11. fejezet
Vajon lopás az, ha azt előtted már ellopták?

Draco megcsípte az orrnyergét, hogy több türelemre tegyen szert, és elviselje azt a kibaszott hülyeséget, amit Granger képes volt kinyögni.

– Nem egy láva vízesést ír le. Egyértelműen egy tüzes vízesést – mondta Granger olyan hangon, mintha a valaha élt leghülyébb varázslóval beszélgetett volna.

Draco hangosan csipkelődött.
– Egy TÜZES vízesés? Ez abszolút baromság, és te ezzel teljesen tisztában vagy. Ez egyértelműen láva – jelentette ki, miközben extra gonoszul vajjal kente meg az egyik angol palacsintát, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját.

Az idióta boszorkány legalább tudta, hogyan kell jó angol palacsintát sütni.

Granger még hangosabban gúnyolódott.
– Igen, ez egy TÜZES vízesés. Kibaszott barom – tette hozzá mormogva. Megforgatta a szemét, majd felsóhajtott. – Mindegy, kell valami mód, hogy átjussunk azon a halálos vízesésen. Azt írja, hogy „ösvény csak az igazaknak teremtetett”, ami nagyon nem vonatkozik ránk. Kétlem, hogy egy Impervius megteszi a hatását. És biztos vagyok benne, hogy nem tudjuk csak úgy elzárni egy tárggyal, tekintve, hogy egy isten állította a helyére. – Hátradőlt a székében, és ismét felsóhajtott. – További kutatásokra van szükségünk.

– Ah – mondta Draco, és az izgatottsága tetőfokára hágott, mert elviheti Grangert egy olyan helyre, ami kétségtelenül az egyik kedvenc helye lesz majd a bolygón. – Azt hiszem, ebben tudok segíteni. Használhatjuk a kúria könyvtárát, hogy olyan dolgok után kutassunk, amelyek szinte biztosan életben tartanak minket a jelenlegi létezésünkben – javasolta Draco.

Granger arckifejezését látva olyan volt, mintha talán épp most kérte meg a kezét.

Nos, Draco azt feltételezte, hogy a lánykérés Grangernél nem vezetne boldogsághoz. Sőt, valószínűleg pont az ellenkezőjét váltaná ki. Elképzelte azt a bőséges mennyiségű lenyűgözöttséget.

Granger alighanem minden további mellébeszélés nélkül kijelentette, hogy ideje indulniuk. Persze nem azért, mert a hiperventillációig izgatott volt a könyvtár megtekintése miatt. Csupán azért, mert csak vesztegetik az időt, és útnak kell indulniuk, tekintve, hogy már több mint tizenkét órája fordítanak, és már majdnem este kilenc óra volt.

Granger nagyon udvariasan biztatta, hogy gyorsítson a tempón. Minden egyes udvarias kérése, egyre udvariasabbá vált.

„Siess, Malfoy!”
„Gyorsabban, a kurva életbe!”
„Mozgasd már a segged, te kibaszott fasz.”
„Gyorsabban vagy kinyírlak.”

Draco úgy döntött, itt az ideje, hogy abbahagyja a Granger bosszantására irányuló vontatott kísérleteit.

Ha megértette volna, hogy a könyvtár milyen mélységesen boldoggá teszi a lányt, akkor egyetlen percet sem töltött volna azzal, hogy a lábát vonszolja.

Amikor közvetlenül a könyvtárban jelentek meg a lány felszisszent. Hangosan.

Soha, egész életében nem látta még Grangert vagy más emberi lényt olyan boldognak, mint amilyen abban a pillanatban volt. El volt ragadtatva. Majdnem sírva fakadt a könyvtár méretétől, amihez képest a Roxfort könyvtára egy furcsa kis gyűjteménynek tűnt.

Draco már nem volt teljesen biztos benne, hogy hány könyv van a gyűjteményben ekkor, de megdöbbentően sok (vagyis a milliós nagyságrendű), tekintve, hogy most már nagyobb volt, mint maga a kúria, hála Draco nagyon is legálisan használt tértágító bűbájának.

Granger látszólag tanácstalan volt. Csak némán bámult maga elé, annyira el volt ájulva, hogy úgy tűnt, egyetlen szót sem tud megfogalmazni, sőt mozdulni sem tud. Draco kezdett aggódni, hogy a lány elfelejtett levegőt venni.

A néma döbbenet hosszú pillanata után megköszörülte a torkát, majd elindult előre, ujjai egy könyv felé nyúltak, mielőtt hirtelen megállt, és visszarántotta a kezét, miközben hirtelen aggodalommal a férfira nézett.

