8. fejezet
Megalázás

A következő két hét gyorsan eltelt. Draco észrevétlenül figyelte Hermionét, de a lány nem csinált semmi gyanúsat, viszont egyre szürkébb és láthatatlanabb lett. Egyre mélyebbre süllyedt a depresszióban. Granger közutálatnak örvendett mindenhol, senki sem foglalkozott vele, ő pedig csendben tűrte a helyzetet. De miért? Miért viselte el, ha bármikor elmehetett innen? Vagy talán mégsem? A varázslónak számtalan elmélete volt, de meg akart róla bizonyosodni melyik állja meg a helyét.

Draco megtett mindent, hogy bosszantsa Hermionét, igyekezett minden órát a lány mellé ülve végighallgatni, ami igencsak idegesítette a griffendélest. Időnként követte is. Ez amolyan kicsinyes, gyerekes viselkedés volt a részéről, mégis imádta nézni, ahogy a cseresznyepiros ajkak megremegnek. Ráadásul így az óra alatt a többi arisztokrata nem piszkált egyiküket sem. Kíváncsisága sem hagyott alább, azonban nem is vitte túlzásba.

Ezerszer végiggondolta, hogy miért viselt Granger egy béklyót. De egyszerűen nem tudott rájönni. Grangert figyelte, állandóan csak őt. Hiába környékezték meg a suliban többen is, ő egyszer sem akart senkivel sem beszélni, ismerkedni, ennek meg is lett az eredménye. Igen, ez az év az arisztokráciával kötött jó kapcsolatok kialakításáról kellett volna szólnia, ám őt semmit sem érdekelte. Lassan kezdték őt is levegőnek nézni.

De egy háborús hős Hermione Grangert miért mellőztek ennyire? Enyhén szólva meredeknek tűnt. Megkapta a Merlin díj aranyfokozatát is, erre úgy viselkedik itt, mint egy szürke, félős kisegér. Ott volt a béklyó is, amit minden nap látott a lány csuklóján, és amit a boszorkány annyira el akart rejteni. Nem állt össze a kép. Talán beszélnie kellett volna keresztapjával is, de annyira lekötötte saját nyomorult helyzete, Granger és a szabadulásán való töprengés, hogy ezek teljes mértékben kitöltötték a napjait.

Egyetlen pozitívumot azonban látott a káoszban. Érdektelensége miatt mindenki elkerülte, nem akartak vele foglalkozni, és végre senki sem hánytorgatta fel neki a sötét oldalhoz fűződő kapcsolatának szörnyű fiaskóját. A legjobb pedig az volt, hogy nyugodtan lóghatott. Draco most is kényelmesen elterpeszkedett Perselus irodájában a Reggeli Próféta legfrissebb számát olvasta. Ez amolyan új reggeli rutin volt, és a Piton házaspár nem bánta, hogy jelenlétével megtiszteli őket. Persis még némi palacsintával is kedveskedett neki. Draco hálás volt ezért, így legalább egy közös étkezést megspórolt a többi agyatlan diáktársával, és Persis szívesen beszélgetett vele.

Draco nem szívesen ismerte be, de az elmúlt hetekben kezdte megszokni az új helyét. Persze egyetlen egy követ nem mozgatott meg azért, hogy a tanulás jól menjen, mégis megvolt a rutinja, és ez elégedettséggel töltötte el. A kényszerű bezárás nem járt akkora problémával, mint gondolta. Hasznosnak pedig egyáltalán nem lehetett nevezni. Egyelőre Lucius Malfoy nyerte ezt a kört, de az ifjabb Malfoy nem akart sokáig így hagyni ezt a mérkőzést.

A Reggeli Próféta lapjai gyorsan elfogytak. Csupa átlagos, politikai, bulvár hírt volt, ami nem túlzottan érdekelte. A Minisztérium új intézkedései sokkalta határozottabbak és ésszerűbbek voltak, mint eddig bármikor, ugyanakkor ez sem érdekelte. Az elmúlt egy évben sorozatos összeütközések, tárgyalások, kivégzések és merényletek sokaságával volt tele a lap, azonban most fordult a kocka. Az cikkek hangvétele most hasonlított azokra, amiket békeidőkben lehetett olvasni. A kviddicsrovat volt Draco számára a legérdekesebb. Már éppen beletemetkezett volna a cikkekbe, amikor megszólalt valaki.

