4. fejezet
Utazás az ismeretlenbe

Alkonyodott, a nap sugarai vérvörösre festették az Ír-tenger tajtékzó vizét, a hullámok egy vitorlás hajót himbáltak, ami egy papírcsónak tehetetlenségével siklott a vízen. A fedélzeten Hermione Granger búslakodott, s az egyre távolodó otthona felé tekintett, ahol szívét hagyta. A hullámzó víz minden egyes könnycseppjét elnyelte és hozzáadta a hatalmas víztömegéhez. Már órák óta nem látta a partvonalat, de ez egyáltalán nem érdekelte. A fájdalom vele utazott és cseppet sem csökkent. Ron egyetlen reményt sem hagyott a lány számára, ami a jövőjét még kilátástalanná tette. A Véla nevű hajó megállíthatatlanul tört előre, dacolt a hullámokkal is, hogy őt új célja felé sodorja. A hűs tengeri szél kalandokat ígért neki, de ő egyáltalán nem figyelt rá.

Hermione szíve egyre nehezebb lett, érzései egyre fájdalmasabbak. A himbálózás pedig egyáltalán nem segített a megnyugvásban. A karkötő ott csillogott a narancsos napfényben, kacéran, dölyfösen, pontosan úgy, mint Mae, aki belerángatta ebbe az egészbe. Barna haját az egyre erősödő esti szél tépázta, de ő nem törődött vele, még ha az összes szálat elvesztené is. Egy levelet tartott a kezében, ami megpecsételte a további életét.

Athlon, a neves varázslóiskola – gondolta keserűen, még talán örült is volna neki, ha nem egy szörnyű feladattal bízzák meg. Egy tanárt kellett szemmel tartani férjével együtt és jelentéseket kellett küldözgetnie. Micsoda képtelenség… Mintha egy csúszómászó lenne, egy besúgó, aki gátlástalanul bánik másokkal.

Septimus Severus és Persephone Lennox – olvasta a neveket, egyik név sem tűnt ismerősnek. Miért is lett volna az? Hiszen azt sem tudta mit keressen. Annyi kérdés megfogalmazódott benne, amire még nem kapott választ. Már most gyűlölte azt, amit kérnek tőle. Bűnnel fizetett a bűnéért – ez igazán ironikusnak hatott. Felrémlett előtte szülei képe, fülében felcsendült a sikolyuk és egy újabb könnycseppet ejtett. Szerette őket annyira, hogy gondolkodás nélkül feláldozza magát értük.

A bágyadt napfény ismét megcsillant az ezüst karperecen, ami a szabadulását akadályozta meg. Mae tette rá még Roxfortban, ezzel pecsételték meg az alkujukat. A béklyó elegáns megoldást nyújtott mindkettőjüknek, nem volt sem feltűnő, sem hivalkodó. Diszkréten beleillett a lány öltözködési stílusába. Csupán Hermione számára tűnt tehernek; undorodva megforgatta a leheletnyi anyagot. Meg is fojtotta volna a kis megbűvölt förmedvény, ha bármit is mondott volna, még a gondolatát is kitalálta és jól megszorongatta. Hermione talárja ujját a kezére húzta, hogy ne is lássa. Szinte semmi súlya nem volt, így fel sem tűnt a viselése. A lány azonban egyáltalán nem bírt megfeledkezni róla.

Némán nézte, ahogy a tenger szilaj hullámai vadul csapkodják a hajó oldalát, s hallgatta a szél hangját, amitől némi vigaszt várt. Az erős fuvallat az arcába csapta a sós tengervizet. Megborzongott a hideg érintéstől, s fázósan húzta össze magán a kabátját, itt a nyílt tengeren nem maradt biztonságosnak tartott hely. Vágyakozva gondolt vissza majdnem otthonára, Ronra és Roxfortra. Mintha akkor érezte volna, hogy többet egyik sem lesz része az életének.
Sirályok panaszos hangjára lett ekkor figyelmes, s amikor a hang irányába fordult észrevette a szárazföld sötét sziluettjét.

Nemsokára megérkezik – gondolta szomorúan. Becsukta a szemét és próbált egy örömteli emléket keresni, de hiába volt minden. Egy hideg kezet érzett a vállán.

– Megérkeztünk, Miss Granger! – szólalt meg egy reszelős hang a háta mögött. – Készüljön össze, mert nem tudok sokáig a kikötőben maradni.

