„Túl fogjuk élni, te és én.”

„Úgy nézett rá, ahogyan minden nő szeretné, hogy egy férfi nézzen rá.”

F. Scott Fitzgerald

4. fejezet

Október 13., vasárnap – október 15., kedd

Hermione felvillanyozódva kezdte meg harmadik hetét a Cotswoldsban. Draco búcsúszavai, amelyeket szombat este a csók után mondott neki, még mindig visszhangoztak a fejében.

– Tönkreteszel, Hermione Granger.

A futás egyre könnyebbé vált, mint ismét szokássá vált. Hermione rájött, hogy közben felfedezte a kunyhója közelében az erdőn átvezető ösvényeket, magába szívta a ragyogó vörös és narancssárga színeket, és belélegezte az erdő illatát, mintha azok adnák az életerejét. Minden egyes lépéssel, amit az erdő talajába vágott, egyre inkább önmagának érezte magát.

Hétfőn, egy kora reggeli futás után, Hermionénak kedve támadt vásárolni. Pár gyors hoppanálás után megérkezett kedvenc párizsi bevásárlónegyedébe. Bár nem mindig szerette a ruhavásárlást, soha nem tudott ellenállni egy kényelmes napnak, amit kedvenc városa macskaköves utcáin sétálgatva töltött el. A helyzethez illően elegáns fekete pulóverruhában, fekete harisnyában és bokacsizmában öltözve, Hermione tökéletesen beleolvadt a többi vásárló közé, és be-bejárta néhány kedvenc boltját. Talált néhány téli ruhadarabot, majd megállt egy kis kávézóban, ahol élénkpiros napellenzők alatt, a járókelőkre nyíló szép kilátás mellett megivott egy eszpresszót és megevett egy friss croissant-t. Ezután a Dracóval való randijára kereste a tökéletes kis fekete ruhát, és már néhány bolt után megtalálta, egy olyan ruhát, amely bebizonyítja a férfinak (hátha még maradt volna valami kétség), hogy már nem az a csúnya kiskacsa, aki fiatalkorában volt.

Miután befejezte a vásárlást, Hermione betért egy közeli borbárba, és élvezte egy pohár érlelt vörösbort, miközben beszélgetett a többi vendéggel, örömmel pipált ki a listájáról egy újabb tételt: beszélgetés egy idegennel. A nap utolsó állomása a kedvenc kis párizsi étterme volt. Kint ült, és gyönyörködött az Eiffel-torony gyönyörű látványában, amely kivilágítva állt, körülötte pedig élénk színű fák tengere terült el.

Már késő volt, mire hazatért, elégedetten a jól eltöltött nap és az elköltött zsebpénz miatt.

Kedden Hermione tele ötletekkel ébredt a következő regényéhez. Elhatározta, hogy a nap egy részét annak szenteli, hogy gondolatait papírra vethesse, ezért átment a kocsmába, hogy ebédeljen, és délután dolgozzon. Már több mint egy órája dolgozott, amikor egy magas árnyék vetődött rá.

– Szia, drágám! – mondta Draco, lehajolt, hogy puszit adjon az arcára, majd leült vele szemben.

– Szia! – kiáltott fel Hermione, kellemesen meglepődve, hogy látja őt.

– Na, megérkezett az ihlet? – Draco a laptopjára és a jegyzetfüzetére mutatott, amelyeket Hermione vékony, rendezetlen kézírása borított.

– Igen, valójában!

Draco további részleteket kért, és a lány izgatottan megosztott vele néhány ötletét. Kiváló beszélgetőtársnak bizonyult, akivel ötleteket lehetett megvitatni, és tovább beszélgettek, miközben ő megebédelt. Körülbelül egy óra múlva Draco vonakodva sóhajtott, és közölte vele, hogy el kell intéznie néhány dolgot, de nem bánná-e, ha megosztanák az asztalt?

Több órán át dolgoztak, Draco időnként telefonált, Hermione pedig néha visszajelzést kért. Ez új terület volt számára, egy olyan emberrel együtt dolgozni, aki vele azonos intellektuális szinten állt.

Ez olyan luxus volt, amiről soha nem gondolta volna, hogy megkapja.

Draco három körül elment, hogy elhozza Scorpiust az iskolából, Hermione pedig visszatért a házikóba egy jól megérdemelt szundikálásra.

Egyre jobban megszerette ezt az egész „nyaralás Cotswoldsban” dolgot.

***

Október 16., szerda

A szerda korán kezdődött, egy újabb reggeli futással az erdőben. A fák gyönyörűen viselték a hulló leveleiket: az aranybarnák, a ragyogó narancssárgák és a mélyvörösek vidám, üdvözlő szivárványt alkottak, ahogy Hermione elszáguldott mellettük. Az ágak az ösvény felett lombkoronává fonódtak össze, és Hermione úgy érezte, a fák szinte érző lények lehetnek, ahogyan mozogtak és szólították őt. A szél vele együtt száguldott, és együtt szimfóniát alkottak: az ágak recsegtek és mozogtak, a levelek repültek – lobogtak –, majd lehulltak a földre. A léptei ropogtak a kemény földúton, a vére dübörgött a testében, lélegzete suttogva emelkedett az ég felé. A jóllét áradott végig az izmain, egészen a mellkasáig. Felemelő érzés volt az az erő, amit magában talált ahhoz, hogy újra futhasson.

Miután visszatért a házikóba, Hermione leült a hátsó verandára a reggelijével és egy csésze teával. Épp arra készült, hogy egy kicsit elmerüljön egy könyvben, amikor megérkezett a bagoly, sötét csík az egyébként tiszta égen.

Rossz előjel a reményteljes tengerében.

Kezei remegtek, amikor kibontotta a pergament és kiterítette; még mielőtt elolvasta volna, sötét lepel borult rá.

Nem ez volt az első levél, amit a válásuk óta kapott a volt férjétől. Minden egyes rövid üzenet, amit Ron jellegzetesen gyerekes firkálásával írt, a házasságára vonatkozó emlékeket zúdított rá, mintha egy őrült kaleidoszkóp alagútjában ragadt volna. Annak ellenére, hogy Hermione minden tőle telhetőt megtett, hogy kordában tartsa a gondolatait, azok mindig elmosódtak, összekuszálódtak, és saját életre keltek.

Biztos volt abban, hogy ez a levél sem lesz más, mint a többi, egy halvány hang a fejében azt tanácsolta neki, hogy ne olvassa el a levelet, és az ujjhegyeivel égesse el, amíg a szélben hamuvá nem válik. De valami beteges okból tudnia kellett, mi áll benne.




Hermione,

Senki sem hallott felőled, mióta elindultál az utazásodra, és mindannyian aggódunk érted.
Gyere haza, ahová tartozol.
Hiányzol.
Eszel egyáltalán? Csak a legjobbakat akarom neked. Ha nem hallok felőled, személyesen megyek megnézni, hogy vagy. Férjedként az én kötelességem gondoskodni rólad, és ezt nem felejtettem el.

Ne hagyd, hogy ez a köztünk lévő veszekedés tönkretegye a kapcsolatunkat.

Szeretettel:
Ron


Hermione felállt a padról, és nagy léptekkel a konyhába sétált. Fel-alá járkált az asztal körül, átment a nappaliba, majd vissza a konyhába, miközben a gyomra mélyén kavargó hányinger gyötörte. A pergamen összegyűrődött a kezében, ő pedig a mosogató fölé hajolt, és bámult ki az üvegezett ablakon, de semmit sem látott. A gyomrában keletkezett tűz átterjedt a mellkasába, és felkúszott a torkába – egy keserű bűntudat- és haraghullám, egy csipetnyi őrültséggel. A torkához kapott, levegő után kapkodva, majd lecsúszott a pulton, míg végül a padlón hevert, zokogva és hányingerrel küszködve.

Hirtelen a jó hangulat, amely még perceken belül olyan kézzelfoghatónak tűnt, már a múlté volt.

Hermione könyörgött magának, hogy emlékezzen, emlékezzen arra, hogy képes kezelni őt.

De nem ez volt a probléma. A probléma az a fájdalom volt, amit az a felismerés okozott, hogy az a személy, akinek a legjobban kellett volna szeretnie, mélyebben sebesítette meg, mint azt el tudta volna képzelni.

Már a gondolat is, hogy Ron eljön érte, hányingert okozott neki.

Merlin tudja, mennyi ideig ült a konyha padlóján, és csak próbált lélegezni. Végül, amikor a farokcsontja már fájt a kemény padlótól, és a tenyerét felhorzsolta, ahol a körmeit a bőrébe vájta, felállt.

