1. fejezet
Draco Malfoy munkát kap

Draco Malfoy egyszóval unatkozott. Két szóval élve: nagyon unatkozott. Három szóval: nagyon-nagyon unatkozott. Négy… Nos, nem kell túlzásba vinni a mondanivalót.

Draco Malfoy unatkozott, és úgy tűnt, semmit sem tudott tenni az ellen, hogy orvosolja a legrosszabb helyzetet, amelyben valaha is találta magát.

Elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt inni a haverjaival átmenetileg szórakoztató volt, de végső soron unalmas. Olvasni? Borzasztóan száraz, ha nem volt az ölében egy gyönyörű boszorkány, akivel érdekesebbé tehette volna a tevékenységet. A kertekben gyönyörködni? Fárasztó. Annyi galleont elkölteni egyszerre, amennyit csak tudott? Unalmas. Az őszintén szólva obszcén vagyonával uralkodni? Ingerszegény. Boszorkányokkal beszélgetni, akik még csak nem is hallottak a számmisztikáról? Kifejezetten borzalmas.

Rövid ideig fontolgatta a kiméra tenyésztést, de úgy döntött, hogy az arca túl szép ahhoz, hogy elrontsa egy amolyan elkerülhetetlen, szörnyszülött-kiméra tenyésztés során elfordulható incidens, amely semmiképpen sem kapcsolódna a kiméra tenyésztésre vonatkozó döntéséhez.

És így a legrosszabb döntés, amit bármelyik Malfoy valaha is hozott a történelemben, és amivel Draco zavarba hozott minden Malfoyt, aki valaha élt, és úgy döntött, hogy munkát vállal.

Természetesen ő volt Draco Malfoy, és így nem akármilyen munka lehetett számára elég jó. A legjobb munkának kellett lennie. A tökéletes munkának kellett lennie. Olyan kellett lennie… nos, olyan munkának kellett lennie, ahol alkalmaznak egy olyan volt halálfalót, akit maga a pszichopata Bellatrix képzett ki.

Egy irodai munka nem valószínű, hogy túlságosan is alkalmas lenne egykedvűségének orvoslására, és ha tippelnie kellett volna, akkor így leginkább elvesztegetné a párbajozáshoz, a védekezéshez és a kínzások elviseléséhez való tehetségét. Aurori pálya pedig szóba sem jöhetett, már ami az egész „volt halálfaló” helyzetet illeti. A bájitaltan professzori poszt betöltése valószínűtlennek tűnt, mivel nem igazán tudta elképzelni, hogy McGalagony beleegyezik abba, hogy a Sötét Nagyúr egykori követője fiatal elméket formáljon, és amúgy sem valószínű, hogy ez elegendő lehetőséget biztosítana egy halálos harcra.

Mint kiderült, az, hogy illetlen mennyiségű galleont és egyéb kincseket tartott a Gringotts páncéltermében, eléggé érdekeltté tette a bankot abban, hogy bármit megtegyenek azért, hogy továbbra is ott tartsa az említett illetlen vagyont, és hajlandóak voltak elnézni az olyan apróbb vétkeket, mint hogy Draco egykori halálfaló volt, annak érdekében, hogy átoktörővé váljon.

Az, hogy RBF és RAVASZ szinten is jelesre vizsgázott számmisztikából, segítette az ügyét, ahogyan az is, hogy ősi rúnákból, átváltoztatástanból, bájitaltanból és bűbájtanból kiválót kapott, harminckét nyelvet beszélt folyékonyan, és lenyűgöző párbajképességekkel rendelkezett. Minden vizsgán jelesre vizsgázott, a számmisztikai vizsgarészén csak átvitorlázott, a fizikából jelest kapott, a repülési vizsgán fenomenálisan teljesített, és minden tekintetben lenyűgözte a vizsgáztatókat, akik azt mormolták, hogy az ő pontszámai majdnem olyan jók, mint azé a boszorkányé.

Szóba került, hogy „azt a bizonyos boszorkányt” társául jelölik ki, de ez a boszorkány utálta, ha társa van, és megvolt az esélye annak, hogy megpróbálná megölni azt, aki megkísérelne számára egy újat kijelölni. Azonban ez a boszorka többször is majdnem meghalt, riasztóan sokszor, és a munkaadói pedig túlságosan is lelkesen törekedtek arra, hogy továbbra is életben maradjon.

Az említett pontszámok és az ominózus megbeszélés alapján arról leginkább valószínűtlen esetről, hogy ez a boszorkány bárkit is megölne, aki megpróbálna neki társat kijelölni, úgy döntöttek, mégis ő lesz a párja.

És így találta magát Draco a Gringotts bejáratának kellős közepén, ahol Bedvig átvezette az csillekocsikhoz, hogy találkozzon „vele”, aki lehet, hogy megöli őt és/vagy Bedviget, de az is lehet, hogy nem.

Ahogy a kocsi száguldott a síneken, Draco kérdésekkel találta magát szemben.

