6. fejezet
Durva dolog az összes létező fagylat megátkozásával fenyegetőzni

A vasárnap volt Draco életének leghosszabb napja. Minden idők leghosszabb napja. Kivétel nélkül.

Sikerült ugyan sikeresen megelőznie Pottert a cikesz elkapásában, de a győzelem annyira unalmas volt, hogy azt kívánta, bárcsak hagyta volna inkább Potternek elkapni azt. Veszíteni valahogy érdekesebbnek tűnt, mint nyerni.

Miközben kekszet és elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt fogyasztott, kínjai közt vergődött Granger érkezésének előre megbeszélt időpontjáig. Az este előrehaladtával mindenkit elzavart a hop-poron keresztül, így újra átnézhette a felszerelését. És mellesleg azt feltételezte, hogy Granger nem akarja látni egykori barátait, abból kiindulva, miszerint a boszorkány nem volt hajlandó tájékoztatni őket arról, hogy még életben van.

Draco nem volt biztos benne, miért volt ez ennyire elgondolkodtató. Különösen, ami Grangert illeti. Talán elpuhult öregkorára.

Rémisztő gondolat, az biztos.

Nyolc órakor fel-alá járkálás következett.

Kilenc órakor még lelkesebben lépkedett.

Tízkor… Draco lyukat ütött a padlóba.

– Ez az, amiben jössz?

Draco felkapta a fejét, amikor Granger a hálószobája ajtajában állva találta, mogorva kifejezéssel az arcán.

Megtanulta, hogy a köszönést illik hasonlóképpen viszonozni.

Visszafintorgott. Nehéz volt fenntartani ezt, miközben megpillantotta azt az illegálisan szűk nadrágot.

Istenek, mennyire hiányzott neki az a nadrág és a nevetségesen feszes comb, ami benne volt.

– Pontosan mi a probléma az öltözékemmel?

Hermione sóhajtott, és megforgatta a szemét.
– Semmi. Menjünk.

Draco továbbra is mogorván követte a lányt kifelé, és végigpillantott a tökéletesen szabott nadrágján és ingén a talárral együtt. Feltételezte, hogy repülnek, és szeretett volna kényelmesen elhelyezkedni az említett repülés alatt.

Amikor kiléptek a kúriából, egy abraxan és egy fekete hippogriff fogadta őket, amint a kapuk közelében a földet taposták.

– Repülünk? – kérdezte.

A lány bólintott.

– Miért így?

Granger felsóhajtott.
– Olyan kibaszottul idegesítő vagy. Miért kérdezősködsz annyit?

– Mert indokolatlanul sok órát fogok repüléssel tölteni, és szeretném tudni, hogy miért.

A nő ismét felsóhajtott.
Úgy tűnt, ma gyakran csinálja ezt.

– Winston és Hamish barmok, és rászoktak, hogy kövessenek a vadászataimon. Még nem győztek le, de nem szívesen hagynám, hogy utolérjenek. Úgyhogy hop-por vagy zsupszkulcs helyett, mindkettő nyomon követhető, ma este Rómába repülünk, holnap este pedig Egyiptomba.

– Azok… elég hosszú repülőutak – jegyezte meg Draco.

Granger a szemét forgatta.
– Nem viccelek, Sherlock. De az abraxanok és a hippogriffek riasztóan gyorsan repülnek. Összesen körülbelül tizenhárom óra alatt odaérünk. Nem akarom, hogy a lányaim ennyi ideig repüljenek, ezért van a szünet.

A szavaira a két állat közelebb lépett hozzá, hogy hozzásimuljanak.

Ez, gondolta Draco, zavarba ejtő volt.

– Mindkét vadállat a tiéd? – kérdezte.

A lány bólintott, olyan arccal, mintha valaki több türelmet próbálna találni, mint amennyi jelenleg a világegyetemben létezik.

– Az abraxan Perszephoné, a hippogriff Artemisz. Ha megsérted Artemiszt, és megsérülsz, akkor felgyújtom a talárod, és azt mondom Obzognak, hogy a halálod egy tragédia volt. Nem hiszem, hogy képes leszek nevetés nélkül végigcsinálni, de valószínűleg beveszi.

Draco erre elkomorult. Nem az ő hibája volt, hogy az a rohadt hippogriff megkarcolta…

Ó, várjunk csak, nem így volt. Ez határozottan az ő hibája volt.

Egy szemforgatással ismerte el.
– Megtanultam a leckét, és nem fogok szemtelenkedni a félelmetes madáraddal.

– Helyes. Most pedig hajolj meg előtte! – parancsolta Granger.

Draco leküzdött egy csomó fanyalgó megjegyzést, amit mondani akart, és meghajlásra kényszerítette magát, tekintete továbbra is a hippogriffen maradt.

– Hmm. Úgy tűnik, megdolgoztat érte – mondta teljesen szórakozott hangon.

És meg is dolgozott érte. Teljes harminc másodperc elteltével végül az állat térde megrogyott. Draco egy „huh” hanggal felegyenesedett.

Átkozottul öregedett.

– Légy udvarias, és simogasd meg! – parancsolta Granger. – Nincsenek döglött vadászgörényeim, amiket odaadhatnál neki, de meg fogja érteni, ha legalább simogatod.

Draco mondat egyik egyetlen részét sem élvezte, de előre kényszerítette magát arra, hogy megsimogassa az ijesztő madár fejét, ameddig csak feltételezte, hogy Granger elvárja tőle ezt, aztán hátra lépjen.

– Szép munka – húzta el a száját. – Még csak meg sem haltál. Vagy sírtál. Harmadéves korodban rengeteg ilyet csináltál. – Elvigyorodott. – A pofonok és a Csikócsőr incidens között kemény éved volt, ugye?

A szemek összeszűkültek.

– Hagyd abba a nyafogást, te szarházi – intett a lány szemforgatással. – Perszephoné nem követeli meg a meghajlást, de azt igen, hogy udvarias legyél, különben eltapos téged. Már kétszer láttam, hogy ilyesmi megtörténik.

Ezzel az újonnan szerzett, és alaposan nem elborzasztó információval Draco úgy döntött, udvarias lesz az abraxanhoz, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez a nőstény majdnem egy méterrel magasabb volt nála.

– Nem felejtetted el elhozni a pálcádat? – kérdezte a lány. – Tudom, hogy a csomagolási listám nem volt túl szemléletes, és lehet, összezavarodtál, hogy mi is az a pálca.