– Valami baj van? – kérdezte Draco riadtan.

– Ó. Gondoltam megkérdezem először. El vannak átkozva a könyvek?

Zavartan billentette a fejét.
– Elátkozottak? Miért lehetnek elátkozottak?

A lány a földet nézte, és vállat vont.
– A tisztavérűek általában megátkozzák a könyveket, hogy megöljék vagy súlyosan megsebesítsék a mugli születésűeket.

Egy pillanatig csend lett, miközben a férfi üres tekintettel bámult rá.

Aztán az érzelmek hirtelen árhullámában Draco úgy érezte, hogy az egész világa felborult. Az előítéletekkel, zaklatással és általában véve a megfelelő faszsággal teli gyerekkor egyszerre csapott le rá, és majdnem fizikailag hátratántorodott a nyomasztó erő alatt.

A szégyen és a megértés rohama, amit abban a pillanatban érzett, semmihez sem hasonlítható volt életében. Nem volt teljesen biztos benne, hogy valaha is érzett már szégyent. De most kurvára érezte.

Soha, egyetlen egyszer sem kellett arra gondolnia, hogy esetleg elátkozzák, mert varázsló szülei vannak vagy sem.

Az apja kiléte miatt? Természetesen. És megérdemelten, őszintén szólva. De azért, mert varázslók voltak-e? Ez még csak fel sem merült benne. De Grangernek ezen el kellett gondolkodnia.

A könyvtárak voltak a kedvenc helyei a világon, és aggódnia kellett amiatt, hogy megsebesül vagy megölik, ha csak hozzáér egy könyvhöz. Azért, mert volt mersze érdeklődni az információ és a tanulás iránt.

Ez a gondolat Dracót gyerekként szórakoztatta volna. Felnőttként? Elég volt ahhoz, hogy hányingere legyen tőle.

Gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, ezek nem átkozottak.

A megkönnyebbülés, ami Granger arcán elterült, ahogy láthatóan megnyugodott, elsöprő volt.

Draco úgy döntött, nem magyarázza el, miszerint azért van így, mert az ősei szigorúan abból indultak ki, hogy soha nem teszi be a lábát mugli születésű ember a kúriában.

Miután túllépett a hirtelen jött félelmen, Granger egész léte határozottan az ÖRÖM birodalmába lépett. Aztán elindult, izgatottan beszélt, könyvekre mutogatott, sóhajtozott, és megelégedett azzal, hogy csak az ujjait végigsimította a gerinceken, és időnként fel-felsóhajtott.

A sóhajtozás és az ujjak gerinceken való futkározása borzasztóan izgató volt, és Draco azt kívánta, hogy a lány egyszerre hagyja abba vagy folytassa lelkesebben. A két lehetőség közül a jobbat választotta, hogy a boszorkány lelkesen folytatta, miközben folyamatosan a könyvek után kapkodott.

Istenek, mit nem adott volna Draco azért, hogy hallhassa, amint lényegesen más okokból zihál. Bár, hogy őszinte legyek, látni, ahogy a lány a könyvek után kapkod, ugyanolyan szexi volt, mint az, ahogy szexszel kapcsolatos okokból kapkodta a levegőt.

Amikor Granger meglátott egy dedikált első kiadást A log-tér redukciók alkalmazásai című könyvből, Draco őszintén meglepődött, hogy nem ájult el. Felkészült rá, hogy elkapja, és ha a lány megkérdezte volna, bizonyára csak ezért lépett közelebb hozzá, köszönte szépen.

Granger megpördült, hogy Draco felé fordítsa sugárzó mosolyát, de csak azt vette észre, hogy a mellkasát nézi. Egy olyan mellkast, amely, meg kell jegyezni, egyszerre volt tele hullámzó izmokkal, és különösen közel volt hozzá. Hátrahajtotta a fejét, hogy megnézze a férfit (istenek, tökéletes volt a mérete), még mindig vigyorral az ajkán.

Granger láthatóan annyira izgatott volt, nemhogy kérdezze, miért van a férfi olyan közel hozzá, hogy fölé tornyosul, de úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a helyzet, és lelkesen mutogatta a könyvet, mintha a varázsló nem figyelt volna oda abszolút mindenre, amit a könyvtárba lépése óta tett.

Nos. Mint ahogy mindenre, amit a lány azóta tett, hogy a férfi először meglátta a Gringottsban.

Draco kezdett aggódni, hogy ez mennyire hátborzongató.

