3. fejezet
Nem minden lapocka egyforma

Draco megint unatkozott. A szombat volt, talán egész élete legunalmasabb napja, főleg az után, hogy öt napot töltött érdekes tevékenységekkel.

Theo kivételesen nem tűnt segítőkésznek, amikor tiszteletreméltó, padlóig érő talárba kényszerítette Dracót – ami esetleges tűzhalálhoz, botláshoz, mantikór vagy banya támadáshoz vezethetett –, hogy részt vegyen egy unalmas koktélpartin, ahol olyan boszorkányok vettek részt, akik nem ismerik a számmisztikát.

Szóváltásra került sor.

Olyan okok miatt, amelyeket nem teljesen értett, Draco rövidesen egy kúria előcsarnokában találta magát, majd Theo átvonszolta a szalonba. A teremben már szép számmal voltak boszorkányok és varázslók, akik unalmas témákról akartak beszélgetni. Vagyis mindenről, ami nem átoktöréshez kapcsolódott.

Draco lassan felderengő rémülettel fedezte fel, hogy a lapockák általánosságban nem teljesen izgatóak. Végigpásztázta a szobát, miközben Theo berángatta magával, és észrevette, hogy a teljesen elfogadható, vonzó boszorkányok lapockái meglehetősen kiábrándítóak Grangeréhez képest.

Élt azzal a feltételezéssek, hogy eddig egyszerűen csak nem vette szemügyre rendesen a vállakat, és Granger magyar mennydörgő tetoválása hívta fel erre a figyelmét.

Tévedett.

Amikor Theo belekényszerítette őt egy olyan csoportba, akik közül többen boszorkányok voltak, és kimondottan ragadozó tekinteteket vetettek rá, ettől úgy érezte, el kell kezdenie végigfutni a védővarázslatokon és a lehetséges kitérési lehetőségeken. Draco még nagyobb rémülettel vette észre, hogy ezek a kulcscsontok sem vonzóak.

Granger, mint kiderült, kivételes anatómiájú istennő volt, és a többi boszorkány elsápadna a pompája mellett.

Draco elgondolkodott azon, hogy megpróbálhatná kideríteni, vajon belefulladhat-e egy pohár lángnyelv whiskybe.

– Szóval, Draco – kezdte az egyik boszorkány kellemetlenül fülledt hangon.

Röviden elgondolkodott azon, honnan tudhatja a boszorkány a nevét, tekintve, hogy még sosem találkozott vele. Amikor ráeszmélt erre, egyből Theóra pillantott, aki egy vállrándítással válaszolt, amiért ilyen kotnyeles, kis bunkó volt.

Draco feljegyezte magában, hogy majd küld neki egy kígyós kosarat (mint egy gyümölcskosár, csak kígyókkal) baráti köszönetképpen, amiért ilyen minden félben kanál kis balfék volt.

– Egész nyarat Britanniában töltötted? – kérdezte a lány rebbenő szempillákkal.

A férfi remélte, hogy talán szerencséje lesz, és kiderül, hogy a jelenlévő boszorkányok vagy varázslók közül valamelyik nem egy bamba idióta. Bár ebben leginkább kételkedett.

– Valóban így van. Nemrég kerültem a Gringottshoz átoktörőként – válaszolta.

Ez nyilvánvalóan rosszul hangzott, legalábbis közelben lévő összes boszorkány hirtelen lélegzetvételéből ítélve.

– Ó, milyen lenyűgöző – sóhajtott egy másik boszorkány, láthatóan túlságosan elborultan ahhoz, hogy emberi beszédhangerővel képes legyen megformálni a szavakat.

– Az is – értett egyet egy bólintással Draco. – Bőséges mennyiségű számmisztikát használunk, amit én igen élvezetesnek találok.

Erre a kijelentésre pontosan azt a választ kapta, amire számított. Ami üres pillantásokat jelentett, amelyekből hiányzott a felismerés minden látszata.

Az első boszorkány hősies kísérletet tett arra, hogy úgy tegyen, mintha a legcsekélyebb mértékben is értené, hogy mi is az a számmisztika.
– Ó, hát persze. Imádtam a számmisztikát, amikor Ilvermornyban tanultam. Lenyűgöző tantárgy.

Draco bólintott, majd megragadta az alkalmat, hogy egyik kedvenc időtöltésének hódoljon.

– Abszolút. A gronkliai alcsoport nyílt-zárt halmaza különösen érdekes. Nem gondolod?

– Mm – felelte a lány elfojtott zavarodottsággal. – Az egyik legérdekesebb halmaz, mindig is úgy találtam.

Draco elvigyorodott.
– Teljesen biztos vagyok benne, tekintve, hogy a gronlikait én találtam ki.

Az ebből fakadó reakció ugyanolyan élvezetes volt, mint mindig. Theo hangosan felsóhajtott, amikor a lány arca elvörösödött, a csoport többi tagja pedig felnevetett.

– Na jó, rendben. Ignatius ma egy kicsit rosszul volt, úgyhogy mennem kell, hogy ápolhassam – mondta Draco, és sarkon fordult.

Theo megforgatta a szemét, majd megragadta Draco karját, amikor az elindult, és egy új csoporthoz irányította.

– Ne használd az átkozott páváidat arra, hogy kibújj a beszélgetés alól azokkal boszorkányokkal, akik mindketten dughatóak és házasságra alkalmasak – mormogta, miközben átmentek a termen.

– Nem. Semmiképpen.

– Egy rémálom vagy, és már megbántam, hogy elhoztalak.

– Jó. Akkor soha többé ne tegyél ilyet. Olyan tevékenységet folytathatnék most a legszívesebben, ami közel sem ez a fajta beszélgetés olyan emberekkel, akik nem ismerik a számmisztikát.

Draco fizikailag érezte a szemforgatást, ahogy Theo reagált erre.