– Eléggé tuskó vagy.

Granger bólintott.
– Nagyon is tudatos, köszönöm. Feltételezem, hogy rájöttél, annak alapján, hogy nem tettél fel idióta kérdést.

Amikor Dracónak nem volt idióta kérdése, biccentett a bestiák felé.

– Rendben, akkor induljunk. Azt tanácsolom, hogy vesstünk be egy ragasztó bűbájt. Elég erős a kiábrándítód, vagy csináljam én? Az enyém teljesen láthatatlan.

Összeszűkítette a szemét.
– Az enyém tökéletesen elfogadható, köszönöm.

A boszorka megvonta a vállát, és felmászott a hippogriffre.

– Azt hiszem, majd meglátjuk. Mutasd meg, mit tudsz, te nagyképű seggfej sárkány.

Granger legalább annyira udvarias volt, hogy Wingardium Leviosával felemelje őt, hogy az abraxanra ülhessen.

Draco az abraxannak ezt mormogta:
– Ez elég hideg lesz. Légy szíves ne ölj meg! Granger kényszerít rá, úgyhogy őt hibáztasd. Nem lennék borzasztóan elkeseredve, ha halálra taposnád.

A nagy ló elfordította a fejét, hogy komoly oldalvást nézzen rá.

– Igaz. Akkor ez utóbbit ne. De a hideg dolog még mindig így lesz.

Pálcájával az abraxan fejéhez koppintott, amitől az egy elégedetlen nyüszítéssel eltűnt.

– Elfogadható? – kérdezte Grangertől.

A lány felsóhajtott. Számítása szerint ma már negyedszer.

– Rendben van.

A boszorka megkocogtatta a hippogriffet, teljesen láthatatlanná téve azt.

A fenébe is, a nő tudott kiábrándítót varázsolni.

Draco igyekezett nem túlságosan irigykedni. És azon sem rágódni, hogy ez mennyire lenyűgöző volt.

A saját fejükre koppintással és a hideg tojás alaposan kellemetlen érzésével mindannyian megszűntek létezni a világban.

– Készen állsz? – kérdezte a lány.

– Nem.

– Kár. Artemisz, Perszephoné, ti tudjátok, hogy hová megyünk. Jelezzetek, ha elfáradtatok, és tarthatunk egy kis szünetet.

Az abraxan és a hippogriff egy nyerítéssel és egy helyeslő rikácsolással, ugrásszerű szökkenésekkel elindult, és felugrott az égbe.

A látvány hihetetlen volt, ahogy a föld egy szempillantás alatt eltűnt alattuk. Fél percen belül a legmagasságban volt, ahol életében valaha is járt; elég magasan ahhoz, hogy a seprűje itt kiakadjon.

Mint kiderült, a több mint háromszáz kilométer/órás sebességgel való repülés eléggé szelessé és hangossá tette a dolgokat, ami miatt két percen belül melegítő bűbájt és Disaudiót kellett használnia. Draco azon kapta magát, hogy hálásabb a varázslatért, mint eddig bármikor.

Miközben az égen száguldoztak, figyelte a városok fényeit, és élvezte a Csatornán megcsillanó hold látványát, mielőtt eltűnt volna. El sem hitte, milyen gyorsan tudnak repülni. A seprűje rövid kitörései abszolút maximumon potenciálisan valamivel gyorsabban száguldott, de ez órákon át tartó tartós repülés volt.

Nagyon megkönnyebbült, hogy a seprű helyett az abraxant választotta. Hat óra, mint kiderült, borzasztóan hosszú idő volt. És nem kellett azzal a hiábavaló feladattal bajlódnia, hogy kövesse a teljesen láthatatlan Grangert, vagy megpróbáljon navigálni saját maga.

Amikor az ötödik óra körül elaludt, még jobban megkönnyebbült, hogy követte Granger tanácsát, és egy ragasztó bűbájt varázsolt magára.

Draco úgy vélekedett, bár a halálba zuhanás nem lenne unalmas, de nem is lenne ideális, és azt feltételezte, hogy Granger nem fog azzal bíbelődni, hogy lebegtesse a testét.

Valószínűleg össze tudná szedni az eszét annyira, hogy átváltoztassa magát madárrá (természetesen egy fajtiszta albínó pávává), de valószínűleg pánikjában elszúrná, és véletlenül félig akromantulává változtatná magát, és megijedne. Vagy lehetne szfinx, de ha nagyon rosszul találna ki rejtvényeket, akkor a kincsvadászok kigúnyolnák. Esetleg még baziliszkusz is lehetne, de találna valahol egy tükröt, akkor véletlenül megkövülhetne.

Vagy, ami a legrosszabb, egy hippogriff, aki találkozik egy nagyszájú tinédzserrel, aki sértegeti őt, ezért megtámadja a kis hülyét, majd kivégzésre ítélik.

Micsoda szörnyű sors.

Mindent egybevetve Draco örült Granger tanácsának, és annak, hogy nem volt elég makacs ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja, bármennyire is csábító volt.

Ennek tudatában Draco elhatározta, hogy a jövőben követni fogja Granger tanácsát.

Hacsak nem volt bunkó. Akkor valószínűleg nem is tanácsot adott, hanem a nő csak viccelődött vele. Ugyanis nagyon is hajlamos volt az ilyesmire.

Újabb egy óra alvás és időnkénti majdnem kiáltással kísért ébredés után, amikor rájött, hogy egy hatalmas repülő lovon ül az égben, végre megkezdték a hosszú ereszkedést a földre, céljuk egy sűrűn erdős hegyhát volt Róma fényei közelében.

A hajnal éppen csak törte meg, aranyló ragyogásban fürdetve a horizontot, és Draco egy hosszú percre elvesztette a valóságérzékét a látvány szépségében, mielőtt rájött volna, milyen gyorsan közeledik feléjük a föld. Ez egy seprűn nem jelentene gondot, mivel elég fürge volt, és eléggé ura a helyzetnek, de az abraxan kevésbé sem volt fürge, és a férfi a legkevésbé sem ura a helyzetnek.

Meglepő módon tökéletes „kecsességgel” értek földet, ami Dracóról nem festett éppen a legjobb képet, amikor megpróbált leszállni.

