5. fejezet
Nagy találkozás


A csendes, holdfényes éjszakában két ködbe burkolózó alak haladt némán. A Hold már magasan járt és a balzsamos nyári szélben kabócák ciripeltek. Az egyik férfi, Perselus, sokszor tekintett a háta mögé, s a mögötte baktató Malfoy fiút figyelte. Talán mégsem így kellett volna a tudtára adnia – gondolta magában. Draco falfehér volt, és láthatóan sokkolta az előtte bandukoló férfi minden egyes rezdülése.

Az idő mintha megállt volna Draco számára, aztán minden összemosódott. Maga sem tudta hogyan jutott el a pincéig, ahol Piton lakrésze volt. Még azt sem vette észre mennyire másképp néz ki egykori professzorának otthonos dolgozószobájában. Draco szédelegve ült el az egyik székre, még mindig kótyagos volt, a keze remegett, a feje hasogatott és minden egyes testrésze fájt. Mintha összetörték volna. Mégis mi a rettenetes zöld békanyál történhetett vele? – kérdezte magától tanácstalanul. Rémes érzések kínozták.

Még mindig alig bírt odanézni, ahol keresztapja állt. Tudta, hogy egy elcseszett családba került, és keresztapának is egy eszelős exhalálfalót választottak a szülei. Mégis túlságosan is soknak tartotta ezt az átkot. A fejét fogva meredt maga elé. Egyszerűen nem hitte el, ami körülötte zajlott. Az átok, az utazás és a hozzá nem értő Stan cseppet sem segítettek a sokkon, melyet Perselus Piton látványa kiváltott belőle.

A világ egyszeriben a feje tetejére állt, s ő valahogy pont belecsöppent egy fura történetbe. Kicsit feszengve nézett végig a helyiségben, ami keresztapja dolgozószobájaként szolgált, furcsa módon egészen másképpen hatott, valahogy barátságosabb volt, de ő még mindig nem bírta feldolgozni, hogy a férfi életben van. Sokként gondolt a találkozásra, Merlinre, hiszen majdnem infarktus kapott – emlékezett vissza a kellemetlen jelenetre. Reszketve kapaszkodott a karosszék karfájába, ami fájdalmasan megreccsent.

Ugyan hozzá volt szokva a kísértetek látványához, viszont azok már több száz éve halottak voltak és élve egyiküket sem látta soha. Ellenben nem is hitte, hogy Piton valaha is visszajönne kísérteni, bár ebben ezek után cseppet sem volt biztos. Elhatározta, valamilyen úton módon megböki, és ezáltal megbizonyosodik Perselus Piton valódiságáról. Az említett férfi ekkor lépett be a helyiségbe egy üveg borostyán sárga ital és két pohár társaságában.

– Helyezd magad kényelembe, Draco! Ne ülj ott, mint egy rakás szerencsétlenség – kérte a szokásos parancsoló, de ennek ellenére barátságos hangján Perselus. Dracónak egy rövid pillantás erejéig volt alkalma kicsit közelebbről megvizsgálni egykori tanára állapotát és nagyon úgy tűnt, hogy egy élő emberrel van dolga. Különös – gondolta a fiatal varázsló –, sokkal összeszedettebbnek tűnt, egészséges arcszíne volt, mintha kisimult volna néhány ránca és harmóniában lett volna önmagával. Éveket fiatalodott.

– Jól áll neked a halál – motyogta Draco.
– Mit mondasz?

– Semmit.

Piton igyekezett barátságosan viselkedni a fiúval; legalább két oka volt erre: egyik a felesége, akitől biztosan megkapta volna a magáét, a másik, hogy végtére is a keresztapja volt a gyereknek, így nem tekintheti egy csenevész, vásott, Roxfortos diákjának. A fiatal fiú most, ahogy ott ült, egy rakás szerencsétlenségre emlékeztette, akit Merlin nevére, de azonnal megsajnált. A kölyköt anyja kedvéért már egyszer kimentette a pácból, bár az teljesen más helyzet volt.

– Csak a rend kedvéért, most már tegezhetsz mindenki előtt – mondta színtelen hangon. – Már nem vagyok a tanárod.

