„Szeretem őt, és ez mindennek a kezdete és a vége.” F. Scott Fitzgerald

8. fejezet


November 14., csütörtök

Miután csupán egy napig egyedül gondoskodott Scorpiusról, Hermione újfajta tiszteletet érzett Draco iránt, és azért, ahogyan egyedülálló szülőként boldogult. Már önmagában is kemény munka volt, de az előző éjszaka rosszkor jött álmatlansága semmiképp sem segített a helyzeten. Megpróbálta lerázni magáról azt a meglehetősen lehangoló hangulatot, amely egész éjjel fogva tartotta, és inkább arra koncentrált, hogy a lehető legjobban élvezze a Scorpiusszal töltött időt. Bár a reggelük zökkenőmentesen telt, és bőven időben érkeztek az iskolába, Hermione az utolsó pillanatig várt, mielőtt elkísérte volna Scorpiust az osztálytermébe, hogy elkerülje Ms. Elizabeth újabb drámáját. Teljesen elege volt abból, hogy ezzel az egész helyzettel kell foglalkoznia, bár azt tervezte, hogy a megfelelő időben még több részletet kicsikar Dracóból.

Hermione a nap nagy részét „saját” kocsmájában töltötte, és próbált írni, de regényében egy kereszteződéshez érkezett, és nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Mintha a fejét a falnak verné, ugyanazokat a forgatókönyveket körbe-körbe járva, anélkül, hogy valaha is következtetésre jutna. Mielőtt észbe kapott volna, eljött az idő, hogy elmenjen Scorpiusért az iskolába, így semmilyen előrelépés nélkül összepakolta a holmiját. Frusztrációjában megrázta a fejét, és dörzsölte a szemét, próbálva kitisztítani a látását, miután túl sokáig bámulta a számítógép képernyőjét.

A fiú felvétele az iskolánál zökkenőmentesen zajlott, és mihelyt befejezte az iskola utáni uzsonnát, Scorpius úgy döntött, hogy késő délutáni sétára mennek Chicóval. Hermione örömmel tett eleget a kérésnek, és egy kis nyugalmat talált, miközben kanyargós utakon haladtak az erdőben, Scorpius vidám nevetése pedig felvidította nyugtalan lelkét. Megkönnyebbülés volt kijutni a szabadba, és a korához képest érett ötéves szemén keresztül nézni a világot, ahol minden izgalmas és friss volt, a világ pedig a kezeik ügyében állt.

Ezt követte a vacsora és a fürdés – amelynek során az egész fürdőszoba elárasztottnak tűnt –, majd a napot Scorpius ágyában összekucorodva, olvasással zárták. Hermione nem tudta megtagadni, amikor a kisfiú megkérdezte:
– Nem olvashatnánk még egyet?? – Majd újra: – Még egyet, kérlek! – Végül pedig: – Egy pohár vizet, kéééérem?

Végül, az ötödik mesénél a szemei kezdtek lecsukódni, és még jobban hozzásimult, a fejét Hermione hasára hajtva. Ő pedig halkan mormolva fejezte be az utolsó oldalt, elhúzta a haját a szeméből, és óvatosan lecsúsztatta a párnájára, mielőtt kiszabadította magát alóla.

– Jó éjt, Scorp! – mondta Hermione, és egy gyengéd csókot nyomott a homlokára, mielőtt az ajtó felé indult.

– Jó éjt, Mione! Szeretlek – felelte a fiú, megfordulva, és még mélyebbre bújva a takaró alá. Hermione szíve megállt, és mozdulatlanul állt ott, teljesen felkészületlenül egy ilyen érzelemre. Több remegő lélegzetvételre volt szüksége, mire meg tudott mozdulni, majd visszalépett az ágy szélére, és végigsimította a fiú hátát.

– Én is szeretlek – suttogta, de a fiú már mélyen aludt.

Amikor Draco órákkal később hazaért, Hermionét a mosogató előtt találta, olyan edényeket mosogatva, amelyek úgy néztek ki, mintha már ötször is dörzsölték volna őket. A fiú a vállára tette a kezét, és a lány, habos kezekkel, felé fordította a fejét, hogy könnyed csókkal találkozzon az ajkaival.

– Hogy ment minden, szerelmem? – kérdezte a varázsló.

– Remekül, nagyon jól éreztük magunkat – mosolygott fáradtan Hermione, miközben egy könnycsepp fenyegetett, hogy lecsorduljon az alsó szemhéjáról. Draco elhallgatott, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel vele, de a lány már elfordult.

– Rendben, megyek zuhanyozni, aztán lefekszem… teljesen ki vagyok merülve. Akarsz csatlakozni hozzám? – ajánlotta Draco, felkapva a kis bőröndjét, és egyik lábát a lépcső legalsó fokára téve.

– Zuhanyozni nem, de egy perc múlva felmegyek.

– Oké – bólintott a férfi, és eltűnt a lépcsőn.

Hermione sóhajtva előre roskadt, elárasztotta a továbbra is fennmaradó csalódás. Úgy képzelte el, hogy egy pohár borral és szexi fehérneműben fogja fogadni Dracót, de egy ilyen frusztráló munkanap után, ráadásul Scorpius kijelentésének sokkjával együtt – egyszerűen kizárt volt, hogy ez megtörténjen. A szomorúság örvénye kavargott benne, és úgy tűnt, mindjárt kicsúszik az irányítás alól.

Túl mélyen elmerült a gondolataiban.

Az edények maguktól elmosták magutak, majd a mosogató melletti szárítóállványra repültek, miközben Hermione gépiesen felment a lépcsőn. Felvette a pizsamáját, és minden lámpát eloltott, kivéve a halványat Draco éjjeliszekrényén, majd bebújt a takaró alá, és összegömbölyödött. Borzongás futott végig rajta, és a lábait mozgatva, próbálva felmelegíteni a hideg lepedőt. Megállíthatatlan nyomás épült fel benne, és úgy érezte, beragadt, tehetetlenül küzdve a lelke mélyéig hatoló fájdalom ellen. Egy holdfénycsík suhant át a keményfa padlón, elmosódva, ahogy a szemei könnyekkel teltek meg. A mellkasához nyomta a kezét egy hiábavaló kísérletben, hogy enyhítse a fájdalmat, és zihált, ahogy a torka összeszorult a rövidült lélegzetvételei miatt.

Hermione gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy ilyen roncsnak érzi magát, olyan törékenynek és sebezhetőnek, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne.

Úgy érezte, soha nem szabadulhat meg ettől a fájdalomtól. Lesz-e valaha saját gyereke, akit szerethet?

Chico felugrott az ágyra, és szaglászgatva kereste meg az arcát, majd megnyalta az arcát, és hozzábújt, mintha tudná, hogy Hermionénak szüksége van a vigaszra. Egy könnyes kuncogás szökött ki az ajkáról, Chico pedig beférkőzött a takaró alá, és hozzábújt a mellkasához. Hermione simogatta a hátát, és szorosan magához ölelte, mire a benne felgyülemlett feszültség egy része elszállt.

Draco néhány pillanat múlva kijött a fürdőszobából, és a lány a légzésgyakorlatát végezve hallgatta a férfi halk mozdulatait – 6-ra belélegzés, 8-ra kilélegzés. 6-ra belélegzés, 8-ra kilélegzés. 6-ra belélegzés, 8-ra kilélegzés. A lámpája kialudt, és a szoba sötétségbe borult, csupán a függöny résén át beáramló holdfény világított. Draco odasimult mögé, és végigsimította a lány oldalát.

– Jól vagy, szerelmem? – kérdezte halkan a férfi, forró lehelete a nyakán érezhető volt. Hermione felsóhajtott, és hozzásimult, az érintésétől a feszültség egy kicsit tovább enyhült.

– Most már jól vagyok – mormolta Hermione, és élvezte, ahogy a keze a csípőjén pihen, a kemény mellkasa a hátához nyomódik, egyik lába pedig az övé közé csúszik.

6-ra be, 8-ra ki.

6-ra be, 8-ra ki.

6-ra be, 8-ra ki.

Hermione így lélegzett, amíg teste el nem kezdett ellazulni, és végül Draco karjaiban ringatva elaludt.

***

November 15., péntek


Másnap reggel Hermione arra a kellemetlen érzésre ébredt, hogy Chico nyalogatja a lábujjait.

