2. fejezet
Granger potenciálisan egy véla

Alkalmazottként a második napján Draco újabb kérdéssel találta szemben magát.

Hetedik kérdés: Minden roxforti alapító nevében, mi a fenéért tért vissza a bankba?

Miután megvitatta a kérdést, és közben végigsétált a márvány előcsarnokon egy órával azelőtt, hogy a bank aznap egyáltalán kinyitott volna, Draco arra a következtetésre jutott, hogy azért, mert a foglalkoztatás Nem Unalmas. Talán még odáig is elment volna, hogy érdekesnek nevezze.

Érdekesebb volt, mint az előző este elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt inni a haverjaival? Az események rémisztő fordulatával élve, igen.

Tovább töprengett jelenlegi helyzetén, miközben a kőfolyosón lépkedett, tekintete céltalanul vándorolt, amíg meg nem torpant, amikor az az idegesítő, istennő testébe bújtatott satrafa fel nem tűnt előtte.

Draco valahogy még kevésbé volt felkészülve arra, hogy Grangerrel találkozik a második napon. A pólót egy botrányosan szűk, fekete trikóért cserébe elhagyta, és nevetséges mennyiségű haját a feje tetejére halmozta, felfedve a legzavaróbb nyakat és lapockákat, amiket valaha is látott életében.

A varázsló nem is tudta, hogy a lapocka egyáltalán olyan testrész, amihez vonzódni lehet. És mégis ott volt, alaposan vonzódott Granger lapockáihoz.

Az említett lapockák vonzerején nem segített az egyik vállától a másikig húzódó magyar mennydörgő tetoválás.

Draco majdnem egy meglehetősen kellemetlen, szűkölő nadrággal járó helyzetbe került, amikor megpillantotta a lány tarkójára tetovált, számára ismeretlen számmisztikai képletet.

Néhány gyors okklumenciával kezelte a helyzetet, mielőtt Granger észrevette volna, hogy ott van. További aggodalmak merültek fel a foglalkoztatási körülményei miatt. Megjegyezte, hogy megnézi a munkavállalói kézikönyvben, van-e olyan rész, amelynek címe: Mi a teendő, ha a partnered istennő?

Granger azonnali fintorral és szemforgatással fordult meg, ahogy a csilléhez közeledett. Draco majdnem elájult, amikor megpillantotta a legzavaróbb kulcscsontokat, amelyeket valaha életében látott.

Úgy látszik, lehetett ugyanúgy vonzódni a kulcscsontokhoz, mint a lapockákhoz. Ez riasztó felfedezés volt, és Draco remélte, hogy soha többé nem lesz ilyen.

Kezdett aggódni, hogy Granger talán véla lehet, ha az anatómiájának minden egyes darabja ennyire lehengerlő.

– Szóval visszatértél – mondta olyan hangon, ami arra utalt, hogy kíváncsi, hogyan néz ki a dobogó szíve a testén kívül.

– Valóban – erősítette meg bólintással.

A fintor elmélyült.
– Katasztrofálisan rossz döntés, ha valaha is hallottam hasonlót. A mantikór szék még mindig abban a tegnapi páncélteremben van. Szívesen visszarakom rá az átkot, ha szeretnéd.

Draco megőrizte az udvarias, arisztokrata auráját, miközben azt fontolgatta, hogy inkább közvetlenül átkozza meg a lányt, mintsem hogy egy elátkozott tárgyat használjon.

– Nem, köszönöm – utasította vissza. – Úgy döntöttem, hogy ma életben maradok.

Grangert látszólag nem hatotta meg ez a döntés.

Sóhajtott, és a szekérhez lépett.
– Sajnálatos. Lássunk hozzá, mielőtt még véletlenül a feledés homályába átkoználak.

– Nem hiszem, hogy egyáltalán ez nagyon véletlen lenne – mondta Draco összehúzott szemmel.

– Helyes. Most pedig húzd be a segged abba az átkozott szekérbe, mielőtt nélküled indulok. Vagy kilöklek. Nem vagyok válogatós.

– Nem biztos, hogy be akarok szállni, ha ki akarsz lökni.

– Szállj be a kibaszott kocsiba, Malfoy! – csattant fel a nő.

Draco méltóztatott beülni. Nem mintha Grangertől parancsokat fogadott volna el. Csak úgy érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy beüljön a kocsiba, és semmi köze nem volt a lány parancsához, hogy ezt tegye.

Ahogy suhantak, a lány szemügyre vette a férfit.

– Látom, ma is az idióta talárodat viseled. Kedved támadt meghalni?

Draco a homlokát ráncolta. A talárja tökéletesen szabott volt, köszönte szépen. Inkább úgy nézett ki benne, mint egy szexisten, ha szavakkal kellett volna illetnie a megjelenését.

Granger viszont úgy tűnt, nem hisz az olyan dolgokban, mint a szakszerűség, a hajlamából ítélve olyan ruhákat viselt, amelyek inkább második bőrnek tűntek, mint valódi ruházatnak. Inkább szemmel láthatóan kényelmes volt? Igen, nagyon is az. De professzionális? A legjobb esetben is megkérdőjelezhető. És edzőcipőt viselt. Hihetetlen.

– És mondd csak, mi olyan idióta az én tökéletesen szabott taláromban? – érdeklődött udvariasan a férfi.

