18. fejezet
Fordulat

A folyosó a pincehelyiségek felé menet most sem tűnt barátságosabbnak, mint korábban. Hermione halk lépteit visszaverték a falak. A könyvtárban eltöltött idő után zsongott a feje az információktól. Nem is beszélve a csillagporról, amiről csak homályos, régi utalásokat talált. Legszívesebben megpróbálta volna Malfoyt tovább faggatni, de jobbnak látta, ha inkább a Persis által javasolt szakkönyveket bújja. Nagyon fontos volt az emlékek helyes visszaállítani. Ő pedig iszonyatosan sok emléket törölt ki… Másra nem is tudott gondolni csak arra, hogy visszaállítani ezeket több lesz, mint egyszerűen nehéz.

Útközben észre sem vette, hogy pálcamozdulatokat gyakorol a kezével, miközben a folyosón haladt. Egy lélek sem járt a közelben, s csak a fáklyák derengő fényétől megnyúlt árnyéka követte. Borzongott, miközben arra gondolt, hogy Piton milyen információkat szerzett a szüleiről. A nap hátralévő részét nagyon nehéz volt kivárni, de a lány igyekezett a lehető legtöbbet gyakorolni. Ez sem feledtette azt, hogy hamarosan megtud valamit a szüleiről. Hideg, remegő kézzel kopogtatott be.

Az ajtó kinyílt, és Draco Malfoy szélesre húzódó, ravasz mosollyal üdvözölte a boszorkányt. Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy ne nyögjön fel.

– Bújj be, Granger! – intett neki udvariasan.

– Te?

– Én.

– Mindenhol ott vagy?

– Csak ott, ahol kell – vigyorgott elégedetten.

– Mégis mi a fenének jöttél ide? – szurkálódott. – Ide pontosan nem kellesz.

– Erre jártam – válaszolt könnyedén. Malfoyt nem lehetett csak úgy lerázni, sőt még inkább tapadósabbá vált az elmúlt hetekben. – Egyszerűen nem maradhatok le semmiről.

– A kérdésem költői volt – sóhajtott fel a boszorkány. – Kíváncsiskodsz. Jobban bírtalak, amikor játszottad a lázadót, de most olyan vagy, mint egy öregasszony.

– Mit tegyek? Ez az egyetlen rossz tulajdonságom – tárta szét a kezét a fiatal varázsló, de mielőtt parázs vitába bonyolódtak volna Piton dörgedelmes hanggal rájuk szólt.

– Még hogy az egyetlen…

– Mondtam, hogy Grangerrel mindent együtt csinálunk – jelentette ki olyan határozottan, hogy senki se kételkedjen a jelenlétében. Draco odaállt Hermione mellé. Piton megnézte a két fiatalt.

– Hogyne, az egész iskola erről beszél – mormolta kimért jegességgel a professzor.

Draco egyéből tudta, hogy mire gondolt, viszont csak egy szemforgatásra jutotta tőle.

– Ez igazán… – kezdett bele Hermione egyfajta magyarázatba, de egykori tanára egyből félbeszakította a mondandóját.

– Elég volt a szócséplésből! – korholta kimérten őket, aztán egyértelmű utasítást adott mindkettőjüknek: – Leülni!

Hermione még összeszűkült tekintettel Dracót méregette, de aztán mind a ketten helyet foglaltak a kényelmes bőrkanapén, természetesen tisztes távolságban egymástól. Perselus időközben befejezte azt, amin az imént dolgozott, majd felállt, és elindult a két jómadár felé. Egy pillanatig habozott, hogy leüljön-e, de aztán mégis helyet foglalt a fiatalokkal szembeni fotelben.

– Elmondaná, professzor, hogy mit tudott meg a szüleimről? Kérem! – szólalt meg a boszorkány türelmetlenül.

Perselus apró biccentéssel jelezte szándékát, majd mély levegőt vett. Végignézett a kezét tördelő lányon, aki még maga sem sejtette, hogy mekkora bajban van.

– Jól vannak – felelte tömören a varázsló. Hermione ettől a választól egyszerre volt rémült és megkönnyebbült. – Nem esett bántódásuk, és egyelőre semmilyen veszély nem fenyegeti őket. Az értesüléseim szerint nincs ok az aggodalomra. A Minisztérium már nem figyelteti őket. Hozzáteszem, már jó ideje nem figyeli.