– Vedd le a lábadat az asztalomról! – dörmögte a vészjósló hang, ami Perselushoz tartozott. – Látom, apád arisztokrata nevelése nem ért túl sokat.

– De igen – vonta meg a lábát. – Ő már régen megátkozott volna.

– Nem is olyan rossz ötlet.

– Rendben – csapta össze az újságot Draco, majd igyekezett normális ülő helyzetbe tornázni magát. – Bocsánat.

– Ne legyél tiszteletlen! Én nem az apád vagyok, akinek a lázadásodat szánod. Ha azt hiszed, hogy megírom neki ezt, akkor nagyon tévedsz. Annyira nem részletezem neki viselt dolgaidat.

– Még szerencse – jegyezte meg Draco.

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza a férfi, mintha nem is hallotta volna, amit a szemtelen keresztfia kiejtett a száján.

– Milyen kár, hogy nem te vagy az apám – sopánkodott Draco. – Te biztosan nem csavartál volna be egy szőnyegbe és hagyod, hogy erőszakkal hozzanak ide.

– Ebben lehet valami valóban. Én sokkal kifinomultabb módszereket vetettem volna be az apád helyett – bólogatott komoly arckifejezéssel Piton.

– Mégis micsodát?

– Kilógattalak volna a kúria egyik emeleti ablakán egy pár napra, és akkor biztosan a szenvedés kiölte volna belőled azt az örülten nagy egódat – közölte egyszerűen, majd elvigyorodott.

– Remélem, hogy apám a testi fenyítést nem bízta rád – nézett rá félszegen. Piton csak megcsóválta a fejét.

– Ugyan, kérlek… Eszemben sincs ilyen alantas módszerekhez folyamodni, mint a te kínzásod.

– Ez megnyugtató.

– Miért nem vagy órán? – váltott témát és gyanakodva végigmérte a fiatal fiút. A savanyú arckifejezése láttán biztos volt benne, hogy lóg.

– Nem érdekel a jóslástan – vonta meg a vállát unottan. – Sem alapszinten, sem középszinten. A mesterfokú jóslátlannak nevezni azt, ami egy tucat kristálygömbben folyik… nevetséges, borzalmas és egyszerűen időpocsékolás.

– Meg tudom érteni – mondta Piton, mintha maga is megbocsátaná a fiúnak a lógást. Bár igazság szerint már az is megnyugvással töltötte el, hogy Draco nem csatangolt el sehova és nem kevert galibát. Titkon félt attól, hogy valamelyik aranyvérű csapattal együtt valami őrültséget csinál, így kellemes csalódásként érte nyilvánvaló érdektelensége.

Fél szemmel tanulmányozni kezdte Dracót. Lucius sokkalta rosszabbnak festette le a helyzetet, mint amilyen valójában volt. A Malfoy fiú agresszív viselkedését inkább a nagy nyomásnak tudta be, és a verekedések, amiről az „aggódó” apa mesélt neki… Nos, legalább az utóbbival felhagyott. Egy Malfoy nem viselkedhet mugliként – hallotta újra Lucius felháborodott szavait.

Végül is minek nevelje meg a fiút? – elmélkedett magában Perselus. Ráadásul pont ő, nevetnie kellett ezen a gondolaton. Rühellte a tanítást, és ha hét év alatt az iskolában sem sikerült eljutnia Dracóval semerre, akkor most sem fog, így meghagyta Luciust a saját ábrándjai között lebegni, és saját módszereire hagyatkozott – ez legfőképpen abból állt, hogy hagyta Dracót levegőhöz jutni.

– Ha megértesz, akkor engedj el.

– Ez nem így működik. Nem én szabom a feltételeket.

– Nem kötelezhetsz arra, hogy tanuljak.

– Megtehetném – bizonygatta Perselus. – Viszont nem teszem.

– Apa csak itt akar tartani – kezdete Draco az okfejtését. – De azt nem parancsolta meg, hogy mindegyik órán részt vegyek, nem tűzött ki célt sem, amit el kell érnem. Gondolom azt hitte, néhány aranyvérű között fellángol bennem a vágy egy minisztériumi állás iránt meg a vagyon iránt. Bár ez nem fog megtörténni. Ez a vacak pedig nem fojtogat, szóval semmi olyasmit nem csinálok, amit apám megtiltott, így lóghatok, amennyit akarok.