Megfeledkezett a ragasztó bűbájt, amit induláskor elvégzett. Miután ezt orvosolta, rájött, hogy a lábai elzsibbadtak, így nagy nehezen elkapta az egyiket nehogy lecsússzon. Aztán elfelejtette, hogy a lábfejei teljesen zsibbadtak, így amikor a három méterről a földre zuhant, azonnal szomorúan rogyott össze egy kupacban. És amikor végre sikerült felállnia, nem számolt vele, hogy a zsibbadt lábak nagyon zsibbadtat jelentenek, és eltaknyolt, amikor megpróbált még egy lépést tenni.

Grangert ez nem hatotta meg.

Draco nem tudta hibáztatni.

Aztán egy ugyancsak lenyűgöző mozdulattal megkísérelt valami nagyon is merész dolgot tenni, miközben a lábai még mindig nem voltak teljesen működőképesek. Miközben Granger ott állt mellette, és simogatta a nagy ló lábát. A varázsló úgy döntött, hogy itt a kiváló alkalom újra megpróbálkozni a járással, ami – nem meglepő módon – nem ment jól.

Míg a felső fele megkapta az üzenetet, hogy ideje továbblépni, az alsó fele nem, és nagyon hamar a földön találta magát, egy aprócska boszorkány kíséretében.

Az említett miniatűr boszorkány… nos, az elégedetlenkedés talán nem lenne elég erős szó, de ettől függetlenül alaposan elégedetlen volt, amikor Draco egy kiáltással a karjait a legközelebbi tárgy köré tekerte, ami sajnos történetesen a miniatűr boszorkány volt, és magára rántotta, miközben kevesebb mint egy percen belül harmadszor is a földre zuhant.

Úgy érezte, elég nagylelkűen cselekedett, amikor esés közben úgy csavarodott, hogy ne gyűrje maga alá a lányt. Ráadásul volt olyan kedves, és megállította a boszorka esését, aki így egy meglehetősen daliás, különösen izmos varázsló fölé kerülhetett. Draco személy szerint úgy érezte, mintha szívességet tenne a miniatűr boszorkánynak. Még odáig is elment, hogy szorosan átkarolta őt, hogy a lány igazán értékelhesse a férfi kifogástalan és hullámzó bicepszét az utazásuk során, amire magával vitte. Még a boszorka combjait is megtisztelte a seprűn edzett combjainak jelenlétével.

A boszorkányok a világ minden táján fizettek volna ezért az élményért. A pokolba is, Granger valószínűleg meggyilkolta volna magát ezért az élményért. Draco azonban egészen biztos volt benne, hogy a lány őt nyiffantja ki, amit nem nagyon szeretett volna.

Granger – hogy ne haljon bele Draco csodálatos mellkasának erőteljes ütésétől – a kezét az említett mellkasra és az ott található lenyűgöző izmokra tette. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy az ujjai a férfi hullámzó izmaiba vájódnak, miközben magához tért a sokkból.

Sajnos elég gyorsan magához tért.

Ah. Um, nem sajnos. Dracónak nem állt érdekében, hogy Granger apró, tökéletes testét az övéhez szorítsa. Szinte biztos, hogy ez volt a legrosszabb helyzet, amiben valaha is volt, és nagyon remélte, hogy nem ismétlődik meg. Vagy egyszerűen csak nem folytatódik. Örökké. Csak Granger örökké rajta, de talán ülve és felülve…

Draco megköszörülte a torkát. Míg Granger magához tért a sokkból, úgy tűnt, olyan mélyen belevetette magát, hogy eltartott egy darabig, amíg visszanyerte önuralmát, miközben a férfira bámult azokkal a nagy, gyönyörű, aranyló mogyoróbarna… ööö… egyszerű barna szemekkel. Teljesen egyszerű, normális, egyáltalán nem tökéletes szemek, amelyekbe nem akarta az élete hátralévő részében belenézni.

És akkor elérkezett az átkozott pillanat, amikor Granger végre kibontakozott a sokkból, és az ijesztő boszorkány úgy nézett rá, mintha le akarná átkozni a férfi arcát.

– Engedj már el, cseszd meg! – A hangja nyugodt és egyenletes volt, és Draco teljesen biztos volt benne, hogy a nő halálra átkozza őt.

– Á, igazad van – szűrte a fogai között férfi.

Draco élete talán legnehezebb mozdulatával elrántotta a karját a miniatűr boszorkánytól, ahogy a boszorkány visszanyerhesse a függőleges helyzetét, és otthagyta őt a vízszintes állapotában. A nő egy hosszú pillanatig bámult rá, miközben Draco a földön maradt, és arra a következtetésre jutott, jobb lenne, ha visszanyerné a lábában lévő érzés egy részét, mielőtt valami olyan veszélyes dologgal próbálkozna, mint a járás.

– Soha többé ne beszélj erről – utasította Granger, miközben a tekintete elmélyült.

– Értettem – egyezett bele Draco. Szerette, ha nem alkalmaznak rajta gyilkos átkot, ezért úgy döntött, hogy követi a lány parancsát.

A nő még egy hosszú pillanatig bámult rá, mielőtt végül megszólalt:
– Alvásra van szükséged, vagy elég okos voltál ahhoz, hogy aludj, mielőtt elindultunk? – kérdezte ingerült sóhajjal.

– Á. Kitűnő kérdés – válaszolta Draco, miközben felnézett rá. Nem is tudta, hogy az utóbbi is szóba jöhet. – Nem nagyon aludtam, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy Potter orra elől elkapjam a cikeszt. Borzasztóan fontos volt.

Granger ismét felsóhajtott.
– Rendben. Aludj pár órát, aztán átbeszéljük a terveket.

– Rendben. – Draco adott magának még egy pillanatot, mielőtt végre újra felállt volna, megkönnyebbülve, hogy képes volt valami olyan ijesztő dologra, mint felállni vagy egyetlen lépést megtenni.

Granger láthatóan úgy döntött, hogy a törvények tényleg nem neki valók, mivel egy egész sátrat húzott ki illegálisan szűk nadrágja zsebéből.

Dracónak kérdései voltak. Úgy döntött, talán kevésbé bölcsen, hogy teszi fel őket, tekintve a pillanatokkal ezelőtti helyzetükre.

– Hogy a fenébe lehetséges ez Malazár nevére?

A lány ingerült értetlenséggel nézett rá.
– A tértágító bűbáj?