– Köszönöm! – bólintott hálásan és némi mosolyt erőltetett magára, ami mosolygásra késztette a fogatlan, öreg tengerészt is.

Hermione a következő pillanatban arra eszmélt, hogy egyedül van és csomagjaival együtt áll egy ismeretlen kikötőben. Furcsa módon szürke köd úszott keresztül a tájon, csökkentve a látási viszonyokat. A lány nem egészen értette, de biztos volt benne, hogy ezt varázslattal hozták létre. Mintha látni vélte volna, hogy két ember egy szürke pokrócba csavart, mozgó valamit emel le a hajóról. Aztán figyelme egy közeledő himbálózó viharlámpás felé vonzotta. Egy magas, harmincas éveiben járó férfi közeledett felé hosszú lépteivel. Az idegen nem tétlenkedett, rögtön Hermione felé vette az útját.

– Hermione Grangerhez van szerencsém? – kérdezte kimért, érces hangján. Arcát megvilágította a lámpás fénye és Hermione megrettenve hátrált tőle. A férfi arcát egy hosszú heg szelte ketté, s tette félelmetessé. Fekete, rövidre nyír haja és tetoválásai ijesztően hatottak.

– Igen, üdvözlöm, én vagyok Hermione Granger – nyújtott kezet a lány és próbálta félelmét palástolni.

– Remélem, hogy jól utazott. Leo Minorous vagyok – fogadta a kézfogást. Keze hideg volt, de ennek ellenére erős és kérges volt. – Nem szoktam kérkedni, de a tanár vagyok. Én fogom tartani a sötét varázslatok elemzését.

– Nagyon örvendek – nyújtotta a kezét Hermione, de a férfi egyáltalán nem viszonozta azt. A viselkedése alapján elkötelezett aranyvérű varázslónak tűnt, aki cseppet sincs kibékülve a maga fajta sárvérűekkel. Ezt a helyet nem érte el Voldemort hatalma és uralma, mégis már előre elítélték Hermionét.

– Ezt kötve hiszem, kisasszony – vigyorodott el Leo. – Retteg tőlem. De ne aggódjon, nem fogom bántani, csupán az iskolába fogom elkísérni.

– Nem félek magától – jelentette ki a lány dacosan. Egyedüli értés talán az undor volt, amit a férfi iránt érzett.

– McGalagony professzor elismeréssel beszélt önről. Nos, mindenki tudja, hogy harcolt a Potterrel. A bátorságát csodálom, de ne áltassa magát. Potter segítőjeként csak másodhegedűs volt, itt még annyi szerepet sem fog kapni. – Azzal a férfi egy laza kézmozdulattal a levegőbe reptette Hermione csomagjait és előre küldte a szálásra. – Nem olyan nehéz ez, mint gondolja, csak rengeteget kell gyakorolni.

– Ezt pontosabban is meg tudná fogalmazni? Nem igazán értem, hogy mire akar kilyukadni. – Hermione kíváncsi volt mennyire ad őszinte választ a férfi. Leo egyáltalán nem köntörfalazott, s meg is adta a választ.

– Az aranyvérűek, Miss Granger – nevetett fel gúnyosan. – Talán nem hallott róluk semmit sem?

Hermione csak halványan bólintott, de nem szólt semmit sem, csak követte Minor professzort, akit már most nem kedvelt. Nem tiltakozott, amikor megfogták a zsupszkulcsot és egyenesen az iskola kapujában találta magát. A férfi öklével rácsapott a hatalmas lakatra, ami egy kattanással kinyílt és a vaskapu kitárult előttük.

A ködtől nem lehetett kivenni, hogy milyen is a kastély, de Hermione olvasmányai szerint sokkal kisebb, mint maga Roxfort, ugyanakkor így is tekintélyes méretű. Ahogy beléptek a kapun, nem látott különbséget a két kastély méretben, viszont a díszes hivalkodás rögtön szembetűnő volt.

Leo professzor lendületes léptekkel haladt tovább egészen a hatalmas főajtóig, ami szintén megadóan engedett utat nekik. Egy rideg előcsarnokba érkeztek, ahol alig volt némi fény, Hermione próbált körülnézni, de aztán feladta.

– Mrs Cooper fogja elkísérni a szobájához – szólt hűvösen a férfi, majd egy pillanat múlva eltűnt egy rejtekajtón át.

