19. fejezet
Keserédes

A park csendes volt, csak távolról lehetett halkan az üvegházi buli hangját hallani. Az ösvény, amin haladtak a gyógynövényes kertek felé vezetett, ahol virágzott az édes lonc, a viperanyelv és a macskagyökér. A két fiatal egymás mellett haladt, néha összeért a válluk, ujjaik finoman súrolták egymást. Nem néztek egymásra, nem húzták el a kezüket, mintha lett volna valami intim ezekben az apró mozdulatokban.

Hermione végül fázósan húzta össze magát és karba tette a kezét. A mardekáros fél szemmel a lányt figyelte. Bár tudta volna, hogy mire gondol most vagy jobb lett volna nem tudni? Még mindig annyira merev volt mellette, ez pedig Dracót rémesen idegesítette. Most először tényleg szerette volna, ha másnak látja őt valaki, olyannak, amilyen valójában, és nem olyannak, amilyennek mutatta magát. Jóvá akarta tenni a régen elkövetett hibáit… De ennyire nehezen soha nem ment még a barátkozás.

– Szépek a csillagok – törte meg a csendet Draco. – Mióta itt vagyunk nem is néztem meg őket igazán.

– Én se nagyon – sóhajtott fel a boszorkány. – Lekötött ez a helyzet. Pedig ez a hely igazából nem is lenne olyan szörnyű. Vagy tévedek?

– Egy olyan hely, ahol mindenki utál? – vágott egy fintort a varázsló.

– A kilátás miatt.

– Csak a kilátásért nem jönnék ide – mondta egy félmosollyal. – Ennél szebb helyek is vannak. Kevesebb emberrel. Mondjuk éjjel a sivatagban a milliónyi csillag alatt.

– Egyiptom?

– Igen. Lehet oda megyek, ha vége ennek – álmodozott Draco.

– Nem rossz ötlet.

– Neked mi a terved, ha visszaállítottad a szüleid emlékeit? – váltott hirtelen élesen témát. Hermione felkapta a fejét, majd a varázslóra nézett. – Úgy értem, hogy ott maradsz vagy visszajössz Angliába?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. Különös, olyan felszabadító volt ezt kimondani valakinek, és elnevette magát. – Olyan nevetséges, mindent megterveztem, de ezt nem. Talán elmegyek a Mágus Akadémiára, és leteszem az aurori vizsgákat. Felvettek, igazán. Viszont, ha a szüleim nem akarnak hazajönni, akkor lehet Ausztráliában maradok. Neked mi a terved? Egyiptom, csak oda?

– Talán – mondta gondterhelten Draco. – De már az sem tűnik jó ötletnek, amit eredetileg terveztem. Kész vagyok rá, viszont még nem tudom nekem való-e igazán.

– Miért gondolod ezt?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Szar dolog, amikor ilyen kibaszottul üresnek érezed magad. Minden egyes nap, csak lélegzel, végigmész a napi rutinodon, aztán megint kezdődik minden elölről.

– Igen, ez igaz.

– Először legyünk túl ezen – sóhajtott fel Draco, aztán megmozgatta a nyakát, ami fájt egy kicsit. Az átváltozások kissé megterhelték, és másra sem vágyott, mint egy forró fürdőre. – A többi ráér azután is.

– Akkor holnap folytatjuk?

– Igen – nyújtózott egy nagyot. Ahogy egyre beljebb haladtak az ösvényen, a zene egyre hangosabb lett. Andalító, kellemes, fülbemászó. – Még mindig buliznak?

– Korán van még – fújt egyet a varázsló.

– Majdnem éjfél van.

– Sosem buliztál még? – nevetett Draco. – Ilyenkor kezdődik igazán.

– Mostanában nem volt rá alkalom – mosolyodott el halványan Hermione. – Utoljára egy esküvőn voltam. Merlinre, meg sem ünnepeltük úgy igazán, hogy a varázsvilág megszabadult Voldemorttól.

– Három napig részeg voltam azon a héten.

– Három napig?

– Fogtam egy halom galleont, aztán elmentem otthonról, és a sárga földig leittam magam valahol az Abszol úton – révedezett vissza a fiú. – Olyan másnapos még az életben nem voltam.