A levél kiesett a szorosan összeszorított ökléből, és lebegve a konyha padlójára hullott.

Az ágy kényelmére vágyva Hermione alsóneműre vetkőzött, miközben felment a lépcsőn, és bebújt a paplan alá. A nap az ablakon keresztül ránézett, miközben ő behunyta a szemét a világ elől, és a bánat által előidézett álomba sodródott. Mire annyira magához tért, hogy kikászálódjon az ágyból, már sötét volt. Csak a bolyhos köntösét tekerte magára, készített magának egy kis harapnivalót – elkerülve a levelet, ami még mindig a padlón hevert –, majd visszament az ágyba.

A telefonja a táskája alján feküdt, ahová előző este az ajtó mellett hagyta. Draco üzenete, amelyben azt kérdezte, milyen napja volt, olvasatlanul és megválaszolatlanul maradt.

***

Október 17., csütörtök

Hermione ébredés után azonnal eldöntötte, hogy ma nem fog futni. Ismét elkerülve a konyha padlóján heverő levelet, sietve kiment a házból, elszántan úgy, hogy addig nem tér vissza, amíg nem változtat a hozzáállásán.

Sajnos a fodrász után, egy délutáni filmnézés és egy zsíros fish and chips után a hangulata még mindig nem javult. Az előző nap beköszöntött melankólia továbbra is erősen hatott rá, és Ron levelének szavai – az összes többi baromsággal együtt, amit valaha mondott – továbbra is a fejében csengtek. Kétségbeesetten halogatva a házikóba való visszatérését, Hermione felkeresett egy közeli parkot, ahol volt egy szép sétány, egy tó, egy fehér pavilon és egy játszótér. Talált egy kellemes helyet egy padon, és leült, miközben figyelte a járókelőket, de ez szörnyű ötletnek bizonyult. A játszótér tele volt vidám gyerekekkel és anyukáikkal, és Hermione szíve összeszorult, majd kezdett összeomlani. Alig tíz perccel az érkezése után sietve távozott, és azon törte a fejét, hogyan találjon valami más elfoglaltságot.

A boltba tett kirándulás csak meghosszabbította a szenvedését. Céltalanul bolyongott sorról sorra, és kényszerítette magát, hogy válasszon valamit, annak ellenére, hogy a gyomra csomóban volt, és semmi sem tűnt ehetőnek. Amikor Hermione hazaért, a bevásárlást – ami még mindig a bevásárlószatyrokban volt – bedobta a hűtőbe, majd a korai óra ellenére felvonszolta magát a lépcsőn. Az egyetlen dolog, amit még meg tudott tenni, az volt, hogy levette a cipőjét, majd teljesen felöltözve bebújt a nehéz tollpaplan alá. A takarót a feje fölé húzta, és összegömbölyödött, karjait szorosan maga köré fonva.

Órák teltek el, mire végre nyugtalan álomba merült, tele olyan emlékekkel, amelyek élő rémálmokká váltak.

***

Október 18., péntek

– Ó, hát itthon vagy – motyogta, kissé tántorogva közeledett felé, Lángnyelv Whisky és valaki más parfümjének bűzét árasztva. – Egyébként mit viselsz?

– Nyilvánvalóan elfelejtetted, mi volt ma este, Ronald.

– Mi volt…

– Ma este volt a díjátadóm a…

Ron felborított egy lámpát, és felkiáltott, félbeszakítva a lányt.
– Ugyan már, nem lehet, hogy azért vagy dühös, mert kihagytam egy unalmas, gyakorlatilag hamis díjátadót…

Hermione visított dühében.

– Csak azért, mert egy mugli gyerekkönyvről volt szó, még nem jelenti azt, hogy HAMIS volt…

——

Hermionét a hajánál fogva húzták a földön, és a rettegés átjárta, amikor a Malfoy-kúria került a látóterébe. Még hevesebben rúgkapált és vergődött, mint korábban, amikor rájött, hová viszik, de a küzdéséért egy pofont kapott a fejére, és fogvatartója zavartalanul folytatta útját a kavicsos ösvényen…

——

Fájdalom lövellt át a testén, és Hermione sokkban a hasához kapott. Amikor elvette a kezét magáról, rémülten bámulta a vérrel borított tenyerét…

——

Gyermekkori otthona – az égett és omladozó romok, az ég felé szálló füst, és a kígyó és a koponya élénkzöld jele, amely gúnyosan lebegett fölötte…

——

Ron az erkélyen ült, munkában viselt csizmáját a korlátra támasztva, kezében egy sörrel. Az asztalt üvegek borították, a padlón pedig régi chipses zacskók hevertek szanaszét. Hermione kinyitotta az ajtót, és benyújtotta a fejét.

– Csak szerettem volna tudatni veled, hogy hazaértem – mondta halkan. – De a könyvturném következő szakasza két nap múlva kezdődik. Eddig nagyon jól ment, úgyhogy a szerkesztőm további városokat is beiktatott a programunkba.

Ron nem szólt semmit, csak felé fordult, és üres tekintettel nézett rá. Hermione nem is próbálkozott azzal, hogy közelebb menjen… mi értelme lett volna? Ennek ellenére a szíve a mellkasába zuhant, amikor Ron egy üdvözlő szó nélkül elfordította a tekintetét…

——

Egy mérgezett kés kezdett belevágni a bőrébe, saját vérfagyasztó sikolyai csengtek a fülében. A fájdalom úgy csúszott végig az ereiben, mintha lángokban állna; belülről kifelé égett halálra…

——

– Miféle ember az, aki elvetél, és még csak nem is sír?

——

– Őszintén szólva, ez a nő egy rémálom! Nem csoda, hogy nincsenek barátai.

——

– Te soha nem is akartad ezt a babát velem, a te hibád, hogy elvesztettük, Hermione.

——

Egy ujj gúnyosan rá mutatott, az arcán undor tükröződött.
– Mit tettél, Hermione?

——

Átkelet egy holttestekkel és akromantulákkal teli udvaron, vörös és zöld fényvillanások között száguldva, a levegő pedig olyan füsttel volt teli, hogy csípte a szemét. Kényszerű köhögés tört ki a tüdejéből, és megbotlott, térdei a lábai alatt lévő kemény köveknek ütköztek. Egy vérfarkas csontos kezei megragadták a vállát, hátára fordították, majd ráugrottak, tapogatták és megragadták a torkát, szorítva, amíg…

Hermione hirtelen felriadt, és egyenesen felült, a mellkasa hevesen emelkedett-süllyedt. Letépte magáról a takarót, és a ruháit is letépdeste, mintha azok fojtogatták volna. Hányingerrel rohant a fürdőszobába, és alig ért oda, máris hányt, teste önkéntes erőből tisztította meg magát a rémálmoktól.

Annak ellenére, hogy hajnali három óra volt, tudta, hogy esélye sincs visszaaludni.

Egy forró zuhany és egy csésze tea alig segített megnyugtatni az elméjét, bár a szabálytalan szívverését sikerült csillapítaniuk. Mivel nem bírta tovább magában tartani az emlékeket, elővette a vázlatfüzetét és a szénceruzáit, amelyeket mindig kéznél tartott, majd félretolta a nappali dohányzóasztalát.

Miután a holmijait szétterítette a padlón, munkához látott.

Hermione számára a rajzolás mindig is másodlagos volt az íráshoz képest, de néha segített feldolgozni azokat a dolgokat, amelyeket szavakba nem tudott önteni. A háború jelenetei, a Ronnal folytatott beszélgetések, az elméje által önmagától kitalált rémálmok – mindegyik alkalmas volt rá. Egyenként az álmok, amelyek elárasztották a tudatalattiját, átfolytak az ujjai között, és a maga előtt fekvő lapokra kerültek.

Mire teljesen kimerült, és elhasználta az összes papírját, kezei és arca szénfoltokkal voltak borítva, szemei pedig véreresek és fáradtak voltak. Egy gyors csuklómozdulattal a lapok kavargó forgatagban emelkedtek a levegőbe, és a nappali falára tapadtak a konyha és a könyvespolcok között, ahol állva nézegethette őket.

A jelenetek mind nagyon ismerősek voltak, de néha úgy érezte, mintha valaki mással történtek volna.

Hosszú ideig állt ott, és nézte a kétdimenziós démonokból álló falát, gondolatai messze jártak.

A nap hátralévő része kimerült ködben telt el, lelke teljesen kiszáradt. Továbbra is kerülte a konyha padlóján fekvő levelet, és eszébe sem jutott a telefonja – amely most lemerülve feküdt a táskájában, újabb, Dracótól érkezett nem fogadott hívásokkal.