Felnyögött, és ellökte magától, de a kutya egyszerűen csak ugrálni kezdett az ágyon, sürgetve, hogy keljen fel.

– Jól van, jól van, már ébren vagyok! – Kábultan felült, és az aranyszínű kiskutya az ölébe ugrott, mohón nyalogatva az arcát. Odakint az ég meglehetősen komornak tűnt – még egy novemberi reggelhez képest is –, de ennek ellenére könnyebbnek érezte a lelkét, miután végigaludta az éjszakát. Hermione épp lement a lépcsőn, és bekapcsolta a kávéfőzőt, amikor Draco hazajött, miután elvitte Scorpiust az iskolába.

– Hé! Ma nem kell bemenned az irodába?!

– Nem, szabadnapot adtam a csapatomnak, miután az elmúlt három napban olyan keményen dolgoztak. És azért is, mert veled akartam tölteni a napot – mondta Draco kedvesen, megragadta a kezét, és a lépcső felé húzta. Hermione nevetett, de kiszabadította magát, visszalépett, hogy fogjon egy bögrét, és töltsön magának egy csészével.

– Bármennyire is örülök ennek, szükségem van egy kis kávéra. Aztán pedig el akartam menni futni, mielőtt elkezdene esni. – Draco felnyögött, lehorgasztotta a vállát, és azonnal duzzogni kezdett.

– De kint fagyos idő van! És én itthon vagyok! És nem kell dolgoznom! Ma nem kell futnod, miért nem mész holnap? – nyafogott a varázsló, ami Hermionét kedvesen emlékeztette arra az elkényeztetett kis hülyére, aki a Roxfortban volt. Hermione csak nevetett, és felment a lépcsőn, hogy felöltözzön.

– De, ma muszáj futnom. Miért nem jössz te is? Még nem futottunk együtt! – kiáltott le neki Hermione, és nevetett, amikor hallotta, hogy Draco játékosan topog a konyhában. Egy pillanat múlva megjelent egy csésze kávéval, és egy szájnyi banánnal a szájában kezdett beszélni.

– Ha nem lennél ilyen őrült, most lustálkodhatnánk az ágyban, ahelyett, hogy kimenjünk a fagyos hidegbe – morgolódott a varázsló, de megette a banánját, és úgyis elkezdte felvenni a futóruháját. Hermione nevetett az ugratásán, és a szíve még könnyebbé vált a gondolatra, hogy Draco csatlakozik hozzá.

– Mi van, félsz, Malfoy? – gúnyolódott a lány, miközben felállt a cipőfűző megkötése után, és kezeit csípőre tette. Draco felé fordult, és kihívóan felhúzta az egyik szemöldökét.

– Mitől is félhetnék én, Granger?

– Hát attól, hogy lehagylak téged, természetesen – mondta könnyedén Hermione, miközben felhúzta a kabátját. Draco csak felnevetett, és megrázta a fejét.

– Ó, te szegény, drága kis griffendéles, mindig alábecsülöd az ellenfelet. Hogy akarsz megelőzni, amikor csak azok a nyamvadt lábak jutottak neked? – mutatott Hermione lábaira, mire ő színlelt felháborodással felkiáltott.

– A lábaim nem nyamvadtak, te barom! Egyszerűen csak… alacsony vagyok! És csak azért, mert alacsonyabb vagyok nálad, még nem jelenti azt, hogy… Hé! – kiáltotta, amikor Draco elindult lefelé a lépcsőn. – Ez csalás! 20 pont levonás a mardekártól a tisztességtelen játékért. Ó, a fenébe! – Hermione feladta, amikor meghallotta, hogy a bejárati ajtó becsapódik mögötte, és sietve kirohant a házból, hogy utolérje őt.

– Ó, hát itt vagy. Elég sokáig tartott. – Draco gúnyosan lenézett rá, ő pedig megpaskolta, miközben visszanyerte a lélegzetét, és megszokta a férfi által diktált kényelmes tempót. – Mit is mondtál arról, hogy lehagysz? – kérdezte ártatlanul.

– Máris megbántam, hogy megkértelek, gyere velem – morgolódott Hermione, de nem tudta elrejteni a széles mosolyt, ami az arcára ült.

***

Dracóval futni végül is felemelő élménynek bizonyult.

Bár ésszerű tempót diktált, a lépései valóban kicsit hosszabbak voltak, és Hermione rájött, hogy a kihívásnak megfelelni a szokásosnál is jobban meg kell erőltetnie magát. Az endorfinok áradni kezdtek, és ő élvezte a boldogságot, ami átjárta. Egy kicsit viccelődtek, és Hermione röviden beszámolt Dracónak arról, hogyan telt a két napja Scorpiusszal, de többnyire kényelmes csendben futottak, egyszerűen csak élvezve egymás társaságát. A közös lépteik hangja elcsendesítette a tegnapi szorongás utolsó nyomait is, és mire megálltak egy kis vízszünetre, Hermione már teljesen nyugodtnak érezte magát.

Elérték azt a kis tavat, ahol néhány héttel korábban Scorpiusszal tett sétájuk során piknikeztek, és a parton állva gyönyörködtek a kilátásban, miközben oda-vissza adták egymásnak a vizes palackot. Hermione elméje nyugodt volt, ahogy a tükörsima vízre bámult, és elárasztotta az elsöprő hála. Bár talán soha nem gyógyul meg teljesen a háború okozta traumából, és biztosan soha nem fogja túltenni magát a vetélés fájdalmán – megtanulta látni, hogy az idő múlásával a dolgok jobbra fordulhatnak.

Élete nem marad örökre a zord tél állapotában.


***

Épp, amikor a házikó már látszott, az ég megnyílt, és elkapta őket egy özönvíz; a szél Hermione haját az arcába csapkodta, a levelek pedig kavargó forgatagban repültek körülöttük. Hermione felkiáltott és nevetett, amikor Draco megragadta a kezét, és együtt rohantak be a házba, szívük vadul dobogott, egymás ritmusára. Berohantak a házba, és Hermione becsapta maga mögött az ajtót; nevetése elhalt, amikor Draco az ajtóhoz szorította és megcsókolta. Draco kérges kezei körülfogták az arcát, hüvelykujjai szinte fájdalmasan nyomódtak az állába, nyelve forrón járta be a száját, ő pedig ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot. Hosszú pillanat után elváltak egymástól, nedves homlokuk szorosan összeérve, vigyorogva, miközben visszanyerték a lélegzetüket. Épp, amikor Draco újra lehajolt felé, Hermione nevetve ellökte magától, és felrohant a lépcsőn. Draco vidáman követte, örülve, hogy ilyen játékosnak látja a lányt az előző esti mélabúja után.

– Megelőztelek – vigyorgott Hermione, amikor Draco a főfürdőszobában találta meg, ahol a zuhany már melegedett, miközben ő levetette a tornacipőjét és levetette a kabátját.

– Tényleg – állt meg az ajtóban a férfi, és a keretnek dőlt, hogy figyelje, ahogy a lány levetkőzik, és szexisen próbálja lehúzni a leggingsét, de közben majdnem eldől. Draco felnevetett, amikor a lány megpróbálta a fején átvenni az izzadt sportmelltartóját, csakhogy az beakadt, Hermione frusztráltan morgott, és tovább küzdött, amíg Draco meg nem sajnálta, és le nem húzta róla.

– Hát, ez nagyon szexi volt – nyögte tragikusan a lány, de Draco csupán éhes csókkal találkozott az ajkaival, és a zuhany felé terelte. Ujjaival végigsimította a bugyija varrását, élvezve a sóhajt, amit Hermione ajkáról csalt ki.

– Te mindig szexi vagy, te őrült boszorkány – csábította könnyedén a férfi. – Most pedig vidd azt a szexi seggedet – lehúzta a bugyiját, megfordította, és előre lökte –, a zuhany alá, mielőtt kényszerítelek rá. – Majd a biztonság kedvéért megpaskolta a meztelen fenekét.

Hermione felkiáltott, de engedelmeskedett, kilépett a bugyiból, és a forró víz alá állt, megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy az ujjai és a lábujjai kezdtek felmelegedni. Félrehúzta a zuhanyfüggönyt, és intett neki az ujjával, élvezve, ahogy a férfi izmai megfeszülnek, miközben a hosszú ujjú pólót a feje fölött lehúzta. Letolta a joggingnadrágját, és Hermione szíve felgyorsult, ahogy nézte, ahogy a farka előugrik, máris keményen és készen állva rá. Draco a szemébe nézett, és forróság öntötte el a gyomrát, amikor belépett a zuhany alá, és előrelépett, fölé tornyosulva – mint egy ragadozó a zsákmányán.

