17. fejezet
Granger szívdöglesztő

Draco vasárnap ébredt, a kalandot követő reggelen feltűnően hiányzott a kalács finom illata az életéből. Riasztóan nehéz sóhajjal nézett körül, és a saját hálószobájában találta magát. Gondolatai visszasodródtak ahhoz a kellemes éjszakához, amelyet Grangerrel töltött. A hazudozás, a lopás és az istenek… a tánc.

Sóhajtott egy újabb drámai, életét megváltoztató hangerővel, és azt kívánta, bárcsak szerezhetne egy időnyerőt, hogy visszamehessen, és egyszerre átkozhassa meg az órát a létezésből, és lopás helyett csókolózásban vegyen részt.

Előző este (korábban aznap reggel, ha pedánsak akarunk lenni) Granger közölte vele, hogy aznap üzleti ügye van, és nem lesz elérhető. Ez volt az elmúlt két hónap egyetlen olyan napja, amikor nem látta Grangert.

Ez volt egyben – teljesen összefüggő okokból – garantáltan az elmúlt két hónap egyik legrosszabb napja is. Az unaloműző kórterem eltávolítása Granger hiányával párosulva a lehető legszörnyűbb helyzetbe hozta Draco életét. Felkészült egy abszolút és teljes unalomban töltött napra.

A borzalmas állapot alaposan átváltozott aljas állapotba, amikor Iris a szobájába hoppanált, hogy közölje vele, hogy az anyja reggelire várja őt az ebédlőben.

A nyögés, ami Draco ajkát elhagyta, meglehetősen durván hangos volt, és megkönnyebbült, hogy az anyja nem volt jelen, hogy megdorgálja. Újabb nyögéssel sikerült kivonszolnia magát az ágyból, és olyan talárba öltözött, amit az anyja szinte biztosan kellemetlennek találna.

Amikor az ebédlőbe érkezett, meglepő módon az anyja is kellemetlennek találta az öltözékét.

– Anya – köszöntötte őt, és megpróbálta nem összeszűkített szemmel.

– Draco – válaszolta egykedvűan a boszorka, összeszorított ajkakkal.

Draco úgy döntött, véget vet a patthelyzetnek, miközben helyet foglalt. Elégedett volt azzal, hogy milyen jól kijöttek az anyjával, egészen addig, amíg a nő úgy döntött, hogy már régen itt az ideje a nősülésnek.

– Hallom, hogy… eléggé elfoglalt voltál – mondta a nő olyan hangon, ami arra utalt, hogy egyáltalán nem érdekli, vagyis eléggé érdekelte. – Volt egy… – szűkült össze a szeme. – Az a pletyka járta, hogy a Greengrass-estélyről valami ismeretlen francia nővel távoztál, aki különösen illetlen ruhát viselt. Úgy tűnik, túl messze voltam ahhoz, hogy magam is megerősítsem a pletykát.

– Valóban egy boszorkánnyal távoztam – erősítette meg Draco egy bólintással. – Nagyon is előkelő társaság volt. Tudod, milyenek a franciák az öltözködésükkel. – Meghazudtolta azt a lehetséges gondolatot, hogy a franciák nem mind rövid, szűk, fekete ruhákba öltöznek, amikor estélyeken vesznek részt.

Az anyja szeme tovább szűkült.
– Tényleg? Én azon a véleményen vagyok, hogy Reine soha nem öltözik ilyen obszcén módon. Ahogy Solène és Océane sem. – A szemei résnyire szűkültek. – Tisztában vagyok vele, hogy harmincéves vagy, és majdnem kifutsz az időből, de nem állt szándékomban azt kérni, hogy az első szajhát vedd el, akit meglátsz. Malfoy vagy, és neked egy alkalmas boszorkányt kellene választanod – zárta le lenyűgözően vékony ajkakkal.

Draco leküzdötte a késztetést, hogy megforgassa a szemét. Lehet, hogy az anyja képes lenne darabokra szeletelni őt egy pillantással, de arra nem volt képes, hogy hatalmat gyakoroljon Draco élete felett. A kúria, a páncélterem és a birtokaik az ő nevére kerültek az apja halála után.

Őszintén szólva, még ha a nőnek meg is lett volna a képessége, hogy visszatartsa az örökségét, szívesen lemondott volna róla, hogy ne kelljen a házasság rémségeibe bocsátkoznia egy olyan boszorkánnyal, aki nem ismeri az aritmetikát, és nem is szeret róla vitatkozni. A legkevésbé sem volt kedve olyan ostobaságokkal foglalkozni, mint hogy egy boszorkányt a vértisztasága vagy az örökösök előállításában való érdekeltsége alapján válasszon ki (vagy nem volt Granger).

A reggeli hátralévő része ugyanolyan ellenséges volt, mint mindig, amikor az anyja megpróbálta megfenyegetni, hogy törekedjen házasságra, ő pedig megpróbálta közölni vele, hogy inkább meghal, minthogy bármelyik Tökéletesen Alkalmas Boszorkányt válassza, akit rá akar kényszeríteni, aki nem Granger. A Grangerről szóló részt azonban valamiért nem közölte.

Az étkezés úgy ért véget, mint mindig: teljes és totális patthelyzettel, egyik fél sem volt hajlandó engedni a másik ésszerűtlen követeléseinek.

Draco olyan gyorsan végzett a reggelivel, ahogy csak tudott, hogy visszavonuljon a könyvtárba, és elmeneküljön a kellemetlen anyja elől. Hogy megpróbálja elűzni az unalmat a kviddicsig, belekezdett a sok Agatha Christie-könyv közül az elsőbe, ami enyhén szólva megfelelt az unalom elűzésére. De csak mérsékelten.

Istenek, miért kellett Grangernek elhagynia őt ezekben a nehéz időkben?

Amikor Iris értesítette, hogy a kviddicsjátékosok kezdenek gyülekezni, sóhajtva öltözött fel a felszerelésébe, és elindult a pálya felé, hogy üdvözletet váltson. Blaise valami isten háta mögötti oknál fogva egyik kezében a seprűje, a másikban pedig egy pohár tűzwhisky volt.

– Theo úgy döntött, abbahagyja azt a könyörtelen igényét, hogy egy arrogáns seggfej legyen? – érdeklődött Draco udvariasan.

Blaise megvonta a vállát, és ivott egy kortyot, elárulva a pohár célját.

Amikor a csapatok teljesen összegyűltek, Thomas és Finnigan tájékoztatta a csoportot a nemrég történt eljegyzésükről. Draco igyekezett nem irigykedni arra, hogy képesek a házasság (vagy bármilyen kapcsolat) rémségeibe bocsátkozni azzal, akiért rajonganak.

Nem volt túlságosan sikeres.

A mérkőzés meglehetősen sietősen ért véget ahhoz képest, hogy általában milyen hosszan elhúzódott. Draco csak húsz perc után kapta el a cikeszt, aminek következtében felsóhajtott, így inkább előbb, mint utóbb visszatér a teljes unalomba. Megvitatta magával, hogy elengedje-e anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, és folytatódjon tovább a meccs.

Kiábrándító módon nem így tett.

Miközben kekszevésbe és elviselhetetlenül drága lángnyelv whisky ivásba merült, a legkisebb Weasley odalépett hozzá, miközben Blaise-zel, Mostróval és Bell-lel beszélgetett.

