4. fejezet

227. nap (csütörtök)

– Ez egyszerűen teljes katasztrófa volt.

A mai eligazításon nem voltak pergamenre írt játékok. Potter Robards mellett állt, és összefoglalót tartott. Nem volt olyan gördülékeny, mint a vezetőjüké, de több báj volt benne, gondolta Draco, hiszen maga Harry Potter mondta.

Az aurorok az Abszol úton landoltak, ahol tucatnyi egyforma varázslót találtak, mind különböző állapotban, mindannyian Százfűlével átalakítva. Órákba telt, mire kiderült, ki volt az eredeti varázsló. Most tucatnyi tanúvallomást kellett átnézni. Draco részt vehetett benne. Micsoda öröm.

Amennyire bárki meg tudta állapítani, a varázsló, aki az átalakított áldozatok mintájául szolgált, egy átlagos, hétköznapi fickó volt. A legjobb tippjük az volt, hogy az eset valami más elterelésére szolgált.

Potter csalódottnak tűnt, és Draco együtt érzett vele, de egyben bosszús is volt. Ott is lehetett volna. Ott kellett volna lennie. Harry is tudta ezt – ez volt a legértékesebb anyaguk. Most már látta maga előtt: ott ülnének egy konferenciateremben, tea és süteménymorzsák szanaszét, és együtt dolgoznának az ügyön. Visszamennének a helyszínre, és alaposan kikérdeznék az embereket. Valamelyiküknek beugrana a megoldás. Draco nem volt annyira beképzelt, hogy tagadja, Potternek van egy kis esze.

Megoldanák az ügyet, ünnepelnének, és továbblépnének a következő sötét varázslóra.

Draco elveszettnek érezte magát, mintha elvettek volna tőle valamit. Az aurorképzés, a munkája – ezeknek volt céljuk. Meghatározták az életét. Most már csak a rutinjai maradtak.

Ma reggel megint ugyanazok a baristák voltak. A kislány és az apja megálltak, hogy megsimogassák a corgit. A nő lassabban futott. A zöldséges leárazta a sárgarépáját. Draco mindet figyelte. Számba vette őket.

Az aurorok megbeszélték a nyomozás taktikáját, és Robards hamarosan elbocsátotta őket. Draco felállt a székről, amely valahogy mindig túl kicsi volt neki, bár gyanította, hogy Potter kicsinyíti őket, hogy ülésmagasságban egyformák legyenek. Követte Harryt kifelé, vissza az asztalukhoz.

– Mi volt a cipőkkel? – kérdezte Draco, bólintva a párra, amely még érintetlenül hevert kollégája ijesztő papírhalmán.

– Ó. – Harry megérintette a cipőfűzőt. Mintha teljesen új lenne számára, mintha ma még nem járt volna az asztalánál, pedig Potter épp croissant-ot evett ott, amikor Draco megérkezett. – Hermione segít a fizikai kondícióm javításában, és nyíltan kinevette a cipőm állapotát.

Boot kuncogott, miközben a saját cipőjét ismét az asztalra tette. Draco Katie-re nézett, aki undorodva ráncolta az orrát. Legalább nekik kettőjüknek volt némi modoruk.
– Ne mondd, hogy még mindig a háborús cipődet viselted, Potter.

Harry kissé elpirult, Boot pedig nyíltan felnevetett.
– Ugyan már! Hat éve nem cserélted le a cipődet?

– Nem… nem használom őket túl sokat! És tökéletesen jó edzőcipők voltak!

– Csak Voldemort darabkáival a tetején, mi?

Draco visszafogta magát, hogy ne boruljon hátra a Sötét Nagyúr nevének hallatán. Sosem tudta teljesen megszokni, hogy az emberek ilyen közömbösen beszélnek egykori Mesteréről. Potternek is volt annyi tapintata, hogy kissé kényelmetlenül érezze magát az említés hallatán, mintha nem gondolt volna arra, hogy mit látott a régi cipőpárja.

– Tiszták voltak. Csak öregek. Régen a kviddics segített formában maradni, de James és a többiek miatt nehéz rá időt szakítani.

– Lesz meccs a hétvégén? – kérdezte Katie. Ő nagyon keresett játékos volt a kviddicscsapatok körében. Sok jelentkező ütőjük volt, sok nézőjük, két kapusuk, két védőjük, de csak öt támadójuk – így a terelőnek fel kellett váltaniuk egymást. Draco és Harry minden meccs előtt egy knutot kellett feldobniuk, hogy eldöntsék, kinek jut a vonakodó ütő a csapatába.

Harry megrázta a fejét.
– Jövő héten. Ezen a hétvégén Daphne tavaszi estélye van, emlékszel?

– Soirée, Potter – javította ki Draco, és Harry felhúzta a szemöldökét.

– Francia barom. – Draco mutatóujját felé nyújtotta, Harry pedig vigyorgott. – Gyere, Boot. Vissza kell mennünk az Abszolra. – Katie és Draco egyszerre emelték fel a kezüket távozó asztaltársaik felé.