Hermione hátralépett, és felkiáltott, amikor a háta a hideg csempéhez ért, és Draco ajkai egy pillanat alatt az övéire tapadtak. Kemény teste szorosan hozzásimult, és Hermione elméje üresre vált, teste pedig lángra lobbant a férfi ügyes kezei alatt.

***

Néhány órával később a két fiatal összebújva ült a kanapén, kezükben forró levessel, a kandallóban pedig tűz égett. Kint továbbra is tombolt a vihar, és Hermione nagyon örült annak, hogy délután kettesben pihenhet Dracóval, mielőtt el kell mennie Scorpiusért az iskolába.

– Na, készen állsz arra, hogy elmondd, mi járt a fejedben tegnap este? – kérdezte Draco a leves kanalazások között. Hermione megdermedt, és gombóc nőtt a torkában. Lenyomta a gombócot, és elterelte a figyelmet magáról.

– Készen állsz arra, hogy többet mesélj nekem Ms. Elizabeth-ről és a dühös anyukákból álló bandájáról?

Draco majdnem megfulladt, miközben próbált nyelni, Hermione pedig diadalmasan vigyorgott, hogy váratlanul érte.

– Te aztán tényleg egy igazi nyaggató vagy, Granger – morogta Draco. Hermione kuncogott, de nem hagyta magát eltéríteni.

– Nos? Jár nekem egy kicsit több magyarázat, azok után, hogy azok a ribancok annyira a nyakamban lihegtek.

Draco nevetett, és hallgatagon bólintott, letette a tálját, majd a kanapén felé fordult.
– Mondtak valamit, ami miatt aggódtál miattam? – kérdezte, tudó pillantással a szemében.

Hermione rágta az ajkát, azon tűnődve, vajon tényleg ennyire átlátszó-e.
– Ennyire könnyű kiolvasni belőlem a gondolatokat? Vagy van valami okom az aggodalomra? – kissé összeszűkítette a szemét, de Draco nyugodtan nézett a szemébe, mivel nem volt oka bűntudatot érezni.

– Szerintem valószínűleg azért voltak elégedetlenek, mert nem hívtam fel Elizabeth-et egy második randira, bár már az első találkozásunkkor teljesen egyértelművé tettem, hogy nem keresek komoly kapcsolatot. – Hermione is letette a tálját, és egy pillanatra elgondolkodott, miközben visszagondolt az Elizabeth-el folytatott beszélgetésére.

– Igen… nekem is ez volt a benyomásom. Elizabeth szükségesnek tartotta figyelmeztetni, hogy te könnyen megunod a nőket, és utalt rá, hogy én túl közönséges vagyok ahhoz, hogy egy Malfoyjal járjak.

Draco felhúzta a szemöldökét, és bosszúsan végigsimította az arcát.
– Sajnálom, bébi, de ez teljes hülyeség. Már azelőtt lefeküdtünk egymással, hogy bármelyikünk is tudta volna, ki a másik, és neki teljesen megfelelt, hogy a… kapcsolatunk… egyszeri alkalom maradjon. Csak Scorp első napján jöttem rá, hogy ő a tanárnője, és persze ő is szagot fogott a vezetéknevemről, és onnantól kezdve minden lefelé ment. Kiderült, hogy régebben dolgoztam együtt az apjával, így sejtette, hogy gazdagok vagyunk. Szerintem remélte, hogy felhívom, mivel Scorp tanárnője, de ő nem az a típus, akivel hosszú távon foglalkoznék. Őszintén szólva, ez egy teljes rémálom volt. – Draco csalódottan rázta a fejét az egész miatt.

Hermione szíve megszakadt érte, amikor rájött, hogy Draco még azután sem tudott megszabadulni a családja vagyonából fakadó következményektől, hogy átállt a mugli világba.

– Sajnálom, hogy ezt kellett átélned, Draco. Biztosan nehéz volt.

Draco a szemébe nézett, és keserűen elmosolyodott.
– Az, de már hozzászoktam. Sajnálom, hogy most neked is ezzel kell majd megbirkóznod. Ahogy az emberek viselkednek, amikor rájönnek, milyen gazdag vagyok…– Draco megrázta a fejét. – Mindig is így volt, és ez az egyik oka annak, hogy olyan szemét voltam mindenkivel az iskolában.

Hermione felnevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb gyerek a te helyedben ugyanígy viselkedett volna.

– Valószínűleg igazad van, bár ez nem mentség a viselkedésemért. Ez az egyik fő oka annak, hogy miután szakítottam Astoriával, soha nem gondoltam volna, hogy újra kapcsolatba kerülök. Ritkán találkozik az ember olyasvalakivel, akit ez nem érdekel, és soha nem tudnék olyan valakivel lenni, akit csak a pénzem érdekel. Őszintén szólva nem is kerestem kapcsolatot, és ezt mindig egyértelművé tettem azoknak a nőknek, akikkel a válásom óta találkoztam – ismerte be neki.

– Akkor mi változott? – kérdezte Hermione, csendben könyörögve neki, hogy oszlassa el a félelmeit, miszerint Draco könnyen megunná őt, vagy hogy ő túl közönséges lenne.

Draco közelebb húzódott hozzá, és kezeivel megfogta az arcát; szeme csillogott, ajkán pedig meghitt mosoly játszott.
– Te megjelentél, Hermione – ez változott meg. Senki mással nem éreztem soha, hogy minden rendben lenne. Még Astoriával sem éreztem soha, hogy igazán megértenénk egymást. Nem úgy, ahogy mi ketten. – Draco egy fürtöt a fül mögé simított, és Hermione szíve szinte fájdalmasan összeszorult. – Lehet, hogy nem kerestem kapcsolatot, de el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy összefutottunk azon a napon.

Hermione szemei megkönnyesek lettek az érzelmektől, és bólintott, jelezve, hogy egyetért.
– Én is, Draco – mondta, kissé elárasztva az őszinteségétől. Ez a dolog közöttük még új lehet, de a szívében tudta, hogy valódi.

Előrehajolt, és Draco félúton találkozott vele egy lángoló csókban; forró ajkai összepréselték az övéit, miközben kezeivel átölelte a fejét. Hermione hátralökte, majd átült a csípőjére; a vágy, hogy közel legyen hozzá, olyan volt, mint egy csillapíthatatlan szomjúság. Draco kissé hátralépett, és valamit motyogott a szájához nyomva. Hermione bosszúsan elhúzódott tőle.

– Mi az? – kérdezte, csak hogy aztán újra elfoglalja az ajkait, és nevetve nyomódjon hozzá, miközben Draco megpróbált megszólalni. Végül Draco belefáradt a küzdelembe, és a kanapéra nyomta Hermionét, megragadta a karjait, és a feje fölé szorította őket.

– Megint el akarod terelni a figyelmemet, te nő! – Hermione küzdött ellene, és a lábával próbálta lehúzni magához. – Én elmondtam a sajátjaimat, most te is mondd el a tieidet! – követelte.

Hermione sóhajtott, és elfordította a tekintetét.
– Igazából egy csomó dolog volt – morogta bosszúsan, bosszantva, hogy Draco eszébe jutott az eredeti kérdéssorozata, miután ő elterelte a figyelmet magáról.

– Csak mondd el, mi volt a baj, és akkor mindent rendbe hozok neked – ugratta a férfi, mire a lány halványan elmosolyodott.

– Hát… először is… teljesen elakadtam a regényemmel, és nem tudom, merre tovább, és az a konfrontáció azokkal a nőkkel is borzalmas volt… de ó, Merlin, imádtam vezetni a kocsidat, amíg távol voltál… az én kocsim ehhez képest teljesen nevetséges, tudod… de mindegy; részben valószínűleg azért is, mert szerdán éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, így teljesen kimerült voltam, mire visszajöttél az utazásodról, és… – sóhajtotta Hermione, miután egy levegővel kiadta magából az egészet, majd halkan fejezte be: – Scorpius szerdán este azt mondta, hogy szeret. Ami rendben van, tudom, hogy a gyerekek csak úgy mondanak ilyesmit, de teljesen kibillentett az egyensúlyomból, és csak újra a… a… – Hermione behunyta a szemét, és az arcát a kanapéhoz nyomta, miközben akaratlanul is zokogás tört ki az ajkáról. Draco elengedte a karjait, és visszahúzta az ölébe, ő pedig a kezével eltakarta az arcát, ismét zavarba jött attól, hogy ilyen nyers és sebezhető volt előtte.