– Malfoy, beszélhetnék veled?

A férfi bólintott, és teljesen értetlenül követte a lányt a szalon egy, a többiektől távol eső sarkába. Nem volt benne biztos, hogy valaha is beszélt volna egyedül a Weasley-lánnyal.

Mély lélegzetet véve fordult felé.
– Láttad Hermionét, ugye?

– Ööö… – tétovázott Draco. Sietve pillantott ki az ablakon, remélve, hogy megpillant egy pávát, amit kifogásként felhasználhatna. – Á, Lysander szörnyen csúnyán néz ki…

Összeszűkítette a szemét.
– Malfoy. A bátyámmal és a férjemmel ellentétben én nem vagyok idióta. Tudom, hogy láttad.

Draco ismét habozott, mielőtt egy meglehetősen óvatos pillantással megenyhült.
– Átadod a muppeteknek az információt, amit átadok neked?

A Weasley-lány megrázta a fejét.
– Nem. Tudom, hogy nem akarja látni őket.

Egy pillanatra bólintott, eldöntve, mennyit áruljon el, mielőtt megszólal.
– Granger nagyon is él. Ő az én átoktörő társam.

Weasley szemöldöke majdnem felemelkedett a homlokáról.
– Tényleg? Jól van?

Draco bólintott.
– Jól van. Egészen boldog.

– Tényleg? – Ginny meglepetten nézett a távolba, miközben elgondolkodott ezen az információn.

– Hogy tisztázzuk, eléggé boldogtalan volt, amikor először lettünk társak. De most már azon a véleményen vagyok, hogy inkább elégedett a létezéssel.

A lány még jobban felhúzott szemöldökkel nézett vissza a férfira.
– Mi változott?

Draco megvonta a vállát, igyekezve a lehető legközömbösebbnek látszani.
– Ő volt a társam, és én örülök, köszönöm szépen.

Weasley felhorkant.
– Megint boldoggá tetted Hermionét?

– Valóban – erősítette meg Draco jelentős mennyiségű arroganciával.

A lány egy hosszú pillanatig értékelő pillantást vetett rá, mielőtt egy „Hmm”, és egy látszólag helyeslő bólintással nyilvánvalóan megállapította, hogy nem hazudik.

Draco elhatározta, ha valaha is több Granger-információra akar szert tenni, akkor most van itt az ideje.

– Mi történt Granger és a muppetek között, ami ennyire elkedvetlenítette?

– Ó. – Weasley eléggé kellemetlenül mozdult el. – Mi, öhm… Hát, eléggé átbaszták. Mint mindig.

Sajnos alaposan meg sem lepődött ezen az információn.
– Folytassátok csak.

– Rendben. Ő, öhm… nos, szakított Ronnal… nyilvánvaló okokból. És Harry úgymond Ron pártját fogta, Hermione pedig megint egyedül maradt, mint mindig – magyarázta a Weasley-lány.

Őt ez az információ sem lepte meg alaposan.

– Próbáltam a barátja lenni, de én… Hát, őszintén szólva pocsék barát voltam. – Sóhajtott egyet. – Aztán úgy egy hónappal a szakításuk után volt egy… hatalmas vita hármuk között. Felhozta, hogy mindig cserbenhagyták, és persze Harry és Ron totál bunkók voltak emiatt. Ordítottak vele, hogy az ő hibája, hiszen ő volt az, aki véget vetett a dolognak Ronnal. – Weasley-boszorkány gúnyosan elfintorodott. – Mintha a kapcsolatuk valaha is tartós lett volna.

– És aztán… – Egy pillanatra elhallgatott, miközben keresztbe fonta a karját. – Nos, Hermione rámutatott, hogy igazából senki sem kedveli őt őszintén, és soha senki nem is kedvelte. Mindenkinek tetszett az elképzelése, de mi mindig azt próbáltuk elérni, hogy olyasvalaki legyen, aki nem volt. A fiúk azt akarták, hogy kevésbé legyen könyvmoly és kevésbé… hát, Hermione. Én pedig mindig arra próbáltam rávenni, hogy járjon el valahova.

Sűrűn nyelt, a megbánás az arcára volt írva. – Biztos voltam benne, hogy csak ki kell törni a burokból, de ez nyilvánvalóan nem így volt, és én egyszerűen nem voltam hajlandó feladni. Hermione nem szeret bulizni vagy legfeljebb néhány emberrel többel társaságba járni. Mi pedig folyton azt erőltettük rá, hogy olyasvalaki legyen, aki nem volt.

Weasley felsóhajtott.
– Persze igaza volt, de a fiúk ezt nem akarták beismerni, ezért azzal vádolták, hogy nem olyan elkötelezett a barátságuk iránt. Ron pedig azt mondta, hogy sosem volt túl jó abban, hogy értelmes kapcsolatokat alakítson ki másokkal, látva, hogy nincsenek más barátai, és hogy… Hát… úgy döntött, hogy felhozza a szüleit, és ez… nem jött be neki.

Draco felvonta a szemöldökét.
– A szülei?

Weasley bólintott.
– Amikor elmentek horcruxokra vadászni, törölte az emlékeiket, és Ausztráliába küldte őket.

– Törölte az emlékeiket? – ismételte meg a férfi.

Ismét bólintott, állkapcsa egy pillanatra összeszorult, mielőtt megszólalt.
– Elfeledtette velük minden emlékét. Nem tudják, hogy ő létezik.

Draco üres tekintettel bámult rá, annyira elborzadt a rémülettől, hogy nem tudta, mit mondjon.

– És Ron csak… a képébe vágta, hogy feladta a szüleit – folytatta Weasley. – És ezt használta fel bizonyítékként, hogy rosszul állt hozzá az emberekkel való kapcsolatokhoz. Erre Hermione felpofozta, megátkozta a pokolba, és határozottan megmondta neki, hogy ha még egyszer találkozik vele, akkor Cruciót fogja rajta használni.

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy egy ember valaha is megérdemelt volna ennyire egy pofont az életében, és ő magát is ebbe a csoportba sorolta.

– A veszekedés utáni reggel eltűnt. Sosem tudtam bocsánatot kérni… – Weasley elhallgatott, könnyes szemmel, ahogy félrenézett. – Nagyon megbántam, ahogyan bántam vele. Most már sokkal jobban megértem őt, és bárcsak bocsánatot kérhetnék tőle. – A tekintete ismét Malfoyéra emelkedett. – Tudom, hogy valószínűleg nem akar látni, de megmondanád neki, hogy sajnálok mindent?

Draco röviden elgondolkodott azon, hogy vajon van-e olyan dolog, ami valaha is történt Grangerrel, amikor nem baszták át.

Aztán bólintott.
– Feltétlenül meg fogom tenni.

A megkönnyebbülés hulláma tört át Weasley arcán, ahogy elmosolyodott.
– Köszönöm. Igazán nagyra értékelem. – Egy pillanatig habozott, mielőtt megveregette a vállát. – És köszönöm, hogy boldoggá tetted Hermionét. Ő… Istenek, megérdemel egy kis boldogságot.

Draco nem tudott mit kezdeni a vigyorral, ami az arcán kezdett kialakulni, mielőtt lassan homlokráncolássá halványult, ahogy egy gondolat eszébe jutott.
– De ha ez egy évtizeddel ezelőtt történt, és Granger csak nyolc éve átoktörő, akkor mi történt a közbeeső két év alatt? És hogyan lett belőle ijesztő gyilkos nő?