– Egy hétig bőgtem – vallotta be a lány. – Hazamentem. Rájöttem, hogy nincs otthonom, mert mindent felégettem magam körül. Senki sem tudja, de elmentem egy hotelbe és egy egész hétig ki sem tettem a lábam onnan. Ron és Harry úgy tudja, hogy hazamentem.

– Én akkor kezdtem el kijárni a muglik közé. Vadul buliztam egész nyáron, annyi mugli cuccot hordtam haza, hogy a szüleim szerintem örültek, hogy utána szeptemberben visszamentem Roxfortba letette a RAVASZ-okat. Majdnem szereztem egy orrkarikát – vigyorodott el Draco.

– Orrkarikát?

– Vagány lennék, nem?

– Nem tudnálak elképzelni vele – rázta meg a fejét Hermione.

– Sárkánypikkely jobban áll?

– Határozottan. – Hermione elmosolyodott. – Ettől olyan…

– Mondanám, hogy táncoljunk, de bot lábam van. Anyám szerint ezt apámtól örököltem, de ő ezt határozottan tagadja – mesélte boldogan, ám az emléktől egy kicsit elkomorult.

– Felkérnél táncolni?

– Miért ne? Amolyan béketánc lenne.

– Béketánc?

– Aha.

Hermione felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, sőt olyan őszinte, ártatlan. Draco csak mosolygott, aztán beletúrt a hajába. Zavarban volt. Olyan másnak látta a halvány lámpafényben a boszorkányt. Egyenesen igézőnek, gyönyörűnek. A varázsló felbátorodott, gyengéden megfogta a lány karját és közelebb húzta magához.

– Mit csinálsz? – kérdezte Hermione, miközben kezét ösztönösen a fiú mellkasára tette.

– Talán mégis megpróbálhatnánk azt a táncot – szólalt meg rekedten a mardekáros, majd megérintette boszorka arcát, a másik kezét a derekára csúsztatta. Egymás szemébe néztek, s lassan mozogni kezdtek, aminek igazság szerint köze sem volt a zene üteméhez. – Vigyázz a lábadra!

– Nem is vagy botlábú.

– Még nem léptem a lábadra – nevette el magát a fiú. – De megtörténhet.

– Karácsonyi bálon is láttalak táncolni.

– Azt meg se említsd! Pansynek azóta is fáj a lába.

Hermione felnevetett.

– Talán most először sajnálom Pansyt.

– Nem akartam elhívni – vallotta be a fiatal varázsló.

– Mégis vele mentél – szólalt meg a boszorkány.

– El se akartam menni. Gondoltam jól fogom magam érezni, de ő mindenáron táncolni akart – sóhajtott, aztán megpörgette a boszorkányt. – Ennyire emlékszem abból a hülye táncból. Te meg Krummal mentél.

– Igen.

– Miért?

– Mert elhívott – mondta egyszerűen Hermione. – Kedves fiú.

– Most az egyik legünnepeltebb kviddicsjátékos a ligában – vonta meg a vállát a Draco, majd megpróbálta kiolvasni a lány rejtett titkait.

– Fleur és Bill esküvőjén találkoztam vele. Néha írunk egymásnak egy-egy levelet.

– Tetszik neked?

– Nagyon érdekel a szerelmi életem – sóhajtott fel a boszorkány.

– Ezen az átkozott helyen mi mást csinálhat az ember, mint mások szerelmi életét boncolgajuk.

– A tiédet nem boncolgattuk – világított rá Hermione.

– Nem járok senkivel – vonta meg a vállát. – Egyelőre ennyi. A tavalyi évben voltak páran, de semmi komoly.

– A sárkány, akit nem tud senki megszelídíteni.

Draco csak felnevetett. Annyira felszabadultnak tűntek mindketten, ahogy a saját ritmusukra mozogtak. Sokkal, de sokkal jobban ment a tánc, mint ahogy mindketten gondolták volna. Hermione egy pillanatra belefeledkezett a szürke szemekbe. Draco újra megérintette a boszorkány arcát. Fenébe a sok baromsággal, amit korábban megbeszéltek, nem is beszélve az észszerűségről. Meg akarta csókolni.