Pénteken lement a nap, amikor Hermione már ágyban feküdt; elméje üres vászon volt, annyira kimerítette a fájdalom, hogy egyszerűen semmire sem tudott gondolni.

***

Október 19., szombat

Hermione fáradt léptekkel mászott fel a lépcsőn lakásukba, egyik kezében egy bőrönddel, a másikban a nagy kézitáskájával. Épp befejezte könyvturnéjának utolsó állomását, és több mint két hónap után először tért haza.

Ő és Ron azóta nem álltak kapcsolatban, hogy az első turnéállomásról hazatért, és Ron akkor még egy „sziát” sem volt hajlandó mondani neki. Leveleket küldött neki, és beszélt Ron családjával is, de tőle személyesen nem érkezett válasz. Nem tudva, milyen fogadtatásra számíthat érkezésekor, habozva nyitotta ki az ajtót, és belépett a lakásba.

A lakás teljesen felforgatták – de ez egyáltalán nem volt meglepő. Ami viszont meglepte, azok a hangok voltak, amelyek a hálószobából hallatszottak. Mintha álomban lenne, Hermione csendesen becsukta a bejárati ajtót, letette a táskáit, majd átment a hálószobába, ahol az ajtó résnyire nyitva állt. Hangos nyikorgással kinyílt, és ott állt a férje – hátulról kefélt egy másik nőt.

Talán nem kellett volna meglepődnie, de mégis meglepődött.

Ron tekintete rácsúszott, és felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Szóval végre úgy döntöttél, hogy hazajössz, mi? – Gyakorlott közönnyel húzta ki a farkát a másik nő puncijából. – Nem is tudtam, hogy ma lesz.

Mintha semmi különös nem lenne abban, hogy másvalakivel fekszik le.
Mintha nem tudta volna pontosan, mikor jön haza.

– Tűnj el! – mondta Ron könnyedén a szőke nőnek, aki egy pillanatig a kettőjük között nézett, majd megragadta a ruháit, és dühösen eltűnt.

– Nem hiszem el, hogy ilyen mélyre süllyedtél, Ron – sziszegte a nő, és dühösen bámult rá, miközben Ron felhúzta a nadrágját.

– Ugyan már, mintha te nem kavartál volna a turnédon. – Ron vállat vont, miközben felhúzta a nadrágját, és mellette elhaladva a konyhába indult. – Hónapokig távol voltál, Hermione!

– Persze, hogy nem kavartam másokkal! Soha nem csalnálak meg. Soha!

– Nem számít, hogy csináltad-e vagy sem. Amit te tettél, az rosszabb. Sokkal rosszabb! – dühöngött, végül elveszítve a hidegvérét.

– Komolyan?! És pontosan mit tettem, hogy ezt érdemlem, Ron?

– Soha nem akartad a babánkat, és a te hibád, hogy elvesztettük! Utána még csak nem is sírtál, Hermione! Miféle ember az, aki még csak nem is sír, miután elvetélt? Aztán nem álltál szóba velem, aztán egyszerűen elmentél. TE hagytál el engem, szóval ne próbálj úgy tenni, mintha nem így lenne!

Hermione mellkasa hullámzott, és alig tudta visszafogni a benne forrongó dühöt.

Szerette volna emlékeztetni őt a levelekre, amelyeket távolsága alatt küldött neki – nem mintha teljesen megszakította volna a kapcsolatot. Ron csatlakozhatott volna hozzá hétvégén vagy esténként, de úgy döntött, hogy egyetlen levélre sem válaszol. El akarta mondani neki, hogy már hónapok óta azon gondolkodott, hogy elhagyja, még azelőtt is, hogy véletlenül teherbe esett volna. De mi értelme lett volna? Feljött a lépcsőn, nem tudva, hogyan alakul majd a kapcsolatuk – de ő meglehetősen megkönnyítette a döntést számára.

– El akarok válni – mondta Hermione neki habozás nélkül, végérvényesen. Ron arca eltorzult, és humor nélkül felnevetett.

– Csak mondd meg, hova írjam alá.

– Jó. Most pedig tűnj el a lakásomból. A cuccaidat a héten belül elküldetem az Odúba – közölte vele. Ron hitetlenkedve nézett rá.

– Most kurvára viccelsz? A TE lakásod?!

– Igen, az ÉN lakásom. Én fizettem érte, és az én nevem szerepel a bérleti szerződésen. Most TŰNJ EL, mielőtt KÉNYSZERÍTELEK rá! – Hermione megvillantotta a fogait, és az ujjai között forgatta a pálcáját. Ron arca mélyvörösre vált, és láthatóan remegett a dühtől – de még ő sem volt annyira hülye, hogy közelebb merjen jönni, amikor a lánynak fegyver volt a kezében.

Soha nem volt egy súlycsoportban vele, és ezt mindenki tudta.

Üvöltve Rom elővarázsolta a pénztárcáját és a kulcsait, majd viharosan kiviharzott, és becsapta maga mögött az ajtót. A csapódás visszhangzott az egész épületben, és megrázta az ajtókeretet; egy pillanatig az ajtócsapódás hangja újra és újra visszhangzott a fejében.

Hermione remegve rogyott a padlóra, de a szemei még mindig szárazak voltak.

***

A nap éppen csak kezdett felkelni a dombok felett, amikor Hermione szombat reggel zihálva és izzadságban úszva ébredt fel. A lepedők a lábai köré tekeredtek, a paplan az ágy végén hevert egy kupacban, az éjjeliszekrény tartalma pedig az éjszaka folyamán valahogy a padlóra került.

Annak ellenére, hogy igyekezett kiűzni a démonokat, amelyek az előző napon gyötörték, mások egyszerűen felbukkantak, hogy elragadják.

Az utolsó dolog, amit apjának mondott, mielőtt megölték.

Egy üvegbe zárt bogár szüntelen dübörgése, amely menekülni próbál.

Vándorlás a Tiltott Rengeteg mindent elnyelő sötétjében, ahol isten tudja, mi leselkedik az árnyékokban.

Egy összerogyott alak, aki a Csillagvizsgáló torony alatt feküdt.

Szülei holttestei, felakasztva a hátsó udvarban, megégve, de még felismerhetően.

Egy vámpír, aki mögötte lebegett, várva, hogy belemártsa a fogait a nyakába.

Colin Creevey arca a földbe csapódott, ajkából vér ömlött.

Az az este, amikor hazatért, és rajtakapta Ront, ahogy valaki mással kefél.

Hermione úgy ébredt fel, mintha futott volna: a pulzusa vadul vert. Bár odakint a sötétség már kezdett világosodni, a házikóban még mindig homályos volt minden. Tapogatózva elővette a párnahuzat alatt tartott pálcáját, majd megragadta a tartalékot is – azt, amelyik vagy a vádlijához volt szíjazva, vagy éppen a matrac alatt feküdt –, és mindkettőt készenlétbe helyezte, remegő karokkal. Könyökével hátrasimította az izzadságtól átázott haját az arcáról, és feszülten hallgatózott, hátha valami szokatlan zajt hall.

Hermione logikus elméje felébredt, és azt súgta neki, hogy semmi baj nincs – de nem volt elég erős ahhoz, hogy elnyomja a testét elárasztó tomboló paranoiát. Kicsúszott az ágyból, a nyakán felállt a szőr, mintha valami várna rá közvetlenül az ajtó mögött. Szavak nélkül elhallgattatta az ajtót, hogy ne nyikorogjon, kinyitotta, és mindkét irányba körülnézett, mielőtt lement a lépcsőn, hogy átvizsgálja a ház többi részét.

Minden ajtó és ablak zárva volt, és semmi sem volt a helyén. Védelmi varázslatai nem jelzették, hogy bármi is történt volna.

Ezek csak emlékek, Hermione. Biztonságban vagy.

Hogy megnyugtassa a száguldó gondolatait, Hermione felkapcsolta az összes lámpát, bekapcsolta a tévét, és főzött magának egy csésze teát. Lehuppant a kanapéra, és esze nélkül nézte az időjárás-jelentést, miközben próbált normálisan lélegezni.

Csak lélegezz.

Lélegezz.

Lélegezz.

Lélegezz.

Végül elég nyugodt lett ahhoz, hogy elszundítson. Hermione még lejjebb csúszott a kanapén, és újra elaludt, mindkét pálcáját még mindig szorosan markolva, miközben a teája kihűlt az asztalon.