Granger szerencsére nem átkozta meg, és megkísérelte próbára tenni a szerencséjét.

– Köszönöm ezt a hihetetlenül éleslátó információt. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy léteznek tértágító bűbájok, és nagyra értékelem az értékes meglátásaidat.

A szarkazmus nem csökkentette Granger zavarát.

– Épp most varázsoltam egy tértágító bűbájt – ismételte meg. – Tisztában vagyok vele, hogy te egy idióta vagy, de ez még tőled is kivételesen idiótának tűnik.

Megforgatta a szemét.
– Granger, nem lehetsz azon a véleményen, hogy egy normális ember, aki tértágító bűbájt varázsol, közel tizedannyira jó lenne, mint te. Mi a fenét csináltál, hogy a tiéd ilyen lenyűgöző lett?

A lány értetlenül bámult a férfira.
– Ez nem normális?

A férfi üresen bámult vissza.
– Nem?

– Ó. – A lány a teljes méretű sátorra nézett, amely éppen a földön feküdt. – Huh. – A pálcája egy mozdulatával a sátor felállította magát. – Úgy tudtam, hogy ez a szokásos.

– Te aztán ijesztő vagy.

Granger megforgatta a szemét, és nem törődött vele, miközben elment, hogy gondoskodjon a vadállatokról, és Dracót otthagyta, hogy bemehessen a sátorba.

Draco rövidesen rájött, hogy míg Granger egész személyisége és megjelenése mintha egy teljesen más embernek tűnt volna, a sátra pontosan ugyanazt a személyt jelezte.

Teljesen ártalmatlan sátor volt. Nem rikító, nem pórias, csak kellemesen megnyugtató (bár kissé szigorú), észszerű bútorokkal, konyhával, nappalival és étkezővel, fürdőszobával és két hálószobával.

De a könyvek. Ó, istenek! A könyvek.

Voltak… méghozzá rengeteg.

Nem is kevés. Több, mint sok. Több, mint elég. Több, mint jelentős mennyiség.

Miután egy darabig folytatta ezt a gondolatmenetet, Draco végső következtetésre jutott a sátorban lévő könyvek mennyiségét illetően.

Kurva sok volt.

Minden falon könyvespolcok voltak, zsúfolásig megtöltve, még az ő őrült tértágító bűbáj képességeivel is. Voltak könyvek a konyhapulton, az étkezőasztalon, a dohányzóasztalon, halmokban a padlón egy-egy zömök szék mellett, és néhány a kanapén is, csak a biztonság kedvéért. Ha Dracónak tippelnie kellett volna, mindkét hálószobában hasonló könyvrobbanásszerű állapotok uralkodtak.

El kellett ismernie, hogy igazán nagyon is rendezettek voltak. Nem merte volna azt sugallni, hogy a könyvek „szétszórva” lennének. Talán „rendezettek” voltak.

Draco kilépett a sátorból, hogy tovább csesztesse a lányt, ami erkölcsileg kötelessége volt, csakhogy zavarba ejtő látvány tárult elé.

A fenevadak mindketten eltűntek, Granger pedig a földön ült, és az erdőbe bámult.

– Mit csinálsz? És hová tűnt a nagy ló és az ijesztő madár?

A lány hátrafordult, hogy mogorván nézzen rá.
– Perszephoné és Artemisz elmentek egy kicsit. Visszajönnek, amikor szükségünk lesz rájuk. Én pedig a madarakat hallgatom.

– Nem kéne aludnod?

Granger felsóhajtott, és elfordult tőle.
– Valószínűleg. De szeretem hallgatni a madarakat.

Draco egy percig csendben maradt, hogy ő is a madarakat hallgassa. A nőnek igaza volt. Kellemes voltak.

De a madárhangok nem tartoztak a két kedvenc hobbija közé.

– Mikor vehetted volna meg a könyvesboltot?

– Cseszd meg!

– Mikor lettél a Gringotts alkalmazottja?

– Baszódj meg még jobban!

– Mi lehet az a képlet a nyakadra tetoválva?

– Menj a picsába, remélem, hogy egy vulkánban végezd, és soha többé nem kell hallanom a hangodat.

– Miért tűntél el a varázslóvilágból?

Granger megfordult, hogy ránézzen. Fáradtnak tűnt.

– Malfoy, fontolgatom, hogy megátkozlak. Nemrég találkoztam egy különösen érdekes ártással. Szívesen tartanék neked egy bemutatót.

Draco eltökélte magát, nem akarja az átkot.

– Jól van. Akkor én megyek is aludni.

– Ez a legjobb ötleted egész nap – húzta ki magát a lány, miközben hátrafordította a fejét, hogy a fákat bámulja és a madarakat hallgassa.

Draco nem volt biztos benne, hogy min őrlődött volna azután, ha Granger valaha is válaszolna a kérdéseire, és nem volna min tovább töprengenie.

Úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a rettegést keltő gondolatot, miközben belépett az első hálószobába, csak hogy rögtön rájöjjön, fogalma sincs, hogy az Grangeré vagy sem. Megnézte a másik szobát, de ez további tisztázás nélkül.

Ahogy feltételezte, mindkettőt egy rakás könyv foglalta el. Az egyik fiókban kellett kutakodnia, hogy megállapíthassa, ez az ő szobája-e. Ezt a döntését azonnal megbánta, amikor Granger bugyijára bukkant, és csipkével találkozott. Úgy szaladt ki a szobából, mint akit megégettek.

Pánikkal a szívében visszatért az első hálószobába, és megpróbált aludni. Enyhe vagy inkább közepes sikerrel járt.

Amikor kirángatta magát az ágyból, a nap már magasan járt az égen, és Grangert teljesen felkészületlenül érte az ő jelenléte konyhában.

– Végre! Azt hittem, meghaltál…

Granger felnézett az asztalnál ülő helyéről, és félbeszakította.

Bámészkodás következett.

A bámészkodásból arrogancia lett.

– Mi a frász van rajtad?

Lenézett magára.

– A tréningnadrágom?

A nő szemei összeszűkültek.
– Köszönöm, Nyilvánvaló Kapitány. És mi van még?

Ismét lenézett.
– Nadrág.

Újabb szemszűkület következett be.
– Folytasd.

Egy harmadik pillantás megállapította, hogy a lista végére ért.

