7. fejezet
Könyvek között


Hermione megfogadta, hogy szorult helyzete ellenére most sem hazudtolja meg önmagát. Egyből a könyvtár felé vette az irányt, ami életének legzűrösebb pillanataiban is egy biztos pontként szolgált. A könyvek csak adtak és soha nem vettek el tőle semmit sem, már ha persze nem voltak megátkozva. De leginkább az volt a hitvallása, hogy még soha nem történt semmi baj egy kis olvasástól. Szinte eufórikus hangulatban futtatta végig tekintetét a tömött polcokon és szíve ujjongott, amikor látta, hogy egy lélek sem tartózkodik itt. Az aranyvérű kölyköknek nem volt erre szükségük – mosolyodott el magában. Viszont azt észre sem vette, hogy Draco lélekszakadva követte őt. A fiatal varázsló meglehetősen gyorsan és hatékonyan mozgott, legalább három rejtekajtón átment, mintha már jól ismerte volna a kastélyt. Azonban még nem választotta ki a legjobb pillanatot, hogy megszólaljon és felfedje magát.

A boszorkány eközben összeszedett egy halom könyvet, majd elindult az egyik üres asztal felé. Éppen a legtökéletesebb helyet választotta ki, amikor hallott valami motoszkálást. Körbenézett, de nem látott senkit. Már éppen letette volna a könyveit, amikor habozni kezdett. Mi van, ha itt sem lesz nyugta? Végül legyűrte kétségeit. Hiszen ez remek hely volt, kényelmes és úszott a fényárban. Az ajkába harapott, aztán körülnézett. Messze hátul, ahol porosak voltak az asztalok, de némi napfény még beférkőzött a sarokba, sokkal biztonságosabbnak tűnt ez a másik kuckó. Vett egy mély levegőt és elindult inkább oda.

Viszont Merlin vicces kedvében volt aznap, és mardekáros ismerőse pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen. A boszorkány megrettent, amikor közvetlen közelről megpillantotta a varázslót, akivel a legkevésbé sem akart találkozni. Malfoy kissé megviseltnek tűnt, de az izzó, szürke szemében elszánt tűz égett. A lány ekkor jött rá, hogy sarokba szorították, hiszen innen csak egy ajtó vezetett kifelé, ahhoz pedig Malfoyon keresztül tudott volna eljutni.

– Hagyj néhány könyvet a többieknek is, Granger! – A fiú hangjától Hermione egyből megborzongott, és végig futott a hátán a hideg. Egy rövid pillantást vetett a hanyagul hátrafésült, szőke hajú Dracóra, akinek szürke szemei viharosan és gúnyosan meredtek rá. Megrémítette az a sok jelző, amivel illethette a pimasz mardekárost.

– Malfoy! Már hiányoztak a megjegyzéseid – jegyezte meg epésen, de a láthatóan a legnagyobb nyugalommal, majd letette a könyveket a poros asztalra. Dracónak persze esze ágában sem volt tágítani mellőle. Még a porfelhőt is elviselte. – Mi lenne, ha elmennél valahova máshova?

– Unatkozom, Granger, és kell valaki, aki felvidít. Ezek a poros, ódon falak… olyan lehangoló. – Hanyagul nekitámaszkodott az egyik polcnak, és teátrálisan felsóhajtott. – Gyorsan válaszolsz a kérdéseimre, aztán már itt sem vagyok. Megegyeztünk?

– Miért válaszolnék? – horkantott fel Hermione és még arcátlanul fel is nevetett. – Nem kell, hogy válaszoljak neked semmire, egyáltalán nem vagyok rád kíváncsi, sem a kérdéseidre. Nem a Reggeli Prófétától jöttél, bár nekik sem adok interjút. Menj csak vissza a haverjaidhoz! Ez az, játszatok valamit. A kviddicset ismered? Azt mondják, akkor is jó, ha nem Malfoy a fogó.

– Miről beszélsz? Rajtad kívül nem ismerek itt senkit sem vagyis néhány felületes ismerős azért van, de te sokkal közelebb állsz hozzám. – Dracót nem érdekelte, ha sértegették, és volt olyan kitartó, hogy tovább nyaggassa Hermionét.

