27. fejezet
Abszol út

A zápor kellős közepén találták magukat egy kietlen helyen. Szinte azonnal eláztak, még a védőbűbájt sem volt idejük kimondani.

– Francba! – káromkodott Draco. – Itt még jobban esik, mint ahol voltunk.

– Ott van valami fedezék – mutatott az út túlsó oldalára Hermione. A varázsló nem gondolkodott, csak megfogta a boszorkány kezét, aztán futva indultak el a lámpákkal megvilágított út mentén. Draco még nem tudta, hogy mégis merre mennek, de bízott a lányban. Az esőfüggönyben egy buszmegálló sötét sziluettje rajzolódott ki. A két fiatal oda menekült be az eső elől.

– Hol vagyunk? – kérdezte vacogva Hermione, miközben igyekezett megszárítani a ruháit. Fázott, hideg volt és már nagyon késő. Mindketten az utolsó csatájukat rúgták az álom ellen, ami már nagyon közel járt.

– Egyszer voltam itt – magyarázta Draco. – Spontán hoppanáltam ide. Nem volt igazán célom. Én…

– Ez igazán remek.

– Nem kell ez a gúny – szólt rá kicsit sértődötten a varázsló. – Mindjárt megyünk tovább, aztán nem lesz gond. Csak… csak adj egy percet.

– Mégis hová akarsz menni?

Draco nem válaszolt azonnal, hanem vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta. Mélyen elgondolkodott, de arra jutott, hogy ez a legjobb megoldást. Megfordult és egyenesen Hermione szemébe nézett. Látta rajta a fáradtságot, és még mindig remegett egy kicsit a hidegtől.

– A Foltozott Üstbe, és onnan az Abszol útra – válaszolta nemes egyszerűséggel Draco. – Ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, és a legbiztonságosabb. A Foltozott Üstben veszünk ki egy szobát.

– Biztos vagy ebben, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Hermione, miközben finoman az ajkába harapott. – Mi van, ha meglát és felismer valaki? Végül is te bujkálsz az apád elől.

– Fenébe – túrt bele a vizes hajába Draco. – Igazad van. Akkor valami mást kellene kitalálunk. De az Abszol útra feltétlenül el kell jutunk.

– Igen.

– Várj, ez egy mugli nyaraló övezet – jutott eszébe hirtelen a varázslónak. – Már emlékszem.

– Mit csináltál te itt?

– Egy lánnyal voltam – vallotta be Draco szűkszavúan, de nem akart túlságosan sokat elárulni erről. Hermione kicsit feszengeni kezdett, bár ő maga sem tudta miért. Dracót láthatóan annyira nem izgatta ezt a tény. – Még a tavaszi szünetben történt. A szüleinek van itt nyaralója, ami éppen üresen állt, és ami éppen kapóra jött.

– Megkímélnél a részletektől? – kérte a lány hűvösen.

– Te kérted, hogy magyarázzam meg.

– Igazad van – mondta Hermione, aztán fázósan dörzsölte meg a karját. – Bocsánat, nem akartam… kíváncsiskodni.

– Nem állítottam, hogy szent lennék.

– Nem is hittem ezt.

– Nézd én…

– Szerintem nem kell semmit sem megmagyaráznod – jelentette ki a boszorkány, aztán kihúzta magát. – Legalábbis nekem egyáltalán nem kell.

– Hermione…

– Inkább azt mondd meg, hogy mi legyen a következő lépés – váltott témát gyorsan.

– Keressünk egy üres nyaralót. Egy, legfeljebb két éjszakára lenne rá szükségünk. Ez igazán nem lenne probléma.

– Nem szívesen török be idegen helyekre.

– Oda szívesen törsz be, amit jól ismersz? – kérdezett vissza vigyorogva Draco. – Felőlem betörhetünk egyenesen a Gringottsba is. Bár szerintem egy széfben aludni nem lehet olyan kényelmes, mint egy ágyban.

– Mindenki agyára akarsz menni?

– Valami életcél mindenkinek kell – vonta meg a vállát. Draco egy esernyőszerű varázslatot bocsátott fel, majd kilépett a zuhogó esőbe. – Szerintem induljunk! Kell egy kandalló, akkor hop-porral menjünk az Abszol útra. Tudok egy másik helyet…

– A mugli kandallók erre nem jók – magyarázta Hermione.

Draco hangosan felnyögött, aztán visszament az fedett helyre, és eltette a pálcáját.

– Persze, ez igaz.

– Várj csak! – jutott eszébe hirtelen Hermionénak.

– Mi a baj?

– A Kóbor Grimbusz.

