24. fejezet
Imperio

A nyíltnap reggele korán érkezett Hermione számára. Enyhe hányingerrel, remegő kezekkel és idegességgel. Még a nap fel sem kelt, és minden csendes volt. A nappaliba ment, hogy ne zavarja Dracót, aki láthatóan semmit sem érzékelt az ő zaklatott állapotból. Nyugodtan, kiterülve aludt az ágyon, miközben halkan szuszogott. Hermione egy ideig tépelődött, hogy talán mégis fel kellene ébresztenie a varázslót, hogy még ezredjére is megbeszéljék a tervet, de aztán elvetette ezt az egészet. Csak saját magát akarta megnyugtatni, méghozzá önző módon azzal, hogy megfossza a varázslót az alvástól. Ezt pedig nem tehette meg a fiúval, akinek egy egész tengert kellett átszelnie, hogy meg tudjanak szökni innen. Pihennie kellett. Így is ez lesz a lehető legmegterhelőbb dolog, amit ma meg kell tennie.

Már mindent előkészítettek az indulásra. Hermione gyöngyös táskája roskadozott a sok holmitól. Persze semmi súlya nem volt a bűbájok miatt. Szinte mindent bele tudtak gyömöszölni a remek tértágítóbűbájoknak köszönhetően. Most a táska egy dohányzóasztalon pihent, és farkasszemet nézett Hermionéval. Egy újabb kaland, gondolta a boszorkány, aztán sóhajtott egyet. Nem sejtette, hogy ilyen hamar újra ilyesmiben lesz része. Bár ez a szökés nem ígérkezett olyan hosszúnak, mint a bujkálás a barátaival. Csak egy nap, és vége, nyugtatta magát. Végigvette a lehetséges forgatókönyveket, de ez sem nyugtatta meg. Túl sok forgott kockán, viszont ez volt az egyetlen esélyük a szökésre.

Hermione mély lélegzetet vett, és próbált megnyugodni. De a fejében kavargó gondolatok egyszerűen dervistáncot jártak. Képtelen volt ezeknek a rendszerezésére. Elővett egy könyvet, amiben bűbájok voltak, mintha még talált volna bennük olyasmit, ami segíthet a mai szökésükben. Halkan mormolni kezdte őket. Ez mindig valamilyen megnyugvást adott neki. Most is így volt. Az ujjával leutánozta a pálcamozgásokat, és ezeket egészen addig folytatta, amíg fel nem kelt a nap.

Draco a szokásos időpontban kelt, de amikor meglátta, hogy Hermione nincs az ágyában, elhalasztotta a henyélést. Felkelt az ágyból, aztán elindult a nappali felé. A boszorkányt egyből meg is találta az egyik fotelbe kucorodva. Szánalmas látványt nyújtott, és a varázsló kezdett komolyan aggódni miatta. Leült a másik fotelbe, aztán egy varázslattal egy fiolát hívott magához. Megköszörülte a torkát.

– Vegyél be egy kis erősítő főzetet – mondta, miközben átnyújtotta azt Hermionénak. – Bár a fele is elég lesz. Jól hat a hányingerre is.

– Honnan veszed, hogy nem vagyok jól? – Nem volt éppen a legjobb kérdés, de eszébe se jutott, hogy a varázsló talán nagyobb figyelemmel keresi az ő állapotát, mint azt eddig gondolta volna.

– Én is emlékszem milyen, amikor az ember a stressztől kikészül – sóhajtott fel Draco. Ezzel az apró sóhajjal mindent elárult. Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy kérdezősködjön. – Ez jobb, mintha nyugtatót vennél be. Nekem elhiheted, nagyon sok mindent kipróbáltam hatod és hetedévben. A nyugtatótól nagyon is tompának érezheted magad, az pedig most egyáltalán nem lenne jó.

Hermione egy hosszú pillanatig csak nézett a szürke tekintetbe. Annyi mindent kellett volna még mondani, de nem tette.

– Köszönöm! – motyogta a lány, és mindenféle vita vagy morgolódás nélkül elfogadta a felkínált főzetet. Draco csak figyelte, ahogy felhajtotta azt. – Miért nézel rám így?

– Nem vitatkozol.

– Mi ebben a furcsa? Nem mindig szoktam ellenkezni – magyarázta a boszorkány. – Az észszerűséget mindig is támogattam.

– Aha – válaszolt Draco gyanakvóan.

– Mi az az aha?

– Mindig van egy-egy megjegyzésed. Szóval várom.

– Most nincsen semmilyen megjegyzésem – szólalt meg Hermione, aztán hagyta, hogy hasson a bájital. – Ezzel semmi gond nincs.

