Veszekedés

Az ódon, többszázéves Malfoy kúria büszkén fürdött a déli nap fényében. A kert makulátlan volt, mintha egy mérnöki pontossággal megtervezett kép lett volna, törekedve a legtökéletesebb szimmetriára. A színek egyenletesek és élénkek voltak, csodálatos, de mégis túlságosan is mesterkélt. Csupán a varázslatoknak, bűbájoknak és igézeteknek hála lett minden ilyen gyönyörű; Inkább volt feszélyező, rideg, mint barátságos, otthonos. Sehol egy vadvirág, sehol egy gyom, minden kínosan tökéletes volt. Nem tűrtek meg itt semmilyen tökéletlenséget, egyből kiirtották azt rögvest.

Draco unottan ült a nappaliban, bentről nézte a kinti tájat. A nyitott teraszajtón keresztül beszivárgó virágillat kicsit megnyugtatta háborgó, dühös lelkét. Legszívesebben kiment volna a napra, amitől anyja annyi éven át óvta, s rákvörösre főtt volna, csupán dacból. Makulátlan fehér bőrét egyetlen szeplő sem tarkította, olyan volt akár egy márványszobor, hibátlan és teljesen tökéletes, kivéve persze a belül.

Felhorkantott, még egy átkozott sebesülést sem volt képes összeszedni sem a háborúban, sem az utolsó Roxfortos évében. Pedig Weasley legutóbbi akciója után le sem ment a gyengélkedőre. Az orra pedig magától rendbe jött. Mintha a sejtjeit is megátkozták volna a Malfoy-féle tökéletességgel. Szinte semmi sem látszott már az ütésnyomból, na jó, talán egy apró, vékony pirosas heg maradvány, ami persze hamarosan el fog tűnni. Remekül beleillett a Malfoy családtagok sorába még mindig – gondolta keserűen.

Sápadt, fénytelen arca valóban könyörgött egy kis napsütésért. Sohasem dacolhatott szülei akarata ellen, nem lázadt, de ennek örökre vége. Magában elvigyorodott, mindjárt robban a bomba, és Lucius Malfoy talán ki is tagadja. Mostanság gyakran törte a fejét örültségeken, ennek az oka leginkább a háború utáni rehabilitációja volt, ami igazság szerint annyit takart, hogy hatalmas falakat húzott maga köré, magabiztosabb lett, gúnyosabb, önteltebb és már nem érdekelte a Malfoy család jó híre.

Első körben vásárolt egy varázsmotort, pontosan olyat, amilyen unokabátyjának, Sirius Blacknek volt, és ezzel jött haza az utolsó Roxfortos évét megelőző nyáron. Aztán az év hátralévő részében mélyen elmerült a mugli világ rejtelmeiben; tudta, hogy ez az egyetlen dolog, amivel igazán felbosszanthatja Luciust. Nem is beszélve a mugli bőrdzsekiről, fekete farmerről és ocsmány nyomott mintás pólóról, ami valami nonfiguratív egyveleget ábrázolt, és az egészet a barna, ormótlan bakanccsal koronázta meg… Talán itt kezdődött a feszültség közte és apja között. Egész nyáron ezzel az új kinézettel sétálgatott felalá a kúriában, sőt megspékelte egy kivehető orrpiercinggel. Fagyos volt a hangulat.

Lucius Malfoy világ életében gyűlölte felesége családját, persze néhány kivétellel, most sem tetszett neki, hogy Draco kezd egyre inkább a rebellis Black ágra hasonlítani. A fiú azonban kihúzta magát és csak akkor öltött talárt, amikor szülei unszolására visszament Roxfortba. Ugyan a korábbi lett volna az utolsó éve, de Voldemort keresztül húzta az egész évfolyam továbbtanulási szándékait, így sokan visszamentek az utolsó vizsgák miatt. Ebben az egyben engedett a parancsnak, mivel az RAVASZ-okra szüksége volt. Egy tanévre félretéve az orr piercinget és bőrdzsekit újra Draco Malfoy lett Roxfortban. Azonban haza már nem így érkezett.

