25. fejezet
Tökéletes vihar

– Imperio. – A varázslat egyből eltalálta őt. Védekezni sem tudott ellene, vagy csak odébb ugrani, egyenesen eltalálta. Szétáradt az egész szervezetében az a megmagyarázhatatlan energiahullám, amihez hasonlót még soha nem érzett. Egyszerre volt meleg, borzongató, semmi máshoz nem hasonlított. Találta már el átok, de ez különös érzésként hatott rá. Először a szívverését hallotta a fülében, majd minden elcsendesedett. Tökéletes csendben állt a kikötő és a kastélyhoz vezető úton.

Hermione Granger jól ismerte a főbenjáró átkokat. Mindegyikről tanult, órákat olvasott a könyvtárban, bőségesen ismeretanyagot gyűjtött össze, ahogy egy érdeklődő, iskolaelső diáknak kell. Ismerte a törvényi korlátozásait, a varázsigéket, és a megidézésükhöz szükséges képességeket, leginkább elméletben. Aztán a tanulmányai és az évek során mindegyiket személyesen is megtapasztalta. Cruciót, a kínok átkát elszenvedte Bellatrix Lestrange pálcájától, az Avada Kedavra hatását látta, de az Imperio volt az első, amivel szemtől szembe találkozott. Harry legyőzte azt az átok azon a bizonyos sötétvarázslatok kivédése órán negyedéves korukban. De most, hogy ez vele történt meg… furcsa volt.

Imperio, nos, ez volt a legfurcsább átok, amivel valaha is eltalálták. Miért is volt ez főbenjáró? Hiszen annyira másképp érezte magát tőle. Jól volt. Lélegzett, látott, mozogtak a kezei, a lábai, semmit sem érzett. Vagy talán mégis? Minden egy rózsaszín, meleg buborékba vonta volna. Olyan akár az otthon melege, a biztonság és a nyugalom. A szörnyű hetek borzalma teljesen elszállt. Egyszerre volt minden könnyű és légies. Eszébe sem jutott, hogy ez nem a valóság, hanem egy árnykép, illúzió és egy hallucináció keveréke. Egy olyan állapot, amit maga Mae idézett elő.

Lépett egyet előre. Milyen varázsigével találták el? Átok volt ez egyáltalán? Az agya annyira lassan gondolkodott, nem reagált a kérdésékre, amikre igazából tudta a választ, de valahogy mintha a két agyféltekéje között megszűnt volna a kapcsolat. Imperio, a kiszolgáltatottság átka. Főbenjáró átok, kapta meg a választ saját magától. De miért volt ez rossz? Annyira jól érezte magát. A lelkéből eltűnt a hidegség, a szívéről a ránehezedő súly.

Hermione úgy gondolta, hogy ez az átok nem gonosz. Nem sötét. Magánál volt, egyenletes léptekkel haladt a kastély felé, amit… gyűlölt. Gyűlölte? Olyan erős kifejezés, hiszen most nem érzett semmi ilyesmit. Szintiszta lebegés. A nyomasztó szorongása feloldódott, és egyszeriben minden eltűnt. Nem kendőzte el ezeket az érzéseket, hanem egyszerűen semmivé váltak. Olyan megkönnyebbült volt.

Az utat a kastélyba gépies léptekkel tette meg, de senki sem figyelte őt. A lány maga pedig légies lépteknek érezte. Nem érdekelte a körülötte mászkáló többi ember. Ekkor jutott eszébe, hogy nincs is egyedül. Mae vajon hol van? A boszorkány itt volt mellette. Körbenézett, de nem látta. Majd észrevette, hogy tőle nem is olyan messzire mágia hullámzott. Ő volt az. Kiábrándult alaknak a hátán egy jellel. Valamilyen… De kit is érdekel ez? Neki ott volt ez a kellemes buborék, ami mindent elnyomott. Zenélt. Átmelegedett tőle, elnyelte az égből hulló apró vízcseppeket is. Csodálatos. Itt akart maradni örökre.

Aztán megszólalt egy hang. Kellemes volt. Dallamos. Először csak halkan duruzsolt a fülébe, mintha csak egy rosszul hangol rádió lett volna.

– Hermione – mondta rekedten a nevét. – Hallasz, drágám?

Nem volt igazából értelme annak, amit mondott. Drágámnak senki sem szólította. Miért is szólt hozzá? Ebben az eufórikus lebegésben semmire sem volt válasz, és igazán nem is volt rá szükség. Nem figyelt. Csak a saját szívdobbanását hallgatta, ami teljesen megnyugtatta. Így a hang nem érhetett el hozzá.