– Meg fog ölni téged – válaszolta Granger szemforgatással és olyan hangon, ami arra utalt, hogy Draco lehet a legidiótább idióta, aki valaha is létezett, ha nem ért ilyen alapvető fogalmat.

A férfi még egy kicsit ráncolta a homlokát.
– Hogyan fognak elpusztítani? Szomjas boszorkányokba fulladok?

Granger hangosan felhorkant. Draco meglehetősen sértőnek érezte a horkantás hangerejét.

– Nem, te tökfilkó. Megpróbálsz majd hátralépni, akkor megbotlsz benne. Csodálkozom, hogy tegnap nem történt meg, amikor az az utánzó megpróbált megharapni. Vagy belecsapódhatnak lángoló nyilak, és azok felgyújtanak. Vagy egy mantikór elkapja az anyagot, amikor menekülni próbálsz. Vagy eltalál egy átok, ami felgyújtja a talárod, ami aztán téged is felgyújt. Vagy egy banya beleszúrja a karmait. Vagy elsöpör egy szikrát a földön, majd lángra kap. És akkor, ha olyan nagy barom vagy, mint amilyennek eddig hittelek, akkor engem is felgyújtasz. És engem már elégszer meggyújtottak ahhoz, hogy tudjam, nem élvezem.

Draco alaposan megijedt attól, hogy hamarosan mekkora potenciális tűz lesz az életében.

– Értem. És személyes tapasztalatból ismered a talárok veszélyeit? – kérdezte olyan közömbös hangon a varázsló, ami egyáltalán nem tartalmazott közömbösséget.

A lány megforgatta a szemét.
– Nem mondod, Sherlock.

Draco nem tudta, mi az a „Sherlock”, de úgy döntött, most nincs itt az ideje, hogy tovább folytassa.

– Akkor viszont én cipeljem az összes fontos orvosi felszerelést, amire szükségem van ahhoz, hogy továbbra is életben maradhassak?

– Soha nem hallottál még a tértágító bűbájról? – kérdezte a lány egy újabb szemforgatással.

– Azokat szigorúan szabályozza a minisztérium – gúnyolódott a férfi.

Granger felhorkant. Ez megint egy udvariatlanul hangos horkantás volt. Draco sejtette, hogy ilyen volt az összes horkantásának a hangereje.

Eléggé udvariatlan lenne, ha ez lenne a neki címzett horkantások hangereje, és ő mindenki másra emberi szinten horkantana.

– Rendben, exhalálfaló. Mesélj csak tovább arról, hogy mennyire számítanak a törvények betartása – húzta ki magát a boszorkány.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen felesleges, sőt, talán még azt is mondhatná, hogy kifejezetten udvariatlan. Ez újabb kérdésre késztette.

Nyolcadik kérdés: Mikor döntött Granger úgy, hogy a törvények nem számítanak?

Amikor Kibaszottul Nem Unalmas Istennő lett, nyilvánvalóan.

A szekér zörögve megállt egy páncélterem előtt.

– Menjünk, Malfoy! Próbálj meg nem belehalni az idióta talárodba.

Mivel érdekében állt, hogy egyszerre leköpje Grangert és teljesen életben maradjon, Draco megfogadta magának, hogy nem fog meghalni az idióta talárjai miatt.

– És kinek a páncéltermében dolgozhatunk ma? – érdeklődött a varázsló.

A lány szemforgatással fordult vissza hozzá.
– Zabiniéban. Annak a faszfejnek a barátja vagy, ugye?

Draco meg akart sértődni Blaise miatt, de el kellett ismernie, hogy Granger teljesen a valóság határain belül mozgott azzal a kijelentéssel, hogy a barátjára úgy hivatkozott, mint egy faszfejre.

– Sajnos így van. Gyakran bánom ezt a döntést, de az a faszfej elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyvel lát el Theót és engem, amikor rajta a sor, hogy hozzon. – Draco a homlokát ráncolta. – Bár ő különösen hajlamos arra, hogy kihagyja ezt, amikor sorra kerül, és helyette az én whiskymet issza. Elég bunkó – tette hozzá mormogva.

Granger következő szemforgatásának erejéből ítélve ez nyilvánvalóan rosszul hangzott.

– Gazdag pöcs – motyogta a lány. – Rendben, nos, az apja kérésére átvizsgáljuk a páncéltermet. Úgy tűnik, páran a felmenőik közül gyűjtött… néhány megkérdőjelezhető tárgyakat. Ami azt jelenti, hogy sötét mágiával baszakodtak, és most a mi problémánk, hogy elbánjunk velük. Nos. – Vigyorodott el. – Most már a te problémád, hogy elbánj velük. Engem túlságosan lefoglal majd az ítélkezés.

Draco ellentmondásba került az izgatottsága, hogy valami olyasmit csinál, ami Nem Unalmas, és a Nem Halál iránti érdeklődése között. Úgy döntött, hogy az előbbire koncentrál, és az utóbbit tompítja.

Granger a masszív ajtóra koppintott a pálcájával, és hátralépett, amikor az kinyílt, és hideg levegőt hozott magával.

– Jézusom. Antarktiszi ereklyékkel cseszekedtek? – kérdezte a senkitől sem konkrétan. Legkevésbé Dracótól.

Melegítő bűbájt varázsoltak magukra, és beléptek az indokolatlanul nagy páncélterembe, amely szinte biztosan legalább huszadakkora volt, mint Dracóé. Egy csattanás és egy huhogás kíséretében mindketten a földre vetették magukat, amikor egy katana suhant a levegőbe, pontosan ott, ahol pillanatokkal korábban a fejük volt.