Draco körbenézett a helyiségben, amiről szinte ordított, hogy a Malfoy családhoz tartozik. Gyűlölte. Minden felé monogramok, családi címerek, festmények, szobrok és minden olyasmi, ami származásukat dicsérte. Undorodott ettől a hiúságtól, a felesleges rongyrázástól. Apja ezt örökségnek nevezte, ő pedig csak a megvetendő múltat látta ebben az egészben. Mikor érezte otthon magát utoljára itt a kúriában? Voldemort mocskos megszállása óta egyszer sem. Mi tartotta még mindig itt? – kérdezte magától tűnődve. Talán hiba volt mégis hazajönnie. Azonban az apja arcát látni… A kicsinyes bosszú gondolata gonosz vigyort csalt az arcára.

Hanyagul feltette a lábát az antik dohányzóasztalra, és ráérősen lapozgatni kezdte a Reggeli Prófétát. Persze nem olvasott el egyetlen cikket sem, mivel egyre másra apja jutott eszébe. Mi a fenét akart tőle valójában? Lucius azonnali hatállyal hazarendelte Roxfortból, mielőtt még meglett volna a hivatalos bizonyítványosztás. Nem bánta, bár együtt kellett utaznia a népes Potter és Weasley famíliával. Néha még a Roxfort Express sem lehet elég nagy… Habár kielégítette az elégtétel, amit a leesett álluk jelentett. A söpredék tátott szájjal figyelte, amikor átsétált a mugli szerelésben a peronon, majd felszállni a varázsmotorra. Egyedül anyja felhúzott orra bántotta, amiért áthajtott a petúniaágyáson. Mindegy végül is hamar hazaért. De mégis miért? Abban biztos volt, nem lesz éppenséggel kellemes a találkozása apjával.

Az órájára nézett és felsóhajtott. Megint késik – állapította meg morogva, aztán megpróbált elolvasni egy egészen érdekesnek tűnő cikket.

– Vedd le a lábadat az asztalról, fiam! – szólalt meg egy igencsak dühvel átitatott hang. Draco kinézett az újság mögül, majd mintha amúgy is ezt akarná, levette a lábát az asztalról. Lucius ajka penge vékonyra szűkült, szemében pedig leheletnyi düh lángja lobbant fel. – Hol nevelkedtél egyáltalán, ostoba muglik között? Igencsak illetlen viselkedés, hogy így mutatkozol a tulajdon apád előtt.

– Szia, apa! – sóhajtott Draco, és letette az újságot is. – Miért vagy ennyire dühös? Hiszen a manók úgy is takarítanak.

– Az irodámba, most! – jött az ellentmondást nem tűrő hang, és a férfi hátat fordított a fiának, aztán elindult. Draco gyorsan feltápászkodott, de szinte futnia kellett, hogy apjával lépést tarthasson.

– Semmi, szervusz, fiam, hogy vagy, milyen volt a suli? – gúnyolódott a fiú, bár tudta, ezzel elég messzire megy. Lucius nem tűrte sem a tiszteletlenséget, sem a lazaságot.

– Nem hiszed, hogy van kedvem cseverészni, Draco. Az megkaptam a RAVASZ eredményeidet – morogta Lucius, egyszerűen feldühítette fiának felháborító viselkedése, sőt úgy érezte minden neveléssel kapcsolatos terve úgy ment volna füstbe, mint az illanó békanyál szirup.

Draco igyekezett nyugodt maradni, noha tudta, hogy apja a megbűvölt eredményeket kapta meg. Az eredeti, kifogástalan RAVASZ oklevél ott pihent a ládájában.

– Tudod, hogy a halálfalós meló miatt nem tudtam kiválóan teljesíteni. Egyszerűen nem volt időm tanulni – adta meg a választ Lucius kérdésére, de ez az idősebbik Malfoynak egyáltalán nem tetszett, sőt egyenesen fel tudott volna robbanni tőle.

