30. fejezet
Emlékek és búcsú

Hermione és Draco elszántan gyakorolták az elmevarázslatokat. Nem beszéltek a korábban történtekről, csak elmerültek a feladatban. Ez mindkettejüket megnyugtatta, és pontosan olyan érzésük volt, mint amikor a szökésre készültek. Hosszú órákat töltöttek azzal, hogy mindent újra és újra átnézzenek, finomítsanak a pálcamozgásokon, kikísérletezzék a legjobb technikát. Míg végül a tejfölszőke mardekáros egy igazán szokatlan ötlettel állt elő.

– Szerintem a legjobb lenne, ha létrehoznál egy olyan teret, ahol könnyebben hozzá tudsz férni az emlékekhez – javasolta Draco.

– Mire gondolsz pontosan? – tette fel a kérdést Hermione. – Persisszel valami hasonlót gyakoroltunk, de nem is tudom. Mondd el, hogy te mire gondolsz.

– Ez egy olyan tér lenne, amivel az elmédnek igazán meg tudod magyarázni, hogy mit is érzékel a szüleid elméjében. Mondjuk egy galaxist… Nem, ez nem jó. Valami kisebb kellene. Egy lepkeraj vagy körbe keringő pergamenek. Bármi olyan, ami segíthet.

– Egy leegyszerűsített ábra – bólogatott a boszorkány. – Jó, rendben van, meglesz.

– Ezt fogjuk gyakorolni – helyeselt a varázsló. – Persze az elme ennél hatalmasabb és bonyolultabb, de ez segíthet megérteni a működését. Egy igazán pöpec illúzió lesz.

– Megpróbálhatjuk így.

– És szerintem együtt kellene csinálnunk – mondta Draco. – Akármennyit is gondolkodok rajta, mindig erre jutok, hogy így lenne a legjobb.

– Ez nem lenne ránk nagyobb veszéllyel, mintha egyedül csinálnám? – kérdezett vissza aggodalmasan, majd az ajkába harapott. – Tudom, hogy mit csináltunk korábban. – Itt egy kicsit elpirult. – Tudom milyen az elméd, és te is tudod milyen az enyém. Együtt dolgozni töredezett elmén… nem tudom, hogy jó ötlet-e.

– Én csak ott melletted lennék, hogy segítsek, ha kell – magyarázta komoran a varázsló. – Túlerőltetheted magad. Ez pedig veszélyes lehet rádnézve. Kívülről szemlélni pedig… nem biztos, hogy időben tudok segíteni, ha valami baj történik. Én lennék a védőpajzsod.

– Merlinre…

– Ezt én biztosítéknak mondanám. Ismerve a tényeket.

– Ezt kifejthetnéd.

– Látom köztetek a kapcsolatot – vallotta be Draco, amit egészen addig titkolt, amíg el nem jött a megfelelő pillanat. – Nem tudom, hogy ez az Exmemoriam félrecsúszása lehet vagy egyszerűen valami mélyebb dolog, de ahogy rádnéznek mindig… akkor látom ezt köztetek. Ezt nem igazán tudom megmagyarázni.

– Akkor nem csak én érzem. Igazán nem tudom, hogy helyesen végeztem-e el a varázslatot. Az volt az első alkalom. Persze később volt több is, de… tudod.

– Igen, működött.

– Igen, működött – ismételte meg a lány a varázsló szavait.

– De akkor is két ember emlékezetét állítanád vissza – folytatta Draco. – Egyedül nem csinálhatod, mert akár mágikusan ki is merülhetsz.

Hermionét ezt egyszerre töltött el megnyugvással és félelemmel, de beleegyezett abba, amit Draco javasolt. A gyakorlást addig folytatták, amíg már nem bírtak gondolkodni sem. A nap végére már teljesen pépessé vált az elméjük, és kimerült fejfájással dőltek le az ágyra.

– Szerintem mára itt a vége – mormolta a boszorkány. – Szétmegy a fejem.

– Bájitalt? Én főztem.

– Csak, ha te is iszol belőle.

Draco fáradtan felnevetett.

– Sose bízz egy mardekárosban? – kérdezett vissza.

– Inkább egy botcsinálta bájitalmesterben – kuncogott a boszorkány.

A varázsló magához hívta a saját tértágított táskáját aztán előhívta belőle a bájitalt. Felét megitta, majd a másikat átnyújtotta a lánynak. Szürke szemé Hermione tekintetébe fúródott.

– Tudod, Hermione, dicsérettel tettem le a RAVASZ vizsgáimat.

– Igazán? – incselkedett tovább nevetve, majd kicsit felkönyökölt, és megitatta a bájital másik felét. – Ennek csokoládé íze van?

– Pontosabban málnás csokoládé – pontosított Draco. – Saját magam kísérleteztem ki.

– És nem akarsz ezzel foglalkozni.

– Nem. Ez csak hobbi – vonta meg a vállát. – Nem olyasmi, amit mindig is szeretnék csinálni.

– Pedig jó vagy benne – sóhajtott fel a boszorkány. – Ez az íz valami isteni.

– Nekem más terveim vannak. Nem akarok mindig egy üst felett görnyedni – mondta, majd elnyúlt az ágyon, és egy pillanatra becsukta a szemét. – Képzeld el. Olyan lennék, mint Perselus. Zsíroshajú, fakó bőrű… és a keresztapám mindig csesztetne, hogy elrontom a vidítófőzetet.