A Weasley-lány összevonta a szemöldökét.
– Gyilkos nő?

– Á, úgy tűnik, legalább egy embert elintézett, aminek következtében egy meglehetősen lenyűgöző heg húzódik az arcán, és előszeretettel öl szörnyen okos módon vadállatokat.

A lány szemei tágra nyíltak.
– Mi? Hermione gyilkol? Biztos vagy benne?

Draco felhorkant.
– Egészen biztos. Nem tudom elképzelni, hogy az elmúlt két hónapot olyasvalakivel töltöttem, aki Grangernek adta ki magát.

Döbbenten húzódott hátra.
– Huh. Ez… meglepő. – Weasley-lány egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt vállat vont. – Azt hiszem, nem tudom. Nem hallottam róla semmit, mióta elment.

Bár Draco új kedvenc hobbija Granger megnevettetése volt, még nem adta fel a lány létezésén való töprengést. Azon kapta magát, hogy jó néhány még megválaszolatlan kérdés otthonra lelt az elméjében, néhány új kérdéssel kiegészülve, amelyek némi társaságot nyújtottak nekik.

– Nos, köszönöm, hogy bocsánatot kértem tőle – mondta a lány, visszahúzva a figyelmét.

Lehajtotta a fejét.
– Termé…

Draco élesen felnézett a folyosón sprintelő lábak hangjára.

– MR. MALFOY! – kiáltotta egy limezöld talárba öltözött férfi, amint féktelen pániktól tágra nyílt szemmel berontott a szalonba, átkutatta a szobát, és azonnal meg is találta Dracót. – Kövessen! – kiáltotta, miközben megpördült, és visszarohant a szobából.

Amikor egy boszorkány vagy varázsló Szent Mungó-köpenyben berohan egy szobába, és egy személy nevét kiabálja, általában nem túl sok gondolkodás telik el a kiáltás és a mögöttük való sprintelés választása között.

Draco a torkában dobogó szívvel száguldott végig a folyosón, miközben követte a férfit vissza a hop-por szalonba. A gyógyító csak egy pillanatig várta meg, hogy Draco csatlakozzon hozzá a hop-por szalonban, mielőtt elkiáltotta magát:
– Szent Mungo!

Abban a pillanatban, ahogy megjelentek a kórház kandallójában, már indultak is, végigsprinteltek a folyosókon és fel a lépcsőkön.

– Mi történt? – Dracónak végre eszébe jutott megkérdezni.

– Granger – válaszolta a férfi. – A pokolba átkozott.

Draco röviden elgondolkodott, hogy vajon lenyelt-e még egy szívmegállító bájitalt.

– Honnan tudta, hogy engem kell megkeresnie? – kérdezte fojtott hangon.

– Azt mondta, hogy ön az átoktörő társa, amikor korábban itt járt. És ön a vészhelyzeti kapcsolattartója – magyarázta a gyógyító, miközben csikorogva megállt egy H.G. feliratú ajtó előtt, mielőtt kinyitotta volna volna, és hat gyógyítót fedezett fel, akik egy apró boszorkány köré csoportosultak, pálcáik mind bonyolult mintákban mozogtták.

Ha Draco korábban azt hitte, hogy megállt a szíve, az semmi volt ahhoz képest, hogy látta Grangert eszméletlenül feküdni egy ágyban, ahol a felsőtestén, az arcán és a haján szétfröccsent valami, ami úgy tűnt, hogy valaki másnak a vére, a kezét szinte ellepte, és még több vér folyt a szájából. A légzése felszínes és gurgulázó volt, a mellkasa alig emelkedett, ahogy egy ismeretlen átok végzett vele.

Egyetlen más gondolat sem járt a fejében, Draco többször is suhintott a pálcájával, előhozva minden átokkal kapcsolatos diagnózist, ami csak eszébe jutott, és ami eléggé túlmutatott azon, amire a Szent Mungó gyógyítói képesek voltak az átkok ismeretének hiányával.

– A vér folyamatosan összegyűlik a bal tüdejében – magyarázta sietve egy boszorkány, miközben a pálcáját spirális mintázatokban lóbálta Granger mellkasán. – Nem tudjuk, mi az átok.

Draco csak egy pillanatig fürkészte a diagnosztikát, mielőtt a szeme tágra nyílt, és zihálva felismerte az átkot.

– MINDENKI TŰNJÖN EL! – kiáltotta, nem törődve azzal, hogy meggyőződjön róla, betartották-e az utasításait. Bárki, aki úgy döntött, hogy elég harcias ahhoz, hogy maradjon, őszintén megbánta, hogy ki volt téve a legsötétebb mágiának, amivel Draco valaha is találkozott életében.

Három másodpercet engedélyezett magának, hogy egy litániányi varázslatot varázsoljon magára, amivel megakadályozza a halálát, mielőtt ellenátkot mondhatna Grangerre. Próbált nem arra hagyatkozni, milyen vizesnek hangzik a lány lélegzete, ahogy a vér folyamatosan megpróbálja megfojtani.

Draco eltüntette a boszorkány ingét, felfedve a fenevadakat és a felsőtestén elterülő hegek sokaságát, amelyekkel teljesen figyelmen kívül hagyta, miközben a tekintete a bal csípőjén lassan terjedő fekete árnyékra szegeződött, amely elérte a mellkasának közepét. Előhúzta a másik pálcáját a combján lévő pálcatartóból, örökké hálás volt, hogy most már mindig hordott magával egy tartalékot.

A jobb kezében lévő pálcával egy lendületes, cikcakkos mozdulattal visszatolta az átkot a lány csípőjére, egyetlen területre korlátozva azt, miközben a bal kezével megidézett egy dobozt, és elnyelte azt egy Granger saját készítésű védőbűbájjal: egy elszigetelőbűbájjal, amely lehetővé tette, hogy a mágia bejusson, de belül maradjon. A bűbáj fordítottját varázsolta rá, kiengedve a mágiát, de megakadályozva, hogy visszatérjen.

A légzése egy kicsit lassult, a tüdejében összegyűlő vér visszahúzódott, ahogy Draco elhúzta a füstöt. A bal kezében lévő pálcát körkörösen végigsimította a lány csípőjén lévő fekete részen, mielőtt visszahúzta a karját, és a füstöt a mellette a levegőben lebegő, védett dobozba irányította. Újra és újra és újra megismételte a folyamatot, miközben a jobb keze folyamatosan visszasöpörte a lány csípőjére, megakadályozva, hogy az könyörtelenül a tüdeje felé kússzon.

Draco percekig húzta az átkot, minden egyes dobással csak a füst töredékét tudta eltávolítani. Az alatt a néhány másodperc alatt, amit a bonyolult pálcamozgás igényelt, a vér újra felgyülemlett a tüdejében, amitől a légzése egyre gyengébb és vizesebb lett, mielőtt a férfi kihúzhatta volna, és egy pálcacsapással eltüntette volna.