– Milyen megható… Sajnálom, Malfoy, de nem akarok veled beszélni.

– Hét évet és egy kicsit együtt húztunk le Roxfortban, szorosan egymás mellett. Így voltunk egymással – mutatta összeszorított, keresztbe tett ujjait. Valahogy Hermionénak nem ilyenek voltak az emlékei arról az időszakról. – Nem mondhatod, hogy már megfeledkeztél erről az egészről? Fájna a szívem, ha így lenne.

– Hogyan felejthetnék el egyáltalán? Egy Malfoyt nem lehet csak úgy elfelejteni – emelte az égre a tekintetét a lány. – Mi a fenéért akarsz egyáltalán itt lenni velem a könyvtárban, ráadásul kettesben?

– Te kíváncsivá teszel engem. Megőrjítesz, Granger! – Szürke szemei furcsán csillogtak és Hermione egy pillanatra megdermedt. Különös érzés kerítette hatalmába, amit leginkább a feltörni készülő gyomorrontáshoz volt hasonlatos. – Tudod most, hogy így ebben a fényben nézlek, van benned valami rejtett bujaság, vagy csak káprázik a szemem.

– Nem hinném, hogy a jelenlétem megváltoztatja az agyi folyamatidat. Most pedig, ha magamra hagynál, sokkal jobban tudnék erre a könyvre koncentrálni, meg a másik háromra. Ha most megbocsátasz, inkább olvasnék – igyekezett elhessegetni a kellemetlen alakot. Keze egy pillanatra megremegett a dühtől. Viszont azt nem vette észre, hogy egy időben nyúlt a fiúval az egyik könyvért, ami eddig ott hevert az asztalon, és most egymásra tett kezekkel, egymás szemébe nézve méregették a másikat. A boszorkány megriadt, égette a meleg tenyér érintése, minden más kiment a fejéből.

– Egyáltalán nem akarok elmenni. Sehova sem akarok menni most. – Draco mosolya most egészen más volt, mint amire a lány számított, sokkal ördögibb és ellenállhatatlanabb. Biztos volt benne, hogy Draco Malfoy akar tőle valamit. Lehet, csak szórakozni akart vagy voltak ennél sötétebb tervei is. Mindenesetre a tépelődése óvatosságra intette, ahogy a szürke szemek csillogása is. – Oh, kösz egyébként, pontosan ezt a könyvet kerestem.

– Na, ne röhögtess! Mióta érdekel téged a Modernkori feminista boszorkány naplója? – fújtatott dühösen, majd kihúzta a kezét Dracóé alól. A düh, amit Ronnal való szakítása és a kudarcra ítélt élete jelentett számára, azt egyszerűen elkeserítő volt. Mégis valahol motoszkált benne valami olyasmi, hogy most azonnal ki kell adnia ezt a haragot.

– Pontosan ez a könyv kell – kezdte Draco, majd átlapozta. – Mindig is szerettem feminista nőkről olvasni. Olyan szexi.

– Annak a nőnek ott a borítón bibircsókjai vannak – mutatott rá a boszorka.

A varázsló szemrebbenés nélkül tartotta továbbra is az olvasmányt.

– Mellesleg nagyon szép szemei vannak – jegyezte meg Draco. – A szépség különben is belülről fakad.

– Ahogy a sötétség, korlátoltság és a szűklátókörűség is – sóhajtott fel Hermione. – Az egoistaság, önhittség, nagyzási hóbort…

– Nagyon szeretnéd ezt, igazam van? Hmm, de én még jobban szeretném – incselkedett tovább Draco. – Kössünk alkut, aztán visszakapod. Persze csak azután, hogy megtudtam belőle, amit akarok.

– Nem lesz ez neked egy kicsit nehéz olvasmány? – gúnyolódott vele Hermione. – Nagyon sok az idegen szó benne, és nincsenek benne képek sem. Mindjárt idereptetek neked egy szótárt.

– Ha hangosan olvasom, akkor nem lesz nehéz – mosolyodott el Draco. – Mire kellene neked ez a könyv?