– Nézd, ha…

– Jól van ez így. Most már talán le tudom gyűrni a hányingeremet, és majd a reggelit – mondta Hermione, aztán kifújta a levegőt. – Még van pár óránk a nyíltnapig, szóval… a reggeli szerintem jó ötlet lenne.

– Nagyszerű.

– Mindent bepakoltál?

– Igen – válaszolt a varázsló. – Mindent betettem a feneketlen táskámba, amit a te nagyon feneketlen táskádba tettem.

– Rendben van – bólogatott Hermione. – Majd később kiszedünk mindent.

– Nem lett túl nehéz?

– Nem igazán, tettem rá egy bűbájt is – rázta meg a fejét. – Akkor ez rendben van. Kell még bármit is eltennünk? Annyi minden kimaradhatott.

– Ami itt marad, az itt marad – vonta meg a vállát Draco. – Végül is, ha visszaértünk Angliába akkor be tudjuk szerezni bármit. És szerintem Ausztrália sincs a világ végén.

– Igaz, igaz.

Néhány percig csend állt be a beszélgetésükbe. Hermione hagyta az erősítőfőzetet hatni, ami meglepő módon sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint a nyugtató bájital lett volna. Könnyednek érezte magát, bár biztosan nem fog teljesen stresszmentesen végigmenni ezen a napon, de talán így könnyebben viseli majd. Lopva Dracóra nézett, aki időközben felvette a Reggeli Prófétát az asztalról.

– Ez tényleg hatott – szólalt meg a lány végül.

Draco csak elmosolyodott. Keserű tapasztalat árán jutott erre a következtetésre. Most legalább örült annak, hogy valakinek átadhatta ezt a tudást. És igyekezett nem túlságosan kiélvezni, hogy igaza volt.

– Hosszú nap elé nézünk – szólalt meg a fiatal varázsló, aztán vett egy mély levegőt és megmasszírozta az arcát.

– Nálad van a béklyó? – kérdezte Hermione.

– Tegnap este elhoztam, de akkor már aludtál, amikor visszaértem – válaszolt Draco, miközben a pálcájával rákoppintott arra a két tányérra, amin a reggelijük megjelent. Egyből betöltötte a helyiséget az étel kellemes illata. – Ma egészen bőséges reggelit kaptunk.

– Hogy tudsz ilyenkor az ételre gondolni? Nekem még mindig görcsben van a gyomrom.

– Nos, sokat kell ma repülnünk. Nem baj, ha lesz egy kis energiám. – Draco közelebb húzta magához a tányért, és egy falatot vett fel a villájával. A sajtos omlett most pompásan sikerült, nem is beszélve a pirított baconről.

– Igaz, igaz – helyeselt.

– Kóstold meg.

– Á, nem is tudom – rázta meg a fejét Hermione.

– Próbáld meg, ezt kár otthagyni – mondta Draco. – Legalább egy falatot.

– Hát legyen – fújta ki a boszorkány.

Hermionét meglepte, hogy az első falat után képes volt folytatni az evést. Gépiesen rágott, de az étel igazából finom volt, viszont most nem tudott erre gondolni. De a tea kimondottan jól esett. Kamillatea egy kis mézzel. Megnyugtatta az idegeit.

– Ha biztosra akarsz menni, akkor a legjobb, ha bájital másik felét is megiszod – javasolta Draco.

Hermione összevont tekintettel figyelte a varázslót.

– Mi a helyzet azzal, hogy nekem elég a fele is? – kérdezte gyanakodva.

– Menjünk biztosra – válaszolta a varázsló. – Minél jobb formában vagy annál könnyebb lesz.

– Miért van az, hogy hirtelen ilyen mindenttudó lettél? – kérdezte Hermione.

– Mert te ma nem vagy formában – vonta meg a vállát Draco, aztán hamiskásan elmosolyodott, miközben a boszorkány felé fordult. – Alig várom, hogy úton legyünk. Már kezdek igencsak becsavarodni itt.

– Én is – helyeselt Hermione, miközben a pálcájával kért még egy újratöltést a serlegébe. – Nem fog hiányozni ez a hely. Egy cseppet sem fog.

– Kellett volna zsupszkulcsot is kérítenünk – jutott eszébe Dracónak. – Vagy van valamilyen terved hogyan jutunk el Ausztráliába? Nem olyan könnyű hamar nemzetközi zsupszkulcsjáratot elkapni.

– Erre… nem gondoltam – szólalt meg síri hangon Hermione, miközben megmasszírozta a homlokát. Hogyan lehetett ennyire figyelmetlen. Annyira lefoglalta ez a helyzet, hogy ez teljesen kiment a fejéből. – Milyen hamar lehet egy ilyenhez hozzájutni?

– Két vagy három hét – magyarázta a varázsló.