– Hé, elég ebből – szidta meg a férfi, elhúzva a kezét az arcáról, és rákényszerítve, hogy ránézzen. – A következőket fogjuk tenni. Elolvasom a regényedet – ne, ne rázd a fejed –, és segítek kitalálni, milyen irányba haladj tovább. És tényleg sajnálom, hogy ezekkel az őrült baromokkal kellett foglalkoznod, de komolyan, nekem semmit sem jelentenek. Te vagy az, aki fontos nekem, szóval nem számít, mit gondolnak vagy mondanak, oké? És bármikor vezetheted az autómat, amikor csak akarsz, sőt megbeszélhetjük, hogy szerzünk neked egy új autót, ha szeretnéd, mert mi értelme van egy olyan gazdag pasival járni, mint én, ha nem kapsz autót egyenesen a szalonból?

Hermione nevetni kezdett, letörölte a könnyeit, és megrázta a fejét.

– És igen, a gyerekek tényleg mondanak ilyeneket idegeneknek, de ez nem olyan eset. Te nem vagy idegen. Egyikünk számára sem, oké?

Hermione könnyes mosollyal bólintott.
– Oké, de a regényem elolvasását határozottan nem fogadom el…

– Hermioneeeee – tiltakozott a varázsló.

– És határozott nem arra, hogy vegyél nekem egy autót…

– Ó, ugyan már!

– De a szándékot azért értékelem – fejezte be, Hermione az ingébe morogva.

– Rendben, de fenntartom a jogot, hogy továbbra is nyaggassalak ezzel. És sajnálom, hogy amit Scorpius mondott, felkavart téged, szerelmem. Annyit sírhatsz emiatt, amennyit csak akarsz, és ameddig csak akarsz, rendben? – suttogta Draco az utolsó részt halkan, tudva, milyen nehéz neki beszélni a vetélésről és mindarról, amit elveszített.

– Rendben – suttogta vissza a lány. Draco visszafektette a kanapéra, és édes csókkal érintette az ajkait, miközben Hermione a csípőjét mozgatta, hogy találkozzon az övével, még kétségbeesettebben vágyva rá, mint korábban.

– Na, ha ráérsz, meg foglak dugni. Mit szólsz hozzá? – kérdezte halkan Draco, miközben csókokkal borította a lány nyakát, és kissé túl szorosan markolta a csípőjét.

– Merlinre, igen, már azt hittem, soha nem fogsz abbahagyni a beszédet… – Draco nevetve nyomta az ajkait az övéhez, ezzel hatékonyan elhallgattatva őt.

A félig elfogyasztott leveses tálak kihűltek, miközben a kanapén szeretkeztek, Hermione aggodalmai pedig elcsitultak – legalábbis egyelőre.

***

November 16., szombat – november 23., szombat

A hétvége boldog, ködös homályban telt el Hermione és két fiúja számára. Szombaton kipipálták Scorp őszi bakancslistájának utolsó pontját – ugrás egy levelhalomba. Hermione és Draco egy kis varázslattal hatalmas halmot varázsoltak Scorpiusnak, és mindannyian felváltva ugrottak bele, nevetve, miközben Chico izgatottan ugatva száguldott körülöttük. Vasárnap Draco meglepetést okozott Hermionének és Scorpiusnak egy őszi kerékpártúrával a vidéken – ez volt az utolsó hivatalos tétel Hermione „Céltudatos Ribi” listáján.

Hermione a haját copfba fogta, hosszú ujjú pólót és polárbéléses bomberdzsekit viselt a kedvenc farmerjéhez. A fák már szinte csupaszok voltak, és az ég is borult volt, de olyan jó érzés volt az úton száguldani a két legkedvesebb emberével, hogy nem is zavarta a délután komorsága. A kezei elzsibbadtak a kormányon, az arcát pedig fagyos hideg érte – mégis széles mosollyal az arcán haladt Scorpius mögött, míg Draco zárta a sort.

Felállt a pedálokra, felgyorsított, és elhúzott Scorpius mellett – aki hangosan tiltakozott, hogy megelőzte őt. Lassított, hátranézett, bátorítva őt, hogy érje utol, majd kacsintott Dracóra. Scorpius utolérte, és egymás mellett haladtak, kinyújtották a kezüket, hogy megérintsék egymás ujjait, és szívből nevettek.

Aznap este, amikor Hermione hazaszaladt, hogy friss ruhát vegyen fel, a tornácon még két levelet talált Rontól, amelyeket azonnal elégetett – ezúttal anélkül, hogy elolvasta volna őket.

Nem akart rá több időt pazarolni, mint amennyit eddig már ráfordított.

Mielőtt visszament volna Dracóhoz, levette a hűtőből a listát , kipipálta az utolsó pontot, majd elrakta a naplójába, büszkeség töltötte el a mellkasát, hogy milyen messzire jutott. A barátainak igazuk volt – szüksége volt egy kis szabadságra. És az, hogy időt szánt a gyászra, miközben megengedte magának, hogy szórakozzon is egy kicsit, pontosan az volt, amire szüksége volt a gyógyulási folyamat megkezdéséhez.

Az elkövetkező pár napban még két levél érkezett Rontól – ezúttal Ron baglya közvetlenül Draco házába szállította őket. Míg az első levél éppen akkor érkezett, amikor Draco épp Scorpiust fektette le aludni, a második a következő nap vacsora közben érkezett, ami azt jelentette, hogy Hermione nem tudta elrejteni Draco elől. Amikor Hermione alig leplezett undorral letette az asztalra, Draco rájött, kitől származhat. Felolvasta neki, és biztosította, hogy csak a szokásos dolgokról van szó – hol vagy, mit csinálsz, tudnom kell, hogy vagy stb….

Bár Hermione ragaszkodott hozzá, hogy nincs tényleges veszélyben, végül beleegyezett abba, hogy Draco mindkét házukra felállítson néhány további védelmi varázslatot, minden esetre. Nem volt teljesen biztos benne, miért próbálta eltitkolni a helyzetet Draco elől, azon kívül, hogy egyszerűen rossz ötletnek tűnt, ha ő belekeveredik bármi olyanba, ami az exférjével kapcsolatos. Mivel Scorpius is velük volt, a beszélgetésüket meglehetősen könnyed hangnemben folytatták, és anélkül mentek aludni, hogy tovább tárgyalták volna a dolgot. Érezte, hogy Draco továbbra is nyugtalan a helyzet miatt – nem tudta eldönteni, hogy azért, mert eltitkolta előle, hogy Ron továbbra is kereste őt, vagy egyszerűen csak a biztonságáért aggódott.

Ennek ellenére nem alakult ki heves vita, ahogyan az ő és Ron között történt volna. Nem volt kiabálás, sikoltozás vagy olyan sértő szavak, amelyeket már nem lehetett volna visszavonni. Csak egy kis feszültség volt, egy kis kényelmetlen csend, miközben lefekvésre készültek, és ennyi. Miután mindketten beugrottak az ágyba és lekapcsolták a villanyt, Draco karjaival átölelte Hermionét, és magához húzta a meztelen mellkasához, ahogyan minden este.

Annak ellenére, hogy ő maga nem olvasta el Ron leveleit, azok érkezése elkerülhetetlenül újabb rémálmokat váltott ki.

A következő néhány éjszakát Draco nappalijának szőnyegén kiterülve töltötte, rajzolgatva, abban a kétségbeesett reményben, hogy ha csak új helyet ad az emlékeknek, azok nem fogják tovább elárasztani az elméjét alvás közben.

Még több halott arc.

Még több olyan rémisztő jelenet, amelyet soha nem fog elfelejteni, bármennyire is próbálkozik.

Amióta Draco újra megjelent az életében, Hermione elkezdett álmodni a Roxfortban töltött korai évei néhány sötétebb napjáról. Olyan dolgokról, amelyekre évek óta nem gondolt: a Harryvel és Ronnal való kalandjairól, amikor még csupán 12, 13, 14 évesek voltak, és amelyekben több félelem és erőszak volt, mint amennyit akkoriban valójában átéltek.

