6. fejezet
Aranyvérű

– Maga nem alkalmas animágusnak, kedvesem. – A tanárnő reszelős hangja mellőzött minden részvétet, együttérzést, még csak nem is sajnálta, hogy így történt. Közel egy napi szenvedés után a kudarc összetörte Hermionét. A professzor a lesajnáló pillantását nem is kendőzte el. Az aranyvérű bagázs pedig vigyorogva követte őt egészen addig, míg el nem tűnt a szemük elől. Granger kísértetként hagyta el az osztálytermet, teljes megsemmisülésben. Úgy érezte megbukott. Rég nem érezte ezt az érzést, de most is tudta, hogy mennyire gyűlölte.

Még hogy nem alkalmas animágusnak – dohogott magában –, hiszen bárkiből lehet az, csak a szorgalmon és kitartáson múlt, de nem firtatta a tanárnő módszerét. Igyekezett visszanyelni kibuggyanni készülő könnyeit; nagyon rosszul reagált a sikertelenségre. A korábbi évek kitűnő bizonyítványai pontosan ezt támasztották alá. Vett egy mély levegőt, aztán folytatta az útját. A nyomorult helyzete egyetlen egy dolgot nem vehetett el tőle: a tudást. Mégis most minden egyes alkalommal, mintha ezt is meg akarták volna tőle tagadni, hogy aztán ne maradjon semmije sem. Az ellenszenv mind rá irányult, és ennyi aranyvérűvel nem boldogult. Túl kevés volt a túlerővel szemben.

Hermione napja az elkövetkezendőkben egy óriási pofonként írható le. Hidegzuhanyként érte a tanárok nem törődöm hozzáállása. Már az első nap kihúzhatott jó pár órát az órarendjéből, köztük a sötét varázslatok kivédését… A professzorok tehetségtelennek és alkalmatlannak bélyegezték – a szavaik még mindig élesen és tisztán hangzottak fel a gondolati között. Tulajdonképpen nem akarták őt tanítani. Igen, ez volt a válasz, jött rá hirtelen.

Az animágia fájt a legjobban, hiszen titkos vágya volt ilyesmit tanulni. McNight professzor ugyan elismeréssel adózott Hermione tárgyátváltoztatási képességei felett, viszont állattá változás tudományához nem elég ügyesnek és rátermettnek. Kinevették, megalázták… Valahogy az elvakult aranyvérmániásokat nagyon is érdekelte, hogy ő egy sárvérű és ezzel nagyon visszavetették a lelkesedését.

– Végre megtudod, hogy hol a helyed sárvérű – szólt hozzá egy elég gúnyos hang a háta mögül. De ez nem Malfoy hangja volt, micsoda üdítő változatosság… Soha nem gondolta volna, hogy létezik borzalmasabb, gyűlölettől csöpögő hang. – Legalább a legtöbb órán nyugtunk lesz tőle. – Hermione megfordult, és egy feketehajú, magas fiúval találta szemben magát. Tökéletes, hibátlan vonások, drága egyentalár, pecsétgyűrű, tehát egy aranyvérű aranyifjút fújt elé a szél? Nem is volt errefelé ritkaság… A szemek gyűlölettel teliek voltak.

– Fogd be, Marius! – hangzott egy női hang, majd nem sokkal később egy szőke hajú, törékeny lány jelent meg a színen. Méltóságtelesen tartása rögtön kiemelte a többiek közül. – Nem azért jöttünk ide, hogy a hülyeségeddel foglalkozzunk. Legalábbis én nem akarom a szüleim pénzét vesztegetni. Egész nyáron itt leszünk ahelyett, hogy a tengerparton napoznánk. Komolyan erre akarod pazarolni az energiáidat? Bosszantani valakit? – Nyafogása idegesítette az aranyvérű arisztokrata fiút, akinek feltett szándéka volt visszaűzni a nemkívánatos személyeket a saját kasztjukba.

– Sophie, ne szólj bele a dolgomba! Csak egy kicsit szórakozom – nevetett a fiú, majd megpaskolta Hermione hátát. A boszorkány amennyire tudott elhúzódott, de a varázsló továbbra is a vállán nyugtatta a kezét. – Hát nem azért jöttél ide, kislány?

