12. fejezet
Mit ért a barátság egy könnyű kis lopkodás nélkül?

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy nem gyilkolna-e meg valakit, miközben elég morcosan állt a hálószobájában, és összeszűkült szemmel nézte Blaise-t, aki érdektelenül iszogatta a lángnyelv whiskyt, miközben Draco ágyán heverészett.

– Blaise-nek miért nem kell végigcsinálnia ezt a hülyeséget? – követelte Draco Theótól.

Az bosszúsan szuszogva tért vissza a szekrényből, egy halom talárral a karjában.
– Mert fel tud öltözni, és nem harcias. Tisztában vagyok vele, hogy ha nem öltöztetlek fel, és nem kísérlek el személyesen Greengrassékhoz ma este, akkor el fogsz szökni, és akkor anyád meg fog ölni engem.

– Nem fog megölni téged – vágott vissza Draco némi szemforgatással, miközben Theo felváltva tartotta a mellkasához a talárokat, és magában motyogva mérlegelte, hogy fekete, sötétszürke, sötétzöld vagy sötétkék talárt válasszon. Draco nem volt biztos benne, hogy valaha is sikerülne választania ilyen széles választékból.

Theo gúnyosan elfintorodott.
– Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy anyád kihez ment feleségül, Draco Lucius Malfoy. Gondolom, tanult apádtól néhány trükköt a „szerencsétlen” halála előtt.

A „szerencsétlen” szóhoz légies idézőjeleket tett. Draco egyszerűen nem értette, miért. Az apja olyan kedves ember volt, és zavarba ejtő, hogy senkinek sem hiányzott egy kegyetlen seggfej, aki mások nyomorúságában gyönyörködött.

– Különben is – szívta be a levegőt Theo –, az anyád sokkal jobban megijeszt, mint a te elragadó apád valaha is.

Draco feltételezte, hogy igaza van. Az anyja képes volt darabokra szaggatni őt, ha csak egy kicsit is összeszűkítette a szemét, így legalább a XXXX. osztályú fenevadak közé kellene sorolni. Hajlandó lenne a XXXXX. osztály mellett is érvelni, ha a Varázslény-Felügyeleti Főosztály meghallgatná.

A motyogást Draco kihasználta, miközben azzal foglalatoskodott, hogy szörnyű helyzetén siránkozzon, és azon töprengjen, Granger éppen mivel is tölti az idejét. Remélte, legalább a lányt megkímélte magát attól a gyötrelemtől, hogy dísztalárba kényszerüljön, és ragadozó boszorkányokkal foglalkozzon.

Újabb egyperces mérlegeléssel Theo kiválasztott egy sötétzöld talárt Draco számára. Csak egyszer kellett elővennie a pálcáját, és megfenyegetnie, mire Draco jelentős morgással felvette azt.

Legalább megpróbál majd később az este folyamán valami olyan veszélyes dolgot találni, amibe belehalhat. Ez volt az ő fénypontja a láthatáron, hogy átsegítse ezeken a nehéz időkön.

Úgy érezte, nem telt el sok idő, mire Draco a Greengrass báltermébe érkezett, elméje eltökélten más dolgokon járt, amelyek messze voltak attól a sok ostobaságtól, amibe jelenleg kénytelen volt belekeveredni.

Kevesebb mint egy percbe telt, mire az anyja megtalálta őt (átkozottul képtelen volt elvegyülni a tömegben). Draco nem értékelte a lelkesedés és a barátságos viselkedés, amellyel megköszönte Theónak, hogy rákényszerítette őt a rendezvényre, és azt sem, amiért ilyen erősen szorította a karját, amikor berángatta őt a Tökéletesen Alkalmas Boszorkányok világába. Olyan boszorkányok közé, akik – hozzáteszem – nem rendelkeztek sem kielégítő lapockákkal, sem vonzó kulcscsontokkal.

Őszintén szólva, hogyan lehetett egy boszorkányt egyáltalán „Tökéletesen Alkalmasnak” nevezni, ha nem rendelkezett a szükséges vonzó csontokkal a váll tájékon?

Nem is beszélve a számmisztikai ismeretek hiányáról. Ez fontos szempont volt, az biztos. Plusz az érdeklődés és a képesség hiánya, hogy egy piramist megfenyítsen. És képtelen lenne akromantulák százait megölni. Vagy megmenteni Draco életét ijesztő átoktörő varázslattal.

Ezek olyan alapkövetelményeknek tűntek, amelyekről Draco egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az anyja nem értette meg a fontosságát.

Narcissa már azért eléggé megharagudott rá, hogy előző reggel elzavarta Grangert (Valami közbejött. Szörnyen sajnálatos. Teljesen elkerülhetetlen – magyarázta Draco az anyjának), és a nemtetszése egész este nyilvánvaló volt.