– Dörzsöltebb vagy, mint azt az apád gondolná – mosolyodott el halványan Piton, majd átlapozta a Reggeli Prófétát. – De tölthetnéd az idődet hasznosabban is. Ott van a könyvtár…

– Oda be nem teszem többet a lábam – sziszegte morcosan. – Sok a por és nagyon kapar tőle a torkom. Mégsem kívánhatod, hogy az egészségemet kockáztassam.

– Akkor menj és szerezz barátokat! – forgatta meg a szemét Piton. – Tudtommal ezek a gyerekek egyike sem járt Roxfortba.

– Mind sznob és unalmas – nyafogta Draco. – Nem akarok velük barátkozni.

– Csak arra utaltam, hogy van bennetek némi közös. Ismeritek az aranyvérű arisztokrácia keserű oldalát, néha ennyi elég a kapcsolatépítéshez. Mesélhetnél nekik a sanyarú sorsodról és a hányadtatásaidról. Talán nem mindegyik… olyan ellenszenves parazita.

– Ezt pont úgy mondod, mintha gúnyolódnál rajtam – csóválta meg a fejét lemondóan. Valóban a professzor igencsak jól szórakozott rajta.

– Talán ez így is van. De nem tagadhatod, hogy igazam van. A kapcsolati tőke sokszor nagyon előnyös lehet. Ezek a gyerekek kivétel nélkül befolyásos emberek lesznek, és persze pontosan olyan nagyképűek, mint amilyenek most.

– Pont ettől a társaságtól akartam megszabadulni, nem fogok még egyszer velük kezdeni. Ezért is környékeztem meg Grangert – igazából nem volt igaz, amit mondott, de biztosra vette, hogy keresztapja megírja ezt is apjának. Perselus ekkor jelentőségteljesen letette a Reggeli Prófétát, aztán összefonta a karjait.

– Hermione Granger? Mit a fenét akarsz tőle? Szegény lánynak valószínűleg elég baja van nélküled is. Egy aranyvérűekkel teli iskolában nem lehet leányálom neki. Máskülönben érdekelne, hogy milyen indítatásból kötött ki a farkasok között. – Piton összeráncolta a szemöldökét és nagyon rosszat sejtett. Eddig Granger jelenlétére nem gondolt veszélyforrásként. Mindenkit leellenőrzött a listáról, de vajon miért jöhetett ide a lány? Persisnek óvatosnak kell lennie, nem bízhatnak senkiben sem.

– Nem tudom, miért van itt. Azt mondta, hogy tanulni jött, de nem veszem be. A könyvtárban kicsit összekaptunk nemrég – vallotta be Draco. – Zaklatottnak tűnik.

– Miért nem vagyok ezen meglepve? – csóválta meg a fejét Piton. – Tartsd távolt magad tőle és legyél óvatos! Senki nem tudhatja meg, hogy Persephonéval itt vagyunk. Mindenki veszélyes lehet, aki személyesen ismer minket. Mindenesetre tettem pár óvintézkedést erre az esetre is, ha baj történne.

– Tudom, sokan bosszút állnának rajtad, ha kiderülne, hogy éltben vagy. Nem mindenki veszi be Potter dicshimnuszait, amit rólad terjeszt úton útfélen – jegyezte meg Draco. Piton szája penge vékonyra húzódott. – Ki tudja még, hogy életben vagy?

– Potter tudja – mondta Piton színtelen hangon.

– Nekem meg senki sem mondta el? – csattant fel Draco. – Az apám egy hazug, vén futóféreg, és te még képes voltál együttműködni vele. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Miért jobb nálam Potter?

– Ő tudja tartani a száját – vigyorodott el Piton ördögien. Draco megforgatta a szemét és duzzogva elmormolt egy néhány keresetlen szót.

– Soha nem voltál képes megbízni bennem, igaz? – szegezte neki a kérdést. Perselus vett egy mély levegőt. Kedvelte ezt a duzzogó, elkényeztetett kölyköt, és nem véletlenül segített akkor Narcissának, hogy megmentse ezt a szerencsétlent.

– A lázadó korszakod és a bujkálás miatt nem volt rá megfelelő alkalom. Nem kell gyerekesen viselkedned. És most már te is tudod, hogy élek. A kör bezárult, szóval nyugodj meg, Draco.