– Hmm. Fantáziátlan – jelentette ki Granger, miközben talpra álltak.

Draco úgy tett, mintha ez a kijelentés teljesen észszerű lenne, egyáltalán nem ijesztő, és mintha a szíve nem verne olyan gyorsan, mint egy akromantula szapora léptei.

– Teljesen igazad van – értett egyet a férfi, miközben lazán rápillantott a riasztóan éles kardra, amely most a falból állt ki. – Egy randalór sokkal megnyerőbb lett volna.

A lány egy pillanatig szemezett vele, majd meglepő egyetértéssel vállat vont.
– Őszintén szólva nem rossz ötlet. Érdekesebb lett volna, mivel nekünk is meg kellett volna küzdenünk vele.

Draco hirtelen reménykedni kezdett, hogy az átok megalkotói nem voltak olyan kreatívak, mint amilyen nyilvánvalóan ő volt.

Granger az előző naphoz hasonlóan megidézett egy széket az ajtó melletti sarokba, majd lezuhant rá, és olyan pillantással nézett végig rajta, ami arra utalt, hogy reméli, legalább az egyiküket agyoncsapják a következő három másodpercen belül.

Amikor eltelt a három másodperc, és nem történt átkozódás, Granger olyan sóhajtást eresztett meg, amilyet Draco nem ismert.

– Akkor kezdj hozzá! – parancsolta lustán, egy bizonytalan kézmozdulattal.

Draco a legcsekélyebb aggodalmat sem érezte, hogy egyedül hatástalaníthat egy egész páncélteremnyi halálos, sötét mágiás tárgyat, miközben a nagyképű mindentudó ítélkezik fölötte. A legcsekélyebb mértékben sem.

Az egyik észlelővarázslata találkozott az első elátkozott tárggyal: egy zenedobozzal, amelyet izzó vörös aura vett körül. Kiábrándítóan könnyű volt megtalálni.

Draco észszerű távolságból néhány újabb észlelővarázslatot mondott, amelyek remélhetőleg nem bizonyultak halálosnak.

– Hmm… Egy tűzvész átok keveredik egy Bombardával. Elég durva – motyogta magában.

Tovább mormogott, miközben megpróbálkozott néhány lehetséges ellenátokkal, amelyek közül úgy tűnt, egyik sem távolítja el a kombinált átkot.
– Ah. Van egy Ignius is velük. Ráadásul goromba.

Néhány további megkísérelt ellenátok sem látszott hatásosnak.
– Rendben. Kell egy pergamen – jelentette ki a férfi.

Két pálcacsapással megidézett egy darab pergament és egy tollat, és nekilátott, hogy leírja a három ellenátkot, ősi rúnákká alakítsa őket, majd… A fenébe. Fogalma sem volt, merre tovább.

Mellőle gúnyos hang hallatszott, amitől Draco megrökönyödött, amikor rájött, hogy Granger láthatóan valamikor odalopózott hozzá, és a karja fölött nézett át.

– Nem tudod, hogy mit használj? – kérdezte a lány fanyarul hitetlenkedve.

– Gondolkodom – csattant fel a varázsló.

A gondolkodás hirtelen sokkal nehezebbé vált a Tetoválások és a Kulcscsontok közelsége miatt. Újabb okkumenciával Draco rákényszerítette magát arra, hogy a feladatra koncentráljon, és azt a lépést választotta, amelyről biztos volt benne, hogy a helyes.

A boszorka második gúnyos megszólalása hangosabb volt.

– Tényleg? Finkleton Abjekció? Ezt akarod használni?

– Csitt, dolgozom!

Draco valójában nem dolgozott. A saját pánikolással volt elfoglalva. Eddig olyan biztos volt benne, hogy Finkleton a helyes út, de most a magabiztosságát teljesen kidobta az ablakon. Pánikjában a legészszerűbb aritmetikát végezte el, ami csak eszébe jutott, és ez olyasmit eredményezett, amire nem számított.

Granger azt mondta:
– Ó.

Talán először fordult elő, hogy ezt nem kísérte gúny, sóhaj, szemforgatás vagy horkantás. Ez, a férfi ki merte jelenteni, hogy egy meglepett „Ó” volt.

– Huh. Nem is gondoltam volna, hogy az Abel-csoport komplexitás osztályát használod – dünnyögte a lány. – Hmm.

Granger, akiről a varázsló egy olyan rövid pillanatra, hogy azt hitte, talán csak képzelődött, úgy tűnt, lenyűgözte. Aztán eltűnt ez, és a lány a doboz felé mutatott.

– Törd meg az átkot.

Draco nemtörődömséggel egy bonyolult pálcaforgatást végzett, és használta az új összetett ellenátkot, aminek eredményeképpen a doboz körüli vörös aura eltűnt. Egyaránt sok észlelővarázslat után előrelépett, és megbökte.

Visszafordult Granger felé, sokkal több arroganciával, mint amennyit a helyzet indokolttá tett volna, csakhogy a lányt a szokásos Lenyűgözöttség állapotában találta.

– Gyorsabban is meg tudtam volna csinálni – gúnyolódott a lány a szemét forgatva.