Draco alig tudta megspórolni magának a mentális teret, hogy mindent elkendőzzön, és elég stabilan tartsa a kezét ahhoz, hogy irányítsa a füstöt. Egyetlen botlás, és az átok megpróbálná megtalálni a legközelebbi emberi gazdatestet. Arra sem tudott időt szakítani, hogy a szobára ható elszigetelő bűbájt alkalmazza, hogy megakadályozza a kiszabadulást.

Minden alkalommal, amikor pánikba esett, kényszerítette magát, hogy újra Grangerre összpontosítson. Szüksége volt rá, hogy teljesen kontroll alatt tartsa magát, hogy életben tartsa.

Újra és újra és újra ráirányította a füstöt kifelé, alig pislogott, vagy alig mert levegőt venni, mert tudta, hogy egy pillanatnyi habozás a lány halálát okozhatja. Ahogy teltek a percek, a légzése egyre egyenletesebb lett, a mellkasa egyre erősebben emelkedett és süllyedt, ahogy az átok elengedte halálos szorítását.

Amikor nagyjából századszorra húzta ki a füstöt, a fekete árnyék a csípőjén végre teljesen kitisztult, és hagyta, hogy ellenőrizze a többi átkot, ahogy a vér a tüdejében végre nem gyűlt össze, abbahagyva a fuldoklási kísérleteit.

Draco percekig pásztázta a diagnosztikát, mielőtt elégedettnek nyilvánította magát. Egy litániányi varázslatot vetett a dobozra, mielőtt elrakta a tértágító bűbájjal kezelt zsebébe, feljegyezve, hogy később táltostűzzel megsemmisítse.

Egy pálcacsapással kinyitotta maga mögött az ajtót, aminek hatására a gyógyítók visszarohantak a szobába, hogy visszaadják Grangernek azt az élettel teli állapotot, amiben Draco jobban szerette volna, ha van.

Miután a munkáját elvégezte, és most már csak a gyógyítók útjában találta magát, a szoba egyik hátsó sarkába tántorgott, és a földre süllyedt, térdeit a mellkasához szorítva, miközben Granger eszméletlen testét és a körülötte lévő diagnosztikai eszközöket bámulta.

Draco a kezébe ejtette a fejét, amikor az okkumenciája végül cserbenhagyta, és arra kényszerítette, hogy szembenézzen a félelemmel, amely attól a pillanattól kezdve gyötörte, hogy a gyógyító kimondta Granger nevét.


***


Draco nem tudta elszakítani a szemét a diagnosztikáról, miközben Granger ágya melletti székben ült, a vidám színeik, amelyek azt jelezték, hogy minden tökéletesen rendben van, közel sem voltak elegendőek ahhoz, hogy meggyőzzék őt arról, hogy Granger túl fogja élni. Az öntudatán kívül semmi sem biztosította volna őt a további létezéséről.

Nem volt hajlandó elengedni a lány csuklóját, az ujjait a pulzuspontjára szorította, próbálta megnyugtatni magát, hogy Hermione valóban életben van.

A csendes szobát, amelyről azt hitte, hogy megkönnyebbülést jelent majd, amint a gyógyítók végre befejezik Granger gyógyítását, nyomasztóan csendesnek érezte, olyannyira, hogy az már-már mennydörgően fülsiketítőnek tűnt. Vagy talán a fülében lüktető vér volt az, ami még öt órával azután sem szűnt meg, hogy először kiabáltak vele a kastélyban. Talán még az is lehetett, hogy a harsány gondolatok próbáltak kiabálni vele, és felbátorítani a pánikját, hogy a társa bármelyik pillanatban holtan esik össze.

Függetlenül attól, hogy mi volt az, elég hangos volt, és Draco azt kívánta, bárcsak azonnal befogná az egész a pofáját.

Erre a kérésre válaszul az univerzum úgy döntött, hogy eleget tesz a kérésének. Hogy segítő szándékkal, vagy baszakodásnak szánta-e, az már nem derült ki.

Az ajtó kinyílt, felfedve a sznob faszt és a seggfejet. Theo valóban eléggé szégyenlősnek tűnt (és jogosan), ahogy belépett az ajtón, Blaise csak egy lépéssel mögötte, és egy pohár tűzwhisky sem volt jelen.

Mindkettőjük tekintete az ágyon eszméletlenül fekvő Grangerre esett. Theo nyájassága csak fokozódott.

Aztán egyszerre néztek Dracóra, a szemöldöküket egyszerre vonta fel a lány csuklója köré font kéz és az alaposan vöröslő szemek láttán.

– Hogyan…– Draco megköszörülte a torkát, hogy elnyomja az érzelmeket, amelyek úgy döntöttek, hogy még nem végeztek vele egészen. – Hogyan találtál meg minket?

– Blaise, um, felfedezte, mi történt, miután eltűntél. Ő, ööö, eléggé fenyegető volt a gyógyítókkal szemben, hogy megszerezze ezt az információt – magyarázta Theo.

Hosszú percig habozott, mielőtt elkezdett volna megfordulni, láthatóan érdekelt volt abban, hogy megpróbáljon elmenekülni. Blaise hegyesen összehúzott szemmel Theo vállára tette a kezét, és visszafordította.

Theo egy pillanatra ismét meglehetősen szégyenlős pillantást vetett, miután a menekülési kísérlete meghiúsult.
– Rendben. Um, leülhetünk? – kérdezte, miközben figyelmét ismét Draco felé fordította.

Az bólintott, alaposan megzavarodva a jelenlétüktől.

Mindketten székeket varázsoltak (persze elviselhetetlenül drága bőr szárnyas székeket), és leültek az ágy túloldalára Dracóval szemben, azzal az arisztokratikus eleganciával, amit mindig is kihasználtak.

– Ti ketten mit kereshettek itt? – kérdezte Draco.

– Blaise tájékoztatott a történtekről, és én… – Theo meglehetősen kényelmetlenül nézett körül a szobában, ahogy körbepillantott, láthatóan megbabonázta ez a leglenyűgözőbb hely: egy kórházi szoba.

– Theo – mondta Blaise ingerült arckifejezéssel az arcán.

– Áh, persze. – Megköszörülte a torkát. – Bocsánatot akartam kérni.

Draco igyekezett nem összehúzni a szemét. Talán sikerült is neki. Az idő majd megmondja.
– Grangertől kérj bocsánatot, ne tőlem – csattant fel.

Theo nyájassága visszatért, ahogy bólintott.
– Szándékomban állt. Nem tudtam, hogy eszméletlen.

– Ó. – Draco ezt eléggé meglepőnek találta. – Nos, majd tájékoztatlak, ha felébredt.

Theo megrázta a fejét.
– Mi maradunk.

Draco összehúzta a szemöldökét.
– Maradtok? Már… – Lenézett, hogy megnézze az óráját. – Fél kilenc. Gondolom, reggelig nem fog felébredni.

Theo megvonta a vállát, és hátradőlt a székében.
– Maradunk – ismételte meg.

Draco Blaise-re pillantott, és úgy találta, hogy neki – talán meglepő, talán nem meglepő módon – nincs véleménye a dologról, láthatóan nem zavarta, hogy a következő istenek tudják, hány órát töltött Granger ágya mellett ülve.

Draco bólintott, sűrűn nyelt, hálás volt a barátaiért, Malazár tudja, mióta először.

Hosszú ideig állt a csend, miközben tekintete visszatért Grangerre, az érzelmek újabb hulláma söpört végig a mellkasán, amit le kellett nyelnie.