– Azt hiszem, befejeztem a felsorolást.

– Tisztában vagyok vele. Vegyél fel egy inget, te fasz.

Pimaszul elvigyorodott, és odasétált az asztalhoz, hogy leüljön Grangerrel szemben, miközben izmai talán egy kicsivel jobban megfeszültek a feltétlenül szükségesnél.

– És miért lenne erre szükségem?

– Mert ez… – A lány elborzadt szemekkel szakította félbe magát. – Ööö. Mert ez szakszerűtlen.

– Azt akartad mondani, hogy zavaró, Granger? – kérdezte, miközben a vigyora még szélesebb lett.

– Nem. Menj a pokolba! – fintorgott a lány.

Az állához koppintotta az ujját.
– Vajon miért lenne zavaró?

– Vegyél fel egy inget, különben a Sectumsempra sebhelyeidet papírvágásoknak fogom feltüntetni – fenyegetőzött összeszűkült szemekkel.

Draco úgy döntött, hogy felvesz egy inget.

Amikor visszatért, Granger újra működőképes volt, ahogy a pult felé mutatott.
– Kávé ott van, ha kérsz.

Alaposan megkönnyebbült ettől a fordulattól, hiszen ő maga még sosem főzött kávét. Megjegyezte, legközelebb figyelni fogja Grangert, és megtanulja anélkül, hogy be kellene ismernie, hogy nem volt tisztában vele.

Draco az asztalon szétszórt térképekre és pergamenekre pillantott, miközben helyet foglalt, Granger pedig átvette a mindentudó hangnemét. Röviden elgondolkodott azon, hogy miért nem lett belőle professzor.

– Szóval. Egyiptomba megyünk egy könyvért – tájékoztatta a boszorkányt

– Egy könyvért?

A lány rávillantott, amiért félbeszakította.
– Igen. Egy könyvért. Feltételezem, hogy érzelmileg elég stabil vagy ahhoz, hogy feldolgozd ezt a lesújtó hírt.

Ezt Draco kissé udvariatlannak érezte. Őt azonban nagyon is érdekelte, hogy megtudja, mi a célja a veszedelmes utazásuknak, és úgy döntött, befogja a száját, és hagyta Grangernek folytatni a felvilágosítást.

– Ahogy már említettem, lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem. Azt is lehet, hogy sejtem hol van, ha tényleg létezik. Az idő majd megmondja, gondolom – mondta egy vállrándítással. – Ez egy jelentősen veszélyes vállalkozás lesz, úgyhogy ne szúrd el nekem túlságosan a dolgokat. És ki kell töltenem a papírokat, ha meghalsz, úgyhogy azt se tedd.

– Jól van. Megpróbálok nem meghalni, és nem szarakodni.

– Jó – felelte a nő egy szűkszavú bólintással.

– És milyen könyv lehet ez?

A lány egy hosszú pillanatig nézte a férfit, mintha eldöntené, hogy elmondja-e neki. Furcsa döntés, tekintve, hogy a kalandba ő megy bele.

– Mennyire jó az okklumenciád?

– Tökéletes, köszönöm.

– Hmm. – Granger újra végiggondolta a férfi bevonását. – És mennyire jó a képességed arra, hogy ne mondj el dolgokat az embereknek?

– Elég jó, azt mondanám.

– És mi a helyzet a kínzástűrő képességeddel?

Draco nem élvezte az irányt, amerre ez a beszélgetés haladt.

A szemei összeszűkültek.
– Példás. Az egész „volt halálfaló” helyzet miatt van. A nagynéném a kedvesség mintaképe volt, miközben kiképzett.

– Ah.

Kellemetlen csend következett.

– Rendben – mondta, miután megköszörülte a torkát. – Nos, valószínűleg nyugodtan elmondhatom neked. – Egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt végül felfedte a nagy titkot. – Egy Thot könyvét fogjuk megszerezni, amivel megtaláljuk Atlantiszt.

– Értem – nyugtázta Draco.

Ő azonban nem látta.

– És… ööö… – kezdte. – Mi az az Atlantisz?

A gúny, amit Granger kiengedett, lenyűgözően lealacsonyító volt.

– Jézusom, tudnak egyáltalán olvasni a tisztavérűek?

– Ebben egészen biztos vagyok, igen – erősítette meg Draco.

– Én nem – vágott vissza a boszorkány. Ingerült sóhajjal méltatlankodott, hogy megmagyarázza ezt. – Ez egy sziget, amely állítólag gazdag és technológiailag fejlett volt. Orichalcumot bányásztak, amit az alkímiában használnak, és rendkívül értékes. A sziget isteni büntetésként süllyedt el az óceánba a morális erkölcsök szétesése miatt. Ez potenciálisan vagy történelem, vagy az ember önteltségének egyfajta metaforája… valami olyasmi, amit gondolom, te is jól ismersz.

– Durva vagy.

– Hagyd abba a nyafogást! – csattant fel a nő.

– Már megint durva vagy. És pontosan miért is vitatható Atlantisz létezése?

Granger felsóhajtott. Elég hangosan. Draco meglehetősen megsértődött.

Jelentős szemforgatás következett, mielőtt még egy újabb ingerült sóhajt hallatott volna.
– Platón írásában, a Timaioszban jelzik a létezését, amelyben arról írnak, hogy egyiptomi papok beszéltek egy athénival, és mesélt nekik róla. A beszélgetés egyetlen leírása az, hogy egy szigetről van szó, közvetlenül a Herkules-oszlopokon túl, ami a Gibraltári-szorosra utal. De ez a beszélgetés azt jelenti, ha a sziget létezett, akkor az egyiptomiak tudták hol van. Ami azt jelenti, hogy Thot leírhatta.

– Értem – mondta Draco. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy látta, de nem gondolta, hogy Granger megismétli magát. – Következő kérdés. Ki az a Thot?

– Az írás és a tudás egyiptomi istene volt. Elég sok mindent leírt, amiből ténylegesen létező és már megtalált könyvek vannak. Ő írta Thot könyvét, amit soha nem találtak meg, és van benne néhány varázsige, és lehet, ha valódi, de lehet, hogy nem, mint az az atlantiszi. De remélhetőleg az atlantiszi valóban valódi volt.

– Értem – bólogatott harmadszor is, mintha ezúttal végre értené. Nyilvánvalóan még mindig nem. – Még egy kérdés.