– Hermione.

A szívverése megint elnyomta a hangot. Csak befelé figyelt, mintha bent akarna lenni ebben a buborékban, ahol jól érezte magát.

Nem volt fájdalom.

Nem volt szorongás.

Újra hallott valamit. De ezúttal tisztán és hangosan. És nem tudta elhallgattatni. Miért is tette volna? Olyan kedvesen szólt hozzá.

– Hermione – szólította a nevén.

– Ki vagy?

– Nem emlékszel? – kérdezte a hang.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione. – Minden annyira más itt.

– Más?

– Annyira jó és nyugalmas – mondta a lány. – Most semmi sem fáj, semmi sem rossz. Boldog vagyok.

– Úgy örülök, hogy így érzed – jegyezte meg nyájasan a hang, mintha tényleg így lenne. – Fontos, hogy jól érezd magad. Nincs is ennél jobb.

– Milyen varázslat ez?

– Különleges. Olyan különleges, mint te vagy, Hermione.

– Különleges?

– Úgy bizony.

– Én nem vagyok különleges – ellenkezett hevesen a boszorkány. – Én egyáltalán nem vagyok különleges.

– De igen is különleges vagy. Okos vagy, kiemelkedő a kortársaid közül. Nálad jobbat keresve sem találhattam volna – folytatta a kellemes, dallamos hang. Ismerős volt, de nem tudta volna megmondani, hogy kié. De talán nem is volt lényeges. Hallgatta, ahogy duruzsolt a fülébe. Negédesen. Kedvesen. – Van egy küldetésed, amit ma véghez kell vinned. Egy iszonyatosan fontos küldetésed.

– Nekem? Nekem nincs küldetésem – kissé hüledezve hallgatta, amit az édes hang mondott neki. – Nem tudok róla, hogy bármilyen küldetésem volna. Én már megtettem, amit kell…

– De van még más – ellenkezett a hang. – Meg kell mentened a világot. Újra. Viszont ezt most egyedül kell megtenned, kedvesem. Nem számíthatsz senki másra csak saját magadra.

– Én nem mentem meg többet a világot – mondta a lány. – A világ… a világ… Én egyedül nem vagyok ilyesmire képes.

– Még nem biztonságos hely – fejezte be a mondatát a női hang. – Neked kell segítened, nélküled nem fog menni. Csak is te állíthatod meg őt. Össze kell szedned minden erődet. Mert te fogod ezt megtenni.

– Én egy senki vagyok – válaszolt Hermione, de igazából nem érdekelte, hogy ez alig pár perce még fájt volna kimondani. – Nekem nincs küldetésem. Összekeversz valaki mással. Én csak… itt vagyok.

– Arra születtél, hogy naggyá legyél a varázsvilágban – folytatta a hang a duruzsolást. Mintha cukor és dallam is lenne egyszerre. Kellemes, vonzó. Hermione egyenletesen lélegzett. – Meg kell szabadítanod a rossz, sötét mágusoktól és mágusnőktől a világot.

– Harry…

– Harry Potter ehhez kevés.

– Dehogy…

– Most csak te segíthetsz. Te és senki más. A varázsvilág veszélyben van. Harry Potter pedig túl messze van innen, hogy bármit is tegyen. A Főnix Rendjének minden tagja messze van. Ez csak rajtad múlik, kedvesem. Neked kell megtenned, amit kell. Elég bátor vagy egy küldetéshez?

– Auror akarok lenni – jegyezte meg álmatag hangon. – Majd egyszer ez lesz a munkám. De még nem vagyok auror. Még annyi mindent kell tanulnom. Annyi mindent nem tudok még.

– Akkor sem voltál auror, amikor megmentettél mindenkit a Sötét Nagyúrtól. Amikor feláldoztál mindent, hogy a barátaiddal együtt küldetésre menjetek. Megvan benned a bátorság, kedvesem, nem igaz?

– Bátorság… Én griffendéles vagyok.

– Úgy bizony. A bátorságról ismerni meg minden griffendélest – folytatta a hang. – Te is bátor vagy. Akár egy oroszlán.

– Mi a küldetésem? – kérdezte Hermione.

– Megszabadítani a gonosztól az iskolát.

– Gonosz?

– Egy sötét és veszélyes mágusnő – szólalt meg a hang. – Ha nem teszed meg, akkor elpusztít mindent maga körül.