– Feltételezem, hogy jelenleg nem tudnak elcsábítani a foglalkoztatás rémei elől? – kérdezte Theo.

Draco felnézett, hogy barátja pimasz mosollyal nézzen rá. Sikerült egy halk kuncogást kieresztenie, miközben ujjai Granger csuklójára szorultak.
– Nem hiszem, hogy létezik olyan dolog a világon, ami elegendő lenne ahhoz, hogy eltántorítson a munkavállalástól.

Theo hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy elég sokáig élek ahhoz, hogy megéljem azt a napot, amikor Draco Malfoy megpróbál majd udvarolni Grangernek.

Draco felsóhajtott, felismerve, hogy hiábavaló a tagadási kísérlet.
– Sajnálatos, hogy megrekedt a „kísérlet” stádiumában.

Gúnyolódott, és intett a kezével.
– Te vagy Draco Malfoy. Alaposan és ellenszenvesen sikeres leszel a vállalkozásodban, és továbbra is gyűlölni fognak az irritáló képességedért, hogy minden boszorkányt megkaparints, aki megtetszik neked.

Draco remélte, hogy a barátjának igaza van. Egészen biztos volt benne, hogy a reménye teljesen meg nem térül, de nem valószínű, hogy túl sok rossz hatása lenne annak, ha valami ilyen merész dologra vetemedne, mint a reménykedés.

Kivéve persze azt a folyamatos szívfájdalmat, hogy sikertelenül kezeli az elvárásait, miközben halálra sanyargatja magát.

Szerencsétlen.


***


Draco riadtan ébredt fel, és megijedt, hogy álmatlanul aludt el, anélkül, hogy álmatlan álom bájitalt vett volna be. Azonban egyetlen rémálma sem volt, amíg aludt.

Talán Granger közelsége elűzte az örökös félelmet, hogy a nagynénje megkínozza. Érdekes gondolat, amely további kutatást igényelt.

Pislogott néhányszor a szemével, körülnézett a sötét szobában, és Blaise-t és Theót még mindig az ágy túloldalán találta, mindketten teljesen elaludtak, a székeik elég közel voltak egymáshoz, hogy Theo feje Blaise vállán feküdt.

Érdekes és elkerülhetetlen fordulat volt, hogy az ujjaik össze voltak fűzve. Draco nem volt biztos benne, hogy valaha is meglepte volna kevésbé valami ennyire meglepő dolog.

Ahogy a tekintete végigment a szobán, megtalálta Granger szemeit, amelyek a sötétségben visszabámultak rá. Draco majdnem elsírta magát megkönnyebbülten.

Nem tette, de leginkább azért, mert korábban már lenyűgöző mennyiségű sírást produkált.

– Granger? – suttogta Draco.

– Mm?

– Meghaltál?

A lány vigyorgott.
– Gondolom, erre a kérdésre te magad is tudsz válaszolni – suttogta vissza, és tekintete célzottan a csuklójára esett, ahol Draco ujjai nagyon határozottan még mindig tekeredtek.

Megpróbálva nem sikítani ijedtében, Draco visszarángatta a kezét.

– Á, igen. Igen. Az. Természetesen csak arról győződtem meg, hogy olyan élénk vagy-e, mint amilyennek reméltem – magyarázta.

A lány vigyora még egy kicsit kiszélesedett.
– Ahogy akarod, te fasz.

A lány tekintete átpillantott a másik oldalára, kiszúrva a sznob faszt és a seggfejrt, amitől a lány szemei meglepetten és azonnali kellemetlenséggel tágra nyíltak.

– Mit keresnek ezek itt? – sziszegte a boszorkány.

– Áh. Theo a bocsánatkérés nemes törekvése érdekelte.

Granger meglepetten nézett vissza Dracóra.
– Ó. Tényleg?

A férfi bólintott.

– Ó. Huh. – Kissé megráncolta a homlokát. – Miért?

Draco megvonta a vállát.
– Gondolom, ezt az információt tőle kell majd kikérdezned.

Ez arra késztette, hogy egy újabb bocsánatkérést közvetítsen, amit most egy ijesztő átok elhárításának gyötrelmes napja után idézett fel.
– Ezzel kapcsolatban a legkisebb Weasley kérte, hogy tolmácsoljam neki a legőszintébb bocsánatkérését és sajnálatát – suttogta.

Granger értetlenül nézett rá.
– Ginny? Miért mondta ezt neked?

– Á. A neved már korábban felmerült, és a Weasley kitalálta, hogy tudok a hollétedről. Feltételezte, hogy nem érdekli a találkozás, de legalább a bocsánatkérését szerette volna tolmácsolni.

– Ó. – A nő egy hosszú pillanatig bámulta a férfit. – Tényleg ezt mondta?

Draco bólintott.
– A lehető legőszintébbnek tűnt. Megkockáztatom, hogy majdnem könnyeket hullatott, mielőtt jelentős mennyiségű sietséggel megidéztek. – Lehajtotta a fejét, hogy intő pillantást szegezzen rá. – Ezzel el is érkeztünk a mostani találkozásunk eredetéhez.

Granger kellemetlensége eddig nem látott szintre nőtt.

– Miért, mondd csak, miért párbajoztál Rowle-lal? – kérdezte.

Kellemetlenségét felváltotta a tanácstalanság, ahogy felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Honnan tudtad?

Draco arca elsötétült, ahogy felidézett néhány meglehetősen szerencsétlen emléket, amitől szívesen megszabadult volna.
– Jelen voltam Rowle néhány… kísérleténél, hogy létrehozza azt az átkot. Nem voltak túlságosan kellemesek.

Granger állkapcsa összeszorult, miközben bólintott és félrenézett.

Ha Dracónak megadnák a lehetőséget, egészen szívesen megszabadulna a háború minden emlékétől.

– Én… – Granger egy hosszú pillanatra elakadt, mielőtt rávehette volna magát, hogy visszanézzen a férfira. – Elmentem, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit.

– Beszélgetni? – ismételte meg Draco, valahogy nem hitte el, hogy a lány teljesen őszinte volt.

A lány tekintete lefelé meredt, miközben a keze kényelmetlenül csavarodott ki.
– Azért mentem, hogy megöljem.

Draco talán a legdorgálóbb pillantást vetette rá, amit valaha is vetett valakire.
– Granger.

A lány ránézett a férfira, az aggodalom az arcára írva.

– Megérdemelte…

Draco csettintett.
– Granger, eléggé megsértődtem, hogy azt hiszed, én helyteleníteném a halálfalók megölését. Magamat kivéve – tette hozzá sietve. – Viszont én is szívesen részt vennék az ilyen vállalkozásokban. Részben azért, mert meglehetősen élvezetes tevékenység, de elsősorban azért, mert elmondhatom, hogy nem voltam túlságosan elragadtatva, amikor a társamat haldokolva találtam, mert nem voltam ott, hogy segítsek neked.

Granger az ajkába harapott, tekintete végigsiklott a szobán, miközben jólesően szégyellte magát.

Jól van.

– Az én feladatom az, hogy mindig ott legyek melletted – tette hozzá Draco. – Ezt nem tudom megtenni, ha magamra hagysz.