– Miért figyelte őket a Minisztérium? – kérdezte a boszorkány aggódva, miközben a kezét masszírozta. – Én ezt egyáltalán nem értem.

– Még nem sikerült mindent megtudnom, de a vádak ön ellen, ami a muglikon elvégzett varázslatok törvényeire hivatkozik, nagyon is valós – folyatta a professzor komoran. – Mae Raven valóban a Minisztérium megbízottja, akinek az a feladata, hogy önt, Hermione kötelezze a varázslat visszafordítására vagy ellenkező esetben… az Azkabanba kíséri. – Perselus egy pillanatra elhallgatott, aztán megköszörülte a torkát. – Túlzónak találom ezt az intézkedést. Ráadásul Raven le is fizetett néhány hivatalnokot, hogy nagyítsák fel az ügyet.

– Nem értem – rázta meg a fejét Draco. – Miért is olyan nagy baj ez? Úgy értem, máskor is előfordult, hogy valakinek muszáj volt egy mugli emlékeit törölni. Vagy tévedek? Van olyan mugli, akinek rendszeresen ki kell pucolni az emlékeit.

– Ez ennyire nem egyszerű – szólalt meg Hermione. – Csak szakképzett minisztériumi dolgozóknak szabad, és indokolt esetben, például: ha a varázsvilágot közvetlen veszély fenyegeti. Indokolt esetben használhat egy civil ilyen bűbájt másokon. És a szüleim nem jelentettek közvetlen veszélyt senkire sem.

– Ez baromság – horkant fel Draco.

– Fogd vissza magad, kölyök! – figyelmeztette Perselus. – Hideg fejjel kell gondolkodnunk.

– Majd igyekszem – húzta el a száját a fiú.

– Maga tény, hogy a szüleim hajtottam végre a varázslatot, az sem segít. Nem tudom hogyan derült ki ez, hiszen akkor már jogosan használhattam a pálcámat.

– Én sem értem miért keményített be így a Minisztérium. És ez valóban sok kérdést felvet. Talán a Nagyúr halála után új intézkedéseket akarnak bevezetni, elejét akarják venni a további dolgoknak – mondta a professzor. – Az esetről bejelentés útján szereztek tudomást. Tudott erről valaki?

– Harry és Ron – nevezte meg a barátait a lány. – Senkinek másnak nem beszéltem erről. Mae biztosan kutatott utánam, lenyomozta a szüleimet, pont kapóra jöttem neki. Egyedül semmiképpen nem juthat a kastélyba. Feltűnés nélkül nem lenne rá lehetősége. Igaz?

– Igen – bólintott Piton.

– Nem értem – hördült fel Draco. – Te Hermione Granger vagy, egy hős…

– Ez senkit se érdekel – mondta szelíd belenyugvással. – Tudjuk, hogy ki jelentett fel?

– A forrásaim szerint a bejelentés névtelenül érkezett – folytatta a beszámolót Perselus. –Nagyon alaposak és diszkrétek voltak, amit mostanában az Auror Parancsokság nem mondhat el magáról. Az egésznek ellent mond az is, hogy Ravent most már körözik. Mégis minden apró részletet titkosítottak, így szinte lehetetlen az önnel kapcsolatos aktákhoz hozzáférni.

– Mit jelent ez? – kérdezte Hermione.

– A jelenlegi zavaros helyzetben, jogi lépéseket tenni nem lenne szerencsés. Ráadásul, ha ezt megneszeli a Reggeli Próféta, akkor szörnyen nagy botrány lehet belőle. Lehetetlen lenne megjósolni, hogy mi történne. És a szülei… nem lennének teljes biztonságban. Az idő pedig telik és fogy. Minél több idő telik el annál nehezebb a visszaállítás.

– Igen, értem…

– Azt nem értem, hogy Mae hogyan jutott el idáig…

– Ez a nő túl ravasz – folytatta a professzor. – Minden áron el akarja érni a célját. Talán egyetlen dolog van, ami segíteni fog nekünk, és a malmunkra hajtja a vizet.

– Ez mi lenne?

– Ravent körözik.

– Akkor talán aurori akciót is szervezhetünk? – kérdezte Draco.

– Helyes meglátás – bólogatott Perselus.

– A nyílt nap remek lehetőség lesz. Ez két hét múlva lesz – folytatta a fiatal varázsló.

– Két hét elég a felkészülésre? – kérdezte a keresztapja.

– Igen – válaszolta egyszerre Draco és Hermione.