– Annyira nem csinálod rosszul ezt a táncolást – szólalt meg Hermione.

– Figyelj a lábadra! Más tanácsot nem tudok adni – rázta meg a fejét.

Egymás szemébe néztek, a boszorkány ajka résnyire szétnyílt, olyan csábítónak tűnt, és a fiú nem tudott neki ellenállni. Ajkuk egymáshoz ért. Draco nem tudta volna megmondani, hogy miért tette. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából. A csók kellemes, ártatlan és felkavaró volt. A lány pedig belesimult az ölelésébe, átkarolta a nyakát és visszacsókolta. Mindent maguk mögött hagytak, egyedül az egymás iránt érzett különleges érzés maradt, egy kimondatlan dolog, ami ott kavargott körülöttük. Most nem számított semmi csak maga a pillanat, amikor csak ők ketten voltak. Hermione biztonságban érezte magát Draco mellett. És ez az érzést megrémítette, jobban, mint bármi más. Édes volt, gyengéd és ellenállhatatlan.

Mikor az ajkaik elszakadtak egymástól, újra egymás szemébe néztek. Hermione barna tekintete beszédes volt, ijedten, kitágult szemekkel nézett a szürke tekintetbe. Draco azonnal tudta, hogy a pillanat teljesen szilánkokra tört. És bármi is történt az teljesen elromlott. Nem tehetett róla. Akarta őt. Mellette akart lenni. Soha nem vágyott még ilyesmire senkitől.

– Vissza kellene mennünk – szólalt meg Hermione először és kibontakozott az ölelésből. Hátrébb lépett.

– Figyelj, én…

– Kérlek ne!

– Nem akartam, hogy ez köztünk bonyolult legyen – mondta végül Draco.

– Megcsókoltál.

– Tudom – bólogatott a mardekáros. – Határozottan tudom.

– Merlinre! Az előbb, amiről beszéltünk…

– Mentegessem magam, hogy ezt nem akartam? – nevetett fel, aztán megcsóválta a fejét. – Nem fogom. Elegem van abból, hogy mindig… nem érekes.

– Ugye, ezzel nem az apád elleni lázadásodat akarod kifejezni? – tette fel a jogos kérdést Hermione. – Mert, ha igen…

– Dehogy – forgatta meg a szemét Draco, és iszonyatosan felhúzta magát. Az állkapcsa megfeszült, és a sötét erdő felé nézett. – Eszembe sem jutott ilyesmi… Eszembe se jutott semmi. Mardekáros vagyok, de nem vagyok többé az, aki korábban, ha nem vetted volna észre.

– Tudom, de…

– Nem bízol bennem – fejezte be a mondatot Draco. – Nem csak én magam vagyok a gond, hanem az, hogy szerinted fel akarlak használni valamire. Hiába érzünk valamit egymás iránt, de még csak el sem tudsz szakadni attól, aki korábban voltam.

– Ez nem igaz.

– Nem bánom, amit tettem.

– Nem is kértem, hogy bánd meg – jelentette ki határozottan. – Annyira nagy baj, hogy szerintem nem kellene egymás érzelmeivel játszani, amikor még egyikünk se tudja mit akar kezdeni a jövőjével?

– Hogy lehetne mindent megtervezni? – túrt bele a hajába Draco. – Én… nem tehetek arról, hogy…

– Sajnálom, ez az egész az én hibám – hajtotta le a fejét a lány. – Nem kellett volna akkor éjjel…

– Nem volt hiba, és el is mehettem volna, de nem akartam. És nem azért mentem bele, mert kérted, vagyis nem csak azért, hanem azért, mert mindig is tetszettél nekem. – Tessék kimondta. Ami eddig kavargott benne. Amit eddig szavak nélkül csak magában dédelgetett.

– Mi van?

– Miért vagy meglepődve? Ezt már elmondtam neked – tette karba a kezét a varázsló. – Persze nem hiszed el, hogy új életet kezdtem. De igen, ez a sötét titkom.