Egy ujjnyi lángnyelv whiskyt tolt Draco elé, aki egy hajtással megitta azt, így legalább kezdett visszatérni a színe. De még mindig túlságosan erősen szorongatta a szék karfáját. Mintha kísértetett látott volna, Pitonnak nevetnie kellett a gondolat hatására, főleg, hogy volt is ennek némi alapja. Még nem térhetett vissza az életbe. Túlságosan is korai lett volna. A múltja mindig kísértette.

– Mi a francot keresel itt? – kérdezte Draco miután némi erőt gyűjtött. – Senki sem mondta, hogy életben vagy. Merlinre, ott voltam a temetéseden. Bár… Egyáltalán honnan tudjam, hogy te vagy?

– Fogós kérdés. De te is tudod, hogy kérdezhetsz.

– Melyik varázsigével sebzett meg Potter?

– Sectumsempra.

– Jól van. Áruld már el mit csinálsz itt?

– Itt tanítok. – Jött a kézenfekvő válasz, noha a kérdésre adható felelet sokkalta komplexebb és hosszabb lélegzetű választ igényelt, így cseppet sem lehet csodálkozni azon, hogy a fiú konkrétabb magyarázatot követelt. Perselus Piton azonban az egyszerűség híve volt, s utált magyarázkodni. Inkább hagyta, hogy az ifjú Malfoy apránként kérdezzen rá az általa fontosnak ítélt információkra.

– Szóval eljöttél ide tanítani? Jesszus, a csata kellős közepén… Egyáltalán belegondoltál… Mindegy hagyjuk – nyögött fel Draco, s azzal visszaroskadt a székbe. Képtelen volt még csak értelmesen kérdezni. – Nem értem ezt az egészet.

– Meg kellene nyugodnod végre – tanácsolta a professzor. – Ez nem akkora tragédia.

– Azt hittem, hogy meghaltál – csattant fel a fiú még egyszer. – Még meg is sirattalak Bella nénémmel együtt.

Perselus megvetően felhorkantott, Draco pedig egy fintort vágott.

– A Malfoyok nem sírhatnak, apád különben is kiverte az ilyen gondolatokat a fejéből. Ami pedig Bella nénéd illeti, hála Merlinnek, végre másvilágra költözött. Én is olvasok Reggeli Prófétát – jegyezte meg szárazon Piton, majd elmosolyodott. – Ha mégis megtetted, amit mondasz, igyekezeted felesleges volt.

– Jó, szomorú voltam, de megtettem volna – vigyorodott el Draco végül, és elengedte a karfát, már kezdett oldódni a feszültsége. – Mégis csak a keresztapám vagy. Belül vérzett a szívem is érted. Sejthettem volna… hiszen nem volt test a koporsóban, előtte Potter összevissza rohangált és senki sem tudta miért. Hozott némi hamut a Szellemszállásról… A kis szemét az égre esküdött, Weasley patkány és Granger pedig bőszen igazolta, hogy láttak téged meghalni.

– Majdnem így is volt… Mégis kaptam egy második esélyt – bólintott egyet a férfi és ezzel lezártnak tekintette a problémát. – Lucius segítségével kerültem ide.

– Apám nem mondta el, hogy élsz. Akkor…

– Akkor is úgy maradt volna minden, ahogyan most. Bár talán nem kerültél volna ide – vigyorodott el gúnyosan.

– Tudnom kellett volna róla – felelte dacosan Draco. – De apám soha nem arról volt híres, hogy mindent megosztott volna velem.

– Ez bonyolultabb dolog, mint amiről ilyen későn szót kéne ejtenünk – csendesítette le a varázsló.

– Ebben egyet értünk. Sok volt nekem ez a nap.

– Látnod kellett volna az arcodat, amikor megláttál… – A fiú cseppet sem örült a csúfondáros mosolynak és az azt követő öblös nevetésnek.

– Te, hogy reagálnál egy ilyen helyzetben? – kérdezte mogorván a keresztfia. – Egy utálatos, morbid tréfa akart ez lenni? Apám mindig is alkalmazta a mardekárosok eszméit, de soha még álmomban sem gondoltam volna, hogy te is képes vagy ebben részt venni.