– Remek.

– Mikor mondjam el Maenek? – tette fel a kérdést Hermione.

– Egyelőre még ne, amint meg tudom szervezni az akciót szólni fogok – válaszolta Perselus. – Használjuk ki a lehető legjobban ezt az időt.

A két fiatal beleegyezően bólintott.


***

Hermione ezt követően szorgalmasan szállította az információkat Maenek. Mindig a lehető leghosszabb, legrészletesebb beszámolókkal örvendeztette meg a boszorkányt, aki mohón itta a szavait. Persze ez egykori griffendélesnek a hazudozás egy idő után kezdett egyre terhesebbé válni.

– Próbálkozott valamilyen elmetrükkel?

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Normális óránk volt. Megfőztünk egy égési sebeket kezelő bájitalt. Kiválót kaptam. Aztán két órát beszélgettem vele, rengeteg tanácsot adott.

– Tényleg nem akart befolyásolni?

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem beszélt a képességeiről. Pálcát használ.

– Érdekes.

– Miért?

– És mi a helyzet Septimus Severus-szal? – tett fel egy újabb kérdést, és hagyta figyelmen kívül a lány kérdését. Nyúzottnak látszott, a korábbi összeszedettsége sehol sem volt már.

Hermione mély levegőt vett, és készségesen válaszolt.
– Nem túl sokat látni. Róla még nem derítettem semmi újdonságot. A többiek azt mondják, hogy tavaly nem tanított itt – mondta Hermione. – Magánakvaló. Egyáltalán nem lehet a közelébe férkőzni. Megtartja az órákat, aztán már megy is tovább.

– Igyekezz a lehető legtöbbet megtudni róla! – figyelmeztette Mae. – Ő lehet a tervünk sarokköve.

– Tervünk? – kérdezett vissza Hermione. – Én nem veszek részt semmiben sem. Ezt már megbeszéltük. Segítek bejutni, de ennyi.

– Persze, persze, semmit sem kell tenned, ahogy bejutottam, akkor már el is mehetsz – ígérte a boszorkány. – Bár azt hittem, hogy nagyon összemelegedtünk ezalatt az idő alatt.

– A szüleim életével zsarolsz – horkant fel mérgesen. – Mégis mit vársz tőlem?

– Igaz, igaz.

– Meddig kell még ezt csinálnom? – kérdezte egyik ilyen alkalommal az egykori griffendéles.

– Türelem, Hermione! – válaszolta Mae. – Még mindig nem tudtam meg mindent, amit akartam. Eddig egészen jól csináltad, szóval ne szúrd el ezt. Van még valami?

– Egyelőre nincs.

– Jó – mondta röviden. – Mostanában kevesebbet panaszkodsz, Hermione. Történt valami?

A boszorkány pulzusa hirtelen szapora lett. Nem mutathatott ki semmilyen érzelmet.

– A könyvtárban jól elfoglalom magam – szólalt meg végül a lehető legnyugodtabb hangon. – Elkerülöm a többieket, ez pedig segített.

– Remek, remek… Akkor most megyek.

El sem köszönt, csak kilépett a tükörből. Hermione mélyen felsóhajtott, aztán a fiókjába, és varázslattal kétszer bezárta. Rossz érzés fogta el, nagyon rossz. Mae lehet, hogy gyanakszik? Remegett a keze, amikor letette a pálcáját. Csak a szokásos jelentés, emlékeztette magát. Maet megrészegítette a közelgő siker, és egyre őrültebben viselkedett.

A kérdés még mindig ott zakatolt a fülében. Többet kellett volna panaszkodnia. A kezét a mellkasára tette, aztán hevesen dobogó szívvel fel-alá jártált a szobában. A boszorkány érezte, hogy most tényleg szüksége van valakire. És pontosan tudta, hogy kit kell keresnie. Nem érdekelte, hogy éjszaka van. Belebújt a kapucnis pulóverébe és elindult Draco szobája felé. Szerencsére a folyosó üresen tátongott. A többiek bulit tartottak a nyugati szárny üvegházában, így senkivel nem találkozott. Remélte, hogy Draco sem csatlakozott a többiekhez. Hermione bekopogott az ajtón.

– Nyitva, gyere be!

A lány nem is tétovázott és belépett a helyiségbe. Egy pillanatra visszahőkölt a hatalmas lakosztályszerű szoba láttán.