Hermione mély levegőt vett, aztán gondterhelten fújta ki a levegőt. Még egy akadály, amit meg kell majd oldania. Két vagy három hét. Nem, ennyit képtelen volt várni. Ha tényleg nem sikerült Mae elfogása, akkor a szülei újra veszélynek lesznek kitéve.

Eközben Draco a saját helyzetén töprengett. Apja nem fogja eltűni a szökését innen, és ha lehet, akkor mindent be fog vetni azért, hogy megint hazacitálja őt. Nem, ezt nem hagyhatta. Nem várhatott ennyit időt. Amit lehet Ausztráliába kell mennie. Elhelyezni pár nyomot az apjának, aztán folytatni az útját a sárkányrezervátumba menjen Romániába.

– Talán mugli módon kell tovább mennem – szólalt meg a boszorkány.

– Szerintem nem kellene. És veled akarok menni. Nekem is vannak terveim. – Amit persze nem osztott meg Hermionéval. Legalábbis nem mindent.

– Ha Maet nem tudják az aurorok elkapni, akkor veszélyben lesznek a szüleim. És szerintem én is – fejtette ki aggodalmát a lány. Az erősítőfőzet ellenére elfogta egy enyhe rosszullét, amit egy enyhe pánikrohamhoz hasonlított. Így is érzett valamilyen hideg, gyenge bizsergést a hátában. – Nem tudok ilyen sokat várni.

– Megértem. Én sem akarok ennyi időt Londonban elvesztegetni – erősítette meg Draco. Végül is vártak rá a sárkánygondozó programban is, és ezt nem akarta kihagyni. Az apja pedig minden követ megmozgatna, hogy megakadályozza a terveit. Kellett egy megoldás. – Az apám biztosan kerestetni fog. Ausztrália elég messze van ahhoz, hogy jelentős galleon forrásokat kelljen megmozgatnia.

– Értem – bólogatott a boszorkány. – Én… örülök, hogy ha velem jössz.

Draco felkapta a fejét, aztán egyenesen a lány szemébe nézett.

– Biztos?

– Igen – bólintott újra.

– Jó. Majd én megoldom az utazásunkat.

– De…

– Elhagyom egy időre Angliát – mondta Draco. Könnyebb volt ezt kimondani, mint gondolta. Furcsa módon ez erős lehatározásnak tűnt így. – És sokáig nem is fogok visszajönni. Szóval össze akarom zavarnom az apámat amennyire lehet. Szóval vagy varázslatos, vagy mugli módon, de el kell hagynom ezt a helyet.

– És hová mész?

Draco csak megrázta a fejét.

– Szerintem jobb, ha nem tudod – szólalt meg végül. – Egy ideig nem akarom, hogy bárki is megtaláljon. A saját lábamra kell állnom, ehhez pedig nagy változás kell. Egyelőre maradjunk az utazási mód kitalálásánál. Szóval hogyan is tudnék elutazni egy mugli repülővel?

– A mugli mód kizárva.

– Miért?

– Nincs útleveled – kezdte Hermione.

– Útlevél? – vonta össze a szemöldökét Draco. – Ez olyan, mint az utazás engedélyezés?

– Valami olyasmi. De az inkább a vízum, neked az sincs.

– Akkor a nemzetközi zsupszkulcshoz se lesz egyszerű… Ezt majdnem elfelejtettem.

– Akkor mégis mit csináljunk? – kérdezte Hermione. Tanácstalan volt. Hoppanálni vagy repülni túl sok lenne mindkettőnknek. Rövidebb távra eljutnának, de Ausztráliába… nem lehetetlen, viszont semmiképpen sem gyors.

– Van megoldás – mondta a varázsló.

– Micsoda? – tudakolta a boszorkány. Nem gondolkodott ezen az egészen. Draco felvetései jogosak voltak. A lány átölelte a lábát, hogy leplezze a kézremegését.

– A Zsebpiszok köz – vázolta fel a legkézenfekvőbb megoldást Draco. – Egy illegális zsupszkulcsot ott lehet a legkönnyebben szerezni. Csinálhatnánk mi is, de az baromi nehéz, és ha rosszul rögzül a helyszín, akkor biztosan nem lenne biztonságos.

– Ez nem lenne jó megoldás – rázta meg a fejét Hermione. – Komolyan mondod, hogy illegális zsupszkulcsot akarsz venni?

– Nyugi, már használtam ilyet – legyintett a varázsló, mintha ez olyan egyszerű lett volna. – Nincs benne semmi különleges, ha tudod, hogy kihez kell menned. Egy olyan pasas csinálja ezeket, aki a Minisztériumban dolgozott.

– Miért használtál te illegális zsupszkulcsot?

– Nem igazán volt más lehetőségem – magyarázta Draco. – Gyorsan el akartam tűnni, és valami olyan helyre, ami elég messze volt az otthonomtól.