Első kérdés: Mi a Merlin nevét keresett ott?

Úgy látszik, az elviselhetetlenül drága lángnyelv whisky iszogatása a haverjaival kevésbé volt érdekes, mint a munka. Rémisztő gondolat, ha valaha is volt neki ehhez hasonló.

Második kérdés: Mi a fenéért volt érdekesebb egy munka, mint elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt inni a haverokkal?

Nem tudta. Lásd az 1. kérdésre adott választ.

Kérdés: Ki volt az a „nő”?

Szintén nem ismerte a választ, de alig várta, hogy megtudja. Valaki, aki még nála is zseniálisabb lenne? Ez lehetetlennek tűnt, és mégis itt volt. Rájött, hogy rémisztő módon ő volt a második legjobb.

Soha nem heverte ki azt a borzalmat, hogy a második legjobbnak kellett lennie a Roxfortban a nagyokos kis okostojás mögött. De – biztosította magát – abból a lányból, aztán soha nem lesz átoktörő. Ez veszélyes és izgalmas volt, és határozottan Nem Unalmas, ami azt jelentette, hogy annak a boszorkánynak a számára teljesen tabu volt.

Különben is, úgy tűnt, tíz évvel ezelőtt teljesen eltűnt a hírfolyamból, így nyilván valami rettenetes könyvtáros lett belőle. Valami igazán nagyképű.

Negyedik kérdés: Túl késő lett volna visszafordítani az egészet, hazamenni, lezuhanni egy székre, és szundítani, folytatva azt a munkát, amit eddigi felnőtt életében valaha is végzett?

Egy szerencsétlen fordulat folytán valószínűleg igen.

Amikor a csille megállt, és a kobold egy páncélteremhez vezette, végigfuttatta hosszú ujját az ajtó közepén, közben Draco fontolóra vette, hogy elszalad. Olyan okokból, amelyeket nem teljesen értett, és egy olyan döntést hozott, amitől szinte azonnal megbánta, hogy nem futott el.

Ahogy a páncélterem ajtaja elolvadt, Draco szemöldöke majdnem teljesen felszaladt az arcán, amikor meglátta a boszorkány hátát, amint lehajolt, hogy megnézzen valamit a páncélterem másik oldalán. A varázsló agya máris vadul járni kezdett, ahogy minden olyan pillanatra gondolt, amit azzal tölthetett, hogy nézegetheti azt az abszolút tökéletes feneket abban a hihetetlenül szűk nadrágban (lehetett egyáltalán azt nadrágnak nevezni akkoriban?), azokat a formás combokat, a csípőt, amitől a szájában összefutott a nyál, azt a tökéletes derekat, a tetoválásokkal borított hihetetlen karokat, azt a göndör… sörényt… a…

JAJ, NE!

Draco döntése, hogy munkát vállal, egyben „A Legrosszabb Döntés, Amit Bármelyik Malfoy Valaha Is Hozott A Történelemben” -ről, visszavonhatatlanul „A Legeslegrosszabb Döntés, Amit Bármelyik Lény Valaha Is Hozott A Történelemben” -re fordult át.

Mielőtt a férfi elmenekülhetett volna, Granger maga is felállt, és megfordult, kezét a csípőjére tette, arcán azonnal egy mogorva fintor képződött, amit egy undok grimasz, egy gúnyos mosoly és egy szemforgatás kísért.

A csalódottság igazán lenyűgöző kalaptrükkje.

Granger őszintén szólva… le volt nyűgözve.

Draco kényszerítette magát, hogy ne kacagjon, miközben megbékélt a lány egészen új létezésének formájával. Ha nem lett volna az a nevetséges hajsörénye, nem volt benne biztos, hogy felismerte volna. A tíz évnyi öregedéstől eltekintve, a lány nem is hasonlíthatott volna kevésbé arra a Grangerre, akivel együtt nőtt fel, és akit éveken át piszkált.

Granger ezen változatával – döntött gyorsan a férfi – semmiképpen, semmilyen formában nem szabadna szembeszállnia, mert tartott az azonnali haláltól.

Draco szeme minden egyes izomfoszlányt megragadott, amit a lány nevetségesen szűk fekete nadrágja és pólója felfedett. A csupasz karján egy okkami tetoválás látszott, amely az egyik karja egészét kék örvénybe borította, csőrével a keze felé csattant, a másikon pedig egy gonosz baziliszkusz, amely szédítő zöld spirálba burkolta a karját, csupasz agyarakkal és villogó szemekkel a csuklóján. A mellkasának oldalán egy ragyogóan vörös főnix repült fel, fekete csőrét néma hívásra nyitva a boszorkány torkán.

A tetoválások riasztó realizmusa, párosulva a csipkézett heggel, amely a halántékától a száján át az állkapcsáig futott, valamint a bőrén szétszórt kisebb sebhelyekkel, és a mindkét combján lévő pálcatartókkal, egy ijesztően veszélyes nő képét tette teljessé, akivel nem szabadna baszakodni, de mindenképpen meg kellene baszni.