– Dehogy – mondta nevetve Piton. – Én ilyesmit sohasem tennék veled, kölyök, hanem sokkal rosszabbat. Azonban vannak dolgok, amiket inkább jobb nem bolygatni. Lucius úgy gondolta itt majd észre térsz.

– Nem találom ezt ilyen viccesnek… – rebegte a szíve tájékát masszírozva.

– A segítsége nélkül sem feleségem, és sem én nem lennék itt – mondta Piton, majd magában hozzátette: Akkor nem lennék Lucius adósa sem, megint.

– Bocs, de te megnősültél? Kit vettél el? De most komolyan meghalsz, feltámadsz és megnősülsz, ezt nem hiszem el – hüledezett Draco és most már biztos volt benne, hogy ez az este már nem lehetne bizarrabb. – Szóhoz sem jutok a döbbenettől. És még el sem tudom senkinek sem mesélni.

– Vigyázz a szádra, Draco, mert egyszer még megbánod a kijelentésedet! – figyelmeztette a gondos keresztapa. – A feleségem tisztességes asszony, úgyhogy az őt megillető tisztelettel viseltess iránta.

– Ezt észben tartom – morogta durcásan, majd összehúzta magát. – Csak még nem igazán szoktam hozzá az új helyzethez. Nézd el ezt nekem.

– Igyekszem megértő lenni, de ne játssz a türelmemmel! Ha így teszel, akkor békésen fog telni ez az egy év.

– Oké. És hogy találkoztatok a felesége… Mindegy hagyjuk… még nem készültem fel erre. Nem kaphatnék még egy pohár italt?

– Nem.

– Francba… Mondd csak, apám miben mesterkedik? – tette fel a kérdést kerek perec. – Nem igazán értem, hogy most mit keresek én itt?

– Mindenáron a helyes útra akar terelni. Nem nézi jó szemmel a viselkedésedet és új embert akar belőled faragni. Én úgy gondolom, hogy egy felesleges energiákat fektet ebbe a tervbe, de mégis csak ő az apád. Őszintén mit tettél, hogy el kellett kábítania?

– Ezt nem hiszem el – sziszegte Draco mérgesen, de nem válaszolt a kérdésre. – Még életemben nem hallottam ekkora nagy baromságot. Megmondtam neki, hogy nem rendelkezhet felettem.

– Ő ezt nem így gondolja – dőlt hátra Piton a karosszékben. – Neked kell a legjobban tudnod, hogyan zajlik az aranyvérű családok élete. Különben is, hogy jutott eszedbe a sárkányrezervátumos ötlet?

– Az egy nagyon jó ötlet volt – csattant fel Draco mérgesen. – Végre valami izgalmasat akartam csinálni. Egyáltalán minek kéne nekem a Minisztériumban rohadnom?

– Miért nem vetetted bele magad egy egyiptomi piramisba? Ott is körülbelül ugyanilyen jól szórakoznál – vetette oda Piton derűsen. – Elmés ötlet volt elismerem, hogy kiborítottad a szüleidet. Ez a mugli öltözék egyszerűen zseniális.

– Az orrkarikámat még nem is láttad.

– Merlinre! A helyedben én a fülemet is kifúrattam volna.

– Ami késik… Arra gondoltam, hogy a Sötét Jegyet is kidekorálom valami ordenáré mintával, de aztán meggondoltam magam. Elég volt az is, hogy egész évben felhúzott ingujjal és talárujjal jártam. Soha annyi pontot nem vontak le miattam a Mardekártól, mint a múlt tanévben. Utolsók lettünk a házikupa versenyen.

– Ez dicséretes – vágott egy fintort Piton. – Látom, semmit sem tanultatok tőlem.

– Egy esélyes volt a dolog.

– El tudom képzelni.

– Durva évem volt Roxfortban – foglalta össze röviden Draco.

– Sejtettem, hogy erről van szó. Lucius sosem tajtékzott annyira hevesen, mint tegnap reggel, amikor eljött hozzám. Mindenesetre örülj neki, hogy nem máshova küldött. – Draco mondott valamit, de Perselus inkább elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Nagyon sok kapcsolata van a varázslóvilágban. Alvilági körökben is, így nem lenne gond a fiát néhány druida pap vagy kelta varázsló gondjaira bízni. Meglehetősen fájdalmas, amikor rúnákat égetnek a talpadba.

