2. fejezet
Továbbtanulás


Draco Malfoy a tükör előtt állva igyekezett túljutni a reggeli rutinfeladatokon. Ma sem volt boldogabb, mint az eddigi napokban, inkább csak egyre mogorvább. Gépiesen végezte a szokásos szertartásait; borotválkozás, arcmosás, fogmosás, kifogástalan ingét gépiesen begombolta és megkötötte a zöld-ezüst nyakkendőt, mint minden egyes Roxfortban töltött év reggelén. Tökéletes – állapította meg végül, amikor újra találkozott a tükörképével. Egy sápadt arcú, kevély mardekáros képe volt ez, akiről ordított az aranyvérűség minden egyes vonásában. A valóság teljesen távol állt attól, amit ebben a pillanatban látott, ez a tükör nem mutatta meg mit érzett belül. A lelke ordított a haragtól, dörömbölt a mellkasában a szíve, ki akart innen jutni és minél hamarabb. Már nem kellett sokáig várnia. Az élete megváltozik, csak ki kell várnia, és elhagyni mindent, ami ide kötötte. Lelke ujjongott, amikor erre gondolt.

Erősen meghúzta a nyakkendőt, talán utoljára ebben az évben, megesküdött rá, hogy nem néz vissza – ígérte némán magának. Meg akart változni, gyökeresen és véglegesen. Nem akart olyan lenni, amivé akarták, hogy váljon. A keze a dühtől ökölbe szorult, az elfojtott mágiájától megremegtek a pipereholmik. A tömény gúny és a kegyetlen tapasztalat azzá tette, aki sokkal erősebb, mint amilyen régen volt. Visszagondolt azokra az évekre, amikor gyerekes, engesztelhetetlen vitákat folytatott Potterrel és a sleppjével.

Egyre inkább undorodott önnön valójától. Gyökeresen ki akarta magából tépni annak a fiúnak még az emlékét is… Megragadta a mosdókagyló szélét és előrehajtotta a fejét. Bűntudatot érzett Voldemortért elkövetett tettei miatt és ezzel nem volt egyszerű együtt élni. Félelemmel vegyes megvetéssel gondolt az egykori Sötét Nagyúrra, aki megváltoztatta az életét. Maga előtt látta a pusztítást, a mérhetetlen aljasságot. Álmában még mindig kísértette. A háború és a megpróbáltatások haragot plántáltak belé, ami olyan erős volt, hogy képessé tette a harcra a szülei ellen. Bátorságot érzett, olyat, amilyet korábban soha. Vett egy mély levegőt, aztán ismét kiegyenesedett. Erőt akart sugározni, hogy mindenki lássa egyedül is képes mindenre. Saját erejéből akart felépíteni valamit, amire végre büszke lehet. Szembe akart nézni a félelmeivel, hogy aztán végül meggyógyulhasson a lelke. Még senki sem tudta igazi tervét, hamarosan azonban robbanni fog az a bizonyos bomba.

Visszatekintett ez elmúlt tanévre. Magányos volt, a többiek elkerülték, úgy járt a kastélyban, mintha mindenkit csak taszítana magától pusztán az aurájával. Persze voltak, akik mély haraggal viseltettek iránta. Szánalmasnak érezte magát ezért, aztán lassan felhagyott a siránkozással, bár néha a szócsatákból kemény összecsapást provokált ki, ökölcsapások, törött csontok… Minden egyes pofon, amit kapott egy-egy lecke volt saját magának is. Így tengette a napjait egészen az év végégig.

Kopogtattak a tölgyfaajtón, Draco mérgesen ment vissza a szobájába, aztán nagy lendülettel nyitott ajtót a betolakodónak. Megfeszült az állkapcsa, amikor meglátta a lányt.

– Mit keresel itt?

– Ne haragudj, Draco! – szólalt meg Pansy Parkinson az ajtóban. Ajka vérvörös volt, bűzlött a drága pacsulitól, és a blúzát is kigombolta. Félreérthetetlen volt a szándéka. Fekete haját szégyellősen csavargatva, félszegen nézett a varázslóra. – Nem akartalak zavarni.