Draco felhorkantott.
– Te már évek óta átkot törsz, én pedig pontosan egy napja török átkot. Ha az, hogy gyorsabban tudod csinálni, az egyetlen módja annak, hogy azt állítsd, hogy jobb vagy, akkor inkább csalódtam a képességeid hiányában.

Granger nem értékelte ezt az érzelem nyilvánítást, és gondoskodott róla, hogy a nemtetszését Draco élete legkimerítőbb öt óráján keresztül közvetítse, miközben a varázsló végigdolgozta magát a páncélszekrényen, tizennyolc különböző tárgyon lévő átkot távolított el, hat sötét mágiás tárgyat hatástalanított, majd megküzdött egy rőtsapkássá változott lámpával. Ez egy olyan tevékenység volt, amely mind Draco, mind a rőtsipkás számára alaposan élvezhetetlen volt.

Csak tizenkétszer halt meg majdnem.

Az említett öt óra végére Draco inkább Blaise meggyilkolását fontolgatta. Vagy Grangerét. Ezen a ponton már nem volt válogatós.

Az ebédet az észszerűbb, bár még mindig embertelen fél kettőkor fogyasztották el. Draco megragadta az alkalmat, hogy visszatérjen a kastélyba, és egy nem zsíros, nem kocsmai ebédet egyen, amiben gyümölcsök és zöldségek is voltak. Valami olyasmit, amitől biztos volt benne, hogy a Foltozott Üst szakácsnője erkölcsileg megsértődne.

Amikor éppen elindult volt vissza hop-porral, megállt a kandallónál, és lenézett az idióta talárjára, amelyen jelentős számú tűz okozhatott volna olyan sérüléseket, amelyek elcsúfíthatják tökéletes formáját.

Sóhajtva hoppanált be a szobájába, hogy a padlóig érő talárt egy combig érőre cserélje.

Ahogy belenézett a tükörbe, rájött, hogy ha egyáltalán nem vesz fel talárt, akkor is lenne alkalma megmutatni pompás fenekét, formás seprű edzette combjait és a kemény bicepszeit. Három legjobb tulajdonságát, ha lehetett volna olyan bátor, hogy ezt mondja.

Még ha elviselhetetlennek is találta, lehetetlen volt, hogy a nőt ne nyűgözzék le a formás seprű edzette combjai és a kemény bicepszei. És a gyönyörű fenék.

Persze nem mintha azt akarta volna, hogy Granger lenyűgözze. Csak szerette megmutatni a legjobb tulajdonságait, így mások is megfelelően értékelhessék a nagyszerűségét. Sőt, inkább úgy érezte, mint brit állampolgár, kötelessége lenne megosztani ezeket az előnyöket a közemberekkel.

Elvégre nagyon is tiszteletre méltó polgár volt.

Színlelt tudatlansággal, hogy a legcsekélyebb mértékben is törvényt szegne, Draco egy tértágító bűbájt varázsolt a zsebére, és az elsősegélyfelszerelését az említett zsebbe helyezte.

Biztos volt benne, hogy Granger nem használ semmi olyan szégyenleteset, mint az elsősegélyfelszerelés, de Draco élvezte az életet, és hajlandó volt megszégyeníteni magát, hogy minél tovább ebben az állapotban maradhasson.

Aztán, hogy kevésbé szégyenletes és veszélyesebbnek tűnjön, elővett egy pálcatartót az alkarjára és a combjára is, az utóbbiba pedig egy tartalék pálcát helyezett.

Egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, és úgy érezte, hogy pontosan olyan kibaszottul jól néz ki, mint maga Granger.

Granger nem értett egyet.

A lány udvariatlanul hangosan horkantott, még egyszer, amitől Draco arcán fintor jelent meg.

– És mi, ha megkérdezhetem, mi olyan sértő a külsőmben? – kérdezte egészen összeszűkült szemekkel.

– Egy makulátlan, keményített, fehér Oxford? Tényleg? Te jó ég, azok mandzsettagombok? – horkant fel.

Draco fintora elmélyült.

– Az, hogy valaki büszke a külsejére, nem jelenti azt, hogy megérdemli a megalázást – fújt fel.

Granger nem értett egyet.

És hogy bebizonyítsa, mennyire nem ért egyet, a nap hátralévő részében azzal keserítette meg Draco életét, hogy időnként néhány extra mókás kis csavart is beiktatott, és további átkokat szórt a már alaposan megátkozott tárgyakra, miközben a faszfej páncélszekrényén dolgozott. A nyomorúságát legalábbis enyhítette, hogy milyen borzasztóan érdekes volt minden. Jelentős mennyiségű hárítás, átkok, rontások és bűbájok hatástalanítása, animált tárgyakkal való harc, futás, számmisztika és általános pánik, miközben minden megpróbálta megölni őt.

Draco minimum nem panaszkodhatott arra, hogy unatkozott volna.

– Hogy a fenébe nem haltál még meg? – kérdezte ziháló lélegzetvételek között a boszorkányt, miközben megpróbált magához térni egy csillár után, amely körbe-körbe kergette a páncélteremben, mielőtt üvegszilánkokra robbant volna.

Az, hogy továbbra is nem volt halott, csak egy pánikba esett Protegónak volt köszönhető, akit az utolsó pillanatban sikerült levetkőznie, megmentve őt az ezer vágás általi haláltól.

Granger megforgatta a szemét.
– Mert hozzáértő vagyok. Már egy teljes perccel korábban legyőztem volna a csillárt.