Katie leült, és kinyitotta az egyik rúnakönyvét.
– Ma este is mozi, Malfoy?

Minden csütörtökön megnézett egy új filmet. Ez volt az a néhány óra, amikor nem kellett gondolkodnia, amikor senki lehetett, csak egy átlagos ember egy mugli moziban. Élvezte minden filmet, amit látott, és csodálkozott azon, milyen bonyolult lehet összeállítani egy ilyen technológiát. A mugli művészetek révén megismerte a mugli világot – néhány utalásnak soha nem látta értelmét, de utána feljegyezte őket, és megkérte a tájékozottabb barátait, hogy magyarázzák el.

– Igen. Az-t nézem meg. – Draco odagurította a székét a felakasztott kabátjához, és a zsebében turkált a korábban megvásárolt jegy után. – Örök napfény a tiszta elmében.

– Miről szól?

– Nem tudom megmondani. – Soha nem kérdezte meg. A jegypénztárosok már ismerték. Amikor csütörtökön kijött, mindig odament a pulthoz, és megkérdezte, mi lesz a jövő héten. Megtudta, hogy az alkalmazottak először megnézhetik a filmeket. Kezdett bízni néhányuk ajánlásában: a pattanásos tinédzserben, az idősebb nőben, a kínai filmek iránt érdeklődő vezetőben. A pattanásos tinédzser mesélt neki erről az új filmről, és még aznap megvette a jegyet, mert néha elkeltek a jegyek, és akkor valami kevésbé érdekeset kellett volna megnéznie.

(Bár amikor ez legutóbb történt, kénytelen volt megnézni egy Shrek című filmet, és bár Draco soha nem ismerné be, nagyon élvezte.)

– És még mindig nincs társaságod?

Draco oldalra pillantott Katie-re, aki nem nézett fel. A lány minden héten megkérdezte tőle. Ha nem tudta volna, hogy Katie titokban szerelmes Finneganbe, azt hitte volna, hogy a lány valami utalást próbál tenni, de inkább úgy tűnt, hogy csak azt akarta tudni, magányos-e.

– Még mindig nincs társaságom.

Mindig egyedül ment. Hétköznapokon egyedül végezte a szokásos teendőit. Így tudta kézben tartani a dolgokat. Másokat bevonni bonyolult volt.

Draco feszült, aprólékos és balkezes volt.


***



228. nap (péntek)

A munkahét utolsó napja az egyik kedvence volt. Az estét magának szentelhette, és a hétvégére való várakozás még édesebb volt, mint maguk a szabadnapok. Dracónak nem kellett dolgoznia, de a heti 40 óra letöltése élvezetesebbé tette a szabadidős tevékenységeket. A péntek az az este volt, amit magának tartott fenn. Találkozott a szokásos barátaival a Minisztériumban, de soha nem fogadott el más meghívásokat.

A pénteki rutinja szinte ugyanolyan szigorú volt, mint a reggeli. Hazajött, és még egyszer lezuhanyozott. Szó szerint lemosta magáról a hetet, legalábbis a fejében. A kastély házimanói már biztosan beugrottak a frissen mosott ruháival. Hagyta, hogy kimossák, de ő rendezte el a halmokat, és mindent maga rakott el. Mivel a kastélyban senkire sem kellett vigyázniuk, a manók kétségbe voltak esve. Ő fizette őket, és foglalkoztatta őket.

Nem igazán akart házimanót maga körül tartani, főleg nem, amikor mindannyian ismerték Dobbyt, mindannyian ismerték a családját, mindannyian abban a házban éltek a háború alatt.

Miután elrakta a ruháit, Draco rendelt ételt a utca végén lévő thai étteremből. Mindig egy órába telt, mire megérkezett. Azalatt az egy óra alatt felöltözött, és lement az épület alsó szintjére – a könyvesboltba.

Draco minden pénteken ott választotta ki a hétvégi olvasmányát. Általában péntek este a pad see ew-jával együtt jókora részt elolvasott belőle. A hétvége többi részétől függően szombaton vagy vasárnap fejezte be. A hálószobájában egy igazi halom mugli klasszikus tornyosult, amelyeket a millenniumi fordulón egy mugli újság ajánlásai alapján lopott el.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire belemerül a mugli kultúrába. Amikor levették az aurori szolgálatról, rájött, hogy az agya stagnál, az elméje pedig száguld. Joy gyógyító egyik ajánlása a tanulás volt, de a gondolat, hogy újra az iskolapadban üljön, viszketést okozott a bőrében. Keringő úton közelítette meg a tanulást. Theo és Dean, megsajnálva őt, elvitték az első filmjére. Utána tucatnyi kérdése volt, és Dean türelmes volt. A film egy regényen alapult, és Draco még aznap megvette, felfalta, aznap éjjel nem is feküdt le – és máris rabja lett.