– És mit kell tennem hozzá?

– Öld meg Persephone Lennoxot – hangzott a parancs.

– Ölni?

– Igen, kedvesem, megölni.

– Megölni valakit rossz – szólalt meg Hermione.

– Százakat ölt már meg ő maga – folytatta a hang komoran. – Most is erre készül, ha nem állítod meg.

– De…

– Meg kell tenned. Ha nem teszed meg, akkor újra eljön az, mit a Nagyúr idején volt – magyarázta a hang egyre idegesebben. – Megint egy sötét korszak, amikor mindenkit üldöznek. Ezt akarod? Mert ez sokáig tartana, sokkal tovább, mint egy évnyi bujkálás.

– Nem akarom ezt. Nem akarok újra bujkálni.

– Akkor segíts! Szabadítsd meg világot egy ellenségtől.

– Segítek.

– Rendben, Hermione. Akkor öld meg Persephone Lennoxot.

– Megteszem – mondta ki végül a boszorkány.

Milyen kedves hang, gondolta Hermione. A karja engedelmeskedett. Nem is kellett mondania semmit, mikor a pálcája a ruhája ujjából a tenyerébe csúszott. Megmarkolta a szőlőfából készült pálcát, ami olyan kedves volt számára mindig. Emlékezett arra a pillanatra, amikor először megérintette. Küldetésre ment.

Mit is mondott a hang? Öld meg? Ez egyáltalán rossz volt? Nem, akkor nem érezte, hogy ennyire boldog, ennyire felszabadult. Minden olyan csodálatos. Hamarosan megszabadul innen. Persze, ha teljesíti a küldetését Csak ezt az apróságot kell megtennie, amivel megszabadítja magát innen. Nyár volt. Élvezheti utána a szünidőt, mikor aztán beiratkozik az Akadémiára.

A rózsaszín köd még nagyobb lett, és teljesen elöntötte a látását, mindent beborított, elkendőzött minden rosszat. Megölni valakit. Az rossz, jutott eszébe Hermionénak. De aztán az érzés egy pillanat múlva elszállt.

***

Draco Malfoy eközben mindent hallott és látott. Mae Diasudio bűbáját megtörni nem volt túlságosan nehéz, így könnyedén kihallgathatott mindent. Miután a boszorkány Imerpióval megátkozta, majd cselekvésre kötelezte Hermionét, ő maga is egy új tervvel állt elő. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a kiszolgáltatottság átka alatt Granger távolról sem volt önmaga. Persze az elméje harcolt ellene, de csúfos kudarcra ítéltetett Mae erős átka miatt. Neki pedig improvizálnia kellett.

A kiábrándított Mae-t, mielőtt észrevehette volna megjelölte egy bűbájjal a hátán. A boszorkány annyira koncentrált az Imperióra, hogy észre sem vette azt, ami körülötte zajlik. Még messze voltak a kastélytól, így a csapdától is. Szóval Dracónak hagynia kellett, hogy Hermione és Mae tovább sétáljanak. Nem avatkozhatott bele most. Lehet, hogy a béklyó már a boszorkány karján volt, de ez nem volt elég. Túlságosan is nagy volt a kastély és a környéke, hogy megnehezítse a dolgokat.

Az ifjú mardekáros ekkor megszegte az első szabályt, amit a tervük kimondott: letért az útról. Teljes erejéből futásnak eredt. A terep nem volt könnyű, köves, kissé csúszós, de nem állt meg. Az idegesség, a stressz és a hetekig tartó tréning megtette a hatását, hamarabb ért a kastélyba, mint a nyíltnapra érkező csapat. Draco nem tudta mennyi ideje van még, de meg kellett találnia Perselust. Lélekszakadva haladt végig az üres folyosókon, majd a pincék felé vette az irányt. Mire Piton laborjába ért, már erősen zihált. Kopogás nélkül rontott be a helyiségbe, és egyből megcsapta a százfülé-főzet erős bűze.

– Perselus!

– Te meg mi a jó francot keresel itt? – förmedt rá Piton, aki éppen egy pohár olajzöld színű folyadékot készült meginni. – Neked nem itt kellene lenned.

– Én…

– Fent kell lenned, ott, ahol megbeszéltük. Itt nem tudsz átváltozni. Megőrültél?