– Mesélj erről!

– Ötödév előtti nyáron – mondta a fiú, aztán hátradőlt a fotelben. – El akartam menni valahová. Tudod, a Nagyúr eljövetele, és apám újra khmm… munkába állt. Anyám pedig tajtékzott. Ő egyből el akart menni. Zavaros időszak volt, veszekedések stb… Azt mondtam, hogy Zabiniékkel lemegyünk Dublinba. De helyette elhúztam Ibizára.

– Nem féltél, hogy valami gáz lesz?

– Nem – rázta meg a fejét, aztán megmasszírozta az orrnyergét. – Neked még nem volt olyan, amikor csak úgy el akartál menni valahova, amikor csak el akartál szökni valahonnan?

– De volt, csak soha nem csináltam ezt így, mint te. Egy illegális zsupszkulcssal. Én nem tudtam ezekről a dolgokról.

– Milyen mázli, hogy velem hozott össze a sors – vigyorodott el Draco. – Most aztán belecsapunk a dolgok közepébe.

Hermione először nevetett fel mióta felkelt. Ez egy kicsi megnyugvással töltötte el, és fel is szabadult. Draco csatlakozott hozzá.

– És mit csináltál Ibizán? – tért vissza a témához Hermione. Nagyon is kíváncsi volt erre a történetre. Ebből is látszott, hogy mennyi mindent nem tudott még a fiúról. Mennyire nehéz valakit megismerni, ha csak a gúnyolódásait hallja…

– Egy hétig csak buliztam – válaszolt révedezve a fiatal varázsló. – Varázslat nélkül, akkor ugye rajtam volt még a nyomjel. Akkor voltam először nem varázsképességűek között, csupa-csupa muglival. Persze otthon nem mondtam el.

– Meg tudom érteni. Biztosan nem dicsértek volna meg.

– Nem igazán.

– Nem is gondoltam volna rólad, hogy ilyesmit csinálsz. Főleg, hogy nem jártál mugliismeretre.

– De azért emberekkel már találkoztam – nevetett fel Draco. – Együtt bulizni pedig egyáltalán nem volt rossz.

– Lehet.

– Te hova mentél volna? – kérdezte a fiú hirtelen. – Ha nem akarnád megmenteni a világot. Csak nyaralni, csak lazulni.

– Görögországba – válaszolt némi gondolkodás után. – Tudod, oda mentem volna a hetedik év végén. Sokáig terveztük. De ez sajnos elmaradt.

– Weasley-vel mentél volna? – tett fel a kérdést Draco. Egy kicsit bánta, hogy ezt kimondta, de a boszorkány nem vette zokon.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. Fényévekre volt minden gondolata Ronról. – A szüleimmel mentem volna. Az apukám nagyon szereti az ókori építészetet, anyukámmal pedig nagyon szeretünk napozni és közben olvasgatni. Annyi közös nyaralást el kellett halasztanunk, ezt viszont már nagyon vártuk mindannyian. De tudod mi történt…

– Sajnálom.

Hermione még levegőt vett, aztán csak bólogatott. Olyan távol volt már az élete a normálistól, hogy távolabb már nem is lehetne.

– Nos, nemcsak a te terveidet tette tönkre Voldemort – szólalt meg Hermione.

– Gyűlölöm. Még mindig. Ha Potter nem ölte volna meg…

– Akkor te megtetted volna?

– Reméltem volna, hogy valaki más megteszi – válaszolt Draco. – Mondjuk Perselus. Én… nem tudtam volna megölni. Baromira féltem tőle.

– Én sem – rázta meg a fejét a boszorkány. – És részt vettem abban az őrültségben, amit Harrynek kell véghezvinni. Most meg megint egy őrültségre készülök, csak nem vele.

– Ez nem olyan – intett nemet a fejével Draco. – De nem veszélytelenebb az is igaz. Én erre nem gondolok őrültségként.

– Nem az? Sárkányként a hátadon fogsz elrepíteni minket Angliába. Majdnem olyan, mint egy teadélután a szüleiddel.

– Hát valóban nem egy szokványos dolog az biztos – jegyezte meg a varázsló. – De ne hidd, hogy az a teadélután Malfoyéknál sokkal könnyebb lenne.

– Mi lesz, ha nem sikerül?

– Potterékkel is azokat a dolgokat vetted végig, mint velem? Hogy mi az, ami nem fog sikerülni? Nem hinném, hogy ennyire negatív voltál. Sőt amolyan megoldóemberként voltál benne a csapatban. Most csak ketten vagyunk. És hiányzik az idiotizmus a csapatból… Szóval szedd össze magad!

