20. fejezet
Esőnap

Mire másnap reggel Hermione felkelt Draco már nem volt a szobában. A boszorkány felült az ágyban. Tegnap este sokáig tartott mire elaludt, annyira gyötörték a gondolatok és az események, hogy a kimerültségig agyalt rajtuk. A mardekárosnak ellenben semmi sem okozott gondot, fürdés után gyakorlatilag beledőlt az ágyba, aztán már aludt is. Hermione sokáig hallgatta az egyenletes és hangos szuszogását. Most pedig nem volt sehol. Kinézett az ablakon. Szakadt az eső. Vajon Malfoy mi a fenét csinálhat ilyenkor? – gondolta, de először a saját dolgaival kellett foglalkoznia.

Hermione felkelt, aztán megigazította az ágyat, majd körbenézett. Az egész helyiség úgy nézett ki, mint egy csatatér. A mardekáros nem vette a fáradságot, hogy összeszedje maga után a ruhákat, az ágyról félig lelógott a takarója, egyik párnája a földön. A boszorkány késztetést érzett, hogy elrakja, de gyorsan legyűrte magában ezt az érzést. A fotelben megtalálta a saját ruháit, amit még a szobájában készített ki. Valószínűleg Draco áthozta őket. Kicsit kínosan érzet magát, hogy a fiú ennyire átvette az irányítást felette. Belepirult, amikor a ruhát között a fehérneműjét is megtalálta. Volt benne valami nyugtalanító, hogy ennyire beleavatkoztak egymás magánéletébe.

– Merlin ereje – mormolta magában, aztán felnyalábolta a ruhákat.

A boszorkány kiment a fürdőbe. Kétszer kellett megmosnia az arcát, mire tényleg képes volt magához érni. Gyorsan felöltözött, mire visszament a szobába Draco is megérkezett. A varázsló csatakosan, vizesen és némileg sárosan jelent meg. Éppen a cipőjét rúgta le, amikor észrevette a boszorkányt.

– Szia! – köszöntötte Hermione.

– Szia! – viszonozta kissé rekedten, aztán bevetett néhány bűbájt, hogy legalább ne legyen vizes és sáros az egész szoba. A nagy elfoglaltságában persze igyekezett a boszorkányt is végigmérni. – Minden oké?

– Igen, minden rendben. És veled?

– Szörnyű idő van kint – morogta mérgesen Draco, aztán levette a kabátját. – Még a fülem mögött is sár van.

– Nagyon korán keltél – jegyezte meg a boszorkány.

– Te is felkeltél. Szombat van, fél hét sincs. Nekem úgyis át kell kelnem az Ír-tengeren, szóval gyakoroltam a viharban.

– Mi van? Megőrültél? Ez veszélyes.

– Ne atyáskodj felettem! – mordult rá Draco.

Hermione minden más rosszalló megjegyzését visszanyelte. Összeszorította az öklét mielőtt újra megszólalt:
– Hogy ment?

Draco mély levegőt vett mielőtt válaszolt volna. Elmondja, hogy milyen, ha kisodorja egy szélroham a nyílt tenger fölé, aztán majdnem a vízbe zuhant? Nem, nem, Granger erről jobb, ha nem tud.

– Ha esni fog, akkor nem lesz könnyű – közölte diplomatikusan, majd levette a pólóját is, amivel megtörölte a haját. Hermione kicsit megütközött, de láthatóan Dracót egyáltalán nem zavarta magát. Eltűntette a maradék sár és vízfoltokat, aztán felvett egy másik pólót. Nadrágját is le kellett volna cserélnie, de akkor tudatosult, hogy nincs egyedül. Bement a fürdőbe, és folytatta a szárítkozást, majd teljesen szárazon újra megjelent a szobában. – Elintéztem a Marius ügyet is.

– Hogyan?

– Átköltöztettem a lakosztályodat az enyém mellé – közölte egyszerűen. – Az övét meg átrakattam. Beszéltem a csajával is, aki megígérte, hogy lefoglalja azt a gyökeret. Olyan messzire vagy tőle amennyire lehet. Ja és Marius apja kapni fog egy kellemetlen levelet a kicsi fia bizonyítványával. Mondjuk úgy, hogy nem lesznek büszkék rá. Nem kell megköszönnöd.