– Hátha tippeket kapok az ilyen pasik elkerüléséhez, mint amilyen te vagy – vonta meg a vállát a boszorkány. – De neked mire kell? Egyik boszorkány képe sem fog levetkőzni neked.

– Ne vegyél arra mérget! Nekem, ha akarom, minden boszorka ledobja a talárját. – Draco elmosolyodott, mintha egy kihívást intéztek volna hozzá.

– Nevetséges vagy! – Hermione majd pálcát rántott. – Invito könyv!

A varázslat kitépte a fiú karmai közül az értékes kötetet és már csattant is a lány kezében. Oh, hát felesleges lett volna akár egyetlen szót is megjegyezni abból a feminista könyvből, Granger maga volt a megtestesült modern, feminista boszorka vagy ki tudja mi lehetett, de ebben a pillanatban nagyon idegesítette őt. Mégis volt benne valami, amitől a fiatal varázsló csodálta, noha senkinek sem vallotta volna be. Draco őrült volt és tetszett neki ez a tűz Hermionéban, az eltökéltség, amivel azt az átkozott vackot szorongatta. Utoljára akkor figyelte ilyen áhítattal, amikor Hermione harmadikban felpofozta, noha ezt senkinek sem vallotta be ezt sem. Illetve akkor, amikor meglátta a karácsonyi bálon, ezt pedig pláne nem árulta el senkinek.

– Úgy sajnállak, kicsikém! – lépett hozzá közelebb Draco és beszorította a polc mögé a lányt. Vészesen közel került hozzá, annyira, hogy már érezték egymás testének melegét. Nem is beszélve a mágiáról, ami mindkettőjükből készült fellángolni. – Mindig megkapom, amit akarok!

– Tőlem nem! Ne gyere közelebb, Malfoy! – válaszolta Hermione a lehető legcsípősebben, csak ez maradt az egyetlen, amivel védekezhetett, hacsak ki nem talál gyorsan valamit. A mugli erőfitogtatás soha nem volt az erőssége. Az előtte álló mardekáros pedig jócskán testi fölényben volt, könnyedén maga alá gyűrhette.

– Még van hova közelebb mennem, nem igaz? – húzódott ellenállhatatlan mosolyra a szája. –Inkább engedj, és akkor én is nagylelkű leszek. Mondj el mindent, aztán békén hagylak!

Malfoyok mindig is aljasok voltak és piszkosan játszottak. Egy nő megfélemlítése pedig kimondottan élvezetes volt, noha nem akarta bántani, csak elhitette vele, hogy fogja. Élvezetes? Mit nem gondolt… Draco tényleg nem akarta még csak megfélemlíteni sem Hermionét, noha a boszorkánynak rettenetesen űzött tekintete volt. Hagyhatta volna ezt az egészet, de hát mocskosul gyötörte a kíváncsiság.

– Felőlem párbajozhatunk is, Malfoy. Úgyis van mit törlesztenem neked. – Azzal felhúzta a blúzának ujját, s megmutatta a forradást. Bellatix remekműve csúnya, fehér vonalakat hagyott a sima bőrfelületen. Draco nyelt egyet, de nem jött zavarba, legalábbis az arckifejezése nem mutatta. A fiú szíve fájdalmasan megdobbant, s elszégyellte magát. Akkor próbálta megmenteni őket… Egy pillanatra behunyta a szemét, s felrémlett előtte a lány velőtrázó, borzalmas sikolya. Soha nem fogja elfelejteni… Mégis most kényszerítette magát, hogy ne mutassa részvétét, sajnálatát és a szégyent, ami arra sarkallta, hogy kérjen bocsánatot.

– A szent helyeden párbajoznál, Granger? – nevetett fel szenvtelenül, majd kisimította a homlokába hulló szőke tincseket. – Ugyan már, megsértenénk a könyvek lelkét és iszonyatosan gyerekes lenne. Elvégre felnőttek vagyunk mind a ketten.

Olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezték a másik lélegzését, homlokuk pedig majdnem összeért. Hermione dühösen figyelte Draco szemébe lógó tejfölszőke tincseket, amik rakoncátlanul mindig visszahullottak, akárhányszor simították őket hátra. A viharszürke szemek metszően vájtak bele az ő tekintetébe, egyszerűen fájt farkasszemet nézni vele.

Felkavaró volt, és képes olyan dolgokra is, amelyre ő sohasem. Nem tudta, hogy mégis miért gondolja így, de már Roxfortban is észrevette, hogy Malfoyban sokkal több az erő, a bátorság és a tettrekészség, mint eddig bármikor. Változóban volt, ahogy ő, Hermione is. S legnagyobb baj az, hogy tetszett neki ez a rosszfiús vadság. Máglyán lett volna a helye…

– Mondd csak hogyan érted el te, mint bukott halálfaló, hogy egy ilyen elit helyre felvegyenek? Egyáltalán miért jöttél ide? – Hermione száján csak úgy kicsúszott a kérdés. A fiú eddig felsőbbrendűségének fitogtatásából merített erőt, de ezzel végképp elvesztette a fejét. A lány olyasmiket pendített meg benne, amiket nem szabadott volna.

– Felvágták a nyelved mi? Talán Bella néném nem volt elég ízelítő neked? Belőlem is akarsz egy kis darabkát, Granger? – A méreg teljesen elöntötte az agyát. Már nem érdekelte sem a könyv, sem a boszorkány, de az ösztöne nem hagyta, hogy elmenjen innen. Móresre akarta tanítani a kislányt, még akkor is, ha szabályt kell szegnie vele. Még jobb, legalább kidobják innen és akkor vége ennek az egész rémálomnak.

Hermionét megrémítette a varázsló arckifejezése. Először gondolt arra, hogy Malfoy tényleg képes lenne őt megölni, és aztán tovább lépni lelkiismeret furdalás nélkül. Kezében remegett a pálca, de igazából ő remegett. Nem értette a reakcióját, hiszen sokkal komolyabb mágusok ellen is harcolt már.

– Azt akarod, hogy megátkozzalak? – Már emelte volna a pálcát, de Malfoy túlságosan közel állt hozzá. Egyetlen mozdulattal kivette a kezéből a varázseszközt, még különösebben erőlködnie sem kellett, s egyetlen erőteljes lökéssel a könyvespolchoz nyomta. Hermionénak el kellett fordítani a fejét, nehogy a varázsló szemébe nézzen. Épp elég volt az is, hogy az arcuk egymáshoz ért egy pillanatra. Draco ösztönösen mély levegőt vett, s magába szívta az illatot, amitől megborzongott. Egy rohadék, perverz gazembernek érezte magát.

– Nem foglak bántani – rázta meg a fejét a varázsló. – De addig nem engedlek el, míg nem válaszolsz, és el nem mondod, amit tudni akarok. Rá fogok jönni, ha hazudsz, szóval ne próbálkozz.

– Miért nem mész el? – suttogta Hermione. – Nélküled is éppen elég bajom van.

– Mert tudni akarom – nevetett fel halkan Draco. – Ugyan, Granger, legyél egy kicsit lazább, akkor egészen jól meg fogjuk egymást érteni. Még talán közel is kerülhetünk egymás lelkéhez. Most én vagyok itt a legjobb barátod.

– Ezzel meg mit akarsz mondani? – hördült fel a lány. Tett még egy sikertelen próbálkozást a szökésre, amiben végül az lett az eredménye, hogy teljes egészében Draco testéhez simult, méghozzá meglehetősen szorosan. Ez az érzés megrémítette, mégis tudta, hogy Malfoy nem fogja bántani. Hiába voltak a fiatal férfi szavai, biztos nem volt benne teljesen, csak egy megérzés.

– Még itt leszek egy évig, szóval lesz alkalmunk összemelegedni – javasolta Draco negédes vigyorral. – Ugyan, Granger, miért ne akarnál velem barátkozni? Most nincs itt Weasley, aki elszórakoztasson. Potter sincs, hogy megvédjen. Így legalább lesz egy kis izgalomban is részed. Jobb vagyok mindenben, mint a kis haverjaid.

