31. fejezet
Új kezdet

Egy héttel később…

Hermione már maga sem tudta mióta folyt a víz a fürdőszobában. Többször is megmosta az arcát, mire elzárta a csapot, és bele tudott nézni a mosdó feletti tükörbe. Egy riadt, barna tekintet nézett vissza rá, ami keveredett azzal a végtelen szomorúsággal, amit most érzett. A mély letargia, ami még messzebbre űzte az őt körülvevő sötétségben. Draco már egy hete elment, és a hiányát jobban megszenvedte, mint azt először gondolta. Úgy érezte, mintha a saját teste egy teljesen különálló életet élne a lelkétől. Csak felkelt és lenyugodott a nap, miközben ő próbált kétségbeesetten lélegezni és élni. Várta azt a percet, amikor egyetlen szívdobbanás sem lesz fájdalmas.

Megpróbálta elrejteni szívfájdalmat, mosolyogni, részt venni a szülei új életében. Megbeszélni újra és újra azokat a dolgokat, amik az emlékeik kitörléséhez vezettek. Hermione egyik féleleme az volt, hogy nem értik meg az okait, félnek majd tőle, de nem így történt. A családját ez még jobban összekovácsolta. Erősebbek lettek tőle.

A napok közben egyre csak teltek, aztán észrevette magán azokat a különös, és megmagyarázhatatlan tüneteket, amikkel eddig nem foglalkozott. Máskor a stressz okozott ilyesmiket, de most csak szomorú volt. És a szomorúság és a szívfájdalom nem okoz ilyesmit. Majd felmerült benne a gyanú… Nem figyelt oda magára, emlékezett vissza. Hagyta a mentális problémáinak, hogy elhatalmasodjanak rajta, és a saját testét nem kísérte figyelemmel, mindent azokra az átkozott bűbájokra bízott. Pontosan úgy, ahogy a bujkálásuk évében Harryvel és Ronnal. Noha, akkor nem kellett félnie egy bizonyos következménytől, de most…


A szabálytalan ciklusát a stressznek és a felfokozott érzelmi állapotának tudta be. Elfogta az idegesség. Azóta késett, hogy azon a mámoros éjszakán Dracóval először együtt volt. Most már tisztán emlékezett, nagyon sokat számolnia sem kellett, mire rájött. Nem gondolkodott akkor tisztán, sőt egyikük sem. Később persze mindig védekeztek, de akkor… Vér tódult az arcába, a szíve hevesen lüktetett.

– Merlinre – suttogta halkan, miközben megfogta a mosdókagyló szélét, és előre hajolt. Megvárta, amíg elmúlik a hányinger.

A szülei elmentek bevásárolni, így egyedül volt a házban. Tökéletes időzítés. A terhességi teszt ott feküdt a mosdó szélén, és csak a megfelelő időpontig kellett várnia, hogy megjelenjen az eredmény. A lány csüggedten leült a kád szélére, és a kezét az ölébe ejtette, hogy ne remegjen annyira.

Pár másodperc volt hátra.

A szíve egyre hevesebben vert.

Figyelte, ahogy a kis karórájának másodpercmutatója végül körbeért. Felemelte a tesztet, és megnézte.

Pozitív volt.

– Oh, Istenem! – mondta ki hangosan, majd visszaült a kád szélére. A kezei és a lábai remegtek. Mégis mit tegyen most? A sírástól megrázkódott a válla. Soha nem érezte magát ennyire tanácstalannak. Kellett néhány perc mire össze tudta szedni magát. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta, és kitörölte a szeméből a könnyeket.


***

Órákkal később Hermione a verandáról a hullámzó vizet nézte, miközben a gondolataival viaskodva próbált végre megnyugodni. Annyira nehéz volt, annyira sok gondolat kavargott benne. A kezében volt az a pergamenboríték, amit Dracónak akart elküldeni. Letette maga mellé a padra. El akarta küldeni, de innen a mugli világból erre esélye sem volt. Nem mintha számított volna arra, hogy a fiatal varázsló visszajön, de tudnia kellett. Bárhol is volt most Draco, ezt nem titkolhatta el.

