Fejezetek

írta: LadyUrsa

7. fejezet
7. fejezet
A lándzsacsapdák tízpontos levonást jelentenek

Draco még nem járt Egyiptomban. Most hamar meg is tudta is, hogy miért.

Meleg volt.

Nagyon meleg.

Nagyon-nagyon meleg.

Nem élvezte ezt a fordulatot, ahogy átizzadta az elviselhetetlenül drága dizájnerpólóján. És még egyelőre nem is csináltak semmit Grangerrel az alváson kívül.

– Istenek, csak vegyél fel egy rövidnadrágot, és hagyd abba a nyafogást! – csattant fel szemforgatva Granger, miközben a botrányosan szűk, kivágott nadrágban, testhezálló trikóban és a fejére tornyozott hajjal ült az asztalnál.

– Rövidnadrág? Mi vagyok én, mugli? – kérdezte gúnyosan Draco.

A lány szeme összeszűkült.
– Vegyél fel egy átkozott rövidnadrágot, Malfoy, vagy hagyd abba a nyafogást.

A férfi némi mormogással visszavonult a szobájába, és talált egy rövidnadrágot (fekete, elviselhetetlenül drága, dizájner és persze tökéletesen szabott), ami nyilvánvalóan a tulajdonában volt, de eddig még sosem méltóztatott viselni. Amikor visszatért a konyhába, tudatosult benne, hogy a vádlija éppúgy zavart kelőt, mint Grangeré.

Torokköszörülésbe kezdett, miközben Granger elszakította a tekintetét róla.

Draco elhatározta, hogy ettől a pillanattól kezdve a lehető leggyakrabban rövidnadrágot fog viselni.

– Rendben. Nos, át kellene vennünk a tervet – jelentette ki a boszorkány, miközben a szemei nehezen tudtak másra is koncentrálni Draco vádliján kívül.

A férfi (kellő arroganciával) ledobta magát az asztal melletti egyik székre, miközben Granger előkapott egy darab pergament a térképei alól. Pár pillanatig bámulta, aztán rájött, hogy nincs más tervük, minthogy bemennek egy idegen országban egy piramisba, és elvesznek valamit, ami nem az övék.

Granger szerint a királynő nagyon büszke lenne rájuk.

– Mindig ennyi előkészülettel kezditek a kalandotokat? – kérdezte a varázsló.

A kérdése őszinte volt.

Granger nem értett egyet.

– Jól van, cseszd meg! Fogalmam sincs, hogy hol lehet, ha egyáltalán ott van. Általában legalább annyit szoktam tudni, hogy az a valami ott van, és hogy hol találhatom meg.

– Hmm. Tehát Obzog csupán azt az utasítást adta, hogy „találd meg Atlantiszt”, és ennyiben hagyta?

Granger megvonta a vállát.
– Nagyjából. Mondtam már, hogy a legnehezebb feladatokat adják nekem.

Draco igyekezett nem túlságosan megijedni ettől. Nem tudta elképzelni, hogy azt mondják neki, hogy találjon meg egy elveszett civilizációt, erre ő egy vállrándítással el is fogadja a munkát.

– Remélem, ez az információ nem túl ijesztő számodra, te apró, rémült kis csirke – mondta Granger meglepően őszintén.

Draco gyanította, hogy a nő valójában nem volt őszinte.

– Menj a pokolba, te aprócska, szánalmas boszorkány! – vágott vissza.

– Baszódj meg! – vigyorgott a lány.

– Baszódj meg te! – köpte a varázsló.

Egy percig hallgattak.

– Szóval a nap hátralévő részében csak baszakodhatunk itt, amíg ma este sírrablásra nem megyünk – jelentette ki a nő.

– Hmm.

– Falafel és veszekedés? – kérdezte a nő.

– Istenekre, igen – erősítette meg Draco egy bólintással.


***


A veszekedés elfajult.

– Csak bijektál egy váltakozó szigma-algebra, amelynek elemei kiszámítható log-tér redukciók, te abszolút istenverte, kibaszott szánalmas, nagyképű, kis pöcsös sárkány! – kiabált Granger.

A többi vendég bámulta. Nem segített, hogy valamikor németre váltottak. Draco nem volt biztos benne, hogy mikor. Úgy hangzott, mintha halálharcot vívtak volna.

Úgy döntöttek, ideje egy kis időre abbahagyni a vitát a számmisztikáról.

Hogy elkerüljék az elkerülhetetlen visszatérést a veszekedéshez, úgy döntöttek, inkább városnézésre mennek, amit Granger jelenléte lényegesen érdekesebbé tett.

– Hogyan Merlin nevére sikerült a mugliknak varázslat nélkül megépíteniük a piramisokat? – kérdezte Draco értetlenül, miközben a legmagasabb piramis tetején ültek, és a sivatagot nézték.

A lány megvonta a vállát.
– Nem egészen biztosak benne. Több ezer évvel ezelőtt építették. Egy kőbányában találtak egy lépcsőkkel szegélyezett rámpát, amelyen valószínűleg kötelek és csigák segítségével mozgatták a köveket. – A nő csipkelődve folytatta: – A seggfej varázslók megvárták, amíg a piramisok elkészülnek, mielőtt odamentek és elbaszták a dolgokat. Nagyon lusták és bunkók.

– Hmm. – Ez volt minden, amit Draco válaszolni tudott.

A muglik… meglepően lenyűgözőek voltak. El sem tudta képzelni, hogy varázslat nélkül, hát, bármit is csináljon. Granger értékelésével is egyet kellett értenie. A varázslók és boszorkányok számára elég lett volna néhány pálcacsapás, és máris összeállt volna egy piramis. Ehelyett rávették a muglikat, hogy megcsinálják, majd hasznot húztak a kemény munkájukból.

– Mi mást értek még el? – kérdezte a varázsló.

– Ó, az istenekre – kezdte Granger tágra nyílt szemmel. – Annyi mindent. Eljutottak a világ legmélyebb és legmagasabb pontjaira. Csináltak tengeralattjáróknak nevezett hajókat, amelyek a víz alatt járnak. Az óceán fenekének nagy részét feltárták velük. És az emberek elég jelentős számban mászták meg a világ legmagasabb hegyét. Csak köteleket és tüskéket használnak.

Draco megdöbbent.
– Varázslat nélkül? De mi történik, ha lezuhannak?

A lány megvonta a vállát.
– Meghalnak.

Ez megdöbbentő hír volt Draco számára.

– Elmentek a Holdra is, így mondhatni nem félnek a haláltól… – kezdte el a mondandóját, mielőtt Draco félbeszakította.

– Mit csináltak?

Granger a homlokát ráncolta.
– Ezt nem tudtad? A tisztavérűek tényleg nem tanulnak semmit a muglikról?

Draco megrázta a fejét.
– A legkevésbé sem. Erősen visszariadnak a mugliismerettől. – A férfi éles pillantást vetett rá. – Te… találkoztál az apámmal. Képzeld el, amint rájön, hogy az utódja titokban érdeklődik a muglik tanulmányozása iránt.

A lány egy pillanatig elgondolkodott ezen mielőtt bólintott.
– Hirtelen sokkal többet értek meg belőled, mint emberből. Ezt zavarba ejtőnek találom, és azt kívánom, bárcsak abbahagynád.

Draco élesen bólintott.
– Talán kereshetnénk egy időnyerőt, igaz? Szeretném megszüntetni az érdeklődésemet, hogy többet tudjak meg a muglikról.

Granger hátradőlt a könyökére, és kinyújtotta maga előtt a lábát, miközben kíváncsi pillantást vetett rá.

– Ezen már elgondolkodtam – kezdte a boszorka. – Miért ez a hirtelen érdeklődés a muglik iránt?

A férfi megvonta a vállát.
– Unaloműzés.

– Hmm. Nos, úgy hangzik, mintha nem akarnád elveszíteni az érdeklődésedet irántuk, mivel ez megakadályozza azt, hogy ne unatkozz.

Dracónak el kellett ismernie, hogy ez egy észszerű érv volt.

Sóhajtott egyet.
– Érthető. Ó, és mik lehetnek azok a téglalapok, amiket a muglik hordanak magukkal? – kérdezte Draco, miközben egy emlék ugrott be az első kalandozásáról a muglik világában. – Vékony fémdarabkák, amik a kezükben elférnek. Az egyikük említett valamit egy fényképről, amikor Londonban voltam.

– Ó, azok telefonok.

– Bővebben.