Abban a pillanatban Draco számára egy újabb kérdés maradt.

Ötödik kérdés: Malazár nevére, mikor lett a Könyvmoly Mindentudó Grangerből istennő?

Talán a fény trükkje volt? Megfordítva, lehet, hogy valamikor beverte a fejét, és a nő csak a képzelete szüleménye volt.

E mellett a lehetőség mellett döntött, hogy fenntartsa a valóságot.

Ettől függetlenül ez az új helyzet különösen szerencsétlen volt. Az új munkatársa egy istennő volt. Egy istennő, akinek a közelében jelentős mennyiségű időt tölt majd. És ha tippelnie kellett volna, ha azt gondolná, hogy a munkatársa egy istennő, nos, akkor talán minden érintett fél rossz szemmel néz volna.

– Bedvig, mi a faszt keres ez itt? – követelte a nő koboldok nyelven.

A kobold ingerült pillantást vetett rá.
– Múlt héten kétszer is majdnem meghaltál. Obzog már átbeszélte ezt. Társat jelöltek ki neked. Ez nem képezi további vita tárgyát.

A lány szeme összeszűkült.
– Beszélni fogok vele erről az abszolút kibaszott baromságról. Nincs szükségem partnerre, nem is akarok, és az is biztos, hogy nem akarom ezt a faszt.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen igazságtalan. Persze, harmadévben megátkozta a lányt, de az csak véletlen volt. És a boszorka a Sötét Nagyúr Legyőzőinek oldalán állt, ő pedig a Nem Teszem Ezt oldalán, de ez persze nem az ő döntése volt. És az, hogy a nagynénje megkínozta Grangert, nos, nem az ő hibája volt. És az, hogy hat éven át könyörtelenül terrorizálta az iskolában, és vérségével kapcsolatos szidalmakkal illette, ez pedig… nos, ez az ő hibája volt.

De hogy fasznak nevezte? Ez már túlzásnak tűnt.

Draco gúnyos fintorral védte meg a becsületét.
– Mintha a legcsekélyebb érdekem is fűződne ahhoz, hogy veled legyek párban.

Granger szeme még jobban összeszűkült.
– Az isten szerelmére, hogyan sikerült neked társulnod velem?

Egy olyan mozdulattal, amit Draco indokolatlanul nagyra értékelt, Bedvig közbeszólt, és megvédte helyette a becsületét.

– Malfoy a második legmagasabb pontszámot kapta a vizsgákon, amit valaha láttunk. Nagyon közel állt a tiédhez.

– Tényleg? – kérdezte a lány, ami igazából nem is kérdés volt, hanem inkább hitetlenkedő, alaposan retorikus és fanyalgó kijelentés a Lenyűgözöttség állapota miatt.

Megforgatta a szemét.
– Rendben. Akkor, ha mindenben ilyen rohadtul kiváló vagy, akkor törd meg az átkot ezen – követelte, miközben a mellette lévő ládára mutatott. – Szánalmasan könnyűnek kell lennie, ha ennyire képzett vagy.

– Természetesen – mondta Draco a legnagyobb igyekezetével a közömbösségre törekedve, noha a legkevésbé sem volt közömbös a kilátás miatt, hogy Grangert felbosszantsa.

Odasétált, magával hozva a nemtörődömséget, ahogy lehajolt, hogy megvizsgálja a nagyon egyszerűnek tűnő, nagyjából akkora ládát, mint amekkorában kviddicslabdák voltak. Körbebökött a pálcájával, mondott néhány felderítő varázslatot, majd hátraugrott, amikor a láda megpróbálta megharapni.

Majdnem zihált izgalmában. Egy láda, ami megpróbálja megharapni, nem volt unalmas.

Granger ott maradt, ahol volt, és csak a férfi kedvéért egy lehangolt szemforgatás díszelgett az arcán. Megpróbált nem túlságosan hízelgőnek tűnni.

– Már most megdöbbentettek az izgalmas képességeid. – Húzta ki magát a lány.

Draco nem törődött vele, és egy pillanatig a ládát tanulmányozta, amint az kidülleszti a nyelvét, és az agyarait mutogatja rá. Amikor az előrenyomult, félreugrott az útjából, és egy Immobulust varázsolt, megállítva azt a levegőben. A pálcája néhány további mozdulatával megtalálta az utánzó bűbájt, amit elsőre kihagyott. Kínos hiba volt, ha valaha is elkövetett ilyet.

Amit nem követett el, hogy tisztázzuk.

Nos, ez volt az egyetlen. De más nem volt.

Egy gyors ellenvarázslattal eltüntette a láda agyarait és nyelvét, és a pálcája egy mozdulatával visszareptette oda, ahol volt. Ahogy a láda elhaladt mellette, valami mást is érzett a körülötte lévő levegőben.