Sajnos a boszorkány nem volt elragadtatva, amikor rajtakapta Dracót, hogy megpróbál elosonni, miután beszélgetésre kényszerítette Astoriával. A varázsló még kevésbé mulatott, amikor észrevette, hogy Blaise utána próbál leskelődni, miután félbehagyta a beszélgetést valami olasz boszorkánnyal. Amikor a barátja keze elég erősen a csuklója köré tekeredett, hogy zúzódást okozzon, miután észrevette, hogy Draco megpróbált kiosonni a bálteremből. Meglepődött, hogy valójában nem ömlött gőz a füléből. Szörnyen közelinek tűnt ez az állapot.

Ezután kapott még egy kotnyeles barátot, aki biztosította, hogy beszélgetésben maradjon a szóba jöhető boszorkányokkal.

Nem értékelte, hogy Theo milyen lelkesen jelentkezett a feladatra.

– Draco – dünnyögte a boszorkány (fogalma sem volt a nevéről). – Meséld el nekem, hogy telt ez a nyár?

– Morcosan. Határozottan siváran. Abszolút borzalmasan. Hihetetlenül siváran – válaszolta szárazon, abban a reményben, hogy a lány kilép a beszélgetésből, mivel úgy tűnt neki nem volt szabad.

– Júliusban kezdett el dolgozni a Gringottsnál – morogta Theo, amikor Draco belerúgott –, mint átoktörő. – Theo nagyon segítőkészen szolgáltatta az információt.

A boszorkány sóhajtozott.

Draco megint belerúgott.

Legalábbis értékelte, hogy a talár lehetővé tesz olyan dolgokat, mint belerúgni a társába, ha az egy kotnyeles seggfej.

– Ó, mesélj még! Annyira érdekel az átoktörés – sóhajtozott a lány.

Röviden elgondolkodott azon, vajon van-e valami az „átoktörés” szavakban, ami kiszorította a szuszt a boszorkányok tüdejéből.

Draco fintorgott.
– Szívesen megtenném, de sajnos Clarence-nek megfájdult a feje, és haza kell mennem, hogy ápoljam – mondta olyan sajnálkozással, ami remélhetőleg elég volt ahhoz, hogy a boszorkányt kielégítse.

Theo belerúgott.
– Draco azt akarta mondani, hogy nagyon érdekes, és szívesen mesélne neked többet.

Draco úgy érezte, hogy ez eléggé tarthatatlanul elnyújtja az igazságot.

És ekkor, amit Draco úgy érzett, hogy maguknak az isteneknek az ajándékaként jött, a gyűrűje megszólalt.

– Á, ha megbocsátasz egy pillanatra. Úgy látom, hogy szükségem van egy italra, és kifejezetten örülnék, ha hozhatnék neked is egyet – ajánlotta fel a varázsló, hogy Theo is és a boszorkány is elégedett legyen.

Mivel a nőnek egyértelműen a páncéltermének óriási mérete járt a fejében, így egyetértően bólintott, miközben Theo rosszallóan fintorgott. Követni kezdte Dracót, mielőtt elzavarták volna.

– Mindjárt visszajövök. Képes vagyok italokat szerezni magam is, és azonnal visszajövök velük – zárta le egy szűkszavú biccentéssel.

Theo egy hosszú pillanatig fintorgott, mielőtt felsóhajtott.
– Egy percet kapsz, különben visszarángatlak. – Közelebb lépett, a szeme összeszűkült, miközben az ujja fenyegetően emelkedett, hogy Draco mellkasába szúrjon. – Nem állok messze attól, hogy Imperiusszal megátkozzalak – sziszegte.

Draco sajnos ebben a reakcióban nem kételkedett neandervölgyi barátjától.
– Egy perc – ígérte.

Abban a pillanatban, hogy néhány testet közrefogott közöttük, előhúzta a zsebéből a tekercset.

H: Készen állsz a ma estére?

Inkább úgy érezte, mintha Granger csupán unatkozna, és egy kis beszélgetésben reménykedne, hogy elüsse az időt. Draco, ha más nem is, de ízig-vérig úriember volt (és egy volt halálfaló is, de ezt most inkább figyelmen kívül hagyta). Biztosan nem akart semmit kihozni ebből a szóváltásból, és pusztán jószívűségből elegyedett szóba a lánnyal.

D: Teljes mértékben. Én sajnos a gazdagok abszolút hülye rendezvényén vagyok, ahol az anyám megpróbál kiházasítani.

Draco az órájára pillantott, látva, hogy a percének már a fele letelt, miközben sietve a bárpult felé vette az irányt, hogy italokat szerezzen. Amikor a gyűrűje újra megszólalt, lebegtetve az italokat, elolvasta a lány üzenetét, miközben folytatta a visszatérést a csatatérre.