Draco rávillantotta a tekintetét.
– Tájékoztatott már valaki arról, hogy meglehetősen bunkó vagy?

– Téged tájékoztatott már valaki arról, hogy egy idióta vagy? – vágott vissza a lány.

– Nem hiszem, hogy tisztességes tőled, hogy felteszel nekem egy kérdést, ha még az enyémre sem válaszoltál – felelte gőgösen a varázsló.

A lány egy pillanatig némán bámult, mielőtt újra megforgatta a szemét.

– Az emberek, akikkel érintkezem, tökéletesen kellemesnek tartanak.

– Melyek lehetnek ezek az emberek? – kérdezte a férfi, akinek ez hirtelen felcsigázta az érdeklődését.

– Hagyd abba a kérdezősködést! – csattant fel a nő. – És javítsd meg a csillárt. Gondolom, a faszfej dühös lesz, ha elromlik.

Draco morgolódva megjavította a csillárt. Inkább kísértésbe esett, hogy otthagyja, és feldühítse a gyilkos páncélszekrényes faszfejet, de a faszfej jóféle whiskyt hozott a héten, és Granger azt mondta neki, hogy javítsa meg.

Általában szerette, ha Granger nem haragudott rá, mert a lány meg szokta bosszulni ezt, ha dühös volt.

Néhány fejlett felderítő varázslattal az alaposan embertelen esti hét óra tájban Granger végül átokmentesnek nyilvánította a páncéltermet, és megkezdték a hosszú utat vissza felfelé.

A nő megkerülte a férfit, amikor beléptek az üres előcsarnokba.

– Jó pénzt fizetek neked, ha holnap nem jössz vissza.

– Megsértődöm, amiért azt hiszed, nem vagyok olyan gazdag, hogy ne unjam a pénz egész fogalmát is – fújt egyet a férfi.

A nő összehúzta a szemét.
– Rohadt szemétláda. A nap hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy azon gondolkodom, mekkora barom vagy.

– Kedves – válaszolta ugyanolyan mérgesen a varázsló. – A nap hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy azon gondolkodom, mennyire bunkó vagy.

– Rendben – gúnyolódott a nő.

– Jól van – köpte a férfi.

Mindketten megfordultak és elviharzottak.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy Granger kulcscsontjain gondolkodott.


***


A harmadik munkanap egy újabb mogorva Grangerrel, még több gyönyörű lapockával, és két újabb tetoválás részleges felfedésével kezdődött a vádlijáig érő, elviselhetetlenül szűk, fekete nadrágjáról, amelytől Draco úgy érezte, hogy nem lenne szabad nyilvános helyen járnia, ha nem érintheti meg a legizgatóbb tizenöt centiméternyi bőrt, amit életében valaha látott.

A boszorka jobb vádlijára olyan mintát tetováltak, ami egy kiméra patáinak tűnt, a baljára pedig – a férfi feltételezése szerint – egy hurú farktollai.

Ha Dracónak egyetlen kívánsága lehetett volna az életben, az az lett volna, hogy még feljebb gördíthesse azt a törvénybeütköző nadrágot, hogy láthassa a többi kimérát és hurút.

Persze nem azért, hogy Granger maradék vádliját is láthassa. Az nevetséges lenne.

Ezen elgondolkodva további kérdések merültek fel benne, hogy miért volt az összes tetoválása egy-egy szörnyeteg.

Amire Granger azt válaszolta, hogy húzzon a picsába, aminek a szellemét, ha nem is betűről betűre, de Draco követte. Ott maradt, ahol volt, de úgy döntött, hogy befogja a száját, mielőtt Granger végleg elátkozza.

Amikor a nap első páncéltereméhez értek, Granger alapos, mindent elsöprő bosszúsággal fordult meg, és keresztbe fonta a karját.

– Obzog tájékoztatott, hogy a jelek szerint eligazítást kellett volna tartanom neked. Feltételeztem, hogy elég intelligens vagy ahhoz, hogy mindenre rájöjj, de úgy tűnik, mégis azt akarja, hogy én tegyem meg, és most megkérdőjelezem az intelligenciádat.

Bár Draco érdeklődött, hogy többet tudjon meg, meglehetősen sértőnek találta Obzog kijelentését, amiből Granger arra következtetett, hogy nem elég intelligens ahhoz, hogy magától rájöjjön.

Ő természetesen nagyon is képes volt arra, hogy egyedül is rájöjjön dolgokra. Ő egy átoktörő volt. Megtört átkokat. Úgy tűnt, nem sok mindent kellett még tudnia.

– Akkor világosíts fel – mondta a férfi egy kézmozdulattal.

Bosszúsan felsóhajtott, és megforgatta a szemét.

– Átkokat törünk meg. Néha a páncélszekrénytulajdonosok miatt, néha azért, hogy olyan helyekre jussunk be, ahová nem kellene, hogy elvegyünk dolgokat, amiket nem kellene elvennünk. De mi britek vagyunk, és látszólag kötelességünk elvenni olyan dolgokat, amelyek nem a miénk. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd bólintott. – Igen, ennyi az egész. Mondd meg Obzognak, hogy felvilágosítottalak, és elhúzhat a picsába, ha ennél a három mondatnál több információra van szükséged.

Draco feltételezte, hogy ez nem az a mennyiségű eligazítás volt, amit Obzog remélt, de feltételezte, hogy csak ennyit fog kapni.