– Te nem vagy észnél! – csattant fel a lány dühösen és legszívesebben összekarmolta volna a férfi arcát. – Barátkozni akarsz?

– Nem, csak azt akarom, hogy viseljük el egymást – válaszolt végül, és ebben sokkal több őszinteség volt, mint abban, amit eddig mondott. – De, ha szépen megkérsz, akkor megbeszélhetünk egyet, s mást.

– A hét év alatt nem sikerült megszeretnem téged, akkor nem hinném, hogy egy év változtatna ezen. – Hermione gúnyossága szórakoztatta a varázslót, fanyar humora még inkább.

– Pedig igazán szeretetreméltó vagyok – közölte nevetve és rettenetesen közel hajolt a füléhez. – Majd igyekszem bebizonyítani.

– Kezdhetnéd azzal, hogy elengeded a karom, mert már kezd egy kicsit fájni – morogta Hermione, de Draco soha sem hallgatott rá.

– Rendben – bólintott, viszont mikor engedett a szorítás, tudta, hogy a griffendéles piszkos trükkre készült, de sikerült megállítani a lányt, mielőtt valóban kapott volna egy maflást, aztán mindkét kezét a feje fölé emelte és összekulcsolta az ujjaikat. – Szóval a griffendélesek miről is híresek?

– Hagyj békén, görény! – sziszegte Hermione. – Miért szekírozol? Hadd menjek el, kérlek!

– Nem mert… – ezen a ponton elakadt a szava, mivel a nap fénye pont megcsillant az ezüst karkötőn, ami Hermionét itt tartotta. Ugyanazok a rúnák – gondolta Draco, aztán újra az igéző barna szemébe nézett. – Azt hiszem, most már tényleg el kellene mondanod, hogy miért vagy itt? Ez a karkötő nem véletlen van rajtad, igaz?

A feszültséget azonnal érezni lehetett. A karkötő figyelmeztető szorítása emlékeztette Hermionét, hogy semmit se mondjon, mert annak nagyon komoly következményei lehetettek volna. Furcsa tekintettel nézett Dracóra. Becsukta a szemét és elfordította a fejét.

– Tanulni jöttem ide – hangzott a hazugság, ami hiába volt meggyőző, nem altatta el Draco gyanakvását. Elég kényelmetlen helyzetben voltak ahhoz, hogy a fiú rögtön kiszúrja, hogy a szíve még hevesebben ver.

– Nem úszod meg ezt. Tudom, hogy hazudsz – sziszegte, miközben egészen közel hajolt Hermionéhoz ajka súrolta a finom alabástromfehér bőrt. A boszorka vett egy mély levegőt és kinyitotta a szemét. A szürke szemek metszően viszonozták a tekintetét.

– Nem miattad vagyok itt. Nekem elhiheted. Semmi közöm nincs ahhoz, hogy téged ideküldtek. Ne akarj ebbe belekeverni, Malfoy! – A karkötő újra figyelmeztetően összeszorult a karján. – Hagyjuk egymást elmenni és többet nem is kell foglalkoznunk ezzel. Kérlek, engedj már el!

– Miért is hinnék neked? Inkább elkezdeném kiszedni belőled az igazságot. – Orrával finoman megérintette a lányét, majd elmosolyodott, amikor megérezte Hermione hasztalan erőlködését, hogy szabadulhasson. – Mit szeretsz vajon? Hogyan szedhetném ki belőled?

– Hagyj már békén! – kérte már a sírás határán állva. Hagyta, hogy Draco ereje teljesen legyűrje őt. Még a könnyek is kicsordultak a szeméből és finoman rázkódni kezdett a zokogástól. A fiút ekkor szíven ütötték a halkan elcsukló hangok, amelyeket Hermione próbált magába fojtani. A szorítás enyhült, majd teljesen megszűnt, Draco visszaadta a szabadságát.

Csatt, hangzott a kíméletlen hang a könyvtár csendjében. Lekevert neki egy hatalmas pofont és végigkarmolta az arcát, bár az utóbbi csak véletlen volt. Piszkosul jól esett, s a mardekáros nem ellenkezett. Granger zihált a megerőltetéstől. Malfoy elfintorodva tapogatta meg a karmolás nyomot az arcán, némileg vérzett, de volt már rosszabb is.