– Malfoy… Mégis hogyan?

– Beszéltem a karbantartókkal – vonta meg a vállát Draco. – Kiderült, hogy nem is olyan nehéz rávenni őket dolgokra, főleg, ha adsz nekik pár galleont, megoldották egy pillanat alatt.

– De…

– Nem kell megadnod. Magamnak is kértem ezt-azt.

– De…

– Nem akarlak megijeszteni, de tegnap megpróbáltak betörni hozzád – folytatta a varázsló, és esze ágában sem volt hagyni, hogy a boszorkány megszólaljon. – Nézd nem akarom eljátszani a védelmezőt, de nem akarom, hogy bajod essen. Felőlem még a szobámban is maradhatsz.

– Talán azt nem kellene – simította hátra a göndör tincseit Hermione. Tartott egy hosszú szünetet, aztán ismét megszólalt: – Ez a hely egyszerűen gyűlöletes.

– Mármint itt nálam?

– Nem, hanem ez az iskolának csúfolt baromság – fakadt ki mérgesen. – Ha nem akarnánk csapdába csalni azt a szemét ribancot, akkor már most elmennék innen.

– Na, na, Granger, nem szoktál ennyire nyíltan beszélni.

– Mérges vagyok.

– Tudom – bólintott Draco. – De nem kell aggódnod. Mindent elrendeztem a kis barátunkkal. Ha akarod, akkor valami kellemeset is kitalálhatunk annak a kanos szemétnek. Ettől talán jobban éreznéd magad.

– Nem hiszem, hogy ez segítene a jelenlegi állapotomon – csóválta meg a fejét, aztán mélyen felsóhajtott. – De mégis mire gondoltál?

– Viszkető ártás, csalánkiütés bizonyos intim helyeken, esetleg egy eltűnő haj átok. Csak apróságok, de így mind annyira szórakoztató lenne – vigyorodott el gonoszul. – Régen nem csináltam ilyesmit, bár szerintem hamar bele tudok lendülni a dologba.

– Elhiszem.

– Na, lemegyünk az étkezdébe? Tudom hol szokott ülni. Mindig ugyanott, megátkozzuk a széket, aztán egész nap vakarhatja majd a golyóit…

– Nincs kedvem lemenni oda. A többiekkel sem akarok találkozni.

– Senkit se kedvelek – vonta meg a vállát Draco. – Szóval akár a többieken is bosszút állhatunk. Csak Perselus meg ne tudja, mert akkor biztosan… Bár, ha jobban meggondolom, szerintem ő sem szeret itt tanítani.

– Miért, szerinted Roxfort a szíve csücske volt?

– Mondasz valamit.

– Túl sok energiánk menne rá arra, ha mindenkivel ki akarnánk szúrni – mondta végül a boszorkány.

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Úgyhogy visszafelé már elhelyeztem azt a viszkető ártás a kis barátunk székén.

– Miattam nem kellett volna ezt csinálod.

– Amiatt romlott majom agyat tettem a párnájára – vigyorodott el gonoszul. – Ezt sem kell megköszönnöd. Bár, ha jobban a meggondolom, akkor a farokviszketést kapja tőled.

– Malfoy!

– Meg is dicsérhetnél. Ez egy igazán remek akció volt.

– Majd egyszer, ha ezt túléltük, és tudok ezen nevetni, akkor talán – mosolyodott el egy kicsit Hermione.

– Mi a terved mára?

– Persishez megyek – mondta a lány.

– Én meg akkor megnézem mit csinál Perselus.

– Biztosan örülni fog neked – szólalt meg Hermione. Draco csak egy fintoros mosollyal válaszolt.

– Megkérdezem, hogy ő mit tervez a nyíltnapra.

– Rendben.

– Kettőkor gyakorlás kint?

– Jól van.