– Vedd le rólam a kezed! – Lesöpörte a fiú kezét, és dühösen villogó szemekkel nézett vissza rá. Erős kísértést érzett, hogy megátkozza a kis aranyvérű seggfejet. Hirtelen támadt bosszúszomja őt magát is meglepte. Mikor is érzett hasonlót? Áh igen, amikor elégtételt akart venni egy halálfalón. Egyszerre megbénította és megfélemlítette ez az érzés.

– Remélem, nem leszel olyan ostoba, hogy még egy napnál tovább maradsz itt – gúnyolódott Marius és nevetett egyet.

Még egy aranyvérű barom – jegyezte meg magában ingerülten. A kis görcs fennhordta az orrát, noha inkább szánalmat érdemelt volna.

– Még jó, hogy ezt nem te döntöd el. – Hermione igyekezett kevésbé dühösen válaszolni. – Ha megbocsátasz, mennem kellene.

– Ne akarj velem újat húzni, mert megbánod! – figyelmeztette, de ez inkább hangzott fenyegetésnek, és Hermione olyan következtetésre jutott, hogy ez a varázsló sokkal rosszabb, mint Malfoy.

– Nem félek tőled! – jelentette ki határozottan. – De most mennem kell.

– Pedig jobban tennéd, ha félnél tőlem! Engem nem dobtak ki szinte minden óráról, Granger – nevetett gúnyosan, és olyan tekintettel nézett rá, amitől Hermione komolyan elgondolkodott egy jól irányzott átkon.

– Marius! Menjünk már, mert elkésünk! – nyafogott Sophie, aki már rémunalmasnak találta ezt a társalgást. A MacCormac család jövendőbeli tagjaként meg kellett szoknia vőlegénye viselkedését, de mindent nem akart eltűrni. Csábosan a fiúhoz bújt és egy apró puszit nyomott az arcára. – Nem akarok elkésni, nekem ez fontos, kérlek!

– Majd később folytatjuk a beszélgetésünket. – Mikor Marius előre ment, Sophie egy pillanatig még Hermione mellett maradt.

– Nincs mentség a tahóságra – jegyezte meg, amikor vőlegénye már hallótávolságon kívül volt. – Régi arisztokrata nevelést kapott, és megvan hozzá az egója, a veleszületett seggfejségről ne is beszéljünk. Jobb, ha elkerülöd. Oké?

– Köszönöm a tanácsot! – sóhajtott Hermione, megfogadta, hogy ez nem rajta fog múlni. A lehető legszürkébb akar lenni.

– Majd igyekszem lefoglalni. – Bíztatóan rákacsintott, majd ő is elindult jóslástanra. Hermionénak persze esze ágában sem volt elmenni erre az órára, már eleget szenvedett Roxfortban ezzel. Különben is senkit nem érdekelt a lógása, így hát elveivel ellentétben, inkább sétálni indult a kastélyparkba. Amit kiért a kastélyból már akkor jól érezte magát. A friss nyári szellő megtette a hatását.

Azonban még nem értek véget a megpróbáltatásai, máris jött még egy, pedig ki rá sem tette a lábát a zöld gyepre. Merlin és a sors jóvoltából szembe kellett néznie egy másik aranyvérűvel, aki méltóságteljes léptekkel haladt végig pontosan vele szemben. Hermione egy pillanatra megtorpant, aztán hosszú léptekkel más irányba ment. De magát Draco Malfoyt nem tudta kikerülni, lehagyni, figyelmenkívül hagyni, elmenekülni előle. Malfoy néhány hosszú lépéssel utolérte, lehagyta és megállította.

– Áh, Granger! – szólította meg gúnyosan, ahogy mindig. – Milyen jó, hogy megint összefutottunk, olyan magányosnak éreztem magam, egészen addig, míg meg nem láttalak. Hol hagytad Weasley patkányt és Szent Pottert?

– Hagyj békén, Malfoy! – sziszegte dühösen Hermione. – Már megkaptam a szokásos gúnyos megjegyzéseket az alteregódtól. A sors így tehát megkímélt attól, hogy az agytekervényeidet mozgásba kelljen hoznod. Viszlát!

– Csak csevegni akarok veled, Granger – emelte fel kezét védekezően –, mint két jó ismerős.

– Ismerős? Milyen vicces.

– Iskola társ. Nevezd, aminek akarod.

