8. fejezet
Draco griffendéles lesz


Draco kisimította a haját az alaposan megizzadt arcából, miután elegáns hátraugrással távolodott el egy különösen levakarhatatlan akromantula elől, és közben majdnem rálépett egy másik tetemére. Sziszegő hangot hallott, és egy pillanattal később vette észre, hogy a vérük szétterült a padlón, és megpróbálta átégetni a csizmáját.

– SEPRŰT! – Granger a helyiség másik végéből kiáltott, teljesen láthatatlanul a padlón szétszórt hatalmas akromantula tetemek felől.

Anélkül, hogy Draco megállt volna gondolkodni, elsprintelt a pók elől, akivel éppen harcolt, és egy Invitóval előhúzta a seprűt a zsebéből. Mielőtt még egészen átvetette volna a lábát rajta, egy fülsiketítő üvöltés hallatán kapta fel a fejét, és egy nunduval találta szembe magát, amely valahogy még az akromantuláknál is nagyobb volt.

Az említett nundu érkezése szerencsére elterelte a pókok figyelmét is, és hagyták Dracót felszállni a levegőbe, Granger pedig csak egy pillanattal később követte őt.

Már az is elég riasztó volt a férfi számára, hogy benne volt az akcióban, de húsz méter magasból látni azt a levegőből, az már ijesztőnek tűnt. Többszáz apró póktetem volt mindenfelé szétszórva, közel száz nagy, és körülbelül tíz a hatalmasak közül. A padlót majdnem ellepték a póktestek, és most egy nundu most átvágtatott rajtuk, következő tucatnyi hatalmas pókra vadászott, miközben spriccelte rájuk a mérgét.

– Mi a fenének van itt egy nundu? – kiáltott fel riadtan Draco.

Úgy érezte, hogy ez a kiáltás meglehetősen jogos volt.

Granger nem értett egyet.

Megforgatta a szemét.
– Istenek, nyugodj meg! Mi itt fent vagyunk, ő meg ott lent.

– Ez egy nundu. Valószínűleg képes ilyen magasra felugrani. Szinte biztos, hogy meg fogunk halni. Ó, istenek, túl szép vagyok ahhoz, hogy meghaljak – sóhajtott a varázsló.

Draco nem esett pánikba. Csupán arra a tényre mutatott rá, hogy a nundu valószínűleg képes húsz métert ugrani, és a hatalmas karmaival mindkettőjüket megölni, vagy a hegyes fogaival.

A varázsló egy rövid időre megbánta, hogy nem küldött baglyot az anyjának, amiben értesíthette volna a közelgő haláláról. És azt is megbánta, amit elküldött Theónak, amiben kifejtette mennyire sznob faszfejnek tartja. És Blaise-nek, akivel közölte, hogy egy faszkalap, aki túl sokat iszik Draco elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyjéből.

Granger nem törődött vele, enyhe érdeklődéssel figyelte, ahogy a nundu átszakítja a legutóbb érkezett ijesztő pókokat, és elindul egy mellékfolyosón, teljesen immunisan a sistergő vérre.

– Mi a fenéért nem öl meg minket Mardekár szerelmére? – kérdezte értetlenül Draco.

A lány felsóhajtott.
– Most tényleg azért nyafogsz, mert a nundu nem figyel ránk? Biztos vagyok benne, hogy szívesen eleget tesz a kérésednek, ha azt akarod, hogy ide hívjam.

– Nem, köszönöm – szívta be a levegőt Draco. – Szeretnék ma is életben maradni, hogy közölhessem Theóval, hogy egy idegesítő kis balfék.

Hermione megvonta a vállát.
– A te veszteséged. Jó móka lenne harcolni egy nunduval. Csak egyszer volt rá alkalmam.

Egy pillanatnyi csend fogadta ezt a kijelentést.

– Harcoltál már nunduval – ismételte meg a férfi Theo elmaradhatatlan mimikájának legjobb utánzásával.

– Így van. Ez volt az egyetlen ténylegesen kihívást jelentő dolog, amit évek óta csináltam. Nagyon élvezetes.

Draco úgy döntött, hogy nem próbál erre magyarázatot találni, mivel nem volt benne biztos, hogy létezik ilyen.

Granger a zsebébe kotorászott, és elővett néhány pignoli süteményt és kekszet.

– Tessék. Ennivaló. Hagyd abba a nyafogást! – mondta a boszorka, miközben odadobta neki az ételt.

Draco néhány percig megdöbbent csendben evett, próbálta feldolgozni Granger… nos, egész létezését. Ez enyhén szólva is zavarba ejtő volt.

Megragadta az alkalmat arra is, hogy felmérje a saját magát, és megállapította, hogy egy akromantula okozta vércsík láthatóan végigfolyt a karján valamikor, és a bicepsze mentén egy ráfröccsent csíkot hozott létre a bőrből.

Most még dörzsöltebbnek érezte magát.

– Mindjárt visszajövök. Maradj itt! – parancsolta Granger, miközben őrülten gyors seprűjén átszáguldott a szobán, lefelé a folyosón, amelyen a nundu lement.

Egy pillanatig habozott, tudta, hogy a lány valószínűleg megöli, ha nem engedelmeskedik az utasításainak, de azt is tudta, hogy szinte biztosan vele kell maradnia. Száz varázsló kellett egy nudu lehozatalához ide, és Granger pedig csupán egyetlen, aprócska boszorkány volt.

Draco azonban úgy érezte, az esélyek kissé igazságtalanok a nundu számára, ha harcolni fog ellene, és úgy döntött, inkább a levegőben marad. Fülsiketítően hangos üvöltés hallatszott egy kiáltás kíséretében, majd csend lett.

Vagy Granger holttestét emésztette fel egy ijesztő oroszlán, vagy pedig ismét valami lehetetlent ért el. Draco bízott abban, hogy a második helyzetről van szó, amikor a lány néhány pillanattal később visszatért a folyosóról, és újra csatlakozzon hozzá a levegőben.

– Rendben. Akkor menjünk. Az akromantulák eltűntek.

– És mi van a nunduval? – érdeklődött nagyon közömbösen a varázsló.

A lány üres tekintettel nézett rá, mielőtt vállat vont volna.
– Elintézve.

És ezzel az ijesztő kijelentéssel tovább haladtak a rémisztő piramison át, amely nagyon is meg akarta ölni őket.





Két óra elteltével, miután egyre jobban megizzadtak a végtelen számú csapdától és bestiától, és épphogy elkerülték, hogy lándzsák nyársalják fel őket, felgyújtsák, majd szétzúzzák őket a palánkok, valamint lefejezze őket egy különösen durva griff, amely úgy döntött, hogy Draco nyaka finom falatkának tűnik, Granger felvetette, hogy tarthatnak egy kis szünetet.

Rövid ideig elgondolkodott azon, vajon a lány ilyen pusztítóan szexi szavakkal próbálja-e elcsábítani.

Egy rövid étkezés és némi számmisztikai vita után – amely során Granger közölte vele, hogy még ahhoz sem elég okos, hogy egy háromszorosan differenciálható operátort kiszámoljon (feleslegesen goromba kijelentés) – újra nekiláttak.

Amikor már kilenc teljes órát töltöttek a piramisban, rábukkantak az első ígéretes látványra, amely jelezte, hogy a zsákmányuk nyomába eredtek.

Hat folyosó egymás után, mindegyikben egy-egy szfinx.

Draco megijedt. Granger izgatott volt.

Ezek a szfinxek rejtvényeket adtak fel nekik, de a helyes megfejtés csak azt jelentette, hogy megfordulhatnak és továbbmehetnek anélkül, hogy megölnék mindkettejüket. Nem érdekelték őket az olyan nevetséges dolgok, minthogy félreálljanak, és Draco és Granger továbbmehessenek.

Ez volt talán a legjobb dolog, ami Grangerrel valaha történt. Megoldotta a rejtvényüket, aztán mégis megpróbálták lemészárolni, amikor egy lépést tett előre.

Draco nem volt biztos benne, hogy látott már valaha olyat, aki ennyire élvezettel találta ki a legkülönbözőbb módszereket a gyilkolásra. Rövid ideig elgondolkodott azon, hogy a lány kreatív gyilkolás iránti lelkesedésével kiváló halálfaló lehetett volna belőle.

Úgy döntött, hogy ezt nem említi meg neki.

Még a szűk folyosón is tökéletesen együtt működtek, Granger körbeugrálta, amikor hátrafelé kitért, hogy elkerüljön egy csapkodó mancsot, Draco elkapta, amikor egy szfinxnek valóban sikerült érintkeznie vele, és hátrafelé lökte, az ő olajidéző varázslata találkozott az Incendiójával, és egy szfinxet lánggolyóvá változtatta.