– Reggeli? – tette fel a fontos kérdést Draco. – Ma reggel kértem egy szívességet a házimanóktól. Így nem kell lemenni a menzára.

– Te mikor keltél ma reggel?

– Elég korán.

– Rendben, akkor jöhet a reggeli. – A varázsló bólintott, majd a sarokasztalhoz lépett. Két terítéket tettek oda. A mardekáros csak megpöccintette az egyik tányért, majd megjelent néhány pirítós, rántotta, saláta és egy kancsó narancslé.

– Oh, jól néz ki.

– Akkor együnk! – mosolyodott el Draco.

***

A reggeli után mindketten elindultak a saját útjukra. Draco Perselus laborjába indult. Nagyon unatkozott és legszívesebben újra kint gyakorolt volna, de a vihar még mindig tombolt. Nagyon remélte, hogy legalább délutánra alábbhagy. Nem akarta megkockáztatni azt, ami kora reggel történt. Kisodródni a nyílt tenger fölé egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Bekopogtatott az ajtón, majd miután megkapta a választ benyitott.

– Jó reggelt, Perselus! – köszönt vidáman. A professzor éppen macskakarmot öntött az üstbe, majd megfordult és egyenesen Dracóra nézett. A szokásos gyilkos tekintet. A fiú tudta, hogy most már nem titok kis találkozása az igazgatóval, pedig nagyon is ezt szerette volna.

– Na, nézd csak a tékozló Malfoy.

– Szóval beszéltél az igazgatóval? – kérdezte a fiú.

– Igen, Draco. Beszéltem vele – mondta kimérten a professzor. – Mi ez az egész? Bájitalmester kurzus?

– Reggel éppen gyakorolni mentem. Aztán összefutottam vele, kicsit kiakadt, amiért nem járok órákra. – Perselus szúró szemmel nézett Dracóra. – Jó, nagyon kiakadt. Gondolom apám elég pénzt adományozott nekik, hogy hajlandóak legyen felvenni ide. Aztán nem tudtam mit mondjak.

– És semmi más nem jutott eszedbe?

– De, hogy egész nap Hermionéval hancúrozunk a szobámban – nevetett Draco. – Ja, hogy ezt nem vicces?

– Nem igazán.

– A bájitalmester kurzus csak úgy adta magát – vonta meg a vállát. – Hermionénak pedig amúgy sincsenek órái vagy ami mégis van, arra nem érdemes bejárni. Legalább így nem lesz probléma, hogy velem mászkál és gyakorol. Egészen jól titkoljuk ezt a kis animágus különórát.

– Tényleg? Ezt igazán remekül kigondoltad, kölyök – húzta el mérgesen a száját Piton. – Legközelebb jó lenne, ha ezt velem is közölnéd. Nagyon sokat kellett hazudnom az igazgatónak. Ráadásul bekérte a beadandóitokat, dolgozatokat, haladási naplót. Még a nyíltnap előtt.

– Basszus.

– Úgyhogy baglyokat küldtem Roxfortba. Nagyon sok baglyot.

– Sajnálom.

– Veled vert meg Merlin! – mondta a professzor. – Úgyhogy még nem döntöttem el segítek-e neked kijutni innen vagy kitekerem a nyakad.

– Apám nem örülne az utóbbinak.

– Hanem inkább a bájitalmester oklevelednek? – tette karba a kezét.

– Eszemben sem volt boldoggá tenni apámat – sóhajtott fel.

– Megmentettem az irhádat és te csak ezen vagy fennakadva? Hiába még taknyos kölyök vagy, Draco.

– Segítek.

– Segítesz? Milyen nagyon kedves tőled – horkantott fel Piton. – Mégis mit képzelsz? Vizsgázol.

– Mi van?

– Jól hallottad. Úgyhogy kezdj el tanulni! – figyelmeztette a varázsló.

– De…

– Nincs, de. Ha nekem tartanom kell a hátamat miattad, akkor neked meg legalább ennyit meg kell tenni.

– És Granger?

– Majd én beszélek vele.

– Rendben.

– Most pedig tünés!

– Oké.