– Jaj, kérlek! Van benned is elég őrültség és idiótaság – fújt egyet a boszorkány, aztán felnézett a plafonra. – De igazad van, túlságosan is negatív vagyok. Csak depresszió beszél belőlem. Nagyon elmerültem ebben az egészben. Ráadásul még a háborút sem dolgoztam fel teljesen… Jó lenne, ha elmennénk innen már.

– Ha elmegyünk innen, akkor helyre kerülnek a dolgok. És akkor mindketten elkezdhetünk úgy élni, ahogy akarunk – bíztatta Draco.

– Gondolod, hogy ez így lesz?

– Másképpen nem csinálnám ezt. Szeretném a saját utamat járni – folytatta a fiatal varázsló, majd összeszorította az öklét. – Nagyon sokáig hagytam, hogy az apám beleszóljon, de szeretném, ha én magam dönthetnék. Ha ezt figyelembe veszem, akkor szerintem mi ketten hasonlítunk egymásra.

– Mire gondolsz? – kérdezte Hermione, aztán összehúzta magát a kanapén.

– Nos, hát Weasley. Ő eltervezte a ti jövőtöket úgy, hogy téged kihagyott belőle – vonta meg a vállát. – Szerintem nem is igazán érdekelte, hogy a családoddal mi a helyzet.

– De… érdekelte.

– Mondta neked valaha is, hogy menjetek el értük Ausztráliába? – tette fel a kérdést Draco.

– Igazából nem – felelt őszintén Hermione. – Soha nem mondta… Mindig csak a saját jövőnkről beszélt. Én próbáltam… és ha szóba került… Nem tudom. Ő tudod nem rossz ember.

– Nem is azt mondtam, hogy a következő Sötét Nagyúr – fújt egyet a fiatal varázsló. – Csak nem tudta neked mire van szükséged. Neki ott a családja. Egy szeretetben erős, támogató családja. Fogalma sincs, hogy neked milyen.

– Te talán tudod? – kérdezte Hermione.

– Én láttlak, akkor is és azt is, amit Weasley nem – jegyezte meg komoran. – Még Roxfortban is.

– Engem figyeltél?

– Olykor – vonta meg a vállát, de Draco végül elmosolyodott. – Akkor is szakítottál volna Weasley-vel, ha ez az egész nem történik meg. Bár lehet az már túl későn lett volna.

– Ezt már nem tudjuk meg. Ami megtörtént, az megtörtént.

– Most majd végre te magad kitalálhatod, hogy mit szeretnél csinálni – mondta a varázsló, aztán rámosolygott. – A következő évezredben nem számíthatunk újabb sötét varázslóra. Szóval nem kell a nagy csapatnak összeállnia.

– Ezt, mint bejegyzett orákulum mondod? – kuncogott Hermione.

– Semmi hivatalos – mondta vigyorodva a fiú. – De érzem a zsigereimben.

– Akkor maradjunk annyiban, hogy mostanában nem lesz sötét varázsló, aki miatt tényleg megint világot kell megmenteni.

– Te meg akarod.

– Auror szeretnék lenni – szólalt meg Hermione. – Ez nem változott, és semmi köze nincs egyik barátomnak sem. Annyira összetett munka. Szóval, ha nem is a világ megmentése, de az emberek megmentése szerintem nekem még benne van a pakliban.

– Nincs is ezzel semmi gond.

– Lehet, hogy tévedsz, és pont most szüleik meg a következő sötét mágus vagy mágusnő. Te meg azt jósoltad, hogy nem lesz ilyen mostanában. Nagyon rossz fényt vet rád, ha mégis csak bejegyezteted magad orákulumként.

– Nem vállalok garanciát – mondta Draco egy könnyed sóhajjal. – Néha az univerzum másképpen gondolja a dolgokat.

– Igaz, igaz.

– De ott leszel, ha az a sötét mágus vagy mágusnő megjelenik, mint egy kőkemény auror. Szerintem nyugodtak lehetünk.

– És te?

– Én? Nem tudom, de az biztos, hogy nem egy minisztériumi asztal mögött leszek, mint ahogy az apám akarja. Semmi kedvem hozzá.

– És mihez van?

– Még ezt ki kell találnom. Mit csináljunk addig, amíg meg nem érkezik a hajó? – kérdezte a fiatal varázsló hirtelen témát váltva, mintha semmi kedve nem lenne a válaszadáshoz.

– Normál esetben azt mondanám, hogy menjünk a könyvtárba, de nem igazán akarok látni senkit – mondta Hermione. – Henyéljünk egy kicsit. Mit gondolsz?

– Van még kondéros kekszem és néhány csokibékám.

– Nálam van még Mindenízű drazsé.

– Szuper bulit csapunk.

– De mennyire – mosolyodott el a lány.

– Az utolsó reggelünk itt.

– Hála Merlinnek!