Csak egy pillanatba telt, mire észlelte, hogy mi az. Egy elkiáltott varázsigével egy elszigetelő bűbájt varázsolt rá abban a pillanatban, amikor a láda felrobbant. Hacsak a szeme nem tévesztette meg, Granger valóban döbbenten felvonta a szemöldökét, és hátrált egy lépést.

Amikor a füst eloszlott, és egy tökéletesen ép ládát hagyott maga után, amire még néhány észlelővarázslatot mondott, majd ismét leguggolt, hogy az egyik ujjával megbökje.

Miután sikeresen nem halt meg, Draco felegyenesedett, és lenézett Grangerre.

Istenek, mindig ilyen alacsony volt? Átkozottul apró kis kobold.

Az arcára kiülő mogorva tekintet azt jelezte, hogy vagy A: igazán nagyot csalódott benne, vagy B: igazán nagyon imponált neki, és a nő kiakadt emiatt.

– És mondd csak, honnan tudtad, hogy fel fog robbanni? – érdeklődött, amiről Draco csak feltételezni tudta, hogy ez őszinte, udvarias érdeklődés volt.

Megvonta a vállát, a lényéből csöpögött a nemtörődömség, mintha nem halhattak volna meg majdnem az imént.
– Éreztem az átkot, amikor elhaladt mellettem. A robbanás átkoknak van egyfajta… hullámzó érzésük.

Hosszú, pillanatnyi csend következett.

– Még mindig beszélni fogok Obzoggal – csattant fel.

A varázsló úgy döntött, hogy ez a B eset.


***


Amikor Bedvig otthagyta őket, hogy potenciálisan megölhessék egymást, Granger megidézett egy széket a páncélterem sarkában, és bosszús fújtatással belehuppant, az ingerült unalom mintapéldányaként, ahogy hátradőlt, egyik karját a szék háttámlájára vetette, egyik térdét behajtotta, alkarját ráejtette, pálcája lazán lógott az ujjbegyei között.

Miközben a páncélterem sarkában ült és bíráskodott, Dracón tesztet teszt után futtatott, alig mozdította meg az ujjait, hogy megidézzen valamit, vagy megátkozzon egy tárgyat, vagy időnként egyenesen rá lőjön egy átkot (Fel kell készülnöd arra, hogy bármi megtörténhet – gúnyolódott, amikor a férfi nyafogott emiatt).

Granger egész nap teljesen lenyűgözhetetlen maradt, ez az állapot eléggé erőltetettnek tűnt, mivel a férfi látszólag hibátlanul ment át a tesztjein, ha az arcán tükröződő mélységes mogorvaságból lehetett valamire következtetni.

Átkozott dolgokat észlelt, más tárgyakat köpködő tárgyak elől tért ki, az őt üldöző ijesztő dolgok elől elfutott, számmisztikai problémákat oldott meg, átkokat tört meg.

Draco összességében úgy érezte, hogy büszke volt magára, és Granger most biztosan le van nyűgözve tőle.

A boszorkány nem volt az.

Amikor már egy olyan időponthoz értek, amikor már kénytelenek voltak ebédet fogyasztani, a boszorka elviharzott, hogy beszéljen Obzoggal, miközben Draco a Foltozott Üstbe sétált, hogy bekapjon egy falat zsíros kocsmai ételt. Majdnem elájult a rémülettől, hogy kettőig nem ebédelhetett. Nem volt benne biztos, hogy életében valaha is ilyen sokáig bírta evés nélkül, és nem tudta meggyőzni magát arról, hogy nem fog meghalni.

A döntéseket jelentős sajnálkozással mérlegelte, miközben evett, és azon vitatkozott magában, hogy visszatérjen-e a bankba.

Talán a legzavarosabb cselekedettel, amit Draco valaha is tett egész életében, hogy visszatért a bankba.

Granger egyszerre tűnt meglepettnek és lenyűgözhetetlennek ettől a döntéstől.

– Obzog fenntartotta, hogy továbbra is együtt fogunk dolgozni, én pedig „szabadon elhúzhatok a picsába”, ha nem értek vele egyet. Kicsit más szavakat használt, de a célzás benne volt. – Összeszűkítette a tekintetét, ahogy a férfira nézett. – Az, hogy nem térsz vissza, volt az utolsó reményem, hogy kijussak ebből a rémálomból.

– És mégis itt vagyunk – szólt a férfi, és megpróbált lazának tűnni, amiért egy zárt páncélteremben tölti az idejét a feldühödött Grangerrel.

Úgy látszik, egy mérges Granger gondolata nem volt elég ijesztő számára, és helyette egy feldühödött Grangerre volt szüksége. Így hát, mint az abszolút zseniális varázsló, aki kétségtelenül ő volt, úgy döntött, hogy megkérdezi:
– És hogy lehetsz te a leglenyűgözőbb átoktörő, ha gyakran kishíján belepusztulsz ebbe?