***

Ezzel egy időben Hermione és Persephone az elmevarázslatokat gyakorolták. A pálcamozdulat és a varázsige megtanulása tökélesen ment, ugyanakkor a gyakorlati alkalmazása túlságosan is bonyolult lett. Az egyikori griffendéles még soha nem találkozott ekkora kihívással, és nem segített az idegessége is.

– Az elméjüket képzeld el úgy, mintha egy merengő lenne tele emlékekkel – kezdett bele a Persephone –, de itt az emlékek egy része elzártan vagy töredezve helyezkednek el. Látni fogod a bűbáj alkotta határokat.

– Eddig nem igazán megy – fújt egyet Hermione. – Valahogy nem tudom ezeket a kivetüléseket jól értelmezni.

– Koncentrálj!

– Próbálok.

– Talán megpróbálhatnád úgy, hogy csak a bűbáj határait figyeled. A különböző színek jelenik az egyes központokat.

A falra kivetített elme vetültet egy könyvből származott. Egy olyan valakié volt, akitől emlékeket vettek el. Bár közel sem annyit, amennyit Hermione a szüleitől.

– Ezek, az arany és ezüst részek jelentik a bűbáj határait – folytatta a boszorkány. – Tudom, hogy ez rettentően sok egyszerre.

– Határozottan, de nincs sok időnk – mondta, majd leengedte a pálcáját, és végigsimította az arcát. – Egyszerűen nem vagyok képes rá.

– Ez egyáltalán nem igaz.

– Minden annyira kuszának tűnik – vallotta be Hermione.

– Ki kellene zárnod mindent, ami a fejedben van, és csak erre az egy dologra koncentrálni.

– Most nem fog menni.

– Miért? Mi történt? – tette fel a kérdést aggódva. – Tudom, hogy nem ismerjük még olyan régóta egymást, de ha bármiben tudok neked segíteni.

– Minden rendben… nagyjából – fújt egyet a boszorkány. A szavai nem fedték igazán azt, amit érzett, és ami a puszta valóság. – Csak ez a hely… annyira utálom. Nem is beszélve erről a helyzetről. Nehéz kizárni.

– Tartanunk kellene egy kis szünetet.

– Rendben – egyezett bele Hermione. – Lehet, hogy jobb lesz így.

– Pihenj! Túlságosan is belemerültünk ebbe – mondta az olajzöldszemű boszorkány. – Ez egyáltalán nem egyszerű varázslat. Ne legyél szigorú magaddal, Hermione! Segítek, hogy a legjobban fel tudj készülni erre.

– Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem.

– Kell keresnünk valamit, amin tudsz gyakorolni – tanakodott Persis. – Egy merengőt vagy egy mumust.

– És ha velem csinálnád, és megmutatnád hogyan csináltad? – vetette fel Hermione, aztán izgatottan megcsillant a szeme. – Nem lenne éppenséggel rossz ötlet.

– Borzalmas ötlet, Hermione. Az én erőm… nem szokványos. Alig egy éve vagyok képes uralkodni ezen. Kárt tehetnék benned, és azt nem akarom.

– Ez történt Mae-vel is?

– Igen – bólogatott síri hangon. – De vele volt valami más, ami teljesen félresikerült. Ami gyerekkorunkban történt az baleset volt, amikor most legutóbb ki akartam törölni az emlékeit rólam, de az félresikerült. Ezért sem próbálom meg veled ezt.

– Megértem.

– Kitalálok neked valamit, amivel gyakorolhatsz.

– Jól van.

– Menj, pihenj egy kicsit!

– Köszönöm, Persis!

– Nincs mit.

***

Néhány órával később. Hermione a könyvtár egyik eldugott részén kutatott. Egy órát gyakorolt Persis-szel, viszont nem jutottak sokra. Jobbnak látta inkább a könyvtárban tölteni a maradék időt a magának mielőtt találkoznának Dracóval. De, amikor az egykori mardekáros belépett a helyiségbe, tudta, hogy az itt eltöltött percei egyáltalán nem lesznek nyugodtak. A varázsló széles és ördögi mosollyal köszöntötte őt, ami mindent jelentett csak éppenséggel jót nem.