– Granger? – kérdezte Draco, majd letette a könyvet, amit olvasott és felállt a fotelből. Egy egyszerű póló és egy tréning nadrág volt rajta. Hermione soha nem látta ennyire lazán öltözve.

– Malfoy.

– Azt hittem, a keresztapám jött – mondta Draco, majd keresztbe tette a karját.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Én jöttem csak.

– Valami baj van, Granger?

– Baj?

– Aha, tudod, probléma, gond, nehézség – sorolta a szinonimákat Draco, aki éppen… nos ki tudja mihez készülődött. – Tudom, hogy valami nincs rendben.

– Aha… nincs rendben.

Hermione is karba tette a kezét, és csak úgy állt az ajtóban, mintha sóbálványátokkal sújtották volna. Nem tudta, mit is mondjon, de már nagyon is rossz ötletnek tűnt idejönni. Draco csak állt ott, és várakozva nézett a boszorkányra. Érzett valamit, olyasmit, amit eddig nem.

– Mi lenne, ha bejönnél? – szólalt meg végül. – Még a végén valaki meglát.

– Nem érdekel.

– Engem se, de akkor sem állhatsz úgy ott, mintha döntésképtelen lennél. Gyere be!

Hermione nem szólt semmit, hanem csak szót fogadott. Levette a papucsát, aztán keresztülment a süppedős szőnyegen, leült a Dracóéval szemközti fotelbe, felhúzta a lábait és átölelte.

– Történt valami?

– Mae… Nem mondott semmit, csak…

– Csak?

– Kezd nehéz lenni.

– Értem.

– Meg akarok szabadulni tőle – vallotta be, majd az ajkába harapott. – De lehet, hogy mondott valamit, és… Nem tudom. Megijedtem. Aztán eljöttem ide, és… itt vagyok.

– Mit mondott?

– Megjegyezte, hogy nem panaszkodom mostanában – válaszolt idegesen. – Eleinte állandóan azt magyaráztam neki mennyire rossz nekem itt, és mennyire utálnak. Most meg annyira kimerített a hazudozás, hogy kiment a fejemből.

– És mit mondtál neki?

– Azt, hogy a könyvtárban vagyok, és mindenkit kerülök – szólt, de még mindig nem tudott megnyugodni.

– Gyanakodott?

– Nem, azt hiszem nem – fújta ki a levegőt. – Én… én… ezt nem bírom.

– Hé, jól csináltad.

– Nem tudom mennyire voltam meggyőző – szabadkozott. – Kezdek nagyon kikészülni.

– Nincs semmi baj – szólalt meg Draco, s ő is leült a másik fotelbe. – Biztos, hogy nem mondott valamit, ami arra utal, hogy gyanakszik?

– Nem, de nem tudni nála. Olyan őrült tekintete van mostanában, állandóan… Kiráz tőle a hideg.

– Már nem sokat kell kibírnod, és elmegyünk innen, oké? – bíztatta a fiú. Legszívesebben megfogta volna a boszorkány kezét, de inkább elvetette az ötletet.

– Maradhatok?

– Itt? Nálam?

– Igen. Nem akarok egyedül lenni, Pitonékhoz mégsem mehetek – sóhajtott fel. – Ez az egész egy totális tragédia.

– És ott akarsz ülni egész éjjel?

– Igen – bólogatott a boszorkány.

– Hosszú éjszakánk lesz – túrt bele a hajába Draco. – Elmenjünk az üvegházas buliba?

– Milyen buli?

– Valami nyári parti… Valamelyik gyökér mondta.

– Komolyan mondod? – horkant fel a boszorkány. – Rettentően sok indokot el tudok mondani neked, hogy miért ne menjünk oda. Amit azt illeti egyikünknek sem kellene.

– Igaz. Egy pohár vidító vízért nem érdemes elmenni – dőlt hátra a fotelben a varázsló. – De lazítani kellene. Varázslósakk?

– Nem szeretem.

– Nincs is itt a készletem – nevetett fel Draco. – Még egy rohadt pakli robbanósom sincs itt. Eltudod ezt képzelni? Apám ideküldött mindenféle szórakozás nélkül.

– Csak könyveim vannak – motyogta Hermione, de ő is elmosolyodott. – Lehet, hogy inkább visszamegyek. Bocs, hogy csak így rádtörtem…

– Akarsz repülni?

– Seprűn?

– A hátamon – mondta Draco. – Kezd felhős lenni az ég. Senki sem látna meg minket.