– Baj van – zihálta Draco, majd a térdére támaszkodva köhögni kezdett. Gyorsan elővette a talárja zsebéből az erősítő bájitalt. Rögtön megitta. – Kicseszettül nagy baj van.

– Mi történt?

– Mae… és Granger…

– Vegyél mély levegőt! – javasolta a keresztapja.

Draco köhögött, aztán vett egy mély levegőt.

– Mae itt van… Megátkozta… Grangert Imperióval. Rá akarja kenni az egészet… és vele akarja megöletni Persis – hadarta Draco.

– Menj vissza az udvarra! Most! – sziszegte a varázsló. – Ne térjünk el a tervtől. Rendben?

– De mi lesz…

– Mindent terv szerint csinálunk amennyire lehet – jelentette ki hidegen Perselus. – A béklyó?

– Rajta van.

– Helyes. – A professzor bólintott. – Ne menj a közelükbe! Menj a pavilonhoz, és kezd el az időjárás bűbájt. Kell egy kis vihar.

– De azt együtt kell megidéznünk Grangerrel. – A fiatal varázsló pulzusa most megint megemelkedett. Persze gyakoroltak külön-külön is, de mégis csak komoly varázslatról volt szó.

– Most erre nincs idő, és nem tudjuk kivitelezni. Úgy sikerül, ahogy sikerül – folytatta a professzor. – Nem szabad pánikba esned, Draco. Ma és most nem.

– És mi lesz Grangerrel? – kérdezte aggódva a tejfölszőke mágus. – Valakinek meg kell törnie az átkot. Próbálkozott, de… nem tudta… Basszus!

– Majd én jelzem a többieknek a fejleményeket – vette át a szót Perselus. Draco legszívesebben megkérdezte volna, hogy keresztapja mitől ennyire nyugodt. A fiatal varázsló összeszorította az öklét. – Te menj a pavilonhoz. Mae-nek el kell jutnia a kastély udvarára.

– Hogyan törjük meg az Imperiót? Megpróbáljam legilimenciával?

– Túl nagy a kockázat – mondta a férfi komoran. – Ráadásul még nem is vagy képzett legilimentor.

– Akkor mit csináljak?

– Menj oda, ahova megbeszéltük – ismételte meg Perselus. – Rendben?

– Rendben. Mae kiábrándultan jön. Megjelöltem egy bűbájjal.

– Menj! Nincs sok időnk.

– De…

– Menj!

Draco csak bólintott aztán elindult kifelé. Mire kiért a kastélyból addigra az udvaron már vidáman gyülekeztek a diákok és a szülők. Normál alapzaj töltött be mindent. Draco megpróbált körbenézni, de nem látta sem Hermionét, sem Mae kiábrándult alakját. Hevesen dobogó szívvel került te ki a társaságot, és vigyázott nehogy valaki felé nézzen, és túlságosan is erős késztetést érezzen, hogy belevonja egy beszélgetésbe. Csak a vihar megidézésére tudott gondolni, egészen addig amíg meg nem látta Hermione kifejezéstelen arcát a tömegben. Mérgesen összeszorította a fogát.

***

Vihart megidézni egyszerre volt nehéz és könnyű, de ha az időjárás kegyes volt, mint a nyíltnap napján, akkor nagyon könnyedén fel lehetett piszkálni az anyatermészetet, hogy a vártnál jobban sújtson le a földre. Draco a kastély parkjában volt, néhány jó maga sövény takarásában és kántált. Tudta, hogy nincs túl sok ideje arra, hogy megidézze a vihart, de az égen kavargó, haragos felhőkből ítélve hamarosan úgyis elkezdődik minden magától.

Egyetlen egy dologgal nem számolt, hogy lesznek olyanok, akik bele akarnak köpni a levesébe. Marius McCormac és sleppje éppen ezt a pillanatot választották arra, hogy megtorlást követeljenek. Mintha Dracónak éppen ma nem lett volna teljesen más dolga. A méltóságában erősen sértett varázsló nem hagyhatta szó nélkül a Malfoy örökös borzalmas viselkedését. És szándékában állt az egész aranyvérű társadalom (jelen pillanatban egy igencsak kicsi szelet előtt) megszégyeníteni Dracót.

– Áh, Malfoy, milyen kellemes meglepetés. Sétálgatunk a parkban és közben varázsolgatunk? Mi a faszt csinálsz itt?

– Áh, nem tudom, hogy hívnak – viszonozta az üdvözlést Draco. – Még mindig itt vagy? Nem jött el apuci, hogy hazavigyen? Hiszen olyan gyalázatos a teljesítményed, amiért igazán kár lenne erre a nyíltnapra eljönnie.

