29. fejezet
Nyáridő

A következő napokban Hermione és Draco a lehető legnormálisabb nyaraláson vettek részt, amiben valaha is részük volt. Semmiben sem különbözött ez egy bármilyen, fiatal pár nyaralásától. Mindkettejüket energiával töltötte fel a közösen eltöltött idő. Úgy élték a napokat, mintha nem lenne se múlt, se jövő. Összefonódó ujjakkal, csókolózva, nevetve, nem beszéltek lehetőleg negatív dolgokról. Draco utazása még túlságosan távoli problémának tűnt. Kiélveztek minden pillanatot.

Sétáltak a parton, fürödtek az öbölben, feküdtek a homokon, amíg a nap meg nem szárította a testükön lévő összes vízcseppet. Felfedezték a helyi varázslóközösséget, kipróbálták a finom ételeket, túráztak és élvezték, hogy egy új világot fedezhetnek fel. Olykor hajnalig táncoltak egy mugli szórakozóhelyen, majd később andalogtak a parton, majd a hullámzó víz ritmusára szerették egymást a tengerben. Az a bizonyos holnap még nagyon messze volt.

Egy mágus fesztiválon vettek részt. Utcai zenészekkel, varázslatokkal, bűbájokkal körülvéve. Egyenesen belesétáltak a színes, lüktető forgatagban. Együtt figyelték a varázslatokat, ahogy formát öltenek az égbolton, mindent bevilágítva. Közben fogták egymás kezét, összemosolyogtak, és remekül érezték magukat. Végigsétáltak sátrak között, ahol mindenféle portékát árultak, amikor Hermione megállt az egyiknél, maga után húzta Dracót is.

– Mit szeretnél? – kérdezte Draco szórakozottan. Hermione csak mosolygott, aztán elkezdett válogatni.

Most egy karkötőket, amuletteket árusító sátornál álltak meg. Semmilyen különleges, semmi túlságosan méregdrága csecsebecsék. Hermione nem hasonlított egyetlen olyan lányra sem, akikkel Draco korábban találkozott. Csak figyelte, ahogy a boszorkány eltökélten kutat valami után.

– Mindjárt meglátod – mondta mosolyogva a boszorkány, majd elkezdett válogatni a bőrkarkötők között. – Keresek valamit neked.

– Nekem?

– Csak a védelem miatt – folytatta, de már ki is választott egy fekete karkötőt, mire védő rúnajeleket véstek. – Ez lesz az. Ez holdborjúbőr.

– Különleges – jegyezte meg Draco.

– Ezt a vedlett bőrükből csinálják, sosem szakad el, sosem kopik meg. A varázslat mindig megmarad benne – magyarázta a boszorkány, miután kifizette a karkötőt, aztán egy kicsit félrehúzta a varázslót. – Feltehetem neked?

Draco csak bólintott, aztán kinyújtotta a kezét. Hermione először végigsimította az ujjaival a megkínzott bőrfelületet, amibe beleégett a béklyó. A karkötőt nem volt különösebben furcsa érzés viselni, alig volt súlya, a fiú kényelemesnek érezte. Soha nem hordott mást a Malfoy pecsétgyűrűn kívül, de az is majdnem két éve valahol a cuccai között lapult. Draco azt sem tartotta kizártnak, hogy még Írországban van.

– Ez majd elrejti a sebhelyedet. – Hermione hangja kizökkentette a fiút az álmodozásból.

– Tudod, hogy ez nem érdekel. Csak egy sebhely a többi közül. Ráadásul pikkelyek vannak rajtam. Egy Sötét Jegy – suttogta az utolsó szavakat Draco.

– Engem igen is érdekel – szólalt meg Hermione, majd lábujjhegyre állt, és lágyan csókolta meg varázslót. – Nagyon is érdekel.

– Köszönöm.

– Ha nem is ezért viseled. Akkor talán… legyen egy emlék. – A lágyan érintette meg az arcát, és egymásra mosolyogtak.

– Rendben, erről mindig te fogsz eszembe jutni.

Hermione mélyen elpirult.

***

A napok tovább teltek.

Nagyon jól érezték magukat. És hagyták, hogy így teljesen a napok.

Napközben a hőség elől a hőhűtő bűbájok védelme alá menekültek. Tanultak, készültek az emlékek visszahozására. Dracóval együtt gyakorolták a legilimenciát. A boszorkány így megismerte a varázsló különleges gondolatait. Elméjüket összekapcsolva beleláttak a másikba, aminél intimebb dolgot egyikük sem csinált soha sem. Néha messzire merészkedtek, s úgy tűnt, mintha egyek lennének. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. Akár két magányos fél, ami egy egésszé állt össze.

Minden nap szántak rá időt, hogy megfigyeljék Hermione szüleit. Először csak a távolból, mintha csak arctalan idegenek lettek volna a tömegben. A lány egyik nap elment a rendelőbe fogászati kezelésre. Aztán egyre jobban felbátorodtak. Néhányszor összefutottak a Granger házaspárral a boltban, a parton, a városban. Köszönőviszonyba kerültek egymással, néha egy-egy mondatot is váltottak, amikor a reggeli sétáik során találkoztak.