A lány olyan pillantást vetett rá, amellyel képes volt arra, hogy már a puszta vizuális érintkezéssel is kinyírja.

Nem tette, de csak épphogy.

– Mert én végzem a legnehezebb átoktöréseket és visszaszerzéseket. Amik, mint kiderült, veszélyesek. Vad fogalom ez neked, ebben teljesen biztos vagyok – válaszolta egy ingerült szemforgatással.

Mivel nem gyilkolták meg az első kérdéstől, a férfi úgy döntött, hogy feltesz még egyet.

– Akkor miért foglalkoztál valami mezei ládával, mint az az utánzó láda, ha nem tudtad, hogy közvetlen robbanásveszélyben vagy?

A nő ismét megforgatta a szemét.

Draco észrevette, hogy gyakran csinálja ezt. Megvitatta magában, hogy számontartja-e ezeket, de elképzelte, hogy ennek száma rövid időn belül nyomasztóan nagy lesz. Ő pedig túlságosan is el volt foglalva a NEM haldoklással ahhoz, hogy szellemi erőforrásait arra fordítsa, hogy feljegyezze, hányszor is forgatta Granger a szemét.

Az biztos, hogy aznap reggel nem töltött túl sok időt azzal, hogy nézze azokat az aranyló mogyoróbarna… ööö… barna szemeit. Csak barna.

– Mert azért voltam ott, hogy egy székkel foglalkozzak, ami mantikórrá változott, amikor valaki ráül – magyarázta, és ingerültsége csak potenciálisan érte el minden idők legmagasabb szintjét. – Mindenki más túlságosan félt bemenni a páncélterembe. Épp akkor bukkantam rá az utánzó ládára, amikor te megjelentél.

Dracónak újabb kérdés jutott eszébe.

Hatodik kérdés: Malazár nevében mikor lett Granger Nem Unalmas?

Akkor történhetett, amikor senki sem figyelt. Talán valamiféle alkut kötött egy démonnal. Olyan típusnak tűnt.

Draco megőrizte közömbösségét olyasmi kilátásban, hogy egy mantikór miatt kell bemennie egy páncélterembe. Inkább úgy érezte, mintha kitüntetést érdemelne azért, hogy ilyenkor képes volt közömbösnek maradni.

– Á, értem. Buta vagyok – mondta az örökös közömbösség aurájával.

– Furcsa módon ejted a „kibaszott idiótát”, de persze.

– Goromba.

A lány alapos bosszúsággal nézett rá.
– Úgyis van még unalmasabb átoktörésünk is, amíg ma itt vagyunk. Mindenki más kincsvadászaton van. A hét hátralévő részét állítólag azzal töltjük, hogy alapmunkát végezzünk, hogy felzárkóztassunk téged, de mivel nyilvánvalóan ennyire képzett vagy, nem lesz szükséged semmilyen képzésre. Szóval holnap Egyiptomba megyünk, hogy visszaszerezzünk egy tárgyat, ami lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem. És lehet, hogy meghalsz, de az is lehet, hogy nem. Az idő majd megmondja, gondolom.

– Kitűnő – ragált Draco bólintva. – Izgatottan várom, hogy jelentős időt töltsek veled, és esetleg meg is halhatok.

Valójában egyiknek sem örült, de udvariasnak tűnt úgy tenni, mintha így lenne.

Granger nem értett egyet.

Miután egy elátkozott evőeszközkészletből egy villa szaladt felé az asztalon keresztül, és megpróbálta felnyársalni a mellkasát, Draco teljes mértékben azon a véleményen volt, hogy rajong foglalkozásáért, és továbbra is szívesen űzné ezt.

Granger nem értett egyet.

Amikor megpróbált egy trükkös számmisztikai feladatot megoldani, és a lány igencsak válogatott véleményt osztott meg a módszerével kapcsolatban, Draco udvariasan közölte vele, hogy a lány egy idióta, aki nyilvánvalóan nem érti, hogy a diéderes csoportbijekciók a nemdeterminisztikus ekvivalenciaviszonyoktól függenek.

Granger nem értett egyet.

Miközben Draco egy elátkozott tükörrel vitatkozott, hogy valójában tökéletes a haja, Granger – nem meglepő módon – nem értett egyet.

Draco biztos volt benne, hogy ennél nehezebb, makacsabb, gorombább és ellenszenvesebb emberrel még az életben nem találkozott, és gondoskodott róla, hogy ezt az információt megossza vele, amikor a napjuk végre lezárult, jóval azután, hogy a munkaidő már lejárt.

Granger nem értett egyet.

– Azt hiszem, az te lennél, Malfoy.

Draco felháborodottan kapkodta a levegőt.
– Én egyik sem vagyok. Minden tekintetben tökéletes vagyok, és alaposan megsértődtem a célzásodra, hogy bármi más lennék, mint teljesen tökéletes.