– Minden rendben, Hermione? – szólalt meg az anyukája, majd két bögreteával leült mellé a padra, a bögréket közben letette az asztalra. – Tudom, hogy szép itt. De már vagy egy órája bámulod a tájat.

– Nincs rendben semmi – rázta meg a fejét, de igyekezett nem egy újabb sírásban kitörni. – De nem kell aggódnod miattam.

– Napok óta emészted magad, édesem. Az a fiú…

– Draco.

– Szereted őt?

– Igen – bólintott Hermione. Jane megfogta a lánya karját, aztán biztatóan megsimogatta. – Teljesen, totálisan beleszerettem. Én… erre nem számítottam. Nem is akartam, de… megtörtént.

– Oh, édesem! – kezdett bele az édesanyja, majd közelebb húzta magához Hermionét, aki belesimult az ölelésébe, pontosan úgy, ahogy kisgyerekként. – Én nem teszek úgy, mintha tudnám, miért nem maradhattatok együtt. De tudom, mennyire fáj egy szakítás.

– Mi igazán nem jártunk együtt – vallotta be végül a fiatal boszorkány. – Annyira bonyolult az egész köztünk. Sosem kedveltem, de amíg Írországban voltunk sokkal jobban megismertük egymást. Kiderült, hogy mennyire más is, mint amilyennek hittem. Én… nem is tudom mit mondjak.

– A szerelem olykor zűrös tud lenni – szólalt meg az anyja gyengéden. – Apáddal mi is sokáig küzdöttünk, mert az én szüleim nem akarták őt elfogadni. És eleinte mi sem kedveltük egymást. Annyira sokat veszekedtünk, és harcoltunk egymással, aztán egy idő után minden megváltozott. De látod, mégis együtt maradtunk.

– Ez ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb – sóhajtott fel Hermione, és mintha az egész élete egyszeriben felbolydult volna. – Túl bonyolult. Tudod, a családja a sötét oldalt szolgálta, és kényszerítették, hogy ő is ezt tegye – kezdett bele a boszorkány. – Csak a hatalom érdekli őket. És ennek túl nagy ára lett. Az apját most is csak ez érdekli, és Dracót is hatalmi pozícióba akarja hozni. Ez inkább politikai hatalom, mint varázserőből eredő. Legalábbis én így tudom.

– Csak egy gyerek – csóválta meg a fejét Jane. – Ti is csak gyerekek vagytok még. Én… én el sem tudom képzelni azokat, amiket elmondtál nekem. Nem nektek gyerekeknek kellett volna ezt a csatát megvívnotok. Túl fiatalok voltak ilyesmihez, túl fiatalok… És ez, amit mondtál. Draco apja egy igazi zsarnok.

– Valóban az.

– A varázsvilág sem különbözik sokan a miénktől. Nem igaz? Háborúk… veszteségek… hatalom… vagyon. Nincs új a nap alatt.

– A barátaim… az iskolatársaim… annyian meghaltak – szólalt meg síri hangon Hermione. – Én nem… nem… nem akartam ebben részt venni, tudod? De muszáj volt. Meg kellett tennünk, nem volt más lehetőség.

– Oh, drágám!

– Sajnálom, amit tennem kellett veletek. Ők nem válogatnak az eszközökben. Nekik csak egy célpont lettem volna a családom. Egy zsarolási alap, engem pedig veletek tartottak volna sakkban. Nem kockáztathattam meg ezt a lehetőséget.

Jane elengedte egy pillanatra a lányát, aztán megsimogatta az arcát. Annyi szeretet volt ebben a mozdulatában.

– Bár őszintébbek lettünk volna – mondta végül Jane. – Bár tehettünk volna valamit, valami mást, valami jobbat. Én nem ezt akartam neked, Hermione.