Amikor már hat szfinx holtteste volt mögöttük, Granger mániákus vigyorral nézett fel rá.

Draco nem hitte, hogy valaha is látta őt ilyen boldognak. Megvitatta, hogy adjon-e neki egy nevetségesen nehéz számmisztikai feladatot az este lezárásaként, de úgy döntött, hogy a lány talán felgyullad az izgalomtól.

– Rendben, akkor kezdjünk hozzá – parancsolta Granger, miközben újra előre indult.

A következő jelhez érkeztek, miközben a könyv nyomába eredtek, amikor egy indokolatlanul hatalmas szoba bejáratánál találták magukat, a másik oldalon egy ajtóval, ami éppen szorosan zárva volt.

Ez egy különösen szerény szoba volt, a méretét leszámítva.

Normális.

Üres.

Nem fenyegető.

Draco még soha életében nem félt ennyire.

– Ötletek? – kérdezte Grangertől.

Pálcakopogás következett.
– A szoba méretéből kiindulva fogadok, hogy valami óriási dolog vagy a földből fog előbújni, vagy a plafonról fog leesni, amikor a szoba közepéhez közeledünk. Esetleg az oldalsó átjáróból jön elő, ha úgy érzik, hogy megismétlődik az akromantula szint.

– Jól van. Akkor hát tovább, gondolom.

Olyan közömbösséggel beszélt, amivel nagyon is nyilvánvalóan rendelkezett, sétált előre, miközben szorosan maga elé szorította a pálcáját, és extra erőt adott az állandóan fenntartott pajzsának. Granger mellette volt, feltehetőleg ugyanezt tette.

Grangernek sajnos száz százalékig igaza volt.

Amikor már majdnem félúton voltak, egy lény kezdett materializálódni felettük a levegőben.

– FUTÁS! – kiáltott Granger.

Mindketten sarkon fordultak, és a terem egymással szemközti oldalai felé lőttek, miközben a lény a földre zuhant, összezúzva a köveket a lába alatt, miközben mind az öt métere felegyenesedett, és fülsértő sikoly tört fel a szájából.

A szoba közepén egy embertestű, riasztóan sok izommal borított lény állt, valamiféle állati fejjel és fülekkel, és maga az aurája egyszerre sugárzott dühöt és gyilkosságot.

– Ó. – Ez volt egyetlen dolog, amit Draco ki tudott mondani.

Valahogy úgy érezte, hogy ez az egy betű az egyetlen elfogadható válasz, amikor egy nála három méterrel magasabb, agresszív lénnyel találkozik.

Granger nem értett egyet.

Draco még nagyjából harminc méterről is látta a megszállott vigyort az arcán, ahogy mély levegőt vett, és a szemei izgatottan tágultak, amikor élesen kiengedte.

A lény lenézett, és megpillantotta Dracót, a szemei vörösen izzottak, miközben füst csordult ki a pofájából, a szájából pedig egy újabb sikoly szakadt ki, amely port rázott le a mennyezetről.

Draco azt kívánta, bárcsak jelentős számú dolgot csinálna azon kívül, amit most éppen csinált.

Gondolkodás nélkül mindketten, Grangerrel együtt seprűt rántottak, és felszálltak rájuk, keményen elrúgták magukat a földről, amikor az ijesztő lény Draco után nyúlt. Olyan hatalmas volt, hogy úgy tűnt, félsebességgel mozog. A fürgeség az ő oldalán állt, mivel könnyedén kitért a levegőben suhintó kéz elől. Granger is nála volt, ami őszintén szólva igazságtalan küzdelemnek érezte a helyzetet.

Elsuhant a csípője mellett, és a pálcáját a lábára célozta. Egy csavarással sárrá változtatta a köveket, és elérte, hogy a vádlija feléig a földbe süllyedjen. A pálcáját a másik irányba pörgette, a sarat visszaváltoztatta kövekké, és a helyére fagyasztotta.

Nem volt elragadtatva ettől a fordulattól, ahogy felsikoltott, dühös szemei Dracóra szegeződtek, és keze ismét utána nyúlt. Kitért a suhintás elől, hurokkal átbújva alatta, és lesütötte a szemét, hogy lássa, ahogy Granger végtelenítve valamiféle kötelet tekert a lábára, felfelé kanyarodva a combján.

Draco lehajtotta a fejét, amikor a másik kéz végigzúgott a levegőben, a lény úgy próbálta kiszabadítani őt, mint egy nagyon is érző és különösen durva gurkóval.

A plafon felé lőtt, amikor a kéz a másik irányba jött vissza, a lénynek az volt a szándéka, hogy bemocskolja Draco gyönyörű arcát és tökéletes haját. A szemei ismét körbepillantottak, kiszúrta, hogy Granger befejezte a bal lábával, és átment a jobbjára, a földtől a combja tetejéig dolgozta fel magát.

Miközben csalinak bizonyult, amire koncentrálhatott, Draco azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak akkora lenne, mint a tizenegy éves énje, aki biztosan sokkal gyorsabban tudott mozogni, mint a jelenlegi kétméteres önmaga.

Kitért egy újabb csapás elől, miközben a lény dühös, vörös szemei továbbra is rá szegeződtek, és újabb kiáltások törtek fel a torkából, teljesen figyelmen kívül hagyva Granger apró jelenlétét. Az egyik kéz azonnal követte a másikat, arra kényszerítve őt, hogy élesen lezuhanjon, majd újra felugorjon, hogy elkerülje a másik irányba visszavágó első kezet.

Draco folytatta ezt a kimerítő játékot, hogy az egyik kéz elől kitérjen, hogy aztán hirtelen kitérjen a másik elől, miközben Granger a törzsére mozdult. Ezen a ponton a lény tudatára ébredt annak, hogy Draco nincs egyedül, és újból érdeklődésre tett szert, hogy kiderítse, mire készülhet a másik betolakodó.

– GRANGER! – k iáltotta Draco, miközben megpróbálta megragadni a lányt.

Habozás nélkül elhajította a seprűjét, és elszakadt, alig kerülve el a lény csapását, mielőtt feldobta volna a kötelet a levegőbe, miközben Draco már ugrott is érte, hogy folytassa az általa megkezdett utat. Ezután újra Draco felé fordította a figyelmét, és ismét elhajította a kötelet. Folytatták a dobálós játékot, a lény minden egyes átadással egyre izgatottabb lett. Amikor elérték a mellkasát, az mély levegőt vett, majd élesen, lehetetlenül hangos, dühödt visítással engedte ki, és az orrlyukaiból füst áramlott ki.

A levegőben hasított, hirtelen ijesztően gyorsan mozogva – túl gyorsan ahhoz, hogy Draco még csak meg se tudott volna szólalni – a kezeivel, amelyek majdnem akkorák voltak, mint maga Granger. A hirtelen sebességnövekedés váratlanul érte, és hagyta, hogy az ütést mérjen rá.

Mintha lassított felvételen történt volna, Draco rémülten nézte, ahogy az hátba vágja, egy ropogó hang visszhangzott a teremben, és a lány lezuhant az égből, a seprűje darabokra tört, a kötél kicsúszott a kezéből.

Draco utána ugrott, pálcáját a zuhanó testére irányította, és egy „Wingardium Leviosa!” kiáltással a lányra szegezte. Elrohant mellette, egyik karját a lány dereka köré fonva, és felhúzta a seprűjére, egy gyors ragasztó bűbájt alkalmazott rajta, hogy a lány lába a combjához, a háta pedig a mellkasához tapadjon.

Egyetlen pillantást sem engedett meg magának, már tudta, milyen állapotban lesz. Ha látná, az csak elterelné a figyelmét.

Lebukott, épphogy elkerülve a lény őrülten gyors mozdulatait, és a földre zuhant a kötélért. Vronszkij-műbukásban, amitől az egyenesen a kőbe vágta a kezét, amivel csak még jobban felbőszítette azt, amikor egy olyan sikoly szakadt ki a torkából, ami akár maradandó halláskárosodást is okozhatott volna, és visszadobta a kezét, amit Draco alig tudott kikerülni. Olyan gyorsan mozdult, hogy a szél kissé letérítette a seprűjét az irányból. Sürgette a Villámcsapást, és olyan gyorsan kanyarodott a lény körül, amilyen gyorsan csak a seprű képes volt haladni.