***

Néhány órával később ébredt fel, a nap már magasan járt az égen. Álmosan és kiszáradt szájjal a sok alvástól, kábultan végezte el a reggeli rutinját, majd egy csésze kávéval és egy könnyű reggelivel újra leült a kanapéra. Épp át akarta kapcsolni a csatornát a hírekre, amikor meghallotta a dátumot és az időt. Hermione felkiáltott, és felugrott, majd kétségbeesetten kezdte keresni a táskáját.

Ma volt az a nap, amikor randevúja lett volna Dracóval.

Rengeteg időbe telt, mire megtalálta azt az átkozott telefont – aztán a töltőt, majd be is dugta a konnektorba. Idegesen ült, várva, hogy kigyulladjon a képernyő, és a töltés alatt a lábával dobolta a padlót.

Csak néhány perccel később érkeztek meg az üzenetek.

Szerda – Szia, Hermione, milyen a napod? Tegnap jól szórakoztunk.

Csütörtök – Szia, nem akarsz ma délután találkozni a kocsmában?



A szíve a torkába ugrott, amikor rájött, hogy lemaradt az üzenetekről. Rákattintott a hangüzenetre, amit a fiú éppen az előző este hagyott neki.

– Sziaaaa, Hermione, ugye nem hagysz csak úgy a levegőben lógni? Tudom, hol laksz. – Kínosan nevetett. – Csak meg akartam kérdezni, hogy áll a holnapi találkozó. Scorpius a hétvégét anyámnál tölti a kastélyban, de nekem három óra körül el kell intéznem néhány dolgot. Hívj fel, és szólj, hogy jössz-e. Szia!

Hermione ránézett az órára, és rájött, hogy már fél négy van, ezért azonnal visszahívta, mielőtt még meggondolhatta volna magát. A telefon csengett és csengett, és épp amikor már azt hitte, hogy hangpostára kapcsol, a férfi felvette.

– Szia! Nehéz elérni téged.

– Sziaaa, bocsánat ezért. Pár napja nem voltam elérhető.

– Azt hittem, talán kerülsz engem. – Gyengén felnevetett, és Hermione szíve összeszorult.

– Nem, egyáltalán nem. Csak szerda reggel óta nem néztem meg a telefonomat, és kicsit el voltam foglalva. Bocs, hogy aggódtál. Áll még a ma esti program? – kérdezte a lány reménykedve.

– Ja, persze! Mit szólnál a hét órához? – Draco hangja megnyugodott, és ő is, örülve, hogy a dolgok ilyen könnyen rendeződtek.

– Remekül hangzik!

– Rendben, akkor hétkor érted megyek.

– Oké, akkor viszlát. Alig várom!

– Én is. Szia!

– Szia! – mondta a férfi sóhajtva.

Egy pillanatra hátradőlt, majd úgy döntött, hogy elmegy egy gyors futásra, hogy rendbe hozza a gondolatait.

Fel kellett készülnie a randira.

***

A futás ígéretesen indult, de mire Hermione elérte a szokásos útvonalát, a gondolatai már kezdtek kanyargós pályára térni.

A reggeli paranoia még nem oszlott el teljesen, és hiba volt úgy dönteni, hogy bemegy az erdőbe.

Az erdő nem barátságosnak, hanem kísértetiesnek tűnt; a köd nem hívogató, hanem baljóslatú és hideg volt. Arcok látszottak a fatörzsekben és a felettük összefonódó, csavart ágakban, amelyek minden mozdulatát figyelték. A nyakán felállt a szőr, és kétszer is hirtelen hátrafordult, biztos abban, hogy valaki hátulról közeledik hozzá.

Mindkét alkalommal, amikor megfordult, nem látott semmit.

A paranoia mélyen belehasított a csontjaiba, és a Cotswolds békés erdei hirtelen a Tiltott Rengeteggé, a Dean-erdővé, a Wiltshire-i Malfoy-birtok melletti erdővé változtak. Vérszomjas vérfarkasok, gyilkos kentaurok, éhes akromantulák. Halálfalók, óriások, vámpírok és boszorkányok. Minden rémálmában szereplő lényt már szembesítette az egyik vagy másik erdőben, és ma eljöttek, hogy megtalálják.

A kényelmes kocogás élet-halál futássá változott. A futás mindig is segített neki kezelni a poszttraumás stressz szindrómáját, de az elmúlt három nap kiváltó tényezői után ez most egy újabb szörnyű pánikrohamot váltott ki belőle.

Hermione letért az ösvényről, és véletlenszerűen száguldott a fák között, miközben a lába belegabalyodott a bozótba. Rejtett rönkök ugrottak elő, és a földre zuhant, megsérültek a kezei és a térdei, de felkúszott, és folytatta az utat. Hirtelen megcsúszva megállt, és az eget fürkészte, keresve azt a támadót, akiről biztosan tudta, hogy a nyomában van. Az ágak csapkodták az arcát, a vér és az izzadság a szemébe csordult. Lezuhant egy lejtőn, beleesett egy patakba, majd levegő után kapkodva emelkedett ki, csontig átfázva.

A víz visszarántotta a valóságba, és zokogás tört ki az ajkáról. Összeszedte az akaraterejét, dehoppanált a házikó lépcsőjére, kinyitotta a bejárati ajtót, és gyorsan bezárta maga mögött. Hátát zihálva nekicsapódott az ajtónak, majd lecsúszott a padlóra, és egy pillanatra lélegzetet vett, mielőtt a zokogás elhatalmasodott volna rajta.

Felállt, tántorgva bement a konyhába, és megkereste a valahol elrejtett whiskyt. A zokogás iránti vágy egyre erősebben nőtt a mellkasában, és a whiskyt a torkán leöntötte, miközben a lépcső felé tartott, és közben egy kézzel küszködve próbálta letépni a ruháit.

Csak egy helyre mehetett, amikor a dolgok ennyire rosszul alakultak.

Pár perc alatt a kád megtelt forró vízzel, és ő minden védelmi varázslattal, amit csak össze tudott szedni, elbarikádozta magát a fürdőszobában. Még ha a szomszéd szobában robbanna is egy bomba, jó esély volt rá, hogy ő sértetlenül megússza. Hermione belemerült a vízbe, és még több whiskyt öntött a torkába, mielőtt rágyújtott egy cigarettára, és egy hosszú slukkot vett belőle.

Egy hosszú slukk, majd még egy. Még egy korty, aztán még egy.

Végül a fülében zúgó hang elcsendesedett.

Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy legalább egyelőre vissza tudta tartani a zokogást.

A rettegés a whiskyvel együtt elmosta, és a szívverése lassult, csupán enyhe dobogássá vált. Az agya megnyugodott, és magában suttogta:

Biztonságban.

Biztonságban.

Biztonságban.

Biztonságban.

Biztonságban.

Egy cigaretta, aztán még egy, majd még egy. A szeme látás nélkül bámult a mennyezetre, a feje hátsó része a kád hideg porcelánján pihent.

Mire felébredt a kábultságából, az ötödik wisky háromnegyede már elfogyott. Kikászálódott a kádból, törülközőbe csavarodott, bizonytalan léptekkel kilépett a vízből, és próbálta kitalálni, hogy a fenébe fogja magát randizásra kész állapotba hozni.

***

Másfél órával később Hermione megveregette a saját hátát. Tényleg megveregette a saját hátát, és majdnem a földre esett a nevetéstől. Hermione rohadt jól nézett ki, és ezt ő is tudta.

Egy testhezálló kis fekete ruha, koktélhosszúságú, nyitott háttal. Klasszikus és egyszerű, vörös rúzzsal, sötét, árnyékos szemekkel és fekete platformos magassarkúval. Tökéletes. A haja egy rendezetlen kontyba volt tűzve, néhány fürt keretezte az arcát. Csengettek az ajtón, ő pedig megcsúszott és lecsúszott a lépcsőn.

– Draco! Megjöttél! – kiáltotta, miközben kinyitotta az ajtót, és megpróbált szexisen az ajtókeretbe dőlni, de csak megbotlott a saját lábában.

Hermione talpra állt, és beinvitálta a férfit.

Szuper lesz! – mondta magának. Soha nem fogja megtudni, hogy részeg vagy, csak maradj nyugodt.

Sajnos onnantól kezdve a dolgok csak rosszabbra fordultak.

***

Dracónak abban a pillanatban, amikor Hermione kinyitotta a bejárati ajtót, egyértelművé vált, hogy a lány abszolút, teljesen, nevetségesen dögös. Mindig is így gondolta, már tizenéves koruk óta.

Az is egyértelmű volt, hogy a lány teljesen és totálisan részeg.