– Mit akarsz, Pansy? Éppen nem érek rá – közölte csípős hangon és magára kanyarította a talárját. Pansy dölyfösen kihúzta magát és rálátást engedett az általa birtokolt idomoknak. Az „ez hajó már elment” pillantásával úgy gondolta bűntudatot kelt a fiatal férfiban, Dracót azonban nem igazán csigázta fel a már ezerszer felfedezett test látványa. Szüleik egyezsége pedig, már nagyon rég nem érdekelte.

– Mondtam, hogy ne haragudj! Miért beszélsz velem mostanában úgy, mint egy futóféreggel? Régen szeretted, ha meglátogattalak – mondta duzzogva és jelentőségteljesen lebiggyesztette az ajkát. Hiányzott neki a hízelgés, mellyel Draco azonnal az ágyába csalta és olyan dolgokkal suttogott a fülébe, melyeket hamarosan meg fog kapni, ennek azonban már majdnem egy éve… Azóta megfordult abban a bizonyos ágyban Astoria Greengrass, a hatodéves mardekáros is, aki hamar rájött, hogy nem lesz Mrs Malfoy ő sem. Aztán Savanna Price, a hetedvéges hugrabugos, nos, ő sem volt egy nagy lángész. Aztán egy két mardekáros, négy hugrabugos és egy reményvesztett griffendéles. Nekik már a nevére sem emlékezett. Bár Pansyt is ilyen gyorsan elfelejthetné.

Vett egy mély levegőt. A szobája ajtajában toporgó lányt azonban kétségek gyötörték, ezért is jött be hozzá. Pansy álomvilágban élt… Az utóbbi hónapokban távol tartotta magától Dracót, most mégis változtatott ezen a szokásán? A varázsló azonnal valami rossz dolgot sejtett a háttérben. Pansy semmit sem tett ok nélkül. Honnan ez a hirtelen pálfordulás? Pansy idegesen toporgott az ajtóban, de úgy döntött megszólal: – Hamarosan úgy is együtt leszünk és akkor…

Ekkor Dracónak egyből világos lett minden, s cseppet sem akarta, hogy megint drótón rángassák.

– Nézd, Pansy! Nem akartalak megbántani, de ha már így ragaszkodsz hozzá, akkor megteszem. Ne is számíts arra, amire gondolsz. Voldemort meghalt és már semmi sem lesz olyan, mint régen. – Olyan könnyedén ejtette ki a Sötét Nagyúr nevét, mintha csak egy egyszerű mugliról beszélne. Ugyan mostanság sem volt divat beszélni róla, mégis úgy döntött nevén nevezi azt, aki miatt ennyi harag gyűlt fel benne. Pansy a név hallatán félelmében összerezzent, de Draco nem törődött vele, folytatta tovább a beszédét. – Inkább letépem a karom, mintsem olyan legyen minden, mint akkor. Egyébként is nem kellesz nekem. Ez van, fogadd el.

– De a szüleink… – kezdte Pansy, Draco azonban egyből belé fojtott a szót. Ez a lánynak egyáltalán nem tetszett. Pansy soha nem akart mást, mint Malfoy feleség lenni, de a háború vége sok mindent a feje tetejére állított. Persze alig pár napja Lucius Malfoy biztosította apját, hogy nem szándékozik felbontani az egyezségüket. Holott éppen fordítva kellett volna történnie mindennek…

A Parkinson név még mindig jól csengő volt az arisztokraták között, mivel ők nem álltak ki nyíltan Voldemort mellett. Pansy apja gyorsabban tisztázta a család becsületét, mint Lucius Malfoy. A Malfoy családnak pont erre a fedhetetlenségre volt szüksége a felemelkedéshez. A vagyonból pedig szívesen áldoztak a népszerűség oltárán. Mr. Parkinson pedig pontosan emiatt játszotta a durcás arisztokrata szerepét és tiltotta meg lányának, hogy találkozgasson az ifjú Malfoyjal. Végül a két családnak mégis sikerült megegyezniük a hozományt illetően. Ugyan Lucius Malfoyt nem lehetett kétségek között hagyni, mégis minél hamarabb véghez akarta vinni a tervét. Draco legalábbis így gondolta. Gyűlölte, hogy az ő élete is csak egy jó nevű árucikk az aranyvérűek piacán. Már felfordult tőle a gyomra.

