5. fejezet
Harmadik nap

Az eső végül is eleredt. Egész éjjel tartott, és a következő reggel szürkén és borúsan virradt, tökéletesen illeszkedve Hermione hangulatához. Már elmúlt tíz óra, és ő még mindig az ágyban feküdt. Persze ébren volt, az éjszaka nagy részében ébren is volt, de mégis furcsa érzés volt egy hétköznap lustálkodni. A lomhaság és a buja zöldellő növényzet az ablakai előtt olyan nyomasztó benyomást keltett a nyárról, hogy Hermione rádöbbent, milyen régen volt már, hogy ez az évszak valódi jelentőséggel bírt számára. Amikor teljes munkaidőben dolgozott, minden hétköznap olyan volt, mint a többi, és a Roxfort óta nem fordult elő, hogy a július hónap hosszú, kötelezettségek nélküli időszakot jelentett volna.

A kötelező szabadnap a házassági rendelet egyik kikötése volt – a mézeshetek időszaka azok számára, akik elég szerencsések voltak ahhoz, hogy élvezzék új házastársuk társaságát. Egy olyan ember számára azonban, mint Hermione, ez csak annyit jelentett, hogy órákat kellett eltöltenie egy nemkívánatos házi vendéggel bezárva, és nem volt munka, ami elterelte volna a figyelmét a helyzetéről.

Bár, ha őszinte volt, a minisztériumi munkája közel sem volt olyan kielégítő, mint remélte. És a gondolat, hogy a két hét leteltével visszatérjen, kevéssé vonzotta. Már így is elég nehéz volt rávenni az embereket, hogy törődjenek a sok varázslénnyel való siralmas bánásmóddal, de most, hogy a kormányzat ilyen szemérmetlenül lábbal tiporja az emberi polgárok jogait is, nem látta, hogy ez egyhamar könnyebbé válna.

Ez a gondolat durván félbeszakadt, amikor Malfoy bekopogott az ajtaján. Nos, talán a kopogtatás nem egészen a megfelelő szó. Inkább kopogott. Három éles koppanást követett egy rövid nyilatkozat a legjobb vonós hangján.

– Látogatási jogot kaptunk.

Hermione felült az ágyán, amikor egy pergamenlap becsúszott az ajtó alatt. A nyikorgó padlódeszka a szobája előtt csendben maradt, így feltételezte, hogy Malfoy a lépcsőházban vár rá, hogy elhozza. Lelendítette a lábát az ágyról, és a lapért nyúlt.

Egy rövid, minisztériumi levélpapírra írt levél volt, amely azt javasolta, hogy a közeli barátokat és a családtagokat fogadják az ifjú pár otthonában, a hivatalos esküvői fogadás helyett, amelyet úgy döntöttek, hogy nem tartanak meg. A javaslat nyilvánvalóan egy alig burkolt parancs volt, és Hermione felsóhajtott, hogy ennek a színjátéknak egy újabb tolakodó aspektusa lett.

Malfoy mintha meghallotta volna a zajt az ajtón keresztül.
– A minisztériumi bagoly vár, feltételezem, hogy átvegye a meghívóinkat. Mondjuk délután egy órakor?

– Igen, rendben – motyogta, az íróasztalához lépett, és egy gyors levelet fogalmazott Harrynek. Ginny még mindig vele lakott Grimmauldban, és továbbíthatják az információt Ronnak. Hermione negyedekre hajtogatta a pergament, mielőtt becsúsztatta volna az ajtó alatt.

A padló nyikorgott, amikor Malfoy visszaszerezte, és újabb szó nélkül távozott.

***

Bár Hermionénak sosem voltak látogatói, de volt elég tea és keksz, hogy megpróbálhasson frissítőket kínálni. A felkészülés öt vendégre, azonban majdnem kimerítette, és mindkét tételt felvette a konyhai falra ragasztott krétatáblán vezetett bevásárlólistájára.