– Nem céloztam rá. Teljesen őszinte vagyok – ellenkezett a lány szemforgatással. – Te egy nagyképű barom vagy, és legszívesebben belerúgnék Obzogba, amiért kitett ennek a véget nem érő rémálomnak.

Összeszűkítette a szemét.
– Még csak egy napja vagyunk társak.

– És egy nap elég ahhoz, hogy fontolóra vegyem a szakma elhagyását. Vagy egy másik országba költözzek. Hallottam, hogy a Banque Nationale Italienne felvételt hirdet.

Draco nem volt biztos benne, hogy hallott-e már életében ennél vonzóbbat.

Aztán áruló tekintete lefelé pillantott, emlékeztetve őt arra, hogy Granger valahogy egy istennő testébe szorult.

Hála ugyancsak áruló agyának, arra a következtetésre jutott, hogy Granger kilépése vagy más országba költözése a Valami, amit nem szeretne kategóriába tartozik, mivel nem tetszett neki, hogy így nem nézhetné az istennő testét.

Tekintve, hogy nem szabadna úgy gondolnia a partnerére, mint egy istenségre, aki leszállt az égből, hogy megtisztelje a halandókat a jelenlétével, abszolút az lenne a legjobb, ha kilépne és messzire menne tőle, mielőtt valami olyan idiótaságot csinálna, mint például azt hinné, hogy a partnere egy istennő.

Bevallottan kissé elkésett volna ezzel kapcsolatban? Igen, de legalább még nem csinált valami még idiótábbat. A több idő csak még több lehetőséget adott a további idiótaságokra.

Heves vita dúlt a Nem Őrült Draco és a Nyilvánvalóan Őrült Draco között arról, hogy Granger maradjon-e vagy sem. A Nem Őrült Draco nem győzött.

A Nyilvánvalóan Őrült Draco, hogy Granger ne lépjen ki, egy alaposan megkérdőjelezhető lépést követett el.

Úgy döntött, hogy kihívja őt.

Inkább úgy érezte, mintha egy nundut fenyegetne, de a nundu formás combjai alapján, nos, jogosnak érezte ezt a döntést.

– Ha attól félsz, hogy túlszárnyallak, akkor nyugodtan bevallhatod, Granger – mondta egészen közömbösen, vállat vonva. – Nem fogom elmondani senkinek.

Ha egy tekintet képes lenne felgyújtani egy embert, biztos volt benne, hogy ő azonnal hamuvá porladt volna.

Granger meglehetősen hangosan gúnyolódva szólalt meg. Udvariatlanul hangosan, legalábbis Draco így érezte.

– Te? Túlszárnyalsz engem? Fogalmad sincs, mivel állsz szemben.

A boszorka pálcája a férfi állába döfött, ahogy előrehajolt, gúnyos mosollyal az ajkán, az arcán lévő sebhely pedig felvillant a fáklyafényben. Ahhoz képest, hogy nagyjából harminc centiméterrel alacsonyabb volt nála, félelmetesen ijesztő volt.

– Összetörlek, te nagyképű kicsi sárkány – sziszegte rá Granger.

És ezennel Draco még soha életében nem volt ennyire rémült és ennyire felajzott.


***


– De te túl gazdag vagy ahhoz, hogy szükséged legyen munkára – ismételte Theo talán nyolcvanhetedszerre is.

– Igen, Theo, köszönöm ezt a rendkívül informatív információmorzsát, amiről egyáltalán nem tudtam. Most, hogy hárommilliomodszorra is elmondtad, ez a tény végre belém ivódott, és többé nem érzem szükségét, hogy a munkavállalás nevetséges időtöltését űzzem.

Theo álszentül bólintott, trónként terpeszkedett a rózsakertben lévő székén.
– Remek. Örülök, hogy eljutottam hozzád.

Draco megforgatta a szemét, és nem méltóztatott válaszolni, ehelyett úgy döntött, hogy elterül a nyugágyon, és drámaian az arca elé dobja a karját.

– Legalább az átoktörés érdekesen hangzik – szólalt meg Blaise, miközben belekortyolt az elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskybe.

Draco őszintén meglepődött, hogy Blaise még nem zuhant a földre, tekintve, hogy mennyire hátrafelé billentette a székét. Feltehetően ebben mágia is közrejátszott.

Theo döbbenten nézett rá.
– De ez egy… munka. – Úgy préselte ki magából szót, mintha a munka puszta gondolata is olyan sértő fogalom lenne, amiről nem szabadna udvarias társaságban beszélni. Ami különösen furcsa volt, tekintve, hogy sem Draco, sem Blaise nem volt még csak távolról sem udvarias.

– Milyen figyelmes vagy. Ezzel a lenyűgöző képességgel, hogy ilyen kritikusan gondolkodsz, talán te magad is átoktörőnek minősülnél – húzta ki magát Draco.

Jelentős gúnyolódás következett erre a túlzó bókra.