H: Ha beleegyezel, hogy megveszel nekem minden könyvet, amit valaha is kérek, és megengeded, hogy beköltözzek a könyvtárba, akkor megmentelek.

Meglepődött, hogy nem kiáltott fel izgalmában.

D: Elfogadom az ajánlatodat.

H: Hol vagy?

D: Greengrasséknál.

H: Öt perc múlva találkozunk.

Kezdett aggódni, hogy véletlenül megkéri Granger kezét a helyszínen. Draco biztos volt benne, hogy a „Hozzám jössz feleségül?” kimondása azon szerencsétlen kérdések közé számítana, amelyeket szokása volt a világba mondani, függetlenül attól, hogy mennyire nem tanácsos.

Theo őszintén meglepettnek tűnt, amikor Draco visszatért. Még jobban meglepődött, amikor észrevette, hogy Draco kifejezetten vidám hangulatban van, amikor átnyújtotta a boszorkánynak az italát.

– Nos, akkor az átoktörésről akartál hallani? – (Ez volt az a pont, ahol hozzátette volna a boszorkány nevét, ha tudta volna.)

A lány izgatottan bólintott, és így Draco egy teljes öt percen keresztül elkényeztette őt a halálközeli élmények izgalmas történeteivel. A boszorkány sajnos úgy döntött, hogy ez egy felhívás arra, hogy kényelmetlenül közel álljon hozzá. Ezért sokkal közelebb húzódott, mint amennyire szerette volna.

Theo örült az események változásának. Draco feltételezte, hogy Theo kevésbé örülne, ha a boszorkányt arra kényszerítené, hogy néhány lépést hátráljon ki a személyes teréből. Nem akarta, hogy Grangeren kívül más boszorkányok is ilyen jelentős közelségben álljanak hozzá.

Pontosan öt perccel Granger utolsó üzenete után, egy boszorkány jelent meg mellette a látszólagos semmiből, a szemei felemelkedtek, hogy találkozzanak az övével, és egy csipetnyi parázs volt bennük.

Draco majdnem összefutott a nyála a lány kulcscsontjainak látványától. Elment volna odáig, hogy azt mondja, olyan gyönyörűek voltak, mint Grangeré. Sajnos, teljesen mentesek voltak a tetoválásoktól és a hegektől, de feltételezte, hogy elfogadja, amit kaphat. A boszorkánynak hosszú fekete haja volt, kerek (kiábrándítóan hegektől mentes) arca, és érdekes módon úgy tűnt, pontosan olyan testalkatú, mint Granger.

Iszonyatosan kívánatos, egy hihetetlenül szűk, fekete és meglehetősen rövid ruhában, amely a szeméremsértés határáig merész volt (istenek, azok a combok…). Úgy nézett ki, mint egy lázadó tinédzser, akit arra kényszerítettek, hogy részt vegyen egy fülledt rendezvényen, és ezt a botrányos ruhájában, a lehető legnagyobb adag rosszindulatú engedelmességgel tette.

Draco látta, hogy fejek fordulnak el az irányába, és hitetlenkedő döbbenettől tátva maradt a szája, ahogy a tökéletesen megfelelő (és tökéletesen kiábrándító) hosszú ruhás boszorkányok elborzadt pillantásokat vetettek rá, mert ez a lány merészen öltözött fel.

Draco a Granger és Sherlock majdnem egyenértékű zsenialitásával egészen biztos volt benne, hogy Granger az a nő, aki most előtte állt, szemöldöke különösen sokat sejtető módon ívelt, miközben fel-le nézett rá.

Granger egész élete egyik legjobb fordulatában összehúzta szemmel nézett a boszorkányra, aki megpróbált közelebb férkőzni Draco páncélszekrényéhez, és közelebb lépett hozzá, a férfihez szorítva magát, miközben ujjai végigkísérték a mellkasát, és felnézett a szemébe.

– Draco, ugye? – Granger lenyűgözően eltalált francia akcentussal dorombolt.

Dracónak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne fulladjon bele a szavaiba, miközben visszaélt az okklumenciával. Talán a legnagyobb bátorsággal, amit életében valaha is érzett (azt is beleszámítva, amikor átkozott lándzsák elé áll), egy fürtöt Granger füle mögé simított, remélve, hogy a lány nem találja el egy gyilkos átokkal őt.

Talán a legmeglepőbb körülmény, amivel valaha is találkozott, Granger egészen szemérmesen mosolygott ahelyett, hogy elővette volna a pálcáját, hogy gyilkosságot kövessen el.