Egyik alkalommal ugyanarra a reggelizőhelyre ültek be, ahova Grangerék is. A házaspár mosolygott Dracóra, ami kellemes érzéssel töltötte el a varázslót. Nem érezte azt a nyomást, amit más esetben mindig is. Az aranyvérű szülőket semmi más nem érdekelte csak a vagyon, de Grangeréket sok-sok minden érdekelte, főleg ő maga, és nem a páncélszekrénye. Persze a fedőtörténet szerint Draco és Hermione elsőévesek voltak az egyetemen, mindketten a jogot választották pályául. És Draco krikettezett szabadidejében, amivel a varázsló a mugli világban tett utazásai során ő maga is megismerkedett. A Granger szülők udvariasan érdeklődtek tőlük Angliáról, a tanulmányaikról. És néha mintha olyan szemmel néztek Hermionéra, amit Draco nem tudott megmagyarázni. Talán az emléktörlés mégsem törölt el mindent? Talán maga a szeretet mégis megmaradt? Ezeket a kérdéseket persze mélyen magában tartotta, nem akarta felzaklatni a lány. Egyelőre mindketten megelégedtek azzal, hogy minden rendben haladt előre.

Azonban a kettesben eltöltött idő volt a legjobb. Draco megtapasztalta milyen az, amikor a fellegekben járhat. Senkivel sem érezte ezt, mint Hermionéval. Nem egy kaland volt, hanem ennél sokkal-sokkal több. Olyan sokat nevettek, csókolóztak, mintha minden csak kettejükről szólna. Minden este hajnalig beszélgettek, nevettek. Hermione csillogó szeme mindent elhomályosított. Az érintéseik, simogatások, csókok, ölelések. Egymást szeretve. Órák teltek el így, a boszorkány testével csaknem összenőve, mintha ez jelentené Draco egyetlen kapcsolatát a világgal. Lassan szeretkeztek a holdfényben, minden egyes pillanatot és érzést az emlékezetükbe vésve.

Mindketten tudták, hogy ez pontosan mi kettejük között, de soha nem mondták ki egymásnak.

A szerelem. Ott lógott a levegőben, ami elbódította mindkettejüket. Ezen az éjszakán egymáshoz simultak az ujjai összekapcsolódtak. Meztelen bőrünk egymáshoz simult.

– Gyönyörű vagy – suttogta a fülébe Draco. – Mondtam már neked ezt?

Hermione mosolyra húzta az ajkát. Olyan hízelgő volt, amit a mardekáros neki mondott. Senkitől ezt ennyiszer nem hallotta. Draco mintha minden gondolatát kitalálta volna. Egy hullámhosszon voltak mindenben. Nem kellett volna, hogy ennyire boldog legyen tőle.

– Néhányszor.

Draco megcsókolta a boszorkány vállát. Izgató volt, minden testrésze. Rácsókolta volna minden egyes porcikájára a vallomásait.

– Túl nyálas, igaz?

– Ugyan már…

– Nem tudom elégszer elismételni. Csak szépeket akarok mondani neked – vallotta be a varázsló. – Annyi rosszat mondtam már.

– Nem kell magyarázkodnod.

– Hermione…

–… a többit nem mondom ki, mert akkor szomorúak leszünk. Nagyon szomorúak. – Hermione szavai csak úgy kibuktak belőle. Tudta, hogy nem kellene, de mégis megtette. – Én… nem akartam ezt elrontani.

– Bár ne lenne ilyen kusza az életem, tudod – válaszolta Draco elmélkedve.

– Most megbeszéljük?

– Azt, hogy nem akarok elmenni? Mert valójában tényleg nem akarok – mondta miközben még jobban magához szorította a boszorkány meztelen testét. Imádta, ahogy a bőrük egymáshoz ért.

– De el kell menned – sóhajtotta a boszorkány. – Tudom, hogy nem tartalak itt. Lehet, hogy ez jó ideig működne…

– … és iszonyatosan jó lenne. Veled együtt lenni… minden nap.

– De, ha ez lecsillapszik, akkor jönnek majd a kérdések. Hidd el, én tudom miről beszélek – mondta Hermione. – A mi lett volna, ha kérdések és… Nem, Draco, én nem veszek a vállamra ilyen iszonyatosan nagy felelősséget. – A sóhaja nehéz volt. – Erről a két hétről volt szó. Lehet, hogy csak egy szép emlék lesz. Nem tudom.

– Baj, hogy mindent akarok? – tette fel a kérdést Draco. – Téged, az új életemet, a választott utammal, a nehézségeket, és mindent mást. Ezt, amit érzek.

– Én is akarom – válaszolt Hermione, miközben megérintette megszorította az összekulcsolt kezeiket. – De nem lehet, igaz? Nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk.

– Mondod nekem, aki mindig mindent megkapott, amit akart.