Draco jegyei olyan tartományba estek, ami persze azt jelentette, hogy egyetlen minisztériumi állást sem pályázhatott meg, azonban neki úgy is más tervei voltak.

– Még mindig rémálmaim vannak, gyötör a bűntudat és úgy érzem, még mindig sajog a Jegyem… – folytatta a saját maga kreált komédiát.

– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette az apja, majd szélesre tárta az irodaajtót. Draco unottan, ráérősen besétált, aztán lehuppant az egyik bőrfotelba. – Örülhetnél, hogy egyáltalán életben maradtál.

– Miért mivel mentegessem magam? – kérdezte szemtelenül a fiú. – Talán azzal, hogy…

– Lusta vagy! Ez a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat mindenre, Draco – lobogtatta dühösen a bizonyítványt. – Az idei évben nem háborgatott senki… Csak a rendkívüli helyzet miatt nem említem, hogy a családunkban még egyetlen egy Malfoy sem végzett ilyen gyalázatos eredményekkel. Mit gondolsz, ezekkel egyáltalán hogyan fogsz boldogulni? Milyen terveid lehetnek ezután? Annyira kíváncsi vagyok, úgyhogy ajánlom, hogy meggyőzően add elő!

– Nem szándékozom továbbtanulni, apa… Legalábbis ott, nem ahol te gondolod – közölte szárazon Draco és karba tett kézzel hátara dőlt a fotelben. – Nem akarok egy íróasztal mögött feszengeni és pergameneket körmölni egész nap. Szabad akarok lenni, élvezni az életet. Tudod te milyen szabadnak lenni?

– Mint Malfoy, kötelezettségeid vannak! – tájékoztatta Lucius cseppet sem kedves módon. A fiúnak pedig egyrészt nem volt kedve apjával foglalkozni, másrészt igyekezett minél rövidebb időre csökkenteni ezt a meddő vitát. – A kötelezettség kötöttségekkel jár, fegyelemmel és lemondással. A családnak dicsőnek kell lennie és gazdagnak, ha nem vetted volna észre az elmúlt években sokat dolgoztam, hogy mindened meglegyen. Neked pedig kötelességed tovább vinni a Malfoy nevet.

– Igen, tudom, hogy vannak kötelezettségeim. Mit gondolsz miért álltam be Voldemort mocskos kis szolgájának? Nem a saját akaratomból történt, de ezt nyilván nem is kell neked magyaráznom. Mit érek most már a féleszű Voldemort bácsival? Csak egy iszonyatosan ósdi tetkóm maradt utána.

– Ne mondd ki ezt a nevet! Lehet, hogy a Sötét Nagyúr meghalt, de a neve továbbra is tabu marad a családunk számára, Merlin szerelmére! – üvöltötte habzó szájjal Lucius és az asztalra csapott. Nem a félelem miatt nem ejtették ki mostanság a nevet, hanem mert nem tartották méltónak. – Szemtelen kölyök! Az én időmben tiszteltük a szüleinket és szót fogadtunk nekik.

– Voldemort már meghalt, apa, nem fog feltámadni, ha a nevét ismételgetem – vágott vissza Draco, de nem merte tovább hangoztatni Voldemort nagyúr nevét, mivel attól tartott, hogy Lucius darabokra átkozza és akkor biztosan nem kell többet a csapzott lelkivilágával foglalkoznia –, legalábbis nagyon remélem.

– Vigyázz a szádra! – morogta az apja dühösen, majd megmarkolta a sétapálcáját. – Ki a fenének képzeled magad?

– Ahogy akarod, apám, vigyázok a számra – vonta meg a vállát a fiú, majd unottan körbenézett az irodában. Aztán újra felettébb dühös apjára nézett. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, apa, de nem fogom azt tenni, amit te akarsz, már én döntök a sorsomról. Nagykorú vagyok, így nem tehetsz ellene semmit sem.