A csillogás Granger szemében jelezte, hogy mérlegeli a gyilkosságról szóló papírmunka elvégzésének hátrányát a gyilkosság pro-jával szemben.

– Miért vitatják a könyv létezését? – érdeklődött.

A lány még egy pillanatig tovább bámulta a férfit, mérlegelve a lehetőségeit, mielőtt egy sóhajjal megadta magát. Draco röviden elgondolkodott azon, hogy vajon a boszorka tüdeje károsodik-e a gyakori sóhajtozástól.

– Mert sosem szerepel sehol, hogy kifejezetten létezik. Feltehetően létezik, ha Platón nem csak véletlenszerűen írt le hülyeségeket. De eddig még senki sem tudta megtalálni, ami persze gyanússá teszi a létezését.

– És azt hiszed, mi leszünk azok, akik megtaláljuk, holott senki más nem volt képes megtalálni évezredek óta? – kérdezte kissé riadtan, mert azt várják, hogy megtaláljunk egy potenciálisan hamis könyvet, amit még senki sem tudott megtalálni.

Granger zavartan nézett rá.
– Nyilvánvalóan. Mindenki más fájdalmasan inkompetens.

Ez, állapította meg Draco, valóban riasztó volt. Úgy látszik, Granger ijesztőbb volt, mint feltételezte.

– Mindenesetre – folytatta a lány –, ha a könyv létezik, és ha ott van, ahol gondolom, és ha meg tudjuk szerezni, akkor van rá esély, hogy konkrétabb helyszínt kapunk.

Ez, gondolta Draco, egy csomó hipotézis volt egymásra halmozva.

A lány az egyik térképre mutatott.
– Kairótól délre van egy Szakkara nevű város. A városon kívül van a Dzsószer-piramis, amely Egyiptom legrégebbi piramisa. Az emberek hajlamosak túlzásba vinni a dolgokat, ezért úgy képzelem, hogy bárhol is volt korábban a könyv, miután meglátták egy szép, nagy, puccos piramist, és úgy döntöttek, inkább oda költöztetik.

– Hmm. – Ez volt minden, amit Draco mondott.

– Túl sokat magyaráztam ahhoz, hogy az apró agyad megértse? – kérdezte nagyon udvariasan. – Ez több mondat volt egyszerre, ami tudom, hogy nehéz neked.

– Nagyon bunkó vagy.

– Még egyszer köszönöm, Nyilvánvaló Kapitány. – Granger megforgatta a szemét. – Szóval csak be kell törnünk egy piramisba, bolyongani néhány folyosón, miközben jelentős számú dolog próbál megölni minket, aztán esetleg meghalni, miközben megpróbáljuk visszaszerezni a könyvet, amit évezredek óta senki más nem tudott megtalálni vagy megszerezni. Feltéve persze, hogy a feltételezéseim helyesek voltak, és a könyv egyáltalán létezik, és abban a piramisban van.

– Ah. Kitűnő. Ez jelentős mennyiségű szórakozásnak hangzik.

Draco ezt a kijelentést jelentős mennyiségű szarkazmussal tette, de részben valóban úgy vélte, hogy a vállalkozás jelentős mennyiségű szórakozást ígért.

– Te akartál átoktörő lenni – világított rá a boszorkány egy újabb szemforgatással.

– Valóban. Egy olyan döntés volt, amelyet minden pillanatban megbántam, mióta rájöttem, hogy engem jelöltek ki a társadnak.

– Az érzés határozottan kölcsönös

– Jó – gúnyolódott Draco.

– Jó – csúfolódott Granger.

Egy percig csend volt.

– Szóval, mit csináljunk, amíg ma este újra repülünk? – kérdezte a varázsló.

A lány megvonta a vállát.
– Amit csak akarsz.

– Hmm.

– Bemegyek a városba, ha szeretnél a számmisztikáról vitatkozni egy fagylalt és némi struffoli mellett – javasolta a lány.

Draco nem volt biztos benne, hogy hallott-e valaha életében ennyire vonzó ajánlatot.


***


Granger hangosan gonoszkodott. Többen a közeli asztaloknál és járókelő az utcán megfordult, hogy megnézze, mi okozta ezt a pusztító hangot.

– Nem lehetsz ennyire idióta. Egy Hilbert-tér nem használható egy DAG-gal. A tisztavérűek ilyen hülyének születnek vagy leckéket kell venniük?

Draco visszafintorgott neki.
– Akkor, mondd csak, hogyan magyarázod a kétszeresen differenciálható monoidokat?

A lány szeme hitetlenkedve tágra nyílt.
– Mert a… Istenek, el sem hiszem, hogy egyáltalán beszélgetünk erről. Nyilvánvalóan a Hilbert-tér nyílt-zárt halmaz jellege miatt. Nevetséges azt gondolni, hogy egy nyílt-zárt tér használható egy DAG-gal. – Hátradőlt a székében, és újabb undorodó gúnyolódást eresztett meg. – Hihetetlen. Kibaszottul hihetetlen. Ki nem állhatlak, és nem vagyok benne biztos, hogy holnap nem löklek-e be egy tüskékkel teli nyitott gödörbe. Ha nem találunk egyet természetes valójában, akkor csinálok egyet, és aztán belelöklek téged.

Draco felemelte a kezében lévő zselatint.
– Ha megölsz, megátkozok minden jelenlegi és a jövőben létező fagylaltot, hogy vízzé olvadjon a kezedben.

Granger úgy forgatta a szemét, hogy az a veszély fenyegette, hogy kiesik belőle.
– Akkor már halott lennél, és már túl késő lenne megátkozni a fagylatot.

– Nos, akkor a haláltusám közben fogom kimondani az átkot – jelentette ki.

– Ó, tényleg? És mi történik, ha a halálodat a saját idiotizmusod okozza? – vigyorgott vissza a boszorkány.

– Ha kinyúlok, szinte garantálom, hogy a te hibád lesz. Biztos, hogy képes lettél volna megakadályozni, hiszen mindenben olyan rohadtul jó vagy.

Egy pillanatra csend telepedett rájuk.

Aztán Granger arca önelégült mosolyra húzódott. Egészen biztos volt benne, hogy ez volt az első alkalom, hogy valami pozitívabbat látott a boszorkány arcán egy fintornál.

– Azonnal visszavonom a kijelentésemet – szólalt meg sietve Draco.