Draco jól érezte magát Hermione társaságában. A tegnap történtek után pedig még inkább a közelében akart lenni. A barna szemek egyenesen őt nézték, mintha tudta volna, hogy valamire készül. A lány gyanakvása nem szűnt meg irányába, de mintha kissé felderült volna. Nem volt sok ideje a merengésre.

– Szia, édes! – köszönt fennhangon.

– Neked meg mi a bajod? – kérdezte fojtott hangon.

– Áh, csak gondoltam meglátogatom a kis barátnőmet.

– Mi van?

Hermione átnézett a fiú válla fölött, majd meglátott néhány kíváncsiskodót. Halkan felsóhajtott. Draco lehajolt hozzá, aztán egy apró csókot nyomott a boszorkány szájára, majd leült mellé.

– Lehetnél kicsit szenvedélyesebb is.

A boszorkány nem szólt semmit, csak az ajkába harapott, s hagyta, hogy a mardekáros összefonja az ujjaikat. Dracónak nem esett nehezére eljátszani a szerepét, sőt mintha természetéből adódott volna az ilyesmi. Ő pedig csak feszengett a közelségében.

– Majd igyekszem.

Nem kellett magyarázkodniuk sem, hiszen mindenki egy párnak hitte őket. Draco ráérősen simogatta a boszorka karját. Szívesen megcsókolta volna újra, de nem kellett több pletyka. Arra nem gondolt, hogy ezek egyáltalán eljutnak-e az apjához.

– Min gondolkodsz?

– Egyetlen baglyot sem kaptam otthonról.

– Kellett volna?

– Nem tudom mennyi pletyka jut ki innen, és jut apám fülébe. – Draco elvigyorodott, amikor a bájital mester felkészítő tanfolyam ötletét feltárta az igazgatónak. El volt telve magától. Újra megcsókolta a boszorkányt, de ezúttal megvárta, amíg a lány visszacsókolja. Elégedettebb volt az eredménnyel. Hüvelyujjával elmélázva simogatta meg Hermione arcát. Leplezetlen elragadtatással nézett a barna szemekbe. Megvárták, amíg a könyvtár megint kiürül, aztán Draco egy kicsit odébb csusszant, hogy Hermione levegőhöz jusson.

– Nem kell ennyire meggyőzőnek lenned – jegyezte meg Hermione, és összehúzta magát egy kicsit.

– Ugyan már – legyintett, aztán elvette az egyik könyvet. – Elpirultál.

– Csak két óra múlva fogunk a parkban kezdeni – mondta a lány, majd folytatta a könyve tanulmányozását. – Miért jöttél ilyen korán?

– Talán segíthetek neked.

– Miben?

– Gyakorolni az elemvarázslatokat – vonta meg a vállát Draco.

– Gyakoroljak rajtad? – kapta fel a fejét a göndör hajú boszorkány. Meglepett barna szemével egyenesen Draco tekintetébe nézett. A varázsló nyelt egyet, de állta tekintetét.

– Miért ne?

– Ez veszélyes lenne. Még nem vagyok kész. Koránt sem.

– Mert az animágia csak piknik? – világított rá Draco, majd felkönyökölt az asztalra. – Segítettél és szeretném viszonozni.

– Nem fogom kitörölni és újra visszahozni az emlékeidet. Ez iszonyatosan veszélyes, és ha valami nagyon rosszat teszek a fejeddel?

– Akkor csak hozz vissza pár emléket. Mondjuk gyerekkori emlékeket vagy tudomisnén. Lehet, hogy van olyan emlék is, amit kitöröltek az emlékeim közül.

– Unatkozol, igaz?

– Reménytelenül – könyökölt fel az asztalra. – Perselus pedig éppen az alibinken dolgozik, hogy miért nem járunk órákra. Éppen nem vagyok a kedvenc keresztfia.

– Neked van erre szükséged. Nekem nem igazán

– Gondoltam, igazságos akar lenni, oklevelet is kapunk – magyarázta Draco.