– Szóval a te kezed van a háttérben, Malfoy.

– Az én kezem? Erre most nincs nekem semmi időm – sóhajtott Draco, mintha csak éppen valamilyen teadélutánra lenne hivatalos, és nem szökni készülne. – Mi lenne, ha elhúznátok a jó büdös francba a kedves is barátaiddal, és hagynátok, hogy azt csináljam, amit akarok? Mit gondoltok?

– Még nem számoltunk a múltkori miatt – mondta Marius, és felsorakozott a másik két csatlósa mellé, akiről Dracónak fogalma sem volt kicsodát.

A mardekáros varázsló egy meglehetősen gúnyos mosolyt küldött a fiúk felé, aztán úgy sóhajtott fel, mintha egyáltalán nem gondolta volna őket ellenfélnek. Ami igazából így is volt, mert könnyedén át tudott volna már most változni sárkánnyá, és akkor a kis piperkőc a bandájával együtt valószínűleg berosált volt.

– Most komolyan? A múltkori miatt? Amikor egy fasz voltál? Ugyan már… Szerintem inkább terápia kellene neked, és nem megtorlás. Különben is bántani akartál egy védtelen lányt. Komolyan mondod, hogy egy kis megbánás sincs benned?

– Mi be akartunk fogadni, Malfoy.

– Ja, hogy ez lett volna valamilyen módon a beavatás? – kérdezett vissza Draco. – Nem igazán fogtam a lényeget. Nekem csak az jött le, hogy egy undorító fasz vagy.

– Tartozhattál volna közénk is, de te megtagadtad…

– Milyen megható – vágott a szavába a varázsló. – De én nem kértem tőletek, hogy ilyesmit tegyetek. – Időközben lazán a pálcájával játszott az ujjai között, és azon tanakodott vajon milyen átkot használjon, amivel mind a három pojácát leterítheti. – Szerintem jobb lesz, ha minél előbb elhúzok innen, mert ma nagyon mérges vagyok.

Arról persze Draco egyáltalán nem beszélt, hogy kevés ideje van. Szemmel kellett tartania Grangert, aki még most is kissé kifejezéstelen tekintettel figyelte az udvart, és róla persze senki sem vett tudomást. Egyedül Persis Lennox érkezésére várt mindenki, mert igazából ő nyitotta volna meg a nyílt napot. Ez egyébként senkit sem érdekelt, mivel mindenki remekül elvont a saját kis családjával.

– Túlmentél minden határon, Malfoy – folytatta Marius a felesleges tirádát. – Beszennyezted magad azzal a kis sárérűvel.

– Állj, állj! Tudom már mi bajod van.

– Égek a vágytól, hogy halljam.

– Neked tetszik Granger – nevetett fel Draco. – A magad elborult, kifordult személyiséged így akarja a tudtára adni mennyire le vagy tőle nyűgözve. Csak egy baj van. Ő az enyém, és te egy ujjal se nyúlhatsz hozzá.

– Az a kis cafka nekem nem kell – fröcsögte Marius miközben olyan vörös lett az arca, mint egy rák. – Az csak arra jó…

– Mire? Hogy védtelenül megátkozd? – cukkolta a mardekáros. – Ha lett volna nála pálca, akkor biztosan felhasított volna.

– Pofa be!

– Teszik neked, ugye?

– Menj a francba, Malfoy!

– Ugye jól gondoltam, igaz?

– Hülye barom.

– Akkor minek foglalkozol vele? – kérdezte Draco. – Granger csodás boszorkány, de neked szerintem túlságosan nagy falat.

– Az ilyen sárvérűeknek pusztulniuk kell. Hogyan mert azzal vádolni, hogy bemocskolnám magam egy ilyennel. Ha képes lennél aranyvérűként gondolkodni, akkor…

– Voldemort eszméinek vége. Különben is ő egy félvér volt. Nem jutott még el az agyadig, hogy valami nem stimmel ezzel az egész elmélettel? Tudom. hogy nem tudsz olvasni, de azért valamilyen értelmet csak vertek beléd a szüleid.

– Mardekár utódjáról beszél te kis véráruló!