– Ezt most egy lecke – jegyezte meg a boszorkány elgondolkodva. – Kemény lecke lesz, de ettől csak erősebb leszel.

– Remélem. És nagyon-nagyon rossz lecke lesz – suttogta a lány fülébe a fiatal varázsló. – Mert te nem leszel velem.

– Tudom. Nekem is rossz lecke lesz – bólogatott helyeslően.

Egy pillanatra csend állt be köztük, és csak egymáshoz simultak a halvány holdfényben, ami átsejlett a függönyön, ezüstös káprázatot adva bőrüknek.

– Bassza meg! – törte meg a csendet először Draco.

– Mi a baj? – Kicsit elé fordult, és hagyta, hogy a fiú egy apró csókot adjon az arcára.

– Csak az, amit érzek – fújta ki a levegőt nehezen a varázsló, miközben figyelte, ahogy a boszorkány bőre enyhén libabőrös lett tőle. Halkan felnevetett. – Te vagy nekem az első… – De nem tudta kimondani.

– Úgy érted, hogy az első, akivel…

– Nem, nem olyan első. Hanem… – kezdett bele, de megint egy kis szünetet tartott. – Az első, akibe beleszerettem.

Hermione egy hosszú pillanatig visszatartotta a lélegzetét, és erősebben szorította meg a varázsló kezét. Sokáig tartott mire újra kifújta a levegőt. Ez a vallomás csak most és ebben a pillanatban hangozhatott el. Amikor ketten voltak, semmi nem zavarta be, a legintimebb helyzetben. Ketten, a holdfény csókolta meztelen testtel.

– Ez nekem az az első, ami a legjobban fog fájni – vallotta be Hermione.

– Az előzőnél is jobban?

– Igen – bólogatott, majd még közelebb bújt a fiatal férfihoz. – Sokkal-sokkal jobban.

– Hogyan lehet az ilyesmit túlélni? – kérdezte Draco. – A szívfájdalmat?

– Egy ideig fáj – kezdett bele Hermione. – Úgy fáj, hogy egy levegővétel is nehéz. Csak az alvás segít elviselni. Akár egy hatalmas, szúró seb, amikor nem megy ki a fejedből, ami történt. Felkelsz reggel, és ott lesz. Kínoz, amikor eltöltesz egy üres percet, és rágondolsz. Aztán egy nap, amikor már eltel az idő, veszel egy olyan lélegzetet, amikor már nem fáj. Minden elsimul, és átcsúszik az élet a hétköznapokba.

– Fájdalmasnak hangzik. És tudom, hogy tényleg fájni fog.

– Az is.

– Mit gondolsz, látni foglak még? – tűnődött Draco. Ez volt az egyik olyan kérdés, ami már régóta foglalkoztatta. – Mert, ha helyre tettem az életem kusza részét, és mindent…

– Ki tudja? – Hermione becsukta a szemét. – Ha az univerzum ezt akarja, akkor talán.

– Talán? – kérdezett vissza a varázsló.

– Néha egy talán is elég. Nem tudom. Neked is vannak terveid, nekem is vannak terveim. De erre a kérdésre nem tudok megnyugtató választ adni.

– Ez most még itt nem a búcsú. Még nem – mondta, de nem akarta kiszámolni, hogy hány nap volt hátra. Így is tudta. De nem idézte fel a számot.

– Nem akarok neked könyörögni – rázta meg a fejét Hermione. – De lehet, hogy én is önző vagyok olykor-olykor. Szóval lehet, hogy nem tudom majd tartani magam.

– Szóval nem fogod megkönnyíteni a búcsút.

– Lehet, hogy nem.

– Elviselem.

– Jól van. Ígérd meg nekem, hogy nem arra az énemre hallgatsz – kérte Hermione.

– Félsz, hogy ezt megcsinálom, amit te? – kérdezte Draco.

– Igen. Hidd el, hogy nem jó – fújt egyet a lány. – Tudod, Ronnal… mindent alá akartam rendelni a kapcsolatunknak, mert azt hittem, hogy ezzel teszek jót. De nem… nem maradtunk volna együtt. Neked nem akarom ezt. Én nem tudom, hogy mit fogok csinálni ezután.

– Te azt ígérd meg nekem, hogy mindent helyre teszel magadban. Hogy túl leszel ezen – szólalt meg Draco. – Fél kell állnod, és túl kell lenned ezen, ami az elmúlt években történt. Nem akarom, hogy rosszul legyél.

– Nem tudom leszek-e újra boldog. Most nem úgy tűnik. Itt most ebben a buborékban boldog vagyok, de ha elmész…

– Majd lesz egy olyan nap, amikor már nem fog fájni a lélegzet – simogatta meg a boszorkány haját a varázsló. – Ígérd meg nekem.

– Rendben van.

– Jó, akkor az a terv, hogy mind a ketten helyre tesszük az életünket – jelentette ki Draco, mintha egy szerződés lenne kettejük között.

– Ez egy jó terv.