Válaszul inkább felhúzta szuggesztíven szemöldökét, minthogy helyben megkérte volna a kezét.
– Valóban én vagyok. És te ki vagy?

Theo szája tátva maradt a döbbenettől, hogy Draco valóban érdeklődést mutat egy boszorkány iránt, Mardekár tudja mióta először. A boszorkány, akinek a nevét nem tudta, elégedetlenül nézett, a tekintete majdnem olyan ijesztő volt, mint egy baziliszkusz-tanoncé.

– Coralie – válaszolta Granger anélkül, hogy kihagyott volna egy pillanatot is, miközben a tekintete a férfi mellkasára esett. – Sok mindent hallottam már rólad, Draco Malfoy – mondta, miközben ujjai tovább rajzolták a mintákat. Olyan mintákat, amelyek szörnyen ismerősnek tűntek…

Ó, te jó ég! Granger a Poplinfer-képletet követte ujjával a mellkasán.

Miközben vérének minden cseppje elszántan, jelentős mennyiségű sietséggel próbált a farkához vándorolni, Draco minden sejtjét arra kényszerítette, hogy maradjon ott, ahol van, nehogy az, hogy halálra átkozzák legyen egész élete új, legjobb napja.

Vigyorgott, minthogy tomboló merevedéssel versenyezzen.
– Nagyon remélem, hogy jó dolgok voltak.

Draco azon tűnődött, vajon Granger fizikai fájdalmat érez-e attól, hogy úgy tett, mintha vonzódna hozzá. Nem tűnt elborzadtnak. Sőt, ha nem tudta volna jobban, még azt is hihette volna, hogy szórakozott, ahogy a tekintete rövid időre a boszorkányra siklott, és egy lehengerlően önelégült vigyort vetett a másik feldühödött nőre.

– Ó, csak a legjobbakat. Különösen… érdekes dolgokat – erősítette meg ravasz mosollyal Hermione, miközben a férfi oldalához simult, majd Draco és a boszorkány közé állt.

Az említett boszorkány úgy nézett ki, mintha fel akarta volna gyújtani Grangert, ahogy az félreállt az útból. A szemei mintha maguk is lángoltak volna. Draco szemmel tartotta, hátha a pálcájáért nyúl.

Granger kitépte a kezéből a pohár lángnyelv whiskyt, és egyetlen nyeléssel lehajtotta, a másik kezét még mindig a férfi mellkasán tartva. Ujjai kissé beleásták magukat az izmokba, miközben a pohár egy suhintással eltűnt a kezéből.

Draco fojtott hangot adott ki a torka mélyén, amit remélte, hogy a többiek azt hiszik majd, hogy csak megfullad.

– Akkor mehetünk? – javasolta Granger egy illetlenséggel határos pillantással.

A férfi kinyújtotta a karját, hogy megfogja, és a legnagyobb arroganciával vigyorgott, amit valaha is használt egész életében. Draco majdnem biztos volt benne, hogy minden arrogancia, amit valaha is érzett harminc éve alatt, összeadva még mindig nem ér fel ahhoz a pillanathoz.

– Bizony, hogy mehetünk – erősítette meg egy biccentéssel a varázsló.

Granger a kezét a férfi hullámzó bicepsze köré tekerte, miközben Draco tudat alatt összerándult.

Nos, leginkább tudat alatt. Volt egy kis…

Jól van. Tudatos volt.

Draco Theóra nézett, akinek a szája éppen teljesen tátva lógott, a szemöldöke szinte leemelkedett az arcáról.
– Legyél olyan kedves, és értesítsd anyámat, hogy ma este gyengélkedem.

Theo úgy nézett ki, mintha ő maga akarná megkérni Granger kezét, miközben lelkesen bólintott. És hacsak Draco nem tévedett, Granger egy pillanatra feleslegesen kárörvendően nézett a másik boszorkányra, ahogy öntelt szemöldökét ívelt, önelégült vigyor formálódott az önelégült ajkán.

Suttogások, amelyeknek feltehetően halkaknak kellett volna lenniük, de egyáltalán nem voltak nagyon halkak, követték őket, ahogy ő és Granger elindultak kifelé a szobából.

Az évtized híre volt, hogy Draco Malfoy egy olyan boszorkánnyal távozik egy estélyről, aki úgy nézett ki, mint aki még sosem hallotta volna a „megfelelő öltözék” szóról. Ha tippelnie kellett volna, ez nem volt túl jó hír. Ha tovább kellett volna találgatnia, az anyja meg akarta volna ölni.

Draco lehajtotta a fejét, hogy Grangerhez mormogjon, amikor az ajtóhoz értek.
– Halálra átkoznál, ha helyben megkérném a kezed?

Ah. És itt volt ez a kellemes szokása.

A lány elvigyorodott.
– Legfeljebb egy könnyű Cruciatust kapnál.