– Megöllek, ha még egyszer felhozod a számmisztika szó.

– Számmisztika. Baszd meg!

Theo válaszul belekényszerítette őt egy újabb boszorkánycsoportba.

Draco erre válaszul pontosan ugyanazzal taktikával felelt, mint amit az előző boszorkánycsoportnál alkalmazott. Ezúttal Percivallal kellett foglalkoznia.

Theo nem volt elragadtatva.

A harmadik csoportnál Theo lecsapott rá egy szúró átokkal, mielőtt még esélye lett volna kimondani a számmisztikai szót. Draco nem örült ennek.

Ezúttal Charles volt a kifogás.

Aztán Lysander.

Miután elfogytak az igazi pávák, elkezdett újakat kitalálni.

Augustus volt az első.

Aztán Francis.

Utána Thaddeus.

Aztán Ferdinand.

Amikor Heathcliffhez ért, Theo már majdnem megütötte.

– Megöllek, ha továbbra is ilyen körülményes leszel – sziszegte halálos szorítással Draco karján, miután újabb boszorkányt hozott zavarba.

– Addig nem hagyom abba ezt, amíg haza nem mehetek. Vonuljunk vissza a kúriába, Charlotte pedig süteményt fog sütni. Te szereted a kekszet. Sokkal érdekesebb, mint ez a sok ostobaság – mondta, miközben hanyagul gesztikulált, magába foglalva a teremben jelenlévő összes ostobaságot.

Theo összehúzta a szemét.
– Vidd haza az egyik ilyen kibaszott boszorkányt, vagy lesz egy-két szavunk hozzád. Ráveszem Blaise-t, hogy álljon az én oldalamra.

– Nem, ne tedd.

– Rendben. Akkor mondj le erről a nevetséges munkavállalási elképzelésedről, ami nagyon közel áll ahhoz, hogy a korai halálodat eredményezze.

– Nem. Nem fogok.

– Meg foglak rúgni. Vagy megátkozlak. Vagy kapsz tőlem egy ártás.

– Nem, köszönöm, mindhárom esetben.

Theo felsóhajtott.
– Ha találok egyetlen boszorkányt, aki ért a számmisztikához, elviszed a kúriaba, és belezúgsz, akkor elveszted az érdeklődésedet a munkád iránt?

Draco két dologban volt biztos: Theo sikertelen lesz a vállalkozásában, és egyetlen boszorkány sem fogja rávenni, hogy elveszítse az érdeklődését a Nem Unalmas törekvését, a munkavállalás iránt.

– Természetesen – értett egyet vigyorogva.

Theo megkönnyebbülten felsóhajtott, és elindult, hogy keressen egyetlen olyan boszorkányt, aki bármit is tudott a számmisztikáról.

Dracónak nem voltak kifogásai a boszorkányok iránt. Sőt, sokkal inkább kedvelte őket. Legalább egy hete nem kefélt senkivel, ami szerinte rekordnak számított nála, és különösen érdekelt volt abban, hogy találjon egy boszorkányt, akivel véget vethet a cölibátus sorozatának.

Azonban eléggé elhatárolódott azoktól a boszorkányoktól, akik nem voltak járatosak a számmisztikában, mivel ez a tény eléggé unalmassá tette őket.

Miközben arra várt, hogy Theo feladja a hiábavaló keresést, Draco némi önvizsgálatba kezdett. Borzalmas tevékenység, de sajnos szükséges, miközben elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt kortyolgatott a szoba sarkában, távol a ragadozó boszorkányoktól, akiket csak a tökéletes testalkata, a tökéletes haja, a tökéletes Lord címe, a tökéletes vértisztasága, a tökéletes Malfoy vezetéknéve és a tökéletesen túlméretezett Gringotts trezorja miatt érdeklődtek iránta.

Őt csak a kefélés érdekelte, legalábbis így feltételezte. De jogosnak érezte ezt viselkedést, hiszen ők voltak azok, akik rávetették magukat. Nem volt kissé udvariatlan, hogy kihasználta a házasság iránti érdeklődésüket arra, hogy egy légyottba kezdjen?

Nem, és baszd meg, hogy megkérdezted.

Draco önvizsgálatának részeként feltette magának a kérdést, hogy mikortól kezdte el megkövetelni az számmisztikával kapcsolatos ismereteket, mint szükséges képzettséget egy olyan boszorkánytól, akit meg akar dugni.

A kérdésre nem tudott biztos választ adni. Valamikor, úgy tűnik. Talán akkor, amikor minden unalmassá vált.

Amikor Theo visszatért egy boszorkánnyal, Draco meglepetten ívelte a szemöldökét. A lány tökéletesen vonzó volt, arisztokratikus és elfogadható, bár még mindig alaposan kiábrándító kulcscsontokkal és lapockákkal rendelkezett.

Draco, a Theóra vetett gyanakvó pillantást vetve, a Barreli keresztezésről kérdezte a nőt. A lány jelezte, hogy rajong érte, de ő személy szerint a képlet szerkezetmegőrző formáját hasznosabbnak találja.

Még gyanakvóbb pillantást vetett Theo irányába.

Amikor a nő tovább pontosította, hogy egyetért Pemblion leírásával, miszerint a Noéteri gyűrűk a Barreli keresztezés kontextusában haszontalanok, Draco olyan hangosan gúnyolódott, hogy öt méteres körzetben mindenki megfordult, hogy felé nézzen, miközben a varázsló azt taglalta, hogy teljes mértékben nem ért egyet Pemblion következtetésével.

Mire a boszorkány vállat vont, és azt mondta, ez igazából így vagy úgy nem sokat számít. Draco felháborodottan kapkodta a levegőt, mivel valójában nagyon is számított, hogy így vagy úgy.