Hermione üdvözlése után bizonytalanul előre dőlt, ő pedig nevetve megfogta a vállánál. Behívta, miközben körbe-körbe járkált, hogy összeszedje a táskáját és a kabátját. Dracónak csak pár pillanata volt, hogy körülnézzen, és a szeme előtt táruló látványtól a szemöldöke a hajvonaláig szökött.

Üres borosüvegek hevertek szanaszét a dohányzóasztalon, papírzsebkendők, könyvek és bögrék pedig a kanapén és a padlón. A bejáratnál és a lépcsőn ruhák nyomvonala húzódott, mintha a lány sietve tépte volna le magáról őket. Épp csak egy pillantást vetett néhány brutálisan részletes szénrajzra, amelyeket véletlenszerűen ragasztottak a falakra, amikor a lány visszatért a szobába, térdig érő, elegáns fekete trenchcoatba burkolózva, egyik kezében egy kis retiküllel. A lány vigyorgott, és lassú léptekkel odasétált hozzá, de a férfi szeme
a nő műveire fókuszált. Sötét lények és holttestek sora – olyan emberek, akiket ismertek, a Sötét Nagyúr fenyegető alakja, Bellatrix és a mérgezett pengéje, a tizenhat éves önmaga, aki egy sötét roxforti folyosón leselkedett.

De a képek közül sok egy magányos nőt ábrázolt.

Csak, amikor közelebbről megnézte, jött rá, hogy az a nő ő maga volt.

Egyedül az emberek tengerében. Egyedül a nappaliban, ahonnan egy férfit bámult, aki a teraszon ült, háttal neki. Egyedül egy pompás fürdőszobában, karjait a kád szélére vetve, miközben vér ömlött mindkét csuklójából, és tócsát képezett a padlón.

Egyedül, kezével a terhes hasát szorítva, sikoltozva.

Draco szíve megállt, miközben tekintete gyorsan végigfutott annyi képen, amennyin csak tudott, de túl sok volt ahhoz, hogy mindet megnézze – biztosan több mint száz lehetett. Munkái kísértetiesen gyönyörűek voltak, olyan pontosak az ábrázolásukban, hogy akár fényképek is lehettek volna.

Hermione kisimította a zakója gallérját, és ajkával megérintette az arcát, megkérdezte, készen áll-e az indulásra, vagy inkább maradnának otthon. A kezei lecsúsztak a hasára, miközben ő továbbra is a rajzokat bámulta.

Draco mellkasát fájdalmasan összeszorította, amikor a lány ajkai végigsimították az állát. Az a fizikai pillanat, amely bepillantást engedett abba, mi zajlik a boszorkány elméjében, éles ellentétben állt azzal a külső látszatával, amelyet a világnak mutatott, és Draco gyűlölte, hogy Hermione szenved.

Tudta, milyen érzés, ha az ember belül sötét és torz.

Rákényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét a falakról, megragadta a lány kezeit – észrevéve a zúzódásokkal és karcolásokkal borított tenyerét –, és megfogta őket, mielőtt lejjebb csúszhattak volna a testén. Megnézte a lány arcán lévő halvány karcolásokat, amelyeket vastag sminkréteggel takart el, és elgondolkodott, hogyan került ilyen karcolások a bőrére, füstszagú és részeg, mint egy bűzös borz.

– Nem hiszem, Miss Granger – mondta húzva a szavakat. – Keressünk neked valamit enni, rendben? És mit szólnál egy kis vízhez, ha már itt tartunk…

***

Kiderült, hogy egy részeg Hermione Grangert nehezebb kordában tartani, mint egy ötéves gyereket, aki túl sok cukrot evett és alváshiányban szenved.

Végül sikerült beültetnie a kocsiba, de a lány megpróbálta megcsókolni, miközben bekapcsolta a biztonsági övét, és amikor a férfi megfordult, hogy becsukja az ajtaját, a lány egy pofont adott a fenekére.

Istenem, mennyire belezúgott ebbe az őrült boszorkányba. Őrült és kiszámíthatatlan volt, és ösztönösen érezte, hogy ő lesz a legérdekesebb ember, akivel valaha találkozott.

Megálltak egy benzinkútnál, ahol rábeszélte, hogy igyon egy kis vizet. Úgy tűnt, egy kicsit segített, de még mindig részeg volt. Eszébe jutott, amit az első találkozásukkor mondott neki – hogy a barátai ragaszkodtak hozzá, hogy szüksége van egy nyaralásra –, és magában kuncogott, miközben bekapcsolta a biztonsági övét.

Tényleg szüksége van egy nyaralásra.

Hermione azonnal átvette az irányítást a rádió felett, és az étterem felé vezető úton tánczene dübörgött a hangszórókból. Bár ez nem feltétlenül az ő ízlése volt, Draco úgy gondolta, hogy még soha nem látott tökéletesebb látványt, mint Hermionét az anyósülésen, ahogy torkaszakadtából énekel, fürtjei pedig lobog a szélben.

Az étteremben túl hangosan nevetett, egy csepp illem nélkül evett, és egy ponton majdnem kiesett a székéből – Draco pedig ezt eszméletlenül viccesnek találta. Majdnem kiköpte az italát, amikor Hermione elmesélt egy interneten látott, nem éppen illendő viccet, és a drága olasz étterem összes többi vendége botrányosnak tartva nézett rá a durva beszéde miatt.

Dracót ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte.

Desszertként megosztottak egy finom crème brûlée-t, és az örömtől kiadott hangjai majdnem korai sírba küldték.

Amikor kiléptek az étteremből, Hermione élő zenét hallott az utca túloldalán lévő kocsmából. Megragadta a kezét, és magával rángatta, kiabálva, hogy oda kell menniük – egyszerűen muszáj. Draco boldogan hagyta, hogy a lány behúzza a kocsmába és át a táncolók tömegén, és örökre megőrizte emlékezetében az elragadtatott arcát.

A nevetéstől ragyogó szemek, elmosódott, csábító mosolyra hajló vörös ajkak, kócos fürtök, amelyek táncoltak, a lány kezei a varázsló vállát ölelték, a férfi kezei pedig a boszorkány derekát. A ruhája szorosan feszült a kicsi, ruganyos testén, és Draco a hüvelykujjait a lány csípőcsontjaira nyomta, imádva azt a zihálást, amit ez Hermione ajkáról csalt ki. Élvezte az érzést, ahogy ő hozzáér, ráhajol, a szeme pedig rendíthetetlenül rá szegeződik.

De egy idő után tudta, hogy ideje hazavinnie, és kikísérte a hideg őszi éjszakába.

***

Már majdnem tizenegy óra volt, amikor Draco segítette Hermionét fel a lépcsőn a bejárati ajtóig, és átkutatta a retiküljét, hogy megtalálja a kulcsait. A lány feje a férfi vállára dőlt, és magában dúdolgatott, miközben Draco kinyitotta az ajtót. Megforgatta a kilincset, Hermione pedig kinyitotta az ajtót, elfordult, hogy a fiú elé lépjen, és megrángatta a kabátja gallérját.

– Miért nem jössz be egy esti italra? – kérdezte halkan Hermione, sötét tekintettel. Draco elmosolyodott, belépett az ajtón, majd becsukta és bezárta maga mögött.

– Be fogok jönni, Hermione, drágám, de csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, biztonságban elhelyezkedsz az éjszakára, és semmi másért. – A lány nevetett, és veszélyesen megpördült egy kört.

– Ó, tényleg? Azt akarod mondani, hogy nem akarsz ebből egy kicsit? – Leengedte a kabátját a válláról, hogy egy kupacban a földre hulljon, majd lecsúsztatta az egyik pántot a válláról, és hátralépett a lépcső felé.

Draco megrázta a fejét, és nevetett. A lány minden porcikájában gyönyörű csábító volt – de őt ez a legcsekélyebb mértékben sem csábította. Annak ellenére, hogy már így is nagyon kedvelte, nem érezte késztetést arra, hogy elfogadjon egy ilyen meghívást, amikor a lány nem volt józan.

– Ó, kedvesem, én nagyon is szeretném. – Megfogta a hátát, hogy megtartsa, miközben a boszorkány felment a lépcsőn, éppen mielőtt hátra kezdett volna dőlni. Hátulról felkapta, a karjaiba emelte, és a lány meglepetésében felkiáltott, miközben Draco felvitte a lépcsőn.

– De ma este semmi ilyesmi nem lesz, biztosíthatlak róla. – Amikor felértek a legfelső szintre, letette a földre. – Na, hol van a…

De mielőtt ki tudta volna mondani a „fürdőszoba” szót, a lány öklendezni kezdett, és előre tántorgott a folyosó végén lévő ajtó felé. A WC-ülőke csörgő hanggal nyílt ki, és Draco hallotta, ahogy a lány a WC-be hány.