– Hogy mondod?

– A Kóbor Grimbusszal eljuthatunk Londonba, és útközben pihenhetünk is. Tökéletes megoldás, és megspórolunk egy éjszakát – mondta a lány.

– És hogy szállunk fel rá? – kérdezte Draco, bár nem volt oda az ötletért. – Soha az életben nem utaztam még ilyennel.

– Csak le kell inteni – magyarázta a boszorkány. Hermione kilépett az esőre, feltartotta a pálcáját, majd vártak.

Hosszú percekig nem történt semmi. Nem szóltak egymáshoz. Csupán a zápor ütemes dobogását hallották a buszmegálló műanyagból készült tetején. Draco mindkettejük köpenyére melegítő varázslatot bocsátott. A boszorkány vett egy mély levegőt.

– És most mi lesz? – kérdezte

– Várunk – válaszolt egyszerűen.

– Oké.

– Mit gondolsz sikerült elég csillagport szerezni? – kérdezte Hermione, aztán barna szemét a varázslóra emelte.

– Még nem néztem meg – válaszolt Draco. – Egyelőre nem is mertem hozzányúlni, csak eltettem a zsebembe.

– Én is csak eltettem. Majd később megnézzük.

– Aha.

Alighogy ezt kimondta nagy robajjal megjelent az út végén egy fényszóró imbolygó fénye, az a valami gyors volt, fák ugráltak el előle és miközben a pocsolyák sáros vízét felverte. Draco fejére húzta a csuklyát, hogy ne látszódjon a haja. A Kóbor Grimbusz hangos csikorgással megállt és kinyílt az ajtó.

– ’Estét – szólalt meg a sofőr.

– Jó estét! – viszonozta Draco a köszöntést. – Az Abszol útra kérünk két jegyet.

– Tíz sarló két knut – mondta egykedvűen. – Az emeleti négyes és ötös ágy szabad.

Draco fizetett, aztán előre engedte Hermionét, s elindultak felfelé. Az emeleten nem volt senki más csak ők. A négyes és ötös ágy a jármű legtávolabbi pontjában helyezték el.

– Londonban megadom – mondta Hermione.

– Hagyj ezekkel a hülyeségekkel! – morogta a fiú, aztán levetette magát az ágyra, még soha egy fekhelyet sem érzett ennyire kényelmesnek. A boszorkány mondani akart valamit, de a busz nagy zökkenéssel elindult, a lány hátratántorodott, felsikkantott, miközben ráhuppant az az ötös számú fekhelyre. Draco halkan felnevetett, majd begyűrte az álla alá a párnáját.

– Merlin szerelmére.

– Mire odaérünk megszokod – nevetett még mindig a varázsló, majd elővette a pálcáját. – A fájdalomcsillapító bűbájt még egyszer meg kell újítani.

– Jól vagyok.

– Ezt kezelni kell.

– Tudom – morogta a boszorkány.

Draco ennek ellenére kimondta a bűbájt, ami eltalálta a boszorkányt, mielőtt visszaszólhatott volna.

– Jobb lesz, ha alszol egyet.

– Én is azt hiszem – fújt egyet Hermione. Letette a táskáját az ágy végébe, vett egy mély levegőt, ami sokkal könnyebben ment, mint a varázslat előtt, majd elhelyezkedett az ágyban. Ráhajtott a fejét a párnára, túlságosan kényelmes volt, illatos. Rögtön ellazult, mintha álomitalt ivott volna. Mélyen magába szívta a friss ágynemű kellemes illatát. Még távolról hallotta, hogy Draco valamit mond neki, válaszolt volna, de az álom gyorsan elragadta. Még halványan érezte, ahogy egy bűbáj felemeli a takarót, majd betakarja.

Draco még egy pillanatig figyelte Hermione álomittas arcát. Olyan ártatlannak, olyan védtelennek tűnt. Hirtelen megrohanták az elmúlt időszak eseményei. El sem hitte, hogy itt vannak, egy lépésre a céltól. Hallgatta a lány egyenletes szuszogását, majd az oldalára fordult, és őt is elnyomta az álom.

***

Reggel volt már, amikor elérték Londont. A Foltozott Üst hátsó bejáratánál szálltak ki a Kóbor Grimbuszból, ami hatalmas robajjal haladt tovább. Mikor mindent elhalkult elindultak befelé a varázsvilágot elválasztó egységbe. Mindketten kissé gyűrötten, fáradtan támolyogtak be a fogadóban, de ott sem volt jobb a helyzet. A kocsmáros nem is figyelt rájuk, álmosan poharakat törölt. Néhány tegnapi részeg varázsló még ott feküdt a szomszédos asztalnál, az egyikük egy üveg italt karolt át, a másik szimplán az asztallapra borulva hortyogott, egy harmadik félig a földön fekve varázsigéket mondogatott visszafelé. Nagyon korán volt még, a nap alig kelt fel.