Pontosan délután egy órakor ő és Malfoy a nappali két ellentétes végében álltak, miközben zöld lángok csaptak fel a kandallóban. Hermione kényelmetlenül megmoccant, amikor Lucius és Narcissa kilépett a szőnyegre. Arra számított, hogy rosszalló pillantásokat vetnek majd a mugli háza körül, esetleg felhúzzák az orrukat a gyenge ebédre, amit biztosított, de egyikük sem pillantott az irányába. Malfoy lépett előre, hogy üdvözölje őket, és mindkét szülő látszólag csak a fiára vetett szemet.

– Üdvözölek, apám – mondta Malfoy halkan, és kezet nyújtott, hogy megrázza. – Anya - tette hozzá, amikor Lucius elengedte, és Hermione kínosan figyelte, ahogy Narcissa mindkét arca mellé a levegőbe csókol.

– Jól vagy, Draco? – kérdezte Narcissa, és előre nyúlt, hogy megigazítsa Malfoy nyakkendőjének és talárjának amúgy is makulátlanul vasalt vonalait.

– Jól, anyám.

Aprót bólintott, enyhén megpaskolta a mellkasát, majd Hermionéra nézett. Lucius is felé fordult, és Malfoy követte a tekintetüket.

Hermione nem szólt semmit, idegesen megingott a tekintetek együttes súlya alatt. Összekulcsolta maga előtt a kezét, és későn vette észre, hogy az ujján lévő jegygyűrűvel babrál. Azonnal leengedte a kezét, de a baj már megtörtént. Mindhárom Malfoynak egyértelműen feltűnt a mozdulat.

Hermione inkább keresztbe fonta a karját a mellkasán. Nem az ő hibája volt, hogy ritkán hordott gyűrűt, és a kis aranygyűrű elvonta a figyelmét. Persze a tudat, hogy nem tudja levenni, csak rontott a helyzeten. Rögtön azután fedezte fel ezt a kis trükköt, hogy az első este bezárkózott a szobájába, és ez arra engedte következtetni, hogy a minisztérium legalábbis valamilyen módon a gyűrűkhöz kötötte őket.

– Itt a tea – szólt hirtelen, mivel nem bírta tovább a csendet.

Meglepetésére Narcissa egy remegő mosolyra húzódott.
– Köszönöm – mondta halkan, mielőtt lehajolt, hogy töltsön egy csészét a teáskannából.

Hermione Malfoyra pillantott, de ő éppen az anyját figyelte, ahogy a teát készíti. Vagy inkább azt figyelte, ahogy nem sikerül neki elkészítenie. Narcissa nem tett bele se tejet, se cukrot, és amikor felegyenesedett, a csésze pedig könnyedén csörömpölt a csészealjban, Hermione kételkedett benne, hogy a nő egyáltalán meg akarja inni.

E furcsaság további mérlegelése elmaradt, amikor a kandallóban ismét lángok csaptak fel.

Hermione érezte, hogy az ajkai vonakodó mosolyra húzódnak, amikor Harry belépett, akit szorosan követett Ginny és Ron.

– Szia! – mondta Harry halkan, és óvatos pillantást vetett – édes Jézusom – az apósára.

– Szia! – viszonozta, és kitárta a karját.

Mindhárman egyszerre tolongtak körülötte, hogy megöleljék.

– Hogy bírod? – kérdezte Ginny suttogva.

Hermione megvonta a vállát.
– Nem túl rosszul.

– Jól bálik veled? – kérdezte Ron szigorúan.

Hermione oldalra pillantott, de Malfoyék a kanapé egyik végébe szorultak, és halkan beszélgettek egymással.

– Ő volt… nos, ő volt Malfoy, azt hiszem – válaszolta Hermione. – De én jól vagyok. Hozott néhány könyvet a kastély könyvtárából, hogy kutasson egy kiút után, szóval én, tudod, reménykedem.

– Jó – mondta Ron, és egy gyenge mosolyra sikeredett. – Az jó.