Lenézett a kezére.
– Tudom. Sajnálom. Én csak… – Egy pillanatra megszakadt, mielőtt mély levegőt vett, a tekintete még mindig képtelen volt találkozni a férfiéval. – Én… több órát töltöttem vele. És nem akartalak kitenni ennek.

Dracónak nem kellett túl sokat találgatnia, hogy Rowle hogy van ebben a pillanatban.

– Granger, teljesen tisztában vagyok vele, hogy te egy ijesztő boszorkány vagy. Arra kérlek, hogy nélkülem ne vágj bele veszélyes vállalkozásokba.

A lány nyelt egyet és bólintott.
– Csak… – A szeme végül ismét felemelkedett, hogy találkozzon a férfiéval. – Kérlek, ne gondolj kevesebbet rólam emiatt.

A férfi csettintett, és elhessegette a nevetséges gondolatot.
– Nagyon is hiszem, hogy megérdemlik a legbrutálisabb halált, amit csak el tudsz képzelni. Minél kegyetlenebb, annál jobb, szerény véleményem szerint. – Draco felvonta a szemöldökét. – Szavadat adod, hogy nem fogsz egyedül párbajozni a halálfalókkal?

A lány tétovázott, mielőtt az ajkába harapott, és újra bólintott, a nyájassága elérte Theóéval azonos szintet.

Draco szűkszavúan bólintott.
– Jó. Nagyon szeretném, ha életben maradnál.

Granger jelentős mennyiségű újonnan felfedezett érdeklődésre tett szert, miközben a kezét bámulta, miközben Draco küzdött a késztetéssel, hogy az ujjait a csuklója köré tekerje. Ahelyett, hogy megtette volna, és legalább egy ujját elveszítette volna, Draco ismét felvonta a szemöldökét.
– És milyen Granger-információt szerezzek ma az említett életmentéshez?

– Rendben. Hm. – A lány egy pillanatra elgondolkodott, tekintete a sötét mennyezetre tévedt, mielőtt visszanézett volna a férfira. – Nem én vettem meg a könyvesboltot, mivel olyan valaki adta nekem, aki már nem tudta tovább működtetni. Felbéreltem Irmát, hogy vezesse helyettem, mivel olyan gyakran vagyok távol.

Jó istenek, Draco szerette a Granger Információkat.

– Ki adhatta neked?

Összeszorította az állát, és félrenézett.
– Ezúttal nincs több kérdés.

Draco ekkor már elég jól ismerte Grangert ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mikor van az, hogy valamiről már nem lehet beszélni. Elsősorban azért, mert az Granger boldogtalanságát eredményezné, amit Draco nem szeretett volna.

– Jól van. És te hogy vagy? – érdeklődött ehelyett.

A lány vállat vont, miközben visszanézett rá.
– Meglepően jól. Amikor megütött azzal az átokkal, biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Sikerült legalább gyilkos átkot kilőnöm rá, mielőtt visszazsupzskulcsoztam és elvesztettem az eszméletemet. Szóval azt hiszem, kiválóan boldogulok, tekintve, hogy halottnak kellene lennem.

Draco élesen bólintott, örült, hogy legalább a feladatát teljesítette.

– És hol találhattad meg Rowle-t?

– Lengyelországban. Megfigyeltem a kastélyát. Szerencsétlenségére még időben sikerült kijutnia, így úgy döntöttem, hogy én leszek a fogadóbizottsága.

– Remélem, hogy ez egy különösen üdvözlő üdvözlő bizottság volt.

Granger elvigyorodott.
– Ha szerette a késeket, akkor azt mondanám, hogy ez volt a legbefogadóbb Üdvözlő Bizottság, amit valaha is tapasztalt valaki.

Draco riasztóan ijesztő állapotban találta magát, amilyenbe, úgy tűnt, csak Granger volt képes belehelyezni.

Élesen bólintott.
– Ezt örömmel hallom. – Összevonta a szemöldökét, amikor egy teljesen független kérdés jutott eszébe, ami arra késztette, hogy hirtelen változtasson a beszélgetésen. Granger ekkor már szinte biztosan hozzászokott. – Bárhogy is találhatnak ránk a barmok?

Granger sóhajtott egyet.
– Őszintén szólva, nem vagyok benne teljesen biztos. Utánanéztem egy csomó különböző dolognak, de nem tudtam rájönni. Van valami nagyon elbaszott sötét mágia, amit lehet használni, de nem követi folyamatosan az embereket, így folyamatosan kellene használniuk, és ez teljesen megrontaná a lelküket.

– Hmm – mondta Draco ismét. – És hogyan állíthatnánk meg őket?

Granger vállat vont.
– Megöljük őket.

Ez, feltételezte Draco, meglehetősen kézenfekvő válasz volt.

– Hogyan szöktek meg az összeomló piramisból?

A lány ingerülten sóhajtott egyet, és megforgatta a szemét.
– Olyanok, mintha Wile Coyote életre kelt volna. Úgy tűnik, képtelenek meghalni, borzalmasan próbálnak megölni, és fájdalmasan ostobák. Félig-meddig arra számítok, hogy valami idióta csapdát állítanak egy sziklával és egy festett fallal, mielőtt megpróbálnák egy napernyővel megakadályozni, hogy halálra zúzzák magukat.

Egy pillanatra elgondolkodott, miközben Draco úgy tett, mintha egyetlen szót is értett volna abból, amit az imént mondott.

– Ha tippelnem kéne – folytatta –, valószínűleg volt saját zsupszkulcsuk. Ha bebiztosították magukat, és megvártak, hogy képesek lesznek-e az használni, miután mi már megtettük.

Draco felvonta a szemöldökét, és izgatottsága egyre nőtt a lehetőség miatt, hogy végre választ kaphat a kérdésére.
– És hogyan lehetett volna zsupszkulcsozni onnan?

– Ó, persze. – Granger egy pillanatig kutató pillantást vetett rá, mielőtt végül szűkszavúan bólintott. – Természetesen bízom benne, hogy nem fogsz semmi ostobaságot csinálni ezzel az információval.

– És milyen információ lehet ez? – érdeklődött Draco egy túlságosan-nem-nyájasan-amellett-felpuffadt módon, az arroganciája megkívánta, hogy elviselhetetlenül kakadósan felpuffadjon, látva, hogy Granger úgy gondolta, hogy ő egy Nagyon Hozzáértő Átoktörő.

Granger megforgatta a szemét, mielőtt megállt, és kissé elkomorult, ahogy a férfira nézett, az ujja az arcára vándorolt, hogy némi kopogtatásba kezdjen, mielőtt végül ismét bólintott.

– Így van. Szóval. Bombák.

Draco szemei tágra nyíltak.
– Tessék? – jegyezte fojtottan, de csak éppen elég halk volt ahhoz, hogy ne ébressze fel a sznob faszt és a seggfejet.

– Bombák – ismételte meg a lány. – Én készítettem őket. Így tudtunk elmenni a zsupszkulccsal. Bombával szedtem le az anti-zsupszkulcsos bűbájt a teremben. Mindig hordok magamnál néhányat.

Draco üres, rettentően tágra nyílt szemekkel bámult.

– Szóval vannak elektromágneses impulzusoknak nevezett dolgok – folytatta Granger. – Röviden EMP-nek hívják őket. Azok teszik tönkre az elektronikát. Azokat a dolgokat, amiket a muglik használnak, mint a telefonok, az elektromosság és a tévék – tette hozzá magyarázatként. – Szóval én csináltam, de varázslattal

Draco továbbra is értetlenül bámult.