Katartikus élmény volt a látottakat és átélt dolgokat papírra vetni. Érzelmileg kimerítő munka volt, de minden írási ülés után Draco mellé feküdt az ágyba, és úgy érezte, mintha valami mérgezőt tisztított volna ki a véréből.

Ébrenlétében sebezhetőnek, kimerültnek és fáradtnak érezte magát, de hálás volt azért, hogy a levelek nem váltottak ki súlyos pánikrohamot vagy poszttraumás stressz-zavaros epizódot, mint két hónappal korábban.

Minden egyes emlékkiürítéssel egyre erősebbnek érezte magát.

És most, a rémálmok közepette, egyre több képet látott a vad fürtös kislányáról. Akár aludt, akár ébren volt – nem számított. A látomások egyre gyakrabban jelentek meg előtte, és sietve papírra vetette őket, mielőtt elvették volna tőle.

Sírva dolgozott, amíg teljesen ki nem merült és kimerült.

A munkahét véget ért, és átcsapott egy újabb hétvégébe, és a következő szombat reggelen hagyta, hogy Draco lapozgassa az illusztrációit. Nem sokat mondott, de abból, ahogy mohón lapozgatta az oldalakat, a lány érezte, hogy a képek olyan módon meghatották, amit egyikük sem tudott szavakkal megfelelően kifejezni.

Draco a szombat késő délutáni sétájuk során, Chico társaságában – ami gyorsan egyfajta hagyománnyá vált hármójuk számára – a regényéről kérdezte.
– Végre megengeded, hogy elolvassam? Segíthetek kidolgozni a cselekményt.

De Hermione ismét elhárította – még nem állt készen arra, hogy felfedje azt a kereszteződést, ami miatt szörnyű írói válságba került. A tudata mélyén attól tartott, hogy Draco mit gondolhat majd a bizonytalanságáról a két főszereplője által váratlanul megélt viharos románc kapcsán.

Vajon a hősnője úgy dönt, hogy letelepedik a múltjából származó férfival, akivel soha nem tervezett kapcsolatot?

Vagy egyedül folytatná az útját, miután elég erős lett ahhoz, hogy a saját lábára álljon, és maga mögött hagyja ezt az illogikus románcot?

Hermione még mindig nem volt biztos benne, melyik befejezés lenne a megfelelő a hősnőjének, vagy melyik lenne a legmeghatóbb az olvasó számára. Még mindig várt valamilyen jelre, ami az egyik vagy a másik irányba terelje, abban a reményben, hogy a helyes irány valamilyen csodás módon magától kiderül majd számára.

Aznap este, miután Scorpiust ágyba dugták, ketten összekucorodtak a kandalló előtti kanapén: Draco a jelenleg olvasott regényével, Hermione pedig a vázlatfüzetével. Hermione szabadjára engedte az ujjait, és addig nem állt le, amíg be nem fejezte: egy újabb családi jelenetet rajzolt meg, amit soha nem élhetett volna át a kislányával. Draco letette a könyvét, amikor érezte, hogy Hermione befejezte, és előrehajolt, hogy belepillantson a rajzba, miközben Hermionét magához húzta, aki az arcát a mellkasára hajtotta. Miután hosszú pillanatig tanulmányozta a rajzot, hátradőlt a kanapén, és gyengéden megsimogatta a lány fejét.

– Gondoltál már arra, hogy csinálj valamit az emlékére? – suttogta Draco halkan, alig hallhatóan a kandallóban pattogó tűz zaja felett.

– Például mit? – kérdezte Hermione, akinek az agya még kicsit lassan működött, miután közel egy órát görnyedve töltött az asztal felett.

– Nem tudom pontosan, szerelmem, valami, ami segít neked elbúcsúzni? – kérdezte Draco.

– Nem akarom elfelejteni őt – suttogta Hermione, miközben egy könnycsepp csendesen legördült az arcán. Draco szorosabban magához ölelte, ő pedig lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

– Tudom. – Draco hangja az érzelmektől elcsuklott, kissé megremegett, miközben ő is levegőt vett. Felvette az illusztrációt, az ölébe tette, és ujjaival finoman végigsimította. – De a búcsúzás nem feltétlenül jelenti a felejtést. Ez egy lehetőség lenne arra, hogy elengedd. – Hermione bólintott, és behunyta a szemét. – Megígéred, hogy átgondolod? – kérdezte a férfi, és a lány hallotta a hangjában, mennyire fáj neki a lány szenvedése.

A szíve megfájdult a tehertől, hogy van valaki, aki annyira törődik vele, hogy a fájdalma az övé is lett.

– Rendben – egyezett bele a boszorkány. – Átgondolom.

***

November 24., vasárnap – november 27., szerda

Vasárnap Hermione visszatért a kényelmes kis házikójába, míg Draco és Scorpius arra készültek, hogy néhány napot a szüleinél töltsenek az Alpokban. Úgy tűnt, minden évben síelni mentek, és Franciaország egyik legszebb üdülőhelyén kényeztették magukat, hogy megünnepeljék Lucius születésnapját. Draco ugyan meghívta őt is, de Hermione udvariasan elutasította – inkább a saját házikójának kényelmét választotta egy kimerítő külföldi utazás helyett. Egyszerűen nem volt kedve egy ilyen kiránduláshoz, főleg nem olyanhoz, amelyen kétségtelenül sok Malfoy-féle tisztavérű családi baráttal kellett volna összefutnia. Hermione tudta, mit jelentene elmenni – és hogy mindenki előtt Draco barátnőjeként mutassák be –, és erre még nem volt teljesen kész. Szerencsére Draco megértette, anélkül hogy részletesen el kellett volna magyaráznia.

Hermionénak eszébe jutott, hogy kívülállók számára talán szokatlannak tűnhet, hogy az elmúlt hónapban gyakorlatilag beköltözött Dracohoz és Scorpiushoz. Azóta nem beszéltek erről, hogyan tartja a kapcsolatot Scorpiusszal, de Hermione ügyelt arra, hogy ne lépje túl a határait, és mindkét fiú egyértelművé tette, hogy azt szeretnék, ha Hermione annyit lenne velük, amennyit csak tud.

Már teljesen természetesnek tűnt, hogy Scorpius segít neki a konyhában, vagy hogy elviszi őt és Chicót sétálni, miközben Draco elintézi a munka utolsó pillanatban felmerült teendőit, vagy hogy csapatként együtt takargatják be Scorpiust. Hermione ugyanolyan jól ismerte Scorps napi rutinját, mint Draco fegyelmezési stílusát, és nyugodtan be tudott lépni segíteni, amit – ahogy érezte – Draco hatalmasra értékelte. Az elmúlt hónapban zökkenőmentesen beilleszkedett a mindennapi életükbe, és bár ez nem igazán volt logikus, minden bizonnyal jónak érezte. Korábbi kapcsolataiban Hermione mindig szigorú határokra és sok személyes térre volt szüksége, de Draco mellett még nem érezte így. Egyszerűen soha nem unta meg, hogy vele és Scorpiusszal legyen, és teljesen otthon érezte magát velük.

Ennek ellenére, amikor visszatért a kis bérelt házikójába, tele bevásárlószatyrokkal és egy túlságosan izgatott Chicóval, Hermione tudta, hogy jót fog tenni neki, ha eltölt néhány csendes napot egyedül.

***

Nem meglepő módon Hermione rájött, hogy Draco nélkül egyszerűen nem alszik olyan jól. Hétfő reggel korán ébredt, és elment futni a hideg reggeli fényben, majd egy forró zuhanyt vett, hogy felmelegedjen. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy átdolgozta regénye első harmadát, és átgondolta Draco javaslatát, miszerint valamilyen módon örökítse meg a lányát.

Épp vacsorát akart készíteni magának, amikor csengettek. A lépcsőn a legszebb virágcsokor várt rá, amit valaha látott.

Átvette a kézbesítőtől, majd mosolyogva sietett a konyhába, biztosan tudva, hogy Draco küldte. De, amikor kinyitotta a kísérőlapot, kiderült, hogy Rontól érkezett.


Tudom, hogy van mit jóvátennem, de hajlandó vagyok megtenni bármit, ami ehhez szükséges. Mindig szeretni foglak.