– Nem érdekel, hogy mit terveztek. Nem akarlak feleségül venni. Sajnálom… Igazából nem sajnálom, egyszerűen nem érdekelsz. – A szavai sebeket ejtettek és ez őt nem izgatta, soha nem volt tekintettel másokra. Most azonban az önzőségét saját maga boldogulására használta fel.

– Gonosz vagy és elvetemült! – sipította mérgesen Pansy. – Erről tudni fognak a szüleid is, gondoskodom róla.

– Mardekáros vagyok, édesem, ezt te is jól tudod. Mi nem a könyörületünkről vagyunk híresek és nem vagyunk megalkuvók sem. Én már döntöttem és nem szerepelsz a hosszú távú terveimben.

– Ostoba vagy, Draco, ha azt hiszed, ezt csak úgy megteheted. Apám nem hagyja ezt szó nélkül. Tudok pár dolgot, hogy mit terveznek veled a szüleid, és ha lenne egy kis eszed, akkor belátnád, csak így maradhatuk azok, akik mindenki felet állnak. Ha érdekel a nevetek tisztára mosása, akkor jobb lesz, ha elkezdesz kedves lenni hozzám. Megértetted? – sipítozása kezdett egyre kellemetlenebb lenni. A varázsló elfintorodott, de ennek ellenére sajnálkozva nézte a toporzékoló lányt. Muszáj volt tennie valamit.

– Ne próbálj meg fenyegetni, Pansy! – sziszegte Draco egészen közel hajolva hozzá, Pansy megrettent ugyan, de nem mutatta ki. – Neked is van mit megbánni. Ne is álmodj róla, hogy Malfoy feleség leszel. Nem vagy méltó a mi vagyonunkra.

– Most mennem kell. Egyébként McGalagony akar veled beszélni. Jó szórakozást! Remélem, visszatartja a bizonyítványodat – jegyezte meg hidegen, majd elhagyta a szobát. Draco képzeletbeli listáján kipipált egy kockát. Következhetett a következő nagy lépés. McGalagony már repesve várta az irodájában.

***

A Griffendél torony a legmagasabb volt Roxfort ezer tornya közül, s mind közül a legszebb, vagy ez is csak amolyan griffendéles önhittség volt. Ki tudhatja? A Griffendél ház klubhelyisége is messze felülmúlta a többi házét, kényelmes volt, biztonságot adó és vidám, ugyanakkor otthonos. Most azonban alig lézengtek itt diákok, a legtöbben kint sétált a parkban. A lányok hálótermeinek egyikében viszont még mindig volt valaki. Az ajtó nyitva volt, mégsem akaródzott senkinek sem bemenni. Bent a vörös bársony baldachinos ágyak egyikén Hermione Granger ült. Már régen összeszedte azokat a dolgokat, amiket magával akart vinni. Könnyes szemmel, görcsösen szorította a szülei fényképét. Ez a kép mugli módon készült, így a Granger házaspár mozdulatlanul mosolygott lányukra. A boszorkány kitörölte szeméből a könnyeket, majd az utazóládájába navigálta.


Tekintete az előtte heverő borítékra tévedt. Mikor hozzáért, a pergamenboríték magtól kinyílt és felfedte a tartalmát. Hermione a tárgyakra meredt, amik a levélből hullottak ki. Sokáig nézte őket, de legszívesebben elsöpörte volna az egészet, hogy aztán többé ne is legyenek szem előtt. Undort, hányingert érzett, amikor Mae-re gondolt. Az az átkozott boszorkány tönkretette az életét. Egyik kezét a szájára tapasztotta, hogy elnyomja a feltörni készülő kétségbeesett kiáltását, a másikkal pedig felvette az összetekert pergament. Sokáig kellett lélegeznie mire újra képes volt megnyugodni.