Azonban egyikük sem ment el. Hermione a szájára tapasztotta a kezét, majd lecsúszott a földre, nehogy véletlenül is a mardekáros szemébe kelljen néznie. Ez nemcsak a nyilvánvaló provokáció eredménye volt, hanem az elmúlt napok heves megpróbáltatásai. Bárkinek elmondta volna, még Malfoyt beleértve is, csak szabadult volna már végre. A béklyó felizzott, és belevájt a bőrébe. Ajkába harapott. Két fájdalom egyszerre már sok volt.

– Francba… – fakadt ki hirtelen Draco, majd leguggolt. – Nem akartalak bántani. Ne sírj, Granger, kérlek!

– Hagyj békén! – szipogta a lány dühösen. – Azt akarom, hogy eltűnj a közelemből.

– Ezt meg is tenném, ha ugyanaz lennék, mint egy évvel ezelőtt – mondta ki határozottan Draco. – Mondd el, hogy mi folyik itt, és segítek rajtad.

– Miről beszélsz? Te akarsz rajtam segíteni? – nézett rá könnyben úszó szemmel. – Mégis mi történt veled az elmúlt egy évben, hogy ennyire… Hagyjuk.

– Az egy béklyó a csuklódón, minő véletlen nekem is van egy ilyen. – Azzal hanyagul felhúzta az ingujját. Két dolog vált láthatóvá: a kis ezüst karkötő és a Sötét Jegy. – Nem engedi, hogy elmenj innen, ahogy engem sem enged az enyém. Nem vagyok hülye. Láttam nálad a könyvet, amit én is keresek, és láttam a rúnákat is. Meg persze azt az ocsmány feminista lótrágyát is. Nem túl nehéz összerakni a képet, már csak a részleteket kell kitalálnom. Mindenesetre, úgy gondolom Weasley és Potter nélkül biztosan kényszerítenek arra, hogy itt legyél. Segíthetünk egymáson.

– Nem kell a segítséged!

– Hidd el, hogy kell! Én írhatok a barátaidnak, hogy jöjjenek ide, ha bajban vagy.

– Ne…

– Mondd el, hogy mi ez?

– Nem mondhatok semmit – jelentette ki határozottan a lány. Ülő helyzetbe tornázta magát, és kitörölte a szeméből a könnycseppeket. Draco ekkor vette észre a vércsíkot a csuklóján. Az igazságnak ára van, gondolta zavartan, s Granger nagyon nagy bajban van. – Különben sem tudsz semmit, és el sem fogadnám a segítségedet.

– Adtam egy esélyt, Granger, de ha nem élsz vele, akkor továbbra is egyedül maradsz ebben a fertőben. Én, ha megtalálom a megoldást elmegyek innen. De mi lesz veled?

– Ne tégy úgy, mintha minden olyan egyszerű lenne! Jó és rossz, fekete és fehér, nem tudsz te rólam semmit sem. Miért érdekelne egyáltalán a sorsom?

– Talán van bennünk valami közös – vonta meg a vállát a fiú.

– Micsoda?

– Hagyjuk – mondta végül halkan. – Hiba volt belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Sajnálom, ami történt. Majd később beszélünk vagy valami.

Hermione összeráncolta a homlokát, de még mindig nem tudta hova tenni Draco különös viselkedését. A mardekáros nagy ívben kikerülte és már ott sem volt, mintha csak egy rossz álom lett volna, amit elűzött a reggeli nap fénye. Nagy volt a kísértés, hogy utána menjen. Őrülten nagy.

***

A folyosón kongó léptekkel haladó fiú Pitonék lakosztálya felé vette az irányt. Miért kellett belemennie ebbe az ostoba veszekedésbe? – korholta magát mérgesen. Hermione csak egy lány, akinek a sorsa egyáltalán nem kellett volna, hogy izgassa. De a hülye feje mégis úgy gondolta, törleszteni kellene neki. Miért is ajánlotta fel neki a segítségét, hiszen semmi köze sem volt az egészhez. Először azt hitte, hogy apja bízta meg a lányt valamivel, de a boszorkány még csak a közelébe sem hajlandó menni.