Hermione úgy ejtette el a kártyát, mintha lángolt volna. A szívéhez kapott, miközben égő düh tört fel benne.

Hogy mer ilyen állításokat tenni?

Mielőtt még meggondolhatta volna magát, pálca nélkül vágó átkokat zúdított a virágokra, majd a csokor maradványait lebegtetve egy varázsolt dobozba helyezte, hogy visszaküldje neki.

Kedden egy újszerű, első kiadású példányt kapott Rontól a Roxfort története című könyvből, ami csak nevetésre késztette. Mintha még nem lenne első kiadású példánya a kedvenc gyerekkori könyvéből. Mintha egy ilyen ajándék valaha is jóvá tudná tenni azt, ahogyan megbántotta. Hosszú délutáni futásra indult Chicóval, és a kedvenc ösvényének tömör földjére erősen lecsapva a lábával kiadta magából a frusztrációt.

Szerdára már eleget kapott, és elégette a plüss murmáncot, amit Ron küldött neki, amíg felismerhetetlenül meg nem égett. A kártya volt a következő – bár egy pillanatra elolvasta, mert alig várta, hogy megtudja, milyen ostobaságokat hord össze most.




Kezdem elveszíteni a türelmemet, drágám. Ha nem kapok értesítést arról, hogy jól vagy, kénytelen leszek megkeresni téged, és megnézni, mi a helyzet.




Hermionénak megfagyott a vére, és elgondolkodott, hogy talán félnie kellene Rontól.

Kinyújtózta a végtagjait, majd visszavonult a kádba, ahol két óra nagy részét azzal töltötte, hogy whiskyt kortyolgatott és cigarettázott. Tudta, hogy ez nem a legjobb módszer a helyzet kezelésére, de mire kikászálódott a kádból, már sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és meggyőzte magát arról, hogy nincs mitől tartania. Emellett nem tudta kiverni a fejéből a megemlékezés gondolatát, és már volt is egy ötlete, mit szeretne csinálni. Különösen most, hogy a kislányáról készült illusztrációk gyűjteménye már majdnem teljes volt, tudta, hogy eljött az ideje.

Aznap este üzenetet küldött Dracónak, aki másnap reggel érkezett haza.

Hermione: Gondolkodtam azon, amit mondtál, és szeretném holnap megcsinálni. Be kell menned az irodába?

Bebújt az ágyba egy jó könyvvel, és épp elaludt volna, amikor megérkezett a válasza.

Draco: Ott leszek <3

***

November 28., csütörtök

Hermione aznap reggel hosszú ideig bámulta a szekrényét, nem tudva, mit vegyen fel. Minden túl alkalmatlan vagy nem illőnek tűnt ahhoz az eseményhez, amelyre készült. Végül egy fekete, szűk redős, földig érő szoknyát és a kedvenc fehér selyemblúzát választotta, amelyet gyöngygombok díszítettek. Rákényszerítette magát, hogy egyen néhány falat pirítóst és igyon egy korty teát, bár alig tudta lenyelni. Draco pontosan a megbeszélt időben érkezett, és segített neki belebújni a fekete trenchcoatjába, majd begombolta néhány gombját, hogy elhárítsa a komor novemberi reggel hidegét.

Draco elhoppanálta őket a tó melletti tisztásra, amelyet Hermione már kezdett a sajátjuknak tekinteni, és Hermione összeszedte magát, mély levegőt vett, mielőtt lassan a vízhez legközelebb álló magas tölgyfa felé sétált. Letette a táskáját, és elővette a pálcáját, de Draco a karjára tette a kezét, jelezve, hogy várjon.

– Van valamim a számodra – suttogta Draco, majd elővett egy apró tárgyat a zsebéből, megnövelte a megfelelő méretre, és átadta neki. Egy fából készült láda volt, körülbelül kétszer akkora, mint egy cipősdoboz. Hermione leült egy közeli tuskóra, és végigsimította a ládát, megcsodálva a mesteri kivitelezést.

– Azon az estén kezdtem el dolgozni rajta, amikor összefutottunk. Valójában csak a múlt héten fejeztem be, és nem volt konkrét tervem vele kapcsolatban. De, amikor tegnap este írtál... egyszerűen csak arra gondoltam, talán örülnél ennek. Úgy éreztem, talán... illene hozzá.

Hermione lenyelte a könnyeit, visszatartva a torkában felkúszó csomót. A ládika fedelét finoman faragott rózsák borították, és a lány a szájához nyomta a kezét, hogy visszatartsa a zokogást.

– Draco, én… ez… – Mély levegőt vett, és ujjhegyeivel végigsimította a fa finom mintázatát. – Tökéletes. Annyira szomorú voltam, hogy soha nem adhattam neki nevet, de miután megláttam ezt… olyan, mintha neki készült volna. Az én… az én Rosie-mnak – fejezte be suttogva Hermione, miközben a tudata háttérben homályosan felmerült benne, hogy biztosan ilyen dolgokkal foglalkozik Draco a garázsában.

Draco mögé lépett, és megnyugtatóan rátette a kezét a vállára.

– Akkor a tiéd, szerelmem.

Hermione kinyitotta a ládát, és lassan beletette az összegyűjtött tárgyakat, egyenként, tiszteletteljesen, óvatosan elhelyezve őket.

Egy aprócska teniszcipő, amelyet azon a napon választott ki, amikor megtudta, hogy terhes.

Az a body, amelyet Ginny vett Hermionének, és amelyen az állt: Szeretem az anyukámat.

Egy kis medál, amelyet azzal díszítettek, ami a kislány születési köve lett volna.

Az egyik portré, amelyet Hermione nemrég fejezett be, és amelyen Rosie egy fa hintán ül, arcát nevetés ragyogja be.

Hermione éppen le akarta csukni a fedelet, amikor Draco elővarázsolt egy vörös rózsát, amelyre egy mozdulatlansági varázslatot bocsátott, majd óvatosan beletette a ládába.

Draco elővette pálcáját, és egy kis lyukat varázsolt a földbe a nagy tölgy tövében; Hermione pedig a földbe helyezte a ládát, leült mellé, és még egyszer végigsimította a tetejét. Felállt, és egy lépést hátralépett; Draco csatlakozott hozzá, és szorosan megfogta a kezét. Könnyek csorogtak le az arcán, miközben a földbe süllyesztett faládát bámulta, és arról álmodozott, ami soha nem lesz.

– Nem foglak elfelejteni, Rosie – suttogta halkan a lány.

Meghatározhatatlan ideig álltak csendben, mígnem a lába remegni kezdett, és a könnyei megfagytak az arcán.

– Készen állsz, Hermione? – kérdezte halkan Draco, és a lány bólintott, majd félrelépett, és nézte, ahogy Draco védelmi varázslatokat helyez a ládára, és földdel tölti be a lyukat. Hermione letérdelt a sír mellé, és pálcájából elővarázsolt egy miniatűr rózsabokrot. Kezét a földbe mártotta, és saját kezűleg elültette a bokrot, élvezve a talaj tapintható érzését az ujjhegyein. Pálcájával újabb mozdulattal egy jelölést vésett a nagy tölgy törzsébe, és megvédte azt az időjárás viszontagságaitól, hogy bármikor visszatérhessen, és emlékezhessen a vad fürtű kislányára.

Rose Granger

Csak egy pillanatig volt velünk, de egy életen át szerettük

Hermione végigsimította a szavakat a kezével, és zokogás tört ki az ajkáról. Mély levegőt vett, majd rákényszerítette magát, hogy felálljon. Esőcseppek kezdtek hullani, és ösztönösen úgy érezte, mintha a föld körülötte együtt sóhajtozna – vele együtt sírna. Elfordította tekintetét a sírról, és a vízre nézett; figyelte, ahogy a felszín hullámzani kezdett a felkavarodó szélben. Kezét a testéhez engedte, és behunyta a szemét, hagyva, hogy minden érzés kiáramoljon a végtagjaiból, míg teljesen kiürült, és elengedett mindent, amit eddig magában tartott.

Viszlát.

A szó visszhangzott a fülében, és még akkor is, amikor az eső már komolyan esni kezdett, pillanatok alatt átáztatva őket, és a tó vize kavarogni és háborgani kezdett – nagyon hosszú idő óta először érezte magát nyugodtnak.

Üresnek.