– Pont időben – morogta magában.

***

Hermione a WC mellett a padlóra rogyott. Úgy érezte, mintha haldokolna, de a koponyájában lüktető fájdalom mást sugallt. Az éjszaka pillanatai villantak át az agyán, és zavartan felnyögött. Egy pohár víz jelent meg az arca mellett, egy kéz tartotta.

– Ó, Merlin, Draco, mi a fenéért vagy még mindig itt?! Annyira kínos. El sem hiszem, hogy ennyire berúgtam – nyögte, majd elfogadta a vizet, és óvatosan kortyolt belőle. Draco kinyújtotta a kezét, és felsegítette. Hermione azonnal megpróbált elfordulni, de Draco a fürdőszoba pultjához szorította, és megfogta az arcát, így lehetetlenné téve, hogy elrejtőzzön előle.

– Azért vagyok itt, mert különleges vagy számomra, Hermione. Meg akarlak ismerni. És ne szégyelld magad. Remekül éreztem magam ma este. – Lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát, majd benyúlt a zuhany alá, kinyitotta a csapot, és addig próbálgatta a vizet, amíg kellemes hőmérsékletű nem lett.

– Tessék. Zuhanyozz le, és ha kicsit jobban érzed magad, gyere le hozzám egy teára! – Az ajtó felé indult, és elkezdte becsukni, de visszadugta a fejét, hogy hozzátegye: – És tényleg teára gondolok, és ez nem valami másra utaló kód. Ha fél óra múlva nem jössz le, meg foglak keresni, szóval ne bujkálj el itt fent. – Rákacsintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Hermione lehajtotta a fejét, és kiengedte a mély levegőt, amit eddig visszatartott.

Draco elég összezavarta az agyát.

Még csak egy szót sem ejtett a szinte üres whiskys üvegről és a kád körüli padlón heverő cigarettacsikkekről sem.

Levetkőzött, és óvatosan belépett a zuhany forró sugarába. Egy pillanatig hagyta, hogy a víz átmossa, majd lecsúszott a padlóra, könyökét a térdére támasztotta, arcát pedig a kezébe temette.

Az a gondolat, hogy megossza valakivel, mi zajlik benne, még soha nem is fordult meg a fejében. Mielőtt összefutott Dracóval, senki sem volt az életében annyira megbízható, hogy egyáltalán eszébe jutott volna. De most, hogy itt volt a lehetőség, Hermione elgondolkodott, vajon nem erre volt-e szüksége egész idő alatt.

Valakire, akiben megbízhat.

Valakire, aki segíthetne viselni azt a terhet, amit eddig egyedül cipelt.

***

Hermione lassan lejött a lépcsőn, kedvenc leggingsében és kapucnis pulóverében, smink nélkül, még nedves hajjal. Az utolsó lépcsőfokon habozott, és figyelte, ahogy Draco a nappali falain lógó vázlatokat tanulmányozza.

A szobát kitakarították és rendbe hozták; a kandallóban vidáman pislákolt a tűz, a dohányzóasztalon pedig egy teáskészlet várt. Egy gyors pillantás balra elárulta, hogy a konyhát is kitakarították. Újabb szégyenérzet hullámzott át rajta, amiért ennyire kiszolgáltatott helyzetben volt Draco előtt. Amikor Draco érte jött, hogy elvigye, eszébe sem jutott, hogy rendbe hozza a lakását, mielőtt behívta volna, annyira el volt foglalva saját magával.

Az élete teljes katasztrófa volt, míg ő olyan rendezettnek tűnt.

Mit is akart egyáltalán egy olyan embertől, mint ő?

Draco közel hajolt egy bizonyos vázlathoz, és a szájához emelte a csészét, Hermione pedig összeszedte a bátorságát, hogy lejöjjön az utolsó lépcsőfokról a szobába.

– Már kezdtem azt hinni, hogy talán be kell mennem a fürdőszobába, hogy megmentselek – viccelődött Draco, Hermione pedig kesernyésen felnevetett.

– Ezúttal nem… – nevetett kínosan a lány, majd leült a kanapéra, hogy készítsen egy csésze teát. – Kösz, hogy rendet raktál itt, sajnálom, hogy ilyen nagy rendetlenség volt… – Draco elővette a pálcáját, és az ujjai között pörgette, jelezve, hogy milyen módszert választott a házimunkához.

– Csak egy pillanat volt, ne aggódj. – Hermione megkönnyebbült a férfi laza reakciójától a káoszra. – Hogy érzed magad? Adtam volna neked korábban valami kijózanítót, vagy másnaposság elleni szert, amikor ideértünk, de már nem tartok kéznél bájitalokat. – Hermione csak intett, hogy ne foglalkozzon vele, és tétlenül elgondolkodott azon, vajon Dracónak is voltak-e kábítószerproblémái vagy bájitalfüggősége, amikor fiatalabbak voltak, ahogy neki is.

– Jól vagyok; nem érzem magam a legjobban, de lehetne rosszabb is. Én sem tartok bájitalokat kéznél. A tea segíteni fog. – Draco bólintott, majd visszafordult, hogy tovább tanulmányozza a munkáját.

– Szóval… mit gondolsz a rémálom-falamról, Draco? – vetette fel Hermione, megpróbálva közömbösnek tűnni, bár pont az ellenkezőjét érezte. Eddig senki sem volt tanúja lelke ennyi sötét zugának, és keményen küzdött, hogy ne remegjenek a kezei.

Ezeket a műalkotásokat abban a hitben hozta létre, hogy soha senki sem fogja látni őket. Nem volt akadály a gondolatai és az ujjhegyei között; semmiféle finomítás vagy szűrő, ami felkészítette volna őket a nyilvános bemutatásra. De most, hogy Draco itt volt, és szemügyre vette őket… Hermione izgatott volt, és kétségbeesetten várta, mit gondol róluk.

Hogy megtudja, őrültnek tartja-e, vagy olyan sötétnek, akit már nem lehet megmenteni.

Draco megállt, kezét zsebébe dugta, egy pillanatra összehúzta a vállát, majd megmozgatta a nyakát.

Döntött róla, hogy mit mondjon.

Hermione nem tudta elvenni a tekintetét róla, ahogy egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, lassan haladva a fal mentén, miközben még nem fejezte be a lapozgatást.

Még ilyen komor körülmények között sem tagadhatta, milyen jóképű volt.

Az öltönykabátját a kanapé háttámlájára tette, és a könyöke fölé hajtotta az ingujjait; a vasalt ing tökéletesen feszült széles vállain. Ha más hangulatban lett volna, azok a tetovált alkarok, amelyeken a kidudorodó erek egészen a kezeiig futottak – és az ingén átlátszó bicepszei – biztosan nyáladzásra késztették volna. Nem is emlékezett, mikor vonzódott utoljára ennyire valakihez, és bár zavarba ejtette a részeg viselkedése… még azt sem tudta magának a szemére hányni, hogy megkörnyékezte.

Mélyen értékelte, hogy az ösztöne az volt, hogy gondoskodjon róla, ahelyett, hogy kihasználná. Nem sok ilyen ember volt az életében.

Draco még egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt. Amikor végre megszólalt, továbbra is háttal állt neki.

– Ezek… Merlinre, Granger! Erre nincsenek szavaim. Ezek kurvára hihetetlenek.

Hermione levegőt vett, és tágra nyílt a szeme, mert mindenre számított, csak a hihetetlen szóra nem. Talán pszichotikusra, de nem hihetetlenre.

– Még soha nem láttam ehhez hasonlót a varázslóvilág művészeti kultúrájában. Lehet, hogy a mugli világban van valami ehhez hasonló stílus, de a varázslóvilágban nincs. Ezek olyan… valóságosak. Nyersek, kitárulkozóak… organikusak… Nem tudom levenni róluk a szemem. – Átment a második falhoz, amit Hermione borított be, és kezével végigsimította néhány oldalt. – Sötétek és tragikusak… de ugyanakkor olyan intenzíven gyönyörűek…

Végül felé fordult. Hermione hirtelen elfordította a tekintetét, amikor a férfi a szemébe nézett, és új könnyek készültek kicsordulni a szeméből. Megrázta a fejét, mély levegőt vett, megmozgatta a nyakát, és a szemei ismét tágra nyíltak, miközben magába szívta a fiú értékelését.