Amikor a nyakához kapta a kötelet, majdnem rosszul lett attól, hogy milyen szűk körökben repült nyaktörő sebességgel, folyamatosan merülve, élesen felhúzódva és gurulva, hogy kikerülje a kezeket.

Ahogy a kötéllel a füle fölé hurkolta, hogy a helyén tartsa, elszakadt a szobán keresztül, messzebbre, mint ameddig az elérhette volna.

Ha Draco tudott valamit Grangerről, akkor sejthette, hogy a kötél mire lesz képes.

– Obstringerius! – kiáltotta, pálcáját a lény nyakára szegezve, aki kétségbeesetten próbált utána nyúlni, miközben újabb sikoly tört ki a torkából.

A kötelek kéken villantak, mielőtt megfeszültek, és a húsába vágtak. Egy másodpercig nem történt semmi, miközben fuldokló hangokat adott ki, és a kezei felfelé szökkentek, megpróbálva oldani a nyakán lévő kötél feszültségét.

Aztán a szobából véres eső zúdult a lényre, ahogy a kötél darabokra szakadt, azok egyenesen átvágták a testét.

Draco megpördítette a seprűjét, és a velük szemben lévő, immár nyitott ajtó felé vetette magát, az ajtónyíláson keresztül egy kis üres szobát talált. Néhány sietős, előrehaladott észlelővarázslat semmit sem mutatott, ezért gyorsan felhúzott némi védelmet, mielőtt leoldotta volna Grangert, és lebegve leemelte a seprűről, a szíve a torkában.

Amikor a lány a földön feküdt, leugrott a seprűről, grimaszolva a lány abszolút állapotán. Vér csöpögött a nyitott szájából, a bőre már tele volt véraláfutásokkal, a csontjai jelentős része egyértelműen összetört.

Sietve diagnosztikai vizsgálatot végzett, először a tüdejét, a szívét és az agyát ellenőrizte, és egy irgalmasan ép szívet talált, de egy kilyukadt tüdőt, súlyos agyrázkódást és bőséges belső vérzést. A légzése zakatolt, ahogy a mellkasa nehezen tágult.

Remegő kézzel eltüntette a csontdarabot a tüdejében, és a pálcájával a tüdő sérült részére irányuló spirális mozdulattal elmormolta a varázsigét, hogy lezárja azt. Négyszer megismételte, hallotta, ahogy a lány légzése minden pillanatban gyengül.

– BASZD MEG! – Draco pánikszerűen felkiáltott, a pálcája csak a ragasztó bűbáj miatt maradt remegő kezében.

Még két varázsigére volt szükség, hogy végül lezárja a szúrást. Majdnem elsírta magát megkönnyebbülten, amikor a lány normális levegőt vett, a zörgés megszűnt, a mellkasa teljesen kitágult. Figyelme az agyára irányult, nyolcas mozdulatot tett a feje fölött, folyamatosan mormolva egy gyulladáscsökkentő bűbájt. Közel öt percbe telt, mire a diagnosztika élénkvörösből visszaváltozott narancssárgára, majd sárgára, míg végül zöldre állt át.

Kiengedett egy remegő lélegzetet, amit egy olyan kacagás követett, ami majdnem zokogás volt az adrenalin felszabadulásától. Elég brutális órákig tartó gyógyulásnak nézett elébe, de a lány nem fog meghalni.

Draco minden egyes orvosi tudásának morzsáját elővette, gyógyító varázslatokat mondott, hogy helyrehozza a sérült szerveit, vérhígító bájitalokat és egy élő halál eszenciáját öntött le a torkán, aztán nekilátott a széttört csontok eltávolításának fáradságos folyamatához, minden egyes szilánkot külön-külön kellett azonosítani és eltüntetni.

Majdnem két teljes órát töltött csak a lány karjaiban lévő csontok eltávolításával, folyamatosan ellenőrizve a diagnosztikát, hogy megbizonyosodjon róla, nem hagyott-e ki valamit.

Amikor a kezéhez ért, kissé elmozdította a karját, az ujjai leestek a tenyeréről, és két újabb tetoválást fedtek fel, amelyeket korábban nem vett észre. Egy pár díszes fekete kulcsot ábrázolt a bal tenyerét, az egyiket egy csont díszítette a nyaka mentén, a másikat egy pálca.

Draco egy pillanatig kíváncsian nézte őket, mielőtt eszébe jutott volna, hogy a tetoválások valahogy kevésbé fontosak, mint a feladat, amivel pillanatokkal korábban foglalkozott.

A medencéje és a combcsontjai csak több helyen törtek el, mint ahol épek voltak, amit néhány gyors varázslattal sikerült helyrehoznia. Aztán áttért a többire, eltávolította a bordáit, a kulcscsontjait és a sípcsontját.

Már nem is számolta, hány órát töltött azzal, hogy minden egyes apró csontszilánkot kínkeservesen eltávolított a lány testén, tekintete folyamatosan a diagnosztikára meredt, biztosítva, hogy minden egyes szilánkot megkaparintson. A térdei fájtak a köveken térdepeléstől, kimerült volt, éhes, és inkább azt kívánta, bárcsak ne most éppen a társa csontjait távolítaná el.

Amikor végre az utolsó szilánk is eltűnt, Invitóval elővarázsolta a pótcsont-rapidot a zsebéből, hogy leöntse a boszorkány torkán, és felállt, hogy támadó számú őrvarázslatot helyezzen a szobára, biztosítva, hogy semmi se tudjon bejutni. Az egész átkozott piramis összeomolhatna körülöttük, a szoba mégis teljesen érintetlen maradna.

Tíz percen belül utolérte az elmúlt nap kimerültsége, hiszen már huszonnégy órája ébren volt, és azon kapta magát, hogy kétségbeesetten aludnia kell. Takarókat varázsolt, egyet Grangerre terített, és lefeküdt a kőpadlóra, a diagnosztikához hozzáadva egy kioldót, hogy figyelmeztesse, ha bármi baj történne.

Az utolsó gondolat, ami átfutott az agyán, mielőtt az álom magával rántotta, az volt, hogy őszintén reméli, Granger nem hal meg, mivel tényleg nem akarta, hogy kísértse.


***


Draco a kemény kőpadlón ébredt, az elméje teljesen tanácstalan volt, hogy mit kereshet ott, amíg meg nem pillantotta Granger eszméletlen testét és a körülötte lógó diagnosztikák sokaságát.

Alaposan megkönnyebbült, hogy a lány még teljesen életben van, és nem lesz még kísértés.

Egy pillantás az órájára elárulta, hogy izgalmas várakozás áll előtte. Több mint egy teljes napba telhetett, amíg Granger csontjai visszanőttek, tekintve, hogy milyen sok csontot kellett életre kelteni.

Számos izgalmas és lebilincselő tevékenységgel szórakoztatta magát, például evéssel és szundikálással, valamint azzal, hogy Suvickusszal megszabadította magát attól a kellemetlen bűztől, amit az őszintén szólva az indokolatlanul sok óra alatt termelt izzadságtól szerzett.

Hazatérni és lezuhanyozni valószínűleg az egyik legfényűzőbb tevékenység lett volna, amibe valaha is belevágott.

Szerencsére a Sherlock könyvek a zsebében voltak, és nyolc órán át olvasott egy elviselhetetlen mindentudóról, aki elviselhetetlen mindentudó.

Talán Sherlockot a fiatalabb Granger tiszteletére hozták létre. Lehet, hogy valamikor visszament az időben, és elbűvölte a szerzőt.

Olyan típusnak tűnt.

Miután belefáradt az olvasásba, önvizsgálatba kezdett. Ugyanolyan borzalmas feladat volt, mint mindig, és rettegett a további létezéstől, mivel ez csak tovább növelte annak a valószínűségét, hogy a jövőben újra bele kell majd bonyolódnia.

Figyelte Granger mellkasának egyenletes emelkedését és süllyedését, ahogy a csontjai helyreállítják magukat, a teste többi része pedig tovább építi azt a javítómunkát, amit Draco már elvégzett a szervein. És abban a pillanatban eldöntötte, hogy a munkavállalás volt a legjobb döntés, amit valaha hozott, és nem állt szándékában feladni a törekvést.

Draco alaposan meg volt győződve arról, hogy nincs az a boszorkány, aki valaha is el tudná venni a kedvét ettől a legnemesebb időtöltéstől: megölni dolgokat, hogy aztán ellophassa mások holmiját. Ami azt illeti, egészen biztos volt benne, hogy Granger alaposan meghalt volna, ha ő nincs jelen, és az ő további segítségére lenne szükség ahhoz, hogy a lány életben maradjon.