– Ezt csodálatos. Nincs is értelme ennek az egésznek.

– Ha te mondod.

Csend állt be a beszélgetésükbe. Draco csak piszkálgatta a könyvet, ami előtte feküdt, Hermione pedig újra olvasni és jegyzetelni kezdett.

– Akkor nem akarsz rajtam gyakorolni? – tette fel a kérdést.

– Kérlek… elég nekem, ha Persis-szel gyakorolhatok. Így is rohadt nehéz ez az egész.

– Értek egy kicsit az okklumenciához, legilimenciához, vagyis piszkosul jó vagyok benne. Még egyszer Voldemortot is megtévesztettem.

– Tényleg?

– Aha, bár a legilimenciában nem vagyok a legjobb – vallotta be végül. – Okklumenciában viszont egyszerűen verhetetlen.

– Persis szerint először be kell hatolnom az emlékek közé, és el kell kezdenem összeilleszteni a darabokat, mint egy kirakóst, ahol a varázslat határvonalai elzárják őket egymástól – kezdett bele Hermione. – Eddig még egy elmét sem láttam. Kitörölni az emlékeket jól megy, de visszahozni… Teljesen elvesztem.

– Akkor próbálj meg az én elmémbe bejutni – ajánlotta fel megint Draco.

– Ez most komoly?

– Nem azt mondtam, hogy hagyni fogom magam – vigyorodott el ravaszul. – A szüleid elméjébe sem lesz könnyű.

– Legyen.

– Üljünk szembe egymással! Aztán mondd ki a varázsigét. Legilimens – mondta Draco. – Folyamatosan nézz a szemembe!

– Jó tanács?

– Egyelőre nincs. Vegyél mély levegőt – tanácsolta a varázsló. – Ne gondolj semmi másra közben, mert akkor én veszem át az irányítást!

– Lehet, hogy ez mégsem jó ötlet.

– Elméletben vagy valami máson gyakorolni nem lesz ilyen, mint egy valódi elmében. Meg kell tudnod milyen, ha valakinek elmerülsz az emlékeiben.

– Én…

– Nem kell félned.

– És ha ártok neked?

– Nem fogsz. Ahhoz még nem vagy elég képzett – mondta varázsló. – Először azt fogod látni milyen egy olyan elme, amiben gátak vannak.

– Jól van.

Hermione megtette, amit Draco tanácsolt. Kimondta a varázsigét. Erősen koncentrált, igyekezett áttörni a fiú emelte gátakon. Mintha sötétben tapogatózott, felvillantak apró emlékképek, de nem tudott semmit sem kiszedni belőle. Minél erősebben próbálkozott annál jobban összezavarta az egész.

Ködöt látott, árnyakat, nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Ez lenne az elméjében vagy ez csak a Malfoy által keltette káprázat? Nem tudta biztosan. Ő is egyszeriben ott sétált, ezen a különösen visszataszító helyen. Majd észrevette, hogy valaki közeledik felé. Egy magas, hórihorgas alak. Félt tőle, de rögtön felismerte. Megszakította azonnal a kapcsolatot.

A padlón fekve tért magához, Draco lágyan szólongatta. Amikor kinyitotta a szemét egyenesen a varázsló riadt, szürke tekintetével találta szemben magát.

– Jól vagy?

– Nem – nyögte, aztán felkelt a földről. – Mi történt?

– Beleestél a csapdámba – mondta, majd segített a boszorkánynak felkeni.

– Francba! – fogta meg a fejét a boszorkány. – Ez iszonyatosan nehéz. Azért figyelmeztethettél volna, hogy Fenrir Greybacket küldöd elém.

– Abban nem lett volna semmi meglepetés.

– Elég nagy meglepetés, hogy fáj a hátam.

– Jó, próbáljunk meg még egyszer – szólalt meg a fiú. – Igyekszem valami kevésbé durva dolgot kitalálni.