– Akkor hiába tetováltattam a nevedet az ülepemre? – kérdezte vigyorogva, és a tetetett düh egyszeriben tovaszállt.

– Hálátlan vagy, Draco! Menj inkább tanulni!

– Mégis micsodát?

– Talán az animágiának hasznát vennéd – javasolta Piton. – Az a mágia magasiskolája, nem minden varázsló képes erre. Talán te sem, de jó indok arra, hogy kontrollált a lázadó magatartásodat.

– Persze, csak aztán nehogy mókussá változzak – felelte durcásan, majd felszedte a földről az animágiakönyvet, a többi tankönyvet pedig betolta az asztal alá. Szerencsére keresztapja ebből semmit sem látott.

– Én inkább görényre tippelnék. A Kupor gyerek igencsak megragadta a karaktered lényegét.

– Görény? Nevetséges. De ha még is azzá változom, akkor te leszel az első, akit megharaplak.

– Meg ezt még meglátjuk.

A mardekáros fintora egyáltalán nem maradt el.

– Nagyon vicces vagy. Most elmegyek, később még jövök – morogta Draco és kiment az irodából. Piton sóhajtott egyet, alig hogy a fiatal varázsló elment Persis jelent meg a helyiségben.

– Dracót láttam elmenni az előbb? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Igen – bólintott, majd arckifejezése teljesen megváltozott, amikor Persis közelebb ment hozzá és megölelte. – Dúlnak benne a lázadásra hajlamos hormonok és… inkább ne beszéljünk róla.

– Hiányoztál egész nap! – súgta halkan, majd megcsókolta. – Muszáj volt levizsgáznom a tantestület előtt és elég hosszúra nyúlt. De nem volt olyan vészes, mint amilyet vártam. Az életelixírem maga volt a megtestesült tökéletesség.

– Ennek örülök, de ne hajtsd túl magad! – figyelmeztette Piton. – Nem kell mindjárt az év tanára címre hajtanod.

– A gyomorrontásom csak átmeneti volt, most jól vagyok, szóval nem kell tyúkanyó módjára figyelned – jelentette ki a nő.

– Csak szemmel tartalak. Ennyit csak megtehetek a feleségemért vagy ez nem így van?

– Tudom, hogy egy kondérnyi százfűlé főzetet rejtegetsz a laborban, és arra készülsz, hogy a helyembe lépsz és megtartod az én óráimat. De figyelmeztetlek, ha egyetlen egyszer is belevágsz a hajamba a halál fia vagy.

– Nem egészen ez a tervem – vigyorgott gonoszul.

– Egy szerencséd van.

– Micsoda?

– Nagyon ügyes vagy bájitalkészítésben. – Ezen mindketten nevettek.

– Valóban így – mosolyodott el Perselus. – Te is aggódnál a helyemben.

– Én akartam tudni, hogy a nyomomban van-e valaki – komorodott el Persis. – Ezért akartam itt is a saját nevemet használni.

– Veszélyes, ahogy eddig is elmondtam.

– Tudom, Per. De elegem van a bujkálásból.

– Nem csak neked – sóhajtott fel. – Azt hittem, hogy én is ezt akarom ennyi év tanítás után.

– Fiatal vagy még ahhoz, hogy eltemesd magad valahol – simította ki a sötét tincseket a varázsló homlokából. – Hiányzott a tanítás?

– Nem, dehogy. De a tétlenséget sem szeretem.

– Hamarosan vége lesz ennek.

– Így gondolod?

– Majdnem teljesen biztos vagyok benne – mondta a boszorkány.

***

A hideg esőcseppek megállíthatatlanul verték az ablakot ezen a délelőttön. A nap itt-ott átsejlett az esőfelhőkön, de nem tudta teljesen eltüntetni azokat. A földnek gyorsan magába szívta a nedvességet. A nyár melege még sehol sem volt. Hermione az egyik ablak előtt figyelte az ablaküvegen elmosódó esőcseppeket. A könyvtári incidens óta szerencsére Malfoy ott elkerülte, de mindenhol máshol persze megjelent. Ki kellett vernie a fejéből. Amúgy is éppen elég baja volt a mardekáros nélkül is.