Theo aggodalmai jogosak voltak. Granger csak tovább csábította őt a foglalkoztatás őrületébe, és ezen a ponton egyáltalán nem volt reménye a visszatérésre.

Amikor a diagnosztika jelezte, hogy a boszorka csontjai végre visszanőttek, Draco jelentős mennyiségű időt töltött azzal, hogy mindent még egyszer átnézzen, megbizonyosodva arról, hogy nem hagyott ki semmit, és kétszer is ellenőrizte, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egy imával a létező összes istenséghez, hogy ne szúrjon el valamit, elővett egy Wiggenweld bájitalt, hogy újraéleszthesse a lányt.

Amikor a szemei felpattantak, egy rövid pillanatra körülnézett a szobában, mielőtt lenézett volna, és számba vette magát.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte, miközben tekintete a férfira vándorolt.

A férfi megvonta a vállát.
– Nagyon.

Granger bólintott egy töredéket.
– Ez egyébként egy rikácsoló volt. Egy őrző isten az egyiptomi alvilágban.

Draco egy hosszú pillanatig üresen bámult rá.
– Isten – ismételte meg, miközben kihasználta az említett ürességet.

A lány ismét bólintott.
– Egy kisebb isten. Szánalmasan könnyű legyőzni, ahogy te is láthattad. Feltételeztem, hogy találkozunk majd eggyel, ezért előre elterveztem, és átitattam a kötelet sáskabőrrel.

– Feltételezted, hogy egy istennel fogunk találkozni – ismételte meg Draco.

Kíváncsi volt, vajon Theo viselkedése átragadt-e rá.

Granger megvonta a vállát.
– Úgy tűnik, észszerű feltételezés volt.

– Hmm. – Ez volt minden, amit Draco erre válaszul mondani tudott.

– Gondolom, kitaláltad, mit csinálj a kötéllel? – kérdezte Granger a válasz hiánya miatt.

– Elég nyilvánvaló volt – mondta feltűnően közömbösen vállat vonva, amikor közölték vele, hogy megölt egy istent.

A nő gúnyosan felhorkant.
– Nem hiszem, hogy ez igaz. Egyszer megpróbáltak rám tukmálni egy társat, aki sosem jött volna rá. Abszolút kibaszott muppet. Csodálkozom, hogy nem halt meg tíz percen belül.

Ez izgalmas hír volt. Valahányszor csak a legapróbb információmorzsát is megkapta Grangertől, máris kétségbeesetten vágyott a továbbiakra.

Azt sem tudta, mi az a „muppet”, de nagyon szerette ezt a kifejezést, és ha tippelnie kellett volna, tökéletesen találó szó volt a Csodatrió kisebbik kétharmadának jellemzésére.

– És ki volt a társad? – kérdezte jelentős mennyiségű érdeklődéssel.

A lány felsóhajtott.
– Valami Princeton nevű fasz. Több mint tíz percig tartott, de nem sokkal tovább.

– Mi történt vele?

A lány megvonta a vállát.
– Úgy döntött, hogy nem hallgat az utasításaimra, és megpróbált egy arrogáns kis fasz lenni. Egy mantikór megette a fejét.

– Ah – mondta Draco az „AHHHHHHHHHH” helyett, amit valójában érzett.

Granger enyhe fintorral nézett rá.
– Nagyon hasonlított rád, csak hozzá nem értő volt.

Ez volt talán a legnagyobb bók, amit Draco valaha is kapott az életében, még akkor is, ha ez közvetlenül azután következett, hogy megtudta, hogy az utolsó társát felemésztette egy mantikór.

Draco a kakadu emberi megszemélyesítője lett.

– Ó. Várj. – Granger mintha rájött volna, mit is mondott az imént. – Visszavonom a kijelentésemet.

– Nem – csóválta meg az ujját Draco. – Nem vonhatod vissza. Azt mondtad, hogy hozzáértő vagyok.

– Nem – gúnyolódott a lány. – Azt mondtam…

– Szép próbálkozás, Granger. Azt hiszed, kompetens vagyok a munkához – kárörvendett a férfi önelégült mosollyal.

A lány rosszallóan fintorgott. – Én…

– A fenébe is, asszony! – szívta fel magát férfi. – Legalább hat órát töltöttem azzal, hogy szinte minden csontszilánkot eltávolítsak az átkozott testedből. Légy szíves, hadd sütkérezzek ennek a hihetetlen pillanatnak a dicsőségében.

A nő kinyitotta a száját, majd újra becsukta, az elméje mintha jelentős számú gondolatot dolgozott volna fel. Elsősorban azt döntötte el, hogy megköszönje-e a férfinak, vagy azt mondja neki, hogy menjen a picsába.

Valóságos fizikai gyötrelemnek tűnő fájdalommal fojtottan adta ki magából:
– Köszönöm.

Draco megforgatta a szemét.
– Granger, megmentettem az átkozott életedet. Legközelebb szívesen hagylak meghalni, ha szeretnéd – ajánlotta fel.

A lány bólintott egy töredéket.
– Igen, az jobb lenne, mintha tartoznék neked.

– Nem tartozol nekem, te ostoba idióta – gúnyolódott a férfi. – A társam vagy, és érdekel a további életben maradásod.

Úgy tűnt, ez megzavarta Grangert.

A lány egy hosszú percig üresen bámult rá, az arckifejezése teljesen olvashatatlan volt, a szemében valami villogott, amit Draco nem igazán tudta kivenni. Volt egy olyan érzése, hogy a lány nem örülne túlzottan, ha a legilimenciát használná rajta, bármennyire is csábító az ötlet. És istenek, de csábító volt.

– Rendben – motyogta a lány, miközben felült, és félrenézett, a takaró lecsúszott róla, és felfedte foltos bőrét.

– Ah. Van futkárlobonc esszenciám a zúzódásokra – mondta Draco.

Egy tégelyt nyújtott felé, amit a lány egy elmotyogott „Köszönöm” -mel vett el, a tekintete nem egészen találkozott a férfiéval.

Ha Draco tippelnie kellett volna, arra a véleményre jutott volna, hogy Granger nem szokott hozzá, hogy mások segítsenek neki, és a mostani helyzet különösen ismeretlen terület volt számára. Abból kiindulva, amit a két muppetről tudott, valószínűleg Granger végezte az összes segítő és mentőmunkát, ő pedig a Csodatrió peremére szorult vissza, amikor nem volt szükség a szakértelmére a kalandok során.

Sőt, ha jól emlékezett a trióról az iskoláskorukból, akkor jelentős számú alkalommal fordult elő, hogy a muppetek úgy döntöttek, nem állnak többé szóba vele, és magára hagyták.

Egy bizarr fordulat folytán Dracóban felvillant egy aprócska szimpátia a gyerekkori zaklatásának címzettje iránt.

Az említett boszorka éppen a futkárlobonc esszenciával kente be az egész fedetlen bőrét, lassan lilából visszaváltozva a megfelelő emberi színre.

Draco fontolóra vette, hogy ezt akkor teszi, amikor a lány éppen az öntudatlanul a csontjai visszanövesztésének izgalmas feladatával van elfoglalva, de úgy döntött, hogy Granger talán nem örülne neki, ha a kezével végigsimítana az öntudatlan testén.

Amikor elérkezett azokhoz a részekhez, amelyek a ruhák levételét igényelték volna, Draco eléggé úriember volt ahhoz, hogy megforduljon. És csak egy kicsit, mert nagyra becsülte a szeme használatát, és feltételezte, hogy Granger végleg megvakítaná, ha nem fordulna meg.

Néhány perc után végül kijelentette
– Rendben, ez kész. Lépjünk tovább!

Draco a ropogtatás izgalmától felpezsdülve talpra állt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lányt, aki tétován és némileg összerezzenve fogadta el azt.

– Elcsesztem valamit? – kérdezte riadtan.

A boszorkány megrázta a fejét, miközben felállt.
– Csak néhány zúzódás a vállamon és a hátamon. Pár nap alatt rendbe jönnek.

A férfi zavartan nézett rá.
– Nem hatott a futkárlobonc?

– Ó, ööö, semmi baj. Csak nem tudtam… – A boszorkány megakadt, az utolsó szó motyogva hagyta el a száját.

– Mit nem tudtál?

A lány kényelmetlenül megvonta a vállát, tekintete végigsiklott a szobán.
– Csak nem értem el.

Draco válaszul megforgatta a sajátját.
– Majd én megcsinálom, te liba.

Esetleg érdekelte, hogy megérintse Grangert?

Törődj a magad dolgával.

– Ó, semmi gond – utasította vissza a lány egy fejrázással. – Volt már rosszabb is.