– Rendben. – Újra felvették az alapállást. Hermione kimondta a varázsigét. Most megint sűrű ködben találta magát, de ez most csupa-csupa rózsaszín. A boszorkány megforgatta a szemét. Mégis mi a fene ez? Tett egy lépést előre, megint csak emlékfoszlányokhoz fért hozzá, amik nem álltak össze. A ködös valami kavargott körülötte, nem látott semmit sem. Hogyan férhetne hozzá?

Megint egy alak jelent meg előtte. A lány felsóhajtott, most Draco maga lépett elő. Valahogy más volt, mintha nem is tudta volna megfogalmazni. A tekintete, az arckifejezése, a mozdulatai. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, de olyasmit is érzett, ami ennél sokkal mélyebb. Közelebb lépett hozzá, s a kezét az arcára tette. Nem számított rá, hogy érezni fogja az enyhén borostás arcélét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta. És ez ezerszer jobban felvillanyozta, mint bármi más. Édes volt, kellemes, teljesen ellazította. Nem is gondolt arra, hogy neki most milyen feladata van. A fiú szorosan ölelte magához. Érezte a tenyerét, ahogy végigsiklott a gerince mentén, válaszul beletúrt Draco hajába. Mielőtt azonban teljesen belefeledkezett volna az érzésbe. Eszébe jutott valami, ez nem valóság, vagyis annak valami elferdített univerzuma.

Mikor az ajkaik elváltak egymásról. Hermione mélyen belenézett a varázsló viharszürke szemébe. Be kellett jutnia a fejébe, legalább egy emléket látnia kellett. Megérintette a fiatal férfi arcát. És akkor megtörtént. Egy villanás, aztán most Draco szemével látott, ahogy ma reggel a viharral küzdve kisodródott a tengerre. Érezte a hideget, az esőt, az orkánt, ami elragadta, a tehetetlen repülést.

– Most már elég lesz! – mondta Draco határozottan, aztán teljesen lezárta az emlékeit. A varázslatból kiszabadulva Hermione feje szörnyen zúgott. A varázsló ott állt közvetlen előtte, még mindig a derekát fogta.

– Szóval igazán megcsókoltalak?

– Nem szokványos módszer, de kizökkentettél – közölte a varázsló. – Viszont ez nem jó módszer. Az elméddel kell elérned ugyanezt.

– Te idióta! – csapott rá a vállára Hermione.

– Áh! Mi a baj?

– Megőrültél, hogy kirepültél a tenger fölé?

– Nem esett bajom – bizonygatta Draco. – Már elég erős vagyok.

– Éreztem a félelmedet.

– Te is meglepődnél, ha egy heves légáramlat kisodorna a tenger fölé – sóhajtott egyet a varázsló. – Megoldottam. De nem kellett volna belépned az emlékeim közé.

– Oh, már meg is nyugodtam.

– Nem kell ezt ennyire mellre szívni – forgatta meg a szemét. – Napról napra egyre erősebb leszek.

– Lehet kéne egy B terv.

– Nem kell.

– Akkor vigyázz magadra!

– Rendben, rendben. Te meg próbálj magadnak parancsolni – fedte meg most Draco a lányt.

– Mi van?

– Jól hallottad. Te vetetted rám magad az előbb – jegyezte meg ravasz mosollyal. – Nem bírsz ellenállni nekem.

– Baromság.

– Tényleg? Én nem így éreztem. Benyúltál a pólóm alá…

– Persze, terjedsz csak azt, hogy zaklatlak és meg akartalak erőszakolni – fújt egyet a boszorkány. – Ez abszurd.

– Csak vicceltem – nevetett fel harsányan Draco. – Látni, hogy mennyire fel tudod magad húzni… Ilyenkor annyira aranyos, amikor összeráncolod a homlokod.

– Malfoy! A sírba viszel.

– Vagy a tenger fenekére, ha nem megyünk gyakorolni.

– Rendben. Mára amúgy is torkig vagyok az elmevarázslatokkal – csapta be a könyvét Hermione, majd eltűrte a haját.

– Segítettem?

– Nem igazán.

– Majd akkor legközelebb. Gyere, menjünk!

– Rendben.

hozzászólások: 0