Miután Theo egy újabb szúró átkot célzott a kezére, Draco úgy döntött, hogy meghívja az említett boszorkányt a kúriába, mert szexre alkalmas volt, és hogy elbeszélgessenek, mivel ő legalább képes volt a számmisztikáról beszélgetni, még ha megdöbbentően nem is érdekelte, hogy erről vitatkozzon.

És akkor, egész élete egyik legszörnyűbb pillanatában Draco Malfoy, miközben éppen egy boszorkánnyal szexelt, megunta ezt a tevékenységet.

Fájdalmasan unatkozott.

A boszorkány, akivel éppen dugott (Draco nem volt biztos benne, hogy tudta a nevét), értett a számmisztikához. Ennek a nőnek olyan kulcscsontjai és lapockái voltak, amelyek kiábrándítóak voltak ugyan, de végül is elviselhetőek. Minden szempontból elfogadható boszorkány volt.

És istenek, de unatkozott.

Gondolatai elkalandoztak a Grangerrel való halálközeli melléfogások izgalmas pillanataihoz, és a heves, már-már halálos viták határát súroló számmisztikai véleményütközésekhez, valamint a lány izgató, és egyáltalán nem kiábrándító kulcscsontjaihoz és lapockáihoz.
Draco nem volt biztos benne, hogy az elméje valaha is csinált-e már valami olyan borzalmasat, mint a szex közbeni elkalandozás.

Volt benne annyi tisztesség, hogy a végéig végigcsinálja a dolgot, de sajnos Edmund köhögni kezdett, és Dracónak kellett a pávát ápolnia, szóval ha a lány lenne olyan jó gyorsan távozni…

Draco alaposan meglepődött, amiért nem lobbant lángra a boszorkány megvető pillantásától.

A megkönnyebbülésére, hogy a nap hátralévő részében nem zaklatják, rövid életű volt, amikor Iris a dolgozószobájába hoppanált, és közölte, Theo és Blaise kint várták a kertben.

Azon gondolkodott, hogy célba veszi őket az ablakon keresztül, és mindkettőjüket megátkozza.

Egy szerencsétlen fordulat folytán nem ezt tette.

Theo mogorván nézte, ahogy Draco olyan tempóban sétált az asztalhoz, ami arra utalt, hogy inkább meghalna, minthogy még egy lépéssel tovább menjen.

– Draco. – A szeme összeszűkült. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar itt látlak. Feltételeztem, hogy Blaise és én előbb elfogyasztunk egy egészséges adagot a lángnyelv whiskydből.

– Edmund köhögni kezdett – mondta Draco vállat vonva.

Theo elmormolt néhány igencsak választékos szót az orra alatt. Draco úgy vélte, elkapta a „kibaszott madarak kitalálása” szavakat. Amit nem érzett teljesen igazságosnak. Igaz, nem volt Edmund nevű pávája, de szinte biztosan létezett egy a világon, aki talán köhögést kaphatott, és Draco ünnepélyesen felesküdött kötelessége volt, hogy gondoskodjon az említett páváról.

Még akkor is, ha nem tudta volna megkeresni az említett pávát.

Blaise hátradőlt a székében.
– Gondolom, úgy döntöttél, hogy nem mondasz le a munkavállalásról?

– Így van.

Újabb mormogás következett Theo részéről.

– Draco, nem gondolsz a szép arcodra? – Theo már könyörgött. – Hogy érezné magát az anyád, ha szörnyen eltorzulna? Ez nem lenne elég ahhoz, hogy abbahagyd?

Draco figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Elég aljas dolog az arcomat említeni, de nem. Nem fogom.

– Ez még az számmisztikához is értett.

– Áh – tartotta fel az egyik ujját. – De nem érdekelte, hogy erről vitatkozzunk. Szörnyen unalmas.

Theo hangosan felsóhajtott.
– Szóval csak találnunk kell neked egy boszorkányt, aki a számmisztikáról akar vitatkozni, és az elég érdekes lesz ahhoz, hogy miatta otthagyd a munkádat?

– Nem – jelentette ki Draco.

Pillantásokat cseréltek.

– Megkeresem azt az átkozott boszorkányt – mondta Theo összeszűkült szemmel. – Biztosan létezik, és ez elég lesz ahhoz, hogy meggyőzzön téged, hogy térj vissza a kényelmes élethez, amiért olyan keményen megdolgoztál azzal, hogy a megfelelő családba születtél.

Dracón volt a sor, hogy felsóhajtott.
– Készülj fel arra, hogy csalódni fogsz.

Theo fenntartotta általános mormogási állapotát, miközben Draco keksszel és lángnyelv whiskyvel segített magának, hogy megbirkózzon ezzel a legutóbbi, traumatizáló megpróbáltatással, miszerint már a dugás közben is unatkozik.

– A lapockák izgatóak? – fakadt ki a varázsló, megszakítva Theo zúgolódó mormogását.

Kérdését hosszú pillanatig tartó zavart csend fogadta, miközben barátai üres tekintettel bámultak rá.

– Micsoda? – Theónak végül sikerült rákérdeznie.

Draco feltételezte, hogy talán csak nem ismerik a lapockák hivatalos kifejezését, és megértik a kérdést, ha tovább magyarázza.

– Scapulák. Lapockák. Izgató? Igen vagy nem?

Úgy látszik, nem a lapockák tudományos megnevezése okozta a zavart, mivel sem Theo, sem Blaise nem tűnt kevésbé zavarodottnak, mint néhány pillanattal korábban.

Utólag belegondolva nem is tudta őket különösebben hibáztatni. Elég furcsa kérdés volt. Ha bárki megkérdezte volna tőle, mielőtt megtapasztalta volna a Granger fenségét, talán azt hitte volna, hogy őrült az illető. Most Granger csodás vállainak megismerése után, el sem tudta hinni, hogy korábban soha nem gondolt bele egy ilyen nyilvánvaló kérdésre adott válaszba.

– Mi a fenéért kérdezed ezt Merlin nevében? – követelte Theo.