– Öhm, ó, istenek, hol is kezdjem? – Egy pillanatra elgondolkodott. – Fel tudják hívni egymást, ez olyan, mint egy hop-por hívás. De ehhez nem kell a kandallónál lenni, és csak a hangodat használod. És szöveges üzeneteket küldenek egymásnak, ami olyan, mint egy Proteusz bűbáj egy pergamentekercsen. És keresgélhetnek egy olyan helyen, amit Internetnek hívnak, és ami olyan egy pöcegödör. Úgy képzeld el, mint a tankönyveket, csak az összeset egy helyen. És még sok minden mást is. Vannak macskásképek is, ami nagyon jó. És lehet fényképezni a telefonokkal. Azok nem mozognak, csak ha videót készítenek, aminek hangja is van.

Ez volt talán a leginformációdúsabb harminc másodperc Draco egész életében. Nem hitte, hogy bármi mást megértett azon kívül, hogy a muglik ijesztőek.

Most azonban úgy gondolta, hogy alapvetően más okokból ijesztőek.

– Hmm. Szóval a muglik nem kétbalkezes neandervölgyiek? – kérdezte.

A lány szemforgatással rázta meg a fejét.
– Nem, ők csak emberek, akik próbálnak rájönni, hogyan lehet varázslat nélkül is csinálni dolgokat. Vannak barátaik, kapcsolataik és munkájuk. Elmennek nyaralni, étterembe és iskolába. Stresszelnek a vizsgák miatt, a kapcsolataik véget érnek, néha megsérülnek. Ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint a varázslók és boszorkányok, csak nehezebben, mivel nem tudják átverni az életet mágiával.

– Hmm.

Draco tovább töprengett ezen az információn. Zavart volt, érdeklődő, Nem Unatkozott, és alaposan felbosszantotta magát, amiért három teljes évtizeden át hazudtak neki. És most egy mugli születésű boszorkány volt mellette, aki mindent megtaníthatott neki a mugli világról.

– Mivel foglalkoznak a szüleid…

– A kérdések órája mára véget ért – jelentette ki Granger, miközben felállt.

– De…

– Malfoy, hat csontodat töröm el, ha tovább beszélsz. De leszek olyan kedves, és hagyom, hogy te válaszd ki melyik hatot.

Draco úgy döntött, hogy mára abbahagyja a beszélgetést.


***


– Készen állsz? – kérdezte Granger.

Draco távolról sem érezte magát késznek, de a majdnem halál nem volt unalmas, hanem alaposan felpezsdítő, így a fejében átfutó másik válasz helyett azt mondta:
– Igen.

Ami azt jelentette, hogy „Bassza meg, dehogy is, kérlek, hagyj békén, hogy visszavonulhassak az ágyamba”.

Őszintén szólva, bármit is csinálni Grangerrel Nem Volt Unalmas, hanem túlságosan érdekes..

– Van elsősegélykészleted arra az esetre, ha elkerülhetetlenül valami kibaszott idiótaságot csinálsz?

Draco szeme összeszűkült.
– Igen.

– Pálca? Az volt az a vékony fadarab, amit a csomaglistán említettem.

– Légy szíves, baszd meg magad!

– Ezt igennek veszem. Hajzselé az idióta hajadra?

– Menj és baszd meg magad még jobban!

– Seprű? Az emberek repülésre használják.

– Baszódj meg egy olyan helyen, ami nagyon messze van tőlem. Lehetőleg minél messzebbre menj.

– Akkor úgy tűnik, készen állsz, nagyképű, felfuvalkodott sárkány – bólintott a lány.

Kinyújtotta a kezét, hogy a férfi megfoghassa az övét, mivel a boszorkány keze túl kicsi volt ahhoz, hogy teljesen átfogja a varázsló karjának bármelyik részét.

Vajon Draco gyakran gondolt erre a tényre?

Nem.

Talán.

Bassza meg!

Egy pördüléssel újra megjelentek néhány száz méterre egy piramistól.

– Á, megjelenésgátló őrvarázslatok. Szóval van itt elrejtettek valami – tűnődött Granger.

Lenézett a karjára, amelyet Draco keze még mindig körbefont, majd visszapillantott a férfira.

– Vedd le a mancsod, te rohadék!

A férfi sietve elhúzta a kezét egy laza torokköszörüléssel.

– Menjünk, te seggfej.

– Bunkó.
A boszorka elindult a piramis felé, mindketten megidéztek minden észlelési varázslatot, ami csak eszükbe jutott, ahogy közeledtek az építményhez, de azok abszolút semmit sem mutattak ki.

– Rendben – mondta a lány bólintva. – Az ajtót valószínűleg lényegesen jobban elrejtették, mint amennyit néhány alapvető észlelővarázslat elárul. Vagy a fejlettek.

Oldalra kanyarodott, úgy döntött, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a főbejáratot, miközben folytatta a motyogást és a varázslást, ezzel egy időben tekintete végigvándorolt a piramison.

Amikor a nyugati fal feléhez értek, ekkor a boszorkány megállt.

– Ez az.

A férfi mellé lépett, és valamilyen jelet keresett, amely jelezte, hogy van ott egy titkos ajtó.

Draco teljesen biztos volt benne, hogy itt abszolút semmi sincs.

– És ezt honnan tudod, hogy van itt valami? – kérdezte a varázsló.

A lány varázslatot mondott, amitől enyhe hullámzás támadt a levegőben.

– Á. És honnan veszed, hogy nem találná meg még soha senki más?

Granger értetlenül nézett rá.
– Én magam találtam ki a saját felderítő varázslataimat. Nyilvánvalóan.

Draco bizonyára bolondnak érezte magát, amiért még csak nem is feltételezte azt, hogy Granger olyan új varázslatokat talált fel, amelyek fejlettebbek voltak annál, mint amire a legfejlettebb észlelővarázslatok képesek voltak.

Valóban szörnyen ostoba volt.

– Megtanítasz engem is? – kérdezte a férfi.

A lány egy pillanatra megállt, majd bólintott.
– Persze. Majd, ha visszajöttünk.

Draco egyszerre meglepődött és örült ennek a fordulatnak.

Granger a piramis alapjához közeledett, kinyújtotta a kezét, és többször ugyanazt a varázsigét mondta, amíg a levegőben lévő hullámok el nem érték a csúcspontjukat.

– Itt van.

Mindketten egy üres falfelület előtt álltak, semmi jel nem utalt arra, hogy bármi is lenne ott.

A nő több varázslatot is elmondott, majd megállt, és a pálcáját az arcához koppintotta.

– Hmm. – Az arckopogás még egy hosszú pillanatig folytatódott. – Rendben. – Draco felé fordult. – Van nálad vérhígító bájital?

A férfi bólintott.

– Jó. Szükségem lesz egyre.

És minden további előzmény nélkül megidézett egy tálat és egy tőrt, majd a késével hosszában végigvágta az alkarján.

Draco riasztónak találta ezt a fordulatot.

– És mire kell ekkora mennyiségű vér? – érdeklődött olyan közömbösséggel, amit távolról sem érzett.

– Valami elcseszett dolgot fogok csinálni – válaszolta a boszorka anélkül, hogy a férfira nézett volna, miközben a véres tőrrel szimbólumokat kezdett vésni a falba, közben a karjáról pedig a vér a tálba folyt.

Draco kétféleképpen gondolkodott.

Az egyik: hihetetlenül kíváncsi volt.

Kettő: pfujj.

Amikor a tál félig megtelt, a lány a pálcáját a karjára koppintotta, és lezárta a vágást.

– Bájitalt – követelte kinyújtott kézzel anélkül, hogy a férfira nézett volna.

Draco a lány kezébe nyomta az udvariasan kért bájitalt. Granger a fogaival kitépte a dugót, és lenyelte, miközben folytatta azt a valamiféle elbaszott rituálé szimbólumainak faragását, amivel felfedhetett egy ajtót.

Okklumenciára volt szükség.

– Mik azok a szimbólumok? – kérdezte.

– Hieroglifák. Tennék egy gúnyos megjegyzést, de úgy tűnik, a tisztavérűek ellenzik a tudást. És minden érdekes dolog ellen a világon.

Draco úgy érezte, hogy ez egyszerre volt sértő és hihetetlenül igaz.

– És mit jelentenek a szimbólumok?

– Nem szószerinti fordítás, de valami olyasmi, hogy „Mutasd meg azt a kibaszott ajtót, vagy porrá zúzom ezt a piramist”.