Draco odament hozzá, és ő hagyta, hogy a férfi visszavigye őket a házába. Draco felvezette a lépcsőn, segített neki kibújni a csuromvizes selyemruhájából, és beültette a kádba, majd mögé csúszott. Hermione hátradőlt hozzá, behunyta a szemét, és egyre mélyebbre süllyedt a nyugalomba, érzéketlenül.

Draco halkan mormolva mosta meg a haját, Hermione pedig csendben ült, az agya messze járt, a szeme száraz volt, de nem látott semmit. A kezeinek érintése a meztelen bőrén megnyugtatta, és hagyta, hogy Draco kihúzza a kádból, és zsáfolás nélkül ágyba fektesse. Draco kialudta a lámpákat, majd beosont mellé, simogatta a haját, és szorosan magához ölelte.

Hermione behunyta a szemét, és hallgatta az esőt, ahogy a tetőre csapódott, majd hamarosan kimerültségtől elaludt.

***

Hermione körülbelül egy órával később ébredt fel, úgy érezte, mintha a teste tele lenne homokkal. Kábultan felült, és Dracóra pillantott, aki háttal a fejtámlának ült, egy könyv nyitva az ölében. Amikor meglátta, hogy megmozdul, letette a könyvét, és Hermione átcsúszott az ölébe, és odabújt hozzá, miközben Draco a paplant köréjük tekerte, így egy kényelmes gubót alkotva. Draco elhúzta a haját az arcából, ő pedig az állába fektette a fejét, szorosan hozzásimult, és belélegzett abba a megnyugtató illatba, ami csak Dracóra jellemző volt.

Hermione lágy csókokkal kezdte a mellkasán, majd lanyhán végigfutott az ajkaival a nyakán, míg el nem érte az állát. Draco félrehajtotta a fejét, hogy Hermione könnyebben hozzáférjen, Hermione pedig megfordult a karjaiban, hogy átüljön rá, majd felkúszott a füléhez, mielőtt beleharapott az állába. Draco felnevetett, és viszonzásképp ő is beleharapott a lányba, de Hermione kitért előle, és ehelyett forró csókkal ragadta meg az ajkait, miközben hirtelen elárasztotta a heves vágy, hogy az övé legyen.

Draco egy pillanat múlva visszahúzódott, és a szemébe nézett, Hermione pedig megdermedt attól a mély érzelemtől, amit a férfi tekintetében látott.

– Tudom, hogy talán nem ez a legjobb pillanat, hogy ezt mondjam, de már nem tudom tovább visszatartani – suttogta, miközben kezeivel megfogta a lány arcát. Hermione levegőt vett, a szeme megtelt könnyel, a szíve pedig szinte kiugrott a mellkasából.

– Szeretlek, Hermione – fejezte be halkan, és Hermionénak egy könnyes nevetés tört ki az ajkáról. Kezével végigsimította a férfi mellkasát, tekintete az övébe fúródott; akkor sem tudta volna elfordítani a tekintetét, ha akarta volna.

Igazából soha nem volt kérdés, hogy beleszeret-e a varázslóba. A kezdetektől fogva olyan villámcsapásszerű vonzalom volt közöttük, amilyet még soha nem tapasztalt. Csak az volt a kérdés, hogy mikor, és most, hogy a szavak elhangzottak, úgy érezte, mintha már régóta szerette volna a férfit.

– Én is szeretlek – suttogta szédülten Hermione, mosolya fültől fülig terjedt, elvarázsolva attól az érzelemtől, amelyet Draco arcára vésve látott, ahogy visszanézett rá, és magába vésette a látványt.

Olyan érzése volt, mintha ez lenne az a pillanat, amelyet az írók megpróbálnak megörökíteni, de soha nem sikerül nekik igazán jól. Hermione tudta, hogy még soha nem élt át ilyen pillanatot senkivel, és elgondolkodott azon, vajon hány embernek jut-e valójában ilyen kiváltság. Mintha a lány belelátna a férfi lelkébe, ő pedig az övébe; szívük teljesen megnyílt és összekapcsolódott, teljesen elragadva egymástól.

Ő volt az, aki elsőként törte meg a csendet, rávetette magát, és Draco az ajkaiba nevetett, mielőtt ügyesen megfordította, és pillanatok alatt levetkőztette őket. Kezei és ajkai áhítattal simogatták végig a testét, a nyakán és a megkeményedett mellbimbóin át, le a csípőcsontjáig, majd a már csúszós puncijáig. Csak egy pillanatig nyalogatta lágyan a szeméremajkait, mire Hermione eltolta magától, kétségbeesetten vágyva arra, hogy beléhatoljon. Felfelé csúszott a testén, és a feje fölé szorította a kezeit, ujjaik összefonódtak, miközben ő felnyögve belé merült. Hermione hátrahajolt felé, zihálva, miközben ő őrült, nyitott szájú csókokkal nyomta ajkait az övéhez.

Draco kegyetlen tempót diktált, belé-kívülre döngölve, izzadt homlokuk egymáshoz nyomódott, kezei a lány feje fölött rögzültek. Hermione elélvezett, miközben a férfi neve volt az ajkán, csillagok robbantak fel csukott szemhéjai mögött, testét pedig a férfi gyönyörűen magába zárta. A férfi vele együtt érte el a csúcspontot, miközben a lány kétségbeesetten szorította magához, majd egymásba fonódva feküdtek, miközben visszanyerték a lélegzetüket, és bolondok módjára vigyorogtak egymásra.

Hermione lehunyta a szemét, és csak lélegzett, elgondolkodva azon, milyen furcsa az élet – hogy olyan tragikusan elvette tőle az egyik szerelmét, csak azért, hogy két újat adjon neki, éppen akkor, amikor megtanulta elengedni a másikat. A szíve még mindig fájt az elvesztett gyermeke gondolatától, de ez másfajta fájdalom volt, mint néhány órával ezelőtt, amikor felvette a komor selyemruháját, letérdelt a földre, és búcsút vett tőle.

Nyugtalan lelkének egy része végre megnyugodott, készen állt arra, hogy továbblépjen.

Eljött az idő.

***

November 30., szombat

Egy újabb szombat beköszöntével jött a finom, Draco-féle palacsinta reggeli, egy reggeli séta a fiúkkal, és egy levél Narcisszától, amelyben Hermionét délutáni teára hívta.

Hermione egész reggel a találkozó miatt gyötrődött, biztos volt benne, hogy Narcissa elégedetlen hozzáállása iránta az elmúlt két hétben is fennmaradt; de Draco biztosította róla, hogy az Alpokban töltött nyaralásuk alatt mindent elsimított az anyjával. Amikor eljött a négy óra, Hermione elbúcsúzott Dracótól, hogy az lefektesse Scorpiust szundikálni, majd Hop-porral elutazott a Malfoyok párizsi birtokára, amely a második háború vége óta fő lakóhelyük volt.

A találkozó elég jól indult: Narcissa barátságosan fogadta, majd egy rövid túrát tettek a birtok első emeletén. A tea nagy részét a szoláriumban töltötték, ahol könnyedén beszélgettek, mígnem Narcissa csendesen letette a csészéjét, összekulcsolta a kezét, és elhallgatott, mintha összeszedné a gondolatait.

– Sok bocsánatkéréssel tartozom neked, Hermione – kezdte Narcissa, és bár Hermione tiltakozni kezdett, Narcissa felemelte a kezét, és megrázta a fejét.

– Nem, én tényleg, tényleg sajnálom. Annyi szenvedést kellett átélned miattunk, Hermione, és semmi, amit mondok, nem tudná soha jóvá tenni azt, ami a múltban történt. De kérlek, tudd, hogy mennyire sajnálom. – Narcissa sóhajtott, és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a szemét. Hermione levegőt vett, majd előrehajolt, és megnyugtatóan rátette a kezét Narcissa karjára.

– Köszönöm, Narcissa – mondta halkan Hermione, tudva, milyen nehéz lehetett ezt kimondani.

– Az, hogy te és Draco ilyen szörnyű múlt után találtatok egymásra, nem más, mint csoda – Narcissa és Hermione egyaránt elmosolyodtak, majd Hermione ismét kortyolt a teájából, és bólintott, jelezve, hogy egyetért.

– Valóban az. – Újabb hosszú szünet csendült fel a szobában, és Hermione, miközben figyelte, ahogy Narcissa levegőt vesz, azt az érzést kapta, hogy a tea melletti beszélgetés kínos része még nem ért véget.