A varázsló hátrahajtotta a fejét, és felnevetett, egész lénye szinte izzott Granger jelenlétében.

Úgy látszik, Dracónak gyakrabban kellene ezt a szokását gyakorolnia vele.

Enyhe fájdalom hasított a mellkasába, tudván, hogy az egész csak színlelés. Értékelte, hogy a lány mekkora erőfeszítést tett a műsorba, de bizonyos szempontból ez szinte még fájdalmasabbá tette. Az univerzum kínzó bepillantást engedett neki abba, milyen lehetne az élete, ha Granger osztozna az ő… érdeklődésében. De még így is kihozta őt az estélyről, szóval azt feltételezte, hogy nem nyafoghatott túl sokat.

Csak egy kis nyafogás.

– Bármilyen könyvet, amit csak akarsz az életedben. Nevezd meg, és te leszel a büszke tulajdonosa – ígérte neki, miközben az előcsarnok felé közeledtek.

– Ó, ne aggódj, garantálom, hogy megfogom. Most elmenjünk könyvtárba, amíg nem kell indulnunk? – javasolta a lány. A csillogás a szemében annyira Grangeres volt, hogy meglepődött, amiért a kastélyban senki más nem vette észre az egy évtizedre eltűnt boszorkány felbukkanását.

– A társamért bármit – erősítette meg egy biccentéssel.

Granger vigyorogva hagyta, hogy a varázsló kivezesse a házból, és helyben megfordult, miközben úgy tűnt, egyikük sem veszi észre, hogy a nő keze még mindig Draco karján van, a férfié pedig az övén.


***


– Készen állsz?

Draco alig leplezett mosollyal bólintott vissza Granger felé.
– Készen állok – értett egyet.

A férfi keze a lány karja köré fonódott, miközben a lány hoppanálva letette őket egy hatalmas épület elé, amely merészen hirdette:
– British Múzeum Mágia Részleg.

– Ábrándíts ki minket – suttogta, miközben elnémította a lépteiket.

Igyekezett nem túlságosan megsértődni azon, hogy a lány azt akarta, hogy ő tegye meg, és még mindig legyen egy homályos fodrozódás, amivel láthatják egymást. Átkozott legyen maga a nő és a tökéletes kiábrándításai.

Közeledtek az ajtóhoz, miközben együtt dolgoztak, hogy fél perc alatt egy kivételével az összes őrvarázslatot semlegesítették. Draco kénytelen volt egyetérteni Granger értékelésével a biztonsági őrségük kompetenciaszintjéről. Igaz, hogy mindketten rendkívül hozzáértő átoktörők voltak (ha szabadna ezt mondani), de a védelem még mindig kínosan könnyű volt. Csak egyszer volt szükségük a számmisztikára.

Draco zavarba jött a múzeum nevében.

– Hmm. Ez egy új átok. Úgy tűnik… – intett néhányszor a pálcájával. – Á, úgy néz ki, mint egy Severing Confringo – motyogta magában Granger. – Kicsit feleslegesnek tűnik hozzátenni a szétválasztást, amikor az illetőnek fel kellene robbannia, de… – Megvonta a vállát, majd némán elkezdett ellenátkokat varázsolni, Draco is ugyanezt tette, de azon kapták magukat, hogy képtelenek azonosítani a megfelelőt.

– Jól van, számmisztika szükséges – jelentette ki Draco egy perc múlva.

Ezután ő lett a mormogó, miközben a problémán dolgozott.

– Ultraszűrő a prím Hilbert-téren? – kérdezte Granger értetlenül, miközben az előtte lebegő tollat és pergament nézte. – Hogyan lehetséges, hogy… – félbeszakította magát, Draco megoldását figyelve a problémára. – Ó. Hmm. Ez… nem az, amit én tettem volna. Ez. Hmm. Őszintén szólva briliáns… Elfogadható. – Megköszörülte a torkát.

Draco teljesen megérdemelten kakaduvá változott. Mindig is rajongott azért, ha Granger azt mondta neki, hogy briliáns. Feltételezte, ez a briliáns rövidítése, és ő egyszerűen nem volt még képben azzal a szakzsargonnal, amit manapság a gyerekek használnak.

– Briliáns vagyok, Granger? Ezt hallottam? – kérdezte pimasz vigyorral.

– Nem, baszódj meg! – csattant fel a lány.

Nem baszott el, és úgy döntött, inkább kinyitja neki az ajtót egy kiábrándítóan smúzos meghajlással, ahogy intett neki, remélve, hogy a lány képes volt értékelni az arrogáns smúzolást, amivel ezt tette.