– Azt hiszem, így még nem gondoltam rá. Nem számítottam rá, hogy valaha is megmutatom őket valakinek. Csak ki kellett őket adnom a fejemből – ismerte be Hermione, felállva, hogy mellé álljon. A varázsló visszafordult a fal felé, és mindketten nézték, magukba szívva a látványt.

– Ezek emlékek? – mormolta, miközben a kezét a lány hátának alsó részére tette.

– Igen – sóhajtotta ki. – Néhány az, ami lehetett volna, ha másképp alakulnak a dolgok… néhány csak álom… De a legtöbbjük emlék.

– Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy „kikapcsolódsz”? – kérdezte a férfi, visszatérve a kanapéhoz. A lány csatlakozott hozzá, térdei megérintették Dracóét, miközben a lábait maga alá húzta.

– Valahogy úgy… ez is része volt, de… én csak… az elmúlt pár nap elég kemény volt, aztán ma elmentem futni az erdőbe… ami hiba volt. Néha, amikor ilyen állapotba kerülök, pánikrohamom van. Tudhattam volna, hogy nem szabad ma délután egyedül bemennem az erdőbe.

Draco megértően mormogott, majd kinyújtotta a kezét, és hüvelykujjával végigsimította az egyik élénkpiros karcolást, amely az arcán húzódott, és már nem volt eltakarva sminkkel.

Draco türelmesen várta, hogy a lány folytassa.

– A francba… Nem tudom, hogyan beszéljek erről az egészről. – Hermione hátradőlt a kanapén, és dühösen felnézett a mennyezetre; a szívverése felgyorsult, a túlterheltség alig rejtőzött a felszín alatt.

– A legtöbb dologról még senkinek sem beszéltem.

Draco bólintott, és vigasztalóan rátette a kezét a lány térdére.
– Nem kell ma este többet elmondanod, ha nem akarsz, Hermione.

– Tudom… de ha hajlandó vagy meghallgatni, azt hiszem, segítene, ha kiadnám magamból. Ezt próbáltam tenni ezzel az egésszel… – A falakra mutatott. – És ez egy kezdet volt… de szerintem a szavak is jót tennének. Ráadásul te is elmesélted a sajátodat a múlt hétvégén. – Ránézett, és látta, hogy kedves szemei figyelmesen, őszintén nézik. Draco megfogta a kezét, az ajkaihoz emelte, és gyengéden megcsókolta a tenyerének zúzódott részét.

– Itt vagyok, hogy meghallgassalak, ameddig csak beszélni akarsz, szerelmem.–

***

Hermione az elejéről kezdte.

Kezdetben minden rendben volt köztük Ronnal, de néhány szép együtt töltött év után kezdtek eltávolodni egymástól. A repedések, amelyek mindig is ott voltak, egyre szélesebbek lettek, mígnem szakadékokká váltak, amelyek mélyen belenyúltak kapcsolatuk szívébe.

Amikor fiatalok voltak és szerelmesek, Hermione azt hitte, Ron soha többé nem fogja úgy megbántani, ahogyan gyerekkorukban tette. De amikor nehézségek adódtak, Ron újra ugyanúgy kezdte bántani őt. Amit egykor kiegészítő különbségeknek nevezett – – segítenek egymást kiegyensúlyozni– – végül megoldhatatlan vitákká váltak.

Draco megértően hallgatta, ahogy Hermione elismerte, hogy nem csak Ron hibája volt; az övé is. Éretlenek és makacsok voltak, és hagyták, hogy a dolgok kicsússzanak az irányításuk alól. Ez a rész az ő hibája volt. De a többi… hogy milyen rosszul végződtek a dolgok… az Ron hibája volt.

A terhesség teljes meglepetés volt.

Ez volt az első alkalom, hogy több mint egy év után újra együtt voltak, és ez volt az utolsó alkalom is, hogy valaha is együtt lesznek. Hermione a kezébe temette az arcát, ahogy az igazság kicsúszott a száján.

A kétségbeesett együttlétüket csak gyűlöletből fakadó szexként lehetett leírni. Veszekedtek – ordítottak egymással –, és a feszültség egyre nőtt, mígnem hirtelen hevesen összeütköztek a szájuk. Ron megpördítette, a konyhai pultnak szorította, a kezét a torkára szorította, és lenyomta.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ez lenne a túl sok veszekedés egyikének kielégítő csúcspontja… de a durva együttlétük kevesebb mint tíz percig tartott, és az a rövid elégedettségérzés, amit az elején érzett, gyorsan hideg rettegéssé változott.

Draco szorosan megfogta a kezét, miközben Hermione beszélt; arca sötét volt, morcos kifejezés rontotta el a szokásosan vidám vonásait.

Amikor Ron befejezte, letépte magáról a lányt, és dühödten kiviharzott a lakásból, Hermionét pedig a konyhában hagyta sírni, zúzódásokkal a nyakán, a csípőjén és a karjain.

Azon az éjszakán nem jött haza.

Néhány héttel később Hermione elment egy gyógyítóhoz, azt gondolva, hogy gyomorinfluenzája van – csakhogy kiderült, hogy terhes.

Szívszorító volt, hogy gyermeke ilyen szörnyű körülmények között fogant, és ezt elmondta Dracónak is. A fiú letörölte a lány arcán lefolyó könnycseppet, megértően bólintott, és vigasztaló szavakat suttogott.

Egy óra negyed után végre egy kis szünetet tartottak a rajtuk nehezedő nyomasztó hangulatból, és a konyhába mentek. Hermione észrevette, hogy Draco Ron levelét a konyhaasztalra tette, de nem szólt róla. Két órakor már újra a nappaliban ültek, a tányérjuk tele palacsintával és szalonnával, és evés közben a Roxforttal kapcsolatos vidámabb emlékeikről beszélgettek.

Miután befejezték, Draco visszaterelte a beszélgetést Hermionéra. Látta a beborított falakat – biztosan sejtette, mi fog következni. Hermione úgy érezte, a szavak úgy törnek ki belőle, mintha egy gát szakadt volna meg. A könnyek gátlástalanul folytak le az arcán és a nyakán, és ő a lehető leggyorsabban kiadta magából a szavakat.

A baba meglepetés volt, de Hermione kezdettől fogva kétségbeesetten boldog volt, és imádta a gyermekét.

De úgy tűnt, hogy a babája iránti szeretete még jobban eltávolította őt Rontól. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Ron a babát akarta felhasználni arra, hogy manipulálja őt, és olyanná tegye, amilyen nem volt. Nem azért szerette őt, amilyen volt; hogyan is szerethetett volna egy babát, amikor olyan képtelennek bizonyult arra, hogy őt szeresse?

De a kérdés már nem is volt releváns, mert tizennégy hetes terhesség után elvetélt. A gyógyítók azt gyanították, hogy a Cruciatus-átoknak való kitettsége miatt valószínűleg nem volt alkalmas arra, hogy a babát teljes időtartamra kihordja.

Draco karjaiba vette, és ringatta, miközben a lány zokogott.

Hermione bevallotta, hogy a válásig képtelen volt sírni az elvesztett babája miatt. Mindenki azt hitte, hogy megőrült. Ő is azt hitte, hogy talán tényleg az.

Valójában csak érzéketlenség volt. Sokk. Falat emelt maga köré, és megvédte magát attól az ellenségtől, akivé Ron vált. Nem mutathatott neki gyengeséget, ezért nem sírt – egyszer sem –, egészen addig az éjszakáig, amikor a válása véglegessé vált.

Hermione könnyei alábbhagytak, és kifújta az orrát, majd összeszedte magát.

Sajnos a régóta esedékes vallomásának nehezebb része még nem ért véget.

Fél négy volt, és ő felkészült a legrosszabbra.

Ron kitartóan állította, hogy az ő hibája volt, hogy elvesztette a babát – suttogta Dracónak.

Ron azt hitte, hogy nem akarta a babát – de valójában csak nem akarta őt. És Draco szerint talán, csak talán, Ronnak igaza volt?

De Draco kezeivel megfogta az arcát, és határozottan azt mondta neki, hogy nem – nem az ő hibája volt, hogy elvesztette a babáját –, és ő zokogott, zokogott és zokogott – jobban zokogott, mint amennyit valaha is megengedett magának egyedül –, mert végre biztonságos volt, hogy kiadja magából

Draco ott volt neki.

Magához húzta, és a lány felmászott az ölébe, átülve rajta. Az egyik kezével a lány feje hátsó részéig simította, és az arcát a nyakához nyomta, míg a másikkal megnyugtató köröket rajzolt a hátára.