– Hmm. Értem.

Draco nem értette.

Az ő szemszögéből nézve a nő többek között néhány hullámos vonalat, szemeket és madarakat rajzolt. Talán egy kígyót is. És valami hurkás valamifélét. És talán egy keresztet. És egy kavargó valamit.

Úgy látszik, Draco nem értett a hieroglifákhoz.

– Szerintem az ajtó jobban örülne, ha emberáldozatot tennék, de az üzenetem elég fenyegető, úgyhogy be kell érnie néhány kígyóval – jelentette ki Granger, mintha ez észszerű, és egyáltalán nem riasztó dolog lenne.

Draco most elsősorban a „jajj” gondolkodásmódot képviselte.

A lány a homlokát ráncolta.
– Tényleg sajnálom a kígyókat. De én is szeretném látni az ajtót. És őszintén szólva, az sokkal fontosabbnak tűnik.

– Természetesen – értett egyet Draco. – Biztos vagyok benne, hogy a kígyók teljesen egyetértenek veled, hajlandóak és izgatottak is, amiért feláldozni készülsz az életüket egy olyan nemes célért, mint egy ajtó megjelenése.

Granger haragos pillantással nézett vissza rá. Aztán még egy percre visszatért a feladatához, mielőtt elégedetten bólogatva hátralépett.

A lány ránézett a férfira, és egy hosszú pillanatig úgy nézett rá, mintha felmérné őt.
– Mennyire ragaszkodsz a négy ujjadhoz?

Draco nem szerette ezt a kérdést.

– Leginkább mind a tízhez ragaszkodom, köszönöm szépen – válaszolta nagyon összeszűkült szemmel.

Granger mérhetetlen csalódottsággal ráncolta a homlokát a válaszára.
– Biztos vagy benne? Nekem csak négy kell. Hattal is egész biztosan elégedett lennél, te nyafogó.

– Akkor azt javaslom, használd a saját ujjaidat, és nézd meg, milyen könnyű hat ujjal átkot törni – csattant fel a férfi.

A lány gúnyosan felelt:
– Én lényegesen jobb vagyok az átoktörésben, mint te. Az összes ujjamra szükségem van.

– Hát, hogyan válhatnék valaha is jobb átoktörővé, ha nem tartom meg az ujjaimat?

Granger megforgatta a szemét.
– Istenek, nyugodj meg! Rendben, akkor majd máshonnan szerzek ujjakat.

Dracónak nem tetszett ez a kijelentés. Legalább kevésbé volt rossz, mint maga a kérdés. De még mindig nem volt ideális.

És akkor Granger valami borzalmasat tett. Egy mormolt Invitóval előhívott a zsebéből egy kis dobozt, amiben láthatóan egy tértágító bűbáj is volt. Belenyúlt a dobozba a tőrével, és egy vágó hanggal kihúzta a kezét, és plusz négy ujjal többet, mint kellett volna.

A varázsló eléggé elbizonytalanodott, hogyan is reagáljon erre a helyzetre. A rá jellemző alapos közömbösséget választotta.

– És mondd csak, honnan van négy ujj a birtokodban? – érdeklődött az említett közömbösséggel.

A lány egy pillanatig üresen nézett rá, majd vállat vont.
– Valaki odaadományozta őket.

Dracónak ez a kijelentés sem tetszett.

Minden további színlelés nélkül a lány elővarázsolt egy másik tálat, beledobta az ujjakat, majd mormolt egy varázsigét, ami porrá zúzta őket, ezt a véres tálba öntötte, és zöld füstpamacsok indultak el belőle. A pálcáját a tálon megforgatta, amitől a vér örvénylett, majd egyre felfelé egy patakban, és az összes szimbólumot vastag réteggel vonta be, amely a helyére kúszott.

– Rendben van. Öljünk meg néhány kígyót – jelentette ki Granger.

Draco nem élvezte ezt a lépést. És ez csak részben a mardekáros gyökerei miatt volt.

Granger visszanézett rá, miután az említett áldozatokat elvégezték, a viselkedése jelezte, hogy semmi izgalmasabbat nem csinálnának éppen, mint hogy feltették a vízforralót.
– Valami elbaszott dolog történhet. Vagy csak kapunk egy ajtót. – Megvonta a vállát. – Készüljünk fel a legrosszabbra.

– Igazad van. – Pajzsot varázsolt, és a pálcáját a szimbólumokkal ellátott falszakaszra irányította, a közömbösségét a legmagasabb szintre emelve.

Egy mormolással, egy ragyogó kék fénycsóva lövellt ki a pálcájából, és körvonalazott egy ajtót, ami lassan felragyogott.

Draco le volt nyűgözve.

Granger nem értett egyet.

Ez nyilvánvalóan mindennapos dolog volt.

A hieroglifák, amiket faragott, eltűntek, ahogy az ajtó is felfedte a sajátjait. Granger tanulmányozta a szimbólumokat, és időnként „hmm” hangokat adott ki.

– Ó, ez ígéretes – jelentette ki végül.

– Mi áll rajta? – kérdezte Draco, egy cseppet sem kíváncsian a válaszra.

– Ez nagyjából az ókori egyiptomiul annyi tesz, hogy „Mi lenne, ha inkább megbasznád magad, ahelyett, hogy ide próbálnál bejönni”. Kicsit más szavak, de a célzás benne van – mondta a lány vállat vonva.

– Kitűnő. Nagyon izgatottan várjuk ezt a fejleményt magunknak.

Draco valójában nem volt nagyon izgatott emiatt maguknak.

Granger megforgatta a szemét, és megszólalt:
– Te vagy az átoktörő. Izgatottnak kéne lenned. Ha valaki azt mondja neked, hogy húzz a picsába, az azt jelenti, van valami rejtegetnivalója. Most pedig legyünk detektívnek –parancsolta.

Draco az ajtó felé nyújtotta a pálcáját, mielőtt megállt, mert enyhe suhogó hangot hallott a piramis belsejéből.

– Te… hallasz valamit? – kérdezte tétován.

– LE!

Granger egy Protegót varázsolt, mielőtt mindketten a földre zuhantak volna, és öt lángoló lándzsából álló sorozat repült ki az ajtón lévő kis réseken keresztül, pontosan onnan, ahol az előző pillanatban a fejük volt.

Granger felsóhajtott, miközben talpra álltak.
– Még mindig nincsenek randalórok. Mintha már senki sem tisztelné a rejtett robbanócsapdák művészetét.

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy egyetértett vele. A dobogó szíve biztosan nem.

– Ez a piramis nem többezeréves?

A lány megvonta a vállát.
– Láttam már jobbat is. A bougoni nekropolisz pár ezer évvel idősebb. A franciáknak volt némi beleszólásuk abba, ha a betolakodók elvinnék a dolgaikat.

– És mégis loptál?

Granger zavartan nézett rá.
– Nyilvánvalóan.

Ez, döntött Draco, már nem volt meglepő információ. Granger régebben nagyon… törvénytisztelően állt a dolgokhoz. Szabálykövető volt. Sok jogos felháborodással.

De most? A törvények csak javaslatok voltak, a veszélybe lelkesen bele kellett sétálnia, hogy aztán alaposan csalódjon, amiért az nem volt elég veszélyes, és mások dolgainak elnyúlása teljesen rendben volt.

– Miért használtál Protegót, és miért kacsáztál ettől függetlenül? – érdeklődött.

– Az egyiptomiak jellemzően sáskabőrrel vonták be a lándzsáikat, hogy az bármin át tudjon hatolni, beleértve a pajzsokat is. Ellenőriztem, hogy ezek is ilyenek voltak-e, és úgy tűnik, ez a helyzet. Ami nagyon szórakoztató, és lényegesen érdekesebb. Adok nekik néhány pluszpontot azért, mert megpróbáltak megölni minket.

Ez nagyon riasztó hír volt Draco számára. A közömbössége azonban megakadályozta, hogy rámutasson erre a tényre, és minden külsőségre, amik ugyanolyan hidegen hagyták őt is, mint Grangert.

Visszatértek az ajtón lévő mókás varázslatok felderítéséhez, mindketten bonyolult mintákkal mozgatták a pálcájukkal, és az orruk alatt mormogva.

– Rendben – mondta Granger egy perc múlva. – Megvan a Pokoltűz, a Coleopteran és a Serpens átok. És valami furcsa keverék, ami úgy tűnik, hogy a következők kombinációja…– Néhányszor meglengette a pálcáját. – Ó. Ez egy Cruciatus és a Táltostűz keverék. Mi a fene.