Hermione megpróbálta viszonozni, de az ajkai megmerevedtek. Azon kapta magát, hogy ismét Malfoyra pillant. Egyik kezével a homlokát támasztotta, miközben Narcissa beszélt.

Amikor Hermione visszanézett a barátaira, azok várakozóan figyelték őt. Bár szívesen megosztotta volna vele a lehetőséget, hogy a házassági rendeletek egyezései a vérségi állapot alapján történnek, ez nem olyan beszélgetés volt, amit Malfoyok előtt akart folytatni. Egy pillanat múlva majd kifogást keres nekik, hogy elosonjanak.

– Öhm, mi újság veletek? – kérdezte közben. – Meséljetek valamiről, ami a házon kívül történik.

Harry aprót kuncogott, és a másik kettő közé pillantott.
– Hát, vasárnap játszottunk egy kis kviddicset.

– Igazán? – Hermione úgy mondta, mintha ezt egyszerre találta volna váratlannak és érdekesnek.

– Igen, hát, Dean és Seamus átjöttek az Odúba – szólalt meg Ron. – És egy új manőveren dolgoztunk.

– Emlékszel a trójai faló alakzatra? – tette hozzá Ginny. – Az ír hajtó Trója után kapta a nevét. Láttad őt repülni a kviddicsvilágbajnokságon.

– Ó, igen, persze – hazudta és szűrte Hermione a fogain keresztül.

Harry újra felvette a történetet, éppen akkor, amikor a szoba másik végéből halk felkiáltás hangzott el.

– Nem – mondta Malfoy nyomatékosan.

Hermione megingott a lábán, és próbált nem figyelni, ahogy Narcissa válaszol.

– Ha kifutsz az időből…

Malfoy hangja élesen felemelkedett.
– Nem fogom ráerőltetni magam…

– Draco!

Hermione belseje jéggé vált. Figyelte, ahogy Ginny szája mozog, miközben elmagyarázta, hogyan rontotta el Seamus a manőverrel kapcsolatos első próbálkozásaikat, de Hermione nem tudta feldolgozni a szavakat.

A Malfoyok a beteljesülésről beszélgettek. Már csak tizenegy napjuk volt hátra. Hermione megpróbálta minél távolabbra szorítani ezt az eshetőséget a gondolataiból, de Malfoy szavai megzavarták. Abban a pillanatban megígérte magának, hogy ha arra kerül a sor, nem fog harcolni ellene emiatt. Ha kell, beleegyezését adja majd neki.

Eléggé oldalra vágta a tekintetét ahhoz, hogy lássa, Narcissa az ölében tördeli a kezét, a teáscsészéről már rég megfeledkezett.

– Tudom, hogy nem teheted – mondta sietve. – Különben is, kölcsönösen előnyösnek kell lennie.

Malfoy gúnyosan, dühösnek tűnt, de Narcissa nem tántorodott el.

– Kérlek, meg kell értened. Az aktus alatt csak a közös örömszerzés lesz elegendő…

– Most csak viccelsz velem, baszd meg! – tört ki Malfoy, és felállt.

– Draco! – Lucius felcsattant: – Ne merészelj így beszélni az anyáddal!

A felfordulást nem lehetett nem észrevenni, Harry, Ron és Ginny most már nyíltan bámultak. Hermione ismételten nyelt egyet, miközben egyetlen mondat kavargott az agyában.

Közös öröm.

Narcissa szemei könnybe lábadtak, ahogy könyörgött a fiának, nem törődve a véletlen közönséggel.

– Kérlek, Draco, meg kell próbálnod. Nem nézhetem végig, ahogy visszamész.

Hermionénak megint kedve lett volna hányni. És hirtelen eszébe jutott a legutóbbi alkalom emléke. Arra, ahogy Narcissa könnyekben tört ki, amikor Hermione fizikailag rosszul lett, alig néhány pillanattal azután, hogy Malfoy megcsókolására kényszerült. Valami istentelen oknál fogva Narcisszának mintha az lett volna a benyomása, hogy ha a beteljesülés nem lesz kellemes Hermione számára is, akkor újra elveszíti a fiát az Azkabanban. Ezúttal húsz évre. Hermione meg tudta érteni az anya komor kilátásait.