– És azzal kezded az új életedet, hogy megcsókolsz? – kérdezte élesen a boszorkány.

– Na, jó, azt hiszem, hogy nem mosom le magamról, hogy szemét barom vagyok – morogta a fiatal varázsló. – Vagy valami egészen másnak gondolsz, Granger? Még rosszabbnak?

– Draco…

– Elkönyvelted, beletettél egy dobozba, amiből nem is szabadulhatok – szakította félbe a boszorkány mondandóját. – Mindezt azért, hogy esélyem se legyen változni a szemeden, igaz?

– Megint megsértődtél, ez remek.

– Menjünk vissza! – váltott témát Draco, aztán elindult vissza a kastély felé vezető úton. Hermione mondani akart valamit, bár maga sem tudta, hogy mit is mondhatna. Néhány lépéssel beérte a mardekárost, és megfogta a karját, aztán maga felé fordította Dracót.

– Figyelj, én nem gondoltam azt, hogy rossz ember vagy – próbálta Hermione menteni a menthetőt. – Csak…

– Nem kell ez a duma.

– Neked sem kell a drámakirálynő játszanod, Malfoy.

– Veszekedni akarsz? – kérdezte mérgesen. – Úgy érzem, ez az éjszaka már csak ilyen lesz.

– Nem.

– Akkor elmegyek aludni – válaszolt a lehető leghűvösebben. – Holnap reggel hatkor a parkban.

– Jó.

Draco még egy pillanatra ránézett, aztán megfordult. Megszaporázta a lépteit, s elindult a vissza. Alig fél percen belül már ott sem volt.

Hermione nem ment utána, s egyedül maradt a parkban a zavaros érzéseivel együtt. Ezért inkább úgy döntött, hogy egy ideig még sétálgat. A keze még mindig fájt, ahol a béklyó megszorította. Nem túl gyakran, de még mindig érezte vagy beképzelte magának. Mély csend vette körül. Nem tudta, hogy mit tegyen. Ürességet érzett, fájdalmat és félelmet. Ugyanakkor ott volt az is, amit Draco tálcán kínált neki, de nem mert beleugrani. Nem is tudta mennyi ideig bolyongott ott a sötétben.

Hirtelen egy árny bontakozott ki a tölgyfák közül. Hermione megtorpant. A szíve hevesen dobbant meg. Kisvártatva Marius lépett ki az ösvényre. Kissé részegnek tűnt, és őrült tekintetét egyenesen a boszorkányra szegezve. A lány még elfuthatott volna, de a hirtelen jött félelem teljesen megbénította. A varázsló pálcát rántott, és felkészült arra, hogy megtámadja az utálatos kis sárvérűt.

– No lám, a kis sárvérű személyesen – szólalt meg dühtől csöpögő hangon. – Micsoda remek meglepetés.

– Kopj le, és hagyj békén! – szólt vissza Hermione, és hátrálni kezdett. A pulzusa felgyorsult, riadtan nézett körbe, el kellett innen tűnnie, de minél hamarabb. A félelem fémes ízt hagyott a szájában.

– Ne siess úgy, Granger! – nevetett fel McCormac, aztán egy átokkal elővette a pálcáját. A bűbáj hirtelen gúzsba kötötte a boszorkányt, és nem tudott menekülni. Az aranyvérű varázsló egyre közelebb ment hozzá. – Beszélgessünk egy kicsit.

– Engedj el, mert megbánod! – sziszegte a boszorkány. – Esküszöm ezt nem fogod megúszni szárazon.

– Hogyan, ha nem éred el a pálcádat, kis csillag? – A nevetése hideg volt és gonosz.

– Szállj már le rólam! – kiabálta a lány mérgesen.

– Megmutatom, neked hogyan kell egy ilyen bosszantó mugli ivadékkal bánni – simította végig az arcát Marius. – Aztán nem akarsz többé közénk keveredni.

– Hagyj már békén!

– Addig nem, amíg nem végeztem veled.

– Ne érj…

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is megtilts nekem. Végre megkapod tőlem, amit érdemelsz.

– Vedd le róla a kezed, McCormac! – hallatszott ekkor Draco dühtől csöpögő hangja. – Most!