Miután egy teljes órát töltött a könyvek iránti rajongással, miközben Draco homályos kábulatban követte, a tekintete sosem hagyta el Grangert, és a boldogságában sütkérezett, a lány mélyen beszívta a pergamen és a tudás nyomasztó illatát, és a munkához látott.

– Rendben. Szóval, van néhány feladatunk. – Egy listát kezdett el kipipálnni az ujjain. – Be kell fejeznünk a könyv fordítását, amiből még mindig van egy nagy adag hátra, mert Thot nem tudta befogni az átkozott száját. Be kell fejeznünk a magyarítást, és meg kell határoznunk, hogy van-e még valami, amit be kell szereznünk. És ki kell találnunk, mit kezdjünk a tűz-vízeséssel. Gondolom, valami tűzállóra lesz szükségünk, és feltételezem, hogy egy varázslat vagy bájital nem lesz elég, tekintve, hogy valószínűleg egy isten állította a helyére.

Draco bólintott, mintha csak egy tipikus hétfő este lenne, hogy lefordítunk egy hieroglifákkal írt könyvet, és keresnek valamit, ami ellenáll egy isten által készített láva-vízesésnek.
– Helyes. Majd dolgozom a fordítási részen és az értelmezésen.

– Tökéletes – erősítette meg Granger egy biccentéssel. – És hol találhatnék mitológiai könyveket?

– Á. Egyszerűen csak kimondod, hogy mit keresel, és megjelenik egy nyom a földön. A könyvtár nagyon észszerűen működik így.

Granger visszatartotta a lélegzetét. Csak egy pillanatig tartott, mielőtt visszanyerte a légzése kontrollját, és megköszörülte a torkát, mintha nem a könyvtári navigációs rendszertől kezdett volna fizikailag pánikba esni.

Draco nem volt teljesen biztos benne valaha volt-e ennyire intellektuálisan izgatott. Vagy fizikailag.

Követte a kékesen izzó nyomokat a lépcsőn felfelé, és eltűnt a negyedik emeletnek tűnő polcok között, miközben Draco támadó számú őrvarázslatot vetett a könyvtárra, és kizárva mindenkit, beleértve a házimanókat is. Letelepedett az olvasóterem nagy asztalához, és nekilátott az egyetlen legérdekesebb feladatnak, amivel valaha is foglalkozott életében. Granger néhány perccel később egy lebegő könyvköteggel tért vissza.

Nos, a halom meglehetősen nagyvonalú megjegyzés volt. Talán a hegy pontosabb lenne. Becslése szerint a boszorkány körülbelül ötven könyv halmozott fel.

A lány belehuppant a székbe, miközben Draco visszavonult a folyosóra, hogy újabb kekszet és kávét kérjen Iristől, aztán belevetették magukat a munkába, elmélyedve könyvekben és a pergamenbe temetkezve, jegyzetelve és egymásnak mutogatva dolgokat, hogy véleményt kérjenek egymástól és ötleteket generáljanak. Problémamegoldást, csapatmunkát végeztek, élvezték a vitatkozást, miközben kekszet ettek és kávét ittak.

Reggel nyolckor Granger feje lecsúszott a kezéről, amire támaszkodott, és arccal előre a könyvre esett, és elaludt.

Draco megőrizte profizmusát, miközben a boszorka alvó testét felemelte, az emeletre vitte, és betakargatta a vendégágyba, majd az ajtóban maradt, és ügyelt rá, hogy távol legyen tőle, mielőtt azonnal távozott volna.

Ami azt jelentette, hogy felkapta a lányt, és alaposan kiélvezte az érzést, hogy milyen tökéletesen illeszkedik a karjaiba. További élvezetet jelentett minden egyes másodperc, amikor megérintette a lányt, miközben felcipelte az emeletre, és lényegesen lassabban haladt, mint ahogy az feltétlenül szükséges lett volna, mielőtt lefektette a vendégszobában lévő ágyra, és ráhúzta a takarót.

Talán még egy kósza fürtöt is hátrasimított a füle mögé, talán nem.

Aztán hosszasan elidőzött ott. Amikor már több mint egy teljes percig állt ott, úgy döntött, hogy talán jobb lenne, ha elhúzna a picsába. Csak további három teljes percbe telt, mire rávette magát, hogy tényleg el is húzzon.

Draco visszavonult a szobájába, és néhány különösen kifejezett tevékenységet folytasson, amihez néhány különösen helytelen gondolat is társult, egy különösen ijesztő boszorkánnyal kapcsolatban.