– Igen, de akkor még nem volt társad – ellenkezett a férfi. – Most már van, és nem fogom hagyni, hogy potenciálisan haldokolva járkálj, mert fáj a vállad. Lehet, hogy valami merészet kell tennem, hogy megmentselek, ami potenciálisan azt eredményezné, hogy a tökéletes hajam elrontaná.

Granger gyűlöletét jelezte, hogy még csak fel sem horkant a férfi megjegyzésére.

– Tényleg, semmi gond. Nem fogok meghalni – erősködött.

Draco pontosan tudta, hogy pontosan egyféleképpen lehet rávenni Grangert valamire, függetlenül attól, hogy mi volt az a dolog, és hogy mennyire nem akarta megtenni.

Sóhajtott egyet.
– Jól van, rendben. Tudom, mennyire szörnyen aggódsz, hogy megátkozlak, miközben hátat fordítasz nekem.

Nem meglepő módon a lány gúnyosan felhorkant.
– Az, hogy megátkozol, inkább időpocsékolás lenne, tekintve, hogy az átkokhoz képest milyen csekély a tudásod az enyémhez képest. Nincs egyetlen olyan átok sem, amiről valaha is hallottál, vagy amit akár csak meg tudnál álmodni, aminek ne tudnám az ellen-átkát, vagy ne tudnám lényegesen gyorsabban kitalálni, mint amennyi időbe telne, hogy megölj.

A lány egy fanyar pillantással (miközben Draco elfojtotta a vigyorát) a kezébe nyomta a futkárlobonc eszenciát, és megfordult, hogy felhúzza az ingét.

Draco a benne rejlő szent jósággal úgy döntött, hogy lesz olyan kegyes, és végigsimít az ujjaival az istennő vállán és hátán, anélkül, hogy jutalmat kapna érte. És egy pillanatig sem vette észre, milyen kellemes érzés az említett vállak és a hát. Nem is időzött el, és ha kétszer is végigment ugyanazon a ponton, az csak azért volt, mert a részletekre való odafigyelés a legfontosabb egy hivatásos átoktörő számára, és ő nem akarta gúnyt űzni a szakmából.

Zavaró dolog történt, miközben Draco a társa orvosi ellátásával (vagyis a tapintással) foglalkozott. Granger kezdetben nagyjából egy deszka merevségével reagált a vállalkozásukra, de a végére úgy tűnt, hogy elolvadt, mint a fagylalt, amit kissé túl sokáig hagytak a napon (mármint az a fajta fagylalt, aminek gyönyörű lapockái vannak).

Ez, feltételezte Draco, a piramis különösen párás természetének volt köszönhető, és annak a ténynek, hogy majdnem két teljes napon át nagyjából megállás nélkül izzadtak.

Amikor a lehető leghosszabb ideig (plusz még néhány plusz másodpercig, csak a biztonság kedvéért) elidőztek, visszatette a futkárlobonc eszenciát a zsebébe. Granger egy apró hangot adott ki, és egy kicsit megrázta a fejét, mintha vissza kellene térnie a jelenbe.

Ha más boszorkányról lett volna szó, Draco biztos lett volna benne, hogy élvezte volna, és csalódott lett volna, amiért vége lett. Azonban Granger volt az, és valószínűleg ki kellett rángatnia magát abból az álmodozásból, hogy Crucióval átkozza meg, amiért volt képe egy helyiségben állni vele.

– Eleget tértél vissza a rád jellemző élénkségedhez? – kérdezte, miközben Granger visszahúzta az ingét.

A lány megfordult, és némán bólintott, mielőtt lesütötte a szemét, és azt motyogta:
– Köszönöm. Bocsánat, hogy nehezemre esett hálásnak lenni. Én csak… – A boszorkány elhallgatott.

A férfi intett a kezével.
– Nincs szükség köszönetre. Ugyanolyan könnyen lehetettem volna én is. Te is ugyanezt tetted volna értem – mondta olyan magabiztossággal, amit nagyon nem érzett.

Hihetetlen módon a lány bólintott, a tekintete még mindig a földre szegeződött.
– Megtehettem volna.

Egy pillanatig csend volt, mielőtt a nő felsóhajtott.
– Nyolc éve vagyok átoktörő.

Draco megpróbált nem hiperventillálni az izgalomtól a további Granger-információk miatt.
– Miért mondod el nekem? – kérdezte hiperventillálás helyett.

A boszorka szeme végre ismét a férfiéra emelkedett.
– Megmentetted az életemet. – Megvonta a vállát. – Ezzel kiérdemeltél egy választ az egyik kérdésedre.

– Nem bánnád, ha megint majdnem meghalnál, hogy többet tudjak meg rólad? – érdeklődött nagyon udvariasan.

– Nem, baszódj meg – csattant fel a lány. – Menjünk azért könyvért, ami lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem.

És ezzel a pillanatnak vége volt, Granger pedig visszatért a normális kerékvágásba.


***


A piramisban továbbhaladtak. És tovább. És tovább. És tovább, és tovább, és tovább.

A szfinxek és a nagy ijesztő lény között biztosak voltak benne, hogy forró nyomon jártak.

Hat órával és újabb nyolc emelettel később már nem.

Voltak még fenevadak, csapdák, őrök, átkok, szfinxek, és még egy az óriási lények közül, amelyiknek ezúttal nem sikerült majdnem megölnie egyiküket sem. Találkoztak egy új lénnyel is, amely valamiféle szirénnek tűnt. Draco meglehetősen hülyét csinált magából (jelentős mennyiségű vagánykodás volt a dologban), amíg Granger kővé nem dermesztette, és párbajozott a szirénnel, aztán sikerült megölnie azt egy különösen hátborzongató módon, amikor kővé változtatta a férfi, majd összetörte.

Ez Draco véleménye szerint ez elég durva volt. A szirén ugyanis különösen buja természetű volt. Még akkor is, ha a nő megölte volna, mielőtt a kefélésre sor kerülhetett volna. Az legalább nem lett volna unalmas.

Draco azért élvezhette, hogy többször is a segítségére sietett, amikor olyan termekkel találkoztak, amelyekben különösen trükkös aritmetikát kellett alkalmazniuk. Személyes kedvence (teljesen ok nélkül) az a terem volt, amelyik nagyjából negyed akkora lett, mint egy seprűszekrény, amikor beléptek, majd azonnal le is zárta magát.

Granger egy ijedt „Ó, bassza meg!” -ot eresztett meg, amikor a szoba úgy összezsugorodott, hogy majdnem összeértek. Aztán még egy kicsit összezsugorodott, és a lány rákényszerült a férfihoz simuljon, a keze pedig automatikusan a varázsló mellkasához vándorolt, hogy megpróbálja magát megtámasztani.

Draco szinte biztos volt benne, hogy a tüdőnek van valami célja az emberi testben, de ezen a ponton őszintén szólva nem volt benne biztos, hogy mi lehet az a cél.

– Ó, csessze meg! – motyogta Granger az orra alatt.

Draco úgy döntött, hogy ez a kijelentés sajnos nem volt meghívás.

Minden létező istenséghez imádkozott, hogy az egész teste megértse a „viselkedj” szó fogalmát. Nagy volt az aggodalma, hogy nem minden anatómiai darabja fog eleget tenni ennek a kérésnek.

Granger sóhajtott egyet, aminek a szellőjét a mellkasán érzett. Sajnos csak egy merev fuvallat választotta el attól, hogy ő maga is eléggé merev legyen. Reménykedett benne, hogy a lány abbahagyja szörnyű légzési szokását.

Áh, a légzés. Erre való volt a tüdő. Draco úgy döntött, hogy még egyszer bele kell vetnie magát ebbe a tevékenységbe, nehogy áldozatul essen a legkevésbé nemes elfoglaltságnak: a halálnak.

– Furcsa, hogy itt összefutottunk – mondta Draco pimaszul vigyorogva, miközben lenézett a nyavalyás, aprócska kis koboldra. A rohadt aprócska kis kobold nézése alapján arra a következtetésre jutott, hogy ez nem volt a megfelelő dolog, amit mondhatott volna.

– Megöllek, és elmondom Obzognak, hogy megevett egy mantikór, ha továbbra is ilyenek mondasz – fenyegette meg a lány. Illetve megígérte neki.

Ismerte az ijesztő boszorkány gyilkolási hajlamát.

Granger azonban mintha nem vette volna észre, hogy a keze még mindig a mellkasán van, és enyhe mennyiségű tapogatózás tesz éppen.

A mai nap egy teljesen független okból Draco életének egyik legjobb napja is volt.