– Jó estét, kedvesem! – köszöntötte egy mosolygós molett asszonyság, akiről egyből Mrs Weasley jutott eszébe. Azzal a különbséggel, hogy ennek a nőnek kifogástalan volt az öltözése és piros körmei ragyogtak az előcsarnok fáklyáinak fényében.

– Jó estét, asszonyom! – viszonozta a köszönést Hermione.

– Hermione, ha nem tévedek? – A lány csak beleegyezően bólintott. – Már nagyon várják itt magát.

– El tudom képzelni, hogy mennyire – jegyezte meg gúnyosan. Nem várt semmi jót sem ettől a helytől és talán igaza is volt.

– Ne legyen ilyen borúlátó, kedvesem! Itt senkit sem érdekel a származásra, ezek a gyerekek csak a sikert hajszolják és el vannak foglalva saját magukkal. Ugyan, csak egy évig lesz itt, de ezt az évet nem fogja elfelejteni.

– Ebben biztos vagyok – mondta színtelen hangon Hermione és önkéntelenül megfogta az ezüst karperecet, amit rettenetesen idegesítőnek talált. Az asszonyság csak csacsogott és csacsogott, egyszeriben egy egész tucat történetet hallott a kastélyról, az iskoláról és a diákokról. Máskor, más körülmények között talán még élvezte volna, de most egyszerűen idegesítette.

Némán követte Mrs Coopert az emeltre, majd egészen a hálótermekig. Egy réztáblán megpillantotta a saját nevét. Szíve nagyot dobbant, de fogalma sem volt róla, hogy miért.

– Ez egy különleges szoba – magyarázta a boszorkány. – Olyan lesz, amilyennek gondolod, úgy változik, ahogy a gondolataid. Persze lehetne veszélyes is, de egy intelligens varázslatról van szó. Remélem, hogy tetszeni fog.

– Igen – mosolyodott el kényszeredetten Hermione. – Biztosan nagyon fog tetszeni.

– Jó éjszakát, kedvesem! Szólj, ha szükséged van valamire.

– Köszönöm. Jó éjszakát önnek is! – Az asszony csak mosolygott, aztán már el is tűnt a folyosón. Hermione meglepetten nézett körült és nagyon sóhajtott, majd megcsóválta a fejét. Itt sem lesz könnyebb – gondolta magában. Már éppen bement volna a szobájába, egy vörös, lila hajzuhatag suhant el mellette.

– Nem láttál egy fekete macskát? – kérdezte a lány dühösen, s megint megváltozott a hajszíne mély bordóra és mintha némileg még fel is izzottak volna a hajtincsei.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione.

– Ahh mindegy – sóhajtott gondterhelten. – Majd később kinyírom Cassiet. Te vagy az új lány?

– Igen, Hermione…

– Granger tudom, aki beírta magát a történelemkönyvünkbe – mondta unottan a boszorkány. – Szia! Carina Prava vagyok. Én is hasonlóképpen benne vagyok az iskola történelmében, mivel hetedik generációs metamorfmágus vagyok.

– Nagyon örülök.

– Én is, remélem, hogy barátok leszünk – nevetett Carina és kékre változtatta bőrszínét. – Annyira unom magam, jót tenne egy kis társaság. Kár, hogy nincsenek közös óráink.

– Ezt meg honnan tudod?

– Belenéztem a papírjaidba – vonta meg a vállát hanyagul. – Nem nagy ügy, amúgy is mindenki kíváncsi volt rád. Persze most már nem, amikor megtudták, hogy milyen tárgyakat választottál. Csupa olyasmi, ami senkit sem érdekel, bár akad pár érdekes is. Oké, majd később még beszélünk. Szia!

– Szia! – köszönt Hermione meglepetten, aztán benyitott a szobába. Egy átlagos nagyságú helyiség volt, szegényesen berendezve, de a lány mégis örült neki. Gyorsan lezuhanyozott, aztán fáradtan dőlt le az ágyra, s rögtön elaludt. Akkor még nem is tudta mennyire magányos lesz itt.

A szoba plafonján sötét eső fellegek jelentek meg, melyek szomorúan keveregtek a fehér falakon. De ezt az időjárást csupán képzelte.