– Tudom, sárvérű vagyok, nem vagyok elég jó boszorkánynak sem egy ilyen nívós aranyvérű iskolához. Túltárgyaltuk ezt a témát, és ha most megbocsátasz, inkább elmennék pihenni – mondta, és elindult inkább a szobája felé. Ennyit a friss levegőről.

– Ma semmi kedvem a sértegetéshez, nem vagyok olyan hangulatban – kezdte Draco fáradtan, s végigsimította a szőke haját. Minden egyes tagja sajgott, de igyekezett felvenni a ritmust Hermionéval, akiben dolgozott az indulat. – Csak azt akarom tudni, hogy mit keresel itt.

– Direkt szívatni akart valaki a tanulmányi osztályon? – nézett az ég felé. – Most pedig megyek. Ne kövess, és ne kérdezz többet, mert úgysem mondok neked el semmit.

– Hol van Weasley és Potter? – kérdezte meg újra. Akárhogy is nyújtogatta a nyakát nem látta a Vöröst, sőt Szent Pápaszemest se. – Feloszlott a trió?

– Hagyj már békén! Olyan vagy, mint egy pletykás boszorkány. Inkább menj jóslástanra vagy kínozz meg valakit, nekem teljesen mindegy mit csinálsz, csak tűnj el innen! – javasolta Hermione, és folytatta tovább az útját. A keze felforrósodott, elöntötte mindaz az érzés, melyet elfojtott magában, alig tudta türtőztetni magát.

– Veled még normálisan sem érdemes beszélni – morogta a szőke varázsló, de ennek ellenére követte a lányt. – Miért olyan nehéz két szót hozzám szólnod? Pocsék napom volt, és még te is ilyen ellenséges vagy velem. Komolyan mondom, Granger, fáj az elutasításod.

– Neked volt rossz napod?

– Meglepődnél mennyire rossz volt – forgatta meg a szemét.

– Veled semmiről sem érdemes beszélni – mosolygott rá negédesen Hermione, ami egy fintorba fordult át. – Egyébként már elkéstél a barátkozással. Hány évet is? Hetet vagy inkább nyolcat?

– Ah, Granger, hiszen annyi közös élményünk van. Belehalnál, ha megválaszolnál egy-két kérdést? – kérdezte a lehető legkedvesebben, de a boszorkányt valahogy sehogy nem tudta szóra bírni.

– Miért érzem azt, hogy nem egészen vagy normális az utóbbi időben? – Hermione egy nehéz sóhajt hallatott, aztán folytatta az útját.

– Nem kéne annyit kombinálnod, Granger, akkor talán maradna egy kis időd levegőt venni és megnyugodni. – A varázsló sejtette, hogy felesleges energiát fektet ebbe, de mindig elérte, amit akart.

– Nem akarok veled beszélni – jelentette ki határozottan, aztán csak felhúzott orral haladt előre szinte megállíthatatlanul. – Kopj le!

Draco egészen a szobájáig kísérte Hermionét, bár ezzel igencsak messzire ment, és súrolta a kettejük között feszülő határvonalat. A fáradozásának jutalma most sem maradt el, majdnem orrba vágta a csukódó ajtó. Nagyon zavarta a lány jelenléte. Számított ez? Talán egyáltalán nem, mégis… A varázsló homlokát nekitámasztotta a tömörfának, de inkább nem kopogott be; belülről Hermione dőlt neki az ajtónak, aztán felsóhajtott. Szorosan behunyta a szemét, és elképzelte, hogy valahol máshol van. Várt egy kicsit, majd amikor meghallotta Malfoy távolodó lépteinek zaját végre valóban megkönnyebbült.

Kinyitotta a szemét, s szétnézett a helyiségben, most a szobája vérvörös színben pompázott és tele volt törékeny tárgyakkal. Ez volt talán az első alkalom, amikor valaki, vagyis inkább valami igazodott a benne tomboló haraghoz. Jellemző – csóválta meg a fejét, most sem volt ereje megtenni azt, amire valójában vágyott. Hiába csábították a törni-zúzni való dolgok, mégis inkább kikerülte őket, és a könyveit is inkább az ágyra dobta. Egy kusza kontyba csavarta a haját, aztán leült az egyik székre, majd a kezébe temette az arcát.