Az a képessége, hogy zseniális legyen és dolgokat öljön, aggasztóan izgató volt.

Draco kezdett aggasztó következtetésre jutni. Egy olyan következtetést, amit Theo rendkívül kellemetlennek találna.

Kezdett egészen biztos lenni abban, hogy nem létezik egyetlen olyan boszorkány sem a világon, aki valaha is képes lenne megtörni a Granger-rögeszméjét.


***


Eltelt néhány nap, melynek szinte minden percét a könyvtárban töltötték. Granger általában a tizennyolc óra ébrenlét környékén aludt el, és Draco alaposan kiélvezte a lehetőséget, hogy felcipelhesse az ágyba, és tiltott haj elsimítós tevékenységet folytathasson.

Nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen sokáig unatkozásmentes. Azon tűnődött, vajon Granger unalmára is ő jelent-e megoldást, és ezért maradt már három napja a kúriában. Ha tippelnie kellett volna, akkor a lány nem túlságosan készséges válaszokat adott volna erre a kérdésre.

Ahogy a fordítással töltötte a napjait, Draco egyre inkább azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak megtalálná Thotot, hogy korai halált kívánjon neki egy elátkozott mantikór székkel.

Az az átkozott isten úgy döntött, hogy minden gondolatot, ami valaha is eszébe jutott, bele kell írni a könyvbe, függetlenül attól, mennyire kapcsolódik oda vagy sem. Ahelyett, hogy arról tájékoztatta volna az olvasót, hogy létezik-e egy ajtó, minden részletet le kellett írnia arról, hogyan néz ki az ajtó, milyen érzés, ha az olvasó úgy dönt, végigsimít rajta, milyen színű, ha a lenyugvó nap fényes hajnalhoz képest csodálja, mit érez az ajtó jelenlegi politikai klímával kapcsolatban, mit gondol valójában a ruhával kapcsolatban, amit a legjobb barátja az előző héten viselt, és miért döntött úgy, hogy ajtó lesz, és nem valami értelmesebb dolog, például költő vagy építész.

Ami egyetlen mondatból állhatott volna, az legalább két oldalra nyúlt, és a rávonatkozó információk apró morzsákban szóródtak szét az egész felesleges több mint két oldalon. Gyötrelmesen lassú volt értelmezni a hülyeségeket, amiket összehordott, és csak nagyon kevés információt kaptam cserébe ezért az erőfeszítésért.

A csütörtök este végre előrelépést értek el a fordítással kapcsolatban, bár ez olyan információ volt, amely további kihívásokat hozott magával.

– Hmm. Ez a rész arról, hogy „A lény, aki mindenkit megítél, és akit halandó eszközökkel nem lehet megölni, őrzi az utat, és csak az igazakat engedi át” eléggé riasztó, tekintve, hogy egyikünk sem különösebben igazmondó – jegyezte meg Draco. – Segítőkész tőle, hogy ennyi információval szolgál, de gondolom, ezt fenyegetésnek szánta, nem hasznos információnak.

Granger megvonta a vállát.
– Nem nagyon fenyegető. Úgy hangzik, mintha csak halhatatlan eszközöket kellene szereznünk.

Draco megítélése szerint, ennek van értelme, bár enyhén vagy közepesen nehéz volt elérni.

– És honnan szerezhetnénk halhatatlan eszközöket? – érdeklődött.

– Hmm. – Granger a homlokát ráncolta, és a könyökét az asztalra támasztotta, hogy az arcán kopogtasson az ujjaival. – Ó, persze, persze – rázta meg a fejét, mintha bolond lenne, amiért nem tudta azonnal a megoldást arra, hogy hol szerezhetnének halhatatlan eszközöket egy olyan lény megöléséhez, amely valószínűleg egy ősi egyiptomi isten volt.

Előhúzott a zsebéből egy köteg pergament, és egy percig lapozgatta.

Draco röviden elgondolkodott, vajon kérhetne-e olyasmit, ami ne lenne a boszorkány zsebében. Korábban talán legalább egy randalórt feltételezett volna, de a lánynak nyilvánvalóan volt egy ijesztő madara, egy lova, egy krupja és egy furkásza. És négy ujja is.

Most már határozottan azon a véleményen volt, hogy mindig azt kell feltételeznie, hogy Granger bármire képes.

– Még tovább kell kutatnom, hogy melyikek felelnek meg, de megvan a megoldás a problémánkra – jelentette ki.

– Igen? – Draco felvonta a szemöldökét. – Fejtsd ki részletesebben.