Draco egyből rájött, hogy szóval itt nem fog elérni semmit sem. Elege lett ebből a meddő vitából, és már meghallotta az első mennydörgést. Már csak ezzel a három idiótával kellett elbánnia. Éppen emelte a pálcáját és Capitulatuszt kiáltott, amikor másik két pálcából is ugyanez az átok lőtt ki. A három ártás összekapcsolódott. A következő pillanatban mindhárom varázsló eldőlt a smaragdzöld gyepen méterekkel arrébb Draco helyzetétől.

A mardekáros földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményt, amikor két férfi, Dominic és Braden lépett ki a fák közül. Kettejük közül Braden nézett ki rosszabbul, és rajta látszott, hogy rettenetesen ideges. Dominic a karjára tette a kezét. A két férfi összenézett, majd némán bólintottak, és elindultak Draco felé.

– Jól vagy? – kérdezte Dominic.

– Minden rendben – mondta Draco egykedvűen. – Mae Imperióval átkozta Grangert. Vele akarja Persist megöletni.

– Piton már jelezte – szólalt meg a varázsló.

– Hol van Mae? – vicsorogta Braden. – Követtem a kikötőből, de után a tömegben elvesztettem.

– Kiábrándította magát. Alig pár méterre Herm… Grangertől. Amikor legutóbb láttam már az udvaron voltal. Hogyan hatástalanítsam a varázslatot, hogy el tudjam vinni őt Mae közeléből Grangert?

– Megmondom mi lesz – szólalt meg Braden, miközben megköszörülte a torkát. – Bekerítjük őket. A csapat másik fele aktiválja a csapdát. Nem lehet majd onnan hoppanálni, ez okozhat nehézséget, de nem nektek. Az udvarról sehova máshova nem tud majd Mae menekülni csak a kastélyba, viszont már ott is él a csapda.

– Megjelöltem Maet a hátánál egy varázslattal – szólalt meg Draco.

– Szép munka, Draco – dicsérte meg Dominic. – Ezzel jelentősen megkönnyítetted a munkánkat.

– Most nincs idő a dicsérgetésre…

– De Braden…

– Mondott valamit Mae? – kérdezte a férfi, mit sem törődve az ő feddő megjegyzéssel. – Bármit, amit tudnunk kell.

– Mae tudja, hogy Hermionén nincs rajta a béklyója. De azt hiszi, hogy én vettem le róla. Eléggé bepöccent emiatt, és ezért átkozta meg őt.

Braden halkan káromkodott egyet.

– Jellemző a kis ribancra a bosszúszomj – morogta mérgesen. – De nem fogom hagyni, hogy a kislánynak valami baja essen.

Draco csak némán bólintott.

– Rajta van Mae-n a béklyó? – szólalt meg újra a férfi.

– Igen, fent van – erősítette meg a tejfölszőke varázsló. – Nem is vette észre, amikor rátettem.

– Ez eddig így rendben – szólalt meg Braden, miközben a hajába túrt, ami kócosabb nem is lehetett volna. – Maradj a szabadban! De olyan közel, hogy lásd Grangert. Amikor pálcát ránt, akkor fogom megátkozni.

– Mégis mivel? – fakadt ki Draco. – Nem elég neki az Imperio?

– Teljesen mindegy, hogy mivel átkozom meg – folytatta varázsló. – Az Imperio instabil varázslat, és könnyen megtörhető. Az egyik az erős akarat, de a kislány nagyon is rossz állapotban volt, így nem hiszem, hogy nagyon képes volt rá. A másik pedig a fájdalom. A park felé fogom elmozdítani, olyan erővel, hogy lehet megsérül fizikálisan. Nem súlyosan, csak éppen annyira, hogy az Imperio megszakadjon tőle. A fájdalom majd segít neki kijózanodni. Milyen erős boszorkány?

– Nem ismered?

– Nincs nekem időm ismerkedni senkivel. És nem ajánlom, kölyök, hogy felhúzz.

– Granger harcolt Voldemort ellen – kezdte Draco. – Ő volt a Potter trió agya, ha már itt tartunk. Remélem, hogy a villámsebhelyes srácról már hallottál valamikor. Potter már első évben meghalt volna, ha nincs Granger, és az utána lévő években még többször. Remélem, hogy ez elég kimerítő válasz.

– Szent szar. Hallod ezt, Dom?

– Képes lehet főbenjáró átokra is? – tette fel a kérdést egyértelműen Dominic, és nem is figyelt a másik varázslóra, csak Dracóra.

– Soha nem láttam, hogy megidézett volna egyet is – vallotta be a mardekáros. – De szerintem nagyon is lehetséges, hogy képes lenne rá.