***

Nem is olyan messze a kastélytól mozgolódást támadt a szürkületben. A Hold feltűnt a horizonton, s halvány fénye bekúszott a fák közé. A tisztáson egy férfi összehúzott szemöldökkel az eget figyelte, és elkomorodott. A csillagok már kirajzolódtak az égen, bár nem látott semmi különöset, talán éppen ettől volt ideges. Tartott attól, hogy meglátják őket, bár ez nem volt valószínű. A minisztérium sötét mágusokra vadászott, ő pedig sosem tartozott közéjük, noha nem volt fehér mágus sem. Sóhajtva masszírozta meg elgémberedett nyakát.

A varázsló elővette a pálcáját, aztán elsuttogta a varázsigét, de nem történt semmi. Megvakarta a fejét, nem értette miért nem tartott tovább a varázslata. Bár mindegy is – gondolta, hiszen úgysem jár erre senki sem. A fenyves csendes volt, békés, és ami a legjobb kíváncsiskodó mugliktól mentes. Hirtelen rekedtes, káráló, hamis hang ütött meg a fülét. A keze ökölbe szorult, s némán elátkozta a sötét alakot, aki ütemes léptettek közeledett. Az égre emelte a fejét, nem tudta, hogy a soros miért adott mellé egy balfácán varázslót, aki a Szerelmes üst című számot dúdolta szüntelen. Már ott tartott, hogy elszorítja a férfi torkát és túl esik a kellemetlen szituáción. Ám amikor átgondolta és felmerült annak a kellemetlen tény, hogy neki kellene a továbbiakban cipekednie, egyből elment a kedve a hidegvérű gyilkolástól.

A megbízatása egyszerű volt, tiszta és keresett vele jónéhány galleont. Erl Prang az Athlon intézet mindeneseként, könnyű volt megvesztegetni, főleg azért, mert ezzel a megbízatással nem vállalt semmilyen kockázatot, persze erről senkinek sem kellett tudnia. Lucius Malfoy megbízta fia kalauzolásával, de cseppet sem számított arra, hogy Draco eszméletlen lesz, és egy féleszű fogja cipelni egész úton. Mi a fene történt ezzel a gyerekkel? – tűnődött egy pillanatig. Nem volt képzett ahhoz, hogy tudja csak egy enyhe altató bűbájról van szó.


Nem kellett neki bemutatni Malfoyékat, hogy tudja, miféle népségről van szó. Sajnálta a fiút, ahogyan a többi elhagyatott kis arisztokrata gyereket is, akik a kastély falai közt tanultak. Az összes kivétel nélkül felfuvalkodott, üres kvaffhoz volt hasonlaton. Most azonban más volt a feladata. Mindent el akart követni, hogy segítsen Dracónak, persze amennyire esküje engedte. A leláncoló karkötőt már régen a fiú kezére varázsolta, s ezzel teljesítette az ígéretében foglaltak egyik felét. Már csak el kellett juttatnia egy nagyon fontos emberhez Dracót, viszont előtte le kell ráznia Stan Sunpike-ot.

A férfi megállt, majd fülelni kezdett. Mintha járkálna erre valaki – morfondírozott, de gondolatait félbeszakította a féleszű. A botcsinálta varázsló harsányan énekelt tovább és mit sem törődött az előtte álló Erllel, s majdnem egymásnak ütköztek.

– Vigyázz már, Stan! – morgolódott egy mély férfihang a sötétben. – Varangyos békák táncoljanak az ülepeden te szerencsétlen! Nincs olyan sötét, hogy ne vegyél észre, bár a te fejedben a núbiai éjszaka honol az biztos…

– Mi a baj, Ernie? – kérdezte Stan Shunpike vigyorogva, mint egy hibbant emberke. Mióta megszabadult halálfaló mivoltától, egy cseppet megviselte az eset. – Máskor sokkal többet szoktál beszélni. Tavaly még megvolt a buszod is. Most meg itt caflatunk ebben az átkozott nagy sötétségben. Se lámpa, se pálca fény. Nem igen jó ez így barátom.

– Először is a káposztaagyadat erőltesd meg; másodszor az, hogy beleejtetted a fiút a tengerbe, aztán később megint leejtetted; harmadszor meg, hogy nem vagyok Ernie, hanem Erl. A bátyám Ernie, őt ismerted, de nem hasonlítunk egymásra. Felfogtad már? – Egyébiránt Ernie, vele ellentétben, egy büdös szót sem szólt sohasem, ezért sem jöttek ki egymással túl jól.