Ha mai nap eseményhulláma nem lett volna elég, az aprócska tükör megszólalt az éjjeliszekrénye fiókjában. Hermione felkapta a fejét, gyomra görcsberándult, valószínűleg kapcsolatba akartak lépni vele, s nem kellett találgatnia, hogy ki lehet az. Felállt, majd odasétált a bútordarabhoz, aztán az indulattól remegő kézzel kihúzta.

– Már csak ezt hiányzott – morogta reményvesztetten, majd elővette a tárgyat. Talán mégis minden törékenyt a falhoz kellene vágnia, gondolta indulatosan, köztük az ikertükröt is.

– Áh, Hermione, hogy vagy? – kérdezte csevegő hangon Mae. Hermione gyomra megint rendetlenkedett, igyekezett mély levegőt venni és nyugodt maradni. Leült az egyik székre, majd kitámasztotta a tükröt.

– Miért foglalkozunk a lényegtelen információkat? – csattant fel a lány. – Nem hiszem, hogy a barátnőm akarsz lenni.

– Lazíts már, Hermione! Nagyon feszültnek látszol. Bántottak? Nekem nyugodtan elmondhatod. – Negédes hangja nem hatotta meg a boszorkányt. – Nem büntetésből vagy ott, hanem információt kell szerezned. Vannak különbségek is.

– Oh, igen? – riposztozott tovább elégedetlenül. – Mit gondolsz, mit érzek ennyi aranyvérű utálatos diák és tanár között? Lenéznek, és ezt nyíltan teszik, egyenesen az arcomba.

– Nézd, sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe keveredtél…

– Nem hiszek neked! – csattant fel újra. – Egyébként semmilyen információt nem tudok elmondani neked, ami másról szólna. Lehet, itt sincs, akit keresel. Minden óráról szinte kidobtak. Szűkülnek a lehetőségek.

– Engem csak a bájitaltan érdekel és Persephone Lennox. A többi tárgy hidegen hagy, ha végigcsinálod ezt az egy évet vagy nem, akkor is minden tárgyból megkapod a kiválót, kivéve természetesen animágiából – közölte Mae hidegen. – Na, így már nem is olyan rossz az egész, ugye?

– Ettől mocskosnak érzem magam – vallotta be a boszorkány. – Én megdolgoztam a RAVASZ-okért.

– Sajnálom, hogy így felzaklatod magad! De gondolj inkább a szüleidre!

– Sajnálom, hogy belerángattál ebbe, és azt is, hogy a szüleimet használod ellenem – mondta szomorúan, majd visszatette a türköt a fiókba.

Mae egy ideig még farkasszemet nézett vele, majd újra megszólalt:
– Az ő épségükre gondolj, ne a saját kudarcaidra! Keresni foglak még! – Alakja eltűnt a foncsorozott üveglapról, ami már csak Hermione zavart tekintetét mutatta. Nem szólt egyetlen szót sem, hanem nagy erővel belökte a fiókot.

***

Draco már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni arra a marhaságra, miszerint járjon be órákra. Piton igencsak meggyőző tudott lenni, nem is beszélve Persisről, akinek a csillogó szemei azonnal meggyőzték, mellesleg kedvelte a boszorkányt, ráadásul remek érveket hozott fel a tanulás mellett. A fiú még azt is elfelejtette, hogy mellesleg gyűlöl tanulni, legalábbis nem úgy, ahogy az iskolában tanították, mégis megpróbálta. Időpocsékolás – dohogta magában.

Azonban nem ez okozta számára a fejtörést, még mindig nem fért a fejébe, hogy a Granger lány mi a fenét keres pontosan itt, ahol ő is van. A véletlen egybeesésekben egyáltalán nem hitt, így ezt is apja zseniális tervének gondolta. Bár ehhez talán még neki sem volt elég hatalma… Mindegy is, mert most azonnal el akart menni innen. Összepakolta a szükséges holmikat, aztán mogorva arccal kisétált a hálóterméből.

– Áh, Draco! – szólította meg Persephone. Draco egy pillanatra megmerevedett, majd visszafordult.

– Jó napot, Mrs Piton! – köszönt a tőle telhető legudvariasabban. A nő csak mosolygott rá, mintha legalább a keresztanyja lenne.