A két fiatal keresztülsietett a helyen, majd elindultak téglafal felé. Még ilyen időpontban egyikük sem sétálgatott az Abszol úton. Még nem nyitottak ki az üzletek, még senki sem volt a macskaköves utcán. Csak ők ketten. Volt benne valami különösen meghitt.

– Keressük meg a Kétfarkú Unikorinst – mondta Draco. – Az elég távol van az ismertebb helyekből. Ott nem igazán fogunk ismerőssel találkozni.

– Micsoda hely lehet – elmélkedett Hermione.

– Exkluzív.

– De ugye nem valami olyasmi, ami…

– Nem – nevetett Draco a boszorkány pírtól rózsás arcán. – Ez egy normális hely. Ha a Zsebpiszok közbe nem vinnélek el, akkor egy kuplerájos helyre se. Szóval nem kell megrémülnöd ennyire.

– És azt a helyet honnan ismered? – kérdezte kíváncsian Hermione. – Oda milyen lányokat vittél?

– Az a kedvenc reggelizőhelyem – mondta a varázsló, majd rosszallóan elfintorodott. – Nagyon finom az áfonyás süteményük. Ejnye, csak nem gondolod, hogy mást nem csinálok, mint lányokkal megyek jobbra-balra.

– Eddig még nem igazán volt olyan hely, amit ne emiatt említettél volna. De értem már. Az áfonyás sütit meg kell kóstolunk.

– Három dolgot szeretnék most – szólalt meg a varázsló révedezve.

– Csak hármat.

– Aha.

– Mi az a három? – tudakolta Hermione. – Remélem, hogy nem valami teljesíthetetlen valami, ami csak álom marad.

– Ez egy jó terv.

– Akkor mondd el.

– Fürdeni, aludni pár órát, aztán enni valami finomat. Mit gondolsz? – hajolt hozzá közelebb Draco.

– Ennél jobb tervet még életemben nem hallottam – mosolyodott el a boszorkány, majd megigazította a haját. – El sem tudom képzelni mennyire borzalmasan nézhetek ki.

– Baromság. Egy kis alvás és rendben leszel. És én?

– Hagyd már! Veled egy samponreklámot leforgathatnának a muglik – forgatta meg a szemét Hermione mérgesen. – És nagyon nem is kellene semmin se változtani.

– Ilyen sárkány szaggal, amim van, nos, nem hinném. Ez nem is tudom, hogy bók vagy sértés, amit mondtál.

– Irigység – mosolyodott el a boszorkány. – Olyan lehet a hajam, mint egy hurikánt zilálta madárfészek. Soha nem fogok kikeveredni belőle.

– Talán sikerült, de majd mondd meg annak a mókuscsaládnak, hogy keressenek új otthon.

Hermione felnevetett, aztán játékosan meglökte a varázsló vállát. Draco csak diszkréten vigyorgott, miközben folytatták útjukat a reggeli napsütésben.

Időközben megérkeztek a kis fogadóhoz. Más esetben mindketten elmentek volna mellette, de most nagyon örültek, hogy megtalálták. Bár a rájuktelepedő fáradtság lassan újra áldozat után nézett. A Kóbor Grimbusz nem volt éppen a legjobb jármű, amin kényelmesen lehetett pihenni.

Bent sokkal nagyobb volt az épület, mint kívülről tűnt. Barátságos, otthonos és melegséget árasztó. Draco elintézte a szobafoglalást, álneveket mondott a recepción, majd pár perccel később már mindketten egy két ágyas szobában találták magukat. Nem is fáradtak annyira azzal, hogy bármilyen berendezéssel törődjenek. Mindketten elcsigázottan ültek le az ágyra.

– Túl vagyunk rajta – mondta ki Draco.

– Igen – bólintott Hermione.

– Ünnepelnünk kellene – jött az ötlet.

– Ühüm – helyeselt a boszorkány, majd elővarázsolt mindent a kis gyöngyös táskájából. Aztán Draco válltáskáját a fiú mellkasához nyomta. – Ünnepelhetnél azzal, hogy megfürdesz.

– Ilyen rossz?

– Ilyen közel hozzád… borzalmas. Sárkányszag, napon hagyott rohadt alga, és ki tudja még milyen szagod van.