– Komolyan mondod? – nézett rá Hermione nagy szemekkel. – Túlhajtottad magad ma és nem akarom, hogy bajod essen.

– Marhaság – húzta el a száját. – Félsz.

– Persze, hogy félek.

– Nem akarok kezdő sárkánylovast a hátamon, úgy hallottam már van tapasztalatod – jelentette ki Draco, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt. Hermione megütközve nézett rá, és nem titkoltan elöntötte a félelem. – Mi a baj? Nem ez lenne az első eset, hogy meglovagoltál egy sárkányt.

– Menekültünk a Gringottsból.

– Komolyan, Granger, egy félős kiscica lettél – méltatlankodott a varázsló.

– Kicsit talán megzuhantam – motyogta Hermione, aztán még kisebbre összehúzta magát.

– Akkor gyere!

– Legyen, de fel kell vennem egy másik ruhát.

– Nem probléma.

***

Nem sokkal később már mindketten kastély parkjában sétáltak. A lány még mindig úgy gondolta, hogy ez nem a legjobb ötlet, de a varázslót nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Draco magabiztosan haladt előre. Hermione fél szemmel figyelte a markáns arcélét, ahogy a halvány fény megvilágította.

– Ugye nem félsz?

– Oh, hát nem – válaszolt Hermione. – Mi bajom is lehet? Leeshetek.

– Nyuszi griffendéles.

– Idióta mardekáros.

– Most, hogy így tisztáztuk, menj egy kicsit hátrébb.

Hermione szót fogadott, majd megvárta, amíg Draco átalakult. A boszorkány a sárkányt látva hatalmasat nyelt. Egyszerűen félelmetes látványt nyújtott, ahogy eddig mindig. Maga az átváltozás is lenyűgözte, persze ezt egyáltalán nem kötötte a mardekáros orrára. Kicsit még talán irigykedett is rá, de a csodálat ezt gyorsan elnyomta.

Közelebb ment hozzá. A hatalmas szürke szemű sárkány rápislogott. Hermione egy pillanatig tétovázott, erőt gyűjtött és megérintette a pikkelyeket, amik annyira kemények, élesek voltak, hogy karistolták az ujjait. Miért tűnt ez az egész hatalmas őrültségnek? Vett egy mély levegőt és egy kicsit hátrébb lépett.

Draco lehajolt, majd a boszorkány felmászott a nyakához, aztán elhelyezkedett. Iszonyatosan kényelmetlen volt, de igyekezett egy bűbájjal rögzíteni magát, nehogy leessen. Még magában Merlinhez is fohászkodott. Egy zuhanás egyáltalán nem hiányzott neki. Draco egy kicsit várt, aztán levegőbe emelkedtek. Hermione megpróbált kapaszkodni, de cseppet sem volt könnyű dolga. A lábait a pikkelyek karistolták, itt-ott meg is szaggatta a nadrágját. A varázslat segített megtalálni stabil pontot.

Szerencséjükre enyhén felhős volt az ég, és a kiábrándítóbűbájtól senki sem látta őket. A hideg szél az arcukba csapott. Aztán egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. Csodálatos látvány volt, ahogy a felhők felett siklottak. Itt tiszta volt az ég. A boszorka bűbájokat mondott magukra, amivel mindkettejüket védte. Túl magasan voltak, ennek ellenére Hermione mégis kinyitotta a szemét. Így nézni az alattuk elterülő világot valahogy borzongatónak tűnt. A tenger a fekete, olajszerű fodrozódása, a sziklás part, a messze húzódó mezők, a park fái. Draco leírt egy kört a kastély körül, kissé bedőlt a kanyarban, majd ereszkedni kezdett. Hangtalanul siklottak a levegőben.

Amikor Draco ellenállt a kísértésnek, hogy különböző akrobatikus mutatványokra vigye a boszorkányt, így inkább elegánsan landolt a parkban, s megvárta, amíg Hermione remegő lábakkal leszállt a hátáról, aki rég örült már ennyire annak, hogy földet ért. A kezét kissé felhorzsolták a pikkelyek. A varázsló végül visszaalakult. Először a sárkánylába okozta nyomokat tűntette el, majd elégedett vigyorral a boszorkányra nézett.

– Minden rendben? – kérdezte Draco, majd a lány hátára tette a kezét. Hermione visszafordult és egyenesen a szemébe nézett vele.