– Vannak itt még jó tervek – mondta a varázsló, miközben vigyorogva megcsókolta Hermione nyakát. Finoman, gyengéden és szeretettel. Mintha soha sem érne véget ez a pillanat. Ki akarta élvezni, emlékezetébe akarta vésni, hogy soha ne felejtse el.


***

A reggeli napfény az ágyban találta őket egymás karjaiban. Draco egy apró csókkal ébresztette Hermione. A lány elmosolyodott, majd kinyitotta a szemét. Felnyúlt a kezével, majd megérintette a varázsló enyhén borostás arcát, közelebb húzta magához, aztán újra megcsókolta.

– Hány óra van? – kérdezte még egy kicsit álmosan, miközben a hátára fordult, és a szürke szemekbe nézett. Elmosolyodott.

– Még csak hét. – A fiatal varázsló vett egy mély levegőt. – Felébredtem, de igazán nem akartalak felébreszteni.

– Nagyon korán keltél.

– Igen – bólintott. – Valamiért most nem tudtam tovább aludni.

– Bánt valami? – tudakolta a boszorkány. Egymás szemébe néztek, és még élénken élt az emlékezetében az esti beszélgetésük. Talán ez volt az, ami felébresztette. Meg még egy halom másik gondolat. – Elmondhatod.

A reggeli napfényben a tegnap esti ágyban elsuttogott dolgok egészen más fényben festettek. A varázsló nem tudta mit is mondjon, de egyelőre még túl korán volt olyan gondolatokkal foglalkozni, ami a jövőjét érintette.

– Semmi baj – szólalt meg végül. – Talán csak megéheztem.

– Most, hogy mondod, én is éhes vagyok.

– Elmegyek reggeliért – válaszolt Draco, aztán a gondolatait a reggelire terelte. Ez nagyon sokat segített. – Kell egy kávé és valami finom. Lehet, hogy hozok azokból a minipalacsintákból.

– Mindjárt felkelek – mondta Hermione, miközben kicsit feltornázta magát az ágyban –, aztán nem kell egyedül menned.

– Maradj csak az ágyban – kérte a varázsló. – Már egészen jól boldogulok már a muglikkal. Kiismerem magam a mugli pénzzel is. Csak az az akcentus… Szóval meg tudom oldani az egészet. Mit szeretnél reggelire?

– Rád bízom. Addig veszek egy forró zuhanyt. Később pedig lemehetünk a partra.

– Szerintem ez egy nagyon jó ötlet – bólogatott. – Szívesen úsznék egyet. Most majd eldől, hogy ki éri el az első bóját.

– Ez megint egy kihívás?

– Egy igazi verseny.

– Előny, hogy fogó voltál – mondta Hermione.

Draco kajánul elmosolyodott. Majd felkelt, és elkezdte felvenni a ruháit, amik az előző este óta ott hevertek a földön. Elmosolyodva küldött mindegyikre egy-egy tisztítóvarázslatot mielőtt felvette.

– A vízben előny lehet? – kérdezte Draco, miközben öltözködött. – Hogyan segítene nekem ott a fogói tehetségem?

– Igen. Nagyon is segíthet.

– Majd adok neked egy kis előnyt, ha ez megnyugtat.

– Biztosan? – kérdezte a boszorkány, majd felkönyökölt az ágyon. – A múltkor is fél órát smároltunk a vízben, amikor elkaptál. Aztán valahogy mégis te érted el a bóját. Valami csalást érzek ebben, de nagyvonalú leszek, és a kivételes fogó képességeidre fogom.

– Tehetséges vagyok, sajnos, erről nem tehetek – sóhajtott fel úgy, mintha annyira meg kellene ezzel birkóznia, és ez iszonyatosan nehéz lenne. Miközben ezt mondta bekötötte a tornacipőjét.

– Nehéz lehet ez neked. – Az együttérzés tettetése nem ment túlságosan Hermionénak, miközben felült az ágyban. Most már egyáltalán nem érezte magát feszélyezve, hogy a vékony takaró alatt nem volt rajta semmi. – Tényleg sajnálnálak…

– Nem is tudod mennyire – sóhajtozott tovább a fiatal varázsló. – Mindig vissza kell fognom magam nehogy túlságosan is elbízzam magam.

– El tudom képzelni. Nehéz kereszt ez neked.

– Borzasztóan. Szóval akkor nincs semmilyen különleges kívánságod a reggelit illetően? – terelte vissza a témát Draco az eredetire. – Bár, ha főnixtojást kérsz azt eltart egy darabig mire fel tudom kutatni, de készülj fel, hogy nem fogják engedni ebből reggelit.

– Túl sokáig lennél távol. Ilyen kéréseim nincsnek – rázta meg a fejét a boszorkány. – Ki akarna megenni egy főnixtojást? Nem is tudom.

– Afrodiziákum – vonta meg a vállát varázsló.

– Biztosan tudom, hogy nincs rá szüksége egyikünknek sem.

– Az az átkozott tehetségem – rázta meg a fejét Draco.

– Öntelt vagy.