– Tudom, tudom…

– Drágaságom. – Miközben ezt mondta kisimított egy hajtincset az arcából. – Bármit megtettem volna, hogy ezt ne kelljen átélned. Tudod? Bármit! Ha kellett volna, akkor a legmesszebbre vittünk volna el onnan.

A boszorkány a könnyeivel küzdve bólogatott.

– Én el akartam menni Harryékkel. Tudtam, hogy nem engednétek el. Csak a biztonságotok érdekelt – szólalt meg újra Hermione. – Én… kiemelt helyen voltam a listán. Mert Harry Potter barátja vagyok. Nem tehettem meg, hogy nem segítek… A jóslat.

– Jóslatok… – rázta meg a fejét az asszony. – Még mindig nem hiszem el, hogy az emberek képesek ilyesminek bedőlni.

– Ez nem egy csaló műve volt. Hanem egy igazi látóé. Ilyenből nagyon kevés van – magyarázta a boszorkány. – Ez több, minthogy hiszünk-e benne vagy nem.

– Pszichopaták – jegyezte meg Jane, majd elkomorult. Hermione soha nem látta még ilyennek az anyját. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire nagy veszélyeben vagy. Bár meg tudtunk volna védeni ettől. Ha nem lenne az erőd…

– De mégis van. És nem mondhatok le róla. Ez vagyok én. Bármilyen nehéz is két világ között őrlődni.

– Tudom, tudom…

– És a magamfajtákat nem tolerálja a varázsvilág egy része, ez pedig csak egy enyhe kifejezés. Az aranyvérű arisztokrácia… csak azokat fogadja el, akiknek a szülei mind varázsképességűek, és kivételes vérvonalból valók – folytatta Hermione. – Draco családja ilyen. Ő pedig… a háború után megváltozott. Ráadásul Draco szembe akar szegülni az apjával, ami… több lesz, mint nehéz, de szabad akar lenni, nem akarja azt, amire kényszerítik. Ő teljesen más. És én… szeretem őt. De nem lehetünk együtt. Most ez nem a legjobb pillanat.

– Értem – bólogatott Jane, majd megsimogatta a kislánya hátát, miközben újra magához szorította. – Ne fojtsd magadba ezeket a dolgokat! Beszéljünk róla! Meg akarom érteni, hogy mi zajlik a varázsvilágban, és mi történt veled. Fel tudod venni vele kapcsolatot?

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Feltérképezhetetlenné tette magát. És nem tudom hova ment.

– Oh, drágám! Nagyon sajnálom.

Hermione kibontakozott az anyja öleléséből, aztán kitörölte a könnycseppeket a szeméből.

– Van még valami.

– Mondd el!

– Draco és én…

A boszorka elhallgatott egy pillanatra. Átmasszírozta az arcát, aztán hátrasimította a hajtát.

– Én… nem tudom hogyan is mondjam el ezt – rázta meg a fejét.

– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

– Persze… tudom… tudom… Csak ez még egy olyan dolog lesz, amiért csalódni fogsz bennem.

– Hermione…

– Úgy tűnik gyereket várok – mondta ki egyszerre, kertelés nélkül a boszorkány.

Jane megdöbbenten meredt a lányára. Mintha nem is mondhatott volna ennél megdöbbentőbbet. Nem szólt egyetlen szót sem. A csend annyira őrjítően ölelte körbe őket, és csupán a hullámok morajlása hallatszott. Anya és lánya tanácstalanul méregette egymást. Kimondatlan gondolatok és kérdések cikáztak körülöttük.

– Én… tudom, hogy felelőtlen voltam… voltunk – folytatta Hermione. – És fiatal vagyok. Soha nem így terveztem, anya. De meg akarom őt tartani.

Jane csak bólogatott, hirtelen a torkát elszorította egy olyan érzés, amit nem tudott megnevezni. Talán az öröm, a harag és a bánat keveréke volt. Soha nem érezte magát annyira közel a lányához, mint ebben a pillanatban. De tudta, hogy ez a helyzet mennyire törékeny.