– Persze – bólogatott, aztán vett egy mély levegőt. – Minden rendben. Egy ukrán acélhasú sárkány után megvolt a magyar mennydörgő is. Jövő évre milyen fajta sárkányt ajánlanál?

Hermione kissé idegesen törölte meg a homlokát, aztán a kezére nézett.

– A kezed – jegyezte meg, miközben közelebb lépett és megfogta a kezét.

– Semmi vészes – rázta meg a fejét.

– Mindjárt begyógyítóm – mondta, aztán mielőtt Hermione tiltakozott volna, már ki is mondta a gyógyító bűbájt. – Kész is van.

– Köszönöm.

– Nincs mit – vonta meg a vállát. – Nos, a következő feladat az lesz, hogy ki kell találnunk, hogyan tudsz nekem jelezni, mert csak annyit éreztem, hogy van a hátamon valaki, de túl vastag a sárkánybőröm.

– Ez igazán jó kérdés – gondolkodott rajta a boszorkány. – Nem tudom. Ráadásul a nadrágom sem bírja ezeket a pikkelyeket.

– Kviddics felszerelés? Azokat sárkánybőrből készítik.

– Esélytelen – rázta meg a fejét Hermione. – Azt nem tudom úgy felvenni a ruhám alá, hogy ne látszódjon meg. A sárkánybőr ellenáll az átkoknak is, vagyis az átkok nagy részének, szóval ez nem jó. Majd valamit keresek rá. Először a jelzést oldjuk meg.

– Holnap reggel átalakulok, és megnézzük, hol vagyok a legérzékenyebb.

– Tapogassalak végig?

– Ne csinálj ebből ekkora problémát – nevetett fel Draco. – Több is történt köztünk, mint ártatlan tapogatás.

– Jó lenne, ha ezt nem hoznád fel – jegyezte meg zordan. Nem akart erre gondolni, nem akart ezzel foglalkozni. Akkor abban a pillanatban jobban akarta ezt, mint bármi mást.

– Áltassam magam, én is, mint te? – kérdezte a varázsló. Láthatóan sértődött volt, amiért a helyzet köztük úgy alakul ahogy. Hermione nem tudta, hogy ez most a varázsló egója miatt van, vagy valami egészen más. Amitől egyikük sem akart tudomást venni. A közösen eltöltött idő valamit mindkettejükben megváltozatott. Ott volt, határozottan ott volt.

– Nem, de…

– Legyek én is prűd?

– Veled nem lehet beszélni – csattant fel végül a boszorkány. – Miért kell ezt csinálnod?

– Dehogynem lehet velem beszélni, de nem beszélsz.

– Nem tudom mit mondjak – rázta meg a fejét a lány.

– Egyébként kissé bánt, hogy szégyelled azt, hogy egy mardekárossal voltál együtt. Vagy úgy szimplán velem van bajod?

– Magamat szégyellem, oké? – kiabált rá Hermione. – Mert kihasználtam a pillanatot, téged, az idióta érzéseimet. Te megmondtad, hogy ez lesz. Én nem hittem el, azt hittem, hogy ezt máshogy is tudom kezelni, ha nem gondolok rá. Az egy éjszaka volt, és…

– Azt bánt, hogy Weasley-t megcsaltad? – szegezte neki a kérdést. Tudta, hogy ez nem volt igazságos, de mégis bántott maga a tudat is. Mióta megtörtént ez volt benne, ez feszítette úgy, mintha egy átok gyűlne benne. Most pedig feltette a kérdést, amire félt választ kapni. Miért is félt tőle? Meg akkor még mélyebbre süllyedne, még sötétebb helyre. Ezt pedig nem akarta. Talán mégsem volt annyira sötét a lelke, mint gondolta. Talán mégsem volt olyan érzékelten, mint hitte.

– Jézusom, Ronnal már akkor szakítottunk, amikor idejöttem – csattant fel ismételten a boszorkány. Végre megértette, hogy Malfoy miért hozza fel mindig a Ron témát. Bizonytalanabb volt magával szemben, mint azt a lány gondolta róla. – Nem csaltam meg senkit. Hogy gondolhatsz ilyet egyáltalán?

– Talán nem a szó szoros értelmében, hanem az érzéseid…

– Nem vagyok szerelmes Ronba, ha erre gondolsz, eszembe sem jutott akkor – közölte hidegen. A fiú láthatóan megdöbbent, mintha nem egészen erre a válaszra számított volna. Hermione pedig nagyobb zavarban nem is érezhette volna magát. – Mi a fene bajod van?