Draco megvonta a vállát.
– Morbid kíváncsiságból.

– Nem…? – válaszolt Theo, ami talán már önmagában is kérdés volt.

Blaise kötelességtudóan felvonta a vállát.
– Nem mondhatnám, hogy túlságosan odafigyeltem volna.

– Hmm – felelte Draco elgondolkodva, és már a nyelvén volt egy következő kérdés. – Szerinted bizarr lenne, ha egy boszorkányt kizárólag a lapockái látványa alapján akarnál megdugni?

– Igen. Határozottan igen. – Volt Theo azonnali válasza.

Ez, döntött Draco, a legkevésbé sem volt jó hír.

– A kulcscsontok is?

– Szintén igen.

– Hmm.

Blaise felvonta a szemöldökét.
– Van valaki, akinek tökéletes kulcscsontjai és lapockái vannak, ami miatt ilyen bizarr témákról érdeklődsz? Esetleg egy pimaszul, kibaszottul szexi átoktörő?

– Nem – mondta Draco túl gyorsan és túlságosan is közömbös elutasítással.

– Ahhh – szólt közbe Theo. – Most már tudom, honnan ered Draco legújabb őrültségi rohama. Tényleg ennyire jól néz ki?

Még több nemtörődöm elutasítást használtak fel.
– Nem. Inkább a saját dolgoddal törődj!

– Őt nem dughatod meg vagy veheted feleségül, csak hogy tisztázzuk – tájékoztatta Theo, mintha hirtelen kijelentette volna, hogy meg akarja kérni Granger kezét (Draco igyekezett nem öklendezni a gondolattól is). – Megpróbálunk leszoktatni téged a nevetséges munkairánti érdeklődésedről, és ő csak még jobban az őrületbe csábítana.

A férfi erre hangosan méltatlankodott.
– Nem érdekel semmi ilyesmi. Csupán bizonyos konkrét testrészek izgalmi szintjéről érdeklődtem, amelyeknek semmi közük egy pimaszul szexi átkozódásra hajlamos káromkodóhoz.

Theo álszent módon bólintott.
– Jó. Ez olyan lenne, mintha megmérgeznélek, ahelyett, hogy bezoárt adnék neked.

Draco megforgatta a szemeit, majd összeszűkítette őket Blaise-re.
– Ha már a pimaszul szexi átoktörökről beszélünk. Érdekelne, hogy mivel töltöttem az egész keddi napomat azzal a pimaszul szexi átoktörővel?

Blaise unottan sóhajtott egyet.
– Nem érdekel, de gondolom, hogy mégis el fogod mondani.

– Valóban el fogom. Nagyon sokszor kishíján elpusztultam a páncéltermedben, és mondhatom, hogy ennek a legkevésbé sem örültem.

Theo felnyögött.
– Látod, a további létezésed nagyon is fontos nekem. Add fel ezt a baromságot, hogy meg akarjanak gyilkolni.

– Nem. Nem teszem.

Blaise a szemét forgatta.
– Nem az én hibám, hogy az őseim sötét mágiával cseszekedtek. És a te döntésed volt, hogy átoktörő lettél. – Csúnyán nézett rá. – Theo próbált meggyőzni téged, hogy hagyd ezt abba. Senkit sem hibáztathatsz, csakis magadat.

Ezt Draco teljesen igazságtalannak érezte. Nem az ő hibája volt, hogy unatkozott, és az egyetlen dolog, ami a Nem Unalmas kategóriába tartozott, az az volt, hogy naponta többször majdnem meghalt.

– Emellett – kezdte Blaise – nem azt akartad, hogy megölesd magad?

Theo úgy nézett, mintha azt fontolgatná, hogy kinyírja Dracót, amivel megakadályozza azt, hogy továbbra is naponta majdnem megöljék.

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy ez jó logika, de úgy döntött, inkább nem mutat rá. Ha Theo megpróbálná megölni őt, az szintén Nem Unalmas lenne, és így valami olyasmi, ami őt is érdekelné.

Iris szerencsére megragadta ezt a pillanatot, hogy hoppanálva bejöjjön, és átadjon neki egy levelet, mielőtt Theo újabb témába kezdhetett volna.

A levél címzettje a „Nagyképű Kicsi Sárkány” volt.

Újabb szóváltásom volt Obzoggal. Úgy tűnik, azon a véleményen van, hogy a múlt héten „együtt kellett volna dolgoznunk”, és nem csak „elítélni téged, amiért egy idióta fasz vagy, idióta hajjal”.

Ezért ezen a héten befejezzük a Gringottsban a maradék munkát, mielőtt visszamegyünk a terepre, azzal a szigorú utasítással, hogy valóban „dolgozzunk együtt”.

Hányinger.

Egyiptomot ismét elhalasztották a következő hétre.

Remélem, a jövő héten talárt viselsz, hogy felgyújthassam.

Csókollak

U.i.: Valószínűleg te vagy a legidiótább ember, akivel valaha találkoztam, amiért azt hiszed, hogy a Betti prímszámok nem tartoznak a Sonflem-elv zárt maradékosztályába.

U.u.i.: Megátkozom a vérvonaladat, hogy az utódaidnak borzalmas haja legyen.

Draco megbánta döntését, hogy az átkozott levél olvasása közben kortyolt egy korty whiskyt, mert az utolsó sornál majdnem megfulladt.

– Az a banya!

Theo felsóhajtott.
– Ezúttal mi állt benne? Nem írta bele, hogy „Csókollak”?

– Ó, benne volt a „Csókollak”. De benne volt… – Draco egy borzongással szakította el magát ettől, és nem bírta elviselni, hogy befejezze a mondatot.

Theo kitépte a levelet a kezéből, amit Draco úgy tartott, mintha fel akarna robbanni.

Draco nem értékelte a horkantást, ami a barátja orrán jött ki.