Mae folyton eredményeket követelt tőle, válaszokat, amiket nem tudott neki megadni. Persephone Lennoxot mintha csak a föld nyelte volna el. Amennyire lehetett megpróbálta keresni. Az óráját valaki egészen más tartotta, együtt a többi bájitaltanos diákkal, így Hermionénak esélye volt találkozni vele. A tanáriban is megkérdezte, mint csillogó szemű, lelkes diák, de gyakorlatilag elzavarták onnan. Az emelt szintű kurzus pedig hetekkel később kezdődik, s ezzel a sovány válasszal be kellett érnie mindkettőjüknek.

Napokat töltött a kastély falai között, de most viszont ki kellett mennie a friss levegőre. Még a haja is fénytelenül hullott a vállára, egyszerűen a magány és a szenvedés testileg-lelkileg felőrölte. Nem is beszélve a béklyóról, aminek a sötét mágiája mintha napról-napra egyre jobban mérgezné. Még volt egy órája ebéd előtt, de annak nagyon gyorsan vége lett, így volt ideje kimenni egy kicsit. Kerülőutat választott, nehogy a kedves diáktársai valamit megneszeljenek, és sarokba szorítsák valahol.

Mikor kiért akkor teljes erejéből futni kezdett egészen a kis kőből készült pavilonig. Nem érdekelte az esőt, ami az arcába csapott, sem a szél, ami az arcába csapott. Teljes erőből futott, nem érdekelte mennyire szúr az oldala. Mire odaért már jócskán elázott. Szerencsére senki sem volt a közelben. Zihálva támaszkodott a falnak, majd fáradtan és hangosan sóhajtott fel. Észre sem vette, hogy már van ott valaki.

– Na, nézd csak ki van itt – szólalt meg Draco mély baritonja. A mardekáros a közeli padon ült, egy animágia könyvet egyensúlyozott és unottan nézett fel belőle.

– Mit keresel itt? – kérdezte Hermione meglepetten. Szíve heves dobogásba kezdett, és egy kicsit még szaporábban vette a levegőt. A vészcsengő megszólalt a fejében, de ő nem menekült el innen. Ez igazán nagy hiba volt. – Nem léptél még meg?

– Meg tettem volna – válaszolta, majd becsukta a könyvet. Dracóban a harag fortyogott szorult helyzete miatt, de most meg kellett próbálnia másképpen viselkedni.

– Mi tartott vissza? – Hermione sóhajtott egyet, majd leült Dracóéval szemközti padra. Nem értette magát, de mégis beszélgetésbe elegyedett az egyetlen emberrel, aki hajlandó volt szóba állni vele. Már annyira magányos lett volna? Vagy ennyire vágyott valamilyen interakcióra? Talán most nem végződik olyan bután minden, mint ahogy a könyvtárban.

– Az apám, meg ez a szar a csuklómon – adta meg a választ végül Draco. – De mit érdekel ez téged? Hiszen úgysem vagyunk barátok, még ismerősök sem.

– Megsértődtél? – tudakolta Hermione. Kuncogni kezdett, amit a fiú egyáltalán nem vett tőle jó néven, és még haragosabb pillantással nézte tovább. – Te tényleg megsértődtél. Oh, Merlin, Draco Malfoyt megsértettem, mert nem akartam barátkozni vele. Jesszusom, te vagy a legjobb fej egy aranyvérűekkel telezsúfolt elit iskolában. Mégis mit gondoltam rólad a roxfortos éveink alatt?

– És, ha igen, akkor mi van? Nem ajánlom fel mindennap a segítségemet másoknak – húzta fel az orrán akaratlanul is Draco. – Különben meg nem érdekel az egész.

– Szóval megsértettem az úri büszkeségedet? Sajnálom, de mégis mit hittél? A világ nem ilyen egyszerűen működik.

– Mégis mit tudsz te rólam egyáltalán? – csattant fel a varázsló. – Itt mindenki azt hiszi hű, de mennyire ismer engem, és tudja, mit akarok. De senki sem tud semmit sem rólam.

– Szóval az elkényeztetett aranyvérűséged csupán álca? Nem értem, miért nem barátkozol a többiekkel, hiszen ők is olyanok, mint te.

– Na, idefigyelj, Granger! Nincs veled semmi bajom, de mindjárt lesz, ha nem hagysz végre békén – morogta Draco. – Tartsd meg a tanácsaidat magadnak, oké?