Amikor bejutottak, csak egy pillanatot töltött azzal, hogy visszaállítsa az őrvarázslatokat.
– Hoppanálásgátló védővarázslat van itt, de tudunk zsupszkulcsot használni – suttogta magyarázatként a boszorkány.

Draco követte Grangert az elsötétített múzeumban, alig látta a lány halvány fodrozódását, aki csak néhány lépéssel volt előtte. A nő gyorsan haladt, olyan lendülettel kanyargott a tárlók között, mint aki nem először jár úton.

Négy őrrel találkoztak, akik teljesen érdektelenek maradtak a jelenlétüktől, miközben a termek szélei körül kerülgették őket, és észlelővarázslatokat szórtak, amikor csak biztonságos volt. Ahogy közeledtek a múzeum hátsó részéhez, Granger egy elhagyatott folyosón megtalálta az egyik őrvarázslót, és elkábította, hogy megszerezze a pálcáját.

– Elfeledtetem őt, amikor visszaadjuk – suttogta.

Draco és Granger egy ajtóhoz közeledtek, amely elég barátságosan figyelmeztette őket, hogy nagyon is húzzanak a picsába ahelyett, hogy megpróbálnának bemenni az ajtón. Nem meglepő módon figyelmen kívül hagyták a jeleket, és az őrvarázsló pálcájának egyszerű koppintásával átmentek az ajtón.

Folyosóról folyosóra haladtak végig, majd még több folyosóról folyosóra, és nagyon kevés ellenállásba ütköztek. Néhány őr itt-ott, de semmi figyelemre méltó. Semmi olyan érdekes, ami majdnem megölte volna egyiküket is.

Milyen kiábrándító.

Amikor már Mardekár tudta mennyi ideig követték a „Gyűjtemények raktára” feliratú táblákat, egy utolsó folyosóra értek, amelynek a végén egyetlen ajtó volt, a tetején egy másik tábla, amely arról tájékoztatta őket, hogy egy különösen veszélyes helyiségbe érkeztek, ami különösen veszélyes tárgyakkal van tele, és amelyet semmilyen körülmények között nem szabad megérintenie senkinek, akinek nincs engedélye, és nem hajlandó magával a Halállal inni egyet.

Draco meglepődött, hogy a múzeum egy olyan táblát helyezett ki, amelyen akár az is állhatott volna, hogy „Draco Malfoy és Hermione Granger egyaránt szívesen látott, és bátoríjuk, hogy megérintsenek minden különösen veszélyes tárgyat ebben a különösen veszélyes teremben”.

Granger az őrvarázsló pálcájával az ajtóra kopogtatott. Beléptek a szobába, csendben becsukták maguk mögött az ajtót, és egy hatalmas raktárépület elé fordultak, amely tele volt polcokkal, dobozokkal, szobrokkal, műtárgyakkal és felfoghatatlanul sok, egy múzeumba való tárggyal. Ha tippelnie kellett volna, ötször is elférne benne a Roxfort.

Draco körbepillantott, és észrevette a páncélruhákat, amelyek a helyiségben sorakoztak. Elég sok volt belőlük, szinte vállt vállnak vetve sorakoztak. Ha az egész raktárt behálózták, fogadni merné, hogy legalább néhány ezer van belőlük.

– Ezek mindig itt voltak? – motyogta Granger felé.

A lány körbepillantott, a feje kissé meg-megbicsaklott.
– Nem – suttogta vissza, enyhe érdeklődéssel a hangjában a boszorka. – Gyere, a fegyverek hátul vannak itt a közelben.

Elindultak előre, semmit sem találtak az észlelővarázslataikkal, miközben egyre csak mentek és mentek, közel öt percig tartott, mire elérték a raktár hátsó részét. Amikor az egyik utolsó folyosóra értek, elkanyarogtak a polcok között, mielőtt Granger végül megállt egy doboz előtt.

– Készen állsz? – kérdezte fojtottan.

A férfi megerősítően bólintott, a kiábrándult énje eléggé hullámzott ahhoz, hogy a nő észrevegye a mozdulatot. Granger leemelte a dobozt a polcról, és egy pillanatig tétovázott, mielőtt a pálcája gyors mozdulatával felpattintotta a fedelet.

A páncélruhások láthatóan kellemetlennek találták ezt a műveletet.

Abban a pillanatban, ahogy a fedél levált a dobozról, a raktárban zajos fémcsörgéses káosz tört ki, és a páncélruhák életre keltek a hangoktól. A futó páncélok hangja borzasztóan ijesztő volt, és elég alaposan ahhoz, hogy Draco izgatott legyen azokért az italokért a Halállal.

– Elragadó – hirdette ki Granger (Draco tudta, hogy ez nem szarkazmus volt), mielőtt felkapta a kardot, készített egy másolatot, hogy visszadobja a dobozba, néhány bűbájt varázsolt az igazi kardra, és a zsebébe dugta.