Draco előzékenyen felállt, aztán átült a másik ágyra.

– Hölgyeké az elsőbbség.

– Mehetek én először fürdeni?

– Aha, de ne tartson egy évtizedig.

Hermione nehezen felsóhajtott. Pedig az ő vágyai között ott volt egy egész óráig tartó zuhany, miközben kiadja magából a felgyülemlett feszültséget egy kis sírással, de ezt most el kellett halasztania.

– Menjünk együtt, akkor gyorsabban végzünk – folyatta a remek ötletek gyártását Draco.

A boszorkány megforgatta a szemét. Na igen, pontosan Draco Malfoyra van szüksége a zuhany alatt. Nem hagyta, hogy ilyesmi kísértse, ezért gyorsan kellett egy másik dolog, amire koncentrálhatott.

– Mi lenne, ha küldenél egy baglyot Pitonnak, amíg én végzek? – váltott témát Hermione, ami rögtön letörölte a kaján vigyort a fiú arcáról.

A varázsló bólogatott, aztán felkelt az ágyból. Kinyitotta az ablakot, majd kinézett a mugli London ébredő utcáira. Az ujjait használva füttyentett, mire egy kisebb fülesbagoly röppent be a szobába.

– Ezt meg…

– Most mi van? – kérdezte Draco látva a boszorkány meglepett arcát. – Mégse mondhatom egy bagolynak, hogy cic cic.

– Én azt hittem, hogy a Bagolyposta Hivatalban lehet maradat rendelni, ha el akarsz küldeni valamit – válaszolt Hermione, miközben magához szorította a piperetáskáját.

Draco szórakozottan mosolygott, miközben hagyta, hogy a bagoly a vállára üljön.

– Minden hotelnek van ilyen szolgáltatása – mondta végül a varázsló, és nem tett semmilyen megjegyzést a lány tudatlanságára.

– Értem már.

– Menj csak fürdeni nyugodtan. Addig ezt elintézem.

– Rendben.

– Vidd el ezt – szólalt meg Draco, miközben kihúzott egy begyűjtőbűbájjal kihúzta a kenőcsöt, amiről korábban beszélt a lánynak. – Elég vastagon kell bekenni fürdés után.

– Köszönöm! Ez kedves tőled.

– Csak használd – mondta egykedvűen a varázsló, miközben sürgősen igazítania kellett valamit a táskájában.

Hermione elmosolyodott, aztán eltűnt a fürdőszobában.

***

Gyakorlatilag mindkettejüket elnyomta az álom, mint letették a fejüket. Végre biztonságban voltak, távol az iskolától. Dél felé járt az idő, mire mindketten felkeltek. Most már nyugodtabban állapotban voltak. A nyitott ablakból kellemes nyári szellő fújt be a szobába, és a mugli London közlekedésének élénk zaja. Majdnem egyszerre nyitották ki a szemüket. Egymással szembenézve figyelték a másikat, miközben feküdtek. Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólalt meg.

Draco szakította meg először a szemkontakust, aztán felkelt az ágyból. Beletúrt a hajába, majd kinyújtózott. Az asztalhoz sétált, ahol egy fekete pecsétes levelet pillantott meg. Felvette a borítékot, majd közelebbről is megvizsgálta a pecsétet. Megkönnyebbülten fordult vissza az ágyak felé. Visszaült törökülésben.

– Piton válaszolt – mondta ki hangosan.

Hermione követte a varázsló példáját, aztán hevesen dobogó szívvel várta, hogy Draco feltörte a pecsétet és elolvassa a levelet.

– A terv sikeres volt. Jó utat. – A varázsló többször is megforgatta a pergament, de nem talált rajta több információt.

– Ennyi?

A fiatal varázsló átadta neki a pergament, de Hermione sem talált semmi mást.

– Ennyi – válaszolt Draco.

– Most nem is tudom, hogy mit mondjak – kezdte Hermione. – Piton nem éppen a hosszú levélírás híve.

– Enyhén szólva. De ezek szerint minden rendben van. Vagyis részünkről – mondta Draco. – Beszéltem Bradennel mielőtt eljöttünk.

– És mit mondott?

– A jegyzőkönyveket előre elkésztették. Se te, se én nem voltunk ott. Mindketten előző nap bájitalmesteri vizsgát tettünk, aztán elhagytuk az iskolát. Gondolom, hogy kicsit amneziálták a többieket vagy a trauma, vagy ki tudja. A lényeg, hogy mi nem voltunk ott.

– Ez kicsit megnyugtatót – mondta Hermione. – Nem mintha nagyon keresnének. Téged talán, de engem nem igazán.