A boszorkány remegő kézzel tekerte szét a pergament, és elolvasta a jellemzést egy Persephone Lennox nevű nőről, akit majd figyelnie kellett. Borzalmas dolgokat írtak róla. A varázsereje majdnem megölte az egyik társát, és akkor még csak tizenegy éves volt. Hermione borzongva olvasta tovább a szörnyűbbnél szörnyűbb bejegyzéseket. Ez a nő csaknem halálfaló – gondolta komoran. Le kellett tennie a pergament… A levél mellett talált egy zsupszkulcsot Porth Ferinbe, majd egy jegyet a két nap múlva induló hajóra, és egy ikertükröt, aminek segítségével kapcsolatba kell lépnie azzal a nővel, aki ebbe az egész képtelenségbe belerángatta, végül egy erszény galleont. Újra és újra megremegett a keze, amikor erre az egészre gondolt. Elmélázva forgatta meg a karkötőt, melyet semmilyen varázslattal nem volt képes levenni. Egyszerűen, már ha akarta volna, sem léphetett volna vissza.

Senkinek nem tudta elmondani, amire kényszerítették. Ha a szüleire gondolt egyszeriben görcsbe rándult a gyomra és szörnyű bűntudatot érzett. Ideges volt, feszült és félt attól, ami történni fog. Könnyek nyomát gyorsan letörölte az arcáról, nem láthatja meg senki sem ennyire gyengének. A szíve annyira fájt, legszívesebben megosztotta volna ezt is a barátaival, de a karkötő fojtó szorítása figyelmeztette. A csontig hatoló fájdalom megbénította addig, amíg gondolatai irányt nem változtattak. A karkötő egy hallgatásra ösztönző béklyó volt, ami ugyan nem kimondottan fekete mágiát nem tartalmazott, de megfojthatta viselőjét, A koboldezüstbe vert rúnák megbénították. Hermione tehetetlennek érezte magát. Hiába a sok könyv, okoskodás, most egyedül volt és kiszolgáltatott.

A boszorkány eltette az utazóládájába a holmiját, majd varázslattal lezárta a fedelét. Ennek nem szabadott kitudódnia. A levél óva intette attól, hogy megpróbálkozzon a vallomástétellel. Ezt a saját bőrén tapasztalhatta is, hiszen megpróbálkozott vele… Szerencse, hogy hosszú volt a talár ujja, hiszen még most is látszódtak a vörös csíkok a karján, és kenőcs még nem hatott. Hermione kétségbeesetten igyekezett megoldást találni, azonban még mindig a szülei sikolya visszhangzott a fejében és ettől nem tudott szabadulni. Most már nem maradt egyáltalán választása. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán elindult kifelé. Egyedül akart lenni, nem akart senkit sem a közelében, erre azonban a sors nem adott lehetőséget. Ron állt a portrélyuk előtt és valószínűleg őt várta. A boszorkány ijedtében megtorpant a lépcső aljában. A barátja mondott neki valamit, de mintha meg sem hallotta volna. Kellett egy perc mire eljutott hozzá a fiatal férfi hangja.

– Hermione, mire vársz még? Hamarosan elkezdődik a Hollóhát - Hugrabug meccs. – hallotta Ron hangját, szerencsére nem látta őt. Kitörölte szeméből a könnycseppeket, és lement a lépcsőn. – Mit csináltál ennyi ideig?

– Csak összepakoltam a holmimat – vonta meg a vállát Hermione, de nem tudta elrejteni a szomorúságát. Ron elmosolyodott és gyengéden megsimogatta a karját. – Rengeteg mindent kellett bepakolnom. Tudod, hogy mennyi minden… Áh, nem érdekes. Menjünk!

– Szóval ez a baj – nézett rá elnézően és gyengéden a karjaiba vonta. A lány sután átölelte és kifejezéstelen arccal hajtotta a vállára a fejét. – Nekem is hiányozni fog Roxfort, de azért örülök neki, hogy jövőre együtt fogjuk kezdeni az auror főiskolát.

– Nem erről van szó… – kezdte Hermione, de a karkötő finoman megszorította a csuklóját, majd kezdett felforrósodni. Emlékeztető, hogy ne csináljon oktalanságot. A lány észrevétlenül felszisszent, majd újra megszólalt: – Kit akarok becsapni? Persze, hogy hiányozni fog az egész iskola.

– Ne szomorkodj emiatt! Én itt vagyok veled és csak ez számít – mondta Ron, majd megfogta a lány kezét, és az ajkához emelte. Bizakodása egy pillanatra elfeledtette Hermionéval Mae által rábízott feladatot.