Aztán a következő órában úgy tettek, mintha Mae nem létezne, mintha nem lenne nyakukon a szökés. Mindenféléről beszéltek, nevetgélek, akár a normális fiatalok. Remek reggelt töltöttek el kettesben. De a nyíltnap ott volt a nyakukon.

***

Az időjárás mintha segítségére lett volna a két fiatalnak. Felhők takarták el az eget, baljóslatúan kavarogtak az égen, eltakarva az eget és napot. Ugyan még nem ígértek esőt vagy világot elsöprő vihart sem, de az időjárás bűbájoknak nagyon is kedveztek. Hermione kapucnis pulóverében indult el a kikötőbe. Idegesen szorongatta a vállán átvetett gyöngyös táskát, ami annyira nem illett a ruhájához. De mit számít ez? Igyekezett beleolvadni a tömegbe. Nagyrészt mások is köpenybe öltöztek vagy valami hasonlóba, így a lány még mindig el tudott vegyülni.

Hermione tudta, hogy Draco a közelében van. Szinte érezte a tekintetét magán. Ez pedig furcsa megnyugvással töltötte el, nem volt egyedül. Egyszer körbenézett, de nem látta sehol sem a varázslót, mintha eltűnt volna a tömegben, nyomtalanul. Megpróbált visszaemlékezni, hogy mégis mi volt rajta, amikor elindultak. De ez most nem ment. Egy pillanatra összeszorította az öklét, és megállt egy pillanatra. Amikor hirtelen egy mellette elsuhanó illető, ujjaival végigsimította az övét. Hermione felé kapta a fejét, egy pillanatra Dracóval egybekapcsolódott a tekintetük.

– Jól vagy? – kérdezte fojtottan.

– Igen.

– Biztos? – szólalt meg újra Draco.

A lány csak bólintott, aztán a fiú gyorsan eltűnt megint. Ő pedig újra elindult. Hosszúnak tűnt ez az út. Mindenki élénk beszélgetésben haladt a kikötő felé. Néhány tanár is jelen volt, meg két másik varázsló is, akiket Hermione még soha nem látott eddig. Talán aurorok? Vagy csak egyszerűen olyan alkalmazottak, akiket nem ismert.

Mély levegőt vett, és lassan kifújta. Próbálta megérteni ezt az egész helyzetet, hogy miért volt erre a nyíltnapra szükség, de egyszerűen nem ment. Egy smúzparti vagy csak valami… színház. Hazudnia kellett, hogy a nagynénje jön el hozzá, aki boszorkány, amikor leadta a jelentkezési lapot. Senki sem szólt semmit, túlságosan is könnyűnek tűnt az egész.

Újabb mély levegőt vett, amikor a hajó befutott a kikötőbe. Pontosan ugyanaz volt, amivel ő érkezett. Lélegezz, mantrázta magának. A szíve hevesen dobogott, amikor tisztes távolságban megállt. Nem is túl közel, nem is olyan messze, de így egyáltalán nem került senkinek sem a látóterébe.

A szülők és a vendégek eközben leszálltak a hajóról, hogy üdvözöljék a diákokat. Hermione hevesen dobogó szívvel várt a tömegben. Nem akarta túlságosan felhívni a figyelmét magára a nyaknyújtogatással. Még egy kicsit hátrébb is állt. Nem látta Maet, attól félt, hogy nem fogja megismerni vagy elmegy mellette. Apró félelmek minden más mellett.

Aztán Mae úgy jelent meg Hermione mellett, mintha kiábrándultságból lépett volna elő. A lány megrettent, amikor az általa annyira meggyűlölt boszorkány megérintette a vállát. Összerándult az érintésre.

– Á, Hermione, örülök, hogy újra látlak – mondta azzal a mézesmázas mosolyával. De a szeme… Most már Hermione látta az őrültséget a szemében, az, ami talán mindig is ott volt, csak akkor nem vette észre, mert elhomályosította a jeges félelem.

– Mae – bólintott a lány. – Erre megyünk. Hamarosan kezdődik a nyíltnap. Ő fogja üdvözölni a résztvevőket.

– Ez biztos?

– Igen. Benne van a programban.

– Milyen harapós vagy ma – nevetett fel röviden, mintha iszonyatosan nevetséges dologról lenne szó. – Pedig ma rettenetesen szép napunk van, vagy nem tévedek?

– Lehet, hogy esni fog – mondta Hermione, mintha egy időjárásról való fecsegés segítene a jelenlegi helyzetben oldani a feszültségét.

– Ki tudja? Lehet, hogy így van.

A kedélyes csevegés kínosabb nem is lehetett volna. Egymás mellett haladtak, ahogy a többi hozzátartozó és diák között, akik ügyet sem vetettek rájuk. A zsivaj elnyomta a kettejük csendjét. Mae nem tűnt idegesnek, sem boldognak, ami Hermionét ideges zavartsággal töltötte el.