Draco alaposan és teljesen közömbös maradt erre a hírre. Pánikba esett? Draco? Nevetséges.

– Hiányzik a robbanó és a teljesen fantáziátlan vérontó átok? – húzta ki magát a varázsló, miközben megőrizte tökéletes közömbösségét.

Egy pillanatra csend lett.

– Ó. Öhm, nem. Mindkettőt láttam. Nem hiányzott… – Elakadt a szava. – A Cruciatus és a Táltostűz fontosabb volt – csattant fel Granger.

Draco önelégülten mosolygott, miközben nekilátott, hogy eltávolítsa az átkokat. Granger kevesebb mint egy perc alatt levette a többit, amíg meg nem állt az ijesztőnél.

Tollat és pergament varázsolt magához.
– Mutasd meg, mit tudsz, te nagyképű, fellengzős sárkány!

A férfi percig firkálgatott, amíg meg nem állt, bizonytalanul, hogy merre tovább. Granger még csak gúnyos megjegyzéseket sem tett.

Draco sóhajtott egyet.
– Alaposan elakadtam. Itt látom a nonsinguláris monoidot – mondta, miközben a képlet egy részére mutatott. – De ha megpróbálom használni vele a baloldali inverziót, akkor egyszerűen a megfejthetetlen változathoz fog visszamenni, és ez teljesen haszontalan, hacsak nem a síkbeli mezőn operálunk.

Granger, igen meglepő módon, egy hosszú pillanatig hallgatott.

– Ha bijektálhatnánk a megszámlálható félcsoportot? – kérdezte a lány.

Ez még meglepőbb volt. És ezt a boszorkány kérdezte tőle.

Megpróbált nem túl arrogáns lenni.

Véletlenül felszívta magát, mint egy kakadu, amiért szerinte kudarcot vallott a „Próbálj nem túl arrogáns lenni” tevékenységében.

– Hmm. De ez nem fog működni a kezelő egyszerű pályái miatt.

– Bassza meg! – Hosszú lélegzetet vett.

– Ah! – Draco felkiáltott. – Nyilván csak a Merfolni-egyenlet.

Granger egy kézzel a homlokához csapott.
– Ó, istenek, ez kínos.

Újabb kakaskodó viselkedésbe kezdett.

Újabb néhány sor számítással elkészített egy ellenátkot, és megidézte azt, levéve vele az ijesztő átkot.

– Készen állsz? – kérdezte Granger.

– Egyáltalán nem. Csapjunk bele!

Belökte a vastag kőajtót, minden izma megfeszült. Ez… páratlan látvány volt Draco életében. Jelentős mennyiségű megkönnyebbülést érzett, hogy a lány elfordult tőle, miközben még több okklumenciával foglalkozott.

Egy szűk, keskeny folyosón találták magukat, amelyet a fal mentén néhány méterenként elhelyezett fáklyák világítottak meg. Ha Dracónak tippelnie kellett volna, akkor az ókori egyiptomiak nem voltak két méter magasak.

– Ha meghalok – motyogta Draco –, légy szíves mondd meg Theónak, hogy egy fasz, Blaise-nek pedig, hogy egy faszkalap, aki túl sokat iszik.

Granger vigyorogva fordult vissza.
– Megtiszteltetés lenne számomra, te seggfej.

Újra előre fordította a figyelmét, és végigkúszott a folyosón, miközben mindketten folytatták a felderítő varázslatokat. Egy hangos csikorgó hangra mindketten megpördültek, hogy lássák, ahogy a kőajtó becsapódik.

– Ah. – jelentette ki Granger.

– Hmm. Valóban.

– Majdnem biztos, hogy van egy zsupszkulcsgátló is, szóval ez egy extra problémát jelent majd. – Vonta meg a vállát. – Probléma a jövőnk számára. Menjünk.

Tovább kúsztak előre, az észlelővarázslatok egy hosszú percig semmit sem mutattak, ahogy közeledtek az első sarokhoz.

– LE! – kiáltotta Granger, amikor kanyarodni kezdtek.

Újabb lándzsák a nem lángoló fajtából a falba fúródtak, ezúttal egy négyzetméteres rácsmintázatban, pontosan ott, ahol Draco létfontosságú részei voltak egy pillanattal korábban, ami miatt az említett létfontosságú részek pánikba estek. Általában nagyon szerette, ha nem szúrja át huszonöt lándzsa a testét. Különösen a tökéletes mellkasán keresztül.

És az éppen dobogó szívét.

Granger visszanézett a lándzsák rácsára, és megvonta a vállát.
– Jobb, de még mindig kiábrándító.

Draco úgy döntött, hogy nem ért egyet ezzel az értékeléssel. Ez az egyet nem értés egy perccel később nagyon is jogosnak bizonyult, amikor megtalálták…

– Az ott… egy quintaped csontváz? – Draco jelentős mennyiségű tétovázással kérdezte ezt.

– Hmm. Kiábrándító. Azzal jó lett volna harcolni – jelentette ki Granger.

További nézeteltérésük támadt.

Újabb sarkon fordulás következett, még több padlóra hasalással. Amikor egy tüskés gödörrel találkoztak, Granger meglepő módon meg sem próbálta a varázsló oda belelökni.

Volt egy hosszú pillanat, amikor a lány a gödröt bámulta, a tekintete néhány másodpercenként visszapillantott a férfira, mígnem egy sóhajjal a pálcája felé suhintott, és elsimította a földet.

Draco úgy gondolta, hogy ez eléggé udvariatlan volt.

De legalább a lány nem lökte bele.

Apró győzelmek.

Találkoztak az első elágazó ösvényükkel, az egyik ösvényt ijesztő fekete ködbe burkolózott, a másik pedig zsákutcának tűnt. Egy egyszerű Revelio megmutatta, hogy ez valójában csak egy csel, és egy normális átjárón folytatták útjukat.

– Hmm. – Granger egy percig a helyén maradt, és a pálcáját az arcához koppintotta. – Mit gondolsz?

Ez sokkal nagyobb felelősségnek tűnt, mint amire készen állt.

– Hát a fekete köd ijesztő. Leginkább úgy tűnik, hogy a hamis zsákutca a helyes út.

– Hmm. – Újabb pálcakopogtatás következett, mígnem a lány egy biccentéssel a pálcáját az ijesztő köd irányába célozta. – Bemegyünk az ijesztő ködbe.

Dracónak nem tetszett ez a döntés.

– És miért, mondd csak, miért megyünk pont az ijesztő ködbe?

A lány megvonta a vállát.
– Kettős átverés. Elég egyiptomi sírkamrában jártam már ahhoz, hogy tudjam, milyen módon szeretnek baszakodni az emberekkel.

Kinyújtotta a bal karját.
– Kapaszkodj a karomba! Nem tudom, hogy teleportál-e minket, vagy valami más, legalább ugyanolyan érdekes dolgot csinál.

Draco úgy gondolta, hogy ez egy furcsa módja annak, ahogyan az „ijesztő” szót ejtik, de úgy döntött, egyelőre nem feszegeti a témát.

Jobb kezével megragadta a lány karját, hálát adva a balkezességének a boszorka jobbkezességéért.

Draco talán észrevette, hogy a keze teljesen körbeölelte a lány karját, ami a meglehetősen nagy termetének és a boszorkány meglehetősen apró alakjának volt köszönhető.

Vagy talán mégsem.

De leginkább az előbbi.

– Ki fogja közvetíteni a halálos üzeneteimet a sznob fasznak és a seggfejnek, ha mindketten elpusztulunk az ijesztő ködben? – kérdezte a varázsló, hogy megpróbálja húzni az időt.

– Küldök egy Patrónust a haldoklásom alkalmával.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen figyelmes volt a lány részéről.

– Most pedig hagyd abba a nyafogást, és lássunk hozzá! – csattant fel a boszorkány.

Draco ezt elég bunkónak találta.

Granger, nagyon meglepő módon, csak egy pillanatra állt meg, mielőtt beléptek volna az ijesztő ködbe, hogy mély levegőt vegyen.

– Rendben. Menjünk.

Beléptek az ijesztő ködbe, és Draco megbánta a döntését, hogy átoktörő legyen.

Teljesen koromsötét volt, semmi jel nem utalt arra, hogy van mögöttük átjáró, csak fekete köd vette körül őket minden oldalról, teljesen áthatolhatatlan minden általa ismert fénykeltő varázslattal.