– Annyira örülök, hogy itt vagy – hangja őszinte volt és így is gondolta, de rossz előérzete volt megint. Még semmit sem mondott Ronnak, pedig nagyon kevés ideje maradt…

Megmozgatta a karkötőt, mely enyhe piros foltokat hagyott a bőrén. Nem mondhatott semmit sem Ronnak, de akkor mégis milyen magyarázatot adhatna neki? Egy barátjával sem fog beszélni közel egy évig, és ez nagyon aggasztotta. Mindig hárman oldották meg a nehézségeket, de most nem számíthatott egyikükre sem. Akaratlanul hagyta, hogy a fájdalom könnyeket csapjon a szemébe.

– Nem lesz semmi baj, Hermione. Összetartozunk, és ezen, semmi sem változtathat. – Hinni akart neki, jobban, mint eddig bármikor. Mégis tudta, hogy pár napon belül elhagyja Anglia partjait és útjaik elvállnak egymástól. Legalábbis egyelőre. Lelkét már most égette az elválás kínja.

– Tudom, csak butaságokon gondolkodom. – Hermione közelebb bújt Ronhoz, s oltalmat keresett a karjaiban, de tudta, hogy hamarosan vihar kerekedik közöttük és a fiú nem fogja megérteni mit, miért kell tennie.

A karkötő pedig nem engedi beszélni, ezért felesleges is megpróbálnia. Semmi nem jöhetett szóba, s most tudatosult benne igazán, milyen szorult helyzetbe is került. Nem akarta a szüleit elveszíteni, sem Ront. Úgy ölelte át a fiút, mintha soha akarná elengedni.

– Már mindent előre elterveztünk, szóval nem lesz semmi baj. Hamarosan minden olyan lesz, amilyennek akarjuk. – A lány mosolyogni próbált, de keményen küzdött könnyei ellen. Ordítani szeretett volna. – Várom, hogy együtt lakjunk Londonban. El sem hiszem, hogy végre sikerült.

– Én is várom – küzdött a mondattal Hermione. Hogyan is mondhatná el mi az igazság? Félt, még soha nem félt ennyire, mint most. Mindent elveszthet egy szempillantás alatt és nem tehet ellene semmit sem. Szerette Ront, teljes szívéből, még ha kétségei is támadtak. Nehéz szíve ellenére igyekezetett érdeklődve hallgatni Ront.

– George beleegyezett, hogy nála dolgozzam, szóval nem kell aggódnunk. Még az is lehet, hogy nem auror leszek. Anyának és apának még nem mondtam el, egyelőre csak szeretném megpróbálni. Tudod, nagy szükség van a segítségre. Mióta Fred… Annyi minden kavarog a fejemben. Nem tudom büszke leszel-e rám…Persze elvégzem az alapképzést…

– Persze, hogy az leszek, és nem fogok egy szót sem szólni – ígérte halkan Hermione. – Örülök, hogy megtaláltad azt, amit vársz az élettől.

– Te mindig is tudtad, hogy mit szeretnél. Ilyenkor mindig irigyeltelek, de most már tudom, hogy milyen érzés ez… Mit szólnál, ha este ellógnánk és elmennék Roxmortsba? Szeretném megünnepelni az évvégét.

– Tudod, hogy ezt nem szabad – emlékeztette Hermione. – Még mindig nem biztonságos és McGalagony…

– Szóval nem akarod megszegni a szabályokat. Igazam van? – kérdezte kedvesen, de már eltervezett mindent. – De most már nem hiszem, hogy olyan nagy baj lenne.

– Talán igazad van – mosolyodott el végül Hermione. Ron megcirógatta az arcát, majd egy hosszú csókkal űzte el a lány minden gondolatát.

– Akkor este várlak, és együtt elmegyünk valahová. – Finom, apró csókokkal hintette be a lány nyakát.

– Rendben van, Ron – mondta végül. – De még előtte el kell intéznem ezt-azt a könyvtárban.

– Nem mondod, hogy az utolsó napokat is a könyvtárban akarod tölteni? – kérdezte rosszallóan a fiú. – Pedig jobban tennéd, ha egy kicsit lazítanál.

– Csak pár óráról van szó és visszajövök. Megígérem, hogy így lesz.