– Egy idióta barom vagyok – közölte magával félhangosan. Hogyan is lehetne Grangernek bármi köze hozzá? A lány inkább meghalt volna, minthogy Lucius Malfoyjal szövetkezzen ellene, sőt mi a tetves bólintérnek jönne miatta egy boszorkány ide? Még mindig túlságosan is abban a hitben élt, hogy minden körülötte forog. Nos, ez rohadtul nem így volt.

Nem is kellett kopognia rögtön ajtót nyitottak neki.

– Veled meg mi történt? Milyen állatok bujkálnak a könyvtárban? – kérdezte összevont tekintettel Perselus. Igyekezett megfékezni feltörő jókedvét, Draco fenyegető tekintete nem a legjobbat jósolta neki, ha ezt megpróbálja.

– Vadmacskák… – morogta Draco. – Segíts innen meglépni, kérlek!

– Nocsak, egy Malfoy kérni is tud? – vonta fel a szemöldökét a professzor. – Miért is kellene segíteni neked? Miben van jobb ajánlatod az apádénál.

– Neked adom az örökségemet, ha segítesz.

– Abból nem marad sok, ha innen elmész – vigyorodott el ördögien Perselus. – Annyira nem rossz itt, és csak egy év, aztán élheted az aranyvérű örökösök élvhajhász életét. Megveheted a legdrágább seprűt vagy mittudomén.

– Aztán megint mehetek vissza a Malfoy kúriába és élhetek apám kedve szerint. Ezt nem akarom, egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint ő – jelentette ki a fiatal varázsló. – Sárkány gondozó és kutató akarok lenni.

– Apádnak agyhúgyköve lesz, ha ezt sokáig ismételgeted.

– Teszek rá – morogta Draco, aztán bement a nappaliba, és töltött magának egy pohárral a whiskeyből, de mielőtt megihatta volna Perselus elvette tőle, s kicserélte egy limonádéra. – Ez most komoly?

– Az apád sem olyan gonosz, amilyennek gondolod. A javadat akarja, ha nem jöttél volna rá. Persze a módszereit valóban megkérdőjelezem.

– Persze, a Sötét Jegyet is csak viccből került rám – csattant fel Draco. – Egy hülye tetoválásért elég nagy árat fizettem, nem?

– Nem csak te hordozol magadban sötét múltat, Draco – emlékeztette Perselus. – Ne legyél túlságosan önző és elégedetlen!

– A magam életét akarom élni, mi ebben olyan szokatlan? Nem érdekel engem semmi más.

– Lassan a testtel egy kicsit. Mitől vagy ilyen feldúlt? Úgy gondolom, hogy nemcsak drága jó apád miatt.

– Az nem tartozik rád – morogta Draco, majd inkább azt választotta, hogy gyorsan eltűnik a helyiségből. Mikor beért a szobájába, dühe vörösre festette a falakat. Piton pedig csüggedten megállapította, hogy ennyi év után sem érti a fiatalokat.

hozzászólások: 2

by Livi @ 04 Nov 2022 08:47 am

Nagyon ígéretes történet, nagyon várom a folytatást!
Rég olvastam olyan sztorit,ahol a kedvenceink iskoláskorúak.Hiányzott.

by Nyx @ 09 Nov 2022 02:55 am

Igen, én is így voltam vele, nagyon rég olvastam és írtam olyat, amiben ennyire fiatalok. Olvasni azért nem szoktam róluk, mert mindig a 8. év Roxfort a téma, és azt annyira, de annyira nem vonz, mégha jól is írják meg. Megfogadtam, hogy nem írok többet tinikről, de hát ezt a fogadalmat megszegtem, amikor eszembe jutott ez a történt. Itt kissé eltávolodnak mindenkitől, mindentől, jobban egymásra vannak utalva. De ez a történet egy nagyobb és hosszabb folytatásnak az előfutára, szóval meg kellett írnom