– Malfoy, hát téged is látni? – nevetett fel Marius. – Miért nem csatlakozol inkább? Mutassuk meg ennek a kis sárvérűnek, hogy hol a helye.

Draco nem válaszolt, hanem egy átokkal kiütötte a részeg fiút, aki elterült nyögve a földön. Nem is maradt sokáig ott, egyből felpattant. Orrcimpái kitágultak, kissé felrepedt ajkát megtörölte a földes kezével. Felnevetett.

– Szóval így állunk, Malfoy? Megvéded ezt a kis sárvérűt?

– Hord el magad! – közölte az egykori mardekáros. Hermione még soha nem hallotta így beszélni.

– Hordjam el magam? – röhögte. – Szép. Erre mit mondana az apád?

– Ahogy mondtam, takarodj el innen – sziszegte maró dühvel. – És hagyd az apámat ki ebből az egészből.

– Baszódj meg, Malfoy!

– Ezt nem kellett volna.

Persze McCormac nem értett a szóból. Néhány perc múlva a két varázsló ádáz párbajba kezdett. Szikrák csaptak fel a sötétben, átkok süvítettek el egymás mellett. Hermione rémülten figyelte a kettejüket. A különböző ártások egyre durvábbak és durvábbak lettek, erősebbek és erősebbek. A két varázslónak nem számított, hogy az iskola területén tesznek ilyesmit, és akár komolyan megsebesíthetnék egymást. A lány még mindig remegett a hátát futkosó hidegtől. Nem is értette miért van így megijedve, hiszen annyi mindenen átesett már. Mégis megdermedt ettől a helyzettől.

Egy vörös átok süvített el Draco mellett, s megsebesítette a fiú arcát. Dühösen kiáltott fel. És még erőteljesebben folytatta a visszavágást. A mozgása könnyed volt, látszott, hogy rendkívül sokat edzett mostanában. A vörös átok után egyetlen egy sem érhette őt, mindegyik elől kitért. Mindig is vágyott egy párbajra, amikor megmutathatja az igazi erejét, mindenféle köntörfalazás nélkül. Meg akarta védeni Hermionét és saját magát, nem érdekelte mást. Felszabadító volt helyesen cselekedni, először kiállni valakiért.

– Feladod, Malfoy?

– Ne legyél nevetséges!

– Nem győzhetsz.

– Ne röhögtess!

Végül Draco bevitte a végső csapást, s Marius újra elterült a földön. A tejfölszőke mardekáros undorodva lépett át az ájult fiú, elvette tőle a boszorkány pálcáját, és otthagyta. Villámló, szürke tekintetében olyan düh örvénylett, amit még Hermione utoljára akkor látott, amikor a varázsló az átváltozására gyakorolt. Draco közelebb ment Hermionéhoz, aki még mindig bűbájtól sújtva állt, remegő lábakkal. A varázsló semlegesítette a varázslatokat, aztán visszaadta a lány pálcáját, és megtartotta a lányt, amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát.

– Jól vagy?

– Utálom az aranyvérűeket – szólalt meg remegő hangon, s hagyta, hogy Draco magához ölelje át, aztán elinduljanak vissza a kastélyba.

– Nem hibáztatlak – sziszegte a varázsló. – Ez a fasz egy kimondottan nagy barom. Nálam is nagyobb.

– Most csak úgy itt hagyjuk? – tette fel a furcsa kérdést Hermione.

– Hacsak nem akarsz rajta bosszút állni – vigyorodott el gonoszul. – Varázsolhatsz neki szarvakat, keléseket…

– El akarok tűnni innen – nyögte a boszorkány. – Nem éri meg, hogy bármit tegyek vele.

– Akkor menjünk!

– Jó. – Hermione térde egy kicsit megbicsaklott, de Draco megtartotta. – Francba! Utálom, amikor ez van.

– Jól vagy?

– Nem. Csak… ez az egész… Gyűlölöm – kiáltott fel mérgesen. – Mindent gyűlölök itt. Az egész rohadt helyet… fel kellene gyújtani.

– Ha nem sikerül megszökni, akkor felgyújtjuk, jó?