– Jó, rendben van, megadom magam. De ha nem jössz vissza egy órán belül, akkor utánad fogok menni – figyelmeztette Ron.

– Rendben.

Hermione kilépett a portrélyukon, aztán gyors léptekkel haladt tovább a folyosón, mire észbe kapott már rohant. A szemét égették a könnyek és beszaladt a legközelebbi lánymosdóba, ahol végre alaposan kisírhatta magát.

***

Az igazgatói iroda Dumbledore és Piton professzor után teljesen megváltozott. A falakat egy skót klánra jellemző, kockás drapéria fedte. A sarokban egy minőségű seprű, a polcokon régi kviddics relikviák, polcokon jó néhány átváltoztatástan könyv, és szobanövények kaptak helyet. Egyedül a régen volt igazgatók és igazgatónők portréi voltak változatlanok, sajnálatos módon eggyel kiegészülve, a képek most csendben figyelték az igazgatónőt, aki éppen egy hosszú listát töltött ki. Kopogtattak az ajtón, miután engedélyt kapott, egy tejfölszőke hajú, mardekáros diák lépett be rajta. Draco Malfoy udvariasan biccentett McGalagony felé, aztán leült a székbe.

A boszorkány gondterhelten nézett az egykori halálfaló ivadékra, aki ugyan megadta a neki járó tiszteletet, de szürke szeméből düh, csalódottság, elveszettség egyvelege sugárzott. Ismerte ezt a tekintetet, viszont tisztában volt vele mennyire nem tudna hatni rá. Az idős boszorkány megpróbálta megfejteni vajon mi is zajlik most Draco fejében. Ugyan sosem volt diszkriminatív, viszont nem tudott szemet hunyni a múlt felett. Vagy ez esetben végleg megtagadta volna őket? Mély feszültséget érzett a helyiségben, vibrált a levegő a nyári melegben.

Fiú… – gondolta az igazgatónő, de valójában nem volt az, hanem egy fiatal, szárnyait bontogató férfi ült most a szemközti széken. Ordított róla, hogy milyen dühös, szinte vibrált az aurája is. Csend ült az irodában, ami egyre kellemetlenebbé vált mindkettőjüknek, de egyikük sem tett ellene. Egykori ellenségekként ültek itt? Valahogy mégsem volt így. Mégiscsak Malfoy egy gyerek volt, akit kihasználtak, felhasználtak és nem volt kihez fordulnia. A professzorasszony mélyen a vihar szürke szempárba nézett, keresett valamit, ami akár egy apróság is lehetett. Ízig-vérig mardekáros – állapította meg az idős boszorkány. Mégis most valami mást is látott Dracóban. Valamit, amit nem tudott megfogni, valamilyen eleven tüzet, ami valahogy mássá tette. McGalagony megigazította a szemüvegét, és köhintett egyet, aztán mély levegőt vett.

– Mr. Malfoy, a pályaválasztási szándékairól akartam beszélni – kezdte mondandóját, majd hátradőlt a székében. – Milyen elképzelései vannak a jövőjére nézve?

– Határozott elképzeléseim vannak – jelentette ki Malfoy, s követve az igazgatónőt, ő is hátradőlt. Az arca felderült és egyre izgatottabb lett. A képtelen ötletét most fogja megosztani valakivel. Micsoda mámorító érzés, a szíve zakatolt a mellkasába, noha teljesen nyugodtnak látszott. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot, minden egyes döbbent pillantást. Visszafogta lelkesedését, és folytatta tovább a magyarázatot: – Talán meglepi majd a döntésem.

– Ezt örömmel hallom. Megjegyzem, diáktársai között kevés olyan van, akinek van határozott elképzelése és meglepetést okozott volna. – A professzor komoly tekintettel nézett az ifjú szemébe, aki szenvtelenül nézett vissza rá. Halványan mosolyra húzta a száját, aztán karba tette a kezét, felszegte az állát és úgy döntött kitálal McGalagonynak.

– Sárkányokkal akarok foglalkozni. – McGalagony szemöldöke magasba szaladt, és egy pillanatra elfelejtett lélegezni. Nos, a diákok mindig okoztak meglepetést. Látszólag a fiatal férfi mélységes elégedettséggel ejtette ki a szavakat.