– Barátaidat csak érdekli, hogy mi van veled.

A boszorkány szomorúan nézett a szürke szemekbe. A még nem tudta ezt hogyan hozza rendbe, de a szakadék már ott tátongott a barátai és közte, ez pedig csak még jobban szétszakította őket. Viszont egyelőre a szülei ügye volt a legfontosabb, minden más később jöhetett csak.

– Szerintem legjobb lesz, ha most elmegyünk enni – szólalt meg a lány egy hosszú szünet után.

– Tudok egy remek helyet, ahol isteni a csokis süti.

– Igazán?

– Ennyit megérdemlünk egy ilyen kaland után – vigyorgott a varázsló. – Sőt valami finomat. Éhen halok.

– Rendben. Felöltözöm, aztán mehetünk.

Nem sokkal később már kint is voltak újra a nyári napsütésben az Abszol út. Hermione most egy kék nyáriruhában, és fehér szandálban lépkedett Draco mellett, most a haját egy hosszú fonatba rendezte, ami a mardekárost arra engedte következtetni, hogy a mókusos poénja egy kicsit feszélyezte a lányt. Igazán nem akarta tovább ugratni. A gondolatai teljesen más irányba terelődtek. Most pontosan úgy néztek ki, mintha randira mennének. Draco pedig kicsit így is érzete magát.

Az étterem, a Kerge Kiméra teraszának egyik félreeső helyén kaptak helyet. Majd kikérték a napi ajánlatot (krumplileves és pásztorpite), aztán csendben fogyasztották el azt. Mindkettejüknek nagyon jól esett az étel, mintha soha nem ettek volna finomabbat. Mikor végeztek és már csak a csokis sütire vártak, Hermione megpillantotta a szomszéd, üres asztalnál hagyott Reggeli Prófétát. Egy varázslattal odareptette magukhoz, aztán megnézte a címlapot.

– Vad magyar mennydörgő sárkány támadta meg a neves iskolát – olvasta fel félhangosan a címet Hermione. Draco szeme felcsillant a hír hallatán, majd előre hajolt, hogy ő maga is jól megfigyelhesse a cikket.

– Micsoda remek kép.

– Te jó ég! – hüledezett a boszorkány.

A kép felülnézetből ábrázolta a területet, ahol egészen szép pusztítást végzett a tűz és a sötét átkok. Draco vigyorogva mutatta meg Hermionénak a monogramját, amit most fejtetőről néztek. Rémesen büszke volt magára a sárkánytűz miatt, sőt több mint büszke, de már mindenki tudta, hogy Draco Malfoy igazán öntelt varázsló. Bár Hermione nem akarta kiábrándítani, hogy nem sokan tudnak arról, hogy Draco animágus. A boszorkány csak egy fejcsóválást és egy apró mosolyt villantott felé, miközben elolvasták a cikket.

Minden csak a sárkányról szólt, a kétségbeesett próbálkozásról, hogy elkapják, és a hajtóvadászatról ellene. Mae-ről egyetlen egy szó sem hangzott el. A sárkány ellen még két napig tart még tart a kutatóexpedíció. Mindenkit megdöbbentett az eset, mert magyar mennydörgő közel egy évtizede nem járt Írországban. (Draco ezen igazán jól szórakozott, mire Hermione most már megbökte a könyökével, és további olvasásra késztette a varázslót.)

A szökésük nyilvánvalóan legrosszabb eredménye a kastély megrongálásra. Súlyos károk keletkeztek az épületben, és a helyreállítások sok-sok időt vesznek majd igénybe. Az iskola programját leállították, és a diákokat hazaküldték. Sérülés szerencsére nem történt.

Időközben mindketten megkapták a csokis süteményt.

– Végül is rosszabb is lehetett volna – mondta Draco, majd hátradőlt a székében.

– Elég nagy pusztítás végeztünk – jegyezte meg Hermione, aztán elkezdte tovább böngészni az újságot, de csak érdektelen hírekkel volt tele. Félretette a lapot.

– Elvinném, ha lehet.

– Persze… – válaszolt egyből a boszorkány, majd átadta azt Dracónak. Amikor felnézett a varázsló azt hitte, hogy őt nézi, de a lány tekintete magasabban a válla fölé esett. – Oh, a francba!

– Mi a baj? – kérdezte a varázsló, majd meg akart fordulni.

– Ne fordulj meg! – szólalt meg Hermione, miközben megragadta Draco karját.

– Mi a gond?

– Ezt nem hiszem el. Harry és Ron.

– Lépjünk le?