– Nagyon aggódsz a hajad miatt, haver. Talán túlságosan is – jelentette ki Theo néhány újabb horkantás után.

A férfi felháborodottan kapkodta a levegőt.
– Hogy is ne lennék, ilyen tökéletes hajjal?

Theo és Blaise is hangos horkantásokat eresztett meg, amiről Draco úgy döntött, hogy ez volt a legbántóbb cselekedet, amivel valaha is találkozott a barátai részéről.


***


A szombat este hátralévő része és az egész vasárnap egyaránt határozottan a Kibaszottul Unalmas kategóriába tartozott.

Draco céltalanul bolyongott a házban, hasztalanul olvasott át néhány számmisztikai szöveget, indokolatlanul sétálgatott a kertben, szükségtelenül ivott elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt, és kóborogva repült köröket a kviddicspálya körül, miközben várta, hogy mindenki más is megérkezzen a meccsre.

Egyszóval céltalannak érezte magát.

Amikor mindenki megérkezett, és végre elkezdtek játszani, Draco nagyjából két perc elteltével szörnyű felfedezést tett.

Unatkozott, miközben kviddicsezett.

Ez, gondolta, még rosszabb, mintha szex közben unatkozna. Vagy talán ugyanolyan rossz volt. Bizonytalannak tűnt ebben. Ettől függetlenül borzasztó volt.

A meccs befejezése után még több elviselhetetlenül drága lángnyelv whisky fogyott el, valamint jelentős mennyiségű keksz, hogy elnyomja a bánatát, amiért Potter legyőzte őt a cikesz elkapásában. De nem hagyta őt egyedül, mivel az említett cikesz fogó és a legkisebb Weasley úgy döntöttek, hogy beszélgetésbe elegyednek vele.

Draco már a második nap egymás után a legbizarrabb kérdést mondta ki, ami csak eszébe jutott.

– Láttad mostanában Grangert?

Draco immár második nap morfondírozott azon, hogy a tekintetek alapján, amiket rá vetettek, bele lehet-e fulladni egy pohár lángnyelv whiskybe.

Miután magához tért a zavarodottságából, Potter egy hosszú pillanatig elgondolkodott a kérdésen.

– Hmm. Nem láttam Hermionét már… tíz éve?

A Weasley lány egyetértően bólintott.
– Ez nagyjából így hangzik. Azt hiszem, abban az évben eljött karácsonyra, amikor összeházasodtunk. Azóta nem hallottam felőle semmit. Szeretném azt hinni, hogy él, de fogalmam sincs.

Draco bólintott, miközben magába szívta ezt az alaposan összezavaró információt.

– Voltak tetoválásai? Vagy egy hatalmas sebhely az arcán?

Mindketten megrázták a fejüket.

– Hmm. – Draco tovább töprengett ezen a zavaros információn. – És mit csinált Roxfort után?

A Weasley lány válaszolt:
– Elment a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára a Minisztériumba néhány évre. Aztán szakított Ronnal, felmondott, és eltűnt.

Potter felvonta a szemöldökét.
– Miért kérdezed?

Draco hirtelen kellemetlen helyzetben találta magát. Ha nem tudták, hogy a lány életben van-e, talán nem akarta, hogy bárki is megtudja, hol van. Úgy döntött, tudatlanságot színlel.

– Csupán kíváncsi vagyok – mondta közömbösen, vállat vonva.

– Rendben… – Potter gyanakvó pillantást vetett rá.

Átkozott auror.

Draco visszaterelte a témát arra, hogy Potter hogyan győzte le őt a cikesznél, így erre koncentráljon ahelyett a kellemetlen téma helyett, miszerint Draco érdeklődik Granger létezése iránt.

A fogó elég udvarias volt ahhoz, hogy bekapja a csalit.

Miközben a gyanakvó auror a mellkasát dagasztotta hihetetlen fogói képességeiről, Draco átgondolta a kérdéseire adott válaszokat, és rájött, hogy több kérdés maradt benne, mint válasz.

Granger létezésén való elmélkedés állapotát Draco az Unalomból a Kíváncsiságba helyezte át, és úgy döntött, hogy mostantól új hobbija lett.


***


Hétfőn Draco nem halt meg, de közel volt hozzá, amikor megpillantotta Grangert.

Egy újabb lehetetlenül szűk nadrágot viselt (talán magával a fizikával baszakodott?), és az említett nadrág oldalán néhány centiméterenként hasítékok futottak végig, amelyek egészen a lába felső részéig csupasz bőrcsíkokat mutattak. A combján további színszilánkokat láthatott, ami még több tetoválás jelenlétére utalt.

Miután sikeresen elterelték a figyelmét a legérzékibb bőrfelületek, amelyekkel valaha is találkozott, megbotlott a semmiben, és eltaknyolt a kőpadlón.

Draco általában elég nagy büszkeséget érzett, amikor elérte, hogy Granger ne legyen elbizonytalanodva, hiszen ez elég nehéz dolog volt. Ebben az esetben sajnos mindent érzett, csak büszkeséget nem, hiszen Granger sokkal rosszabb állapotban volt. Szórakozott.

Egy lehetetlenül durván hangos horkantás követte az említett szórakozást.

– Tökéletes kivitelezés, te barom. Ezért a Mardekárnak teljes tíz pontot adok.

A büszkeség és az arrogancia minden morzsája, amit Draco valaha is érzett az életében, a semmibe veszett, miközben megigazította véres és alaposan összetört orrát. Az orra állapota már önmagában is elég szégyenletes volt, de az, hogy a sérülés azért következett be, mert megbotlott, amiért a Könyvmoly Mindentudó Granger elvonta a figyelmét, már túl sok volt a szívének, hogy elviselje.

– Volt ott egy kő, köszönöm szépen – fújt egyet.

Granger a maga végtelen és szerencsétlen ragyogásában végigpillantott a folyosón, ahol a varázsló megbotlott.