– Meg fogjuk oldani. Mindenben számíthatsz ránk. – Kinyújtotta a kezét, majd megfogta a lánya kezét, és erősen megszorította.

– Köszönöm! – bólogatott Hermione.

– Hagyd, hogy most mi segítsünk.

– Rendben, anya.

***

Sűrű volt az erő, ahova Draco megérkezett. Ide nem ért el a nyár forró melege, csak a nap fénye sejlett át a sötétzöld faleveleken. Csendesen lépkedett a kitaposott ösvényen. Már ő maga sem tudta mióta ment. Az új bakancsa kicsit még kényelmetlen volt, be kellett volna törnie, de az Ausztráliában tett kitérője ezt nem tette lehetővé. A hegynek felfelé kellett mennie, sziklákkal szegélyezett ösvényen, amelyek meredek voltak, fenyegetőek. Egy madár röppent fel az egyik bokorból. Draco megpróbálta megnézni, de tudta, hogy nem mágikus lényről volt szó.

Kíméletlenül szorította össze az állkapcsát. Úgy érezte, hogy teljesen és végérvényesen eltévedt. Maga az utazás eddig a pontig zökkenőmentes volt. Megváltotta a jegyét a vonatra, majdnem hat órát utazott, aztán az öreg pasas az állomáson erre a hoppanálási pontra irányította. Azt mondta, hogy nincs messze, és a környék tele van varázslényekkel, így el sem tévesztheti az utat. Persze felhívta a figyelmét az időnkénti sárkányüvöltésre, ami nem hangzott éppen veszélytelennek. Főleg, miután leszállt a vonatról, és két magyar mennydörgőt látott repkedni kiábrándítás nélkül. Ez a hely különben is annyira veszélyes volt a hegyomlás, mély szakadékok és szurdokok miatt, hogy a muglik messzire elkerülték.

Tovább folytatta az utat. Talán mégis hagyják, hogy megegye egy sárkány? Nem lenne meglepve tőle. A sárkánygondozó csapatok kemények voltak. De ez nem ijesztette el. Voltak tervei arra, hogy megmentse a saját irháját. Igaz, hogy majdnem három hete nem változott át, de még mindig tudta hogyan kell. Az ösvény kezdett beszűkülni. A sziklák, mintha össze akarták volna nyomni, egészen addig, amíg össze nem zárultak az út végén. Nem volt más út, csak egyenesen felfelé.

– Merlin szerelmére, basszus – mondta ki Draco. Átváltozhatott volna. De jó ötlet lenne egy sárkányrezervátum kellős közepén átváltozni, és vad sárkánynak kiadni magát? Erre rögtön rávágta a választ: nem, jó ötlet. Ha már itt tartunk repülni sem, mert ki tudja mi várta odafent. Levette a hátizsákját, előhívott egy pár kesztyűt, felhúzta őket, rögzítette a táskát a hátán, majd mászni kezdett.

Az elmúlt pár hónapban sokat olvasott a sárkánygondozókról. A sziklafalak mászása benne volt a munkaköri feladataikban, hiszen voltak olyan sárkányfajok, akik mélyen, a szurdokok alján fészkeltek. Ez is egy ilyen alkalmas hely volt, legalábbis Draco szerint. A valóságban persze ez nem így volt. Akkor még nem is tudta milyen mélyen is fészkelhetnek azok a sárkányok, és ez mennyire veszélyes.

A sziklafal nem tűnt magasnak. Draco egy ideje gyakorolta ezeket a falmászást varázslattal. Kapaszkodókat keresett, olyan helyeket, ahol biztonságosan megvethette a lábát.

– Akkor rajta.

Sok minden átfutott a fejét, és tudta, hogy ez veszélyes, de a karja belső felére ragasztott pálca segített, stabilizálta a pontokat, ahol megkapaszkodhatott, és a bűbája nem hagyta lezuhanni. Meg volt az eredménye a sok könyvtárazásnak. A varázslat most nagyon jól jött. Egyre feljebb és feljebb jutott. Felrémlett előtte az emlék. Hermione, jutott hirtelen eszébe a barnaszemű boszorkány.