Egy csúszómászó hang teljesen körülvette őket, amit sziszegés kísért, ahogy a talaj remegni kezdett a lábuk alatt.

Draco NEM szerette ezt.

– Hmm. – Ez volt minden, amit Granger mondani tudott.

Ez szerinte nem tűnt megfelelő reakciónak, mivel a csúszás egyre közelebb jött, a sziszegés egyre hangosabb lett, és a talaj erősebben kezdett remegni.

Érezte, hogy a nő kissé megmozdul, és hallotta a halkan mormolt varázsigét. Ezzel egy időben Draco végeláthatatlan számú szakítóbűbájt kezdett el varázsolni maga elé.

Ijesztően rémisztő vicsorgás és tépő hang hallatszott, ahogy a csúszás csapkodásba váltott.

Draco ezt még kevésbé szerette.

– Lefelé – motyogta neki Granger.

Lehajolt, amikor érezte, ahogy varázslatok suhannak át a feje fölött, és hullámzanak végig a szobán. A levegő körülöttük felélénkült a végeláthatatlan számú varázslattól, amelyek mindkettejük pálcájából áradtak.

Granger folyamatosan motyogott az orra alatt, teste a férfi mellett mozogott, ahogy újra és újra varázsolt, a csapkodás pedig egyre hangosabb lett, miközben Draco a saját varázsigéit szórta, remélve, hogy nem találja el a vicsorgó valamit, ami talán az ő oldalukon van.

Aztán valami nekicsapódott a feje oldalának, és minden még feketébb lett, mint előtte.


***


Draco néhányszor pislogott, és Grangert találta maga mellett guggolva, amint a pálcájával a körülötte lebegő diagnosztikákat bökdösi. Egy barlangszerű teremben voltak, amelyet fáklyák világítottak meg a falakon, körülöttük egy hatalmas kígyó, legalább tizenöt méter hosszú, nagyjából akkora, mint egy baziliszkusz.

Nagyon szerencsére már nagyon is halott volt, a nyakát darabokra tépve, vér borította a vágó bűbájoktól, és egész testén vízszintes csíkokban égésnyomoknak tűnő jegyek húzódtak végig.

Az ijesztő kígyó elborzasztotta.

És rémisztő.

És riasztó.

Emellett nem volt unalmas, hanem meglehetősen érdekes.

Draco azonban nem volt biztos benne, hogy ez elég volt ahhoz, hogy kárpótolja a kígyó rémisztő, ijesztő és riasztó voltát.

Granger bólintva nézett le rá.
– Jó. Öt percig voltál kiütve. Azért agyrázkódásod nem volt. Csak egy koponyatörés, de azt meggyógyítottam.

Draco kezdte megbánni, hogy kétségbeesetten próbálta elkerülni az unalmat. Az unalom, amennyire ő tudta, teljesen biztonságos volt. És általában nem eredményezett koponyatörést.

A lány egy pillanatig elgondolkodott rajta, majd vállat vont.
– Ezért nem fogok szarakodni veled. Még a pajzsod is felhúztad. Lehetett volna erősebb is. De a becsapódás nagy részét felfogta. Azt hiszem, máskülönben meghaltál volna.

Ez riasztó hír volt Draco számára.

Riasztó.

– Köszönöm a nagylelkűségedet – mondta ahelyett, hogy összegömbölyödött és sírt volna. – Igyekszem a jövőben erősebb pajzsot vetni, amikor ijesztő csúszós, sziszegő hangok hallatszanak, és a föld megremeg a koromsötétben.

Granger álszentül bólintott.
– Jó.

A lány az őket körülvevő kígyóra pillantott.
– Az egyébként Apep volt. A fény ellensége – tájékoztatta a férfit. – Ra minden éjjel megküzd vele, hogy elhozza a napfelkeltét, így feltételezem, hogy valamikor a következő nap folyamán feltámad.

Dracónak valahogy sikerült megakadályoznia, hogy a szeme meg ne ránduljon erre a rémisztő hírre.

– Áh – volt az egyetlen válasz, ami Dracónak eszébe jutott, miközben felült. – És pontosan hogyan tudtad legyőzni az ijesztő kígyót?

A lány egy percig üresen bámult rá.
– Van néhány trükk a tarsolyomban.

Draco kételkedett ebben, tekintve a lány állandó ingujjhiányát. Abban azonban nem kételkedett, hogy Granger maga is ijesztő.

– Köszönöm szépen, hogy meggyógyítottad a koponyatörésemet – mondta Draco, és igyekezett nem azon merengeni, hogy a koponyatörés azt jelentette, hogy könnyen megúszta.

Megvonta a vállát, látszólag nem tudta, hogyan válaszoljon a férfi elismerésére. Újra talpra állt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse, amit ő némi meglepetéssel fogadott el.

Észrevette, hogy a keze teljesen eltörpült az övé mellett, ahogy megfogta? Nem. És azt sem vette észre, ahogy a nő minden izma megfeszült, miközben felsegítette a padlóról.

– Rendben. Akkor folytassuk. Az ajtó erre van – közölte, miközben tökéletes kezével és hullámzó izmaival végigmutatott a helyiségen.

Egy Draco által ijesztőnek vélt mozdulattal Granger felemelte a kígyót, és átemelte rajtuk, hogy a szoba túlsó oldalán lévő falhoz vágja. Az a mágikus erő, ami egy ilyen hatalmas dolog megmozdításához szükséges volt, meglehetősen riasztó volt, és Draco – ezen a ponton nem meglepő módon – újabb okot talált arra, hogy féljen Grangertől.

Jelentős mennyiségű időbe telt, amíg átjutott a szobán, és a kilátás, hogy visszatérjen egy olyan folyosóra, ahol csak egy-két centiméternyi belmagasság van, jelen pillanatban meglehetősen kellemetlenül hangzott. Ugyanakkor arra is törekedett, hogy távolságot tartson maga, és a feltámadó félelmetes kígyó között.

Miután egy percig sétáltak egy alaposan kihalt folyosón, egy nagy, kör alakú terembe értek, amelyből nagyjából tíz folyosó ágazott ki, és egyik ugyanolyan azonosíthatatlannak tűnt, mint a másik. Minden előzmény nélkül, minden ajtó előtt kőajtók csapódtak a földhöz, mielőtt a falak forogni kezdtek.

Draco és Granger azonnal védekező pozíciót vettek fel, hátulról hátrafelé haladva, pálcáikat készenlétben tartva.

– Oo, mókás. Pont, mint a Rejtélyek Osztályán – jelentette ki a lány.

Draco úgy döntött, hogy elhiszi a lány szavát. Mind a „Rejtélyek Osztályán kísérteties ajtómozgása”, mind a „mókás” rész tekintetében.

Egy hosszú perc után a falak végül lelassultak, mielőtt megálltak volna, az ajtók pedig visszahúzódtak a mennyezetbe.

– Hmm. – Draco hallotta, ahogy Granger a háta mögött pálcájával arcon kopogtatásba kezdett, miközben gondolkodott. – Igen. Egyszerű.

Draco nem értett egyet.

– És hogyan lehetne ez könnyű? – kérdezte, miközben tekintete tovább pásztázta a körülöttük lévő folyosókat, nem talált semmi kísértetieset vagy riasztó dolgot.

Granger halkan mormogott valamit, mielőtt megfordult, hogy mellé lépjen egy furkásszal a kezében.

– Ó, az órádat a zsebedbe kéne tenned, és őrizd – szólalt meg a boszorkány, miközben a furkász megpróbálta magát a férfi csuklója felé egyensúlyozni.

– Jól van – értett egyet Draco, miközben az említett órát a zsebébe dugta, és levédte. – És honnan jöhetett a furkász?

Megvonta a vállát.
– Néhány trükkök és ujjak. Jól van, le a kalappal, Thomas – szólította meg, miközben letette a földre.

– Egy furkászt tartasz a zsebedben?

Granger ismét vállat vont.
– Az ujjakat talán. Hagyd abba a kérdezősködést, és kövess!

A furkász egy pillanatig a levegőben szimatolt, mielőtt hirtelen elszaladt az egyik folyosón, ami arra késztette őket, hogy egy tisztességesen gyors kocogásra gyorsuljanak fel.

– Szóval Artemisz, Perszephoné és Thomas? – kérdezte Draco, miközben a furkász után futottak.

– Így van. Nekem nincs névsémám. Csak, ami jónak tűnik. Thomasnak tűnt, és ezért neveztem el Thomasnak.