– A fiam nem fog egy sárkányrezervátumban dolgozni. Romániába sem megy Weasleyék porontyához tanulni. Ezt verd ki rögtön a fejedből! Merlinre, hiszen egy hippogriffet sem vagy képes megülni… – mondta tömény szarkazmussal a hangjában. – Nem ilyen sorsot szántak neked, sem a családunk, sem én. Fogadd el az ajánlatom, és akkor mindkettőnknek könnyen dolga lesz!

– Honnan tudsz erről? – kérdezte Draco vigyorogva. – Csak nem megint figyeltetsz?

– Ez most cseppet sem fontos, egyedül a továbbtanulásod és a jövendő minisztériumi pozíciód a kérdés. Első körben verd ki ezt az ostobaságot a fejedből! Méghogy sárkánykutató – közölte a fiával, mintha eldöntött lenne a sorsa, amit természetesen ő, Lucius, fog irányítani egészen addig, amíg egy engedelmes bábot farag belőle. Micsoda képtelenség, gondolta Draco, s tudta, hogy most minden bátorságát össze kell szednie.

– Nem verem ki a fejemből! – vágta rá egyből elszántan, határozottan és dacosan. – Különben sem alkalmaznának egy volt halálfalót sehol sem. Te mondtad nekik, hogy kényszer alatt cselekedtünk, de én nem mondtam nekik semmit sem. Nem is volt az olyan nagy kényszer. Igaz, apa? Ott álltunk alázatosan Voldemort előtt, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy élünk-e vagy meghalunk. És a Minisztérium… Hogyan is gondolhatod ezt? Mi nem vagyunk odavalók. Ezt mindenki tudja. Talán Caramel idejében talán, de most már nem.

– Azt teszed, amit mondok, vagy nagyon megbánod! – csattant fel Lucius mérgesen. – Nagyon kihúzod a gyufát, Draco! Aggódom a sorsodért, nem akarom, hogy egy piszkos lyukban kelljen élned és a napi betevőd miatt harcolnod.

– Nem tudsz megfenyegetni, már nem vagyok az a naiv, irányítható kölyök, akinek gondolsz. Megváltoztam. Fogadd el, apa! – Az apa szót kíméletlenül megnyomta.

– Nem hagyom, hogy tönkre tegyél mindent, amit felépítettem a családunknak. Hogy képzeled egyáltalán? Malfoy vagy, Merlin szent nevére! Ezt nem dobhatod csak úgy el, szégyent hozol a nevünkre. A mi címerünk nem egy olcsó bóvli seprűnyél.

– Már pedig mindent eldobhatok, ha úgy akarom – gúnyolódott Draco. – Az én életem, én rendelkezem vele.

– A családi vagyon nélkül nem fogod semmire sem vinni. – És valóban így gondolta. Fia rettenetesen elkényeztetett volt, így az agyagi jólét megszűnése biztosan érzékenyen érintené, de az engesztelhetetlen Dracót ezzel most nem tudta senki sem megfogni.

– Igen? Ezt majd még meglátjuk, apám – villantak meg dühösen a szemei. – Mint mondtam, az én életem és én rendelkezem vele.

– Mint mondottam, ezt nem te fogod eldönteni – jegyezte meg Lucius kimérten, de legalább már nem üvöltött. Elővette a pálcáját, aztán folytatta a mondandóját: – Nem azért fizettem a taníttatásodra egy zsáknyi galleon, hogy aztán elszúrd az életedet.

Draco némán tátogott, amikor apja átka célhoz ért, utolsó kétségbeesésében megfogta a fotel karfáját. Lucius felsőbbséggel nézett a fiára, aki immáron elkábítva terült el a bőrfotelben. Elégedetten készítette elő tervének következő fázisát, de ehhez kellett némi segítség is. Mosolyogva simította végig a kígyófejes sétapálcát és gratulált magának a remek teljesítményéhez.