– Bassza meg! – káromkodott hangosan Braden. – Jól kell időzítenem az átkot, és ő nem lőheti ki, mert akkor azt kockáztatjuk, hogy másokat talál el vele. Tegyük fel, hogy sikerül. Granger megsérülhet, ha elveszti az eszmélet, Malfoy, akkor neked kell menned érte, ha nem, akkor a terv szerinti helyen fel kell venned. Aztán minél hamarabb el kell pucolnotok innen.

– Értettem.

– Van még kérdésed?

– Ezért Granger nem kerül bajba, ugye? – kérdezte Draco.

– Már előre kész az aurori jegyzőkönyv – válaszolta Dominic. – Tegnap volt a bájitalmesteri kurzus záróvizsgája, és papíron mind a ketten leléptek. Senki nem fogja tudta, hogy ma itt voltatok.

– Értem.

– Akkor mindannyian elfoglaljuk a helyünket, aztán ha a lány pálcát ránt, akkor cselekszünk.

– Csak óvatosan – mondta Dominic.

– Elég nagy káosz lesz – ígérte Braden.

– Ha elkapjuk…

– El fogjuk!

***

A rózsaszín ködöt éles fájdalom oszlatta el. Ez kíméletlen volt, cseppet sem olyan kellemes, mint ahogy keződött. Hermione füle csengett, és végre úgy érezte, hogy teljesen visszakerült a valóságba, a jelenbe, ahol a bordái nagyon is fájtak. A parkban feküdt a hátán, próbált lélegezni, de elsőre nem ment olyan könnyen, kinyitotta a szemét és ijedten ült fel. A levegő nem akarta megtölteni a tüdejét, mintha fuldoklott volna. Aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg a hátára eshetett. Végül egy ziháló hatalmas lélegzetet vett.

Mi történt? Semmire sem emlékezett. Most még inkább össze volt zavarodva, mint korábban. Eltalálta egy átok… nem igazából kettő átok találta el. Egyik korábban, amit Mae idézett meg, és egy másik, amitől a bordái valószínűleg megsérültek. Az első átokra emlékeznie kellene, nem? Borzalmas lehetett, ha elvesztette az emlékeit emiatt. De miért csak azt a körülbelül fél órányit? Zsongott a feje, ijedten nézett körül, ami külvilág újra betolakodott az életébe. Az elemi káosz kellős közepébe cseppent. Sikolyokat, átkokat, kiabálást hallott. Körülötte elemi téboly hullámzott.

Felnézett a kastélyra, aminek egyik része lángolt és leomlott. Az épületbe valamilyen átok csapott bele, valamilyen nagy erejű sötét átok, ami nyomott hagyott a téglákon is, némelyik erősen sötét volt. Egy hatalmas monstrum üvöltése hangzott fel hirtelen, ami minden mást elhomályosított. Hermione még ennyire soha nem könnyebbült meg. A mennydörgő megérkezett, pontosan a terveknek megfelelően. Nem volt idő tovább gondolkodni, elmélkednie. Csak a szökésre tudott gondolni.

Az égre felnézve rögtön megismerte Dracót, aki dühöngve élte ki pusztítási hajlamait, és menekülésre ösztönözte az udvaron összegyűlt tömeget. Egy vad sárkány puszta látványa is ijesztő volt, nem is beszélve az ádáz üvöltésről. Láthatóan a varázsló hitelesen játszotta a szerepét. Hangos tombolását végül megtoldotta valami olyasmivel is, amit Hermione lehetetlennek gondolt. Sárkánytüzet okádott, amivel felperzselte a földet, és ezzel elzárta az utat a többiek elől a park felé menet, így neki, Hermionénak, viszont zöld utat biztosított a megbeszélt hely felé.

A lány gyorsan felpattan az ülő helyzetéből. Ellenőrizte a táskáját és a pálcáját, majd a fájdalommal mit sem törődve futni kezdett. Közben a vihar tombolva megérkezett. Az esőcseppek az arcába csaptak, hunyorognia kellett, de nem tévesztette el az irányt. Hermione lélekszakadva kántált egy igézetet feltartott pálcával, amivel villámokat és mennydörgést keltett életre. Az egyik villám kíméletlenül csapott bele a kastély épületébe, még több kárt és felfordulást okozva. A boszorkát ez egyáltalán nem érdekelte. A pavilon mellett futott el, amikor egy sötét árny sziluettje suhant el a feje felett. Érezte a sárkány ütemes szárnycsapkodásai keltette szelet.