– Minden rendben? – kérdezte Mae. – Feszültnek tűnsz.

– Milyen érdekes, hogy csak annak tűnök – forgatta meg a szemét Hermione. Annyi mindent tudott mondani neki.

– Csípős a nyelved. Még mindig.

Hermione már szóra nyitotta volna a száját, amikor váratlanul Mae beleütközött valakibe, és kis híján majdnem elesett, ha az a valaki nem tartotta volna meg. A griffendéles jól megfigyelhette, ahogy a tejfölszőke haj kilóg a csuklya alól. Egy kicsit elkezdett cseperegni az eső.

– Elnézést! – hallatszott Draco rekedtes hangja, amiből csöpögött a tetetett sajnálkozás. Talán más nem vette volna észre, de Hermione nem tartozott azokhoz, akiket meg tudott téveszteni. – Jól van?

– Persze, persze, nincs semmi gond – mondta Mae, miközben elfogadta a varázsló kinyújtott kezét, hogy felsegítse. Draco tekintete végig a boszorkányén volt, amikor elővette a zsebéből a béklyót, amit láthatóan a boszorka nem vett észre. – Legközelebb vigyázz hozzá lépsz.

– Nagyon sajnálom! – szólalt meg a fiú megint, de nem engedte el. – Nem vettem észre a követ, megbotlottam, aztán…

– Nem történt semmi – vágott a szavába a fekete hajú boszorkány. Láthatóan nem akart erre több időt vesztegetni.

– Biztos, hogy jól van? – Draco láthatóan húzta az időt, mintha csak biztos akar lenni benne, hogy Mae jól van.

– Persze, persze. Menj tovább.

Mae kisöpört egy tincset az arcából, de addigra már a csuklóján volt a béklyó, amit éppen akkor tűntetett el Draco kiábrándító bűbája. Hermione mély levegőt vett, de mire Mae újra ránézett, addigra a lány arcáról minden érzelem eltűnt.

– Kamaszfiúk – morgolódott a boszorkány, aztán megforgatta a szemét. – Ismered?

– Nem igazán barátkoztam – vonta meg a vállát Hermione. – Itt minden utál. Tudod, hogy miért. Nem is kell semmit sem mondanod.

– Gondolod, hogy én nem tudom milyen kirekesztettnek lenni? – horkantott fel Mae, aztán átsuhant valami olyasmi, amit a boszorkány nem tudott hova tenni. Düh lehetett vagy elkeseredettség. Folytatta a beszédét. – Ki lógni a sorból? Majd egy idő után ez nem fog érdekelni.

– Igazán nem kell beszélgetnünk.

– Lehet, de én nem igazán vagyok olyan „befogom a számat típus”, remélem, hogy érted – mondta Mae egykedvűen.

– Nem, nem értem.

– Meg fogod érteni. És hidd el, hogy nagyon sajnálom ezt az egészet. Nem kellett volna ez az egész. Neked sem kellett volna belekeveredni ebbe.

– Most azt várod, hogy azt mondom semmi baj, nem történt semmi? – kérdezte Hermione olyan éllel a hangjában, ami egy pillanatra meg is lepte. – Te kényszerítettél rá, hogy idejöjjek, ezt az egészet elviseljem… Nem, nem tudom azt mondani, hogy semmi baj, mert nagyon is van baj.

– Igazán nincs szükségem arra, hogy megbocsáss, Hermione – szólalt meg Mae egykedvűen, és újra minden érzelmét a maszkja mögé rejtette. Aztán felnevetett. – Nem vágyom ilyesmire, mint a megbocsátás. Csak a helyzeteden elmélkedem. Az egész tragikuságán.

– Milyen megható és kedves. Remélem, hogy mást nem kellett ilyen módon beszervezned – horkant fel a lány.

– Ugye tudod, hogy nincs ebben semmi személyes.

– Személyes?

– Csak remek jelölt voltál.

– Remek jelöl? – ismételte a boszorkány.

– Nem árulhatok el túl sokat – nevetett fel Mae. – Nem volt egyszerű az egész. De most itt vagyok. Bejutottam.

– Aha. És most már elmehetek?

– Még be kell juttatnod a kastélyba is, és még szükségem van rád másban is – szólalt meg a fekete hajú boszorkány.

– Még utána is?

– Mondtam, hogy fontos vagy. És tényleg sajnálom, amiért ezt az egészet át kell élned – mondta úgy, mintha egy étlapot olvasott volna fel.

– Nincs szükségem a sajnálatodra – sziszegte Hermione. – Nekem a szüleim biztonsága a legfontosabb, és el akarok menni innen.

– Hidd el, Hermione, ezt tudom!