Malfoy ekkor pillantott rá, és valóban lesújtottnak tűnt, Hermione térde pedig majdnem megroggyant. Az, hogy megengedte neki, hogy megdugja a szabadságukért cserébe, egy dolog volt, igaz, ez egy olyan dolog volt, amire nagyon igyekezett nem gondolni, de egyáltalán nem kellett sokat gondolkodni ahhoz, hogy tudja, hogy a jelenlétében akár csak távolról is orgazmushoz közelítő dolgot átélni valami egészen mást jelentett.

– Hermione? Jól vagy?

Hermine pislogott, amikor Ginny keze felemelkedett, hogy megragadja a vállát, és rájött, hogy lassan a mellette lévő szék oldalának dőlt.

– Nem – mondta erőtlenül, a kezét a bőr karfára támasztva. – Nem, én-én nem érzem jól magam. Azt hiszem… azt hiszem, mindannyiuknak mennie kellene. Sajnálom.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Harry, és utána nyúlt, de Hermione már ki is botorkált a szobából.

– Igen, biztos vagyok benne – jelentette ki a boszorkány a válla fölött. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Csak a lépcső aljáig jutott, mielőtt a földre rogyott. A keze megint remegett, és a fogai a meleg nap ellenére csattogtak. Összeszorította a szemét, amikor a kandalló életre kelt, és elvitte a barátait.

A Malfoyok vitatkozásának tompa hangjai még néhány percig hallatszottak, majd a kandalló ismét kigyulladt. Hermione tudta, hogy félre kellene állnia az útból, de a lábai nem akartak működni.

Malfoy sietett a sarkon, és majdnem megbotlott a saját lábában, amikor meglátta a lányt, aki elállta a lépcsőt.

– Igaz ez? – kérdezte kétségbeesetten.

A férfi állkapcsa egy pillanatra összeszorult, mielőtt rángatózóan bólintott.

– Mi a faszom?

– Ez egy tisztavérű dolog – mondta Draco, és végigdörzsölte az arcát.

– Mi a fasz?

– Nem tudom, Granger – sóhajtott elkeseredetten. – A legtöbb tisztavérű nőnek még mindig kevés beleszólása van a házassági szerződések tárgyalásába. Ez egy módja annak, hogy biztosítsanak valamit a megállapodásból.

– Milyen progresszív – köpte a lány.

– Nem az én kibaszott ötletem volt – vágott vissza a férfi.

– Nem tudtál róla?

Szünetet tartott, mély levegőt vett, mielőtt kifújta volna az összeszorított ajkakon keresztül.
– Én… olvastam valamit. De félreértelmeztem.

– Mit olvastál?

– Nem számít.

– Akkor honnan tudod, hogy valódi?

– Biztos vagyok benne.

Hermione nyelt egyet. Biztosnak tűnt. Narcissa is biztosnak tűnt.

– A minisztériumot nem érdekli, igaz? Az én… tapasztalataimmal? Csak arra van szükségük, hogy szaporodjunk.

– Igaz – mondta Malfoy, és a lábát bámulta. – Nem a Minisztériumról van szó, hanem rólam. A Malfoy-mágia nem ismeri el a beteljesülést anélkül, hogy…

– A francba.

– Igen – értett egyet a férfi.

– De mi… mi majd kitalálunk valamit. Valami mást. Egy kiutat. Még van időnk.

Lassan felemelte a tekintetét, hogy ránézzen a lányra, aki a saját lépcsője lábánál gyűrődött össze.

– Ugye? – kérdezte, és az ajkába harapott, hogy ne remegjen. Akár tetszett, akár nem, együtt voltak ebben a helyzetben.

A férfi bólintásra biccentette a fejét, de elfordította a tekintetét a lánytól, amikor beleegyezett.

– Igen.

hozzászólások: 0