És ekkor megcsúszott. Elvesztette a kontrollt, amikor a lányra gondolt, de képtelen volt nem gondolni rá. Az utolsó pillanatban vetette meg a lábát egy másik sziklán. Szaporán kapkodta a levegőt, a szíve a torkában dobogott. Mikor összeszedte magát, és újra megtalálta a biztonságos pontokat már dühös volt, és felhasználta ezt arra, hogy ez mozgassa előre. Az izmai megfeszültek, olyanok is, amiknek a létezéséről eddig nem is tudott. Csak a cél lebegett a szeme előtt.

Izzadni kezdett a megerőltetéstől, miközben minden izma megfeszült. És amikor elérte a peremet, már erősen zihált. Lépteket hallott meg, majd felnézett. A nap éppen a szemébe sütött, és annak a valakinek az alakja jelent meg előtte, akinek csak egy kinyújtott kezét látta tisztán.

– Segítek – szólalt meg erős, ír akcentussal a feketehajú fiatal varázsló, és kék szemeivel egyenesen ránézett. Dracónak kétsége sem volt afelől, hogy az volt. Hunyorogva nézett a szemébe, majd megfogta a kinyújtott kezet, aztán felnyomta magát.

– Még egy balek – szólalt meg egy másik vidám hang. Kócos, hullámos, barna haja volt a másik varázslónak, ami rendetlenül hullott a homlokába. Aztán skót akcentussal káromkodni kezdett, majd segített ő is felhúzni Dracót. – Jól vagy, cimbora?

– Aha – lihegte Draco, aztán szétnézett. Két varázsló állt előtte. Mindketten magasak voltak, a skót varázsló igencsak cingár, de nagy lapátkezei voltak.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel. Pontosan ott volt, ahova menni akart. Majd a két varázsló felé fordult. Kinyújtotta a kezét.

– Finn Donovan – mutatkozott be az ír varázsló, aztán erősen megszorította Draco kezét.

A varázsló a másik társuk felé fordult.

– Skót – közölte a nevét egyszerűen a másik.

– Rendes neved is van – forgatta meg a szemét Finn.

– Igazán, Finnbar? – cukkolta vigyorogva.

– Ne hívj így! – sziszegte a másik, majd szúrós szemmel nézte a másikat. – Mondd meg a neved inkább.

– Hayden… MacAllister.

– A MacAllister klánból? – kérdezett vissza Draco. Ismerte a klánt. Igazán híresek voltak az whisky gyártásról, és még az erőszakos, harcos természetükről. Sok-sok varázsló került ki abból a klánból.

– Abból – felelte Skót. – De jobb, ha csak Skótnak hívsz. Érdekes, hogy valaki engem ismer fel, és nem téged Finnbar.

A kékszemű ír összehúzott tekintettel nézte a barátját, és láthatóan meg akarta ütni. Draco közben mintha hópelyheket látott volna, de azt hitte csak hallucinált a megerőltetéstől. Eszébe jutott, hogy talán ismeri Finnt. Roxfortból. Donovan klán. Különleges képességek.

– Fogd be, Skót! – pirított rá Finn, majd összeszedte magát. – És te ki vagy?

– Draco…

– A mennydörgő pikkelyek miatt?

– …Malfoy.

Skót vihogva nevetett fel, aztán a nagy lapátkezével megveregette a varázsló hátát. Cingár volt, de nagyon erős.

– A szökött, a kitagadott, és a… Segíts, Malfoy, te hogyan jellemeznéd magad.

Dracónak nem kellett sokáig gondolkodnia.

– Szökött és kitagadott… exhalálfaló. – Sokkal könnyebb volt ezt kimondani, mint azt gondolta. Kimondottan felszabadító volt.