– Igazán örülök, hogy egymásra találtatok, Hermione. Ahogy Draco mesélte, máris nagyon közel álltok egymáshoz, annak ellenére, hogy még nem vagytok együtt olyan régóta. – Hermione egyenesebben ült fel, felkészülve arra a „de” -re, amiről tudta, hogy biztosan jönni fog.

– Elmesélte Draco, hogy min mentek keresztül ő és Astoria, miután visszaköltöztek a kastélyba? – kérdezte Narcissa könnyedén.

– Igen, elmondta… – Hermione zavartan felhúzta a szemöldökét, nem tudva, hova vezet ez a beszélgetés.

– Akkor biztosan megérted, mennyire védelmezni akarom mind a fiamat, mind az unokámat. – – Hermione csak bólintott, Narcissa pedig ismét szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Egyszerűen fogalmazva, Hermione… nagyon aggódom. Annak ellenére, hogy milyen jól illettek egymáshoz, és hogy én támogatom ezt a kapcsolatot, hidd el, tényleg! Mi van, ha nem jön össze? Hogyan fog ez hatni Scorpiusra? – Narcissa megrázta a fejét, és ismét sóhajtott. – Gondolkoztatok már ezen? Beszéltetek róla? Scorpius már elvesztett egy anyát. Nem is merem elképzelni, milyen hatással lenne rá, ha ilyen fiatalon még egyet is elveszítene.

Hermione háta merev volt, és csak későn vette észre, hogy túlságosan szorosan markolja a csészét. Óvatosan letette a csészét a csészealjra, ügyelve arra, hogy ne csengjen össze a porcelán. Kínos csend állt be, miközben Hermione küzdött, hogy kordában tartsa a dühét – és a könnyeit.

– Úgy gondolom, Draco tudja, mi a legjobb a fiának, és szerintem ez az ügy kettőnk között kell maradnia – mondta Hermione a legudvariasabb hangon, amire képes volt. Meglepetésére Narcissa elmosolyodott.

– Értékelem, hogy véded őt, kedvesem, tényleg. Kérlek, ne érts félre – egyetértek azzal, hogy Draco kiváló apa. De mindketten tudjuk, hogy a férfiak először a farkukkal gondolkodnak, csak utána az agyukkal. És hanyagság lenne részemről, ha nem mondanám el neked közvetlenül az aggodalmaimat. Pont azért vagyok ilyen őszinte veled, Hermione, mert nagyra becsüllek.

Hermione bólintott – csupán azért, hogy együttműködőnek tűnjön –, bár halvány zúgás kezdődött a fülében, és fogalma sem volt, mit mondjon, vagy mit érezzen.

– Csak annyit kérdezek, Hermione, hogy biztos vagy-e benne. Nem várom el, hogy itt és most válaszolj; de kérlek… kérlek, gondold át ezt, mielőtt tovább lépnél a fiammal való kapcsolatodban. Kérlek, légy biztos benne, Hermione. Az unokám nem érdemli meg, hogy még egy anyát veszítsen el.

Fülsiketítő csend telepedett közöttük, miközben Hermione mozdulatlanul bámulta a padlót. Mély levegőt vett, és hirtelen úgy döntött, hogy mennie kell… azonnal.

– Azt hiszem, ideje, hogy elbúcsúzzak, Narcissa. Nagyon köszönöm a meleg vendégszeretetet. – Hermione erőltetett mosolyt varázsolt az arcára, vállára akasztotta a táskáját, és az ajtó felé indult. Mielőtt befordulhatott volna a sarkon, Narcissa felállt, és utoljára szólította meg.

– Gondold át, Hermione!

Hermione visszanézett, és egy szinte végtelenül hosszú pillanatig a szemébe nézett, majd röviden bólintott, és elindult a folyosón a kandalló felé.

***

Hermione kiugrott Draco kandallójából, és egy kézzel a kandallópárkányra támaszkodott, hogy egyensúlyba jöjjön, miközben lihegett. Egy teljes percig ott állt, próbálva rendezni kavargó gondolatait, amikor megfordult, és meglepetésében felugrott, amikor meglátta Dracót, aki a sötétben ült a kanapén, és őt nézte.

– Draco! Merlinre, megijesztettél! Miért van itt ilyen sötét? Meglengette a pálcáját, és a lámpák felgyulladtak, majd letette a táskáját, és levette a magassarkúját.

– Nem fogod elhinni, mi… – Hermione hirtelen elhallgatott, amikor megfordult, és meglátta a kifejezést Draco arcán.

– Mi a baj? – kérdezte, azon tűnődve, miért a fenéért néz rá kissé összeszűkített szemmel és olyan halvány arckifejezéssel, amit gyerekkoruk óta nem látott rajta.

Ekkor vette észre, hogy a laptopja nyitva fekszik az előtte lévő dohányzóasztalon.

– Draco… te nem…

– Ó, de igen, Hermione – mondta, hangjában furcsa módon minden érzelem hiányzott.

A düh és a félelem villámként futott át rajta, és hitetlenkedve tátotta ki a száját.

– Mi a franc, Draco?!

– Most már értem, miért nem akartad, hogy elolvassam – mondta veszélyesen nyugodt hangon. Hermione gúnyosan felhorkant.

– Ugyan már… csak még nem álltam készen arra, hogy bárkivel is megosszam, ennyi az egész – tiltakozott. Draco humor nélkül felnevetett.

– Azt akarod mondani, hogy ennek a regénynek semmi köze hozzánk? Megállapodtunk, nincsenek játékok, Hermione.

– Nem játszadozom veled, Draco! – kiáltotta, miközben kétségbeesetten akarta megértetni vele, ugyanakkor hihetetlenül dühös volt. – A regényemnek semmi köze hozzánk!

– Nem hiszek neked – mondta hidegen férfi. – Nyilvánvalóan arról döntesz, hogy a nő, vagy inkább te, marad-e, vagy elmegy.

Hermione a levegőbe emelte a kezét, majd megfordult, hogy újra megragadja a táskáját, és majdnem eldőlt, amikor visszacsúsztatta a magassarkúját a lábára.

– Nos, ebben az esetben felejtsd el az egészet. Nyilvánvalóan már eldöntötted, mit gondolok és érzek, szóval miért is foglalkoznék vele egyáltalán? És te vagy az, aki behatolt a magánéletembe, és elolvasta a befejezetlen művemet! Nekem van okom dühösnek lenni! – kiáltotta Hermione, és felkapta a laptopját.

– Mi, szóval most csak úgy el fogsz menni? Még nem fejeztem be a beszélgetést, Hermione! – vágott vissza Draco, felállt, és felé indult.

– Hát, én már befejeztem! – fordult felé Hermione, hogy felkapjon egy kis Hop-port, de mielőtt megtehette volna, Draco megragadta a karját, és megpörgette. Hermione meglepetésében felkiáltott, és a sarkával rálépett a férfi lábfejére. Draco felkiáltott, elengedte, és hátralépett.

– Hermione, Merlinre, sajnálom, oké, nem akartalak bántani. – Ismét felé nyúlt, ezúttal lassan, de Hermione felemelte a kezét, és szikrák lövelltek ki az ujjai közül, miközben dühösen ránézett. Mindketten megdöbbenve megálltak a véletlen varázslat láttán, és Hermione vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon.

– Semmi baj, nem bántottál… csak megijedtem. – Draco bólintott, és újra közeledni kezdett, de Hermione továbbra is felemelt kézzel tartotta távol magát tőle.

– Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat, Draco – mondta Hermione, hangja nyugodt és határozott volt, annak ellenére, hogy a szíve ezer darabra tört.

– Hermione, hadd…

– Nem – szólt rá a lány határozottan. – Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Anyád adott rá néhány okot, amit át kell gondolnom, és te is. – Draco szeme tágra nyílt, és egy lépést hátralépett; az arcról minden harag eltűnt abban a pillanatban, amikor a lány keze figyelmeztető szikrát lövellt. – Szükségem van egy kis térre – fejezte be Hermione.

– Rendben, Hermione – engedett Draco. Hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd a lány felrázta magát, és kimondta a címét. Elfordult, belevetette magát a zöld lángokba, és a hideg, sötét kunyhójában landolt, azon tűnődve, vajon nem követte-e el épp az élete legnagyobb hibáját.

hozzászólások: 0