– Nem tudom, oké?! – túrt bele a hajába Draco. De, de, határozottan tudta, de nem volt képes kimondani. A hülye szíve olyan hevesen vert, amikor a boszorkányt ma este meglátta az ajtajában. Minden rohadt nap mellette akart lenni. Mégis mi baja lett volna? Meglátta Hermione Granger olyan oldalát, ami tetszett neki, ami magához vonzotta, amit meg akart ismerni, és nem akarta csak úgy elengedni, holott tudta, hogy ez az egész nem a csillagporos ég alatt született, örökké tartó, igaz szerelem lesz, hanem egy tragédia. Mindkettőjüknek. Mégis meg akarta ezt élni, legyen az bármilyen rövid. – Azt akarom, hogy jelentsen ez valamit.

– Nekem?

– Mindkettőnknek – közölte végül. Soha nem volt még ennyire őszinte senkivel.

A boszorkány egy pillanatra meg sem tudott szólalni. Mit is mondhatott volna? Egyedül Draco volt neki a felüdülés ezen az istenverte helyen. A menedék. És erre még csak most döbbent rá. De ennyire még soha nem érezte kuszának az életét. Egyáltalán mondhatta-e, hogy bármi van kettejük között? Az elmúlt időszakban rengeteget voltak együtt, kezdtek egymásra hangolódni. Ugyanakkor ez inkább barátság volt, mint ennél több.

– Barátok vagyunk – szólalt meg Hermione. – Ezt pedig nem akarom elrontani. Elégedett vagy a válaszommal?

– Nem igazán.

– Draco…

– Rohadtul nem vagyok elégedett ezzel a helyzettel – csattant fel mérgesen.

– És mikor lennél elégedett?

– Ha nem tennék úgy, mintha semmi sem történt volna – jegyezte meg.

– Én…

– Nem tudom tettetni, hogy semmit nem érzek – rázta meg a fejét Draco. – Egyszerűen nem megy.

– Egyszeri alkalom volt.

– Akkor miért nem tudom elfelejteni? – kérdezte a varázsló egy mély sóhajjal. – Nem bírom kiverni a fejemből.

– Talán túl sokat vagyunk együtt mostanában – válaszolt Hermione. – Könnyebb lenne, ha tartanánk egy kis távolságot.

– Talán igazad van.

– Talán egyedül kellene folytatnunk.

– Ez baromság – sziszegte mérgesen. – Tudod jól.

– De…

– Ha kerülni mersz, akkor Merlinre mondom itt hagylak, és nem segítek eljutni Ausztráliába – jegyezte meg kimérten, és kihúzta magát. – Rendben?

– Rendben. De nem ezért maradok. Engem többet senki sem zsarol meg. Te főleg nem. – A hangja határozott volt és megingathatatlan.

– Akkor miért maradsz?

– Mert… barátok vagyunk. Ez erősebb a zsarolásnál.

– Belehalnál, ha azt mondanád, hogy érzel valamit te is – csóválta meg a fejét Draco.

– Sokba kerülne mindkettőnek egy ilyen vallomás – szólalt meg síri hangon Hermione.

– Félsz.

– Igen. Rettegek. Te nem?

– Én lassan mindent felégetek magam körül – szólalt meg a férfi. – Én készen állok valami újra, akkor is, ha ez nehéz lesz.

– Lehet, hogy nem olyan sötét a lelked, mint ahogy hiszed.

– Talán. Te sem vagy olyan elveszett, mint ahogy hiszed.

– Ez most nem megy. Nem jó az időzítés.

– Lehet.

Egy időre csend állt a beszélgetésbe. Annyi minden maradt megválaszolatlanul, de egyikük sem kezdett bele. Egy ártatlan, elejtett mondatból milyen érzések szabadultak el. Nem volt jó az időzítés erre a megbeszélésre. A szerencsétlen csillagállás egyáltalán nem kedvezett számukra, és még ők maguk sem tudták, hogy mennyi sebet ejtenek még egymáson. Csak a nyár esti szél hangja hallatszott a parkban, és az üvegházakból kiszűrődő zene. A félhomályban sokáig méregették egymást, mintha mindegyikük várna valamire.

– Sétáljunk egyet – szólalt meg rekedten Draco.

– Menjünk!

hozzászólások: 0