A két varázsló meg sem rezzent arra, amit mondott. Semmi ítélkezés, semmi fintor. Mindkettejüknek volt múltja. Itt pedig, amikor felhúzták Dracót a sziklaperemen, mindent maga mögött hagyott.

– Én… – kezdett bele Draco valami magyarázatfélébe, de leintették.

– Hmm… akkor az ír, a skót és angol.

– Mint egy rossz viccben – csóválta meg a fejét Finn. – Találj ki mást.

– Majd ezen még dolgozunk, cimbora – vigyorgott Skót. – De jó haverok leszünk. Viszont mit az új és legjobb barátod el kell mondanom, hogy megszívattak.

– Mi? Miért?

– A hoppanálási pont itt van fent – mondta a varázsló, és megmutatta a helyet. – Az a másik a gyakorlópálya miatt van. Úgyhogy feleslegesen izzadtál meg.

– És ha megkerülted volna a darufejes sziklát, akkor egy kényelmes lejtőn jöttél volna fel – folytatta Finn, majd a könyökével meglökte Skótót. – Szerencsétlennek nem is lehetne nagyobb baja, minthogy te leszel a legjobb barátja. Velem jobban jársz, Draco.

– De velem jobban, mert én tudom, hogy kin kell bosszút állnod – vigyorodott el Skót ravasz mosollyal.

– Mindenki tudja, hogy Jericho volt. Szereti az újoncokat megszívatni.

– Egy igazi patkány.

– Ő kicsoda?

– A táborvezető fia. Ja, egy igazi vadbarom – magyarázta Skót. – Gyere megkeressük Charlie mestert!

– Azt hittem, hogy ő a vezető.

– Még nem. De a csapatunkat ő vezeti – mondta Finn. – Te vagy ezek szerint a harmadik újonc. Csak egy hónap lemaradásban vagy. Az nem annyira vészes.

– Ja, feltartottak egy kicsit – magyarázta Draco. Bár ez enyhe kifejezés volt, amiket az elmúlt hónapokban átélt. – Még volt egy kis elintéznivalóm.

– Majd mi segítünk. Jól fogunk szórakozni.

– Mert a sárkánygondozó képzés maga a móka és kacagás – nevetett fel Skót öblösen.

– Van jótanácsod? – kérdezte Draco.

– Persze, vigyázz az ujjaidra. Ezzel a balekkal fogadtunk, hogy nekünk sosem fog egy ujjunk se hiányozni – mutatott Finn felé Skót, aki beleegyezően bólintott. – Beszállsz?

– Igen, persze, beszállok – vigyorodott el ő is végül. – Mindegyik ujjamra szükségem van.

– Mondd csak, Draco, hogy bírod a sárkánytrágyát? – kérdezte Skót vidáman. – Itt aztán lesz bőven.

Draco csak felnevetett, aztán nem sokkal később mind a hárman élénk beszélgetésbe kezdtek. Hirtelen arra eszmélt, hogy először az életében alig fél perc alatt kötött barátságot. Soha nem volt ilyesmiben része. Figyelte a két új barátját, akik azonnal, kérdés nélkül befogadták. Valami más vette kezdetét az életében. Talán valami jobb és felszabadítóbb.

Az új kezdet mámorában fürödve a szíve fájdalmasan dobbant meg. Miközben az új otthona felé haladtak megérintette a karkötőt a csuklóján. Rá emlékezett. A lányra, akit maga mögött hagyott. És várta, hogy eljöjjön az a nap, amikor a légzés többet nem jár majd fájdalommal.

– Mondd csak mik ezek a pikkelyek rajtad? – zökkentette ki a gondolkodásból Skót.

Draco most először olyan ravasz mosolyt villantott, amit már olyan régen.

– Le fogtok padlózni, ha ezt megmutatom.