– Elárulhatnál a terveidről valamit – mondta a boszorkány, aztán felsóhajtva a hátára gurult, és a plafont nézte, amin a ventilátor lustán haladó lapátjai mentek körbe és körbe. – És nem kellene most bezárkóznunk sem.

– Tudom, tudom. De a legnagyobb biztonságban akkor vagy, ha nem tudsz rólam semmit sem. Vagyis ezekről a dolgokról. Ha apám is belekerül a képbe, akkor mindent tönkretenne. Gondoltam más lehetőségeken is, mert ez az igazság, de így, hogy megvan a veszélye annak, hogy beleszólna mindenbe, és akár erővel is rávenne arra, amit nem akarok…

– Talán megértené.

– Soha nem értené meg, neki nem számít az, amit akarok. Csak a látszat, a hatalom és a családunk hírneve – fújta ki a levegőt a varázsló. – Nem rángatlak bele ebbe. Felhasználna téged. Gondolkodás nélkül.

– Igaz. Én sem akarok túlságosan is belekeveredni a családi perpatvarodban – jegyezte meg a lány színtelen hangon. – Elég volt akkor egyszer…

– Hermione…

– Nem. Nem. Ne beszéljünk róla. Rendben? – mondta Hermione.

– Jól van – bólogatott Draco, majd megérintette a boszorkány arcát. – Sok mindennel tartozom neked.

– Emlékszel? Kvittek vagyunk.

– Ha visszahoztuk a szüleid emlékeit – szólalt meg a fiatal varázsló.

– Draco…

– Még törlesztenék neked – mormolta, majd begyűrte az egyik párnát a feje alá. – Hagyd meg ezt nekem.

– Draco…

– Miért baj ez?

– Mert semmi szükség rá – válaszolta Hermione. – Én egészen addig úgy gondoltam, hogy már rendben vagyunk egymással.

– Hát én még nem ezt érzem.

– Menjünk el sétálni – vetett fel egy másik javaslatot a lány. – Szerintem ma már eleget dolgoztunk.

Draco vívódott egy ideig a válaszon.

– Rendben, menjünk.

A nap már lenyugvóban volt. Kettesben most egészen más volt, mint korábban. Mintha a boldogságbuborék egyszerűen kipukkadt volna. Mindketten magukba zárkózva haladtak a homokos parton. Most nem fogták meg egymás kezét, most távolt voltak egymástól. A gondolatok, Stan Shunpike felbukkanása, és az érzések túlságosan is elrontották azt, ami eddig háborítatlanul kivirágzott.

– És hogyan fogjuk ezt csinálni? – kérdezte Draco.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Hermione. Annyi mindent eszébe jutott válaszként erre a kérdésre.

– A szüleiddel – pontosított.

– Oh, hát van egy tervem – köhécselt egy kicsit a boszorkány. – Ez nem lesz éppen a legelegánsabb módszer, amit kitaláltam, de másképp… nem igazán tudok rá olyan megoldást, ami kevésbé lenne… ilyen.

– Aha. Megmerjem kérdezni, miért mondod ezt?

– Majd én elintézem – sóhajtott. – Neked nem kell semmit sem tenned.

– Csak álljak?

– Ha megtennéd.

– Rendben van – mondta Draco egykedvűen.

Hermione ránézett a varázslóra, aki most egyáltalán nem kereste a tekintetét, hanem a horizontot figyelte. A lány egy kissé tanácstalan volt. Nagyon messze érezte magától Dracót. Most szívesen belenézett volna a fiú gondolatai közé, de nem lehetett. Nem is mert közelíteni hozzá. Talán így volt a legjobb. Lassan eljön az a holnap, amikor el kell válniuk, és talán ezek az első jelek.

– Holnap? – kérdezte hirtelen Draco, majd találkozott a tekintetük. – Talán nem kellene tovább halogatni ezt. Szerintem felkészültünk.

– Jól van – bólintott Hermione. – Akkor csináljuk holnap.

– De nem akarlak siettetni – rázta meg a fejét a fiatal varázsló, aztán beletúrt a hajába. – Ha úgy érzed, kell még idő, akkor persze várhatunk még pár napot.
– Nem. Legyen holnap – egyezett bele, aztán vett egy mély levegőt, és összefonta a karjait maga körül. – Igazad van. Nincs értelme tovább halogatni. Ennél már csak akkor tudnánk többet tenni, ha mindketten a Szent Mungóban egy gyógyítói képzésen vennénk részt.

– Jól van.

– Draco.

– Igen?

– Talán meg kellene keresni Stan Shunpike-ot – mondta Hermione. – Lehet, hogy jobb lenne, ha kicsit kikérdeznénk…

– Nincs értelme – vágott egyből a szavába a fiú szinte azonnal. – Gondoltam rá én is, de aztán… Ezzel csak felhívnám magamra a figyelmet. Most jelen pillanatban nem tudja, hogy találkoztunk. Akármennyire is zokni az agya, akkor is, ha felfedem előtte magam megmaradhat az elméjében valami. Kockázat.

– Én is kikérdezhetem.

– És akkor minden hozzám kötne – mondta Draco. – Így is, ha kiderült a kis hazugságunk, akkor is megkereshetnek.

– Erre lehet esély?

– Bármit el tudok képzelni apámról – forgatta meg a szemét. – Nagyon is nehezen emészti meg azt, hogy nem akarom azt, amit ő. Még így is, hogy nagykorú vagyok, beleszólhat mindenbe.

– Jól van. Akkor maradunk a terveknél.