– Nem. – A nő megcsóválta az ujját. – Nem vonhatod vissza. Azt mondtad, hogy mindenben jó vagyok.

– Az csak véletlen volt – csipkelődött.

– Nagy kár. Ezzel még inkább beismered, hogy komolyan gondoltad. Add fel, és ismerd be, hogy már vesztettél.

– Nem, ne teszem. Egy véget nem érő rémálom vagy, és megbántam, hogy eljöttem erre az útra.

Granger megforgatta a szemét. Draco röviden elgondolkodott azon, hogy vajon van-e valami betegsége, ami miatt ilyen gyakran csinálja ezt. Talán elpusztulna, ha nem produkálna percenként egy szemforgatást.

Nem csoda, hogy mindig olyan mogorva volt.

– Miattam eszel most Rómában fagyit és struffolit. Hagyd abba a nyafogást! – csattant fel.

– Nem, nem fogom. Borzasztóan gazdag vagyok. Egyedül is el tudnék jönni Rómába.

– És ki jönne veled? – vágott vissza.

– Blaise és Theo, nyilvánvalóan.

A lány vigyorgott. Egészen szélesen. Riasztóan szélesre húzódott. Durván.

– Akkor kinek a seggét bámulnád végig?

Dracónak el kellett ismernie, hogy ez egy jogos, bár meglepő érv volt. Úgy látszik, sokkal nyilvánvalóbb volt, mint gondolta.

Granger aznapi megjelenése… Nos, némi okklumenciára volt szükség ahhoz, hogy továbbra is legyen hely a nadrágjában.

Egy újabb, lehetetlenül szűk, kivágott nadrágot viselt, amilyet még sosem látott boszorkányon (a mugliknak nyilván sikerült megtörniük a fizika törvényeit). A térdéig felvágott, felfedve a teljes kimérát és egy rózsaszín hurut, és – áhítatos köszönet minden létező istenségnek – a maradék elviselhetetlenül gyönyörű vádliját.

A lehetetlenül szűk nadrág korábbi ismétlődései pontosan megmutatták az említett vádlik formáját, de istenek, ez elhalványult az igazihoz képest.

Draco megköszörülte a torkát.
– Fogalmam sincs, hogy mire célozhatsz. Egyáltalán nem bámultam végig senkinek a fenekét.

Granger a szokásos hangerőn felhorkant. Ami azt jelenti, hogy durván hangosan.

– Ez igaz. Néha a lábamat Vagy a karomat. Vagy a nyakamat.

Draco úgy döntött, hogy nem teszi hozzá a „lapockák és kulcscsontok” szavakat, mivel feltételezte, hogy Granger nem szorul további munícióra.

Újabb torokköszörülésbe kezdett.

– Nevetséges ostobaság – mormolta az orra alatt.

Granger nem értett egyet.

– És – tette hozzá – sem a sznob fasz, sem a faszfej nem ért az számmisztikához. Nem tudsz meggyőzni arról, hogy inkább Rómában lennél, és fagylaltot ennél két olyan emberrel, akik nem akarják a számmisztikát megvitatni veled. Pontosabban, képtelenek lennének vitatkozni róla.

Ezt Dracónak is el kellett ismernie, és még jogosabb érv volt.

– És mi van veled? – vágott vissza. – Kinek a tökéletes mellkasát bámulnád, ha nem kísérnélek el?

A lány gúnyosan felhorkant.
– Tökéletes mellkas? Azt hiszem, kicsit jobb a véleményed van magadról, mint ami indokolt lenne.

Draco nem gondolta, hogy a véleménye kicsit jobb lehet ahhoz, hogy teljesen megfeleljen a mellkasa tökéletességének.

– Már kétszer rajtakaptalak, hogy bámészkodsz – mondta álszent biccentéssel.

– Hazugság – motyogta a lány.

Dracón volt a sor, hogy egy önelégült kis fasz legyen. Úgy döntött, kiélvezi a lehetőséget, ahogy azt jogilag, erkölcsileg és etikailag is kötelessége volt.

Draco ciccentett egyet.
– Azt akarod mondani, hogy ha most azonnal levenném a pólómat, téged egyáltalán nem érdekelne, hogy a tökéletes mellkasomat, a kifogástalan hasizmaimat és szenzációs vállaimat bámulod?

A szemek összeszűkülése követte ezt a teljesen értelmes kérdést.

– Igen. Menj a pokolba!

Lemondó sóhajtást eresztett meg.
– Gondolom, kötelességem lesz állandóan ing nélkül járkálni, hiszen téged egyáltalán nem fog zavarni.

Azzal a pillantással, amit Granger vetett rá, Draco egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon elkezdett-e baziliszkuszként edzeni, és éppen gyakorolja-e a halálos tekintetét.

– A bámészkodástól függetlenül – kezdte gőgösen a férfi –, ki akarna egyáltalán veled menni?

Ez nagyon határozottan, alaposan, száztizenegy százalékban a Rossz megjegyzés volt.

Egy röpke pillanatra Granger úgy tűnt, mintha sírni tudna. Aztán az állkapcsa összeszorult, miközben az arca ijesztően elsötétült.

– Menj, és basszál meg egy mantikórt! – vicsorította.

Felállt a helyéről, és megpördült.


***


Miután nagyjából tíz másodpercet gondolkodott, Draco úgy döntött, hogy békeajánlatot kell vinnie Grangernek. Semmiképpen sem azért, mert rosszul érezte magát, amiért feldühítette a lányt.

Csupán azért, mert sok órát kellett volna nagyon közel töltenie a baziliszkusz-tanonccal együtt, és nem akarta, hogy az említett baziliszkusz-tanonc megölje.

Vagy az ijesztő madara.

De nem az érzés rossz dolog. Elvégre Grangerről van szó, és ő élvezte, amikor a lány ideges volt.

Pontosan ezt mondta magának, miközben elment megvenni az irdatlan mennyiségű cannoncini, mousse, biscotti, még több struffoli és pignoli süteményeket. És még egy kis fagylaltot, csak a biztonság kedvéért.

Vajon sokkal több volt ez a békeajánlat, mint amennyire indokolt lett volna, ha csak az érdekli, hogy ne gyilkolják meg?

Tekintse úgy a lány, hogy elszúrta, amiért megkérdezte.