– Ez…

– De még kellesz – mondta Mae, miközben megragadta a karját. – Nem is tudod, hogy mennyire kell. Hagyjuk a mellébeszélést.

– Igen, szerintem is hagyjuk. Mondd el, hogy mit akarsz?

– Tényleg sajnálom.

– Miért mondod ezt?

– Mert meg kell tenned valamit helyettem – jelentette ki a boszorkány komoran.

– Mi van?

– Oh, Hermione, azt hitted, hogy nem jövök rá? – nevetett fel. – Elmehettél volna, ha betartottad volna a játékszabályokat, de nem tetted. Azt hiszed, hogy a saját béklyómat nem ismerem fel? Az, ami a kezeden van nem az.

– Mi? Nem, nem…

– Áruld el ki vette le?

– Senki…

– Csak nem a kis barátod segített? A szerető, akiről mindenki mesél. Draco Malfoy? Legalábbis így hallottam. Remélem kiszórakoztad vele magad.

– Neki ehhez semmi köze.

– Hogy védelmezed! – nevetett fel Mae. – A kis szerelmes. Szóval ő volt. Hát igen, a tisztavérű fiúk nagyon-nagyon sok érdekes dologhoz értenek, nemcsak a bűbájok megtöréséhez. Nem csodálom, hogy elcsábultál egynek. Gondolom odaadtad magad neki a megoldásért. Talán el kellene vele is beszélgetnünk mégis, nem gondolod?

– Őt ne merd bántani!

– Mennyire, de mennyire védelmező. Most dönts el mit akarsz, Hermione. Kit akarsz megvédeni? A kis barátod vagy a szüleid?

– Menj a pokolba! – sziszegte a barna hajú lány mérgesen. – Te vagy a legrosszabb ember, akivel valaha is találkoztam.

– Még Voldemortnál is rosszabb? – nevetett fel elégedetten. – Ezt inkább bóknak veszem, kicsim, mint sértésnek. Való igaz, sokkal, de sokkal hatalmasabb lehetek nála. És nekem nincs is szükségem holmi horcruxokra.

– Miről beszélsz?

– Igen, igen, túl sokat beszélünk. Ideje cselekedni.

– Hagyj elmenni innen!

– Elmenni? Ugyan, Hermione, mégis hova mennél? Nincs neked senkid sem. A szüleid is csak árnyképek. A barátaid elhagytak. És van egy aranyvérű fiúd, aki most hol a fenében van? Talán egy másik boszorkánnyal együtt valahol? Hidd el, hogy nem tudsz egy ilyen embert megfogni magadnak.

– Gyűlöllek!

– Szíved joga, de nem fogsz elmenni addig, amíg ezt be nem fejeztük.

– Rohadt szemét!

– Mondtam, hogy szépen kell játszanod – nevetett fel Mae. – A béklyó megvédett volna attól, ami most jön, de az a szánalmas másolat erre nem lesz jó. Sajnálom, hogy belekevertelek, Hermione, de ezen már nem tudok változtatni.

– Nem teszek meg neked semmit – sziszegte mérgesen.

– Hagyjuk ezt az egészet! Nincs időnk hülyeségekre – horkantott fel a boszorkány. – Én tényleg nem akartam ezt. Nekem a személyes bosszúm is megfelet volna, de láthatóan, ezt most közvetve kell megtennem. Ez most talán egy kicsit személyes, viszont csak azért mert levetted a béklyót.

Hermione már nyitotta volna a száját, de Mae mondta ki az átkot.

– Imperio.

hozzászólások: 2

by Neola @ 02 Nov 2023 03:05 pm

Oooooooo b@sszsa meg! Mae te rohadt szemét picsa! Neeeeeee!. Már csak abban reménykedem, hogy Draco karperece működni fog. Basszus! Izgulok!

Az jutott eszembe milye a érdekes lenne, hogy ha egy mágikus terhességre nem hatna olyan erősen az imperio. Ha magzat megvédené az anyát. Ebben az esetben Hermione-t.
Jó rész volt! Köszi!
Üdv:Neola

by Nyx @ 03 Nov 2023 03:53 am

Úgy, ahogy mondod! Mae mindent összekutyult egyetlen pillanat alatt. Majd a következő fejezetben ki is derül, hogy mi fog történni.

Hmm ez nem jutott eszembe. De nagyon érdekes egy dolog lenne, ha a mágikus terhesség több jellel járna. Eddig csak olyasmiről olvastam, hogy elvonja a baba a varázserőt vagy összezavarja, vagy ugye majdnem taccsra teszi a boszorkányokat, mint mondjuk a Manacledben, de miért is ne lehetne úgy, hogy sokkal erősebbek lennének így ebben az állapotban? Tetszik az ötlet.
Köszönöm! Hétvégén jövök a következő résszel