– Feltételezem, egyetértesz azzal, hogy egy halhatatlanok által készített fegyver használata működhet, tekintve, hogy az nem „halandói eszköz”?

Draco egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt bólintott.
– Elfogadom ezt az érvelést. És mondd csak, véletlenül éppen hol botlanánk halhatatlanok által készített fegyverekbe?

Elvigyorodott.
– Egy egész raktárnyi fegyver, ereklye, könyv és szinte minden más áll rendelkezésemre, amire csak szükségem lehet.

Ez riasztó, de nem meglepő információ volt.
– Csak úgy véletlenül van egy raktárad, amiben halhatatlanok által készített fegyverek vannak?

– Hát – kezdte, miközben a vigyora egyre szórakozottabbá vált. – Gondolom, ha technikailag akarnánk megfogalmazni, akkor egyáltalán nem az enyém. De ha valaki rosszul védekezik, akkor nem haragudhat, ha én vettem el. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy eleve másoktól vették el.

És már megint ott volt ez a buta kis gondolat a törvényességről. Draco röviden elgondolkodott azon, hogy vajon van-e olyan törvény, amit Granger nem hajlandó megszegni. Talán a gyilkosságot.

Átfutott Draco agyán a kérdés, mégis honnan szerzett négy ujjat. Úgy döntött, nem most van itt az ideje, hogy utánajárjon.

Vágyakozva sóhajtott fel.
– Á, értékelem, hogy milyen inkompetens a biztonsági szolgálat a British Múzeum Mágia részlegén.

– Ki fogjuk rabolni a múzeumot? – kérdezte Draco riadtan.

Granger a szemét forgatta.
– Már megtettem… istenekre, most már nem is tudom, hányszor. Teljesen az őrszemekre és a varázslókra támaszkodnak. Mindkettő elégtelen ahhoz, hogy távol tartson engem. – Elvigyorodott. – Nos, semmi sem elegendő ahhoz, hogy távol tartson engem onnan, ahol lenni akarok.

Draco bámult rá.

– Nálam van a teljes katalógusuk a kiállított és raktárban lévő tárgyakról – mondta, miközben felemelte a pergament. – Átnézem és összehasonlítom a könyvekkel, hátha találok két olyan fegyvert, ami megfelel a követelményeknek.

– És honnan szerezhetted meg a katalógust? – kérdezte a férfi.

– Ó, az könnyű volt. Néhány évvel ezelőtt betörtem a főgondnok irodájába, készítettem egy másolatot, és hozzáadtam egy Proteusz bűbájt. Amikor változtatásokat eszközölnek az az én másolatomat is kijavítja.

Draco bólintott, úgy tett, mintha nem zavarná ez a legújabb információ, és mintha Granger nem lenne már így is nevetségesen zseniális.

Egész húsz percbe telt, mire pontosan azt kapta, amire szükségük volt.

– Á. Azt hiszem, megvan – jelentette ki, miközben egy pillanatig ide-oda nézett a pergamen és az egyik könyv között, majd a férfira nézett az asztal túloldalán. – Van két fegyverük a raktárban, aminek működnie kell. Az első a Mmaagha Kamalu, egy kard, amely Kamalu, egy igbó istené volt. A második a Gae Assail, amely a kelta Lugh istenhez tartozott. Van egy varázsigéje, hogy mindig célba találjon, és egy, hogy visszatérjen.

– Kiváló! – kiáltott fel Draco, meg sem próbálta leplezni izgatottságát a rablás izgalma miatt, és hogy halhatatlan fegyvereket szerezzenek, amivel megölhenek valamit, ami valószínűleg nagyon vonakodott meghalni. – És mikor fogunk belevágni egy kis könnyű rablásba?

Granger elvigyorodott a lopás miatta lelkesedésére.
– Hát, múlt csütörtökön jöttél ki a kórházból, szóval már egy hete szabadnapon vagy. Holnap vagy holnapután bármikor mehetünk.

Draco szíve megdobbant a gondolattól, hogy Grangerrel lehet, és kirabolhat egy múzeumot, ahelyett, hogy részt venne azon a kibaszott estélyen, ami arra redukálódott, hogy beszélgessenek… istenek, miről beszélgettek egyáltalán? Nem volt teljesen biztos benne, hogy tudta, miután egész életében részt vett rajtuk. Néha bólogatott, néha kuncogott, néha olyan szavakat mondott vissza az embereknek (többnyire Tökéletesen Alkalmas Boszorkányoknak, TAB-nak nevezhetnénk őket), amelyek látszólag megnyugtatták őket. Őszintén szólva, úgy vélte, bármilyen szót mondhatott volna a TAB-oknak, ők úgy ragaszkodtak volna minden egyes szótaghoz, mintha az az istenek nektárja lenne.