– Ott nincsenek kövek, te barom.

– Láthatatlan volt – mondta álszent bólogatással, mintha minél határozottabban jelentette volna ki, annál igazabbá válna a kijelentés. – És most már nem létezik. Én átkoztam a feledésbe. Így amúgy sem láthatnád.

Granger valamiért nem hitt neki. Draco nem tudta, hogy miért.

Egy újabb durván hangos horkantás után a hihetetlenül realisztikus és pontos meséjétől Granger egész lénye a szórakozottból ítélkezőbe váltott. Egy hosszú percig az arcához koppintotta a pálcáját, egyik kezét a csípőjére tette, arcán megjelent a homlokráncolás, tekintete végigvándorolt a férfin, miközben úgy tűnt, háborúzik önmagával.

A leghangosabb sóhajjal, amit életében valaha hallott, keresztbe fonta a karját, és megforgatta a szemét.

– A múlt héten… kissé elfogadható voltál – ismerte el a lány csak félig gúnyosan.

Draco szerint ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha is kapott. Inkább kételkedett abban, mintha a nagyképű, kibaszottul nagy tudású okostojás valaha is azt mondta volna bárkinek is, hogy valami olyan lenyűgöző volt, mint a „kissé elfogadható”.

– Obzog halálvágyának köszönhetően – folytatta a lány –, mi most tényleg együtt fogunk dolgozni. Ha valami idiótaságot csinálsz, aminek következtében meghalok, egész életedben kísérteni fogom a seggedet.

Draco ezt a legkevésbé sem találta riasztónak. Valójában egészen nyugodtnak és zavartalannak érezte magát. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie magát, az a lazaság lett volna.

– Jól van. Megpróbálok semmi idiótaságot nem csinálni – mondta egy biccentéssel.

Granger ismét megforgatta a szemét.
– Majd meglátjuk, hogy megy ez.

Előhúzott egy pergament a maradék páncélszekrényekkel, amelyeket ki kellett üríteni.
– Nos, az első kilencen túl vagyunk. Még négy van hátra. Tehát valamikor kedden vagy szerdán végeznünk kell, így lesz egy kis szabadidőnk, mielőtt Egyiptomba indulunk.

Valószínűleg ez volt a legrosszabb hír, amit Draco ezen a héten kapott. Hétfő kora reggel volt, így a lécet elég alacsonyra tették. De aznap reggel azt olvasta a Prófétában, hogy Anglia elvesztette az előző napi meccset, amikor a fogójuk tizennyolc csontot tört el, miközben megpróbálta elkapni a cikeszt.

Tehát bár a léc lehet, hogy alacsonyan volt, de még mindig ott volt.

– De mit fogunk csinálni a szabadidőnkkel? – kérdezte rémülten.

Granger megvonta a vállát.
– Amit csak akarsz.

Draco elbizonytalanodott, hogy mit kezdjen ezzel a kijelentéssel. Semmit sem akart csinálni az átoktörésen és a számmisztikáról való vitán kívül. És Granger állapotán töprengeni.

– Akkor kezdhetnénk a kalandunkat korábban? – kérdezte.

A lány felvonta a szemöldökét.
– Azt akarod mondani, hogy Draco Malfoy dolgozni akar, és nem keres minden lehetséges ürügyet, hogy leléphessen?

Draco igyekezett nem megsértődni ezen. Nem volt túlságosan sikeres.

– Valóban így van. Az átoktörés nem unalmas, és ezért sokkal érdekesebb, mint… minden más.

A lány néhány pillanatig olvashatatlan arckifejezéssel tanulmányozta a férfit, mielőtt végül bólintott.
– Megkérdezem Obzogot. Valószínűleg nemet fog mondani. De lehet, hogy belemegy – mondta Granger vállat vonva.

– Miért is mondana nemet? Én úgy gondoltam, hogy azt akarja, hogy több olyan tárgyat szerezzünk meg, ami nem a miénk.

A boszorkány megforgatta a szemét.
– Nem tudom, észrevetted-e, de kiderült, hogy rendkívül veszélyes munkát végzünk, és teljes kapacitással kell dolgoznunk. Ezért vannak szünetek. Egy teljes hetet kell kivennünk egy kórházi látogatás vagy egy majdnem halálos sérülés után, néhány napot egy sikeres tárgymentés után, attól függően, hogy milyen hosszú volt az út, és mire végzünk, az hét-nyolc napot töltünk a páncéltermekben, ami legalább néhány nap szabadságot indokol.

– Mit csinálsz, amikor nem dolgozol… – kezdte kérdését, mielőtt Granger durván félbeszakította új kedvenc hobbiját.

– A kérdezősködésnek mára vége, nagyképű kicsi sárkány – jelentette ki. – Menjünk.

És ezzel a kijelentéssel elindultak, hogy megkíséreljék a legszörnyűbb dolgot, amit bármelyikük is tett valaha életében.

Együtt dolgozni.

Granger sóhajtott egyet a nap első trezorjában.
– Úgy tűnik, abban a ládában van valami.

Draco, aki már elégszer majdnem meghalt ahhoz, hogy legyen annyi józan esze, hogy ne nyúljon többé dolgokhoz, úgy döntött, tisztes távolságból kinyitja a ládát a pálcájával, a pulzusa pedig izgalmasan új magasságokba szökött, hiszen most már nemcsak Granger ítélkezett felette, hanem ő is kísérteni fogja, ha hagyja elpusztulni.

Amikor a láda fedele visszacsattant, egy pillanatig nem történt semmi.

Aztán egy hatalmas, szőrös láb jelent meg a láda pereme fölött, és gyorsan egy méretes, szőrös, kétméteres akromantula követte.

Elég gyorsan.

Az ijesztően gyors, robogó, rémisztő pók pillanatokon belül Draco felé tartott, miközben ő és Granger elkezdtek rá szakító bűbájokat szórni, hogy megpróbálják levágni az ijesztő lábát.