– Saját tapasztalat.

– Voltak nekem is vad éveim – vett egy mély lélegzetet Piton, aztán halványan elmosolyodott. – Szóval örülj neki, hogy ide kerültél.

– Mégis minek örüljek? – fortyant fel az ifjú varázsló. – Ideküldött egy Merlin háta mögötti helyre, ahol meg akarnak nevelni? Nem hiszed, hogy ez egy kicsit nevetséges?

– Nos, igen, azok a RAVASZ jegyeid cseppet sem fényesek – jegyezte meg, bár igyekezett nem nevetni Draco arcát látva.

– Ne gyere te is ezzel! Meghaltál, inkább foglalkozz a túlvilággal – vágta rá kimérten, aztán öntött magának még egy pohárral a whiskeyből.

– Egyelőre még élnék, ha nem haragszol. – Azzal jelentőségteljesen kivette a fiú kezéből a poharat és az asztal túloldalára tette. Egy pillantással jelezte, hogy több nem jár Dracónak.

– Csak tessék, engem amúgy sem érdekel ez az egész. Holnap reggelre már itt sem vagyok. – Pitonnak erre is lett volna egy egészen elmés válasza, de nem akarta elrontani az örömét, amikor keresztfia rájön arra, hogy mégis van olyan dolog, ami az iskola falai között tartja, legalábbis egy ideig.

Luciusnak mindig is jó humora volt, nem is beszélve a makacs természetéről, mindenáron Dracóra akarta erőltetni az akaratát. Már csak az a kérdés: ez mennyire fog beválni. Az ifjú Malfoyban olyan erő, harag és fortyogó düh kavargott, amely képessé tette harcolni. Piton semmilyen formában nem támogatta az örültség egyes formáit sem, de úgy döntött nem akar atyáskodni a kölyök felett.

– Mi az? Nincs semmi, amit mondanál erre? – követelte a választ Draco, mint egy felbőszült magyar mennydörgő.

– Tégy belátásod szerint, Draco. – Az ifjú varázsló cseppet sem erre a válaszra számított, mérge cseppet sem csökkent. Villogó szemeit, a professzor nyugodt fekete szemébe fúrta, mintha keresné az igazságot, de végül feladta. Soha nem volt az erőssége a szemmel verés, így inkább vett egy mély levegőt és igyekezett nyugodtnak maradni.

– Nos, rendben, ha te így gondolod – szólalt meg végül felhúzott orral. Nem számított ekkora szabadságra, amelyet egykori tanára biztosított számára, azonban annyira fáradt volt most.

– Most a legjobb lesz, ha megmutatom a szobádat. – Állt fel végül a székből és elindult az ajtó felé. – Mire vársz, Draco? Azt akarod, hogy nyakamba vegyelek?

– Merlin őrizz! Megyek már – mondta mogorván és elindult a férfi után. – Még azt hinném, hogy megbolondultál.

– Nem vagyok az a babusgató típus. – Perselus a lehető legtöbb őszinteséggel jelenthette ezt ki.

– Na persze…

– Vigyázz a szádra! Itt keményebb büntetést is kaphatsz, mint egy kiadós büntetőmunka – tájékoztatta derűsen a professzor. Kétségkívül a helyzet kellemetlenségei ellenére valóban voltak szórakoztató pillanatok is.

– Igen? Micsoda véletlen…

– Apád meghagyta, hogy bármilyen eszközt bevethetek. Komolyan gondolja a sorsod egyengetését és nem bíz semmit sem a véletlenre. Úgy hiszi, hogy itt egy igazi aranyvérű ficsúrt faragnak belőled. – Ez a jellemzés cseppet sem tetszett Dracónak, sőt kifejezetten utálta.

– És te ezzel egyet értesz, keresztapám? – tette fel a kérdést. Perselus egyből megsejtette, hogy Draco szövetségesnek akarja őt, azonban ezt most még nem tehette meg. Túlságosan kockázatos volt.

– Mit számít az én véleményem az apádéval szemben? – kérdezett vissza Piton. Nagyon jól tudta, ezzel Draco egyáltalán nem elégszik meg, de momentán nem szándékozott további magyarázatokba belebonyolódni. Különben is Lucius feladata kibékülni a saját fiával.