– A következő! Fedezz, amikor megfogom! – kiáltotta át Granger a lármán, és elrohant a polcok között, Draco pedig megpördült, hogy mögötte sprinteljen.

Már elég messze jártak, hogy majdnem elérték a következő dobozt, mielőtt az első páncélzat odaért volna hozzájuk. Draco úgy döntött, feltépi a földet, amivel kőfalat képezett a közeledő páncélos előtt, miközben hátrált, és Granger közelében maradt, amíg ő munkához látott. A fal láthatóan nem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az előrenyomulást, mivel a páncélos csupán egyetlen ökölcsapással szétzúzta azt.

A varázsló megpróbálta mozgásképtelenné tenni, abban a reményben, hogy helyette egy lovasfalat tud létrehozni. Ez sem volt elégséges, mivel egy másik lovag jelent meg mögötte, és egyetlen kardcsapással egyszerűen átvágta a barátját.

Draco véleménye szerint elég durva volt.

Most már kezdett aggódni a lovagok mennyisége miatt. Elkezdte használni a levágó bűbájokat, levágva a páncélokat, ahogy azok egymás után sorakoztak a keskeny folyosón, a pusztulásukra várva.

Egy cseppet sem bölcs húzással Draco nem gondolt arra, hogy elzárja a mellette és Granger mellett lévő további folyosót, ez a mulasztás nagyjából három másodperccel később vált nyilvánvalóvá, amikor a lovagok abból az irányból özönlöttek be, valóságos tengert alkotva közöttük.

– Megvan! – kiáltott Granger, alig hallhatóan a páncélok csattogásának fülsiketítő hangja felett. – Fel a levegőbe, és növeljük a pajzsokat!

Draco azonnal engedelmeskedett, mert jobban tudta, hogy Granger utasításait soha nem fogja megkérdőjelezni. Erőteljes lökéshullámot vetett maga elé, visszaverte a közeledő páncélosok sorát, és megidézte a seprűjét, mielőtt a levegőbe emelkedett volna. Draco érezte, hogy energiahullámok árasztják el maga körül, és olyan erővel növelte az őt körülvevő pajzsot, amennyire csak fenn tudta tartani.

A közelben szárnycsapkodás hangja riasztotta meg, ami miatt a seprűje körbe-körbe csapkodott, miközben ő kereste a forrást.

A szája tátva maradt a látványtól, amikor egy viharmadár ijesztően közel került hozzá, amelyről villámok szilánkjai záporoztak. A pajzsa fölött energia zúgása zsibongott, amitől az halványan lüktetett, miközben a haja felállt a körülötte lévő, energiával feltöltött levegő hatására.

Szárnyának csapkodásával fülsiketítően hangos mennydörgés gördült végig a helyiségen, amit egy újabb villámcsapás követett.

– Viharmadár! – kiáltotta Granger seprűje irányába, amit látott, remélve, hogy a lány meghallja őt a dübörgés és a villámcsapások felett.

Megfordította a saját seprűjét, és a túlsó fal felé száguldott, tudta, hogy ezzel távolságot tart maga és Granger között, de feltételezte, hogy a lány képes visszavonulni az ijesztő madár elől.

A viharmadár minden egyes szárnycsapásával még több mennydörgést idézett meg, még több villám pattant le róla erőteljesen, ívben lefelé csapódva, és megcsapva a lovagokat. Minden páncél, amelyhez hozzáért, ragyogó fehér fény lobogott körülötte, mielőtt a földre zuhant volna. A villámok a körülötte lévő többi pámcélosra is átcsaptak, és olyan láncreakciót hoztak létre, hogy a lovagok egész serege legfeljebb fél perc alatt harcképtelenné vált.

Draco lenyűgözve nézte a raktáron átcsapó szikrák és villámok szépségét, teljesen megfeledkezve arról a hihetetlenül veszélyes helyzetről, amelyben éppen most találta magát.

Aztán a viharmadár megpördült, egyenesen Granger felé vette az irányt, és a valóság visszasietett hozzá. Egy meggondolatlan mozdulattal azt kiáltotta:
– GRANGER! – És előre lőtt, a szíve hevesen dobogott, ahogy az elméjében lévő egyetlen fókuszpont leszűkült. Elkapni Grangert.

Hogy mit tehetne Grangerért egy viharmadár elleni támadásban, abban sem volt teljesen biztos. Valószínűleg meghalna.