Talán több szarkazmussal, mint amennyit életében valaha is használt, megköszönte Granger segítőkészségét.

– Most már elsöprően tájékozottnak érzem magam, és nagyra értékelem azt a rengeteg erőfeszítést, amit arra fordítottál, hogy megfelelő mennyiségű információt adj át ehhez a hihetetlenül veszélyes munkához.

Granger ismét megforgatta a szemét. Draco nem volt biztos benne, hogy a boszorkának nem kellett ehhez fájdalmas erőfeszítés, amivel ezt tette.

– Rendben. Ez nem egy kellemes irodai munka. Az egyetlen ok, amiért irodai munkaidőben dolgozunk…

Draco különösen sértőnek találta ezt a kijelentést.

– Irodai munkaidő? Még azelőtt kezdünk, hogy a bank kinyitna, és órákkal azután fejezzük be, hogy már bezárt.

Granger rávillantotta a tekintetét.
– Maradj csendben, vagy abbahagyom a magyarázást.

Draco úgy döntött, hogy csendben marad.

– Különben is – folytatta a nő rendkívül bosszús hangon – az egyetlen ok, amiért nem az éjszaka közepén dolgozunk, és isten ments, hogy ezen a héten valóban ebédszünetet tartunk, az az, hogy itt vagyunk. Amikor kint leszünk kincsvadászaton, napokig istentelen órákban fogunk dolgozni, és te egész idő alatt nyafogni fogsz, én pedig egy abraxannal tapostatlak el emiatt.

Nincs ebédszünet? Ez volt a legrosszabb hír, amit Draco valaha életében kapott.

– Ja – folytatta a nő. – És amikor Egyiptomban leszünk, nyafogni fogsz a hőség miatt, még a hűtőbűbájok ellenére is, hiszen július van, és ott kurva meleg van. Megkockáztatom, hogy át fogod izzadni a nevetséges ingedet.

Draco tévedett az ebédszünetekkel kapcsolatban. Ez az újabb hír volt a legrosszabb, amit valaha is kapott az életében.

– És kempingezni fogunk.

Draco majdnem elájult.

– Milyen tárgyat fogunk beszerezni Egyiptomban? – kérdezte inkább, mint hogy elájuljon.

– Majd elmondom, ha odaértünk.

– Mennyi ideig fog tartani?

– Nem tudom. Keresünk valamit, ami lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem.

– Jelentős mennyiségű átoktörést fogunk végezni?

– Te egy abszolút hülye vagy.

– Értékes a tárgy?

– Azon gondolkodom, hogy megátkozlak-e.

– Szabadságot kapunk, ha megszerezzük a tárgyat?

– Most azon vitatkozom magammal, hogy megátkozlak-e.

Draco úgy döntött, itt az ideje, hogy abbahagyja a kérdezősködést.

Miközben Granger már harmadik napja egymás után végtelenül bírálta őt, egy egész óra tökéletesen kellemes átokszegés következett, amíg Draco nem igényelte a számmisztikát alkalmazását, hogy kidolgozzon egyet.

Grangernek volt véleménye a módszeréről, ahogy a székéből a vállára emelte az ítéletét.

Hangosan gúnyolódott.
– Tényleg? Megszámlálható Dynkin-rendszert használsz? – Ismét gúnyolódott. Egészen sokkal hangosabban. – Akkor akár egy DAG-ot is használhatnánk.

Draco összehúzta a tekintetét a lányra.
– Nem fogok, köszönöm. A Dynkin-rendszer tökéletesen megfelel, ha a balra invertálható részbenrendezett halmazzal kombináljuk.

A lány gúnyolódása valahogy még hangosabb volt.
– Ó, szóval akkor egyetértesz Braxlionnal? Úgy gondolod, hogy a balra invertálható részbenrendezett halmaz használható azzal a rendszerrel? Te egy abszolút idióta vagy?

Draco gőgösen felháborodva fújt egyet.
– Egyetértek valakivel, akinek nyolc doktorija van, és egyáltalán nem egy olyan bamba idióta, mint te, úgy látszik. Hogy lehetsz elég intelligens ahhoz, hogy átoktörő legyél, de hogy nem veszed észre, mennyire használható részbenrendezett halmazzal, az teljesen felfoghatatlan számomra.

Mint kiderült, rosszul tette, amit mondott.

Az átkok majdnem kicserélődtek, ahogy a gúnyolódásaik olyan decibelekre nőttek, amelyeket az emberi hangszálak eddig nem használtak ki.

Amikor Draco volt olyan vakmerő, hogy felvetette, hogy az egyszerűsítő homeomorfizmusok irrelevánsak a Dynkin-rendszerrel összefüggésben, meglepődött, hogy Granger valójában nem változott át maga is sárkánnyá, hogy lecsapjon rá.

Csak további nyolc gúnyos mosoly, tizenkét utálatos megjegyzés, kilenc szemforgatás és öt ingerült sóhaj kellett ahhoz, hogy megoldják a problémát, és áttérjenek, hogy valami másról vitatkozni.

A nap hátralévő része még több futással, még több átokszegéssel, még több aritmetikával, még több veszekedéssel és pokolian sok kitéréssel telt. Amikor a nap végén egy brutális páncélszekrénnyel találkozott, amely úgy lövöldözött rá a fogasokra, mint a nyílpuskák, akkora kitéréseket csinált, hogy megizzadt.