– Hm, szóval ez olyan, mintha egy Finite lenne? – magyarázta Granger, ami valójában inkább csak egy kérdés volt, hogy Draco elég intelligens-e ahhoz, hogy felfogja, mi az a Finite.

Szerencsére az volt.

– Értem – mondta. Persze ez volt a határa annak, amit képes volt látni.

Miért ne készíthetett volna az a nő, aki után sóvárog, olyan bombákat, amelyek képesek elpusztítani a mágiát? Miért ne lett volna az olyan dolog, amit ő csinált? Miért ne lenne az olyan dolog, amire ő képes lenne?

Draco egy pillanatra jelentős mennyiségű hálát adott, hogy Granger az ő oldalán állt.

– Ez egy nagyon, nagyon, nagyon erős véges, lényegében – folytatta a lány. – Ez csak átmeneti. Egy percig tart, és tekintélyesen nagy a hatósugara. Viszont rendkívül óvatosnak kell lennem a használatukkal, mert az én mágiámat is kioltja, ha a robbanási zónán belül vagyok.

– Értem – ismételte Draco, miközben még mindig rémület járta át a testét.

Arra a következtetésre jutott, hogy Az Idióta, aki képtelen volt felfogni, hogy meg kellene halnia, már két évtizeddel korábban meghalt volna Granger nélkül.

– Akkor viszont zsupszkulcsot csináltunk, ha az megtöri a varázslatot? – Sikerült megkérdeznie Dracónak.

– Á, igen. Szóval beburkoltam magunkat, hogy a törmelék ne nyomjon össze minket, aztán egy lyukat fúrtam felfelé a piramison keresztül, ami lényegében egy koncentrált Bombarda. Elfelejtettem, hogy ezt sem tanítottam neked – tette hozzá mellékesen. – Amikor az alagút átjutott az egész piramison, felemeltem egy bombát, és aktiváltam. Zsupszkulcsot használtunk, amint a védőbűbáj megtört, mielőtt a bomba robbanása elért volna minket, ami deaktiválta volna a zsupszkulcsot, és megsemmisítette volna a gyámjaimat, és megölt volna minket.

Draco visszatért az üres bámuláshoz. Egy jó darabig. Még abban sem volt biztos, hogy mit kérdezzen.

– Volt ennek… értelme? – kérdezte Granger, látva, hogy még egyetlen kérdést sem sikerült megfogalmaznia.

– Értelme – ismételte Draco, mintha még sosem hallotta volna ezt a szót. – Bombák, amelyek elpusztítják a mágiát. És te használtál egyet, ami megölt volna minket, ha elszámoltad volna magad, és elég közel volt hozzánk ahhoz, hogy összeomoljanak az általad felállított védőkorlátok, mielőtt elpusztítottad volna az antizsupszkulcsos védővarázslatot.

Majdnem biztos volt benne, hogy ha elismétli az összes tényt, kezd értelmet nyerni. Valójában technikailag valóban értelmet nyertek. De ettől még nem lettek érthetőbbek.

Granger bólintott.
– Minden szempontból helyes.

– Hmm – ez volt minden, amit Draco mondani tudott.

– Szóval a bombák nem jelentenek szabadulást a börtönből, mivel a varázslatainkat is kiiktatják – tette hozzá.

– Hmm – mondta újra, nem egészen biztos benne, hogy mi az a „szabadulj a börtönből” kártya.

– De ezért van a kiterjesztett táskám a mantikór bőrében, mivel az immunis a mágiára. Így a bomba nem fog vele baszakodni. Nekem is van néhány, amit te is használhatsz.

– Hmm – mondta Draco harmadszorra is.

Miután elérte annak abszolút határát, amit képes volt válaszolni az imént folytatott, alaposan riasztó beszélgetésükkel kapcsolatban, teljes csendbe burkolózott.

– Szóval… – mondta végül Granger, megtörve a csendet a még mindig sötét szobában halk hangon. – Van… kérdésed?

– Nincs? – Draco az egyetlen kérdéssel válaszolt, ami eszébe jutott. Egészen biztos volt benne, hogy vannak kérdései, csak abban nem volt teljesen biztos, hogy tudja, mik azok. Egy pillanatig üresen bámult, az elméje még mindig küzdött, hogy felfogjon bármit is abból a szóból, amit Granger az imént mondott. Megpróbált további időt nyerni magának a megértéshez, ezért szigorú pillantást vetett rá: – Elég a társalgásból. Folytasd az alvást.

A lány bólintott, tekintete egy hosszú percig a plafonra meredt, mielőtt visszanézett volna a férfira.

– Köszönöm. Mindent.

Draco igyekezett figyelmen kívül hagyni a mellkasában hirtelen fellépő szorítást a gondolatra, hogy a lány nem lenne a mostani élénk állapotában, ha nem érkezett volna időben. Vagy ha nem ismerte volna az ellen-átkot. Nem volt ideje aritmetikázni vagy találgatni. Mi van, ha legközelebb nem volt elég gyors?

Mi van, ha cserbenhagyta a lányt?

Ahelyett, hogy hangosan kimondta volna bármelyik gondolatát, Draco elmosolyodott, elfedve végtelen félelmét.

– A társamért bármit megteszek – mondta.


***


Mindent összevetve, a Theo bocsánatkérése meglehetősen jól sikerült. Mindössze nyolc különböző kellemetlen csend következett be. De Granger még csak meg sem próbálkozott Crucio vagy Avada Kedavrával Theón, így Draco úgy érezte, hogy a legjobb forgatókönyvet élték át az egész beszélgetés során.

Mire ő és Blaise néhány órával később távoztak, Draco talán még azt is mondhatná, hogy irigykedő elfogadás volt tapasztalható. Megdöbbentő módon, ahogy a csoport túllépett a bocsánatkérésen, és normális beszélgetésbe kezdett, Granger néhányszor felhorkant Theo és Blaise kijelentésein. Ezek – még megdöbbentőbb módon – a szórakozás, nem pedig a gúny horkantásai voltak.

A nevetése természetesen továbbra is Dracónak volt fenntartva. Valami, ami miatt egyáltalán nem volt csalódott.

Draco ezen a ponton úgy érezte, hogy a dolgok egészen jól alakulnak. Granger jól kijött a barátaival, a barátai jól kijöttek Grangerrel, a barátai pedig jól kijöttek… egymással (kacsintott).

Már csak az anyjának kellett volna abbahagynia, hogy egy könyörtelen rémálom legyen, és minden tökéletesen rendben lenne.

Kivéve persze azt a tényt, hogy Grangernek valójában nem udvaroltak. Draco legalább a legjobb barát státuszba jutott, úgyhogy elfogadja, amit kaphat. A legjobb barátság Grangerrel a legfontosabb volt számára, ami miatt az udvarlási kísérletek elég veszélyes vállalkozásnak tűntek, ha a lány esetleg kellemetlennek találja az említett próbálkozásokat, és véget vet a legjobb barátságuknak.

Talán egyszer még volt rá esély.

A következő három napot a kórházban töltötték, Granger továbbra is tekintélyes mennyiségű Vérhígító bájitalt fogyasztott, és a diagnosztikáját zümmögték a gyógyítók, miközben megbizonyosodtak róla, hogy az egészség mintaképe.