Még soha nem tartották így a karjaiban, még soha nem kötődött így egy másik emberhez. Sírt, sírt és sírt, amíg a lelke megnyugodott, és hihetetlenül üresnek érezte magát, a legrosszabb félelmei pedig elszálltak a semmibe.

Végül Hermione megnyugodott, és készen állt arra, hogy kinyújtsa merev izmait.

Főztek egy friss csésze teát, majd kimentek a hátsó teraszra. Összekucorodtak a hintán, egy takaróba burkolózva, amely felett egy erős, melegítő varázslat lebegett. Draco a válásról kérdezte – van-e még valami a történet mögött? Hermione sóhajtott, és igent mondott – és elmesélte neki, hogyan indult el könyvturnéjára nem sokkal a vetélés után; hogy a rá hárított vád volt az utolsó szög a koporsóban. Hogy aznap este, amikor hazatért, pont akkor, amikor érkezésére számított, Draco hazahozott valakit, akivel lefeküdt, hogy Hermione lássa.

Draco csendben hallgatott, itt-ott feltett egy-egy kérdést, és az óra éppen ötöt ütött reggel, amikor a padlón heverő levélről kérdezett. Elismerte, hogy elolvasta, Hermione pedig bevallotta, hogy ez váltotta ki a négy napos ivászatát.

A rémálmok.

A paranoia.

A egyre mélyülő reménytelenség.

Hat órára mindketten elhallgattak, magukba szívva mindazt, ami elhangzott; agyuk fáradt volt, szívük fájt, de olyan módon kovácsolódtak össze, amilyet még egyikük sem tapasztalt korábban.

Hermione úgy érezte, mintha a teher, amelyet oly sokáig egyedül cipelt, lekerült volna a válláról. Nem tűnt el teljesen, de hirtelen kezelhetőbbnek tűnt, mint az előző nap.

Összebújtak, ahogy a nap felkelt, mindketten elfojtott ásításokat hallatva. Draco Hermione arcát magához fordította, és az ajkát a legcsodálatosabb csókkal érintette meg, amit Hermione valaha is tapasztalt. Szájuk érzékien mozgott egymáson, egymást magukba szívva. A madarak énekelni kezdtek, és egy hűvös szellő fújt át rajtuk. Csend telepedett a földre, tükrözve azt a nyugalmat, amit Hermione végre magában is érzett.

Elhúzták egymástól az ajkaikat, hogy levegőhöz jussanak, majd Draco felállt, hogy kinyújtsa magát, mielőtt intett Hermionének, hogy ő is álljon fel. Meglepő gyorsasággal – tekintve, hogy egész éjjel ébren voltak – lehajolt, felemelte a karjaiba, és rávette, hogy a lábait a derekára fonja. Könnyed mosollyal vitte fel a lépcsőn, mintha a lány semmit sem nyomna, majd ledobta az ágyra.

Draco behúzta a függönyöket és lekapcsolta a villanyt, Hermione pedig levetette a kapucnis pulóverét, így csak a leggingsében és a sportmelltartójában maradt. Bebújt a paplan alá, és lehunyta a szemét, tudva anélkül, hogy kérdeznie kellett volna, hogy Draco is csatlakozni fog hozzá.

Érezte, ahogy Draco csupán egy boxerben becsúszik mögé, és hátát a fiú mellkasához nyomta, miközben elégedett sóhaj hagyta el az ajkait.

– Kedvellek, Hermione Granger – suttogta Draco, miközben csókot nyomott a fülére.

– Én is kedvellek, Draco Malfoy – suttogta vissza álmosan; majd együtt elaludtak, Draco karjai szorosan átölelve a lány derekát.

Ez volt a legjobb alvás, amit Hermione évek óta élvezett.

***

Október 20., vasárnap

Fél egy volt, amikor hirtelen felébredtek egy közeli csengésre. Hermione felült, és idegesen körülnézett, de Draco csak megragadta a karját, és visszahúzta magához, mielőtt az éjjeliszekrényen fekvő pálcájáért nyúlt, amely csengett és rezgett.

– Csak az ébresztőm, egy óra múlva el kell mennem Scorpért – motyogta Draco, miközben a hajába fúrta az arcát. A keze végigfutott a karján, majd a meztelen hasán, és Hermione felhördült, azonnal teljesen ébren. Érezte, ahogy Draco a nyakánál vigyorog, ezért átfordult, hogy szembe nézzen vele, ajkai pedig azonnal az övéi felé repültek. Szorosan hozzásimult, és épp rá akart fordulni, amikor Draco telefonja csörögni kezdett.

– A francba – motyogta Draco az ajkaihoz nyomva, majd elhúzódott, hogy megnézze, ki hívja. – Bocs, szívem, ez Scorp. – A lány elengedte, ő pedig megragadta a telefont, lábait az ágy szélére lógatva felült, miközben felvette.

– Szia, haver, jól szórakozol Nannával?

Hermione elolvadt a cuki pillanattól, ahogy Draco beszélgetett Scorpiusszal, és kezével fel-le simogatta a fiú meztelen hátát, élvezve az ujjai alatt érzett elefántcsontszínű bőr tapintását.

– Ja, nemsokára érted mehetek, aztán eldönthetjük, mit szeretnénk ma megnézni. Jól hangzik? Oké, viselkedj jól Nanna-val. Szeretlek.

Draco letette a telefont, és megfordult, hogy újabb csókot nyomjon az ajkára, de az Hermione ízléséhez képest túl rövid volt. Draco felnyögött, amikor elhúzódott.

– Bármennyire is szeretnék egész nap veled az ágyban maradni, zuhanyoznom és átöltöznöm kell, mielőtt átmegyek a kastélyba. – Draco fintorgott, miközben felállt, és felhúzta a nadrágját és az ingét. Hermione továbbra is az ágyon hevert, és gyönyörködött a látványban.

– Semmi baj, megértem – mondta mosolyogva.

– Hé, mit szólnál ahhoz, ha később csatlakoznál hozzánk, hogy megnézzünk még valamit Scorp listájáról? Tudom, hogy örülne, ha látna téged – mosolygott lelkesen Draco, és Hermione szíve a torkába ugrott.

– Nagyon szívesen! Remekül hangzik.–

Draco befejezte az öltözködést, és újra ráhajolt. Hermione felemelte az egyik térdét, és karjait a fiú nyaka köré fonta, megpróbálva magához húzni. Draco ellenállt, és az ajkára kuncogott.

– Ha visszakerülök abba az ágyba veled, esélyem sincs arra, hogy legyen elég akaraterőm újra elmenni.–

– Okéé, akkor azt hiszem, hagylak elmenni. Mikor szeretnéd, hogy átmenjek?–

– Mit szólnál két harmincához? Ebédelhetünk, és megtervezhetjük a programot.–

– Tökéletesen hangzik– – mondta Hermione, miközben nevetségesen széles mosoly terült el az arcán.

Draco hasonló mosollyal nézett vissza rá, és még egy pillanatig bután bámulták egymást, mielőtt Draco megrázta a fejét.

– Ne nézz így rám, vagy soha nem jutok ki innen!– – ugratta, miközben hátralépett az ajtó felé. Hermione egy párnát hajított a fejéhez, ő pedig nevetve elkapta.

– Menj már, hogy később láthassalak!– kiáltotta, miközben Draco lefelé indult a lépcsőn.

– Kedvellek!– – kiáltotta az ajtóból. Hermione nevetett; még kurvára túl korai volt a fiatal, kialakulóban lévő románcukban ahhoz, hogy bármi mást mondjanak, mint hogy – kedvellek– ... de Merlinre, mennyire belezúgott.

– Én is kedvellek!– – kiáltotta vissza, és hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsukódik.

Hermione visítva hátradőlt az ágyán, majd felugrott, és a fürdőszobába sietett, hogy lezuhanyozzon. Fel kellett készülnie a randijára az új kedvenc ötéves kisfiával és annak hihetetlenül jóképű apjával.

Annak ellenére, hogy előző nap megitta egy üveg tűzwhisky nagy részét, majd egész éjjel fennmaradt, hogy kiöntse a szívét, Hermione még soha életében nem érezte magát jobban.

Lehet, hogy ez a „Céltudatos Ribi lista”– dolog végül is bevált.

✔️Őrült vásárlás
✔️Beszélgetés egy idegennel
✔️Kimozdulni egyedül
✔️Hajvágás
✔️Randizni menni
✔️Részegre inni magam
✔️Csókolózni Draco Malfoyjal
✔️Egész éjszaka fennmaradni Draco Malfoyjal
✔️Egy ágyban aludni Draco Malfoyjal

hozzászólások: 0