– Csodálatos, ha az embernek van egy exhalálfaló apja és egy keresztapja is – morogta dühösen és már a szökésen gondolkozott. Draco hangos elmélkedését kopogás zaja zavarta meg. – Remélem, hogy jól szórakoztok az én káromon.

– Talán Lucius így van vele. De én magam cseppet sem szórakozom. Megvan a magam baja, kölyök, a legkisebb gondom te vagy.

– Bocsánat, hogy zavarok! – lépett be egy nő a helyiségbe. – Perselus, ki kellett volna tisztítanod… Oh, te bizonyára Draco vagy.

– Igen. – A fiúnak egyszeriben nagyon fontos lett, hogy felpattanjon és kezet fogjon a zöld szemű nővel, aki valami okból furcsa hatással volt rá. A szemek egyszeriben megbabonázták, mintha egy tündérrel találkozott volna. A nő mosolya meleg volt, mint a tavasz első sugara egy dermesztő tél után.

– Persephone Lennox Piton – mutatkozott be kedvesen és kezet fogott a fiúval, aztán megölelte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Már nagyon sokat hallottam rólad. Alig várom, hogy jobban megismerjük egymást.

– Nincs akadálya – szólalt meg bárgyú mosollyal Draco.

– Erre máskor kerítsetek időt – lépett közbe Piton. – Holnap jobban is megismerhetitek egymást.

– Perselus, akkor…

– Mindjárt megyek, még elkísérem Dracót a szállására.

– Rendben. Később találkozunk, kedvesem, és akkor elbeszélgetünk egy kicsit. Én is megyek a dolgomra. – Azzal kilibbent az irodából, melybe a legfinomabb és érzékibb virágillatot hozta.

– Ne csorgasd a nyálad! – szól rá Perselus egy halvány vigyorral a képén.

– Eszemben nincs – csattant fel Draco, persze nem mondott igazat. – Minek nézel te engem?

– Egy Malfoynak, aki…

– Nem kell megmondanod – szakította félbe a fiú Perselus mondandóját, majd duzzogva összefonta a kezét.

– Gyere, megmutatom, hogy hol fogsz aludni!

– Már alig várom.

– Szemtelenkedj csak! Kint is aludhatsz az erdőben – jegyezte meg Piton egyszerűen. – Nem ajánlom az évnek ebben a szakában. A vérszopó mumusok igencsak fájdalmas harapásokat ejtenek. – Draco megforgatta a szemét és fáradtan felnyögött.

– Jól van, nem szóltam semmit sem – mondta csüggedten és egy pillanatig beletörődött, hogy itt kell lennie. Azonban a látszat mégis csalt egy kicsit, bár Draco fájó tagjai némiképp arra ösztönözték a fiút, hogy fogadjon szót.

– Magam is így gondoltam. – Azzal Piton előreengedte a Malfoy család tékozló fiát és hamarosan már az iskola folyosóit rótták.

– Mondd csak nincs valami kenőcsöd, ami elmulasztja fájdalmat? Úgy érzem magam, mint akit összevertek.

– Lehet, akad valami a laborban – válaszolt gonoszul vigyorogva.

A két varázsló csendesen indult el a folyosón. Dracónak még mindig mindene fájt, még mindig rázta a hideg, amikor a mellette haladó Perselusra nézett. Még mindig alig hitte el, hogy a keresztapja él és virul. Ez a tény még inkább táplálta a benne forrongó dühöt.

– Bökd ki! – szólalt meg Perselus.

– Micsodát?

– Amit mondani akarsz.

– Rengeteg ilyen van – sóhajtott fel Draco. – Túlságosan sok.

– Rendben – válaszolt a varázsló. A fiatal mardekáros vett egy mély levegőt, aztán újra megszólalt.

– Nem volt alkalmam megköszönni.

– Ugyan mit?

– Azt, hogy megmentettél akkor – mondta az ifjú Malfoy. – Nem voltam eléggé hálás.

– Még lehetsz – közölte komoran.

– Hogyan menekültél meg?

– Fawkes mentett meg – válaszolt kurtán Perselus. – Átrepülte velem az Ír-tengert, aztán Persis eszméletlenül talált rám a parton.