– Hívj nyugodtan, Persisnek, kérlek! – bíztatta a megszeppentnek tűnő fiút. – Beszélhetünk pár percet?

– Igen, persze – bólintott révedezve.

– Készülsz valahová?

– Tulajdonképpen igen – vallotta be végül. – Elmegyek.

– Tudom, hogy nem könnyű neked, de nem olyan rossz itt. Gondold át azt, amire készülsz, biztosan van más megoldás.

– Az én problémámra aligha – rázta meg a fejét Malfoy. – Már számtalanszor átgondoltam, és ez tűnik a legjobb megoldásnak. Legrosszabb esetben is, ha itt végzek, elmegyek Romániába a sárkányrezervátumba.

– Biztosan? Perselus mindent elmesélt rólad, és olvastam az aktáidat is. – A zöld szemek kutatóan nézték a szürke szemekbe, amik állták a pillantását.

– Ez igencsak kellemetlen. Remélem, a RAVASZ jegyeimet nem mutatták meg. – Draco teátrális sóhajtását Persis csilingelő nevetése szakította félbe. – Egyébként nem kellett volna ehhez fáradnod.

– Az igazi RAVASZ jegyeidet láttam, Draco – szembesítette Persephone. – Rengeteg lehetőséged van, sokkal több, mint bárkinek.

– Én csak a saját magam választotta lehetőségeket akarom – válaszolta, majd kihúzta magát.

– Az a munkám, hogy figyeljek a diákokra, sokkal több van benned. Én oktatom váltásban a bájitaltant, így mindent tudnom kell a diákokról. Bár abból a tantárgyból kiválót szereztél, így a haladó csoportban leszel. Örülhetsz, mert csak ketten lesztek – mosolygott a nő kedvesen. – A többieket jobban érdeklik az elitebb szakmák, mint a bájitalmester.

– Igazából én nem sokáig fogok itt maradni – közölte Draco, nem látta értelmét további hazugságnak. – Talán még pár percet, aztán…

– Tudom, apád csak egy évig akarja, hogy ide járj, ami feljavítja a jegyeidet, aztán…

– Nem, én már ma elmegyek innen.

– Ennyire sietős? Nem várhatnál még pár napot, hátha megszereted. Úgy érzed, hogy nem ér meg egy próbát? – kérdezte a nő kedvesen, bár Perselus kérésére nem árulhatta el a karkötő áldásos hatásait.

– Nem azzal van a gond. Apám akarja ezt, nem én, és így, az ő szabályai szerint játszva, nem akarok itt maradni – jelentette ki dacosan Draco. Ugyan nem akart ennyi mindent kiadni magából, de úgy érezte megbízhat a boszorkányban annyira, hogy egy kicsit megnyíljon előtte.

– Beszéltél erről a férjemmel? – tudakolta Persis. Még mindig furcsának tűnt a Septimus név, amit a tanúvédelmi programban sóztak Perselusra, de ez is jobb volt a semminél. Igyekezett csak akkor kimondani a nevét, ha kettesben voltak.

– Igen. Ő azt mondta, hogy tegyek belátásom szerint. Én pedig menni akarok.

– Semmi esetre nem maradnál? – kérdezte Persis, mintha ez lenne az utolsó mondat, amivel marasztalhatná a fiatal varázslót.

– Nem hiszem.

– Akkor jó utat! Ha mégis meggondoltad magad, akkor mi itt leszünk neked – biztosította a nő kedvesen.

– Köszönöm! – bólintott Draco, majd hanyagul a hátára vette a hátizsákot, és elindult a hosszú útjára.

Persis még mindig mosolygott, amikor belépett Perselusszal közös kis otthonukba. Már hónapok óta éltek itt kettesben, és ez volt életének egyik legszebbnek mondható időszaka. Végre emberek között lehetett, mint eddig még sosem. Az elszigeteltségben töltött évek alatt, amikor küzdött a saját varázserejével már a múlté volt. Perselus éppen pergameneket olvasott a kanapén, de egyből felderült, amikor meglátta feleségét.

– Milyen napod volt? – kérdezte derűsen, majd intett neki, hogy üljön le mellé.

– Semmi különös – válaszolta nő. – A haladó osztályt kaptam meg bájitaltanból, de csak két jelentkező van, aki megüti a mércét. Az egyik Draco, a másik meg egy iskola első lány Roxfortból, Hermione Granger.