– Basil! – szólította az egyik manót ingerülten, az apró lény egy pillanat múlva megjelent a dolgozószobában. Lucius orrcimpája még mindig remegett a dühtől. – Azonnal készítsék elő a fiam elszállítását.

– Igen is, uram! – mondta alázatosan a házimanó és meghajolt. Ügyet sem vetett az ájultan fekvő Malfoy örökösre. Tudta, hogy ha segít a fiatalúrnak, akkor súlyosan meg kell büntetnie magát. – Már becsomagoltuk az úr holmiját. Kíván még egyebet, gazdám?

– Narcissa asszony nem tudhat erről – figyelmeztette Lucius, majd méltóságteljesen visszaült a bársonyszékébe, s felhajtotta a maradék Lángnyelv Whiskey-t. – Megértetted?

– Igen, uram! – sipította a manó, és úgy meghajolt, hogy a fülei a padlót söpörték. – Basil nem szól egy szót sem, ahogy az úr kéri.

– Helyes, helyes – mondta elismerően. – Egy dolgot kipipálhatunk. Igaz, Draco?

Lucius gonosz nevetése visszhangot vert a falakon.

***

Eközben az Odúban…

Hermione a kezét tördelve ült a kanapén. Már vagy egy órája elmondta, hogy el kell mennie, de ezt Ron nem volt képes elviselni. A lánynak, mintha egy óriási, durva, szorító gombóc lett volna a torkában. Csendben, lehajtott fejjel nézte a padlót.

– Miért akarsz elmenni? – dübörgött Ronald Weasley hangja az Odú nappalijában. Szerencsére szülei és testvérei nem voltak otthon, így nem hallhatták az éktelen lármát. A ritka alkalmak egyikének számított ez a család történelmében, hogy csak ketten tartózkodtak odahaza, de mindenki Ginny és Harry eljegyzését ünnepelte. Hermione nem érezte jól magát, így Ron készségesen otthon maradt vele.

Hermione pont ezért választotta mai nap délutánját, hogy beszámoljon döntéséről. Ennyire nehéz még sohasem volt a búcsú. Az utazás váratlanul érte barátját. Ronnak más tervei voltak, így minden oka megvolt arra, hogy dühöngjön. Fájt mindkettőjüknek ugyanúgy, de meg kellett tennie, nem volt más lehetőség. A boszorkány tudta, hogy meggyőzőnek kell lennie, ha nem így lesz, akkor a szülei meg fognak halni. Másra nem tudott gondolni, csak rájuk, akinek amúgy is tönkretette az életét.

Szerette Ront, de nem kockáztatta volna a szülei életét sem. Egy napon talán elmondhatja ezt, most azonban nem tehette meg. A szerelem nem vonhatta el a figyelmét a többi dologról. Ráadásul a vékony ezüst karkötő szorítása megakadályozta, hogy beszéljen. A barátai nem hagyták volna cserben és nem pártoltak volna el tőle, ha elmondhatja nekik. Hiszen annyi kalandban volt már részük együtt. Micsoda képtelen helyzet… Soha nem gondolta, hogy valaha hazudnia kell nekik, s főképpen Ronnak, és egyedül kell helytállnia.

– Már mondtam neked, ez egy nagy lehetőség a számomra. – A kimondott szavaknak ereje volt, s tudta, hogy ezzel mindent megváltoztat. Nagy lehetőség és egyben büntetés várt rá.

– Nem értelek, már így is éppen eléggé képzett vagy. Nem kell még egy flancos iskola, hogy ezt mindenki megtudja – mérgelődött tovább a varázsló. – Ezt meg kellett volna beszélned velem, mielőtt döntesz.

– McGalagony ajánlott engem, amikor érdeklődtek utánam. Tudod, hogy mennyire nagy tétje van ennek? – érvelt tovább Hermione.

– Nem látom be, hogy miért is. Eddig annyira örültél neki, hogy együtt lehetünk. Mégis mi változott meg? Miért akarsz hirtelen máshogy dönteni? Elmész egy olyan helyre, ahogy… Mindegy.