Az akromantula nem örült ennek.

– Menj az alsó részére! – kiáltotta Granger a helyiség másik végéből, miközben Draco kitért az elülső lábak elől, amelyek megpróbálták elkapni őt.

Az kinyújtotta az egyik lábát, aminek hatására hátrafelé indult egy meglehetősen koordinálatlan hátrafelé ugrásba.

Ha Draco az idióta talárját viselte volna, elképzelte, ahogy megbotlott volna benne, és meghalt volna.

Talán Grangernek igaza volt.

Felejtsük el a gondolatot.

A rémisztő pók rögtön újra rajta volt, és arra kényszerítette, hogy a földre zuhanjon, miközben vadul dobott felé egy nyisszantó bűbájt, ami rettenetesen mellément, és ártalmatlanul elszállt a lábaitól.

Az akromantula megfordult, próbálta megtalálni, hová tűnt Draco, és figyelme Grangerre szegeződött. Ráugrott, és Draco újabb rémálmokat látott, amelyeken egész hátralévő életében rágódhatott.

Olyan erős pajzsot varázsolt, amilyet csak tudott, így a pók elvitorlázott Granger mellett, miközben a karját a lény felé csapta, fekete vércsíkot húzva a fenevad közepén, a fejétől a hátsójáig.

– Maradj távol a vértől! – kiáltotta Granger, miközben kitért az alatta a földre zúduló halálos ragacs elől.

Draco előrevetette magát, vigyázva, hogy elkerülje a vért, miközben ment, és megidézett egy lángoló kötelet, amelynek a végét Granger felé dobta. Ahogy a szörny visszafordult és feléjük robogott, mindketten előre sprinteltek, Granger a lába alá gurult, a kötél még mindig a kezében volt, míg Draco kívül futott.

Amikor a fenevad hátuljánál találkoztak, elmentek egymás mellett, és megrántották a kötél végét, levágva a lángokba burkolózó bal oldalának összes lábát.

Az égett, szőrös akromantulalábak kínzó illata betöltötte a levegőt, ahogy az imbolygott és rádőlt arra, ami a levágott végtagokból megmaradt.

További szóváltás nélkül visszafordultak a pók elejére, miközben a lábai erőtlenül próbáltak kapaszkodót nyerni a földön, Granger pedig a fejének másik oldalára lépett, amely szomorú kísérletet tett arra, hogy megharapja.

Mindkét oldalról felsorakoztatták a lángoló kötelet a szörnyeteg feje alatt, és a végeit egymásnak dobták a teteje fölött, körbefogva a fejét, és rángatni kezdték.

Az akromantula azonban úgy döntött, hogy még nem akar túlságosan meghalni, és egy utolsó, lenyűgöző ellenállást tanúsított, amikor a még használható lábaival keményen ellökte magát, hogy megpróbálja Draco fejéreállítani. Sikerrel járt, és a férfi nagyon hamar azon kapta magát, hogy egy felborult, nagyjából egy háznyi súlyú pók összezúzta.

Az eddigi talán nem a legintelligensebb mozdulatával Draco arra használta a még mindig fel nem függesztett karját, hogy egy elvágó bűbájjal felfelé szakítsa át az akromantula fejét, amely közvetlenül a saját feje fölött volt. Egy fejet, amely történetesen az ő tökéletes arcát és tökéletes haját is tartalmazta.

Granger eddigi talán egyik legintelligensebb mozdulatával azonnal pajzsot vetett Draco fölé, másik kezével pedig előkapta a második pálcáját, hogy újabb pajzsot varázsoljon, és lelökje róla az akromantulát.

Amikor megszabadult attól a Nem Unalmas helyzettől, hogy halálra zúzza egy pók, sistergő hangot hallott, és lenézve látta, hogy gőz ömlik az ingéről.

– VEDD LE! – kiabált Granger.

Dracónak nem kellett kétszer mondani. Letépte magáról az inget, de csak azután, hogy egyetlen csepp fekete vér átszivárgott a mellkasára, és beleégett a bőrébe. Egyszer szétfröccsent, majd egy apró füstfelhővel sziszegve kialudt, és meghagyta neki a legelső átoktörő sebhelyét.

Draco úgy gondolta, hogy ettől meglehetősen daliásan és veszélyesen néz ki.

Ha tippelnie kellett volna, Theo nem értett volna egyet vele.

– Jézusom, meg akartál halni? – Granger ingerült hitetlenkedéssel kérdezte.

Draco a padlón maradt, és a plafont bámulta, miközben néhány meglehetősen nagy levegővételt vett, amiről összezúzott tüdeje durván úgy döntött, hogy szüksége van rá.

– Valóban. Csak így érzem magam élőnek – préselte ki magából két ziháló lélegzetvétel között.

Felemelte a fejét, hogy megnézze Grangert…

Draco néhányszor pislogott, hogy megbizonyosodjon róla, nem képzelődik.

Nem is képzelte.

Granger bámulta.

Draco meghajolt.

A bámulás fokozódott.

Aztán a bámulásnak vége lett, és Granger megköszörülte a torkát.
– Vegyél fel egy inget, te nagyképű kis sárkány!

Draco megpróbált nem égni az arroganciától. Sikerült is neki, hogy a szó szoros értelmében nem égett el, de az arroganciája olyan új szintre jutott, amiről nem is tudta, hogy képes rá.

Önelégült mosollyal varázsolt magára egy szánalmas, nem tervezői, nem V-nyakú inget, ami nem mutatta ki tökéletes kulcscsontjait, de úgy képzelte, hogy Granger másképp képtelen lenne koncentrálni, és ő egy nagyon figyelmes varázsló volt.

Miután felhúzta a pólót, a padlón maradt, hogy tovább gyűjtsön még több oxigént, és úgy döntött, újra megpróbálkozik új hobbijával.

