettem legyél.

– Ez nem igaz.

– De igen – sóhajtott fel Draco. – Te vagy a legközelebb azokhoz a személyekhez, akikkel szívesen gyakorolnék.

– Igen?

– Jó, te vagy az egyetlen.

– Soha nem szabadulok meg tőled – morogta Hermione, aztán lefeküdt a lehető legmesszebb Malfoytól, aztán nyakig betakarózott. Olyan volt, mint egy begubózott selyemhernyó. Draco fél szemmel figyelte őt, és csak mosolygott a lány viselkedésén.

– Haragszol rám?

– Szerinted?

– Szerintem nagyon dühös vagy. De nem csak rám, hanem a kis Weasley barátodra is.

– Zseniális a következtetésed – mondta Hermione, majd igyekezett kényelmesen elhelyezkedni az ágyban.

– Majd kibékülsz vele – vonta meg a vállát a varázsló.

– Te ezt nem értheted.

– Odamész, lebiggyeszted az ajkat, aztán… Hidd el meg fog bocsátani – szólalt meg a színtelen hangon Draco.

– Akkor is, ha elmondom neki, hogy mi történt köztünk? – tette fel a kérdést a boszorkány. A hangjában nem volt semmi érzelem. Csak elgondolkodott ezen a lehetőségen.

– Nem kell elmondanod – sóhajtott fel a varázsló.

– Vége van.

– Szerintem még nincs.

Hermione nem válaszolt csak megmozdult a takaró alatt. Nem akart erről beszélni, főleg Malfoyjal. Nem is értette, hogy miért hozta fel ezt a varázsló. Ronnal… ha újra találkozna vele… A boszorkány barátként hiányolta a fiút. De messzebbre kerültek egymástól érzelmileg, mint azt gondolta volna.

– Granger?

– Hüm?

– Alszol?

– Próbálok – sóhajtott fel a lány.

– Ugye segítesz gyakorolni? – fordult felé a varázsló.

– Aha.

– És Granger?

– Mi van már?

– Megöleljelek? – vigyorgott Draco.

– Szűnj meg! – nevetett fel a boszorkány, aztán hozzávágott egy párnát a fiúhoz, aki csak nevetett.

hozzászólások: 2

by Neola @ 10 Jun 2023 06:51 am

Szia!
Fuuuu ezért nagy bizalom kellett Draco részéről, hogy leugrott és Hermione biztos megmenti-e. Idióta férfiak. :D
Örülök, hogy Draco jobban oda figyel Hermione-re érzéseire. Kíváncsi vagyok mibe keverednek még bele.
Tényleg érezhető mennyire kimerítő lehet Hermione-nak ez az egész.
Remélem Piton hamar rátalál a szüleire és biztonságos helyen lesznek, hogy a lány is nyugodtabb legyen.
Ez a Ron-os dolog váratlanul ért. El is feledkeztem róla, hogy ez nem lett tisztességesen lerendezve.
Köszi szépen a friss részt!
Üdv: Neola

by Nyx @ 10 Jun 2023 08:20 am

Szia, Draco bőven kimerítette az őrültség fogalmát ezen az estén. Szerintem igazán bele se gondolt, hogy mi lett volna, ha nem sikerül az, amit eltervezett, és Hermione egyáltalán képes lett volna-e őt megmenteni. Pont ahogy mondod idióta férfiak :D Azért most már Dracónak is kezdenek érzései lenni vagy legalábbis megérti azt, hogy nekik kettejüknek együtt kell dolgozniuk, ehhez pedig az kell, hogy figyeljenek egymásra. Hermionénak ez az egész a legrosszabb, messze a legrosszabb, majd egy kicsit azért alakul ám a helyzet, és lesz ez jobb is. Piton segít, mégha annyira nem is megy olyan gyorsan, aztán kiderül mi is van a Granger szülőkkel. Uhh, igen. Ron. Csak részben zárták le az egészet, és a fiú részéről nagyon-nagy a harag, Hermione viszont már régen döntött. Ron túl önző volt, senkire se gondolt, csak saját magára, és ez később sem lesz másképpen. Sajnos Hermione és Ron kapcsolata soha nem fog rendeződni Még barátként sem. De majd erről bővebben a történet 2. részében lesz szó. Köszönöm szépen!