9. fejezet
Granger határozottan egy véla


Draco kinyitotta a szemét, és teljesen biztos volt benne, hogy meghalt.

Feltételezése szerint különös érzés volt, mert kinyitotta a szemét, tekintve, hogy már nem él. De talán mégis van túlvilág. Ezért inkább úgy gondolta, hogy (sajnos) nem a kellemes túlvilágon lesz, tekintve az… életválasztásait.

Meglepő módon egy véla jelent meg a látomásában, amiről nem hitte, hogy létezik a túlvilágon, főleg nem a kellemetlen túlvilágon, de biztosan nem fog nyafogni a helyzet miatt.

– Malfoy.

Elég bizarrnak tűnt, mert a véla a vezetéknevén szólította. És az is, hogy barna haja egy abszolút káoszsörény. Talán csak félig véla.

– Malfoy, meghaltál?

– Azt hiszem, igen? – kételkedett.

– Hmm. Kiábrándító – ráncolta a homlokát a lány.

Nem rajongott túlzottan a véla homlokráncolásokért, de az különösen tetszett neki, hogy a lánynak nem tetszett az ő halálának gondolata.

– Emlékszel arra, hogy mi… – kezdett bele a lány kérdésbe.

– Te egy véla vagy? – Dracónak elakadt a szava.

Eszébe jutott az a vicces szokása, miszerint olyan kérdéseket tett fel, amiket nem kellene kimondani. Annyira remélte, hogy ennek vége lesz, ha meghal.

A véla elvigyorodott, és elfojtott egy nevetést.

Draco szerette, amikor a nő mosolygott. Csinos volt.

– Malfoy, tudod, ki vagyok? – kérdezte, miközben a vigyor vigyorrá változott.

– Egy véla? Egy csinos fajta. – Jelentős erőfeszítéssel felemelte a kezét, ahogy a lány felé nyúlt, ellenőrizve, hogy valódi-e. A keze érintkezett a lány combjának egy részével. – Mm. Egy nagyon csinos fajta – állapította meg.

A vigyor kitörő nevetéssé változott, amit a boszorkány már nem tudott visszafogni. Ez volt az egyik legszebb hang, amit Draco talán valaha is hallott életében.

– Ó, istenek, azt akarom, hogy állandóan el legyél kábítva – szűrte ki a fogai között a lány a vihogás rohamai között.

– Szeretem, amikor nevetsz – folytatta Draco álmélkodva. – Nagyon szép. Majdnem olyan szép, mint te. Gyakran nevetsz? – kérdezte.

A kuncogás lassan elhalt, ahogy a véla arca elkomorult. Dracónak nem tetszett ez a fordulat, és azt kívánta, bárcsak ne tette volna fel a kérdést.

A lány tekintete a földet nézte, miközben megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy nevettem volna már… évek óta. Én nem… – Sűrűn nyelt, és azt motyogta: – Nem volt sok nevetnivalóm.

Ez volt az egyik legrosszabb dolog, amit Draco valaha hallott.
– Miért nem? – kérdezte elborzadva.

A lány megvonta a vállát, még mindig a földet nézve.
– Ez egy hosszú történet.

– Elmondhatod…

A véla hirtelen felállt.
– Aludnod kellene. Én majd… – A lány könnyes szemmel nézett félre.

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy a szíve nem törik darabokra attól, hogy feldúltnak látásja őt.

– Visszajövök – mondta a boszorkány, mielőtt kinyitotta az ajtót, és eltűnt.

Draco rettentően hálás volt, amikor az álom ismét eluralkodott rajta, és elfeledtette vele a fájdalmat a legszebb nő arcán, akit valaha életében látott.


***


Draco szemei felpattantak, és azon kapta magát, hogy a mennyezetet bámulja, ami egyértelműen egy kórházi szoba volt.

Lenézett, egy nyilvánvalóan kórházi köpenyben és kórházi ágyban találta magát. Feje fölé pillantott, egyértelműen diagnosztikai eszközöket látott maga körül lebegni, mint egy kórházban. Felmérte a testét, és egyértelműen olyan fájdalmat érzett, ami miatt pontosan egy kórházban kellett lennie.

Miután összegyűjtötte ezeket a bizonyítékokat, Draco némi kritikus gondolkodásba kezdett, és megállapította, hogy valóban kórházban van.

Azon a véleményen volt, hogy ő is legalább olyan zseniális, mint Sherlock.

– Malfoy?

Oldalra fordította a fejét, és Grangert találta az ágya melletti széken ülve, ölében egy könyvvel.

– Meghaltál? – kérdezte a lány.