– Nem értem. Elmondaná még egyszer? Nem hiszem, hogy jól hallottam – kérte a boszorkány, miközben megköszörülte a torkát.

– Sárkányokkal akarok foglalkozni – mondta egyszerűen a fiú és tekintetéből egyből lerítt, hogy komolyan is gondolja. – Sárkánygondozó és kutató akarok lenni. Csak nincs vele valami baja?

– Nincs – vágta rá egyből. – Mindössze, ahogy maga is említette, meglepő a döntése. Ez minden.

– Tisztes foglalkozás – bizonygatta Draco, mintha McGalagonyt is meg akarná győzni képtelen tervéről.

– Valóban az – helyeselt a professzorasszony. – Elárulná, hogy mégis mi vezetett erre az elhatározásra?

– Úgy gondolom, alkalmas vagyok a feladatra.

– Értem – szólalt meg végül. Kortyolt egyet a poharából, és beírta Draco Malfoy neve mellé a jövendőbeli foglalkozását. Inkább meg sem nézte a legendás lények gondozásán szerzett érdemjegyeit, még emlékezett Malfoy balesetére a hippogriffel. – Más foglalkozásra nem gondolt?

– Nem. Csak ezt szeretném megjelölni a felvételi lapomon. Alaposan átgondoltam a dolgot és konkrét terveim vannak. – Draco legszívesebben gúnyosan elmosolyodott volna, de inkább megtartotta magának az örömét. Valószínűleg most egyre gondolt a jó öreg professzorasszonnyal: Lucius Malfoy fel fog robbanni a méregtől.

McGalagony összepréselte az ajkait, aztán mégis megnézte az érdemjegyeket. Meg kellett beszélnie mégis ezt Malfoyjal.

– A jegyei legendás lények gondozásából nem éppen a legfényesebbek. Ráadásul volt egy kellemetlen esete egy hippogriffel még harmadéves korában. Látok néhány feljegyzést kiméra harapsáról, megtámadta egy kákalag, egy unikornis csikló megrúgta és még sorolhatnám – folytatta az igazgató nő komolyan. – Vajon van önben elég erő felülemelkedni egy ilyen tragikus élményeken? Mégis hogyan viszonyulna így a sárkányokhoz?

– Mérlegeltem a helyzetet és kaptam szakszerű segítséget. Már feldolgoztam a traumát. Kész vagyok eggyel magasabb szintre lépni. – A varázsló saját magát is meglepte magabiztosságával.

– Mindjárt egy sárkány? Miért nem választ valami veszélytelenebb varázslényt? Mondjuk unikornist vagy pegazust? Az utóbbi időkben igencsak megnőtt a kereslet a szárnyas lovak iránt. Úgy tudom, az apjának meglehetősen páratlan ménese van, esetleg khmm családi vállalkozásba is foghatna – mondta McGalagony és igyekezett komolyan venni az ifjú Malfoyt, de ez nem ment könnyen.

– Már döntöttem – ellenkezett szelíden Draco, de nem emelte fel a hangját. Egyáltalán nem akart tiszteletlen lenni, sőt még erősebben tudomására akarta hozni mindenkinek az ő saját elképzeléseit. A lázadása nem ismert határokat és ezt hamarosan Lucius Malfoy is megtapasztalja.

– A szüleivel már egyeztetett a terveit illetően? – Draco ravasz fél mosollyal simította hátra a haját, majd sóhajtott egyet.

– Még nem volt alkalmam erről beszélni velük. De semmi kétségem, hogy támogatni fogják a választásomat. – McGalagony professzor erős kétségeket érzett ezzel kapcsolatban, bár inkább jobbnak látta nem szóvá tenni.

– Mindenképpen beszélje meg velük – javasolta végül, burkoltan sugallva a véleményét is.

– Feltétlenül.

– Hol kívánja a tanulmányait folytatni? – kérdezte végül a professzorasszony, miután elég levegőt vett és képes volt nyugodt hangnemben folytatni a társalgást. Valamiért annyira abszurdnak tűnt a helyzet.