– Legalább nem lesz megterhelő egyszerre. Aggódtam miattad különben is…

– Jól vagyok, semmi bajom sincsen – mondta Persis. – Már nem vagyok rosszul, és ez a lényeg.

– Rendben van. De ha pihenni szeretnél, akkor szívesen besegítek – ajánlott fel rögtön Piton.
– Át veszem azokat az órákat is. Amúgy is a keresztfiam csapnivaló természettel lett megáldva, nem is beszélve, ha Granger lány a közelben van… Higgy nekem, velük nem lesz egyszerű. Főképp Dracóval.

– Semmi baj nincs vele, csak meg akar állni a saját lábán, és követni a saját álmait. Képzelem, hogy milyen lehetett neki. Tényleg rákényszerítették, hogy felvegye a Sötét Jegyet? – kérdezte Persis szomorúan.

– Igen, de nem ez a legrosszabb. Meg kellett ölnie valakit, akit végül nekem… Ne beszéljünk erről! Megfogadtam az anyjának, hogy vigyázok rá, és az apjának is – mondta Perselus és elkomorodott. Közelebb húzta magához feleségét, majd gyengéden átölelte. – A sötétség még mindig bennem van, Persis. Nem akarom, hogy…

– Tudom, drágám, de már itt vagyunk egymásnak. Itt nem eshet bajunk egyikünknek sem. – Még korai lett volna elmondani neki, gondolta Persis, miközben belesimult férje óvó ölelésébe. Az kis világuk hamarosan fenekestül felfordul majd, és el kell menniük innen. A szabadságot azonban nem adják olcsón.

Ezt Draco Malfoy is megtapasztalta ezen a késő délutánon. Miután kimászott a hínárral, mocsári, válogatott növénykompozíciókkal tarkított, iszapos kacsaúsztatóból, egyből Perselus Piton rezidenciája felé vette az irányt. Magában füstölögve több tucatnyi sáros lábnyomot maga után hagyva, és közröhej tárgyaként vágtatott végig a folyón, egészen a célig. A kopogása cseppet sem volt udvarias, inkább dörömböléshez volt hasonlatos.

– Ez biztosan Draco lesz – sóhajtott Perselus, és kibontakozott felesége öleléséből.

– El kellett volna mondanod, hogy apja mit rakatott rá. – Persis az ajkába harapott, hogy elfojtsa a feltörni készülő nevetését. Mindketten tudták, Draco nem fog messzire jutni a béklyó miatt, noha megígérték, hogy nem mondják el a fiúnak.

– Akkor mi lett volna ebben az egészben az élvezet? – nevetett gonoszul Piton. – Különben is úgy egyeztünk meg Luciusszal, hogy nem mondjuk el Dracónak. Így pedig, hogy rájött…

– Azért nem kellene ennyire élvezned – korholta a felesége nevetve. – Szegény…

– Még tanulnia kell egy kis alázatot és tiszteletet. Ebben igazat adok az apjának. Draco túl sokáig volt elkényeztetve – sóhajtott a férfi, majd válaszolt a dörömbölésre.

Komótos, megfontolt léptekkel indult el az ajtó felé, majd széleste tárta. Karba tett kézzel ránézett a hínárral, sárral, s különféle vízinövény egyvelegre, ami a fiatal varázslót díszítette, aztán felvonta a szemöldökét.

– Draco? Azt hittem, már elmentél – üdvözölte Piton a felbőszült ifjút.

– Én is ezt hittem. De amikor kiértem a mólóhoz valami erősen megragadott és visszadobott egészen a…

– Tóig – fejezte be Piton. – Megtennéd, hogy nem mozogsz. Suvickus!

Draco fintorogva tűrte a tisztítóbűbáj hatását, de nem szólt egyetlen árva szót sem. Maga sem értette, hogy mi történt, viszont keresztapja arckifejezéséből azt olvasta ki, hogy ő sokkal többet tud nála. Perselus mindig olyan titokzatos volt, mégis ismerte már annyira gesztusait, hogy tudja valami van a háttérben, amit nem mondanak el neki. Mégse neheztelt rá.

– Meg is volnánk – jelentette ki gyorsan, aztán a kezébe adott egy törülközőt. – Persis utálja, ha sáros a szőnyeg. Sajnálom.