– Nézd, nem várom el, hogy…

– Hidd el tökéletesen értem, amit mondasz! Nem vagyok sem hülye, sem fejlődésben visszamaradott. Csak egyszerűen nem fogom fel, hogy miért rúgod fel azt, amit már elterveztünk? Te nem akarsz együtt lenni velem? – Ez a mondat valóban ott találta szíven, ahol igazán fájt.

– Na, álljunk csak meg! – emelte fel a hangját Hermione. – Miféle tervekről beszélsz? Hiszen egy szóval sem ígértem neked, hogy veled megyek az auror képzésre, együtt fogok veled lakni, és ha munkába álltunk, akkor hozzád fogok menni. Ha jól emlékeszem, azt mondtam, hogy beadom oda is a jelentkezésem.

– Ez igaz, de úgy gondoltam, hogy ha felvettek és engem is felvettek, akkor inkább velem maradnál. Úgy látom, naiv voltam, sajnálom, Hermione. – Hangja tömény gúnnyal és sértettséggel volt tele. – Nem veszed olyan komolyan a kapcsolatunkat.

– Hiszen a múltkor még te sem voltál biztos benne, hogy továbbtanulsz – vetette szemére a lány. Tudta, hogy ez így nem igazságos egyikükkel sem, de minden ütőképes érvet ki kellett használnia. Minden bátorságára szüksége volt, hogy úrrá legyen remegő térdein.

– Csak egy ötlet volt. Miattad azonban elvetettem… Veled akarok lenni! Igen, vannak terveim és sajnálom, hogy te nem akarsz hozzám tartozni. – Ron úgy fújtatott akár egy felbőszült hippogriff. Hermione csitítani próbálta, de eredménytelenül.

– Ron, kérlek, nem erről van szó…

– Sajnálom, ha neked teher vagyok… Azt gondoltam, hogy te is osztozol az elképzelésemben. Igen, nem titok, szeretnék veled élni és veled leélni az egész életemet. Nekem ez elég nagy kaland, és készen állok rá. – Hermionénak meg kellett erőltetnie magát, hogy egy könnyet se ejtsen. Teljes szívéből akarta ezt az életet, de nem erőszakkal, magára erőltetve, és különben is most nem volt választása. Ha elmondja neki, akkor mindennek vége és ezt nem akarta. Csak egy év, aztán mindent helyre fog hozni.


– Nem teher – mondta ki végül –, csak úgy érzem, hogy többre vágyom most. Nem használtam még ki a teljes varázserőmet, te is tudod milyen sok mindent nem fedeztem még fel. Miért baj, hogy több akarok lenni?

– Ezzel rendben is van minden. De miért egy elit aranyvérű iskolába mész? Ott nem tudok veled lenni, és vigyázni rád.

– Már bebizonyítottam ezerszer, hogy egyáltalán nem szorulok segítségre – csattant fel ismét Hermione. – Nem vagyok gyenge, sem pátyolgatni való kislány. Ezt egyedül kell végigcsinálnom.

– Nem ezt mondtam. Ismerem a képességeidet és nálad eszesebb boszorkányt nem ismerek. Én akarok rólad gondoskodni. Egyáltalán miért akarsz elmenni oda?

– Mert felvettek oda és ott tanulhatok legtöbbet az exmemoriam átok visszafordításáról. Ez nagy megtiszteltetés és nem utasíthatom vissza, sőt nem is akarom.

– Merlin szerelmére, legalább egy tucat helyre jelentkeztél. Miért pont ide kell menned, ami ráadásul iszonyatosan messze van? – ismételte meg a kérdést még egyszer.

– A színvonalas oktatás miatt – vágta rá Hermione, mivel semmi más nem jutott az eszébe. – McGalagony ajánlásával bejutottam.

– Én állandóságra vágyom – jelentette ki Ron. – Nem akarom, hogy távol legyél tőlem. Egy év nagyon hosszú idő.

– Te is tudod, hogy ez nem így van – rázta meg a fejét a lány. Barna tincsei zabolázatlanul repkedtek.