Draco csak bólogatott. Ez volt az első olyan estéjük, amikor korán lefeküdtek mind a ketten és nem mentek sehova. A varázsló kihúzódott az ágy szélére, és sokáig nem jött álom a szemére. Tudta, hogy Hermione is ezt érzi, és álmatlanul forgolódott a másik oldalon. Megfordulhatott volna, megölelhette volna, de nem tette. Érezte annak a holnapnak az előszelét, amikor el kell mennie. Érezni akarta mennyire fog fájni, ha elutasítja magától.

A búcsú ott lógott a levegőben.

Sokáig feküdtek mindketten ébren, amíg meg nem könyörült rajtuk az álom.

***

– Petrificus Totalus – mondta ki a varázsigét Hermione, majd stázisbűbáj alá helyezte a szülei testét. Valóban nem volt éppen a legelegánsabb megoldás. Csak becsengettek a Granger szülőkhöz, aztán Hermione megátkozta őket. Még mindig ott volt a döbbenet az arcukon, de megfagytak ebben a pillanatban.

Draco elképedve nézett a boszorkányra, aki kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.

– Mindig ilyen voltál? – kérdezte a varázsló.

– Most erre nem sok időnk van.

– Minden rendben lesz. – Draco hangja ugyan suttogás volt, a szavai inkább parancsnak hangzottak, mint egyszerű biztatásnak. – Koncentrálj! Én itt vagyok.

– Rendben, rendben.

Hermione mivel már tudta, hogy mire számíthat egy elmében, sokkal könnyebben be tudott hatolni. Viszont nem ez volt az egyetlen, amivel ilyenkor találkozott. Megrohanták az emlékek. Draco megszorította a karját, ami tegnap reggel óta az első érintése volt. A jelenléte menedéket adott, s így nézett szembe a gondolat-és emlékdarabokkal. Olyan érzés volt, mintha ezek meg akarnák támadni. Émelyítő érzés kerítette hatalmába. Szédülés tört rá, amit aztán hevesebb hányinger követett.

– A francba – sziszegte a boszorkány.

Draco most már mögötte állt, és átölelte őt a derekánál fogva. Hermione becsukta a szemét, aztán nekidőlt a fiatal varázsló mellkasának. Biztonságot adott, egy kapaszkodót.

– Rámtörtek az emlékeik és én…

– Lélegezz! Emlékeztt, amit gyakoroltunk. Egyszerűsítsd le az egészet – hangzott Draco határozott hangja.

– Jól van.

– Elég erős vagy ehhez.

Hermione vett egy mély lélegzetet. Belépett az édesanyja elméjébe. Olyan érzés volt, mintha egy meteorzárporba került volna. Nem éppen ez volt a legegyszerűbb ábrája. Úgy érezte, hogy a bőrének ütköznek az apró kövek. Fájt. De ott volt mellette Draco, érezte a teste melegét, az ölelő karját. Nevetségesnek érezte, hogy helyre tudja hozni a károkat, amiket a varázslataival okozott.

– Meg tudod csinálni – suttogta neki a varázsló. – Csak figyelj.

Draco eddig próbált a háttérben maradni, de a másik kezével felpattintotta a csillagport tartalmazó kristályfiolát, és kántálni kezdett. Aztán mind a kettejüket körülölelte az ezüstös derengés.

– Figyeld, ahogy a fény megvilágítja a szakadásokat.

Vett egy mély levegőt, és végül meglátta. Az Exmemoriam által elszakad szálak egyszeriben megjelentek előtte. Újra össze kellett illesztenie őket. Megragadta az édesanyja gondolat- és emlékfolyamát, aztán húzni kezdte. Hermione felvette Draco kántálásának ritmusát. Úgy érezte, mintha meteorfolyam a kezein keresztül haladtak volna át, miközben összeforrtak. Egyszerre hangzottak el a szavak, pontosan úgy, ahogy együtt gyakorolták.

Elméről elmére haladtak. Az édesapjáéban először lelassította a kavargó emlékfolyamot. A csillagpor itt is megmutatta az utat. Összefoltozta a szakadásokat. Kisimította a szálakat. Félt, hogy a szálak összegubancolódnak, és elveszti a köteléket. De Draco ott volt. Hallotta a hangját, a varázsigéinek a ritmusát, dallamát. Ez pedig erőt adott, hogy átlásson ebben a nehéz helyzetben. Foltozott, összekötött, összeforrasztott. Megtett mindent, amit lehetett. Összeillesztve az Exmemoriam okozta szakadásokat.

Amikor a csillagpor köde elhalványult, és a varázslat megszűnt. Hermione mélyen felnyögött. Annyira fájt a feje, annyira gyengének érezte magát. Egy hosszú pillanatra lecsukta a szemét. Grangerék nappalijában újra csend lett. A bűbájok elhalványultak. Valami történt. Amikor újra kinyitotta a szemét egyenesen anyja szemébe nézett.

– Hermione? – suttogta Jane. – Olyan furcsán érzem magam.

– Minden rendben lesz, anyu – mondta a lány. Ellépett Dracóról, aztán az anyukája felé nyújtotta a kezét. – Most már minden rendben lesz.

– Kislányom – szólalt meg George Granger, és kitárta a karját. Hermione közelebb lépett, aztán megölelte az apukáját. Könnyek gyűltek a szemeikben. – Mi történt? Miért sírsz?

– Úgy sajnálom… úgy sajnálom.

– Nyugodj meg, kicsim! – mondta az anyukája, miközben simogatni kezdte a hátát.

– Én tettem ezt veletek.

– Micsodát? – kérdezte az apja. – Nem tettél velünk semmit sem.