Egy sarokhoz közeledtek, ami arra késztette Grangert, hogy egy Invitóval a karjaiba vegye vissza a furkászt, miközben sétára lassítottak. Egy halk mormogással eltűnt, ahogy kissé elfordult Dracótól.

Aztán egy izgalmas torlaszhoz értek.

– Ó! – kiáltott fel Granger, amikor befordultak egy sarkon. – Csodálatos. Évek óta nem találkoztam szfinxszel.

Az alaposan félelmetes nő-oroszlán hibrid üresen bámult rájuk, ahogy közeledtek hozzá, pálcával készenlétben. Granger izgatottan elmosolyodott, amit Draco nem talált tanácsos lépésnek.

– Válaszoljatok a rejtvényemre, és átengedlek benneteket – mondta nekik a félelmetes oroszlánhölgy.

Granger mosolya kissé mániákus vigyorrá változott, miközben bólintott.

– Mi az, ami tud futni, de sosem jár, aminek van szája, de sosem beszél, aminek van feje, de sosem sír, aminek van ágya, de sosem alszik?

– Hmm… – Granger szeme egy pillanatra elkerekedett, miközben halkan motyogott magában. Draco rövid gondolatfoszlányokat kapott el a gondolatmenetéből, amit lenyűgöző volt hallgatni.

De akkor nem lenne… Nem lehetett nyom, mivel… léteznie kellett az ókorban is. De ha az volt… Nem, akkor biztosan… Igaz. Annak kell lennie. Nyilvánvalóan.

Kevesebb mint harminc másodpercbe telt, mire a szeme kissé csalódott sóhajjal újra a szfinxre fókuszált.
– Folyó.

A szfinx félreállt az átjáró mellé, keskeny rést hagyva nekik, hogy elpréseljék magukat mellette.

– És még csak nem is harcolhatunk veled? – Granger olyan hangon kérdezte, ami arra utalt, hogy ennél kiábrándítóbb helyzettel még soha életében nem találkozott.

A szfinx üres mosollyal meredt rá.

– Még egy bonyolult számmisztikai feladat sem? – könyörgött Granger. – Évek óta nem csináltam semmit alapvető integrálásokkal. Talán még be is rozsdásodtam benne. Akkor tényleg lenne valami a tarsolyomban.

A szfinx továbbra is üres tekintettel bámult.

Granger a homlokát ráncolta, és ismét sóhajtott, miközben továbbmentek.
– Sajnálatosan könnyű.

Dracónak sikerült egyszerre megijednie Grangertől és megkönnyebbülnie a lány végtelen ragyogásától. Ha egyedül találkozott volna a szfinxszel, nagyon meghalt volna, ebben egészen biztos volt.

– Általában a szfinxek túlságosan is védelmezőek, ha a kincsük veszélyben van – elmélkedett Granger. – Vajon ez itt miért nem? Talán csak nincs kedve ma meghalni.

Ez megint csak egy újabb riasztó kijelentés volt tőle. A szfinxek XXXX osztályú vadállatok voltak, mert annyira agresszívek. Megölni őket inkább a nehéz oldalon állt.

Azonban Granger is csak most ölt meg egy baziliszkusz méretű valamit. Szóval. Az talán veszélyesebbnek tűnt, mint egy szfinx. Draco jelenleg bizonytalan volt.

Ettől függetlenül Granger félelmetes, és ebben Draco nagyon is biztos volt.

Azon tűnődött, vajon eljön-e valaha az a pont, amikor már nem talál benne új dolgokat, amitől félhet.

Ahogy befordultak egy sarkon (lándzsacsapda nélkül, Granger nagyon csalódott sóhajával), egy nagy szobát találtak, ami Granger „Ah” -jával magyarázta a furkász érdeklődését, hogy ezen a folyosón jöjjön le.

Legalább ötven négyzetméternyi, végeláthatatlan kincshegy volt. Mindenfelé és mindenféle méretű ékszer, aranytéglák, érmék, urnák és vázák, szobrok és végtelen mennyiségű drágakő minden elképzelhető színben borította a padlót, amelynek közepén csak egy keskeny járat vezetett át.

– Remélem, de nem vagyok benne teljesen biztos – mondta Granger, miközben végigpillantott a szobán –, hogy elég intelligens vagy ahhoz, hogy tudd, a szfinx azért nem volt agresszív, mert ez az egész el van átkozva, és mindkettőnket meg fogsz ölni, ha bármihez is hozzáérsz.

Draco gúnyosan elfintorodott.
– Granger, én egy átoktörő vagyok, köszönöm szépen. Nem fogok hozzányúlni a szép kincshez, bármennyire is csábítónak tűnik, mert nekem minden egyes végtagom, és a jelenlegi életben maradásom értékes.

A lány vigyorogva nézett fel a férfira.
– Még mindig a kincsről beszélsz, vagy átterelted a beszélgetést valakinek a fenekére, amit élvezettel bámulsz?

Feltételezte, hogy a lánynak inkább igaza volt. A kijelentés ugyanis nagyon is vonatkozott Granger fenekére. És a kulcscsontokra. És a lapockákra. És a karokra is. A lábakra. Nyak. Haj.

Draco majdnem lefagyott a rémülettől. A haja nem szerepelhetett volna ezen a listán. Nem volt helye sehol.

Elsősorban a létezésben.

De főleg egy olyan listán, amit szépnek talált, és amit meg akart érinteni.

Hirtelen azon kapta magát, hogy örül, hogy Granger nem legilimentor. A gondolat, hogy meg akarja érinteni a haját, minden kétséget kizáróan a legijesztőbb dolog volt a fejében, ami aznap eddig történt. Talán az egész életében.

Ahelyett, hogy hangot adott volna bármelyik gondolatának, megköszörülte a torkát, majd ismét gúnyosan felszisszent, így megvédve a becsületét.
– Természetesen nem. A legkevésbé sem bámulom a segged, és természetesen kizárólag a földön heverő, meglehetősen csinos kincsre gondolok.

Kicsit szélesebben vigyorgott.
– Jól van, nagyképű, felfuvalkodott sárkány. Élvezd a kincs nézegetését, ami megöl, ha hozzáérsz.

Egy esetleg hallható nyeléssel hagyta, hogy Granger vezesse át az átkozott szobán, amely teljesen tele volt olyan dolgokkal, amelyeket nagyon szeretett volna megérinteni.

Az elátkozott kincs utáni szoba Granger értékelése alapján érdekes volt, tekintve, hogy a gravitáció úgy döntött, már nem létezik, amint átlépték a küszöböt, és egy hatalmas, kviddicspálya méretű terembe léptek.

Elgondolkodva hümmögött magában, miközben a pálcája az arcához koppant, és lassan sodródott előre, túlságosan is lassan ahhoz, hogy az egyik falat az észszerű idővonal látszatával elérje. Draco, aki még sosem találkozott olyan helyzettel, ahol a gravitáció hirtelen úgy döntött, hogy már nem érdekli a tömegvonzás, meglepett felkiáltást adott ki, amikor a lába elvesztette a kapcsolatot a talajjal.

Elég közel volt Grangerhez ahhoz, hogy pánikszerűen kinyújtotta a kezét, és belekapaszkodott az oktatójába, hogy ne sodródjon túl messzire. A lány annyira el volt foglalva a Granger-féle problémamegoldással, így nem volt benne biztos, hogy észrevette ezt.

– Repülhetnénk? – javasolta Draco, amikor már képes volt felfogni a helyzetet.

A lány megrázta a fejét, a szemei fókuszálatlanul, ahogy üresen körbepillantottak a szobában. – Semmi sem fog működni, ami a gravitáción alapul. Akkor a lebegtetés is kiesik. – Egy villámot lőtt a fal felé, látva, hogy az a semmivé foszlik. – Hmm. A Reducio sem tud kivezetni minket innen.

Még néhányszor kopogtatott, mielőtt egyszer bólintott, a szemei újra fókuszáltak.
– Ah. Rendben. Nyilvánvalóan. Ez könnyű.

Két gyors pálcacsapással megidézett egy ütőszeget, aztán egy Baziteót, amíg egy hatalmas fa méretűvé nem vált, ami a szoba egyik oldalától a másikig húzódott a falakba szúrva.

– Rugaszkodj el tőle az ajtó felé – utasította a férfit, miközben előre húzta a lábát, hogy elérje a fa ütőszeget.