– Ezt nem teheted velem, Hermione! – hallatszott Ron dühös hangja. – Nem is kérdeztél meg. Az hittem, hogy mindent megbeszélünk egymással. Együtt döntünk az életünket illetően. De a terveidben azt hiszem, én egyáltalán nem szerepelek.

– Ugyan, Ron, csak egy évről van szó – próbálta Hermione csitítani a haragját, de nem járt sikerrel. Tudta, hogy barátja cseppet sem akar lecsillapodni. – Csak akaraterőre van szükségünk.

– El fogunk távolodni egymástól – jelentette ki a fiú szomorúan. – Ezt akarod?

– Ennyire lebecsülöd a kapcsolatunkat, Ron? – kérdezte Hermione szomorúan. – Éveket töltöttünk együtt… Emlékezz arra, amit együtt átéltünk. Szerinted nem bírná ki a kapcsolatunk? Hiszen túléltünk egy szörnyű időszakot együtt.

– Igen, szüntelenül aggódtunk egymásért. Minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy vajon látlak–e még holnap. Tudod, hogy egyáltalán ez milyen érzés volt nekem? – csattant fel Ron ismét. – Nem akarok baglyokra várni az ölelésed helyett. Nem akarok azon aggódni egy évig, hogy merre jársz, és mit csinálsz nélkülem. A boldogságot akarom, a szerelmünket, amit a háború elvett tőlünk, vissza akarom szerezni azokat az elveszett pillanatokat.

– Önző vagy! – vágta rá a boszorkány könnyes szemmel. Végre kimondta, ami már korábban is emésztette. A vallomás égette a torkát, de belül kicsit megkönnyebbült. – Arra nem gondolsz, hogy nekem ez mennyire fontos? El sem tudod képzelni, hogy miket tanulhatok ott.

– Lehet, hogy önző vagyok, sőt az is vagyok, mert szeretlek, és nem akarom, hogy elmenj. Ha önzőség ez a részemről, akkor jobb, ha elmész! – A legvilágosabb meggyőződéssel jelentette ki ezt és közben ökölbe szorította a kezét.

– Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű elmenni? Meséltem már neked a szüleimről és arról, hogy mit tettem velük? Gondolom ezt nem vetted számításba. Eszedbe sem jutott, hogy miattuk akarok jobb boszorkány lenni, és vissza akarom hozni őket a régi életünkbe? – Hermione már nem bírta visszatartani a könnyeit. – Tudod mennyire fájt kimondani azt az átkot? Miattuk akarok jobb lenni és visszahozni őket a régi életükbe.

– Tudod, hogy ez veszélyes – vette vissza a hangerejét Ron. – Hiszen egész évben erről olvastunk. Számtalan könyvet átnéztünk és egyáltalán nem találtunk semmit, ami segíthetett volna. A felejtésátok nem visszafordítható.

– Mégsem tudok belenyugodni – őszinte hangja visszhangot vert a csupasz falakon. Ron egy pillanatig csak sértetten nézett Hermione szemébe. – Értsd meg, Ron, mindent a szüleimért teszek. Azt szeretném, ha az együtt töltött idő nem csak nekem lenne emlék. Hidd el nekem is nehéz beismerni… Hibát követettem el akkor.

– Máshol is megtanulhatsz ilyesmiket. Ott is, ahova eredetileg készültél, hozzáteszem, hogy velem együtt – erősködött Ron. – Nem kell felborítanod semmit sem. Itt van az otthonod.

– Otthonom? – kérdezte meghökkenten. – Áruld, el hol van az otthonom? Mert már magam sem tudom. A szüleim sincsenek már velem.

– Jövőre elmegyünk értük.

– Ron, kérlek… ez nem ilyen egyszerű. Elvettem az emlékeiket.

– Majd megoldjuk.

– Ez nem úgy megy, mintha vennél fél kiló trágyagránátot Zonkó csodabazárjában.