***

A nap vége Hermionét a parton találta. Egy igencsak embert próbáló beszélgetésen, és napon volt túl. Felkereste az itteni varázsvilág egyik gyógyítóját, és a mugli teszt eredményét megerősítették. A bagoly pedig elindult a levéllel Draco számára. Onnantól kezdve minden egyes pillanat olyan volt, mintha kívülről szemlélte volna magát. Teljes zsibbadtság uralta. A friss széltől azt remélte, hogy majd kiszellőzteti a fejét, de csak sötét gondolatokat hozott.

A lábujjait belefúrta a homokba, ami még mindig meleg volt, és csak a sötétséget figyelte, ahogy kioltja a nappalt. Éjszaka lett. Sötétséget érzett magában. Hogyan is nevezhetné ezt a kíméletlen érzést? Ami akkor tört rá, amikor leghangosabban ordított a csend körülötte, amikor mindenki annyira hiányzott, hogy a levegőt is nehezen vette.

Mikor tévedt el ennyire? Mikor vált minden egyszeriben ennyire sötétté? Mikor kezdett a szívében lévő fekete lyuk mindent elnyelni maga körül? Talán a bánat szülte ezeket, ami olyan hatalmas volt, mint maga az előtte elterülő öböl vize. Mély és sötét, sokkal nagyobb saját magánál. A fájdalom pedig… csendesen, kitartóan mellé lopakodott… Reménykedett benne, hogy az idő során elfogy majd. És a kétségbeesést egyszer majd a remény váltja fel.

Mélyen felsóhajtott. És eszébe jutott, hogy nem minden nap fürödhetett verőfényben. Sosem könnyű utat választani, helyes utat még inkább. És egy keresztútnál állni félelmetes és zavaros. Nincs hozzá térkép, nincs hozzá ismertető. Egy döntés az egész életét megváltoztathatja, nemcsak a mindennapjait, hanem három élet jövőjét is meghatározta. Persze szembenézni az ismeretlennel félelmetes.

A változás ott volt a levegőben, mint tengervíz sós illata, amely az esi fuvallattal bekúszott a tincsein keresztül a tarkójára, s bizsergett tőle a bőre. Csak a szívére hallgatott, amikor meghozta a döntést az apró életről, ami benne növekedett. És remélte, hogy ez a döntés egy jobb és boldogabb út felé vezeti vagy lehet, hogy maga a jobb dolog találta meg? Szomorúan mosolyodott el. Igen. Talán az utóbbi.

Hátradőlt a homokban, és felnézett a csillagporos égre. A kezét a hasán nyugtatta. A csend mélységében, amit csak a víz hullámzása tört meg újra Dracóra gondolt. Reménykedett benne, hogy egyszer majd visszatér hozzá. És akkor meglátta. Csak az éjszaka fekete egén ragyoghattak fényesen a csillagok. Talán ezek majd egyszer hazavezetik mindkettejüket.


Ekkor kezdődött el minden…

hozzászólások: 2

by Neola @ 21 Jan 2024 04:42 pm

Fuuuuu, de érdekes befejezés. Sokkoló igazság, magány.
Nagyon nagyon tetszett Hermione anyjának hozzá állása. "lehet Mugli vagyok, de számithatsz rám". Éreztem ezt a mondatot az anyai válaszaiban. Érdekes, új szerű! Ilyet nem olvastam még.
Véletlenül bedupláztad a történetet,majd nézz rá. Először azt hittem valami időhurokba került Hermione.
Köszi szépen! Imádtam!
Üdv:Neola

by Nyx @ 22 Jan 2024 04:14 am

Ez az első olyan történetem, aminek a vége nem happy end. Nagyon nehéz volt, mert általában szeretem, ha mindegyik szereplőnek elrendeződik sorsa a végén. Sokat gondolkodtam azon, hogy Hermione szüleivel mi legyen. Annyiféle verziót olvastam, de szerintem az, hogy ők támogatják és vele vannak annál értékesebb dolog nincs. Jajjjj köszi, hogy szóltál. Kicsit túlstimulált voltam ezek szerint Köszönöm szépen én is!