Draco gyakran ellenőrizte a csípőjét, megerősítve, hogy az továbbra is füstmentes. A három nap alatt egyszer hagyta el a kórházat, hogy táltostűzben eleméssze a lenyűgözően sötét varázslatokat tartalmazó dobozt.

Egyébként mindig egy méteres körzetben maradt Grangerrel, a napok teljesen elrepültek vele az oldalán, mint mindig. Vitatkozni a számmisztikáról, volt, persze, volt, hogy jelentős számú alkalommal. Csak akkor majdnem Cruciót alkalmaz rajta a dühtől, amikor azt mondta, hogy a folytonos DAG-ok racionális félcsoportja nemlineáris.

Remélte, hogy a nőnél még mindig nincsenek meg a fogadóbizottsági kések.

Könyveket olvastak, a férfi becsempészte neki a kávét, amit Iris főzött (Granger megfenyegette, hogy megátkozza, ha megpróbálja maga elkészíteni), és a kekszet, amit Charlotte sütött. És mióta megismerte, Granger most először szórakoztatta őt az átok megtöréséről szóló történetekkel.

Draco szíve csaknem megállt a Granger-információktól, és attól az ijesztő számú alkalomtól, hogy a lány nagyon is majdnem meghalt.

– EGY QUINTAPED? – Draco riadtan felkiáltott.

Granger a szemét forgatta.
– Csak hatan voltak. Ne dramatizáld a dolgot.

– HAT?

A lány megint a szemét forgatta. Draco úgy érezte, hogy kettejük közül ő az, aki a megfelelő reakcióval rendelkezik.

– Tökéletesen rendben voltam – gúnyolódott a lány. – Bár így szereztem ezt a heget.

Oldalra tolta a takarót, felfedve a khimaera- és Abraxan-tetoválásokat és egy több centiméteres, csipkézett heget a combján.
– Az egyikük váratlanul ért, és sikerült eltörnie a combcsontomat. Egyenesen átment a bőrön. Úgy kellett harcolnom velük, hogy nem tudtam kitérni, mivel nem volt elég időm meggyógyítani. – Sóhajtott egyet, miközben Draco néma rémülettel, tátott szájjal bámult rá. – Istenek, ez aztán a mókás visszaszerzés volt.

Granger egy másik sebhelyre mutatott a sípcsontja elején.
– Az ugyanabból a küldetésből származik, és megtanított arra, milyen fontos, hogy legyen egy tartalék pálcád arra az esetre, ha a fő pálcád elromlana. Le kellett ugranom egy szikláról, hogy elmeneküljek egy kalózhorda elől, és eltört a sípcsontom, amikor földet értem. – Elvigyorodott Draco folyamatos rémületén. – Bárcsak lett volna ott egy társam egy ép pálcával, aki lebegtetni tudott volna.

Draco arroganciája legalább három szintet nőtt a gondolatra, hogy Granger felismerte a hasznosságát partnerként. Ismét megfogadta, hogy nem hagyja abba a nemes törekvést, a vadállatok legyőzését, az átkok megtörését, Granger életének megmentését és mások tulajdonának ellopását.

A szabadulása előtti éjszakán Draco azon kapta magát, hogy az éjszaka közepén felébredt, ujjai a lány csuklójára fonódtak, mint mindig, amikor aludt, és a lány halálától való mélyen gyökerező félelme minden alkalommal körülötte terpeszkedett, amikor a lány szeme csak úgy lehunyta a szemét.

Az ajtó halkan kinyílt, és Theo besurrant, minden további nélkül elővarázsolva egy széket, amint Draco mellé pottyant.

– Mit keresel itt hajnali háromkor? – Draco meglehetősen halk suttogással kérdezett rá.

Theo megvonta a vállát.
– Gondoltam, talán örülnél egy kis társaságnak.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen figyelmes volt tőle.

– Az én elismerésem – mondta, miközben lehajtotta a fejét. – A nem teljesen eszméleténél lévő Granger olyan riasztó állapotnak tűnik, amit nem tartok túlságosan jónak.

Theo bólintott, a tekintete szintén Grangerre szegeződött.
– Feltételeztem, hogy ez a helyzet.

Mindketten hosszú percekig csendben ültek, mielőtt Draco ismét megszólalt.

– Mikor is kezdhettétek el Blaise-zel a monogámia rémeibe bocsátkozni?

– Ah. – Theo halkan megköszörülte a torkát, miközben végignézett a szobán, meglehetősen kellemetlen levegővel körülvéve. – Azt hiszem, akkor volt, amikor Egyiptomban voltatok. Sok időt töltöttünk együtt nélküled, és nos. Egyik dolog a másikhoz vezetett. És most itt vagyunk – intett homályosan a kezével –, és a monogámia borzalmaiba bonyolódunk.

Draco bólintott, és összevont szemöldökkel nézett a barátjára.
– Abbahagynád a zaklatást, most, hogy megismerkedtél azzal a borzalmas üggyel, hogy olyan boszorkányokkal való udvarlásra biztatnak, akik nem érdekelnek téged?

Theo visszanézett rá a sötét szobában, arcán mosollyal.
– Valóban. Bármennyire is utálom helyeselni, hogy egy olyan boszorkány iránt érdeklődsz, aki csak még jobban belevezet a foglalkoztatás rémségeibe, szemét barát lennék, ha távol tartanálak attól a boszorkánytól, akit szeretsz.

Draco meglepetten húzódott hátra, a szemöldöke összeráncolódott.
– Én nem szeretem Grangert.

Theo halkan felhorkant, és meglehetősen hitetlenkedő pillantást vetett rá.
– Draco, ez kétségkívül a legnagyobb hazugság, amit valaha is mondtál. Egész életedben láttalak boszorkányokkal érintkezni. Téged mindig csak a baszás érdekelt, mielőtt teljesen meguntad volna őket. Granger az egyetlen boszorkány, akit egész rohadt életedben láttam, akihez a baszáson túl vonzódtál.

Draco feltételezte, hogy ez igaz. De a szerelem? Az talán túl messzire ment volna.

Aztán visszanézett a társára, aki mélyen aludt, ujjai a csuklójára fonódtak, mert rettegett, hogy a nő, akit mindenkinél jobban szeretett, meghalhat.

A nő, aki értett az aritmetikához, és szeretett róla vitatkozni. A nő, akivel két hónapon át szinte minden ébren töltött percét együtt töltötte, és akinek hiánya az egész létezését a végtelen rettegés birodalmába taszította, amíg vissza nem tért, és újra elsöprő mértékben fel nem derítette a világát. A nő, akiről mindent tudott, még a kedvenc kekszfajtáját is. A nő, akinek hamis jegygyűrűt húzott az ujjára, majd a csalódás fájdalmas lándzsáját érezte, amikor a rablás után lehúzta.

A nő, akiért megölt egy istent, akivel akromantulák százai ellen harcolt, akire minden ébren töltött percét gondolva, akiért gondolkodás nélkül lándzsák elé állította magát.

A nő, akiért meghalt volna.

A nőért bármit megtenne.

És abban a pillanatban Draco a kétség legcsekélyebb árnyéka nélkül tudta, hogy szereti Grangert.

hozzászólások: 0