Úgy döntött, hogy nem tájékoztatja Grangert a kezei helyéről, nehogy abbahagyja a tapogatózást és kinyírja őt. A tapogatózás ijesztő módon az anatómiájának bizonyos részei is küzdöttek a „viselkedni” fogalmával, de úgy tűnt, az előnyök felülmúlják a hátrányokat, és hajlandó volt kockáztatni a biztos halált, hogy a lány továbbra is a testének minden olyan darabján tartsa a kezét, amellyel úgy érezte, hogy továbbra is érintkezni akar.

Granger összevonta a szemöldökét, ahogy a tekintete körbejárta az apró szobát, a gyilkossággal való fenyegetőzés hirtelen feledésbe merült.
– Nem úgy tűnik, mintha egy kicsit ritkább lenne a levegő?

Draco megpróbált levegőt venni, mivel a jelek szerint erre való volt a tüdő.
– Áh. Egyet kell értenem az értékeléseddel.

– Ugh. Bassza meg! – Megforgatta a szemét, majd levette a pálcáskezét, hogy ellenátkokat próbáljon ki, és szinte folyamatosan mormogjon az orra alatt. Ismét úgy tűnt, hogy nincs tudatában annak, hogy a másik keze még mindig a férfi mellkasán van. Draco ismét úgy döntött, hogy nem mutat rá erre.

Míg Granger erőssége az ellenátkok szóbeli létrehozásában rejlett, Draco felismerte, hogy az ő legjobb hozzájárulása a csapathoz az volt, ha egyenesen a számmisztikai számításokat választotta. Miközben Granger motyogott, és ügyetlenül próbált bonyolult mozdulatokkal hadonászni a pálcájával, állandóan a bordáit súrolva (a mai nap tényleg megpróbálta magasra tenni a lécet, hogy élete legjobb napja legyen), Draco elővarázsolt néhány pergament és egy tollat, és munkához látott, a papírt Granger feje fölött a falhoz tartva.

Az a mennyiségű okklumencia, amibe belekezdett, hogy figyelmen kívül hagyja Granger enyhe vonaglását, ami ellene irányult, és a kezét, ami még mindig a mellkasán volt, megérdemelte volna egy Merlin díjat. Eredetileg azt akarta mondani, hogy bronz fokozat, de amikor elkezdett írni, és ettől elmozdult, megduplázva a mozgás mennyiségét, úgy döntött, hogy legalább arany fokozatúra változtatja a válaszát.

Draco feljegyezte, hogy amint elhagyják a piramist, elmegy érvivel a miniszterhez.

Újabb egy percen belül Draco észrevette, hogy a levegő valóban eléggé gyér lett. Kissé megrázta a fejét, és megpróbált a pergamenre írt tintára koncentrálni. Granger motyogása kissé lelassult, és úgy tűnt, neki is szüksége van némi fejrázásra ahhoz, hogy koncentrálni tudjon.

Szántott tovább a pergamen, eltökélten, hogy nem hagyja, hogy az ijesztő boszorkány kísértse. Draco inkább azt kívánta, bárcsak a tüdeje ne igényelne ennyi oxigént.

Granger pálcamozdulatai egyre hanyagabbak lettek, és a szavai is kezdtek összefolyni. Aztán egy remek és szerencsétlen fordulattal teljesen abbahagyta a beszédet, és a feje előrebillent a férfi mellkasára.

Draco nem örült, hogy még csak ki sem élvezhette ezt a pillanatot, tekintve, hogy Granger oxigénje kezdett elfogyni, és meglehetősen hirtelen el fog halálozni, ha nem a számolásra koncentrál ahelyett, hogy a lány érzését élvezné, ahogyan hozzá préselődik.

Gyorsan pislogott, próbálta a maradék tudatát arra használni, hogy kitalálja az ellenvarázslatukat. De vajon a nemszinguláris Lie-algebrára volt szüksége, vagy a váltakozó négyes formákra?

Visszarángatta a fejét, és rájött, hogy elkalandozott. Mivel a szokásos aritmetikai leleménye cserbenhagyta, találomra kiválasztotta a váltakozó 4-es formát, és pánikszerűen számolt, amíg halkan fel nem zihált a megkönnyebbüléstől a megoldás láttán, amely egy ellenvarázslatot adott.

Granger nagyon-nagyon halkan lélegzett, miközben utolsó gondolkodási képességét is elővette, és ellenátkot mondott, négy próbálkozásra volt szüksége, mire végre működött, és a szoba visszatágult a megfelelő méretre, és újra oxigénnel látta el őket.

Ahogy a falak eltávolodtak tőlük, Granger kezdett összeesni, amitől Draco karjait kitárta volna, hogy átölelje. Leeresztette a lányt, miközben a toll és a pergamen a földre repült, és kényszerítette magát, hogy ne engedje, hogy a keze (vagy az agya) saját ötleteket kapjon.

Draco a lány mellett, egyszerűen a háttal ereszkedett a földre, örült annak, hogy teljesen fellélegezhet, miközben tüdőnyi levegőt szívott be, és hálás volt, hogy hallotta, ahogy Granger légzése kezd visszatérni a normális állapotba. Gyors diagnosztikai vizsgálatot végzett a lányon, és megállapította, hogy a csökkent oxigénszintnek nincs semmilyen elhúzódó hatása. Megkönnyebbült sóhajjal, egy tétlen kézmozdulattal eloszlatta a diagnosztikát, és visszahajtotta a fejét, hogy a plafont bámulja, amíg Granger fel nem ébred.

Az, hogy a lány élete azon múlott, hogy nem baszta el a gyors számolását, olyan izgalmat hagyott benne, amihez foghatót harminc éve tartó élete során még soha nem tapasztalt.

Újabb egy percen belül a boszorkány szemei kinyíltak. Igazi Granger-módra csak egy pillanatra volt szüksége, hogy számba vegye a helyzetet, mielőtt felnyomta magát, hogy leüljön, miközben Draco ugyanezt tette. Egy pillanatra értékelő pillantást vetett rá, egy árnyalatnyi meglepetéssel, hogy nem haltak meg mindketten. Draco enyhén sértőnek érezte a meglepetést.

– Hogy csináltad? – kérdezte a lány.

A férfi nagyon közömbösen vállat vont, mintha nem fulladtak volna meg majdnem.
– Egy sima operátort használtam a Dynkin rendszerben egy 4-es formációval.

Granger egy pillanatig üresen bámult rá. Hacsak Draco nem tévedett, úgy tűnt, mintha eléggé igyekezett volna elfojtani a Lenyűgözött kifejezését. Egy fojtott „Hmm” hangot adott ki, mintha a torka más hangot akart volna kiadni. Talán a Lenyűgözöttség elfojtott hangját, hogy illeszkedjen a Lenyűgözöttként elfojtott arckifejezéséhez. Draco úgy döntött, hogy ez a helyzet, és felpuffadt, amennyire az arroganciája szerint megérdemelte (ez sok volt).

Kinyitotta a száját, majd újra becsukta, mielőtt fogait összeszorítva kipréselte magából a szót:
– Köszönöm.

Elismerően bólintott vissza, miközben Draco azon tűnődött, vajon a Crucio kevésbé fájdalmas-e neki, mint az, hogy megmentették az életét. Aztán hirtelen meglehetősen kellemetlenül érezte magát, amikor rájött, hogy a nő eléggé ismeri az átkot ahhoz, hogy tudja a választ erre a kérdésre.

Granger körbepillantott, eloszlatva némi kellemetlenséget, mielőtt egy hosszú pillanatig a férfira nézett. Végül felsóhajtott.
– Egy újabb életmentés újabb választ érdemelsz. – Újabb pillanatnyi tétovázás következett, amit újabb sóhaj követett. – A sebhelyet az arcomon egy különösen kegyetlen küzdelemben szereztem.

Draco fojtott hangot adott ki, ami a Granger-információ szűretlen izgatottságából fakadó, a visítás határán volt. Olyan gyorsan kezdett kérdéseket pufogtatni, amilyen gyorsan csak a szája engedte, hogy megformálja a szavakat.
– Kivel volt a verekedés? Miről volt szó? Hogyan…

– Istenek, Malfoy. Nyugodj már meg, baszd meg! Csak egy kérdésre válaszolok.

Fintorgott.
– A „harcban” nem túl megfelelő válasz, tekintve a különösen lenyűgöző számolásomat. Nélkülem alaposan meghaltál volna.

Granger megforgatta a szemét.
– Rendben. Egy harcban volt egy olyan valakivel, aki nagyon is érdekelt a halálomban. Csak engem jobban érdekelt az ő halála.