– Áh – szólalt Draco. – Szerelem első látásra?

– Nem feltétlenül.

– És hogy vetted rá, hogy veled együtt bujkáljon?

– Őt is keresték.

– Merlin akarta így – nevetett Draco. Perselus ránézett, mintha egy taslit akart volna adni, de aztán meggondolta magát. – És aztán?

– Feleségül vettem.

– Oh, hát nagyon szűkszavú vagy.

– Megérkeztünk a szobádhoz – váltott témát a professzor. – Jó éjszakát!

– Neked is – sóhajtott fel Draco, aztán belépett a helyiségbe. Még visszafordult, hogy még egy szót váltsanak, de addigra Piton már elment.


***

Hermione fázósan húzta magára a takarót, tudta, hogy nem sokáig pihenhet még, de minden percet ki akart használni. Az szobájában puritán körülmények uralkodtak, csupa ridegség vette körül, mégis a takaró alatt biztonságba érezte magát. Becsukta a szemét, s arra gondolt, milyen is lenne az élete, ha másképpen alakult volna. Most Ronnal tervezgetnék, hogy milyen legyen a nappaliban a szőnyeg… Az órája szerint hat óra felé járt az idő, amúgy is képtelen lett volna tovább aludni. A nyári hőség miatt este nyitva hagyta az ablakot, de a levegő hajnalra jócskán lehűlt.

Kintről a tenger távoli, halk hullámzása hallatszott, egybe vegyülve a sirályok panaszos rikoltásaival. Ronra gondolt és a szüleire – szíve összeszorult és torkát kétségbeesett zokogás fojtogatta. Miért kellett ennek így történnie? Hiszen pár napja még boldog volt, elkezdett volna egy új életet, de mindent tönkretettek. Vissza akarta hozni a szüleit – ez volt a célja, ellenben nem volt meg a megfelelő képzettsége ehhez, ezért akart aurornak tanulni. Most meg…

Mégis mihez kezdjen most? Információszerzésnek hívta Mae mindazt, amit meg kell tennie, de ő teljesen máshogy gondolta. Kémkedésre kényszerítik, s mindentől megfosztották – vette számba jelenlegi helyzetét Hermione. A könnyfátylon keresztül nézett a vékony karperecre, amit nem tudott levenni és túlélt minden varázslatot, igézetet, ami a lánynak eszébe jutott. Tudta, hogy próbálkozása hasztalan és időrabló, mégis a remény ennek ellenére nem hagyta el továbbra sem.

Bárcsak Ron itt lehetne vele és csókjaival feledtetne minden rosszat, felébresztené ebből a rémes álomból, összetörné az ikertükrök egyikét, amit az összekötője adott át neki még az indulás előtt, de tudta, hogy ez csak a képzeletének vágyódása. A kívánságok különben sem válnak valóra egy varázsütésre még egy boszorkánynak sem. Mindent el kellett volna mondania Ronnak, de… Nagyon jól tudta, hogy nem tehette. A Ron iránt érzett szerelme most inkább bűntudattá alakult, az érzései pedig fájdalommá.

A szüleit soha nem fogja visszakapni, ha nem teszi meg ezt az alattomos, alantas tevékenységet, amitől egyszerűen felfordult a gyomra. Felkelt az ágyból aztán felöltözött és hamarosan készen állt az első órára. A tépelődés az egész reggelére rányomta a bélyegét, még a reggelinél is folytatta, amit megannyi smaragdzöld taláros társával együtt fogyasztott el. Nem igazán akart senki sem beszélgetni vele, inkább elkerülték, mintha valami fertőzött betegséget hordozott volna.

Hiába gyorsan terjedt a hír – gondolta Hermione. Még ennyire soha nem éreztették vele származását. Holott egyáltalán nem tehetett arról. Soha nem érdekelte, hogy muglik a szülei egészen addig nem, amióta Malfoy először sárvérűnek szólította… Egy rakás elmebeteg üldözte, mintha bűnt követett volna el. Nos, ez a hely olyan volt, mint egy kastély tele Malfoyokkal. A lány cseppet sem örült ekkora, hirtelen jött szerencsének, azonban ki kellett bírnia, bármilyen alantas szerepbe is kényszerítik. Remélte, hogy ezek a felfújt hólyagok elkerülik egészen addig, amíg elvégzi a feladatát. Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán igyekezett másra gondolni.