A következő a listáján a „A legyek ura” volt. Az újságban szereplő összefoglaló kissé túl közel állt a saját életéhez. Elgondolkodott azon, hogy ő és Potter hogyan boldogulnának egy lakatlan szigeten abban a korban, amikor megismerkedtek, és arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg az egyikük megölte volna a másikat.

Az ismerős csengő megszólalt, amikor kinyitotta a bolt ajtaját. De egy ismeretlen hang hallatszott. Női, lágy. „Egy perc, és jövök!” Draco elhúzta a szemöldökét. A szokásos boltos egy férfi volt. Nem számított női hangra.

Draco átballagott az irodalmi részleghez, újra átnézte a listáját, és a G betűs szerzők között keresgélt. Egy percbe telt, mire megtalálta a kötetet. Csak egy példány volt a regényből. Egyszer sem sikerült megtalálnia (egy verseskötetet), és a boltos külön rendelte meg neki. Kibontotta a borítót, és elindult a pult felé, előkotorva a kabátzsebében tartott fontos bankjegyeket.

Letette a könyvet a pultra, elővette a pénzét, és szétdobálta, miközben Hermione Granger szemébe nézett.

Hermione dicséretére legyen mondva, ő is megdöbbentnek tűnt. A férfi mögé nézett, majd az ajtóra, mintha meg akarna győződni arról, hogy jó helyen jár-e. Ami nyilvánvalóan nem volt így, hiszen egy könyvesbolt pultja mögött állt, és nem a Szent Mungóban, ahol Draco azt hitte, hogy a lány dolgozik. Ez az ő könyvesboltja volt. Minden hétvégén ide járt. A behatoló ő volt.

– Mit keresel itt?

A hangja túlságosan is keményen hangzott, még a saját fülének is. Nem tudta elhinni, hogy a lány behatol a gondosan felépített rutinjának egy újabb területére.

– Itt dolgozom – válaszolta Granger, felvonva a szemöldökét.

Draco érezte, ahogy az ismerős gúnyos mosoly kanyarog az ajkán.
– Nyilván. Azt hittem, a Szent Mungóban dolgozol.

– Ott is.

Egyikük sem vette le a szemét a másikról, majd ő odatolta a könyvet. A lány értette a célzást, felvette, hogy megnézze az árat, aztán nevetett. Hangosan. Rajta.

– Komolyan? A legyek ura?

Draco keresztbe fonta a karját. Úgy döntött, nem válaszol, csak továbbra is morcosan bámult. Granger összeszorította az ajkait, ahogyan azt tette, amikor Potter megpróbálta megakadályozni, hogy visszavágjon neki a kocsmában, majd megvonta a vállát. Beütött néhány gombot a pénztárgépen, és kinyújtotta a tenyerét.

– Öt font… tudod…

– Tudom, mi az a font, igen – vágta rá Draco. Odaadta a bankjegyet, és visszaszerezte a könyvet.

Hermione megharapta az ajkát, és a tekintete erre a mozdulatra szegeződött. Az ajkai fényesek voltak. Rájött, hogy nem varázslatot használt, mert igazi sminket viselt – azt a mugli cuccot, amiről Pansy meggyőzte a többi boszorkányt, hogy jobb, mint bármelyik varázslat. Mrs. Potter rendetlennek nevezte, a hajadon Patil pedig azt mondta, nincs hozzá elég ügyessége.

Merlin, hogy került ő ezekbe a beszélgetésekbe?

Granger köhintett, és Draco felkapta a fejét, rájött, hogy csak úgy ott állt.
– Nos… szép estét, Malfoy! – Ő nem kívánt neki viszont szép estét.

De Dracónak nem volt szép estéje. Jó estét, mármint. Legalábbis nem olyat, amilyet várt. Felvette az ételét, és a hátsó bejáraton keresztül ment haza, elkerülve a könyvesbolt melletti ajtót, amit biztosan nem használhatott újra. Leült a tűzlépcsőre a regényével, az étellel és egy melegítő varázslattal, de rájött, hogy nem tud koncentrálni. A tészta lehűlt, és zselészerűvé vált, ő pedig csak piszkálta.

Miért dolgozott ott, és a Szent Mungóban? És az összes átkozott mugli könyvesbolt közül – miért pont az övében? Draco azon tűnődött, hogy nem kellene-e másik boltot keresnie. De ez az ő utcája volt. A nő elvette a helyét a kocsmában. Nem veheti el a kedvenc boltját is. Draco becsapta a könyvet, miután csak harminc oldalt olvasott el.

A nő felbosszantotta. Régóta nem látta. Most viszont szinte minden nap látta a héten, és ez teljesen kizökkentette. Megcsípte az orrát. Belélegzett, kilélegzett. Remélte, hogy aludni fog, mert nem volt biztos benne, hogy egy jó pihenés nélkül képes lesz-e kezelni a partit.

hozzászólások: 0