– Rendben. – Egy ideig csak ültek egymást méregetve, mint két harcra készülő párduc, de nem történt semmit. Az eső egyre jobban zuhogott. Hermione görcsösen markolta a könyvét, aztán idegesen rázta a lábát.

– El akarsz még mondani valamit? – törte meg a pillanatnyi csendet Draco.

– Elmondani? Neked?

– Nem vagyok rosszabb, mint Potterék – vonta meg a vállát. – Te már tudod miért vagyok itt.

– Engem behúztak a csőbe – mondta a boszorkány, de hirtelen eltorzult a tekintete, amikor a béklyó megszorította a csuklóját. – McGalagony szerint ez egy nagy lehetőség. De idejárni inkább büntetés, mint jutalom.

– Meg ne sajnáljalak.

– Te akartad tudni miért vagyok itt. Hát ezért.

– Ez egy hazugság, és ezt te is tudod. Legjobb esetben egy féligazság – szólalt meg Malfoy, és becsukta a könyvet.

– Nem tudom mit vársz tőlem.

– Igaz is. Nem vagyunk barátok.

A boszorkány nem szólt semmit, csak bámult kifelé az esőfüggönyben fürdő parkra. Nem is figyelte, miközben a varázsló elment.

***

Órákkal később Hermione nyugodtan haladt végig a folyón. Már ebédhez közeledett az idő, legyűrte minden ellenérzését, és elindult a közös ebédlő felé, amikor valaki hátulról nekilökte az egyik ódon, fa berakású szekrénynek. A bútor éles sarka a fejének ütődött, amitől enyhén megszédült, és kiejtette a könyveket a kezéből. Behunyta a szemét, hogy legalább addig ne lássa a gúnyolódók arcát, amíg a fájdalom alább nem hagy. Azon imádkozott, hogy súlyos legyen a sérülés, mert akkor legalább a mai napot a gyengélkedőn kell tölthetné, távol mindenkitől.

– Miért nem teszel valamit, Merlin szerelmére? – kérdezte egy ismerős hang a háta mögött. Draco ugyan nem sietett egyből a segítségére, de készen állt, hogy elkapja a szédelgő iskolatársát. Hermione mogyoróbarna szemei haragtól és az elfojtott könnyektől voltak fátyolosak. Minden erejét össze kellett szednie, hogy Dracóra tudjon nézni.

– Mi értelme lenne szembeszállni velük? – suttogta rekedten, majd nekitámaszkodott a szekrénynek. Nem akart elájulni, főleg Malfoy előtt nem. – Menj az utadra, Malfoy! Én is így fogok tenni.

– Vérzik a homlokod.

– Ne tegyél úgy, mintha érdekelne!

Lehajolt a könyvekért, de aztán rögtön megbánta. Minden fájdalma ellenére felszegte a fejét, aztán elindult az ebédlő felé. Draco megcsóválta a fejét, viszont egyáltalán nem akart csak úgy elmenni onnan. Granger szenvedni akart, mintha megérdemelnél, ő pedig… valamiért aggodalommal töltötte el ez a helyzet. Nem kellett a kisujját sem megmozgatnia, hogy Hermionét kínozza, mivel a többiek megtették helyette. Ez egyáltalán nem töltötte el elégedettséggel. Látta az esetlenségét, az elveszettségét, ami inkább valamilyen egészen különös érzéssel járt. Követte a lányt az ebédlőbe.

– Meg kellett volna gondolod, mielőtt ide jöttél – jött a jó tanács a Malfoy fiútól. – Most pedig megmutattad neki, hogy bárki szórakozhat veled büntetlenül… Szánalmas vagy, Granger, pedig Potter mellett nem voltál ennyire nyámnyila.

– Tudom – mondta útközben és még erősebben szorította a könyveket. – Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem kell reagálnom ezekre. Előbb-utóbb úgyis elfelejtenek.

– Nem vagy eszednél, Granger! – horkant fel megvetően Draco. – Hol vannak ilyenkor a barátaid, hogy segítő kezet nyújtsanak? Talán nem volt elég az átlaguk? Pottert akárhová protekcióval felveszik, Weasley pedig a családi hátterével…

Ron… hol van már ő is? Szakításuk óta nem kapott baglyot tőle. Mint barát iszonyatosan hiányzott Hermionénak. Mégis tudta, hogy nem szólhat neki, sőt Harrynek sem. Még mindig a talárja zsebében őrizte azt a levelet, amit neki írt. Nem volt ereje elküldeni, pedig talán segített volna rendezni a feszültséget közöttük. Tudta, hogy áltatja magát.