Draco szemöldöke felszaladt, ahogy egy hosszú pillanatig némán, döbbenten bámult rá.

– Te… megölted? – kérdezte lassan, túlságosan megijedve ahhoz, hogy gyorsan formálja a szavakat, nehogy megijessze a lányt, és ő úgy döntsön, hogy rögtön a gyilkolásra ugrik.

Granger a maga végtelen ijedtségében megvonta a vállát.
– Azt hiszem, a „megöltem” túl udvarias kifejezés arra, amit vele tettem.

– Mit… mit tettél? – Draco halk hangon kérdezte.

A lány megrázta a fejét, miközben félrenézett.
– Hidd el, hogy nem akarod tudni a választ erre a kérdésre.

Egy pillanatra elhallgatott, miközben magába szívta ezt az információt, mielőtt végül megkérdezte:
– Miért ölted meg őt?

A lány arca elsötétült, ahogy visszanézett Dracóra.
– Elvett tőlem valamit.

Draco soha életében nem tartott még ennyire egy másik embertől. Pedig a pszichopata nagynénjét is beleszámította.

– Ki volt az? – fojtotta ki a szavakat.

Granger egy pillanatra félrenézett, állkapcsa összeszorult.
– Valaki, aki megérdemelte.

Az arca még egy pillanatig sötét maradt, a szemei dühvel teltek meg, és a távoli falra szegeződtek, mielőtt kifújta magát, és az arca visszatisztult az ürességbe.

Draco még soha nem találkozott olyan információval, amiről ennyire szeretett volna egyszerre többet és kevesebbet tudni.

Granger felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy meghozza helyette a döntést.
– Nincs több kérdés. Már négyel többre válaszoltam, mint amennyit kaphattál volna.

Draco csak egy kicsit duzzogott, miközben megfogta a kezét, és újra talpra állt.
– Egy utolsó kérdés. Nem fogsz megölni, ugye?

Granger felnézett rá, ijesztő mosollyal az arcán.
– Ne adj rá okot.

Aztán sarkon fordult, és átsétált a szobán, Draco pedig otthagyta a földbe gyökerezve, tágra nyílt, rémült szemekkel. Amikor végre rávette a lábát, hogy reagáljon a mozdulásra vonatkozó parancsára, dobogó szívvel követte a nőt a termen át, és folytatta útját a biztos halál felé a halálos piramisban. Draco akkor és ott kijelentette magának, hogy soha nem fog okot adni Grangernek arra, hogy megölje őt.

Továbbmentek, újabb ijesztő átkokat találva, amelyeket meg kellett törniük. Csütörtök este már olyan későre járt, hogy péntek reggel lett, és Draco teljesen meg volt győződve arról, hogy az elmúlt két nap több munkát jelentett, mint amennyit egész életében összesen valaha is végzett. Granger volt olyan kedves, hogy megengedte nekik, hogy megálljanak enni. Egészen nagylelkű volt azzal, hogy sok száz kalória elégetése után hat-nyolc óránként megengedte Dracónak, hogy táplálékot fogyasszon.

Újabb hasító átjárókkal találkoztak, és Thomas, a furkász élvezte a testmozgást, miközben segítőkészen elkalauzolta őket a halálba torkolló ijesztő ösvényektől, és továbbvezette őket egy könyv irányába, amely talán létezik, talán nem.

Péntek délután Granger kegyesen megengedte nekik, hogy aludjanak, tekintve, hogy huszonnégy órán át ébren voltak egyfolytában. Már megint.

Találtak egy kisebb szobát, ahol mindketten teljes öt percet töltöttek azzal, hogy minden egyes védekező varázslatot bevetettek, ami csak eszükbe jutott. Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy maga a Sötét Nagyúr is át tudott volna jutni a védelmükön, még ha a világ összes ideje is adott volna rá. Leginkább azért, mert Granger azzal töltötte volna az időt, hogy újakat találjon ki.

– Felváltva őrködjünk? – érdeklődött Draco.

Granger megrázta a fejét.
– Nem szükséges. Van egy őrkutyám.

Draco végtelen zsenialitásában feltételezte, hogy ez nem szarkazmus.

Granger végtelen ijedtségében valóban nem szarkazmust használt.

Amikor a végtelen zsebének mélyéről (ekkor már meg volt győződve róla, hogy az szó szerint végtelen) megidézte nekik ágyakat, ő pedig pokrócokat varázsolt és lefeküdtek aludni, Draco hallotta, hogy a nő mormog valamit, és hirtelen egy krup ült Granger ágyán, aki körbe-körbe forgolódott, hogy a mellkasához gömbölyödjön.

– Honnan a Mardekár nevéből szereztek ti bestiákat? – kérdezte Draco zavartan.

Granger a szoba túloldalán álló priccséről ránézett, és megvonta a vállát.
– Ahonnan az ujjakat. Menj aludni.

A férfi gyanakvó pillantást vetett rá.
– Mi ennek a neve?

– Calypso. Hajlamos harapni anélkül, hogy túl sok kérdést tenne fel. Nem javasolnám, hogy feldühítsd.

– A dühös állatok természetüknél fogva vonzódnak hozzád, tekintve, hogy a személyiségetek összeegyeztethető?

A baziliszkusz-tanonc nem örült ennek a kérdésnek.

– Menj a picsába aludni, Malfoy!

Granger egy kézmozdulattal elfújta a teremben lévő fáklyákat, így csak az ajtóból szűrődött be fény. Draco sokáig ébren feküdt a sötét szobában, tekintete Grangerre szegeződött, miközben a lány létezését forgatta a fejében.

Egy boszorka, aki iránt az iskolában évekig ellenszenvesen viselkedett, mára olyan nővé érett, aki képes volt gyilkolni. Brutálisan. Látszólag lelkiismeretfurdalás nélkül. A legkisebb habozás nélkül vágta el a karját. Négy emberi ujj volt a zsebében. Potenciálisan egy egész test. Örömét lelte abban, hogy állatokat ölhetett meg riasztóan kreatív módon. Egykori legjobb barátai tíz éve nem látták.

Draco őszintén szólva nem volt benne biztos, hogy voltak is barátai. Úgy tűnt, hogy a könyveken és az átoktörésen kívül semmi másért nem élt.

Draco ugyanannyi nap alatt másodszor érezte fájdalmas szúrást a szívében.

Felült, hogy elfogyasszon egy fiola álomtalan álmot, és érezte, hogy pillanatokon belül álomba rántja. Ahogy a szemei lecsukódtak, utolsó pillantása Grangerre és a teljesen semmiből érkező krupjára esett.

Mintha nem is telt volna el sok idő, mire meghallotta a lány mozgását, és a kávé csábító illatára ébredt.

Mint kiderült, az illat volt az egyetlen, ami csábító volt. A mugli instant kávé hagyott némi kívánnivalót maga után.

Megreggeliztek egy kicsit, majd ismét útnak indultak, és szerencsétlen módon rendkívül halálos csapdákkal találkoztak, amelyek csak Granger boldogságát fokozták. Feltételezte, hogy el tudta fogadni a halálos csapdákat, amíg azok Grangernek boldogságot eredményeztek.

Aztán szombat reggel végre, végre (miután kedd este elkezdték ezt a kalandot), egymás után tizenhárom szfinxszel találkoztak, amelyek egy terembe vezették őket.

A terembe.

Középen egy talapzaton egy könyv állt, amelyre egy izzó fénycsóva világított le, megmutatva a benne szállingózó, csillogó porszemeket.

Mindketten szemrevételezték a szobát, de nem találtak semmit. A mágikus vizsgálat sem mutatott ki semmit. Egy Granger Hitelesített Vizsgálat™ az általa kitalált varázslatokkal pontosan semmit sem adott vissza.

Gyanakvó pillantást váltottak. Granger pálcája ismételten az arcához ért, miközben a lány a homlokát ráncolta.
– Hmm.

– Repülhetnénk? – javasolta Draco.

– Nos, mivel nincs seprűm, ez nem tűnik ideális megoldásnak – ellenkezett Granger egy szemforgatással.

Draco igyekezett a lehető leglazább maradni, ahogy a következő mondat elhagyta a száját.
– Repülhetnél velem.

A szemek összeszűkítésébe fogott.

– Hogy megtapogathass, te fasz? – gúnyolódott a lány.

Draco a lány gúnyolódására a sajátjával válaszolt.
– Mintha a legcsekélyebb érdekem is fűződne ahhoz, hogy megtapogassalak.

További elismerést küldött az istenségeknek, hogy Granger nem legilimentor.