Draco felsóhajtott.
– Esetleg megbántam a döntést, hogy munkát vállalok. Ottragadtam azzal pimasz kis rémséggel – tette hozzá mormogva.

– Ki az a pimasz? – kérdezte Blaise.

– Granger. Ő a társam.

Ezt a kijelentést csend fogadta.

– Granger társa vagy – ismételte meg Theo, remélve, hogy ha másodszor is kimondja a világba ezt, akkor talán több értelme lesz.

Nem így történt.

– Így van. Nagyon izgató.

– Granger létezése azt sugallná, hogy ez hazugság – ellenkezett Blaise.

– Csak ma mentettem meg az átkozott életét – dünnyögte Draco.

Ha tippelnie kellett volna, innentől kezdve sokat dünnyögött volna.

Hogy Granger többet dünnyög-e, mint ő, az még nem derült ki.

– Granger nem tűnt el a bolygóról? – érdeklődött Theo.

Draco megvonta a vállát.
– Úgy látszik, azzal volt elfoglalva, hogy ijesztő átoktörő legyen.

– Hmm – felelte a férfi. – És Granger hogyan boldogult odakint a világban?

Draco drámaian felsóhajtott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy ez a bosszúság sóhaja volt-e, vagy az elégedettség a lány kefélhetősége miatt.

– Úgy tűnik, kitűnően. Eléggé dughatóvá vált. Irritálóan.

Egy pillanatnyi csend követte ezt a kijelentést.

– Mennyire dugható? – végül kérdezte Theo.

– Kivételesen. Amíg ki nem nyitja a száját. És akkor Granger lesz, és én el akarom hallgattatni. Gondolom, ő is hasonlóan érez.

Blaise felhorkant.
– Biztos vagy benne, hogy ő dughatónak tart téged?

Draco úgy érezte, hogy a horkantás meglehetősen durva és egyben teljesen érdemtelen, miközben elhúzta a karját, hogy Blaise-re nézzen.

– Igen, ebben egészen biztos vagyok. Nézd ezeket a nevetséges izmokat. – A nevetséges izmaira mutatott. – A tökéletes hajam – mondta, miközben végigsimított a kezével a tökéletes haján. – A gyönyörű arcom – tette hozzá, miközben megmutatta a gyönyörű arcát.

– Már értem, miért akar téged elhallgattatni – közölte Theo szemforgatva.

Draco megkérdőjelezte, hogy miért barátkozik az ilyen elviselhetetlen neandervölgyiekkel.

Iris egy levéllel hoppanált be, megmentve őt az említett elviselhetetlen neandervölgyiek fecsegésétől.

– Mr. Draco, ez az ön számára érkezett.

– Köszönöm, Iris. – Átvette tőle a levelet, miközben a házimanó ismét eltűnt.

Beszéltem Obzoggal. Egyiptomot elhalasztják a jövő hétre. Teljes-négy-kibaszott-napot fogunk Angliában tölteni valami agyzsibbasztó, pokolian egyszerű, kibaszottul unalmas átokeltávolítással, hála neked.

Korai halált kívánok.

Lehetőleg egy átkozott mantikór székben.

Csókollak.

Ha Dracónak tippelnie kellett volna, Granger dughatósága teljesen lényegtelen ténynek bizonyult volna.

– Szerelmes leveleket kapsz az új partneredtől?

– Igen, köszönöm, hogy kérdezed, Theo. Csókollak az aláírás.

Draco érezte, hogy a lány egyáltalán nem gondolta komolyan a „Csókollak” részt, de ünnepélyesen felesküdött kötelessége volt, hogy Theót bosszantsa, és ő mindig betartotta a vállalásait.

– Nem, nem hiszem, hogy ezt írta – gúnyolódott Theo. – Cseszd meg! Hadd nézzem!

Egy pillanatig csend volt, miközben elolvasta a levelet, majd nevetésben tört ki.

– Te rohadék. Az, hogy csókollakkal írta alá, miután korai halált kívánt neked egy mantikór székben, nem számít.

Draco hosszasan szenvedő módon felsóhajtott.
– Azt hiszem, látom Charlest a kert túloldalán. Idehívjam őt? Legalábbis hetek óta nem csípett meg téged. Május óta nem, ha jól emlékszem.

Theo rosszallóan nézett rá.
– Tartsd távol tőlem az átkozott madaraidat!

– Fajtiszta, albínó pávák, Theo, és nagyra értékelném, ha nem neveznéd őket olyan megalázó kifejezéssel, mint puszta „madarak”. Nagyon könnyen megsértődnek, és még a végén kísértésbe esnek, hogy újra megcsípjenek téged.

Blaise horkantott egyet.
– Hallottam már néhány szarságot a gazdagoktól, de a „fajtiszta albínó pávák” tényleg elkapja nálam az aranycikeszt.

Egy újabb sóhajjal Draco megpróbálta elviselhetetlenül drága tűzwhiskybe és francia cukrászmanók által sütött kekszekbe fojtani bánatát. Elvégre egy szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül, amely egyre jobban megviselte a kényes pszichéjét.