Most az egyszer Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy arrogánsnak érezte magát emiatt. Leginkább bosszús volt. Grangert érdekelte, milyen konkrét szavakat kell mondania. Olyannyira érdekelte, hogy elég gyakran kiabáljon vele (feltételezett) idiotizmusa miatt. Sőt, kezdte úgy érezni, mintha Grangert jobban érdekelnék a gondolatai, mint bárki mást az életében.

Alaposan úgy érezte, mintha inkább meghalna, minthogy elmenjen az estélyre.

– Akkor szombat este – jelentette ki.

A lány egyetértően bólintott vissza.
– Persze, az jó lesz. Éjfélkor. Visszahozom az idióta seggedet.

Draco hirtelen észrevette, hogy hibátlan tervében van egy hiba. Hacsak nem tévedett nagyot, az estély valószínűleg nem kezdődik éjfél után. Ha tippelnie kellett volna, még a múzeum bezárása előtt kezdődött.

A fenébe!

– Elég sokszor jártam már ott, hogy megszabadítsam őket attól a szörnyű sorstól, hogy túl sok vagyontárgyuk van – folytatta a lány. – Pontosan tudom, milyen a biztonságuk. Könnyűnek kell lennie a be- és kijutásnak – zárta le egy vállrándítással.

Draco ezt nyomasztóan kiábrándítónak találta. Ha még csak esély sem volt arra, hogy bármelyikük meghaljon, akkor mi értelme volt?

Te jó ég! Granger mindig így érzett? Mindössze egy hónap és egy tánc a halállal kellett ahhoz, hogy a veszély hiánya miatti csalódottság rátelepedjen.

Micsoda szörnyű állapot.

– És mondd csak, miért nem növelték még meg a biztonsági intézkedéseket? – kérdezte Draco.

A nő megvonta a vállát.
– Visszaállítottam az őrvarázslatokat, egy kis Exemoriam és Geminio másolatokat hagyok, így nem is tudják, hogy ott voltam. Úgy tűnik, még nem vették észre.

– Helyes – mondta a férfi bólintva. – Akkor ez egy kiváló merész és lopkodós estének hangzik.

Ő és Granger visszabújtak a könyvekbe, és a munkába temetkeztek, amíg a lány néhány órával később ismét ki nem dőlt. Dracónak bevillant egy emlékkép, amikor a Roxfort könyvtárában, a gyakorló órák alatt egyszer látta őt arccal lefelé egy asztalnál a könyvtárban, a haja szétterülve körülötte, miközben halkan horkolt. Elmosolyodott az emléken, mielőtt felvitte volna a lányt az emeletre, a szokásos szobájába, és belekezdett volna a haj kisimító tevékenységbe.

Draco visszahúzódott az ajtóhoz, és vetett egy utolsó pillantást a lányra, a folyosóról beszűrődő fény beáradt a szobába, és megvilágította az ágyat, az arcán lévő csipkézett sebhely pedig felvillant, ahogy kissé megmozdult.

Emlékeztetője életének egy igazán szörnyű időszakának, amikor nem volt ott a társa, aki megvédte volna a végtelen veszélytől, amivel szembenézett.


***


Draco egy pukkanás hangjára riadt fel, és kinyitotta a szemét, hogy a kivilágosodott szobában egy manó állt előtte, aki nyugtalan tekintettel meredt rá.

– Mr. Draco, Madam Narcissa reggelihez kéri önt – tájékoztatta a lány.

– Ahh…

Iris ezt megerősítésnek vette, hogy mennie kell, és eltűnt a szobából. Draco úgy érezte, hogy ez szörnyen optimista volt tőle.

Újabb hat nyögéssel és három sóhajjal kirángatta magát az ágyból, és felöltözött, hogy remélhetőleg átmenjen az anyja preferencia vizsgálatán, aki semmit sem hagyott jóvá, amit ő tett.

– Draco! – üdvözölte Narcissa összeszorított ajkakkal, amikor belépett az ebédlőbe, tekintete végigpásztázta a férfit, és egyértelműen megállapította, hogy nem felel meg a megítélésnek.

– Anya. Azt hittem, Felicity-vel mész nyaralni, vagy nem így van? – kérdezte egy csipetnyi ingerültséggel, miközben helyet foglalt, és próbált nem tudomást venni arról, hogy három óra alvással operál.