– Elvarázsoltalak titeket. – Hermione nem bírta tovább. Elsírta magát. Grangerét szorosan ölelték meg egymást, miközben a szülők a lányukat vigasztalták.

Az emlékek még keresték a helyüket, de a szeretet egyből rájuk talált. Hermione mindent elmagyarázott, türelmesen végighallgatta a szüleit és válaszolt az összes kérdésre.

Draco időközben a háttérbe húzódott. Úgy érezte, hogy nincs joga ehhez. Itt lenni velük. Annyi szeretett látott ott a kis nappaliban, hogy el sem tudott volna hasonló képzelni. Őt… nem szerették ilyen módon a szülei… ennyire nyíltan, ennyire kendőzetlen érzésekkel. A szörnyű tátongó üresség egyre nagyobb lett a lelkében. Egyre csak fojtogatta ez az egész. A lábai maguktól cselekedtek, aztán már kint is volt a teraszon. Soha nem látott ennyire tisztán. Soha nem volt szüksége ennyi friss levegőre, mint most. Fuldoklott a saját testében.

A friss szél, ami az öböl felől fújt, és összeborzolta a tejfölszőke tincseit. Draco megigazította a pólóját, amit a nyakánál még mindig szorította, noha nem volt vele semmi probléma. A varázsló még mindig fuldoklott. A sötétség volt kavargott körülötte, eddig is jelen volt, de most egyszerűen borzalmas erővel tört rá. Pár dolog világossá vált számára. Ebből az egyik, hogy nem tartozik ide, ebbe a világba, ezek közé az emberek közé. Az ő lelkében nagyobb a sötétség, mint gondolta.

Vett még egy levegőt, aztán még egyet. Zsongott a feje a gondolatoktól. Meg kellett tennie, muszáj volt megtennie. Különben soha nem lesz igazán rendben. Ő maga sem tudta, hogy jól döntött-e, de nem maradhatott itt tovább. Hermione nem tartozott hozzá. Hiába nézett rá másképpen, hiába érzett másképpen. A sötétség, ami egyre inkább körbevette, egyre inkább fojtogatta. Nem tudta mennyi idő telt el, mire Hermione újra megjelent mellette.

A lány nem szólt semmit, csak átölelte. Draco pedig sután viszonozta, végül minden keserűségét beleadva magához szorította a boszorkányt. Legszívesebben kiöntötte volna a lelkét Hermionénak, de maga sem tudta hogyan kezdje. Mielőtt azonban egy próbát tehetett volna a lány megcsókolta. Őszinte volt, tele hálával, szeretettel. Ám a fiatal varázsló érzéseit nem tudta megszüntetni. Mintha Hermione csókjai nem neki szólnának.

– Köszönöm! – mondta Hermione. – Megmentetted a családomat. Nélküled szerintem… nem tudtam volna ezt megtenni.

– Ugyan már. Én csak itt voltam.

– Ne, ne gondold, hogy ez egy kis dolog – ellenkezett a boszorkány. – Én… nagyon hálás vagyok neked. Nem is tudod, hogy mennyire megkönnyebbültem.

– Örülök, hogy jól ment – mondta Draco, aztán elmosolyodott. Majdnem őszinte volt, de a negatív gondolatok nagyon is beférkőztek minden más köré.

– Gyere be, és ismerkedj meg a szüleimmel. Kérlek!

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a varázsló, és ő tudta, hogy ez nem jó ötlet. Megismerni Granger szüleit… Nem tehette.

– Igen, azt szeretném, ha megismerkednél velük. – A boszorkány olyan ragyogóan mosolygott rá. Megtehette volna, de lett volna értelme ennek? – Kérlek!

– Nem vagyok jó ebben – sóhajtott fel Draco gondterhelten. – És nem hinném, hogy vissza kellene mennem oda.

Hermione megfogta a kezét. Továbbra is mosolygott, mintha minden rendben lenne. Draco nem tudta viszonozni ezt a derűt. Hiszen koránt sincs rendben az egész.

– Nem baj, Draco. Semmi baj.

– Jól van – bólogatott a fiatal varázsló, aztán elmosolyodott.

– Nem is tudod, hogy mennyire örülök neki, hogy minden rendben ment. Merlinre. Nem is tudod mennyire, de mennyire megkönnyebbültem – fújta ki magát a boszorkány.

– Mondtam, hogy sikerülni fog – szólalt meg a varázsló, aztán kisimított néhány hajtincset az arcából.

– Draco.

– Igen?

– Valami baj van?

– Nincs, csak… Nem is tudom – szabadkozott a fiatal varázsló, aztán megvakarta a szemöldökét.

– Mondd el, Draco! – kérte a boszorkány.

– Nem érdekes. Menjünk!

– Tudod gondolkodtam. Ha szeretnél még itt maradni, akkor a szüleim biztos megengedik, hogy itt lakjunk náluk.

– Hermione…

– Tudom, hogy nem akarsz maradni – mondta a lány reményteli hangon. – Ezt tudom, de ha még maradnál, akkor lehet egy lehetőség. Lehet, hogy a Stan Shunpike ügyet is túlságosan is túlreagáltuk.

– Menjünk!

– Jó, rendben.

Azzal Draco hagyta, hogy a boszorkány maga után húzza. Erős zsibbadtság lett rajta úrrá. George és Jane örömmel fogadták Dracót. Jane magáhozölelte őt, és megköszönte, hogy vigyázott a lányukra. George megfogta a kezét, és megveregette a vállát. Beszélgettek. A Granger szülők elmesélték az élményeiket, és hogy mennyire szeretnek itt élni. Nevettek, mosolyogtak mindannyian.