– Azt hiszem, felfogtam, amit mondasz. – De éppen az ellenkező irányba nézett, ahonnan a hang szólt hozzá. – Micsoda szép ma este a Hold. Ilyenkor kell kívánni és az teljesül.

– Biztosan így van – válaszolt szemét forgatva Erl és megcsóválta a fejét. – Akkor egy kicsivel több észt kívánhatnál…

– Ma már nem ejtem le többet ezt – mutatott a pakkra és jó erősen rácsapott a még mindig alvó fiúra. Szegénynek ernyedten lógott ki a keze a felcsavart szőnyegből.

– Helyes – sóhajtott a férfi nehezen. Nem igazán örült Merlin eszelős humorával, sőt most kifejezetten felháborította a sorsa. Lassan megszabadul ettől a pojácától, aztán végre pihentetni fogja fájó tagjait.

– Rendben, Ernie – vigyorgott eszelősen Stan és újra a vállára vette a hatalmas csomagot. Valahol a szőnyeg redői között felnyögött egy elhaló férfihang. A varázsló rántott egyet a csomagon, s kifulladva így szólt: – Nem gondoltam volna, hogy Luc Malfoy egy szőnyeget hozat el velünk egész Londonból. Nagyon szép és értékes, de elküldhette volna egy bagollyal is. Egyébként biztosan drága volt, amiért ilyen nehéz. És az Istenekre mondom még mozgott is. El tudod, ezt képzelni?

– Az Lucius Malfoy, és az nem szőnyeg, hanem a fia, te agyatlan, hülye, kákalag! – mordult rá Ernie, aki éppen egy ép-kéz-láb varázslattal bíbelődött. Nem akarta, hogy ez a szerencsétlen kárt tegyen a Malfoy örökösben, ha korábban nem tette már meg. – Nem tudsz te semmit, úgyhogy örülnél, ha végre nem beszélnél.

– Uram, Merlin, a rossebbe, hát miért nem mondta nekem, hogy ember van benne? Mert akkor jobban vigyázok rá. Minek kellett ide hozni az erdőbe a szőnyeget?

– Mi baja van a hallásodnak? – kérdezte tömény gúnnyal. Ki nem állhatta a hülyéket és most mit ad Merlin éppen keresztezte magát eggyel.

– Tudtommal nincs semmi baj. Kaptam régen egy-két átkot, amikor a T’odki belemászott a fejembe, de szépen kigyógyultam belőle.

– Nem mondod… Akkor ajánlom, hogy viselkedj normálisan! – Azonban felesleges volt bármilyen fenyegetéssel is próbálkoznia.

– Sok galleont fizetett nekünk az öreg Julius Malfoy. Mi olyan fontos ezen a szőnyegen? – kérdezte bamba vigyorral. – Szállítottam már értékes dolgokat, persze nem neki, de akkor is kíváncsi vagyok. Nem tudom miért engem kért meg. Nem mondta neked?

– Mert tudta, hogy te vagy a legnagyobb barom, aki alkalmas erre a feladatra. – A sóhajtását mérföldekkel távolabb is hallani lehetett.

– Jó cimborák voltunk ám – nevetett Stan néhány horkantással körítve. – A T’odki spanja volt, de azért jó cimborám vót. Most meg megbízott ezzel a szőnyeghordással, ilyen jó feladatot nem is adhatott volna, pláne nem ennyi suskáért. Nem is jöhetett volna jobbkor. Szeretnék magamnak is buszt venni. Tudod, olyan amilyen neked is vót, régen. Ugye, Ernie.

– Kár, hogy észt nem tudott adni, azzal nagyobb hasznára lehetnél a varázsvilágnak. Már megmondtam, hogy egyáltalán nem volt buszom soha, és Ernie a testvérem. Jesszus, alig hasonlítunk egymásra, Merlin szerelmére – pirított rá újból mérgesen. Stan csak röhögött, mintha Erl csak szórakozna vele. Az elmúlt évek cruciatus átkai megtették hatásukat, így Stan agya megzápult.

– Csak egyet nem értek, Ernie – tanakodott lázasan a férfi és elmerengve megállt egy pillanatra az egyik nagyobb fajta magyal bokor mellett.

– Erl vagyok, Merlin bocskorára! Nem csak egy dolgot nem értesz, te szerencsétlen! – csattant fel a férfi türelmét vesztve. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy megátkozza a férfit és valahol érthető is volt felháborodása.