A kastély pontosan olyan szeszélyes volt, mint Roxfort, s a lánynak nagyon sok idejébe került, mire megtalálta a megfelelő termet. Senki nem szólt hozzá, csak némán elfordították a diákok a fejüket, amikor belépett a terembe. Hermione a legjobbnak látta, hogyha elfoglalja a helyét a hátsó sorban egyedül, távol a többiektől. Nem sokkal érkezése után, egy aprócska, szigorú külsejű nő lépett a terembe, haját szorosra csavart kontyban viselte; futólag körbenézett és mindjárt tudatta, hogy vele jobb nem pimaszkodni.

– Üdvözlök mindenkit! – szólalt meg érces hangján. – Gretha McKnight professzor vagyok. Önök nyilván azért vannak itt, mert a tanárik, szüleik úgy vélték elég tehetségesek a mágia egy magasabb szintjéhez. Nos, nem mindenki marad itt, ezzel mindenképpen legyenek tisztában. Csak a legjobbaknak van helye az órámon – nyomatékosította, majd egy pillanatra végigfutatta tekintetét a szótlan osztályon. – Animágiát fogok tanítani, amihez a fegyelem és az összpontosítás elengedhetetlen, így nem tűröm a fegyelmezetlen viselkedést. Ezt a tudományágat csak kevesen képesen elsajátítani, s könnyen kideríthető kinek van és kinek nincsen ehhez tehetsége. – A tanárnő monológját ajtónyikorgás szakította félbe, McKnight professzor fenyegetően összehúzta a szemöldökét, mintha egy ragadozó várta volna a zsákmányát. Hermione legnagyobb megdöbbenésére Draco Malfoy lépett be a helyiségbe.

– Elnézést, tanárnő! – szólt színtelen hangon és már ment volna a helyére, amikor a professzor egy nonverbális ártással megállította. Az érdektelenség mindig is felháborította McKnight professzort.

– Álljon csak meg! Hogy hívják, fiacskám? – kérdezte cseppet sem kedvesen. A fiú megfordult, de a félelem egyetlen szikráját sem mutatta. Szürke szeme azonban sokkal beszédesebb volt. Pálcája lassan kezdett kicsúszni az ingujjából, képes lett volna támadni is, azonban önuralma némiképp akcióba lépett.

– Draco Malfoy – préselte ki magából a fiú, miközben az átok még mindig fojtogatta. A lehető legtermészetesebben igyekezett kimondani a nevét, mintha nem is szorongatta volna a tanárnő.

– Áh, egy Malfoy. Micsoda megtiszteltetés – gúnyolódott a professzor és elnevette magát. – Kiváló varázslók családjából származik, ugye tudja?

– Igen, tanárnő – felelte érzelemmentes hangon. Az átok hamarosan egyre gyengébbé vált, így Draco levegőhöz jutott.

– De valószínűleg a családi örökségek sorában nem volt benne a pontosság erénye. – A diákok bátrabbik fele nevetett a poénon. – Csendet! Kezdjük magával a vizsgálatot, Malfoy – szólt ellentmondást nem tűrő hangon, azzal elővette a pálcáját és elmormolt egy nagyon hosszú és bonyolult varázsigét. – Nem fog fájni úgy, mint az előbb.

Miért is nem hitt neki azonnal? Draco egészen furcsán érezte magát, mintha csontjai felforrósodtak volna, s most már alig kapott levegőt. Egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy mi történik vele, hiszen csak egy egyszerű átváltozástan órára jött. Szerencsére nem tartott sokáig a nyomorult állapota, amibe a tanárnő kényszerítette, pár másodperc múlva újra kapott levegőt.