Két teljes órán át bolyongott a városban, mire az említett desszertek mindegyikéhez különböző árusokat találjon, odáig ment, hogy mugliktól kért ajánlásokat.

Aztán úgy döntött, a desszertek mellé kell valami, ezért talált egy kávézót, és vett neki egy kapucsínót is, mivel az volt a kedvence.

Persze nem mintha ezt tudta volna. Csupán feltételezte. A legkevésbé sem figyelt arra, hogy milyen kávét ivott a lány aznap korábban, vagy hogy mit rendelt, amikor fagylaltot ettek. Vagy a kávéra, amit néha a bankban ivott.

Ez azt jelentette, hogy minden érdekelte, ami Grangerrel kapcsolatos. Ami persze nem érdekelte, leszámítva az átoktörést és a számmisztikai vitáikat.

És a kulcscsontjai.

És a lapockái.

És a vádlija.

És a nyaka is.

Tetoválások.

Érdekes létezése is felkeltette a férfi érdeklődését.

De csak azért, mert unatkozott, és egy rejtély egyszerre volt érdekes és Nem Unalmas.

Nem mintha Granger érdekes lett volna.

Miután ezt tisztázta, visszatért a sátorba, ahol Grangert az asztalnál találta, amint egy könyvet olvasott, és nem tűnt sem idegesnek, sem dühösnek. Ez vagy nagyon jó dolog volt vagy nagyon rossz, és Draco jelenleg nem tudta, hogy melyik.

Óvatosan közeledett.

Egy nundu talán kevésbé lett volna ijesztő.

– Én, ööö… hoztam egy kisdesszertet. A… nos, a… nem mintha a… nos, úgy éreztem, hogy inkább… ööö… Szóval, ennyi… – Elakadt a szava, amikor Granger zavartan nézett rá.

– Jól van… akkor… – Letette a kosárnyi desszertet az asztalra a kávéval együtt, mielőtt megköszörülte a torkát, és visszafordult a szobája felé.

Draco hihetetlenül büszke volt magára, amiért tökéletesen simán végrehajtotta a békejobb volt, ami valójában nem is volt bocsánatkérés, tekintve, hogy egyetlen sajnálkozó szó sem hangzott el.

Feltételezte, hogy Granger elég okos ahhoz, hogy rájöjjön.

Amikor néhány órával később, sötétedés után bekopogott hozzá, remélte, hogy a boszorkány rájött, hogy már nem volt dühös rá, vagy annyira dühös volt, és már túljutott azon, hogy ezt fizikailag is kifejezze, vagy a közelgő halálát tervezgette.

Draco remélte, hogy nem a harmadik lehetőségről van szó.

– Melyik az? – kérdezte a lány az állával könyv felé mutatva, amit a férfi olvasott.

Nos, úgymond olvasgatott. Éppen menekülési útvonalak kiszámításával volt elfoglalva arra az esetre, ha megtörténne a gyilkossági kísérlet.

– A négyek jele. Befejeztem a Tanulmányt vörösbent.

– Mm – szólt a lány elismerően.

Egy pillanatra csend telepedett.

– Tetszett? – kérdezte.

A férfi bólintott.
– Nagyon is. Bárcsak több lehetőséget adott volna arra, hogy én magam oldjam meg a gyilkosságot, de érdekes történet volt.

Hihetetlen fordulat, de Granger egyetértően bólintott.

– Ezt én is idegesítőnek találtam benne. Szeretem, ha magam is megfejthetem a dolgokat. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd nagyon meglepő módon megkérdezte: – Akarsz még néhány ajánlást?

– Még több mugli regényt?

Megpróbálta visszafogni a hangját, hogy ne hangozzon túl buzgónak, de a vigyor alapján, amit Granger megpróbált elnyomni, nem úgy tűnt, mintha túlságosan sikerült volna neki.

– Igen. Az Agatha Christie könyvek egész jók. Mindegyik megvan. A nappali egyik polcán vannak.

Draco igyekezett laza maradni, miközben bólintott, a meglepettsége új magasságokba emelkedett attól, hogy Granger felajánlotta, hogy kölcsönadja neki a könyveit.
– Akkor azokat fogom legközelebb elolvasni.

A lány bólintott vissza.
– Rendben. Akkor induljunk.

Ahogy Draco követte a boszorkányt a sátorból, és aggasztó felismerés érte.

Ez volt az első olyan beszélgetés, amit Grangerrel folytatott, ami már-már barátság határát súrolta. Talán a desszert és a kávé volt a módja annak, hogy megnyerje magának.

Persze nem mintha meg akarta volna nyerni magának. Csupán azt próbálta elérni, hogy a boszorkány ne akarja kinyírni őt.

Ahogy sejtette, az ijesztő madár és a nagy ló várta őket, amikor kiléptek a sátorból. A boszorka pálcája két suhintásával a sátrat összecsomagolta, és az visszakerült a zsebébe.

Draco hitetlenkedve rázta a fejét, miközben Granger továbbra is kitartott amellett, hogy a mágikus képességei teljesen normálisak.

– A desszertek egyébként finomak voltak – jegyezte meg, amikor felültek az állatok hátára. – A kávé is. Még… maradt egy kis desszert. Hát, nyilván – tette hozzá. – Nem tudtam ennyit enni. Emberi méretű vagyok. Nem úgy, mint te.

– Durva.

A lány elvigyorodott, miközben egy pillanatra csend telepedett köréjük.

Granger motyogta, olyan halkan, hogy nem volt biztos benne, hogy tényleg kimondta-e:
– Köszi.

Draco hasonló hangerővel motyogta:
– Bocsánat.

Még egy pillanatig mindketten hallgattak, mielőtt Granger megköszörülte a torkát, és normális hangerővel megszólalt.

– Jól van, akkor jobb, ha megyünk. Artemisz, Perszephoné, ismeritek az utat.

Egy nyerítés és egy rikácsolás, és már indultak is útjuk következő szakaszára.

Miközben átkeltek a Földközi-tengeren Draco egész létezésének talán legmegdöbbentőbb felismerését tette.

Éppen most kért életében először bocsánatot.

Nem azért, mert megkínzott valakit, vagy majdnem megölte, vagy megsebesítette, vagy tönkretette az életét.

Életében először azért kért bocsánatot, mert felbosszantotta Hermione Grangert, a gyerekkori zaklatásainak címzettjét.

hozzászólások: 0