A varázsló úgy ülte végig az egész estét, mintha egy üvegfal mögül nézné az eseményeket. Az újra egyesített Granger család kellemes estét töltöttek együtt. Draco nem fogadta el a marasztalásukat és kijelentette, hogy visszamegy a hotelbe.

– Veled megyek – jelentette ki Hermione. – Holnap visszajövök. Úgyis ki kell jelentkezni, és minden holmim ott van.

– Jól van. Mindkettőtöket várunk – mosolygott rájuk Jane szeretettel. – Annyi mindent kell még megbeszélnünk. Bővebben akarok hallani arról, amiről lemaradtunk.

A boszorkány komoran elpirult, aztán bólintott.
– Igen – helyeselt George. – Mindent tudni akarok arról, hogy a kicsi lányunk mit csinált, amíg mi itt voltunk.

– Mindent el fogok mondani – ígérte Hermione. – Tényleg annyira sajnálom, amit tettem.

– Elég volt a sajnálkozásból! – mondta az apja, aztán megfogta a kezét. – A lényeg, hogy jól vagy.

– Köszönöm, apa! Holnap jövök.

– Jó éjszakát!

Elköszöntek egymástól, aztán nem sokkal később Draco és Hermione egymás mellett haladtak a kihalt utcán. Késő este volt. A boszorkány kicsit fázósan simította végig a karját. Kimerült volt, elcsigázott, nem is vette észre mennyire sokat kivett belőle ez az egész folyamat, pedig órákig kellett fenntartania egy olyan varázslatot, amit eddig soha nem csinált. Nem is beszélve arról, hogy itt lépkedett mellette a varázsló, akivel még lett volna mit megbeszélnie. Erőt kellett venni magán.

– Mi a baj? – kérdezte boszorkány hirtelen. – Egész végig alig szólaltál meg. Tudom, hogy aggódsz, de…

– Vége van az utunknak, Hermione – válaszolt Draco halkan. A hangja sokatmondó volt, és sokkal hangosabban hasított bele az éjszakába, hogy Hermione szíve egyből fájdalmasan dobbant meg a mellkasában.

– Ezt, hogy érted? – kérdezett vissza. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne hangozzon ez hisztérikusan. – Még mindig van három napunk.

– Én nem maradhatok itt.

– De miért? – kérdezte megütközve a boszorkány. Érezte, hogy kiveri a hideg veríték. Megálltak egy pillanatra. – Akkor is két hetet mondtál. Nem, nem engedhetlek el most.

– Nézd, muszáj elmennem – kezdte Draco, majd beletúrt a hajába –, nem maradhatok itt. Te is tudod.

– Ne, Draco, nem kell elmenned, hiszen azt sem tudjuk, hogy működik-e ez köztünk. – Tessék kimondta. Nem akarta, vissza akarta fogni magát. Felnőttként viselkedni, mosolyogva elengedni. – Sajnálom, Draco… sajnálom. Tudom, hogy mit mondtunk.

– Én is sajnálom.

Hermione ajka megremegett. Közelebb lépett a varázslóhoz, aztán átkarolta a nyakát. Kétségbeesetten csókolta meg a fiút, aki először nem akarta viszonozni, aztán mégis megtette. Egyik része átadta volna magát teljesen ennek az érzésnek, de a másik visszafogta.

– Most nem tudok az lenni, aki neked kell – suttogta félhangosan a varázsló. – Szörnyen nagy bennem a sötétség.

– Együtt meg tudjuk oldani. Ahogy az emlékeket is visszahoztuk, meg tudjuk ezt is oldani.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Draco, miközben összeérintette a homlokát a lányéval. – Te is tudod, hogy mi a helyzet. Ha az apám megtalál, akkor…

– Miért ne maradhatnál itt arra a pár napra? Még nem készültem fel, hogy elengedjelek téged.

– Mert egyedül kell ezt végigcsinálnom. Most még van előnyöm az apámmal szemben. Talpra tudok állni, aztán megtalálni önmagam. Megértesz engem?

Hermione érezte, hogy a könnyeivel telnek meg a szemei. Az ajkába kellett harapnia, és erőt kellett venni magán, mire újra meg tudott szólalni.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értelek meg.

– Így nem lehetek veled – folytatta Draco. – Tönkre tenném mindkettőnket.

– Maradj még egy kicsit, kérlek! Csak egy kicsit még.

– Nem lehet – rázta meg a fejét. – Ha tovább maradok, akkor még jobban fog fájni. És ezt nem akarom.

– Nem hiszem el, hogy téged is elveszítelek – szólalt meg a boszorkány. – Megtalálom a szüleimet, aztán elveszítek valaki mást.

– Hidd el, ha nem lenne ez a düh bennem, akkor egy percig sem haboznék – mondta Draco.

– Gondolom, nem akarod, hogy veled menjek, igaz?

– Neked most itt a helyed a szüleid mellett. Segíteni nekik visszakapni önmagukat – magyarázta a fiatal varázsló. – Szeretném, hogy velem legyél, de nem lehetek ilyen önző.

– Utállak, ugye tudod – mondta Hermione, aztán nekidőlt a mellkasának, és elkezdett sírni. – Most, amikor kezdtem végre újra… Hagyjuk!

– Mondd el, kérlek!

– Veled ez az egész sokkal igazabb volt, mint Ronnal valaha is.