– Nem láthatnak meg – rázta meg a fejét a lány idegesen. – Én… én… Nem akarok velük találkozni. Segíts!

– Mennyire késő hoppanálni? – kérdezte a tejfölszőke mágus.

– Akkor tuti felhívjuk a figyelmet, mert innen nem lehet – mondta gyorsan a lány. – A nem fizetők nem tudnak hoppanálni, még nem rendeztük a számlát, szóval… Más ötlet.

Draco intett, hogy hajoljon közelebb hozzá, mintha csak súgni akarna neki valamit, majd lágyan megcsókolta a boszorkányt, miközben varázslattal helyet cseréltek az asztalnál, így most a varázsló nézett szembe a hamarosan igencsak közel lévő iskolatársaival. Egy pillanatra minden édesebb volt, még a csokoládé íze is az ajkukon. Nem akarta abbahagyni, főleg akkor, amikor a nyelvük egy pillanatra összeért. Megdobbant a szívük.

A fiatal mágus elhajolt tőle, Hermionénak rózsás volt az arca, de még mindig felkavarta az egész. A szürke szemek, az ajka, valami olyasmit érzett, amit nem kellett volna. Viszont már nem tudta mi kavarta fel a legjobban. A varázsló a boszorkány füle mögé tűrt egy hajtincset. Ő tűnt most kettejük közül a legösszeszedettebnek.

– Ne ess pánikba! – mondta végül Draco gyengéden. – Szépen állj fel, fordulj meg, aztán menj a mosdókhoz. Csak lazán, semmi hirtelen visszafordulás, mintha ez lenne a terved. Oké?

– Rendben.

– Nyugi!

– Szerintem észrevettek – jegyezte meg Hermione. – Mi a fene…

– Bízd rám! Menj! Mert minél tovább vársz annál biztosabb, hogy ide fognak jönni. Fel is ismerhetnek. Túlságosan sok lesz a kérdés.

A lány rámosolygott, aztán elindult befelé. Időközben Draco elhelyezkedett, és úgy iszogatta a limonádéját, mintha legalább valamiféle méregdrága vidítóvíz lenne. Eközben Potter és Weasley pontosan az ő irányába haladtak. A mardekárost persze ilyesmivel nem lehetett kizökkenteni, felvette időközben a Reggeli Prófétát, aztán megnézte a cikket újra, ami a szökésüket taglalta.

Potter és Weasley megálltak az asztala mellett, majd megköszörülték a torkukat. Draco először ügyet sem vetett rájuk, de amikor már a harmadik torokköszörülést hallotta, letette az újságot, és nagy kegyesen a két fiúra nézett.

– Malfoy – szólították meg egyszerre.

– Potter, Weasley – viszonozta a köszöntést. – Micsoda meglepetés. Na, nem az, hogy látlak titeket, hanem az, hogy köszönőviszonyban vagyunk.

– Nem vagyunk – mondta Harry.

– Neked meg mi a fene történt az arcoddal? – kérdezte Ron kissé undorodva. – Sárkányhimlő?

Draco olyan hűvös volt, mint egy jégcsap. Semmi nem látszott az arcán, amikor a vöröshajú fiúra nézett. És eszében sem volt megmagyarázni a pikkelyeket, amiket most már egyáltalán nem zavarták. Rájött még egy dologra, olyan erőfölényt érzett a két varázslóval szemben, ami nagyobb magabiztosságot adott neki, mint bármi. Furcsán megnyugtató érzés volt. Nem kellett versengenie velük többé.

– Én is megkérdezhetném, hogy veled mi történt Weasley – szólalt meg színtelen hangon. – De biztosan a sok gurkó miatt van. Ha megbocsátatok nekem dolgom van.

– Ki volt ez a lány veled? – kérdezte Harry. A vadló felhang egyáltalán nem tetszett Dracónak, sőt bizseregni kezdett a pálca zsebében.

– Parancsolsz, Potter?

– A lány, Malfoy, a lány, aki veled van – vette át a beszélgetés fonalát Ron, aki cseppet sem tűnt nyugodtnak.

– Álljunk meg! Nektek meg mióta van közötök hozzá, hogy kivel vagyok? – tette fel a kérdést olyan felháborodással, ahogy csak Draco Malfoy tudta, de nem az a nyápic, hanem az, amelyik a most volt.

– Mondd meg! – követelte Weasley, aki aztán elkiáltott magát: – Hermione!

A környéken már többen is a három fiatal férfit nézték. A tejfölszőke varázsló magában elnyomott egy káromkodást. Ennyire idióta nem lehetett Weasley, de mielőtt berohant volna az étterembe és felfedezte volna Hermionét, le kellett állítani.