A nő bólintás helyett kegyesen lehajtotta a fejét – feleslegesen nagy arisztokratikusság volt ebben, tekintve, hogy a fiához beszélt, aki nagyjából egy perccel korábban öltözött át a pizsamájából, és a haja még mindig egy banyáéra emlékeztetett. Egy igazán szemrevaló banyáéra, meg kell jegyezni.

– Így van. De vasárnap indulunk azért, hogy előbb részt vehessünk a holnap esti estélyen Greengrasséknál. – Narcissa még jobban összeszorította az ajkát. – Én… kíváncsi voltam, mivel foglalkoztál, hiszen egész héten a könyvtárba voltál bezárkózva.

Draco feltételezte, hogy ez egyrészt jogos kérdés, másrészt sajnos zavaró.
– Á, eléggé lefoglalt a munka – magyarázta anélkül, hogy igazán bármit is megmagyarázott volna.

Az anyja szeme összeszűkült, hogy illeszkedjen az ajkai összeszorításához.
– Ezért van az, hogy én és manók nem léphetünk be a könyvtárba?

– Ah. – Megköszörülte a torkát. – Valóban. Valami szigorúan bizalmas dolgon dolgozom, amihez szükség van a könyvtár erőforrásaira. Szólj, ha szükséged van könyvekre, és szívesen elhozom neked – ajánlotta fel vidáman, remélve, hogy ezzel el tudja terelni anyja figyelmét a zavarásról.

Narcissa felvette a teáscsészéjét, miközben nagyon lazán megkérdezte:
– És ez összefüggésben van azzal, hogy miért tartózkodik itt hétfő óta egy boszorkány?

Valóban zavaró.

– Á, igen – mondta.

Úgy tűnt, hogy az „á” a délelőtt ezen szakaszában már afféle rajongói kedvencévé vált számára. Az anyjának megvolt a módszere arra, hogy kihozza belőle az ékesszólást.

– Ez valóban, talán összefügg – erősítette meg sejtelmesen.

Nem gondolta át teljesen ezt a zseniális tervét, mielőtt Grangert a kúriába hozta volna.

Az anyja összevonta a szemöldökét.
– És ki lehet az a boszorkány? – érdeklődött túlságosan is közömbösnek tűnő módon Narcissa.

Draco nagyon bízott abban, hogy ezen a ponton képes felismerni a nemtörődömséget, tekintve a saját érzékét az ilyesmire. A közömbösség szintje alapján azt megállapította, hogy az anyja a legkevésbé sem volt közömbös, és tudni akarta a választ a kérdésére.

Elgondolkodott, hogyan adhatna valami kielégítő választ. Nem volt biztos benne, hogy létezik olyan válasz, amely ebbe a kategóriába tartozik.

– Ő a társam. – Ez volt az, amire végül jutott.

A nő szemöldöke egy kicsit magasabbra ívelt.
– Társ? – ismételte meg anyja.

– Munkatárs – tisztázta a férfi.

A szemöldöke lejjebb ereszkedett, hogy illeszkedjen Narcissa összehúzott tekintetéhez.
– Értem. És ő… egyedülálló? – érdeklődött azzal a nemtörődömséggel, amit néhány pillanattal korábban használt.

– Ööö. Nem vagyok benne biztos.

Ez tulajdonképpen technikailag igaz volt, bár kissé félrevezető. Feltehetően Granger egyedülálló volt, ha évek óta nem nevetett. A szinglisége azonban lényegtelen volt, tekintve, hogy a nő a munkatársa (és potenciálisan barátja – jelenleg ismeretlen; további kutatásokra volt szükség), teljesen érdektelen volt iránta azon kívül, hogy a páváin nevetgélt, és alaposan nem érdekelte a létezése.

Narcissa elhessegette a gondolatot, hogy a lány szinglisége elhanyagolható lett volna, amikor a fiáról van szó.

– Nos, tekintve, hogy te… – A szeme összeszűkült. – Harmincéves vagy, és a lehetőségeid kezdenek kifogyni, szóval alkalmas boszorkány lehet-e a kapcsolatokat leszámítva?

A torkából kitörni készülő fenyegető nevetéstől teljesen megfulladt, és egy kapkodó korty vízre volt szüksége.

Draco véleménye szerint még soha életében nem találkozott ennél alkalmasabb boszorkánnyal. Ha tippelnie kellett volna (amit nem tett meg, mivel átkozottul jól tudta a választ), akkor az anyja verziója az „alkalmas” fogalmáról teljesen más lenne, mint az övé.