– Soha senki nem volt nekem ilyen fontos – suttogta Draco Hermione fülébe. – Nem akarok hiú reményeket ébreszteni benned. Lehet, soha nem találkozunk, lehet, hogy mégis. De így a legjobb.

– Mikor indulsz?

– Holnap reggel.

– És hová mész?

– Nem mondhatom el – mondta Draco, majd elindultak a hotel felé. – Előbb apámmal van egy kis elszámolni valóm. Nem akarom, hogy megint az ő akarata érvényesüljön. Le akartam számolni ezzel az egész múlttal.

– Jól van. Veled maradhatok ma este?

– Igen, persze.

A szoba sötét volt, hangtalan és rettenetesen üres. Egymás szemébe néztek, mintha keresnének valami kapaszkodót. Egyikük sem mondta, hogy maradj velem vagy ne menj el. Tiszta fej kellett ahhoz, hogy gondolkodjanak, és döntést hozzanak. Az utolsó éjszakát egymás karjaiban töltötték, szorosan ölelkezve, amíg a szívük még egy ritmusra ver. Csendben, szavak nélkül.

Ez az együtt töltött idő volt a lehető legjobb, ami történhetett velük, és ezt az igazságot érintetlenül, a saját maga valóságában akarták megtartani. Számolták a hátralévő perceket egészen addig, amíg el nem nyomta az álomtalan álom mindkettejüket.

***

Felkelőben volt a nap, amikor Draco felébredt. Rosszul érezte magát. Hermione még midig aludt. Olyan szép volt, annyira ártatlan, és annyira szerette volna, ha újra a karjaiba venni, egymáshoz simulni, aztán jó sokáig így maradni. Fel kellett kelnie. Nyomorult gazembernek érezte magát. Lezuhanyzott, felöltözött, hátrasimította a haját, aztán egy pillanatig csak állt az ágy előtt, és Hermionét nézte. A lány megmozdult az álmában, majd lecsúszott a válláról a takaró. Draco végül közelebb ment hozzá, és megigazította a takarót.

– Máris mész? – kérdezte a lány álomittasan.

– Igen.

– Mindjárt felkelek.

– Nem kell. Maradj csak.

– El kellene búcsúznunk rendesen – mormolta Hermione halkan. – Csak… nem is tudom, hogy…

– Gondolkodtam, nem akarok elbúcsúzni – mondta Draco, aztán leült az ágy szélére. Hermione kinyitotta a szemét, aztán ránézett a varázslóra.

– Gondolom, még mindig el akarsz menni.

– Igen.

– Akkor nem tudom mi legyen – jelentette ki durcásan, aztán hátat fordított a fiatal varázslónak.

– Hermione.

– Hagyjál!

– Így nem akarlak itt hagyni – mondta a varázsló.

– Jó, akkor egy ideig így fogok maradni – szólalt meg boszorkány, mintha ezzel a gyerekes duzzogással bármit is elérhetett volna.

– Most ez az, amikor megnehezíted azt, hogy elmenjek?

– Nem tudom. Lehet – sóhajtott fel a boszorkány, és kipislogott egy könnycseppet a szeméből. – Merlinre… nem is tudom mi van velem.

– Ez nekem is rossz – szólalt meg Draco elcsigázottan. – Most már kezdem érteni, hogy mire is utaltál.

– A szívfájdalom borzalmas.

– Utálom a búcsúzkodást. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak neked. – Megvakarta az állát, amin még mindig ott volt a borosta.

– Én sem tudom. Mondtam azt, hogy köszönöm neked?

– Ne menjünk ebbe bele – nyögött fel a varázsló. – Mert ettől még borzalmasabb lesz a helyzetünk, és a kedvem is.

– Jól van. Rendben van.

Draco végül leejtette a táskáját, majd visszafeküdt az ágyba Hermione mellé. A boszorkány végül megfordult. Egymás szemébe néztek. A fiatal férfi kinyújtotta a kezét és megérintette a boszorkány arcát.

– Szeretlek – mondta ki azt a szót, amit soha senkinek. Draco úgy érezte, hogy ezt könnyebb volt kimondani, mint azt gondolta. A szíve megdobbant. Hermione lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a varázsló finoman az arcát simogassa.

– Én is szeretlek – suttogta a lány is. Őszinte volt. Soha nem érezte a lelkét ennyire lecsupaszítottnak valaki előtt.

– Ez igazi volt.

– Igen, igazi volt.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Talán ez volt az egyetlen, ami tökéletesen működött mostanság – mondta Draco, majd összepréselte az ajkait.

– Talán igen – helyeselt a boszorkány is. – Most nem érzem olyan tökéletesnek. Éppen készülsz elmenni. Pedig három nap volt a két hétből, amit ígértél nekem.

– Majd egyszer kárpótollak ezért – ígérte. – Egyszer majd megteszem.

– Ne ígérj semmit! – kérte Hermione, aztán most ő is megérintette Draco arcát. – Csak annyit, hogy helyreteszed az életed.

– Ahogy te is.

– Rendben.

Draco közelebb hajolt Hermionéhoz, és lágyan megcsókolta. Ez egyáltalán nem hasonlított azokhoz a szenvedélyes csókokhoz, amit korábban váltottak. Ez most mást volt. Fájdalmasan édes, túlságosan is gyengéd, amiben még annyi minden kimondatlan érzelem benne volt. Egy igazi csókot akart, amire érdemes emlékezni. Mindketten tudták, hogy mi volt ez. Egy búcsú. Egy búcsúcsók volt.