– Merlinnek volt bocskora? – csodálkozott Stan és lelkendezve vigyorgott. – Nem is tudtam. Akkoriban nem sarut hordtak a varázslók?

– Mit mondtál, hogy mit nem értesz? – próbálta elterelni a figyelmét Erl egy percre.

– Hogy miért nehéz ez a szőnyeg ennyire – vallotta be őszintén a férfi és elgondolkozva bámulni kezdte a holdat, aztán dúdolni kezdte a Vénusz bolygó holdjai megbabonáznak című örökzöld slágert. Erl számtalan varázslatot felidézett, amivel kár tehetne a bolond varázsló testi épségében, de uralkodott magán. – Meddig kell még vinnem?

– Itt le is teheted – mondta gyorsan Erl, mivel már nagyon meg akart szabadulni tőle. Inkább ő viszi tovább a fiút, mint hagyja ennek a félkegyelműnek, hogy még egy percet vele legyen.

– Oké – egyezett bele Stan, s ledobta a terhét. Erl megforgatta a szemét és remélte, hogy az ifjú Malfoynak nem esett baja, de biztosan tele lesz kék-zöld foltokkal. Stan mélyen a szemébe nézett és még ellátta őt pár hasznos tanáccsal. – Vigyázz rá, mert piszkos lesz! Lúszösz nem fog neki örülni, ha idejön és meglátja, hogy koszos.

– Feltétlenül, de most már fordulj vissza, mert lekésed a Londonba tartó hajót! – szólalt meg a legnagyobb hidegvérrel a varázsló. Most már tudta, hogy felesleges tovább dühöngenie, így minél előbb meg akart szabadulni Stan-től. – Legjobb lenne, ha azzal a zsupszkulccsal mennél, amit adtam neked.

– Oké – lóbálta meg a rozsdás vasdarabot, mintha csak egy értéktelen tárgy lenne. – Majd rájövök, hol kell megsimogatni, hogy elvigyen oda, ahova menni akarok.

Társa minden erejét összeszedte, hogy ne nyögjön fel. Stan, az egykori kalauz révetegen nézett körbe az erdőben és bárgyú mosollyal figyelte a csillagokat.

– Viszlát, Stan! – köszönt el Erl türelmét vesztve, aztán mormogva megjegyezte: – A pokol sem lenne elég messze, ahova elvihetne az a kulcs.

– Viszlát, Erl! – vigyorgott a férfi, aztán a következő pillanatban ott sem volt.

– Köszönöm, Merlin! – fohászkodott a varázsló megkönnyebbülten, végre vége a megpróbáltatásainak. Már éppen indult volna a Malfoy fiúért, amikor valamit hallott. Kivonta pálcáját.

Aztán hirtelen kísértetiesen reccsent egy bokor egészen közel hozzá. Erl ösztönösen összerezzent, szíve hevesen megdobbant. Voldemort bukása csak egy éve történt meg és még mindig ott voltak a reflexei, s nyelvén a varázsigék, amivel megvédhette a fiút és saját magát. A sűrű bokrok vészjóslóan újra megremegtek, de csak egy világító pálca apró fénygömbje sejlett át a halovány fény. Egy árny hórihorgas sziluettje jelt meg. Erl egyből megnyugodott, amikor megpillantotta az ismerős alakot. Rögtön közelebb ment hozzá, hogy biztos legyen a kilétében. A két varázsló egy apró biccentéssel köszöntötte egymást. A fekete talárt viselő férfi szólalt meg legelőször.

– Itt van a fiú? – kérdezte bársonyos bariton hangon. Fekete taláros alakja sejtelmesen bontakozott ki a fák közül és most már mindketten a holdsütötte tisztáson álltak.

– Igen, professzor úr – válaszolta Erl. – Minden úgy történt, ahogy Mr Malfoy kérte.

– Helyes, helyes… Remélem, Lucius tudja, hogy mit csinál – sóhajtott nehezen. Még egy gondot vett a nyakába, mintha már így sem lenne elég. Fenyegetően összefonta karjait és kihúzta magát. – Nem segítenék neki, ha nem lennék az adósa, és ha nem én lennék a kölyök keresztapja.