– Á, nos. Ez inkább attól függ, hogy mit értesz azon, amikor azt mondod, hogy „alkalmas”, gondolom.

Anyja a szemforgatás arisztokratikus változatát adta elő, ami annyit tesz, hogy az ajkai addig húzódtak össze, amíg a fia már nem volt teljesen biztos benne, hogy még mindig van neki.

– Nagyon jól tudod, mire gondolok, Draco. Megfelelő párja lenne egy Malfoynak?

Draco ismét fuldoklott.

– Ööö… – kezdte, miután újabb bőséges korty vizet ivott. Nem volt biztos benne, hogyan válaszoljon erre a kérdésre, ezért ennek a megítélést inkább anyjára bízza. – Azt hiszem, ezt neked kell eldöntened.

Az anyja olyan kotnyelesen vigyorgott, amilyenre csak a kotnyeles anyák voltak képesek.
– Remek. Akkor hívjuk le reggelizni, jó?

– Á! Persze, de talán mégse tegyük meg – felelte pánikszerűen. – Elég sokáig dolgoztunk, és csak néhány órát aludt. Megfelelő alvás nélkül elég morcos.

Draco úgy döntött, inkább nem említi meg, miszerint Granger morcossága független attól, hogy mennyit alszik.

Anyja vigyora kiszélesedett.
– Kitűnő, később a délután folyamán beugrom a könyvtárba, amikor már megfelelő alvásra tett szert – mondta meglehetősen tolakodóbb anyai módon. – Minden bizonnyal már alig várom, hogy megismerjem azt a titokzatos nőt, akivel több mint egy hónap szinte minden pillanatát együtt töltötted.

Draco arra az elhatározásra jutott, inkább nem utal arra, hogy Narcissa valójában már jó néhány évvel ezelőtt találkozott a titokzatos nővel.

– Hát akkor rendben – mondta vidáman Draco, és már teljesen felkészült arra, hogy Grangert azonnal elküldje a kúriából.

Ha tippelnie kellett volna, nem lenne bölcs dolog, ha ők ketten újra találkoznának egymással. Granger eleve nem volt kellemes másokkal, és úgy képzelte, hogy az a borzalmas ügy, amikor őt megkínozzák, miközben Narcissa tétlenül nézte, és nem tett semmit a nővére ellen, inkább csak rontana az egész találkozáson.

Draco feltételezte, hogy ő is tétlenül nézte volna, de ő is csak tizenhét éves volt akkor, és a pszichopata nagynénjével került volna szembe, aki előbb gyönyörködött a gyilkolásban, és később nem törődött a kérdezősködéssel.

Ha nem egy gyilkos átok volt a válasz, kit érdekelt, hogy mi a kérdés?

Csodálnia kellett elkötelezettségét a mesterség iránt, ha magát a mesterséget nem is. Vagy őt.

Dracóban legalább volt annyi tisztesség, hogy az elmúlt tizenhárom évben rémálmai voltak arról, ahogy Granger sikoltozik, miközben kínozzák (olyannyira túlzásba vitte az álomtalan álom használatát, hogy csodálkozott, hogy nem lett függő). Nagyon is kételkedett benne, hogy az anyja ugyanezt az udvariasságot közvetítette volna Granger felé, hogy rémálmokat látott a kínzásairól.

Ha másra nem is, Draco a kínzást végignézők közül az erkölcsi magaslatra hivatkozhatott.

Ezzel a megnyugtató gondolattal a fejében befejezte a reggelijét, és felment az emeletre, hogy elzavarja Grangert, és ezzel megmentse a vértisztaságmániás, kínzásában kívülálló, párkereső anyja karmai közül.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Feb 25

Nagyon jó a humora még mindig!
Nagyon nagy kár, hogy Hermione nem találkozott ebben a részben Narcissaval. Iszonyat kíváncsi vagyok a reakciókra. A mostani Granger egy kemény arc. Ebben a sztoriban nem is lehet nagyon Hermione-nak hívni.... Inkább Granger.
Köszi! Jó rész volt!
Üdv: Neola

by Nyx @ 2024 Feb 26

Nekem is nagyon bejön ez a humor. Fuu egyébként én se hagytam volna ki a találkozást Narcisszával Nagyon-nagyon kínos és vicces lett volna. Huuu igen ez a Hermione nagyon kemény és ha kiderül miért… de nem szaladok előre. Úgy ahogy mondod! Tényleg ő Granger inkább, mint Hermione