A fiatal varázsló abban a pillanatban szerette volna újra átélni az együtt töltött pillanatokat. Visszamenni az időben, és előröl kezdeni. Még egy mosoly, még egy nevetés… még egy izzó, szenvedélyes csók. Hermionét megtalálni olyan volt, mintha olyas valakivel találkozott volna, akit igazán sosem keresett, akinek a közelsége a lelkének olyan űrjét töltötte ki, amit érzéketlennek hitt, pedig nagyon is élt. De túl késő volt, és neki most túl korán kellett elmennie.

Egy hosszú pillanatig kapaszkodtak egymásba, késleltetve, hogy az összefonó lelkük, amelyeken már most ott voltak a szakadások, teljesen szétváljanak.

Csak még egy csók… Egy utolsó… Aztán Draco elmegy. Hermione csak erre tudott gondolni. Elmegy és talán egyszer elfelejti… Tudta, hogy nem fogja. Csak egy sóhajt hagyott az ajkain, egy emléket. Megborzongott ettől. Minden annyira hideg lett egyszeriben. Tudta, hogy az utolsó alkalmak mindig nehezek, még akkor is, ha felkészült rá. Igazán sosem akart elbúcsúzni. Annyira véglegessé válna az, amit már az elejétől tudtak mindketten.

Könyörtelenül vége volt valaminek.

– Mennem kell – szólalt meg rekedt hangon, miközben ajkát még mindig a lányéhoz érintette.

– Menj csak – mondta a boszorkány. Még érezte a fiatal varázsló testének a melegét, még kinyújthatta volna a kezét felé. De nem merte. Nem tarthatta itt, nem tehette nehezebbé. Hirtelen minden szomorúság visszatért, azzal a nehéz, fojtogató érzéssel.

– Talán még találkozunk. – A szavaknak hatalmuk van, ahogy az ígéreteknek is. A barna szemek belenéztek a viharszürke tekintetbe. Hosszú pillanat volt.

– Talán – válaszolta Hermione.

Draco felkelt az ágyról, a vállára vette a táskáját. A lány közben lehunyta a szemét, mintha nem akarná őt látni, de mindketten tudták, hogy csak az erőt keresetett, hogy ne könyörögjön a mardekárosnak. Nem tarthatta vissza. De nem akarta nézni, ahogy elmegy. Ezt nem tudta volna elviselni.

Nehéz hallgatás telepedett köréjük, amit nem tudtak áthidalni.

A varázsló hangtalan léptekkel hagyta el a szobát, mintha soha nem járt volna ott. Egyedül vágott neki egy új utazásnak.

Hermione kinyitotta a szemét, majd körbenézett a szobában.

Egyedül maradt.

***

Az öbölben lustán hullámzott a víz. Kellemes, megnyugtató hangja volt, a távolban sirályok hangja szólt. A felkelő nap rózsaszínesre festette a felhőket az égen, amiket visszatükrözött a víztömeg. Gyönyörű és tökéletes reggel, talán a legszebb mióta itt volt. Már most hiányzott az, hogy Hermionéval együtt menjenek a reggeli sétára. De most egyedül állt itt. A víz felől fújó szél lágyan belekapott a hajába, mintha csak félre akarta volna simítani.

Draco némán hallgatott, miközben várta a zsupszkulcs indulását. Kifejezéstelen arccal bámulta a konzervdobozt, amiben még bőven volt mágia, hogy elvigye oda, ahova menni akar. Már most zúgott a feje, és szörnyen mogorva volt, így észre sem vette, hogy egy nyolcéves fiú szörfdeszkával mellé lopakodott. Úgy bukkant fel, mintha csak úgy előbukkant volna a föld alól.

– Hello, haver! – szólította meg a hosszú, göndörhajó fiú. Kíváncsi kékeszöld színű szemével a konzervdobozt figyelte.

– Hello! – köszönt vissza Draco kurtán.

– Zsupszkulcsra vársz?

– Te meg honnan…

– Mi másért szorongatnád azt a régi paradicsomkonzervet? – horkantott fel, mintha az előtte álló Draco gyengeelméjű lenne. – Hová utazol?

– Messze – válaszoltra röviden.

– Egyszer mag én is fogok – elmélkedett, miközben megrázta egy kicsit a vizes hajtincseit. – Varázsló vagy?

– Szerintem ezt a zsupszkulcsnál már tisztáztuk – válaszolt egykedvűen.

– Igaz, látszik rajtad, hogy van benned mágia. Beau vagyok. Én is varázsló vagyok, de még nem kaptam pálcát – fecsegte a fiú. – De már varázsoltam egy csomót. Ma reggel is akkora hullámokat bűvöltem, öregem…

– Hol vannak a szüleid?

Beau átvette a szörfdeszkát a másik kezébe, aztán vállat vont. Semmi szükség nem volt rá, hogy elmondja, kiszökött ma reggel a nyaralóból, aztán egyenesen a partra jött, és szörfözött egy kicsit. Mostanában lázadt. És tudta, hogy ez volt az első lépés, amit majd számtalan másik követ majd. A mellette álló idősebb varázsló igazán veszélyesnek tűnt, és Beaut vonzotta a veszély.

– Nem mondod meg a neved?

– Draco – vetette oda kicsit élesen.

– Örülök. Szerelmibánat? – kíváncsiskodott csillogó szemekkel.

Draco ránézett, de olyan szemekkel, amik mást már rég eliszkolásra késztettek, de Beau nem volt ilyen.