A földről felhangzó kiáltások kórusa vonta magára a figyelmét, tekintete röviden lecsapott egy körülbelül tíz őrvarázslóból álló csoportra, mielőtt gyorsabb sebességre ösztökélte a seprűjét, és kitért a varázslatok elől, amelyeket a nem-kiábrándult seprűje felé küldtek, miközben további pajzsokat vetett be, hogy kivédje a támadásaikat. Visszanézett Grangerre, amikor hirtelen csend telepedett a raktárra, és felfedezte, hogy a viharmadár sehol sincs.

– Hová tűnt? – kiáltotta.

– Elintézve – kiáltott vissza Granger. – Gyerünk!

Lezárta a maradék távolságot köztük, továbbra is pajzsbűbájokat küldött ki, amikor az őrvarázslók dühösen rájuk vetették magukat, és a varázsló úgy döntött, hogy a kérdéseit későbbre tartogatja. Egy homályos fodrozódás tűnt fel, és megragadta azt, majd összekapcsolódott a lány csuklójával.

Draco hallotta, ahogy Granger elkezdett mormolni egy varázsigét, mielőtt egy különösen agresszív kiáltást hallott, és érezte, hogy varázslatok sorozata csapódik a pajzsához, ami egy pillanat alatt meggyengítette azt. Vakító fájdalom hasított végig a bal combján, amitől megrándult, ahogy hirtelen felindulásból visszarángatta a kezét, hogy a fájdalom ellen szorítsa.

Ez, Draco szerint, szerencsétlen időzítés volt, mivel Granger pontosan abban a pillanatban tűnt el, amikor elengedte, magára hagyva őt.

A lába láthatatlan volt, de a belőle ömlő vér nem. A vérveszteség mennyisége és az alapján, hogy milyen gyorsan átszivárgott a nadrágján, úgy tűnt, különösen mély volt a vágás. Ha tippelnie kellett volna, az artérián ment keresztül.

Miközben igyekezett nem pánikba esni, elővette a másik pálcáját, hogy a jobb kezével blokkolja a támadásaikat, a bal kezével pedig végigsimítsa a sebet, és megpróbálja lezárni, amennyire csak lehet. Draco tényleg értékelnie kellett az őrvarázslatok látszólagos gonoszságának hiányát, tekintve, hogy nem használtak főbenjáró átkokat, és így a varázslataik blokkolhatók voltak.

Draco különösen ügyes varázsló volt, de kételkedett abban, hogy képes lenne kitérni a támadások elől, miközben lezár egy olyan vágást, amely átment egy artérián, és minden egyes pillanatban kiszívta belőle az életet. A látása sajnos kezdett homályossá válni a szélein, ami hasonló minőséget kölcsönzött a gondolatainak is, mivel egyre nehezebben tudott gondolkodni a jelentős mennyiségű vérveszteségen keresztül.

Amikor úgy döntött, hogy ennél jobb már nem lehet, a pajzsát az abszolút határig erősítette – ami messze elmaradt attól, amit ideális körülmények között általában képes volt elérni –, és az ajtó felé vette az irányt, mielőtt a seprűjéhez lapult volna, és egy lökéshullámot vetett maga elé, ami a földre döntötte az őrvarázslókat.

Mivel az útja most már szabad volt, előrevágtatott, vérnyomot hagyva maga mögött a levegőben, és Bombardával kinyitotta az ajtót. Áttépte a korábban ajtónak számító füstölgő maradványokat, és folyosóról folyosóra száguldott, abban a reményben, hogy egyszerűen követheti a kijárati jeleket a szabadságba.

Reménykedése beérett. Egy újabb ajtó lerombolása után berontott a fő múzeumba, és a nagy kiállítótermeken keresztül a főbejárat felé száguldott, miközben minden egyes lüktetés újabb fájdalomhullámot hozott a lábában. Érezte, hogy az öntudat minden pillanatban egy kicsit jobban elszivárog belőle, miközben küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét.

A megkönnyebbülés áradata futott át rajta, amikor meglátta Grangert odakint, aki látható volt a nagy üvegablakokon keresztül, a pálcája bonyolultan mozgott, ahogy átszakította a védőrácsokat, leengedte őket neki, hogy távozhasson. A tekintete a még mindig látható seprűre és a vérére siklott, miközben felemelte az egyik ujját.

Csak egy pillanatra állt meg az ajtó mellett, látása szinte teljesen megszűnt, teste teljesen a seprűre roskadt, mielőtt a nő feltépte az ajtót. Az éjszaka hideg levegője csapott le rá, ahogy a maradék eszméletének utolsó morzsájával a lányhoz száguldott.

– El fogsz ájulni – figyelmeztette, amikor a férfi odaért hozzá, és gyengén megragadta a karját.

– Tedd meg! – szólalt meg a varázsló.

A lány pálcája találkozott a bal kezével.
– Veni ad vitam.

Draco rántást érzett a köldöke tájékán, és semmi többet.

hozzászólások: 0