– Most szépen elmentek, és nem csináltok tovább itt jelenetet – szólalt meg Draco. – Mégis mit akartok most? Főleg te Weasley. Normális vagy?

– A lány…

– A hölgyvendégem.

– Úgy nézett ki, mint Hermione – folytatta Ron. – Pontosan olyan színű haja volt. Én láttam őt. Ő volt.

A tejfölszőke mágus felállt a székből, nagy sóhajtott, szemforgatások és grimaszok kíséretében. Gondosan összehajtotta az újságot, aztán a hóna alá csapta.

– Szóval azt hiszitek, hogy Granger volt velem? – kérdezte meglepett tekintettel Draco, mintha ezzel valami képtelenséget hallott volna. – És mindezt arra alapozzátok, hogy Weasley szerint pontosan olyan színű volt a haja a barátnőmnek, mint Grangeré?

– A magassága és az alakja is stimmel. Ő volt vagy nem?

– Mit szedsz, Weasley? – tudakolta Draco. – Granger? Velem? Ismételgesd ezt magadnak. Mégis mi jön ebből ki?

– Hermionét láttam, én… én őt láttam… vele… itt – mondta Ron Harrynek, aki egy kissé bocsánatkérően nézett Dracóra, aki kicsit értetlenül nézett vissza rá, de ne esett ki a szerepéből. – Biztosan ő volt. Ha egy ujjal is hozzáértél…

– Hűű, nem is értem, hogy miért nem jött ki az Auror Parancsokság… Granger és én? Mi bajtok van? Merlin gyere le! Nem, nem Grangerrel vagyok randin éppen. Szóval jobb, ha elmentek mielőtt visszajön.

– Randin? – ismételte meg Harry összevont, hitetlenkedő tekintettel.

– Igen, Potter, a randizás az, amikor elviszel egy lányt ebédelni, kedélyesen beszélgettek egymással, aztán hazaviszed, és ha szerencséd van, akkor meg is csókolhatod – gúnyolódott a tejfölszőke varázsló. – Szálljatok le rólam! Weasley, szerintem tegyél a barátnődre pórázt, ha elhagytad.

– Vele voltál vagy nem?

– Persze, hogy nem. Nem tudod ki vagyok? – pirított rá Draco, és gúnyosan felnevetett. – Mi a bajod, áruld már el? Gondolkodj, Weasley! Kevesebb gurkó, több lehajolás. Akkor talán még menthető az elméd.

– Baszd meg, Malfoy!

Ron összeszorította a fogait, aztán elviharzott mielőtt bármit is mondhatott volna. Draco és Harry csak néztek után. Egy hosszú perc némaság állt be a beszélgetésükbe, ami aztán kezdett meglehetősen kínossá válni.

– Figyelj, Malfoy, bocs az előbbiért! – szólalt meg az egykori griffendéles. Láthatóan zavarban volt, és nem igazán találta a szavakat. – Ron… kissé ideges mostanában.

Draco megütközve fogadta a bocsánatkérést, viszont rettenetesen feltámadt benne a kíváncsiság. Potternek semmi oka nem volt szabadkozni, de hát… nem akart semmilyen veszekedést kirobbantani.

– Mi a baja a haverodnak? – kérdezte meg végül a mardekáros. – Valami baj van a paradicsomban?

Harrynek úgy tűnt kell még néhány perc mire képes volt elmondani mindent. Vívódott miközben azt latolgatta, hogy beavassa-e Dracót. Valószínűleg Potternek már nagyon is elege volt a helyzetből, legalábbis erre következtetett abból a sóhajból, amit a varázsló hallatott. Mielőtt megszólalt, Harry vett egy mély lélegzet.

– Rögtön a tanév vége után szakítottak Hermionéval, és azóta… ő nem jelentkezik. Mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Ron pedig… látod mi van vele. Teljesen megőrült emiatt – magyarázta a feketehajú mágus. – Mondtam neki, hogy tévedés, és az a lány nem Hermione, de persze nem hallgatott rám.

– Ühüm – tettetett érdeklődést Draco, de azért egy személyesebb kérdést nem hagyhatott ki. – Miért hagyta el Granger? Egy másik pasi?

– Elment tanulni máshova – vonta meg a vállát a varázsló. – Ron ezért begőzölt, aztán pedig szakított vele.

– Aki ismeri Granger tudja, hogy mindene a tanulás – mondta Draco egykedvűen. – Miért olyan nagy ügy ez?