– Le sem tagadhatnád, haver, annyira lóg az orrod, és amilyen savanyú képet vágsz. A nővéremnek most volt egy, pár hete szakított, én mondom egy hetekig csak sírt, persze ezt neked nem javaslom, vagy csak akkor, ha senki se lát. Én mondom neked, akkor senki sem fog tisztelni – csevegte tovább, mit sem törődve azzal, hogy a közönségét érdekli-e a mondandója. – És nekem is volt már néhány barátnőm. Nagyon szívesen adok tanácsot.

A tejfölszőke mágus a legkevésbé egy nyolcévestől várt tanácsot.

– Kösz, de elboldogulok.

– Hát te tudod. Úgy nézel ki, mint akit egy kenguru mellkason rúgott. De, ha nem akarsz beszélni róla, akkor nem kell. A neved miatt vannak azok a pikkelyek az arcodon? – kérdezte érdeklődve. – Nagyon menő. Az én szüleimnek eszébe se jutott, hogy valami olyasmi után nevezzenek el, amit magamra bűvölhetek. Van tetkód?

Draco alig hallhatóan felsóhajtott. A szívfájdalom mellé kapott egy enyhe fejfájást is.

– Mindig mindenkit idegesítesz a kérdéseiddel?

– Állandóan – sóhajtott fel Beau, mintha nem tehetett volna róla, és ez csak a természetéből fakadó tulajdonság lenne. – Szóval hogyan bűvölted fel magadra a pikkelyeket, amik olyanok, mint egy magyar mennydörgőé? Mondd el, légyszi! Ha kapok pálcát megcsinálom én is magamnak vagy valami hasonlót.

– Honnan veszed, hogy ezek milyen pikkelyek?

– Haver, erre nincs sárkány, de én mindent tudok róluk. A pikkely formája és a színe alapján meg lehet állapítani. – Olyan sóhajt hallatott, mintha Dracót kissé tudatlannak tartaná.

– Akkor te olyan okos féle vagy.

– Ahogy vesszük. Szóval? Mi a pikkelysztori?

– Varázslat közben baleset ért – válaszolt a rövid változattal.

Beau szeme elkerekedett.

– Durva.

– Lassan megyek – szólalt meg Draco, mielőtt a kis szószátyár megint megszólalhatott volna.

– Megnézhetem, ahogy elmész? Sosem hagyják, hogy megnézzem milyen egy zsupszkulcsos utazás. Mi nagyrész hoppanálva megyünk mindenhova.

Draco mélyen felsóhajtott, aztán megmasszírozta az orrnyergét.

– Jó, de maradj távol.

– Mennyire?

– Kétszer ennyire.

– Oké. És mit fogsz csinálni, ha elmész?

– Tanulni megyek – válaszolt Draco a maradék türelmét összeszedve.

– Áh, és mit?

– Sárkánytant.

Beau hátravetette a fejét, aztán felnevetett. Draco egy enyhe kis Exmemoriamben gondolkodott.

– Draco, aki sárkányokkal foglalkozik, sárkánypikkelyes arccal– foglalta össze a fiú. – Ez egyszerre hangzik nagyon menőnek és lúzernek.

– Idegesítő vagy, kölyök.

– Sokan mondják – vonta meg a vállát Beau. – De általában mindig azt mondják, hogy cuki vagyok. Tudod, ez ilyen személyiségemből eredő báj.

– Hát persze – jegyezte meg Draco epésen.

– Akkor sok szerencsét, haver – mondta Beau, és hátrébb húzódott. – Lehet majd meggondolom én is ezt a sárkánytant.

A tejfölszőke varázsló csak bólintott, aztán egy pillanattal később már ott sem volt.

hozzászólások: 2

by Neola @ 31 Dec 2023 01:08 am

Szia!!
Ooooo ez egy nagyon rossz búcsú volt. Mármint értem én, de miért nem lehetet azt mondani "2 év és jövök vissza hozzád."? .
Nagyon jól sikerült a Granger házaspár visszatérése. Ez a legkevesebb, amit valaha olvastam.
Ez a srác meglepett. Végtelenül cuki volt. És először az jutott eszembe, hogy a jövőből egy pillanat Hermione és Draco gyereke.
Fuuu köszönöm szépen! Már vártam a végét.(de szomorú ismét lettem, hogy vége) Nagyon jó történet kerekedett belőle! Asszem még ígértél egy plusz részt. Kíváncsian várom mi történt velük.
Neked is Dramione-ben, ihletben, békében és boldogságban Gazdag új évet kívánok!!
Üdv: Neola
Ui: férjem korán ment dolgozni fel keltem vele. visszafeküdhettem volna, de muszáj volt elolvasnom legalább ezt az egyet. Már nagyon érdekelt hogy alakul a vége
Most viszont alszom tovább.

by Nyx @ 31 Dec 2023 02:51 am

Szia, Igen-igen tudom Szemét voltam, hogy nem hagytam nekik semmilyen reményt. De majd azért találkozni fognak egyszer.
Örülök, hogy tetszett Hermione szüleinek emlék visszahozzása. Velük nem akartam akkora drámát, elég ficben van már ilyen. És Hermionénak kell egy biztos pont.
Beau majd még szerepelni fog a következő részben. Remélem, hogy felnőttként is tetszeni fog. De igazán se Draco, se ő nem fog erre az egészre emlékezni. Köszönöm szépen a jó kívánságokat!
UI: Remélem, hogy nem szidsz meg érte, de még van egy fejezet hátra. Nem akartam egy fejezetbe sűríteni az egészet. Az sem lesz éppen vidám. Addig is jó pihit! Férjednek jó munkát, de remélem nem kell sokáig dolgozni.