– Romániában, ahol Charlie Weasley tart sárkánygondozó tanfolyamot. Már beszéltem is vele és várnak szeptemberben. – Draco fenemód büszke volt magára, és ahogy az elsápadt, karót nyelt igazgatóra nézett még jobban szórakozott, mint eddig bármikor. Minden igaz volt, amit mondott, és teljes ellentétben állt azzal, amit családja a képviselt. Lázadó énje dervis táncot járt örömében.

– Értem. Akkor, ha jól sejtem, már az ajánlóleveleket is megszerezte. – Kipipálta Draco Malfoy nevét a pergamenen. – Van még egyéb kérdése a lehetőségeiről?

– Köszönöm, de nincs. Viszont szeretnék a nyári szünetben Hagrid professzornál fakultációt felvenni. Ha erre van mód és lehetőség. – Az igazgatónőt meglepetésként érte a kérés, Draco nyilvánvalóan csak az idegeivel szeretett volna játszani. McGalagony kihúzta magát, majd mérlegelte a lehetőségeket. Erős volt a gyanúja, hogy ezek után Lucius Malfoyjal is lesz egy kellemetlen megbeszélése.

– Sajnos, nem tudom teljesíteni a kérését, Mr. Malfoy. Hagrid professzor a nyár alkalmával tanulmányútra megy, és nem tud önnek segíteni a felkészülésben. Talán megkereshetné Suette-Pollts professzort.

– Köszönöm szépen, tanárnő! – hangja sem tükrözött hálát, inkább jeges nyugodtságot. Idegei pattanásig feszültek és szeretett volna elmenni innen.

Nem akart senkivel sem beszélni a nem létező jövőjéről, amitől már a születése pillanatában döntöttek és megfosztották a szabad választás lehetőségétől. Nos, nem feltétlenül kell mindenbe belenyugodnia – vigyorodott el magában. A tisztességes, de fekete mágiához vonzódó, aranyvérű arisztokrata, jó Minisztériumi állással, gazdag feleséggel és fényes hírnévvel szinte azonnal meghalt, amikor belépett a halálfalók közé.

A megbecsült, megtért halálfaló cím pedig nem érdekelte, sőt gyűlölte, amit az apja harcolt ki neki. Áldozatot csinált belőle az egész varázsvilág előtt, gyengének tartották, szánni valónak és megvetendőnek. Minden joga megvolt hozzá, hogy dühös legyen.

– Igazán, nincs mit – szólalt meg némi szünet után McGalagony. – Sok sikert és kívánom, hogy találja meg a számításait! – Draco bólintott egyet, aztán elindult kifelé az irodából. Még egyszer utoljára visszanézett a professzorasszonyra, aztán elköszönt tőle. Nem volt nagy jelentősége ennek a találkozásnak, de abban biztosak lehetettek, hogy többé nem fog megtörténni még egyszer.

McGalagony felkelt a székből, s komótosan fel–alá sétált. Egyszerűen nem tudta hova tenni Malfoy viselkedését, aztán rávette magát, hogy a kellemetlen kötelességeit is teljesítse. Visszaült az íróasztalhoz, és belekezdett egy levélbe, amit a Malfoy család fejének címzett. Nem is sejtette, hogy Lucius ízzé-porrá fogja dühében zúzni a pergament, néhány családi ereklye kíséretében.

– Az ifjú Malfoy mindig tartogatott meglepéseket – nevetett Dumbledore portréja a falon. – Mindig is hittem benne, hogy egyszer a sarkára fog állni.

– Gondolja, igazgató úr? – mosolyodott el McGalagony is. – Remélem, hogy megéri a hazatérése utáni napokat.

– Még hallani fogunk felőle. Látta a dühöt a szemében? – folytatta Dumbledore kedélyesen. – Az ilyen mélyről fakadó érzés soha nem múlik el csak úgy magától.

– Őszintén remélem, hogy nem a gyászjelentéséből fogunk értesülni a tetteiről – sóhajtott az igazgatónő. – Vagy valami rosszabbról.

– Minerva, ne legyen olyan borúlátó! – korholta Dumbledore szelíden. – Inkább festessen nekem jövő tanévre jó kis citromos italport.

– Úgy lesz, Albus – nevetett az igazgatónő. – Nem fogom elfelejteni.

hozzászólások: 0