– Ezért akarsz elmenni?

– Többek között igen – jelentette ki Hermione. – Ennél jobb hely nincs erre.

– Egyszerűen nem tudom elhinni. Az életben nem hallottam erről a helyről semmit sem – túrt bele a hajába idegesen Ron.


– Nem mondok le a szüleimről.

– Csak a közös jövőnkről? – tette fel a kérdést mérgesen. – Az persze nem számít.

– Nézd ők a családom…

– Én vagyok a családod – válaszolta határozottan Ron szinte ordítva a szavakat. – Ha ezt nem tudod, akkor azt hiszem, feleslegesen strapálom magam. Eszedbe sem jutottam, amikor meghoztad a döntésedet. Gondolom, azért azt tudod, hogy mit dobsz el most.

– Nem tudod ez mennyire fontos nekem. El sem tudod képzelni – suttogta a lány. Minden egyes hazug szó egy-egy méreg cseppje volt, amely a szerelmüket hazudtolta meg. – Oh, Merlin, Ron, ha most meg tudnál érteni, akkor sokkal könnyebb lenne mindkettőnek.

– Megérteni? – horkant fel, majd megrázta a fejét. – Mintha a Mágus Akadémia nem lenne elég jó…

– Egy évről van szó. Csak egyetlen évről.

– Ja, és majd levelezgetünk? Nem, nem, ez nekem egyáltalán nem jön be.

– Ron…

– Bármit mondok, akkor is el fogsz menni, igaz? – kérdezte érzelemmentes hangon a fiú. Belül majdnem belepusztult a fájdalomba. Az általa annyira elképzeld, csillogó jövő, most apró darabokra hullott szét. A lány ott állt előtte, könnyes szemmel, de ő semmi másra nem tudott gondolni, csak a sértettségére. A zsebében lapuló eljegyzési gyűrű égette és lehúzta, mintha valamiféle átok ülne rajta. Tudta, hogy ha Hermione igennel válaszol, akkor soha nem lesz közös jövőjük.

– Igen – válaszolt határozottan, de Hermione úgy érezte, mintha a szívét tépte volna ketté. Ezüstös fényben fürdött az a könnycsepp, ami legördült az arcán, majd erőtlenül a padlóra hullott.

– Akkor itt fejezzük be – jelentette ki dacosan Ron. – Merlin legyen veled, Hermione!

Szeme csillogott a haragtól, de más érzelmet nem volt hajlandó Hermionénak megmutatni. Egy évezrednek tűnő pillanat múlva Ron megfordult és felment a szobájába. A lépcső minden egyes reccsenése még egy fájdalmas sebet ejtett Hermione szívén. Végleg megszakadt kettőjük között lévő kapcsolat. Már nem támaszkodhatott a szerelmükre. Fizikai fájdalmat okozott minden egyes szó, amit egymásnak kimondtak.


Hermione megkövülve állt a nappaliban, szemét égették a könnyek, de makacsul ellenállt nekik, nem sírt. Torkában hatalmas gombóc keletkezett, ellenben nem akart szabad utat engedni érzéseinek. Szívében a szörnyű fájdalom csak erősebb lett, mintha Ron egy kést döfött volna belé. A kényszerű némaság egyszerűen belülről fojtogatta. Utoljára végignézett a helyen, ahol a hátralévő életét tölthette volna.

Az otthon és biztonság illata ott lebegett a levegőben. Egy olyan családot és egy olyan helyet hagyott el, mi akár az otthona is lehetett volna. Csábította, hogy felmenjen az emeletre Ron után, de az egész teste tiltakozott és nem is tehette meg. Itt és most megszakadt köztük valami, amit most nem lehetett megjavítani. Még mindig remegve húzta össze magán a kardigánt. Bizonytalanul megtörölte homlokát és még egyszer körbenézett a házban.
Előhúzta az utazóládáját, amit tudatosan nem pakolt ki. Könnyűvé varázsolta, aztán hoppanált.

hozzászólások: 0