Miután Granger különösen durván felhorkant a varázsló nevetséges ingére, amit teljesen átizzadt, megfordult, hogy elhagyja a páncéltermet, a fény megcsillant a hátán, és megvilágította nevetségesen, tökéletesen kidolgozott vállát, és a magyar mennydörgő szeme veszélyesen villogott.

Draco nem tudta, hogy az ijesztő sárkánytetoválások képesek ilyen alapos ijedtséget okozni.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy Granger lapockáin gondolkodott.


***


A negyedik munkanap hasonlóan telt, mint az első három nap.

Granger haját engedte, így a varázsló képes volt koncentrálni, de a látható kulcscsontok hiánya élete egyik legkiábrándítóbb fordulata lett. A lány legalább volt olyan kedves, hogy ismét rövid nadrágot viselte (már kezdte azt hinni, hogy a boszorkánynak csak fekete ruhái vannak), így a férfi elvonatkoztathatott a vádlijától. Csak egyszer majdnem meghalt emiatt, amikor nem vette észre, hogy egy nyaklánc kúszik a válla fölé, hogy megfojtsa.

Miután előző nap rendesen zavarba jött az átizzadt a makulátlan fehér inge miatt, Draco életében először viselt pólót. Természetesen egy elviselhetetlenül drága, dizájner póló volt, amely tökéletesen szabottként remek arra, hogy megmutassa nevetséges izmait, és enyhe V-nyak pedig a tökéletes kulcscsontjainak kezdetét. A feketét választotta, olyan okokból, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egyrészt képes volt elrejteni az izzadtságot, másrészt pedig még inkább úgy nézett ki, mint egy veszélyes átoktörő.

Most már azt is megértette, hogy Granger miért öltözött kizárólag feketébe, beleértve az edzőcipőjét is. Feltételezte, a lánynak nem volt különösebben szüksége arra a plusz segítségre, hogy veszélyesnek tűnjön, már ami az arcán lévő nagy, riasztó sebhelyet és a testén lévő tucatnyi másikat illetette. És a tetoválások is. És az, ahogyan képes volt a tekintetével rávillantani. És úgy tűnt annyi mágia és fenyegetés volt benne, hogy enyhe aura vette körül.

Vagy talán csak az istennői státusza miatt. Draco jelenleg bizonytalannak tűnt ebben. Ettől függetlenül az öltözékének fekete jellege csak tovább erősítette ijesztő képét.

Élete egyik legjobb pillanatát élvezhette, amikor Granger megpillantotta, amint lazán sétálgatott a csille felé (ügyelve arra, hogy most jó láthatása legyen kemény bicepszére, és egy kicsit jobban meghajoljon), és látta, hogy a nő egy pillanatra felvont szemöldökkel villantja fel. Lehet, hogy csak képzelődött, de szerette azt hinni, hogy nem, és Granger szerint ő maga ugyanolyan kefélhető volt, mint ő.

– Hebridai fekete? – kérdezte a lány egy biccentéssel a bal karja irányába, amelyre egy sárkányt tetováltak, a farka eltakarta a Sötét Jegyét.

– Nyilvánvalóan – húzta el a száját a férfi egy szemforgatással. – Azt feltételeztem, hogy intelligens vagy.

Grangernek volt véleménye erről a kijelentésről. Nem voltak túl kellemes vélemények.

Draco felismerte a mintát. Mondott valamit, ami Grangernek nem tetszett, aztán a lány az óráit pokollá tette. A férfi megvitatta magával, hogy ne mondjon olyan dolgokat, amivel szándékosan ellenkezik a boszorkával, de úgy döntött, hogy ez unalmas életmódnak tűnik, és nem inkább érdekelte.

Amikor Draco rámutatott az említett mintára, Granger megforgatta a szemét.

– Ez a munka, te nagyképű kis sárkány. Nem foglak a pokolba küldeni. Erre jelentkeztél, te abszolút idióta.

– Nem vagyok kicsi – mondta összehúzott szemmel.

Az összes durva elnevezés közül, amivel a lány szerette őt illetni, a „kis” része a „nagyképű kis sárkány” messze a legbántóbb volt.

Granger erre úgy reagált, hogy a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy a „kicsi” minden szinonimájával hivatkozott rá, ami csak eszébe jutott, miközben folytatta az ítélkezést. A délelőtt végére Draco már aprónak, mininek, arócskának, kicsinynek, pöttömnek, törpének, csekélynek, alulméretezettnek, hiányosnak, csonkának, mikroszkopikusnak, aprónak, nyúlfarknyinak és miniatűrnek nevezték.

Draco elvesztette a fonalat, hogy ezek után még mennyi lehetett, de a nap végére már nagyon is sértőnek érezte magát.

– Holnap találkozunk, ha kell, te ici-pici csökevény – mondta Granger gúnyosan. – Ígérem, nem leszek mérges, ha soha többé nem jelensz meg. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, mennyire nem zavarna ez engem.

– Ó, azért leszek itt, hogy megkeserítselek, te fintorgó, keserű hárpia – biztosította Draco.

Kölcsönös pillantásokkal – majd Draco egy utolsó szempillantással azzal a törvénytelenül levágott nadrágra –, megfordultak, és különböző irányokba sétáltak el.

Draco a nap hátralévő részében Granger vádliján gondolkodott.