– Ez… nem vicces.

– Semmi baj. Nyugodj meg!

– Dehogynem – ellenkezett Hermione, de igyekezett a könnyeit bent tartani. – Miért jöttél vissza?

– Vártam, hogy visszagyere a kastélyba, aztán amikor nem jöttél, akkor úgy döntöttem, hogy visszamegyek a parkba, de amint látom jól tettem – válaszolt Draco. – Nevezd, aminek akarod, még mindig dühös vagyok, viszont nem akarom, hogy bajod essen.

– Értem.

– Azt gondoltad, hogy hagylak egyedül mászkálni, amikor részeg vagy kanos varázslók mászkálnak a parkban? – forgatta meg a szemét. – Lófaszt.

– Nem gondoltam semmire – motyogta Hermione, majd megmasszírozta az orrnyergét. – Bár most elhúzhatnék innen.

– Nem bántott?

– Nem – rázta meg a lány a fejét.

– Biztos?

– Elmondanám… neked elmondanám.

– Rendben – mondta Draco, de még mindig nem engedte el. – Nálam alszol ma éjjel.

– Mi? Nem kell. Jól vagyok.

– Nem úgy tűnik.

– Én… – elakadt a szava, és a torkában hatalmas gombóc keletkezett. – Francba.

– Tőlem nem kell félned.

– Tudom.

– Képzeld, hogy én vagyok Potter és Weasley.

– Ez már sok nekem, Malfoy… Nem képzelgek semmiről. Oké?

– Amikor a keresztnevemen szólítottál az jobb volt. És az is, amikor nem én voltam a megmentőd, de ez lényegtelen. Nem vagyok az a mágia mester, aki fehér pegazuson a boszorkányok megmentésére siet.

Időközben beértek a kastélyba, aztán a folyosón folytatták tovább az útjukat. Senki sem volt a közelben csak ők ketten. Még mindig közel voltak egymáshoz, de Hermione időközben lerázta magáról a varázsló kezét.

– Nem tudom, hogy miért nem vagyok képes kiállni magamért és megvédeni magam. Ez pedig rohadt egy dolog.

– Talán csak rossz passzban vagy – keresett mentséget a számára Draco. Még mindig dühös volt, de igyekezett nyugodt maradni a boszorkány mellett. És rá is jött milyen borzalmas is lehet a lánynak.

– Egy tucat átokkal elláthattam volna a baját. Merlinre, hiszen annyit gyakoroltam, és tudod, hogy mit tettem… és…

– Tudom. Nem kell többet mondanod.

– De csak álltam ott és hagytam magam – mondta tovább Hermione. – Ez nem én vagyok. Utálom, aki most vagyok.

– A félelem megbénít – közölte a varázsló félhangosan. Mennyit tudta mit jelent ez. Gyűlölte azt az időt, amit a volt-nincs szekrény javításával töltött azon merengve, hogy vajon sikerrel jár-e vagy nem.

– Gondolod?

– Tudom – nevetett fel Draco. – Hidd el, tudom.

– Honnan is tudnád?

– Szerinted miért vagyok dühös? Mert hagytam, hogy a félelem irányítson – válaszolta Draco, majd betessékelte Hermionét a szobájába. Miközben beszélt, egy másik ágyat varázsolt a sajátja mellé. – Soha nem akarok olyan tehetetlen lenni, mint… Áh, hagyjuk! Túlságosan is bonyolult ez.

– Megértem.

– Adjak egy pólót vagy valamit? – kérdezte kicsit szabadkozva.

– Így is jó lesz. Majd holnap visszamegyek a szobámba és átöltözöm – válaszolta Hermione, és halványan elpirult. Már maga a gondolat is zavarba ejtő volt, hogy a fiú ruháit hordja.

– Sárkány szagod van, Granger – mondta ki Draco, majd el kellett vigyorodnia. – Bocs, de meg kellett mondanom.

– Merlinre…

– Zavarba ejtőbb amúgy sem lehet ez az este – sóhajtott fel a varázsló, aztán ásított egyet. – Holnap rengeteg dolgunk lesz, szóval pihennünk kell.