– Te pedig átkozottul gyönyörű.

– A szobaszervizt is igénybe vehetjük – vetette fel Hermione enyhe kis pírral az arcán. – Akkor fel sem kell kelnünk.

– Csábító, de négy reggel egymás után sok lenne a jóból. Kell egy kis séta – magyarázta a varázsló. És egy kicsi fej kiszellőztetés, már meg sem tudta mondani, hogy mikor volt utoljára egyedül. – Most pedig még nincs olyan nagyon meleg.

– Nem kell magyarázkodnod. Menj csak nyugodtan. Egyébként sem kötelező minden időt együtt tölteni. Egy kis narancslevet kérek – mondta végül mosolyogva a boszorkány. – A többit rádbízom.

– Hozom – mosolyodott el, aztán rátérdelt az ágyra, a lány fölé hajolt, majd még egy csókot nyomott a boszorkány ajkára. Feltette a napszemüvegét, kilépett a szobából, de előtte gondosan bezárta az ajtót. Elmondott pár varázslatot is.

Könnyed léptekkel ment le a lépcsőn, és kilépett a ragyogó napsütésbe. Magabiztosan haladt az utcán végiggondolta, hogy melyik helyen vegye meg a reggelit. Azt elmúlt másfél hétben kipróbálták a környékbeli éttermeket, kávézókat, akár egy kulináris gasztronómiai felfedezőtúra. Nem volt nehéz választani a helyek közül. Már ki is választotta honnan választ.

Túl korán volt ahhoz, hogy sokan mászkáljanak az utcákon. Dracónak ez tetszett, mert jobban meg tudta figyelni a környéket. Igazából jól érezte magát. És komolyan elgondolkodott rajta, hogy talán körülnéz itt, és magad egy darabig. Kinek ártana ezzel? A helyi varázskultúrát megismerve megtudta, hogy az ausztrál seprűipar virágzó iparág. Persze ismerte a legendás seprűmárkákat, és mindig is érdekelték a seprűk működése. Miért ne vehetne részt a készítésükben? W.S. Robillardokat tesztelni nem is lenne olyan rossz dolog.

Közben megérkezett egy kellemes kis helyre, ahol korábban is voltak, és Hermionénak nagyon ízlett a muffin. Bement, megrendelte a reggelit, és amíg várt addig leült a teraszra, és figyelte az ébredező környéket. A gondolatai elkalandoztak. Igen, valóban itt maradhatna. Iszonyatosan távol mindentől. Ennyit az életben nem volt még napon, mint mostanában. A bőre végre egészséges színű lett, jól érezte magát. Olyan szerelmes volt, hogy az már teljesen totálisan őrület. Igen, itt maradhatna Hermionéval együtt.

És ebben az egészbe rögtön belerondított valaki, pontosan a mai reggel. Egy váratlan ismerős, akit Draco nem akart látni. Senkit sem akart látni a múltjából igazából. Stan Shunpike jelent meg barna bermudanadrágban, pálmafamintás zöld felsőben, rózsaszín, virágos selyemköntösben, és tangapapucsban. A fején egy oldalra csapott viseltes sapkát viselt, amit legjobb lett volna elvből elégetni. Láthatóan keresett valakit, és Dracónak erős volt a gyanúja, hogy őt kereste. Egy képet egyensúlyozott a kezében, és inkább azt nézte, mint az utat. A köntös felcsúszott a karján, és láthatóvá tette a Sötét Jegyet, vagyis annak egy kiszínezett, eltorzított mását.

A tejfölszőke varázsló lemerevedett, hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. Ha elrohant volna azzal felhívta magára a figyelmet. Feljebb tolta a szemüvegét, aztán egy újságot vagy bármi keresett, de nem volt ott semmi más csak az étlap. Stan kiszúrta a varázslót, aztán bukdácsolva átmászott a térelválasztóként használt virágládán, majdnem ráesett egy asztalra, ledöntött egy virágvázát, és belerúgott egy székbe. Draco megforgatta a szemét, de úgy tett, mintha semmi sem történt volta. Stan végül elérte őt, és lecsapta elé a képet az asztalra. Draco Malfoy felismerte magát a képen. Ahhoz képest most nagyon is másképp nézett ki, némileg rendetlenül.

– Hello, haver! – szólította meg Stan.

– Hello! – Draco a napszemüvegén keresztül nézte a férfit.

– Stan vagyok.

– Ben – mondta ki az első nevet, ami eszébe jutott.

– Rímel a nevemre. Ben, Stan, Stan, Ben.

– Benedict igazából – javította ki magát Draco egykedvűen.

– Én csak Stan.

– Üdv.

– Láttad őt? – kérdezte a varázsló mielőtt még bármi másra terelődött volna a szó. Láthatóan Stan ideges volt, nagyon is sokáig vakarta a borostás állát.