– Befejezted? – kérdezte Hermione halkan. – Nem akarok erről beszélni. Veled meg főleg nem. Szóval tágulj az utamból!

– Ahogy akarod – bólintott Draco, majd előre engedte a bejáratnál.

Hermione alig hogy belépett az ebédlőbe könyvei ismét kirepültek a kezéből, aztán végigcsúsztak a padlón. De őt ez sem tudta megállítani. Szeretett volna az ebédjével együtt egy csendes sarokban meghúzódni. Ám az aranyvérű hallgatóság cseppet sem így gondolta. Senkire sem nézett, amikor végighaladt a soron. Szinte a mantrájává vált, hogy kerüljön mindenfajta szemkontaktust. Pedig teljesen felesleges, megszámlálhatatlanul sok gyűlölködő szempár kísérte minden lépését.

Nem kerülhetett el a lebegő kancsót sem, amiben a jéghideg töklevet csorgattak a nyakába. Felkiáltott, amikor a jégkockák hozzáértek a nyakához, aztán a hideg lé végigcsorgott a hátán. Harsány kacaj hallatszott teremben, mintha megnyertek volna egy csatát Hermionéval szemben, aki egyébként ártatlan volt.

– Bocs – hallotta Marius hangja a háta mögött. – Jobb lenne, ha felvennél egy másik talárt. Ez teljesen elázott.

Marius McCormac még egyszer Hermione képébe nevetett, visszasétált csatlósai közé, akik még mindig fetrengtek a röhögéstől. A lány nem nézett rá, hanem felvette a könyveit, kihúzta magát. Nem akart semmi mást csak eltűnni innen, így összeszedte minden erejét és a dupla szárnyú ajtó felé vette az irányt. Aztán megelőzve a további eseteket, inkább úgy döntött nem marad itt tovább, és nem szolgáltat több drámát a többieknek.

Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy Hermione odaért volna. Tekintete találkozott Draco szürke tekintetével, amiből lehetetlen volt kiolvasni mire gondol éppen. De csak állt ott, és nem tett semmit sem. Hermione persze nem segítséget várt tőle, hanem hogy ő is rúgjon bele még egyet utoljára. Viszont Malfoy nem tett semmit sem.

– Ki engednél? – szólalt meg Hermione, és Draco utat engedett neki. Noha magán érezte a fiú tekintetét, de nem fordult vissza, hanem egyenesen a szobája felé vette az irányt.

A varázsló még ideig figyelte, hogy merre megy, de aztán nem láttam értelmét utána menni. Amúgy is farkas éhes volt, így nem igazán volt kedve egy síró nőt dajkálni.

– Hé, Malfoy! – szólította meg az egyik fiú, Draco a hang irányába fordult és elfintorodott. – Te vagy Draco Malfoy, igaz?

– Igen, én vagyok – felelte kurtán.

– Marius McCormac – nyújtott kezet a magas fekete hajú fiú. – Apád ismeri az enyémet. Úgy volt, hogy a húgom férje leszel, remek üzleti lehetőség lehetett volna, de még nem tudtak megegyezni.

– Remek, én nem tudtam róla – közölte hidegen. Most már biztos volt benne, hogy egyelten emberrel sem akar innen barátkozni. A kellemetlen titkok még mindig a felszín alatt hevertek, így soha nem tudhatta mit talál még, amivel még jobban erősödik a gyűlölete, haragja és megvetése családja iránt.

– Gondoltam van kedved csatlakozni hozzánk. Nem mindenkivel érdemes szóba állnod. Láttalak a kis sárvérűvel, nem a legjobb parti a világon. Remélem érted, hogy mire gondolok – vigyorodott el gonoszul. – Kis ázott veréb, szegénykém, remélem, hamar elmegy innen és akkor mindenkinek végre nyugta lesz.

– Kösz, de elboldogulok magam is – közölte kimérten. Draco most először értette meg Harry Potter visszautasítását egyszer régen még a Roxfortos időkben. Pontosan ugyanazt az undort érezte, amit Harry, de ő ezt McCormac iránt. Rögtön egy halom ellenséget szerzett magának ezzel, bár amúgy sem marad itt sokáig.