Draco közben a szekrényéhez sétált.

– Gondolod, hogy ez olyan könnyen fog menni?

– Biztos vagyok benne, hogy túlteszed magad ezen az apróságon. Ezek csak a ruháim – mondta, majd elővett egy pólót, tréning nadrágot és egy törölközőt a szekrényből. – A fürdő szabad.

– Köszönöm!

– Nem kell semmit sem megköszönni. Menj, aztán én is megyek!

– Rendben – bólogatott, majd egy pillanatra találkozott a tekintetük. Hosszasan méregették egymást. Hermione magához ölelte a Dracótól kapott ruháit. Kezdett a helyzet egyre kínosabbá válni. Végül a lány törte meg a csendet: – Vérzik az arcod.

– Mi? – kérdezte, majd zavartam az arcához nyúlt. – A francba.

– Lehet neked kéne előbb a fürdő?

– Ez csak egy karcolás – mondta, majd egy zsebkendővel megtörölte.

Hermione bement a fürdőbe, de egyből jött is vissza egy törölközővel meg valami bájitallal, amit ott bent talált. A varázsló fáradtan felnyögött.

– Nem kell… Merlinre, majd én megcsinálom.

– Fogd már be! – pirított rá a boszorkány, majd egyből nekiállt a felület kezelésének. Draco csendben maradt, és tűrte a gyógyítást. Meg sem rezzent, amikor a fertőtlenítő folyadék a sebéhez ért, pedig iszonyatosan csípte. Jobban érdekelte inkább a boszorkány közelsége, amitől teljesen megborzongott.

– Készen vagy?

– Majdnem – válaszolt röviden, majd fogta a pálcáját és behegesztette a sebet. – Nem maradt nyoma.

– Nem mintha számítana – sóhajtott fel. – A pikkelyeim mellett ez csak egy apróság lett volna.

– Nos, azt hiszem, hogy csak súrolt átok – jegyezte meg elgondolkodva. – Nem kellett volna párbajoznod vele.

– Ezt te sem mondod komolyan – fújt egyet Draco.

– Én…

– Most már készen vagyunk?

– Persze. Minden rendben van.

– Remek. Akkor maradjunk az eredeti tervnél. Menj fürdeni, aztán alszunk.

– Jól van.

– Hermione?

– Igen?

– Köszönöm!

– Ugyan – legyintett egyet, aztán becsukta a fürdőszoba ajtaját maga mögött. Draco beletúrt a hajába és mélyen felnyögött. Nem is alakulhatott volna ez kettejük között kuszábban.

hozzászólások: 2

by Neola @ 18 Jul 2023 04:41 am

Egyetértek Draco-val. Eléggé kusza ez a helyzet.
Nagyon érdekes érzelmi vívódások vannak. Már csak azt a bizonyos SZ betűs szó nem hangzott el a szájukból. Pedig Draco most nagyon kitárulkozott. Hermione is, de ő magának sem vallja be. Biztosan Érdekes lesz majd a felismerés, hogy annyira fontosak egymásnak. Vagyis Draco már érzi.
Uuu én is megilyedtem McCormac megjelent. Ohhh mondom maganba "ne már!"
De örülök, hogy Draco elintézte es nem hagyta magára Hermione-t tuti telejsen ki készült volna egyedül a szobájában.
Remélem kialuszák a mai napot.
Köszi! Jó kis Érzelmes rész!
Üdv:Neola

by Nyx @ 18 Jul 2023 11:44 am

Aha, ez a helyzet kuszább nem is lehetne. Áhh az az sz betűs szó annyira távol van még. Draco legalább elmondta, hogy mit érez. Hermione pedig... na ő össze van zavarodva, amit nem is csodálok. Majd ha kiszabadulnak ebből a vacak helyzetből... Áhh elcseszett az egész úgy ahogy van :D McCormac nem fog sok vizet zavarni többet az biztos. Igen, szerintem is, Hermione nagyon kikészült volna egyedül, sajnos, most tényleg szüksége van valakire. És Draco ott van. Igen, ki fogják aludni ezt a napot. Hiszen ideje lesz a szökésre koncentrálni. Köszönöm én is !