A fiú ránézett a képre még egyszer. Fogalma sem volt mikor készülhetett róla. Beesett arc, hideg tekintet, porcelánfehér bőr, olyan arisztokrata, hogy még most saját magára is lenézően nézett. Pontosan olyan volt, mint az apjának egy miniatűr, de tökéletlen másolata. Most már látta… A roxfortos egyenruhájában volt ezen a képen. Talán hatodév elején készülhetett mielőtt visszament Roxfortba. Valószínűleg, mert utána nem igazán akarta, hogy képek készüljenek róla.

– Na… láttad vagy nem láttad?

– Nem tudom ki ez – válaszolta Draco a lehető legőszintébben. És valóban nem tudta már, hogy ki is ez az illető a képen. – Sajnálom, haver, nem láttam.

– Biztos? – nézett rá gyanakodva. – Nekem úgy tűnsz, mintha minden tudnál ezen a világon. Stan megérzi ezt. Ernie is, tudod a barátom, kollégám, mindig azt mondta, hogy nekem tehetségem van.

– Aha.

– Tehetségem, hogy mindent lássak – folytatta sejtelmesen. – Te nem láttad őt?

– Nem, nem láttam.

– Te mugli vagy?

– Hogy mi vagyok? – kérdezte Draco olyan hangsúllyal, amilyen meglepettségre képes volt. – Mi a fene az a mugli?

– Ahmm a mugli… Ki akarsz velem cseszni, haver?

– Mi van?

– A mugli, aki nem tud varázsolni – magyarázta Stan. – Basszus, senki sem mondta, hogy ennyire nehéz a fejetek. Tudsz varázsolni vagy nem?

– Hé, senki sem tud varázsolni. Ez csak illúzió. Megsütött a nap.

– Nem vagy varázsló?

– Már hogy lennék varázsló?

– Luc barátom nem lesz túl boldog – mondta, majd lerogyott Draco melletti székre. – Ez a kisfia. Sárkánynak hívják. Sárkány Malfoy. De lehet nem így hívják… Drake vagy Damien. Ezt el tudod képzelni? Ha engem kérdezel, akkor baromi szar neveket választanak a varázslók maguknak.

– Milyen varázslók?

– Nem érsz rá? – kérdezte Stan. – Meghívlak egy whiskyre.

– Reggel van – világított rá Draco. – Nem engem keresel. Nem tudom mik azok a muglik, és itt nincs egy varázsló sem.

– Ez egészen biztos?

– Látsz itt egyet is?

Stan körbenézett, és persze nem találta meg, amit keresett. Az persze könnyebb lett volna, ha tudja is, hogy mit csinál.

– Nem.

– Öreg, szerintem keresd máshol – szólalt meg Draco.

– Elutaztam ide, messzire – folytatta tovább a varázsló, akinek az agyát még jobban megzavarhatta az, ami vele történt. – Lusziusz barátom szerzett nekem egy zsupkulcsot. Tudod, Erni a haverom, vele utazott a kis Malfoy Londonba, aztán Zsupzskulcsos Joe-nál vett egy kulcsot ide. Követtem, mert Luc barátom mondta, de… nem találom.

– Mi van? – tettette tovább a hülyét Draco, de a szíve egyre hevesebben vert. – Semmit nem értek abból, amit össze-vissza hadoválsz.

– Hatos rendelés. – Hallatszott bentről egy nő hang.

– Bocs, mennem kell – mondta a fiatal mardekáros, aztán mielőtt Stan még megfoghatta volna a kezét elindult vissza a hotelbe. Draco szívverése a torkában dobogott. Az apja tudta hol van. Rekord gyorsasággal tűnt el egy mellékutcán. Kerülőúton ment vissza a hotelbe.

***

Hermione amíg várt, pihent egy kicsit, lezuhanyozott és felöltözött. Bevetette az ágyat, elrendezte a párnákat. Elolvasta az összes elmevarázslatról szóló fejezetet vagy századszorra, amit igazán már kívülről tudott. Kicsit még mindig izgult ettől, de hamarosan eljön a napja, hogy megkísérelje az emlékek visszaszerzését. Éppen a folyamatot vette végig, amikor Draco megjelent az ajtóban. Méghozzá feldúlt állapotban egy zacskóval a kezében.

– Történt valami? – kérdezte Hermione.

Draco letette a zacskót az asztalra, aztán idegesen beletúrt a hajába. A kezével leverte a napszemüvegét, ami majdnem leesett a földre, de a gyors reflexeiknek hála még elkapta.

– Bassza meg!

– Draco…

– Híreim vannak.

– Valami hülyeséget csináltál, és el kell mennünk, mert muglik hajtóvadászatot indítottak ellened? – Hermione viccnek szánta ezt, de amikor ezt a varázsló nem igazán díjazta, akkor elkomorult. – Bocs. Mondd csak el.

– Követtek minket.

– Mi? Kicsoda?