– Tudod – kezdte Theo – meg is házasodhatnál. Gyerekeket nemzhetnél. Azok nem unalmasak, ahogy hallottam.

Draco beléfojtotta a lángnyelv whiskyjét.

– GYEREKEK?

– Persze. A hogyishívjákkal. Nagyszerű volt.

– Kivel?

– Tudod. A szőke. Vagy barna. Lehetett volna vörös is. Nem emlékszem. De az az egy. Úgy látszott, hogy boldognak tűntél vele – szolgáltatott Theo nagyon segítőkészen.

Draco megforgatta a szemét.
– Á, az a bizonyos. Hát persze. A szőke vagy barna vagy vörös hajú. Az biztosan a kedvenceim közé tartozott, ha választanom kellett volna.

– A kivételesen szomjas volt a múlt hétvégi koktélpartin – vágott vissza. – Úgy tűnt, tökéletesen illettek egymáshoz.

Draco szája tátva maradt a rémülettől.
– Azt sem tudta, mi az a számmisztika. Nem bírtam tovább foglalkozni vele, ezért azt mondtam, hogy Lysander rosszul érzi magát, és a figyelmemet igényli.

– Egy pávát használtál ürügyként, hogy kibújj a beszélgetés alól egy elviselhetetlenül kibaszott boszorkánnyal, mert nem tudott eleget a számmisztikáról? – kérdezte Theo ugyanolyan elborzadva.

– Hát persze. Gondolj a számmisztikára, Theo! – könyörgött neki. – Ez egy rendkívül fontos összetevője a dughatóság mértékének. Így a tudásának hiánya azonnal teljesen dughatatlanná tette, és én jó lelkiismerettel nem tarthattam fenn a kommunikációt vele, és nem próbálkozhattam az említett dugással.

Blaise megforgatta a szemét.
– Nem kell beszélned vele ahhoz, hogy megdugd, és akkor az a számmisztika egyáltalán nem számít. A dugás ugyanolyan érdekes, mint az átoktörés. Múlt héten egy olyan boszorkánnyal voltam az ágyban, aki képes volt megnyalni a saját…

– Igen, köszönöm, Blaise – szakította félbe élesen Draco. – A hozzászólásodat alaposan megbecsülöm.

Theo drámaian felsóhajtott.
– Amit én ebből a beszélgetésből leszűrtem, az az, hogy találnunk kell egy boszorkányt, aki tudja, hogy mi az a számmisztika, aztán vagy megdugod, vagy elveszed feleségül és gyereket nemzel neki. Aztán pedig felhagyhatsz ezzel a nevetséges munkával kapcsolatos ostobasággal.

Theo láthatóan teljesen rossz gondolatot vett le a beszélgetésből.

– Hogy merészelsz arra célozni, hogy elég idős vagyok a házassághoz vagy gyerekvállaláshoz. Még mindig ifjú csikó vagyok, köszönöm – mondta Draco egy önelégült kis biccentéssel.

– Harmincéves vagy, Draco – gúnyolódott Theo. – Már jócskán túl vagy a házasodó vagy gyerekvállaló koron. És bár elég gazdag vagy ahhoz, hogy ez még legalább két évig ne számítson, de az idő ketyeg, haver.

– Az anyám vett rá erre? – fintorgott a férfi. – Te is még mindig tragikusan egyedülálló vagy. Ahogy Blaise is az. Miért én vagyok az egyetlen, akinek most a házasság rémségeibe kell bocsátkoznia?

– Mert te vagy az egyetlen, aki elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy részt vegyen a munkavállalás borzalmaiban. Ha eljutottál odáig, hogy azt hiszed, szükséged van valami olyan sértő dologra, mint a munka, akkor nyilvánvalóan valami baj van veled, és egy boszorkány az egyetlen módja annak, hogy ezt helyrehozd.

Ez, gondolta Draco, teljes mértékben az oka annak, hogy a barátai elviselhetetlen neandervölgyiek.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Sep 25

Nagyon érdekesnek ígérkezik. Kicsit szoknom kell a stílust. Fura volt olvasni a sok komolyabb történt után.
Hermione-t stílusát is meg kell szokni. Tetszik eddig. Érdekes és vicces.
Köszönöm szépen!
Üdv: Neola

by Nyx @ 2023 Sep 26

Jó kis történet Totál más a stílus és sokkal szókimondóbb, mint amilyet én írnék, de Hermione tűzről pattant karaktere nekem nagyon bejött. Általában őt mindig racionálisnak, kedvesnek és két lábon földön járónak képzelem el, aki tud magán uralkodni. Itt viszont vad, tele dühvel, szarkazmussal és kimondja, amit gondol, és piszok jó átoktörő. Örülök, hogy tetszik Bízom benne, hogy a továbbiakban is fog. Köszönöm!