– Aha. Nem értem… Biztos volt más is. De… Mindegy. Ez igazán rájuk tartozik – zárta rövidre a mondanivalóját Harry. Tanácstalannak tűnt.

– Majd kiheveri Weasley.

– Biztos – hagyta rá Harry. – Bocs a zavarásért. További jó randit a…

– Barátnőmmel – fejezte be a mondatot Draco.

– Egyébként tényleg hasonlít Hermionéra.

– Nem ő volt. Hidd el nekem.

– Bocs. Tudom, csak… Nem gondoltam volna, hogy velem is meg akarja szakítani a kapcsolatot – mondta Harry. – Hiszen jó barátok voltunk.

– Adok egy tanácsot Potter. Szerintem hagyjátok Grangert először lépni. Ennyivel tartoztok neki.

A varázsló olyan tekintettel nézett Harryre, amitől az egykori nemezise inkább csak nyelt egyet.

– Szép napot, Potter! – És ezzel a végszóval elindult befelé az étterem belső termei felé, és már csak a háta fogadta Harry hasonlóan jó kívánságát.

Gyorsan rendezte a számlát, aztán a boszorkány keresésére indult. Nem tudta, hogy mit is gondoljon, vagy higgyen. Weasley-nek határozottan voltak Granger irányába érzései. De mi lehet a másik oldal? Legszívesebben kitekerte volna a kis vörös nyakát, amiért ilyen erőszakosan Hermione után vetette volna magát, vagy bárki után, aki egy kicsit hasonlít a lányra. Micsoda idióta…

A női mosdó melletti falnak támaszkodva talált rá Hermionéra, aki már régen felitatta a könnyeit, de nem volt olyan ügyes, hogy elrejtse a nyomokat. Amikor meglátta őt megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán a legmeglepőbb dolgot tette, amit Draco várhatott. Két hosszú lépéssel ott volt előtte, és megölelte.

– Köszönöm, Draco! – mondta őszinte hangon Hermione.

– Nincs mit.

Olyan szorosan szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni. A szíve megtelt valamiféle melegséggel, amitől nem akart megszabadulni, hanem még többet akart belőle. De a boszorkány megszakította az ölelést, aztán zavartan húzódott el tőle, majd nagy barna szemeivel egyenesen Dracóra nézett.

– Jól vagy?

– Igen, minden rendben… Csak nem számítottam rájuk. Persze hol is lehetne nagyobb esélye annak, hogy összefutok a barátaimmal.

– Felismertek – közölte a fiatal varázsló szárazon. – De elaltattam a kíváncsiságukat. Szóval szerintem nem fognak zavarni.

– Megtennél még nekem valamit? – kérdezte egy kicsit rekedten a lány.

– Persze. – Akármit, akarta mondani, de ezzel túlságosan is elárulta volna magát.

– Visszavinnél a hotelbe? – kérte Hermione. – Nem akarok megint összefutni velük. Rendben van ez így?

– Rendben van. Miért ne lenne? – nevetett fel Draco. – Végre együtt utálhatom valakivel Weasley-t és Potter. Nekem ez olyan, mint a karácsony.

– Tudod, hogy nem éppen utálom őket…

– Ne rontsd el a játékom! – sóhajtott fel színpadiasan. – Legalább Weasley-t utáljuk együtt.

– Legyen. Még mindig mérges vagyok rá.

Draco elmosolyodva nyújtotta a karját, amibe Hermione belekarolt. A varázsló ilyen boldogan még soha nem hoppanált.

hozzászólások: 2

by Neola @ 29 Nov 2023 02:22 am

Hááát iiigen! Most már a mi kis leányzónknak hamarosan le kell zárnia a Ron-os dolgot. Őt mondjuk annyira nem sajnálom. Harry-t viszont igen. Neki tényleg járna egy magyarázat. Ron bunkó volt Hermione-vel. Ő nem zavar.
Várom szeretettel a folytatást!
Köszi szépen!
Üdv: Neola

by Nyx @ 29 Nov 2023 03:27 am

Igen, igen, most már Hermionénak tényleg le kell zárnia ezt a kapcsolatot Ronnal. Bár nem tudom az elmenekülés most a legjobb-e, de most a két srác nagyon is belekotorna mindenbe. Igazán Ronnal Hermione sosem zárják le ezt úgy, hogy barátok tudjanak lenni. Harry valóban megérdemelne egy magyarázatot, de majd ezt később megkapja. Hihihi Ron engem se zavar túlságosan Főleg amilyen szemét lesz később... Nemsokára jövök a folytatással. Köszönöm én is!