A boszorkány ráállt, és leguggolt, a térdét a mellkasához húzta, mielőtt elindult volna a szoba túlsó oldalán lévő ajtó felé. Draco követte a példáját, és pillanatokon belül azon kapták magukat, hogy ismét élvezik a gravitáció érzését.

Igyekezett nem elárulni a véleményét Granger végtelen ragyogásáról és mágikus erejéről, nehogy a lány ugyanolyan arrogáns legyen, mint Draco maga. Inkább úgy érezte, mintha szívességet tenne neki. A túlzott önzés mindig is megviselte a pszichéjét a fájdalom miatt, amit az okozott, hogy állandóan középszerűséggel volt körülvéve.

Granger, miután láthatóan nem vette észre, hogy bármi távolról is zseniálisat csinált volna (egy ütőszeget megidézni és fa méretűre felnagyítani, hogy a legjobb lehetőségük legyen egy gravitációmentes szobában, ez a nyilvánvaló megoldásnak tűnt), kijelentette, hogy tovább kellene haladniuk, hogy új és érdekes termekkel találkozzanak. Szobák, amelyeket Granger legfeljebb fél perc alatt semlegesített, minden bizonnyal felbosszantotta a rég halott varázslókat, akik valószínűleg több időt töltöttek a szobák kivitelezésével és a varázslatok elvégzésével, mint azzal, hogy a boszorkány találkozott a problémával, átgondolta azt, azonnal megállapította a megoldást, majd cselekedett is.

Ha Dracónak meg kellett volna kockáztatnia némi találgatást, a legtöbb teremkészítő sem számított arra, hogy egy Grangerhez hasonló varázserővel rendelkező boszorkány lesz az, aki találkozik a csapdáikkal.

Egy húsz kviddicsstadion méretű, teljesen vízzel teli szoba egy egyszerű Evanesco mozdulattal vízmentessé tette, és egy tekintélyes számú kappát hozott napvilágra, amelyeket ő és Draco azonnal lefejeztek.

A szoba falait, amelyek zsugorodással próbálták összezúzni őket, egy megigézett dobozzal hiúsították meg, amelyet Granger kitágított, és puszta mágikus akaraterővel kényszerítette vissza a szobát a megfelelő méretre a bűbáj létrehozójával szemben.

Granger meglepett csodálkozással nézett, amikor belépett egy szobába, és hirtelen a sivatag közepén találta magát, és egy teljes fél percig arckopogtatással foglalkozott, mielőtt összehúzta a szemét, és azt mormolta „Dolum tolle”, aminek hatására a sivatag eltűnt, és visszatértek egy normális szobába.

A szemforgatás, amibe belekezdett, nem hasonlított semmihez, amit Draco korábban látott tőle. Úgy tűnt, mintha olyan erőt próbált volna kifejteni, amit az ókori egyiptomiak rendesen szégyellnék, hogy egyetlen varázslattal elpusztított egy egész sivatagnyi délibábot.

– Átkozottul alkalmatlan – motyogta. – Lehetett volna valódi teleportáció is, de a lusta faszok beérték a délibábokkal. – Hitetlenkedve rázta a fejét. – Lusták. Tiszteletlenek. Az időmet vesztegetik. – Egy jó darabig még ebben a szellemben motyogta tovább, miközben több további termen keresztül haladtak, amire azonnal ellenállt, és ingerültsége minden további lépéssel nőtt.

Draco kezdett azon tűnődni, hogy egyáltalán miért van ott. Talán a koboldok tévedtek, és Granger tökéletesen jól megvolt egyedül is.

Miután tisztes számú csapdát elhárítottak, egy keskeny, lefelé vezető csigalépcsővel találkoztak. Az említett lépcső természetesen abban a pillanatban csúszdává változott, amint Granger rálépett, ami arra késztette Dracót, hogy kinyújtsa a kezét, és visszarántotta a lányt a garantáltan biztos halálból.

Miután ezt megtette, inkább úgy érezte, hogy most már rendesen talpára állíthatná a boszorkány.

Ahelyett, hogy normális ember módjára megköszönte volna, de helyette Granger felsóhajtott.
– Láttam a csapdát. Csak tudni akartam, mi történt volna, de azt hiszem, lehet, hogy meghaltam volna.

Ez, gondolta Draco, meglehetősen riasztó kijelentés volt a lány részéről.

Ismét felsóhajtott.
– Hát akkor lássunk hozzá. Hozd a seprűdet, te barom.

– Bunkó vagy megint – jelentette ki Draco, miközben egy Invitóval előhúzott a zsebéből egy seprűt.

Természetesen egy Villámcsapást. Képzeld el, hogy milyen lenne manapság, ha egy Tűzvillával repülnél… Zavarba ejtő.

Granger meglepő módon szintén egy Villámcsapást húzott elő.

– Azt hittem, te rettegsz a repüléstől – kérdezte Draco.

A lány megvonta a vállát.
– Már nem vagyok tizenegy éves. A repülés valahogy kevésbé ijesztő, mint az, hogy kiverik a pálcámat a kezemből, miközben egy kimérával harcolok. Bár azt hiszem, az sem volt túlságosan ijesztő – tűnődött. – Csodás, amikor valami valóban kihívást jelent.

Draco most már teljesen, alaposan és maradéktalanul meg volt győződve arról, hogy Granger soha többé nem hagyja abba a folyamatosan emelkedő szintű ijesztő dolgok kitalálását.

Most már újra azt gondolta, hogy Granger lesz az ő mocsárfigurája.

– És ez megtanított arra – folytatta a lány –, hogy használjam a ragasztó bűbájt a pálcámon, amikor átoktöréseket csinálok. Szóval összességében kifizetődő tevékenység volt.

Ez az ötlet éppenséggel olyan, amire Draco még egyáltalán nem gondolt volna.

Egy ettől független tevékenység során elővette a másik pálcáját, és a fő pálcájára ragasztó bűbájt varázsolt.

Miután felszálltak a seprűikre, elindultak lefelé a csúszdán, Grangerrel az élen, mindketten észlelővarázslatokat használtak, mint mindig, és semmit sem találtak, amíg le nem értek az aljára.

– Állj! – kiáltott Granger, amitől Draco is megállásra késztette a seprűjét, mielőtt a folyosó a látóterébe került volna.

Látta, ahogy a lány több varázslatot is megidézett a folyosón, mielőtt egy gunyoros hangot adott ki.

– Azok az idegesítő kis faszok. Az egész folyosó csak lángoló lándzsacsapdákból áll. – Egy pillanatra megkocogtatta az arcát. – Rendben, derítsük ki, hogy padlón vannak-e az indítók, vagy csak úgy átrepülhetünk rajtuk.

Egy különösen durva mozdulattal megidézett egy kígyót, és feldobta. Nagyjából fél másodpercen belül egy hussanás hallatszott, amit egy kellemetlen zörgő hang követett.

A lány hangosan felhorkant, arcát undorodó gúnyos mosoly díszítette.
– Ez nem kreatív vagy kihívás, csak unalmas, és most már ideges vagyok. Több pontot fogok levonni. Eddig tisztességesen teljesítettek.

– Hogy lehetsz ilyen? – érdeklődött Draco.

Feltételezte, hogy a boszorkány megkérdezhette volna, hogy „miért”, de ez nem tűnt különösebben olyan kérdésnek, amire tudni akarta a választ. Hogyan a Merlin nevére változott a túlságosan érzelmes, nagyképű tudálékos lányból, azzá az ijesztő, gyilkos boszorkánnyá, akinek ő a társa lett?

Granger egy hosszú pillanatig üresen nézett vissza rá, mielőtt megvonta a vállát.
– Az emberek változnak. Ha rákérdezel az említett változásra, megátkozlak téged és a vérvonaladat. Még nem döntöttem el, hogy mivel, de valami nagyon kellemetlen dologgal.

Draco úgy döntött, hogy nem kérdez rá az említett változásra.

– Rendben, akkor lássunk hozzá – parancsolta.

Leszálltak a seprűikről, és nekiláttak az egyes csapdák hatástalanításának fárasztó feladatának. A lándzsákat úgy állították be, hogy méteres szakaszokban jöttek elő a falakból, a padlóból és a mennyezetből, amelyeket egyenként kellett hatástalanítani. Minden méternyi mozgáshoz négy különböző hatástalanító bűbáj kellett.

Granger elégedetlen volt.