***


Az ötödik nap érdekes volt. Amikor Draco és Granger befejezték a szokásos reggeli sértéseket, és felkészültek, hogy felkapaszkodjanak a szekérre, két férfi sétált végig a kőfolyosón.

Még maga is Gazdag Emberként Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy látott-e valaha életében két olyan embert, aki jobban Gazdag Embernek nézett ki, mint a feléjük sétáló két férfi.

Mindketten orral a levegőben jártak, zsebórájuknak lánca volt, fekete köntösben viharzottak a folyosón, és teljes öltönyt viseltek: az egyikük tweedben, csokornyakkendővel, a másik tűssávos csíkosban, nyakkendővel. A tweedes férfi meglehetősen kócos volt, és angol bajuszt viselt. A tűsávos férfi kissé köpcös volt, tökéletesre borotvált, felhajtott végű nyélbajusszal. Mindkettőjük frizurája rendesen jól fésült volt, tökéletes részekkel, és teljes mértékben tökéletesen értelmes, korrekt angol úriemberekre utalt.

Granger és a férfiak pillantásokat váltottak egymással.

– Winston – szólalt meg Granger a tweedes, angol bajuszos férfira. – Hamish – köpte a tűsávos, nyélbajuszos férfira.

– Granger – köszöntötte Winston fújva és orrhangon. – És te mit kereshet itt? – A férfi megvető gúnyos mosollyal nézett a boszorkányra. – Nem kéne elszabadulnod, hogy „jobb legyél mindenkinél”, ahogy állítod?

– Emiatt a barom miatt ragadtam itt – válaszolta ugyanolyan mérgesen Granger, miközben egy hüvelykujjával Draco irányába bökött. – Jövő héten visszatérek, hogy kínos helyzetbe hozzalak.

Draco úgy érezte, hogy meglehetősen udvariatlan dolog mások előtt becsmérelni őt, és már éppen szólni készült, amíg durván félbe nem szakították.

– Igazán? És mit fogsz esetleg csinálni a jövő héten? – Hamish távolságtartóan ívelt szemöldökkel kérdezte ezt, a hangja meglehetősen dübörgő volt.

– Törődj a saját dolgoddal! – köpte Granger.

Winston Draco felé fordította a figyelmét, és egy újabb lenéző gúnyos mosollyal szemlélte.

– Ez itt maga Lord Malfoy?

Draco azon kapta magát, hogy azonnal egyetért Granger gyűlöletével a férfiak iránt.

– Kopj le! – vágott vissza.

– Ó, nem túl barátságos, ugye? Pórázt kéne tenned a krupodra, Granger, mielőtt megharap valakit.

Granger keze kirepült, és Draco csuklója köré tekeredett, miközben a varázsló pálcájáért nyúlt.

– Ne átkozd meg őket, bármennyire is csábító lenne – motyogta a boszorkány. – Obzognak megvan a véleménye arról, hogy az átoktörők átkozzák egymást, és ő nem túlságosan elnéző.

Összeszűkült szemmel Draco hagyta, hogy a karja visszaessen, amikor Granger elengedte a szorításából. Megpróbált nem rágódni a lány aprócska kezének és nevetségesen erős szorításának érzésén, amely még a csuklóját sem tudta körülölelni.

Nem járt túl nagy sikerrel.

Hamish gőgösen szipogott rájuk.
– Winston és én biztosan megelőzünk téged a következő kincsednél.

– Megvertetek már valaha is? – kérdezte gúnyosan a boszorka.

Granger kérdésére csend és összehúzott szemek válaszoltak.

– Ezt gondoltam én is, ti rohadékok – köpte a nő. – Kellemetlen halált és tartósan nedves zoknit kívánok mindkettőtöknek.

És ezzel a rémisztő búcsúval Granger betuszkolta Dracót a csillébe, és elzúgott velük egy érdekes, halálközeli balesetekkel teli napra, amelyek közül több egyáltalán nem lett volna közeli, ha nem töltötte volna az egész napot Granger kezére gondolva.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Oct 05

Nekem kicsit hasonlít ez a történet a "Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai" valószínűleg a cím miatt is meg ugye Draco szemszögéből nézzük,de aztán a stílusban már elég extrém. Fura, fura kicsit, de nem rossz. Még szoknom kell. Főleg Hermione karakterét.
Köszi! Kíváncsi leszek mi lesz ebből.
Szép estét!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Oct 05

Igen, az író írta is, hogy megihlett a másik történet, de ide nem fordítottam le a szerzői megjegyzéseket a történet elejére és végére (lusta voltam ide is kitenni, ao3-ra tettem csak ki). Ohh igen a stílusa tényleg extrém. Nem akarok nyafogni, de annyit szenvedek vele, mint eddig egyik történettel sem. Valahogy nehezebben tudom átfordítani magyarra, pedig amúgy totál odáig meg vissza vagyok ezért a történetért is. Annyira kisarkítottnak érzem egyébként itt-ott. Talán erre mondják, hogy szatíra? De amúgy imádom ezeket a szarkasztikus, komikus és ironikus dolgokat. Főleg nekem Hermione tűzrőlpattant iszonyatosan vad természete tetszik. Annyira más, mint amit írni vagy olvasni szoktam. A fene megesz, hogy még mindig nem tudom miért lett ilyen. De majd csak kiderül. Úgyhogy én is kíváncsi vagyok mi lesz ebből a történetből. Köszönöm! Szép estét neked is!