Megforgatta a szemét, miközben csend telepedett köréjük.

– Rendben – engedett végül. – De csak azért, mert a piramis szinte biztosan össze fog omlani, amikor felvesszük a könyvet.

Draco megpróbált egyszerre közömbösnek tűnni a piramis összeomlásának gondolata miatt, és elégedetlenkedni a puszta gondolattól, hogy az a nevetséges test az ő testéhez érjen.

A lány összeszűkítette a szemét.
– Ez a te ötleted volt. Ne próbálj úgy tenni, mintha mérges lennél miatta. Mindketten tudjuk, hogy nem vagy az.

A gúny, amit Draco kiengedett, nem is lehetett volna kevésbé meggyőző.

– Szedd össze a rohadt seprűdet, te nagyképű felfuvalkodott sárkány – csattant fel Granger.

Draco nem engedett a terroristák követelésének.

Legalábbis ezt mondta magának, miközben Invitóval előkapta a seprűjét.

Ahogy felült rá, észrevette, hogy bizarrul dobog a mellkasában a szíve a gondolatra, hogy Grangert magához szorítja anélkül, hogy egy ragasztó bűbájt alkalmazna, vagy ha a lány eszméletlen lenne, vagy ha minden csontja összetörne.

Ez különösen felesleges és furcsa dolog volt, ami miatt ideges volt. Gyakran bőségesen elég szexet folytatott boszorkányokkal. Ilyen helyzetek során nem tapasztalt idegességet. Hogy lehetett idegesítő, hogy Granger ugyanarra a seprűre ült, teljesen felöltözve, amikor a kefélés miatt volt ideges?

Talán egyszerűen azért, mert ijesztő volt. Bizonyára ez volt az oka. Attól félt, hogy a lány bármelyik pillanatban megfordul és Avada Kedavrát varázsol. Más oka nem volt. És hogy a nő a társa volt, és hogy bármilyen érdeke fűződött ahhoz, hogy megérintse, ez szigorúan kizárt volt.

Amikor Granger rájött, hogy a seprű túl messze van a földtől az apró testéhez mérten, Draco felajánlotta, hogy felveszi.

Meglepődött, hogy a baziliszkusz-tanonc tekintete nem ölte meg azonnal.

– Engedd lejjebb a seprűt, te kibaszott pöcs!

Draco úgy döntött, hogy ennek így több értelme van.

Amikor a lány már a seprűn ült, elszántan elég messze előre, hogy ne kelljen hozzáérnie, a folyosó másik végéből gőgös cöcöcö hangzott.

Draco irányba állította a seprűt, és Winstont és Hamisht találta a folyosó bejáratánál állni, önelégült kis vigyorral.

– Nocsak, nocsak, ki van itt? – Winston, a tweedruhás, angol bajuszos férfi orrhangon gúnyosan vicsorgott.

– Úgy tűnik, két hozzá nem értő szerelmespár, Winston – gúnyolódott Hamish, a tűsávos öltönyös, nyélbajuszos férfi.

– Ez csak egy kibaszott vicc lehet – nyögte Granger. – Hogy a picsába találtál ránk? – követelte a választ.

– Nagyon is hozzáértőek vagyunk – szipogta Winston.

A nő megforgatta a szemét.
– Hát persze, hogy kurvára. Tekintve, hogy az egész kibaszott piramist ki kellett ürítenünk a ti inkompetens seggetek miatt.

– Ha félreállnátok, Winston és én szívesen levesszük a kezeitekről ezt a legújabb kincset –parancsolta Hamish dübörgő hangon, olyan hangon, mint aki nem tudja, hogy az előtte álló boszorkány valószínűleg varázslat vagy fegyver nélkül is meg tudná ölni.

Granger gúnyosan vigyorgott.
– Azt sem tudod, mi ez. És még ha tudnád is, a leghalványabb kibaszott fogalmad sem lenne róla, hogy mihez kezdj vele.

Hamish gőgösen gúnyolódott.
– Valóban tudjuk. Ez Thot könyve.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz. Baszódj meg! – vicsorgott Granger. – Megátkozlak, ha nem mész el!

– Ó, nem hinném, hogy egyelőre elmegyünk, Granger – vigyorgott Winston. – Addig nem, amíg meg nem szereztük a könyvet.

Granger Draco felé fordult, hogy azt mormolja:
– Megszerzem a könyvet. Te meg átkozd meg őket a picsába!

– Szívesen – erősítette meg suttogva egy biccentéssel.

A férfiak mintha tudták volna, mit terveznek, mert mindketten elővették a pálcájukat.

– Ne olyan gyorsan, Granger! A könyvvel együtt szándékozunk elmenni innen – mondta Hamish fenyegető hangon.

– Készen állok – motyogta, miközben hátrébb csúszott, és a férfihoz szorította magát.

Draco nem bánta ezt a fordulatot, ahogy a seprű megragadásának ürügyén – és határozottan nem abból a vágyból, hogy jobban megérintse Grangert (elvégre a társa volt, ő pedig profi) – előrehajolt, miközben a másik kezével a pálcáját markolta.

– Kész. GYERÜNK! – kiáltotta.

Visszairányította a seprűt a helyiség felé, és előrevágott, miközben megpördült, pajzsokat dobott fel, és minden különösen csúnya átkot kilőtt, ami csak eszébe jutott.

Hamish és Winston a jelek szerint nem jöttek játszani, mivel zöld villámok száguldottak feléjük, figyelmen kívül hagyva a pajzsokat, és arra kényszerítve Dracót, hogy megpördüljön a seprűvel, a karja pedig automatikusan Granger dereka köré tekeredett, hogy magához szorítsa, miközben szaltóztak a levegőben. Többször is megpróbálta közelebb vinni őket a könyvhöz, de nehezen tudta ezt megtenni, mivel a két kis szarházi továbbra is megpróbálta Avadával megátkozni őket, a célzásuk egyre pontosabb lett, ahogy a folyosón a szoba felé rohantak.

– Invitózd! – kiáltott fel Draco, amikor kénytelen volt lezuhanni, majd visszarugaszkodni, hogy elkerülje a két ijesztő villámot.

– Nem tudok, te kibaszott barom! – üvöltött Granger vissza. – Vigyél közelebb!

Draco összeszorította a fogait, miközben valami enyhén vagy közepesen megkérdőjelezhető dolgot tett, és a pálcáját a folyosó fölé irányította, ahol éppen azok a faszok voltak.

– Bombarda!

Egy hangos robbanással a kövek morzsolódni kezdtek, és a földre zuhantak, elvágva Winston és Hamish útját feléjük.

Abban a pillanatban, amikor az első kövek elállták az átjárót, hatalmas lendülettel sürgette előre a seprűt, Granger keze felkapta a könyvet, miközben elszáguldottak mellette.

Ahogy az elvesztette az érintkezést a talapzattal, a piramis rázkódni kezdett, igazolva a boszorkány feltételezésének a helyességét.

– MENJ! – kiáltotta, és a terem oldalában lévő nyitott ajtó irányába mutatott.

Draco előre rohant, miközben a lány a zsebébe dugta a könyvet. Mielőtt néhány méternél többet tettek volna meg, a mennyezet omlani kezdett előttük, ami arra késztette Dracót, hogy oldalra rántsa a seprűt, és épphogy elkerülje, hogy a lezuhanó kövek összezúzzák.

– Egyenesen! Majd én blokkolom őket! – kiáltotta a lány a földre zuhanó kövek fülsiketítő hangja fölött.

Bízott Grangerben, hogy hű marad a szavához, és nyaktörő sebességgel sürgette a seprűt, végigszáguldott a folyosókon, épphogy elkerülve a körülöttük összeomló falakat, gyors reflexeire a seprű manőverezésében, és Granger őrült varázslatos képességére hagyatkoztak, hogy a hatalmas kövek ne nyomják össze őket.

Draco egy T-hez ért, és a bal oldali utat választotta, megfordította a seprűt, hogy lefelé száguldjon a folyosón, csakhogy azt látta, hogy az több méterrel beljebb omlott be. Elkezdett visszafordulni, mielőtt egy suhogást hallott.

Egy nagyon ismerős hangú suhogást.

Halványan érzékelte, hogy Granger kiabál valamit.

Tudta, hogy már nincs idő arra, hogy visszaérjen a folyosóra.

Nem volt hova menniük.

A legcsekélyebb habozás nélkül Draco megtette a legbátrabb dolgot, amit életében valaha tett.

Visszafordította a seprűt, és ezzel Granger és a lándzsák közé állt, amelyeket nem lehetett blokkolni.

hozzászólások: 0