– Értem – válaszolta Marius egy pillanatnyi hatásszünet után, ő cseppet sem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy aranyvérű visszautasítsa a barátságát.

– Majd az órán találkozunk – veregette hátba biztatóan a fiút Draco. Volt benne elég mardekáros ravaszság, hogy elbánjon vele.

– Igen, persze. Oh, és Malfoy, remélem, nem fogsz összekeveredni Grangerrel. Elég nagy szégyent jelentene rád nézve. Főleg, ha a családjaink összekapcsolódását szem előtt tartjuk. – Draco összevonta a szemöldökét, majd széles vigyort villantott ellensége felé.

Esküvő volt az utolsó dolog, amit akart most. Elrendezett frigy gondolatától is hányinger fogta el. Amiben apja keze benne volt, az biztosan nem lehet jó. Tehát tett is róla, hogy a jövendőbelije is megtudjon néhány adalékot.

– Ugyan miért kéne aggódnom? Granger már roxfortos korunkban is meglehetősen jóban volt velem, ha érted mire gondolok. Egyszerűen elképesztő mennyire ódaadó, tüzes és önzetlen. – Draco ennél nagyobb baromságot nem is mondhatott volna, de Mariusnak leesett az álla. Az örült tekintete, ami most már vért követelt, cseppet sem volt elégedett a válasszal. Azonban Dracónak a terve bevált; még egy szégyenletes dolgot sikerült másodkézből apjához eljuttatnia. – Most pedig, ha megbocsátotok, mennem kell.

Az új ellensége egyetlen szót sem szólt, hanem csak bólintott egyet. Persze Draco tudta, hogy ennek az egésznek nincs még végre. Viszont azonnal beszélnie kellett Grangerrel, hogy készüljön a lehető legrosszabbra.

hozzászólások: 2

by Neola @ 05 Jan 2023 04:25 am

Szia!
Nagyon tetszik eddig a történet.
A család ellen lázadó Draco különösen bejön.
Amikor Hermione be ment McGalagonyhoz az irodában én tökre megörültem, hogy ilyenkor lehetőség adódott a lánynak. (minden tiszteletem az eredeti történtért, de annyira le lett értékelve Hermione tudása és tehetsége azzal, hogy feleséget csinált belőle az írónő) Mindig örömmel olvasom, ha máshogy alakul az élete.
Viszont hogy, így megtört madárkaként teng leng ebben az új suliban annyira fáj olvasni. Remélem hamarosan összeszedi magát. Alázza porrá ezeket a beképzelt majmokat.
Érdekes a Perselus Piton száll benne.
Nagyon várom a folytatást!
Üdv: Neola

by Nyx @ 18 Jan 2023 05:18 am

Szia, Úgy örülök neki, hogy ez a történetem is tetszik. Draco nagyon is kimaxolja a lázadást, és olyasmiket fog tenni, amire Lucius nem számít. Szóval az öreg Malfoynak kihullik az összes haja, ha eddig még nem történt meg.

Hermionéval kapcsolatban teljesen igazad van. Sokkal több van benne, mint amit az eredeti történetben kaptunk belőle. Az epilógus és az Elátkozott gyerek teljesen elrontja az egészet (bár az utóbbit nem tartom többnek, mint egy fanfictionnek). Majd meglátjuk, hogy az, amit én találtam ki neki mennyire fog passzolni hozzá.

Nem tudom, hogy nem estem-e át a ló túloldalára, és nem tettem-e túlságosan is szárnyaszegetté Hermionét. Nem lesz könnyű az egész, viszont lesznek szövetségesei, ami enyhít ezen az állapoton. A kis görcsök pedig megkapják a magukét. A Csillagpornak amúgy lesz folytatása, egy évekkel később játszódó történet.

Oh, a Piton szál. Nos, azzal megakadtam, vagyis a Főnixkönnyekkel. Úgy terveztem, hogy még várok a Csillagporral, de már nem akartam tovább várni, mert majdnem a végére is értem, és eredetileg a Főnixkönnyek nem is készült volna el. Igyekeztem azért úgy megírni a dolgokat, hogy érthető legyen a Főnixkönnyek nélkül is. Majd meglátjuk hogyan fog sikerülni. Hamarosan jövök a következő fejezettel. Köszönöm!