Az első folyosó megtisztítása húsz percbe telt nekik. A sarkon persze volt egy mezei lándzsacsapda, amely a padlótól a plafonig ért, ami arra késztette Dracót, hogy hátrafelé rángassa Grangert, és megmentse egy újabb biztos haláltól.

Voltak fintorok és mormogások, nem mintha a lány elég gyorsan reagált volna, csak túlságosan ravasz volt.

Aztán amikor befordultak a sarkon, egy újabb hosszú, csapdákkal teli folyosó várta őket. És aztán még egy. Aztán még három, csak a biztonság kedvéért. Aztán persze még kettő.

Granger még jobban elégedetlenkedett.

Majdnem felsikoltott bosszúságában, mire végre elértek egy újabb, lefelé vezető csigalépcsőhöz. Idő, ami Draco számításai szerint majdnem három órát vett igénybe.

Úgy döntött, itt az ideje, hogy nyafogásba kezdjen, mielőtt továbbindulnának. Egy feladat, amiről tudta, hogy veszélyes, de úgy döntött, hogy mégis belevág.

– Eléggé éhes vagyok, és inkább egy kis élet elfogyasztását élvezném – jelentette ki a varázsló.

Granger elfintorodott.
– Még csak öt óra telt el. Te is csak egyszer haltál meg majdnem. Kérdezd meg újra ezt hat óra múlva vagy a kétszeri majdnem kinyúlás határnál, és elgondolkodom azon, hogy megálljak-e enni.

Dracót eléggé felzaklatta ez a fordulat.

– Gondoltál már arra, hogy megbaszd magad, amiért egy rémálom boszorkány vagy? – érdeklődött udvariasan.

A lány összeszűkítette a szemét a férfira.
– Megtenném, ha tehetném. Ahogy azonban kiderült, be kell érnem azzal, hogy olyan emberekkel dugok, akik nem érik meg az időmet.

Draco úgy érezte, hogy ő maga jobban megérné a boszorkány idejét.

Azonnal visszavonta ezt a gondolatot. A nagyképű, baszottul tudálékos, mindentudó, átoktörővel kefélni még csak távolról sem volt olyan dolog, ami érdekelte volna.

Legalábbis ezt gondolta magában, miközben némi okklumenciába kezdett, hogy az aktuális beszélgetésre koncentráljon, és ne arra a gondolatra, hogy megdugja a vad, kibaszottul tudálékos, mindentudó átoktörőt.

– Ha már teljesen befejezted a nyafogást, te idegesítő kis szerencsétlen, talán visszatérhetnénk a munkánkhoz? – javasolta udvariasan a boszorkány.

Mardekár nevét elég alaposan elkárhoztatta, miközben Draco visszafogta magát, hogy ne átkozza meg elragadó partnerét.

Vicces fordulat volt, hogy maga a lépcsőház is lándzsacsapdákat tartalmazott.

Nagyon szórakoztató.

Rendkívül élvezetes.

Egyáltalán nem unalmas.

Granger nem igazán volt kiakadva, és ijesztőbbnek tűnt, mint általában.

Amikor a harmadik emeletre értek, Granger ezt már elfogadhatónak ítélte.

Draco nem értett egyet ezzel az értékeléssel, mivel azon kapta magát, hogy végtelen számú akromantulát lefejez le, amelyek egy barlangszerű terem falaiból áradtak ki. Legalább kicsi akromantulák voltak. De rengeteg volt belőlük.

Kurva sok, mondhatnánk.

Elsősorban Draco.

A kis méretűek nem maradtak ott sokáig, és ekkor Granger megítélése a szintről elfogadhatóról érdekesre változott.

Ahogy a padló remegni kezdett, Draco azon tűnődött, hol rontotta el ennyire az életét.

A dolgok tökéletesen rendben voltak.

Egy nagyméretű akromantula került a szoba túloldalán a látóterébe. Nagyjából két méter magas. Valamivel magasabb, mint Draco.

Régebben szívesen ivott elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt a haverjaival.

Egy még nagyobb pók követte.

Egészen nagyon szerette a szexet vonzó boszorkányokkal.

Ezt követte két abszolút hatalmas akromantula. Közel három méter magasak. Akkora, mint egy abraxan.

Érdekesnek találta a számmisztikát, és más efféle dolgokról is szeretett olvasni.

A pókok gyorsan átrobogtak a szobán, és csattogó fogókkal közeledtek feléjük.

Elviselte, hogy koktélpartikra és bálokra kell járnia, ahol boszorkányok prédának tekintették, akiket igencsak érdekelt a boltozatának mérete.

A pókok Draco és Granger felé közeledtek, amikor azok előre rohantak, hogy szemtől szembe találkozzanak velük, átgurultak a kapaszkodó lábak alatt, és a pálcájukat csapkodták fölöttük. Vér ömlött, ahogy a fejek végiggurultak a padlón, fekete, sistergő ragacsba áztatva a földet. Egy emberként mindketten megfordultak, és oldalra kitértek, elkerülve a nagyobb pókok állkapcsát.

Alaposan élvezte a kviddicsjátékot.

Mindketten talpra pattantak, és két különböző irányba sprinteltek, a pókokat egymástól elvezetve.

Mindig is lelkesen élvezte a kekszek fogyasztását.

Két kiáltott varázsigével az egyik pók lángba borult, miközben a másikat egy hatalmas kőlap összezúzta.

Nem volt biztos benne, mi okozta azt a változást, ami miatt megunta az életet.

A föld ismét megremegett, amikor egy oldalsó átjáróból újabb nyolc nagyméretű akromantulák robogott feléjük.

Talán egyszerűen csak túl sokáig csinálta ugyanazt a dolgot.

Draco és Granger egymás köré fonódtak, vágtak, kitértek, varázsigéket kiabáltak, tüskéket varázsoltak, amelyek kilőttek a földből, és átdöfték a fenevadakat, lángcsóvákat szórtak, miközben szinkronban mozogtak, fedezték egymás holtterét, pajzsokat dobtak ki, hogy megvédjék a másikat, ha egy pók túl közel ment hozzájuk.

Talán csak egy új hobbira volt szüksége. Valami, ami nem veszélyes. Semmi nagy kígyó, semmi pók, semmi koponyatörés, semmi ijesztő köd, vagy hogy esetleg felgyújtják.

A föld hevesen megremegett, amikor újabb húsz abszolút hatalmas, abraxan méretű akromantulák özönlöttek ki egy másik folyosóról, a csobogás hangja áthallatszott a termen, és visszhangzott az üreges mennyezetről, ahogy százhatvan láb szaladt feléjük.

Azon tűnődött, vajon vissza lehet-e térni az élet egy olyan szakaszába, ahol nem unatkozik minden hétköznapi dolog miatt.

Aztán Grangerre pillantott, és látta, hogy a lány szeme elkerekedett az izgalomtól, egyik kezében a pálcáját maga elé tartva, a másikban egy megidézett lángoló ostort, miközben lekuporodott, készen arra, hogy szörnyeket öljön.

A lány szemei röviden találkoztak az övével, olyan tűz lobogott bennük, amilyet még senki máséban nem látott, és egy vigyor terült szét az arcán.

És Draco úgy döntött, hogy nem akar visszamenni régi időbe.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2023. Nov. 12.

by Neola @ 2023 Nov 18
Most már nem kell megmagyarázni Hermione miért nem ül egy irodában és jegyzetel. Mert megőrült.
Ahogy Draco is gondolja. Viszont tényleg lenyűgöző a tudása és az, hogy értékeli a csapdákat. Nagyon vicces volt,hogy mindenhol felsohajtott, hogy "tényleg csak ennyi?"
Draco eszmefutatásait imádtam. Ő csak túl akarja élni.
Köszi szépen!
Üdv: Neola
by Nyx @ 2023 Nov 18
Pontosan Hermione megőrült. Másra én se tudok következtetni. Aki ujjakat tart a zsebében... Szétröhögtem magam, amikor Dracótól megkérdezte mennyire ragasztokodik az ujjaihoz. De még mindig nem tudom miért csinálja pontosan ezt. Szét izgulom magam. Azért majd lassan-lassan derülnek ki dolgok. Most a 17. fejezetnél jár a történet vagyis majd szombat este jön az új fejezet. Kíváncsi vagyok.
Jajj ezen mindig nevetek, hogy Hermione mennyire adrenalin függő, és semmi se lehet neki eléggé veszélyes, Draco meg csak tényleg próbál mellette életben maradni, hát majd kiderül mennyire sikerül. Készek ők ketten. Én köszönöm!
Powered by CuteNews