– Remélem, nem zavarok – szólalt meg újra a fiatal varázsló.

– Persze, hogy nem, Draco – invitálta beljebb Persis. – Gyere és ülj le a kanapéra! Mindjárt készítek egy finom teát, addig nyugodtan beszélgessetek csak.

– Vedd le a bőrkabátot! – adta ki az utasítást Piton. – Jó és most nézd meg a bal kezedet.

– Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Draco mérgesen. – Eddig csak fenyegetett vele, hogy megbéklyóz erre most tényleg megtette. Szóval most biztosan itt kell maradnom egy évig?

– Vannak kiskapuk, de nem fogom elárulni egyelőre. Magadnak kell helytállnod. Sajnálom, megígértem apádnak, hogy csak akkor segítek, ha életveszélyben vagy, a saját szökésedet magadnak kell megszervezned.

– Miért vagy ilyen kegyetlen velem? – kérdezte Draco, nem sok hiányzott, hogy ököllel rácsapjon a dohányzóasztalra, viszont ez cseppet sem a jólneveltségről árulkodott volna. – Azt hittem, legalább te megérted, hogy mit akarok.

– Meg is értem, de még nem engedhetlek el innen. Veszélyben vagy te is.

– Miért?

– Apád megátkoz, ha elmondom – magyarázta Piton hidegen. – Valami készül.

– Aha, persze. Biztosan csak ez lehet – forgatta meg a szemét Draco. – Szerintem tévedsz. Mi a szentséges Merlin lábgombája készülne? Ráadásul pont ellenem? Nem legyünk nevetségesek!

– Nem véletlenül kaptam másik nevet, Draco. Még csak egy év telt el a háború óta, nem lehet mindent kitörölni – jegyezte meg komoran. – Te sem törölheted el csak úgy a múltadat.

– Azt hittem, a Perselus Piton kiment a divatból, és ezért változtatták nevet – vigyorgott negédesen, majd elterült a kanapén. – Megmondod hogyan tudom ezt levenni? Most már igencsak idegesít.

– Egyelőre nem. Nem vagy életveszélyben, szóval maradj itt, aztán találd ki egyedül, hogy mit tehetnél ellene.

– Akkor azt hiszem, jobb, ha elmegyek.

– Hova akarsz menni?

– A könyvtárba kutatni. Nem fogom ezt annyiban hagyni – válaszolta hidegen, aztán elhagyta a lakosztályt.

– Könyvtárba? – Perselus elnevette magát, hiszen a gyerek Roxfortban egyszer sem járt könyvtárban. – Roxfortba azt se tudtad, hogy hol a könyvtár.

– Ezt hallottam – morogta Draco.

– Tudom – nevetett még mindig a mágus, még akkor is, amikor az ajtó becsukódott a fiatal varázsló mögött.

– Talán mégis segíthetnél neki – szólalt meg Persis mögötte.

– Nem hiszem. Jót fog neki tenni egy kis könyvtározás.

– Sárkánygondozó akar lenni – emlékeztette a felesége.

– Talán ez a legjobb, amit valaha kitalált saját magának. Inkább hagyom, és meglátjuk ezt mennyire gondolja komolyan. Még ebből bármi jó is kisülhet.

– Gondolod?

– Dracónak még fogalma sincs mennyire keményen kell küzdeni ahhoz, hogy egy ilyen szakmában labdába tudjon rúgni – mondta Perselus, aztán megtöltött egy csészét a teával.

– Lehet pontosan erre van szüksége – jegyezte meg Persis. – Kemény munkára, hogy komolyan vegyék, megtalálja saját magát.

– Pontosan ezért nem segítek neki, csak akkor, ha életveszélyben lesz – szólalt meg eltökélten.

– Rendben van – bólogatott a boszorkány. – De legjobb lesz, ha szemmel tartod.

– Megkedvelted? – mosolygott rá elnézően.

– Igen – vallotta be. – Persze még alig ismerem, de tudom, hogy jó gyerek.

– Iszonyatosan rossz emberismerő vagy – csóválta meg a fejét a varázsló. – Higgy nekem, te nem ismered Malfoyékat. Sem Dracót.

– Jaj, Perselus, néha annyira…

– Inkább ne is mondd el!

Mindketten nevettek.

hozzászólások: 0