Draco leereszkedett, majd várt, amíg Hermione oda nem ért, és fel nem mászott a hátára. Amikor a lány elhelyezkedett az érzékeny pont megérintésével jelzett neki. A sárkányalak megrázta magát, mintha örült volna a boszorkány érintésének, majd vett egy mély levegőt, amit halkan morogva fújt ki, de jobban hasonlított ez valamiféle dorombolásféléhez. Hermione képtelen volt megállapítani, viszont nem is igyekezett túlságosan ilyesmire gondolni, mert fel kellett szállniuk. Elhelyezkedett, elvégzett pár bűbájt, készen állt, amit jelzett is Dracónak.

Mindketten heves szívveréssel emelkedtek a magasba. Ez most nem gyakorlat volt, hanem éles repülés, amikor egy olyan ismeretlen irányba indultak el, ami a vesztüket is okozhatta.

A kastély magasságába érve Hermione Protego bűbájt vetett magukra, amit nem tett alaptalanul, mert lentről különféle átok és ártások sora száguldott feléjük. Számítottak erre, hiszen egy sárkány mindig hatalmas nagy riadalmat keltett. A pajzs visszavert mindent, persze Draco mágikus sárkánypikkelyei is megtették a magukét. Néhány erőteljes szárnycsapással már el is érték a partot. A zajok, a kiabálás, a rémület hangjai egyszeriben elmosódtak. Csak vihar hangjai ölelték körbe őket. Sietniük kellett, hiszen bármikor utánuk jöhetett valaki egy seprűvel, hogy kövesse a vad sárkányt.

A szívük hevesen zakatolt, amikor elérték a nyílt tengert. Mindketten megfigyelhették a szürke víz vad tajtékjait maguk alatt, ami fenyegetően csapott fel, feléjük, sós vízpermetet csapva rájuk. Draco kicsit feljebb emelkedett, hogy könnyebben dacolhassanak az elemekkel. Közben Hermione egy kissé remegő kézzel jó pár széltörő és más egyéb bűbájt mondott el, hogy könnyítsen Draco terhein az elemekkel szemben, saját magát pedig megóvja a hipotermeia ellen, ami nagyon is fenyegette ebben az ítéletidőben.

A tökéletes vihar tépázott, tombolt körülöttük, de a sárkánnyá változott varázsló dacolt velük. Úgy tört előre, mintha nem lenne más választása.

Hermione kissé remegve simult a pikkelyes nyakhoz, miközben a könnyeivel keveredett esőt és sós tengervizet próbálta kisöpörni az arcából.

Nem nézett vissza egyikük sem. Hagyták, hogy a zűrzavar és minden más ott maradjon a szigeten, miközben az Ír-tenger vadul hánykolódott alattuk. Hermione még egy utolsó bűbájjal kiábrándította magukat, így az alakjuk eltűnt a horizonton.

A magyar mennydörgőt senki sem találta meg.

hozzászólások: 2

by Neola @ 08 Nov 2023 06:46 pm

Most kicsit elvoltam havazva, de mindent olvastam. Az előző adag frissítésvől. Csak a kommentek maradtak el.
Nagyon érdekes hatása van az átoknak. Tényleg ilyesmi lehet. Bódító tudatlanság. És mire felébredsz már megöltél valakit.
Draco nagyon ügyes volt. Nem éppen egy hős típus, de a ezt nagyon jól csinálta.
Remélem kapnak Perselus-tól egy összefoglalót... Hogy mi lett végül Mae-vel.
Örülök, hogy megszabadultak a sulitól.
Kíváncsian várom a folytatást!
Köszi!
Üdv:Neola

by Nyx @ 09 Nov 2023 04:38 am

Jajj semmi gond. Most nálam is minden a feje tetején áll. Azt se tudom hol vagyok Fuuu egyébként nagyon durva, hogy gyakorlatilag igen, az Imperio borzalmas egy átok lehet, és tényleg mire felébredsz paff valaki ott fekszik holtan.
Igen, azért Dracónak még tanulnia kell a hős szerepet, de hát még annyira fiatal. Hát Perselus nem fogja hosszú lére ereszteni a beszámolóját, de majd ezt később pótóljuk.
Áhh igen! Én is nagyon örülök, hogy végre kiszabadultak onnét, és már úton vannak a következő állomás felé. Nemsokára jövök a folytatással :) Köszönöm én is!