A professzor tekintete továbbra sem enyhült meg, miért is lett volna így? Draco tudta, hogy apja pénze sem oldhat meg mindent, sőt a történtek után egy knútot sem fogadott volna el tőle, és Perselust is csak vinné el a vörös bocskoros vándor mennydörgésmadár, amiért rávette, hogy menjen be egy órára. Különben is, ha gondja volt egy tanárral az magának kell majd megoldania. Nem lesz ez másképpen Romániában sem. Valami amúgy is azt súgta, McKnight professzor nagyok sok gondot fog neki okozni, remélte, nem kell már olyan sokáig itt lennie, hogy ez tényleg így legyen.

– Malfoy, az a szerencséje, hogy képes lesz megtanulni az animágiát – közölte diadalmasan a nő és egy pillanatra furcsán megcsillant a szeme.

– Miért is tanárnő? – kérdezte, de érezte, hogy érdektelen hangneme nem igazán tetszett a tanárnőnek.

– Még egyszer ne merjen késni az órámról! – figyelmeztette vészjóslóan. – Remélem, ezzel megadtam a választ a kérdésére. Nem szeretnék elveszteni egy sárkányt.

– Draco a nevem – szólalt meg ismételten. McKnight professzor vészjóslóan összehúzta a szemöldökét.

– Ne kérdőjelezzen meg! – Ez a tanács akkor még fogalma sem volt, hogy milyen hasznos lesz. Draco mélyen magában elraktározta a fontos információt.

– Értettem, professzor – válaszolta Draco, de nem úgy tűnt, mint aki megijedt volna az alacsony professzortól.

– Most pedig üljön le! – Draco igyekezett méltóságteljesen végigvonulni a padsorok között és nem figyelni a többiek tekintetére.

Az arisztokrata csemeték mind őt figyelték. Bár Malfoyék is elég befolyásosok voltak, mégsem küldték ilyen előkelő helyre fiukat, megelégedtek a Roxforttal. Most is Lucius csak a jó csengő intézmény név miatt döntött így, hiszen ellensúlyozni akarták a rossz bizonyítványt. Draco néhányukat ismerte, de nem hatotta meg túlságosan a felfedezés. Az sem, hogy ezek a diákok már évek óta idejártak és ez már csak az utolsó évük volt. Tanfolyam – gondolta a fiatal varázsló. Így hívták azt, ami előtte állt. Nagyon jól tudta, hogy nem fog átmenni ennek a tantárgynak a vizsgáján, sőt egyen sem. Ugyan, ő minden nyáron tanulta az animágia tudományt, mégsem sikerült egyszer sem átváltozni azzá, amit tanárja erőltetett. Egyszer sem akart görény lenni. Az animágia a rejtőzködésről és a környezetbe olvadásról szólt, neki azonban nem jött be igazán ez a mágia.

A fiatal varázsló felszegett fejjel haladt tovább, ez a viselkedés mindig bevált másokkal szemben, eljátszotta, hogy őt semmi sem érdekli, senki sem lehet feljebbvaló nála, úgy haladt a hátsó pad felé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ruganyos, méltóságteljes léptei kiemelték a többiek közül. A vérébe ivódott természete volt ez, ami tipikus Malfoy jegy volt. A látszólagos hűvösségről nem is beszélve – ez a felszín alatt az izzó dühöt rejtett, ami majdnem szétfeszítette az egész testét.

Olyan volt akár egy tűzokádó sárkány – aki bármikor megölhetett volna mindenkit, kiszámíthatatlan, haragos és vad. Az évek során elnyomott érzéseket percek alatt képes lett volna az első emberre rázúdítani. Ekkor hirtelen kiesett a szerepéből és egy évnek tűnő percig meredten bámulta a hátsó padban ülő Hermione Grangert. Kérdések százai merültek fel benne ekkor, de nem tehette fel mindet. Csupán egyetlen egyet tudott kimondani.

– Te mit keresel itt? – kérdezte mogorván, de fojtott hangon, majd leült a szabad helyre a lány mellé.

Hermione csak megvonta a vállát, s némán, magában füstölögve fogadta el a tényt, hogy Draco Malfoy a padtársa lett. Nem válaszolt a varázsló kérdésére, sem egyéb próbálkozásaira, Malfoy folyamatosan mozgó, origamikkal próbálta megtudni, amit akart. A lány végig hallgatott, s csupán egy dolog kavargott a fejében: Merlin vajon mennyi csapást tud mérni egyetlen emberre alig egy hét alatt?

hozzászólások: 0