– Stan Shunpike – mondta Draco. – Nagyon flúgos, és szerintem a sok sötét átok, meg mindenféle baromság miatt, lehet Cruciatus… nem igazán tudom, de teljesen megbolondult. Biztosan vannak neki tiszta pillanatai, mert az apám nem bérelne fel ilyen idiótát. Hacsak nem bolondult meg ő is… Francba, gondoskodnom kellett volna róla, hogy elmenjen suli közeléből. Piton beszélt is róla. De nem foglalkoztam vele. Semmi sem érdekelt csak a szökésünk. Arra persze nem gondoltam, hogy valaki majd kifigyel minket.

– Nem is láttuk a környéken. Soha nem figyelt minket senki – rázta meg a fejét a lány, majd vett egy mély levegőt. – Lehet, hogy ő is akkor ment el, amikor mi is elmentünk onnan.

– Lehet. Vagy a béklyó. Nem tudom pontosan. Fel tudnék robbanni, tudod?

– Mit tudhat egyáltalán Shunpike? – kérdezte Hermione hevesen dobogó szívvel. – Mondott neked valamit?

– Aha. Be nem állt a szája. Elmondta, hogy a Kóbor Grimbusz sofőrje felismert engem – kezdett bele a varázsló mérgesen. – Nem tudom, hogy történt. Az a fószer kettő vagy három mondatot váltott velünk, aztán ennyi. Rám se nézett.

– Ez hihetetlen…

– Nem igazán gondoltam arra, hogy akkor álcáznunk kellett volna magunkat mielőtt Londonba értük. Miután meg oda értünk, és találkoztunk Potterékkel nem hittem, hogy számít… Basszus! Hogy lehettem ennyire idióta?

– Nem a te hibád. Én nem gondoltam rá. Pedig az apáddal is összefuthattunk volna vagy az anyukáddal.

– De tudod mi a legjobb? Ez az idióta kutatott utánam. Aztán meg persze felismertek a Zsebpiszok közben is, mert hát ki ne ismerne meg az idióta hajamról? Akkora barom voltam. Nem adtam annak a fasznak elég galleont, hogy hallgasson vagy valaki sokkal többet adott neki. Az ott megesik.

– Nem tehetsz róla – próbálozott a boszorka. – Én sem gondoltam rá, hogy gond lehet. Képzelheted mennyire meglepődtem, amikor Ron és Harry megjelentek az Abszol úton. Tényleg jobb lett volna, ha valami álcát keresünk.

– És lehet, hogy Potter nem vette be a mesémet – jegyezte meg Draco.

– Ezt meg mikor akartad elmondani?

– Nem tudom. Talán pont most – válaszolt a varázsló. – Volt egy ilyen érzésem, de nem tudom neked ez pontosan elmondani, mert nem akartál beszélni róla. De mivel minden ma összeborul. Miért is ne? Lássuk mi is volt. Arról beszéltünk, hogy Weasley mennyire kibírhatatlan. Megzuhant. Aztán rákérdezett, hogy tényleg veled randiztam-e. Persze hazudtam neki, de kicsit helyre is tettem. Csak azt hiszem… áhh nem is tudom. Lehet, hogy nem vette be.

– Oh, Merlin.

– Majd ezt helyrehozod – fújta ki a levegőt Draco. – Potter tuti megbocsát neked.

– Ez csodálatos.

– Nézd… én… sajnálom.

– Nem kell. Most van ennél sokkal égetőbb dolgunk is. – A boszorkány vett egy mély levegőt, aztán a barátai problémáját teljesen eltette egy olyan dobozba az elméjében, amivel most egyáltalán nem foglalkozott.

– Érted mi a bajom ezzel az egésszel – csattant fel Draco. – Megszöktünk egy iskolából, átrepültünk az Ír-tengeren, senki sem tudta, hogy mi voltunk. Pedig egy sötét átokkal te leromboltad az épület egy részét, én meg felégettem a maradékot, és ráhoztam a frászt az összes emberre. És közben lepleztünk egy aurori intézkedést. Erre elbuktam egy olyan hülyeséggel, hogy utaztam a Kóbor Grimbusszal, és vettem egy illegális zsupszkulcsot.

– Csak gondoljuk végig, hogy milyen lehetőségeink vannak. – Hermione felállt a székből, aztán elkezdett járkálni a szobában. – Igen, ez lenne a legjobb. Mondj el mindent, amit tudsz.

– Beszéltem vele. Egyszerűen odasétált hozzám, azt hittem, hogy a szívem kirepül a mellkasomból. Persze nem ismert meg, hála Merlinnek – fújt egyet a varázsló mérgesen. – De az biztos, hogy apám tudja, hogy itt vagyok. És ez pedig nem jó. Sem neked, sem nekem.

– Az jó, hogy nem ismert meg… az jó… az jó – mondta a boszorkány, miközben a körmét rágta. – Akkor nem hiszem, hogy zaklatna. Ez csak egy véletlen találkozás.

– Nem tudom mennyire az.

– Mutatta valami jelét, hogy ez nem véletlen?

– Muglinak hisz. Persze zavart volt, és lehet, hogy tudja ezt, vagy varázsolt, és utána derítette ki, hogy varázsló vagyok – morogta Draco. Rettenetesen idegesnek érezte magát, nem tudott teljesen tisztán gondolkodni. – Nem tudom, de nem is akartam megvárni, amíg kideríti.