– Találkoztál mostanában Potterrel?

A kérdést csend követte.

Grangerre nézett, és azt tapasztalta, hogy a lány bámulja őt.

Draco úgy döntött, hogy jobban szereti a bámészkodást.

– Azt hiszem, a kérdezési időt már befejezettnek nyilvánítottam.

– Tegnap beszéltem vele a heti kviddicsmeccsen – folytatta Draco eltökélten, hogy Granger megöli őt. – És érdekes módon ő és a kis Weasley lány már egy évtizede nem láttak téged.

– És pontosan miért is érdekel téged az életem? – Granger alaposan fenyegetően felhúzott szemöldökkel kérdezte.

Draco úgy döntött, hogy jobban fél Grangertől, mint az akromantulától. Ha tippelnie kellett volna, hogy mi lesz a mumusa, szinte biztos volt benne, hogy az ő bőrébe bújik.

– Puszta kíváncsiság – mondta egy nemtörődöm vállrándítással, ami valószínűleg még csak kicsit sem volt sikeres a félelme elrejtésében.

– Hát hagyd abba! – csattant fel a lány. – Ne kérdezősködj! Csak végezd a munkádat. Nem érdekelsz engem, úgyhogy te se törődj velem.

– Hogyan szerezted a sebhelyet az arcodon…

– Malfoy, valami lényegesen rosszabbat teszek veled, mint amit az az akromantula akart tenni, ha továbbra is olyan kérdéseket teszel fel, amik nem az átokkal kapcsolatosak.

Draco úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy mára abbahagyja a kérdezősködést, és visszatért ahhoz, hogy Granger potenciálisan kísértse, ha elbassza.

Miközben egy egész kastélynyi átkozott bútort igáztak le, Draco egy aggasztó felismerésre jutott.

Nem volt biztos benne, hogy az ötlet magától fogalmazódott meg, amikor öntudatlanul hátrafelé mozdultak, miközben egy étkezőszék-garnitúra körbeállta őket, nem kellett szavakat váltaniuk, hogy megállapodjanak abban a taktikában, hogy Draco mozgásképtelenné teszi őket, miközben Granger megtöri az átkokat.

Vagy talán az volt, amikor egymás mellett álltak, és két hutka ellen küzdöttek, akik ezüst étkészleteket lőttek feléjük, a férfi balkezessége a lány jobbkezességéhez képest azt jelentette, hogy tökéletesen le tudták fedni az egész mezőt maguk előtt.

Talán az volt, amikor automatikusan hátravetette a kezét, nem látta Grangert, de mégis elkapta, amikor hátrafelé lökte egy különösen agresszív ottomán.

Még az is lehetett volna, amikor kilőtt egy Protegót, és elütött egy harapós lámpát, amely a holtteréből indult felé.

Függetlenül attól, hogy mikor történt, valamikor a nap folyamán Draco életre szóló felismerést tett.

Egy borzalmas felismerés.

Egy olyan megrázó felismerés, hogy azt kívánta, bárcsak szerezhetne egy Időfordítót, hogy ezt a felismerést megússza.

Ő és Granger jól működtek együtt. Valóban nagyon jól. Ők ketten, ki merte volna mondani, tökéletesen összeillő partnerek voltak.

Draco elhatározta, hogy végre kideríti, vajon bele lehet-e fulladni egy pohár lángnyelv whiskybe.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Oct 12

Már a fejezet címén nagyot nevettem.
Mennyire egy ficsur banda ez! Persze főként Draco barátaira gondolok. Legszivesebben fellógatnám őket.... Vagy még rossszabbaz tennék velük... kényszer munkára ítélném őket. :D
Hát abszolút nem gondoltam volna hogy Harry ilyen könnyen veszi a gyermek kori barátjának az eltűnését. És még csak nem üti őket szíven. Fura. Persze biztos lesz magyarázar, de érdekes ezt tapasztalni. Hogy azt az erős kapcsolatot, ami mindig is jellemezte őket így látni (olvasni). Hm...
Hát tényleg hamar ráéreztek, hogyan dolgozzanak együtt!
Kíváncsian várom a folytatást!
Köszönöm szépen!
Üdv;Neola

by Nyx @ 2023 Oct 12

Júúúj egyébként ezek a kis úrifiúk... Amúgy Theót ebben a sztoriban meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Blaise-t is, de ő elvan ezzel az iszogatással, a kis alkoholista. Egyébként nem mondasz hülyeséget. A kényszermunka mindegyiknek jót tenne.
Harry. Nos, igazából nem is tudom mit mondjak ezzel kapcsolatban. Még sok-sok fekete folt van persze, én egy kicsit előbbre tartok a történetben a 11. fejezetnél, de még egyáltalán nem tiszta mi történt, és nem tudom hogyan fog minden beleférni 24 fejezetbe. Visszatérve 10 éve nem látták egymást Hermionéval. Hát nem is tudom engem ennyi idő után felkavarna-e, ha hallok egy régi barátról, főleg ha van harag is ebben az elválásban. Itt biztosan van, és meglehetősen durva módon történt az elválás. Mindenesetre nagyon durvának kellett lennie, hogy egy ilyen szoros barátságot szét tudjon zúzni. Mindig is szorosabb baráti köteléket feltételeztem Harryék között, deeee az is igaz, hogy ezek a szoros barátságok felnőttkorban nem mindig maradnak meg. Hiszen annyit változik az ember, annyit fejlődik, és sokszor előfordul, hogy annyira mást akar egyik- másik fél, hogy abba már a barátság nem fér bele vagy csak egyszerűen megkopik a dolog. Ahhh amúgy kifúrja az oldalamat, hogy mi történt
Reménykedjünk benne, hogy könnyebben együtt tudnak majd dolgozni, mint az most látszik. Imádják ölni egymást... Köszönöm én is! Hamarosan jövök a következő fejezettel.