– Tudom, hogy így van. Mindenesetre a gyereknek nem fog ártani egy kis tanulás. Ha nem így lenne, akkor nem segítettem volna neki egy kannányi galleonért sem – bizonygatta a férfi és lassan bólintott. – Legalább az asszony is örül végre, ha hazamegyek. A kis házisárkány imádja a galleon csörgését.

– Remélem, hogy így lesz… Jobb, ha vigyáz, mert nemsokára felébred és akkor nem lesz jó kedvében… Mármint a kölyök. Főleg, ha egy évnyi rabságról is tudomást szerez. Nem helyeslem Lucius nevelési elveit, de ha már egyszer itt van, nyesegethetem én a vadhajtásait – közölte komoran. Ugyan nem volt szokása ilyen hosszan beszélgetni, azonban felesége mellett elkezdett lassan is, de megváltozni.

– Segíteni akar neki a maga útját járni? – kérdezte Erl kíváncsiskodva. A feketetaláros professzor elgondolkodva dörzsölte meg az állát. – Kár lenne veszni hagyni azt a tanfolyamot, még akár sokra is vihetné.

– Még nem döntöttem el, hogy mit fogok tenni – mondta a férfi. – Nem beszéltem vele mostanában, így nem tudom mennyire igaz, amit az apja állított róla.

– Pedig jobb lesz, ha hamar cselekszik, mert a fiú mindjárt, ahogy mondta, felébred. – Alig, hogy ezt kimondta, Draco ébredezni kezdett, s talán gyorsabban tért magához a kelleténél, mint ahogy a két szövetséges férfi gondolta. Mérgében azonnal felpattant és zihálva ugrott neki Erl torkának, akár egy vérmes puma, aki elejti az áldozatát.

– Hol a francban vagyok? – A pálcájával a kezében félelmesebbnek hatott, mint azok az átlagos diákok, akikkel szegény öreg Erl találkozott. Draco teljes testében megfeszült és szaporán vette a levegőt. Körül sem nézett, és inkább az öreg megfojtását tervezte.

– Athlonban – hörögte a férfi. – Engedjen el, kérem!

– Addig nem, míg meg nem magyarázza, hogy mi a fene folyik itt? – hőbörgött Draco és nyers erővel nekiszorította a legközelebbi fának a nálánál zömökebb Erlt. – Miért vagyok itt?

– Én… én… én nem tudom. Az apja…

– Mit mondott az apám?

– Engedjen…

– Addig nem, amíg meg nem mondja…

Miközben a fiú megpróbált gyilkosságot elkövetni vagy ki tudja mit, Piton szélsebesen megkerülte őket, majd pálcával a kezében megszólalt:

– Csillapodj le, Draco! – A jól ismert nyugodt hangot kísérteties volt hallani a félhomályban. A szorítás engedett Erl tokán, aki ezt kihasználva egy határozott mozdulattal félrelökte az egykori marekárost, aztán nyakát masszírozva menekült a fenyegetően magabiztos bájitaltanár mögé, aki már rég eltette a pálcáját.

– Perselus?! – váltott sipítozós hangra a tejfölszőke varázsló. Halálra rémülve állt a tisztáson, s teljesen lemerevedett. Holtra vált arccal szegezte egykori professzorának a pálcáját. Elkerekedett szemmel nézte a férfit, aztán halkan, de továbbra is vékony hangon így szólt: – Hiszen te meghaltál.

– Úgy nézek ki, mint aki halott? – kérdezte a férfi és megforgatta a szemét. Draco nem tudta mit válaszoljon hirtelen. Perselus Piton valóban elevennek tűnt. A fiatal varázsló szája kiszáradt, majd idegesen simította hátra a haját.

– Határozottan nem – válaszolta rekedten, de még mindig nem volt nyugodt. – Mi a fene történt?

– Akkor szedd össze magadat és kövess! Később elmondok mindent – ígérte a férfi színtelen hangon. Meggyújtotta a lámpást, majd félrehajtotta a bokrokat, melyek egy ösvényt rejtettek. Draco megkövülve bámult utána, de nem mert ellenkezni.

– Micsoda egy nap… – beszélt magában Erl és a nyakát masszírozta, majd elindult hazafelé.
Azt azonban nem vette észre, hogy az együgyű Stan még mindig ott lopakodik a közelükben. Luc Malfoy cimborája megfizette a szőnyeg szemmel tartására is. Csak az volt a probléma, hogy az ott maradt az erdő mélyén...

hozzászólások: 0