– A francba. – Hermione az ajkába harapott, aztán felsóhajtott. Letette a kezéből a könyvet az asztalra. – Mit gondolsz itt lehet még a környéken?

– Nem tudom. Igyekezetnem minél hamarabb lelépni, kerülőúton jöttem ide – folytatta idegesen Draco. – Nem követett senki. De nem varázsoltam, nehogy lenyomozza a nyomokat vagy valami baromsággal mégis belefussunk.

– Szinte vártam, hogy valami mindent tönkretegyen. – A boszorkány hátrasimított a haját, majd egy hajgumival összekötötte egy kócos kontyba.

– Én is – morogta a varázsló. – Erre tessék megvan.

– Mit akarsz most csinálni?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Draco. – Maradnunk kell a terveknél. Minimalizáljuk a mászkálását. Nem várhatunk tovább a szüleid emlékeivel.

Hermione szólásra nyitotta a száját, de aztán nem mondott semmit sem, és inkább maga köré fonta a karjait. Draco engesztelhetetlen és elszánt volt. Az arca most hideg volt, kemény és komor. Mindketten tudták, hogy ez volt az első jele az idill végének.

Draco Malfoy döntött a sorsáról.

– Rendben. Vágjunk bele! – mondta a boszorkány.

hozzászólások: 2

by Neola @ 12 Dec 2023 12:30 am

Szia!
Még mindig végtelenül cukik.
És a vallomások is édes kis jelenetek voltak. Értem Hermione gondolat menetét, de elégé önfejű mind a kettő, hogy ha együtt maradnak és 1 év múlva vagy 2 nem működik a dolog szépen szét menjenek. Arról nem is beszélve, hogy miért ne lehetne az életüket folytatni akár táv kapcsolatban. én olyan sok kis ötletet tudok nekik adni, de ők csak a külön élethez ragaszkodnak.
Fuuuu eltudom képzelni mennyire kis dögös barna bőrű lett Draco. Valahogyan sejtettem, hogy valami közbe avatkozik. Tényleg olyan feltűnően mászkáltak az Abszolúton.
Bár én személyesen Lord Lucius Ő Nagysága Malfoy-t vártam.
Hál'istenek, hogy nem ismerte fel Draco-t a hapsi.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul a vége. Arról nem is beszélve, hogy még nem tudják, hogy valaki...valaki miatt terhes lett.
Tudod mire nem emlékszem? Nem emlékszem pontosan mennyi idő telt el. Hermione hány hetes terhes lehet? Nem látszik még, akkor max 1-2 hónapos. Ezen gondolkodom az előző fejezet óta.
Köszi szépen! Jó rész volt!
Üdv:Neola

by Nyx @ 12 Dec 2023 03:34 am

Szia,
Jajj igen, itt még olyan kis idilliek a dolgok, de hát... lassan minden megint elcsesződik. Tudom, tudom, nagyon ragaszkodnak a külön folytassukhoz. Valahogy most nem lenne nekik ideális, és Draco családja nagyon bele is kavarva, ők pedig nem tudnának védekezni ellene 100%-ban. (Erre lesz majd egy kőkemény példa is majd a második rész visszatekintésében.) Jó, persze sosem lesz ideális, viszont azt szerettem volna, hogy legyen esélyük önmagukra találni. Uhh nekem most több forgatókönyvem arra hogyan történne, ha ebbe Lucius bekavarna, nem is beszélve arról, hogy ott a baba.
Júújj igen! Draco most tényleg sokkal, de sokkal egészségesebbnek néz ki, mint eddig bármikor. Nagyon-nagyon könnyelműen mászkáltak az Abszol úton Igazán megért volna egy misét, ha Lucius is felbukkant volna. De ebben az időszakban nem igen volt kedve shoppingolni Amúgy most elgondolkodtam rajta, hogy mi a franccal tölthette az idejét az idősebb Malfoy Lehet éppen safarin volt, halál nyugalomban, és nundura vadászott amíg a fia teherbe ejtette Hermionét
Fúúú szándékosan fogalmaztam Hermione terhességével homályosan, mert nem akartam belekeveredni a dolgokba a számolgatással. Körülbelül olyan 6-7 hetes lehet most. Szóval kb. ennyi idő alatt még szegény Hermione rá se jöhetett, hogy mi a helyzet, főleg úgy, ha volt már hasonló ciklus késése, persze nem hasonló okok miatt. Belegondoltam, hogy pl. amikor elmentek bújálni Harryvel és Ronnal milyen stressznek lehetett kitéve, és hogyan viselhette ezt az időszakot, (sőt az is érdekes téma lenne hogyan is oldotta meg, ha megjött a havija, van-e erre varázslat vagy bájital), nem is beszélve a mostani stressztől. Ja, szóval azért vannak itt érdekes kérdések. Én is köszönöm! Már csak két fejezet van hátra. Nemsokára jövök a frissítéssel.