Lenézett a testére, amely úgy tűnt, nem halt meg.
– A szívem azt mondja, nem, de a fájdalomszintem azt mondja, hogy igen, valóban, eléggé.

A nő bólintott.
– Halottnak kellene lenned.

Ezt Draco meglehetősen udvariatlannak érezte.
– Ez udvariatlanság.

Granger a szemét forgatta.
– Úgy értem, hogy jól és rendesen felnyársaltak. Nagyon nem kellene élned.

– Á, ez egy kiváló érv – mondta Draco. – És kérlek, mondd, hogy lehetek nagyon is életben, amikor nagyon is nem kellene? Továbbá, bájitalok? Szeretném őket, kérlek!

Elfojtott egy vigyort.
– Szeretnéd, ugye? – motyogta.

– Pontosan mit akar ez jelenteni? – kérdezte a férfi döbbenten.

– Semmit. Mindjárt hozok neked bájitalokat, de előbb elmagyarázom.

– Jó – helyeselt egy bólintási kísérlettel, ami elég fájdalmas volt ahhoz, hogy potenciálisan halált okozzon. – Magyarázd el gyorsan, kérlek, mielőtt elpusztulok.

– Rendben. Szóval tizenkét lándzsával találtak el. Véletlenül a ráccsal egy vonalba kerültél, így nem találták el a tested közép részét, beleértve a fejedet, a gerincedet és a szívedet, ami az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy. Csináltam néhány… elbaszott dolgot a mágiával, mivel a lándzsák átkozottak voltak. Ha már itt tartunk, meg kell néznem a sebeidet, ha kevésbé leszel magadnál. Úgy tűnik, hogy az ellenátkaim nagyon fájnak. Abból kiindulva amennyit ordítottál.

– Oh. – Draco ezt aggasztónak találta. – Értem.

Granger bólintott, és elkezdett felállni.
– Rendben, akkor most hozok neked néhány bájitalt.

– Várj! Még egy kérdésre szeretnék választ kapni. Megakadályoztam, hogy megint kinyiffanj?

Granger információja volt talán Draco kedvenc újdonsága.

– Ah. Hmm. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Nem én vettem meg a könyvesboltot.

A férfi zavarában összeráncolta a szemöldökét a lány kijelentésére.
– Akkor hogyan…

– Csak egy kérdés, Malfoy – csattant fel a lány. – És én döntöm el, hogy melyikre válaszolok.

A férfi a homlokát ráncolta, amikor a boszorka megforgatta a szemét.

– Istenek, de nyafogós vagy – szidta meg a boszorka.

Granger felállt, és az ajtó felé indult, mielőtt megállt, és visszafordult. Kinyitotta a száját, majd becsukta, a szavak megakadtak a torkán.

Ha Granger nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az emberek ennyire segítenek neki, elképzelte, hogy nem tudja, hogyan reagáljon arra, ha valaki megpróbál meghalni érte.

Újabb két próbálkozásba telt, mire sikerült kimondania a szavakat.
– Én… köszönöm. Még egyszer. Ez… – szakította félbe. – Ez valami volt – fejezte be végül.

Draco legszívesebben felszisszent volna, ha nem lett volna a fájdalom, ami potenciálisan megölhette volna előbb.

– Most már tiszteletbeli griffendéles lehetek? – érdeklődött.

Granger vigyorogva nyitotta ki az ajtót.
– Majd szólok egy jó szót az érdekedben.


***


Granger, mint kiderült, nem hazudott. Az ellenátok elragadó volt, és teljesen elegendő ahhoz, hogy kihozza őt a bájital okozta ködből, és egyenesen vissza a valóságba, amelyről azt kívánta, bárcsak ne létezne. Az események extra szórakoztató fordulata, hogy megmutathatta a legszebb idomait.

Ami azt jelentette, hogy hason kellett feküdnie, csak egy kis törülköző takarta a fenekét, miközben Granger a pálcájával a karjain, lábain és általában a hátsó tájékán szanaszét heverő sebeket böködte, folyamatosan mormogva az orra alatt, miközben Draco remélte, hogy valami felbukkan, ami megöli, és megkíméli mind a fájdalomtól, mind a véget nem érő kíntól, hogy a nő ilyen állapotban látja a szinte teljesen meztelen testét.

Talán rá tudná venni Grangert, hogy megölje őt.

Ehhez azonban beszélni kellett volna, amire Draco jelen pillanatban nem volt túlságosan képes. Ha kinyitná a száját, az csakis sikításra lenne jó, nem pedig arra, hogy udvariasan kérjen egy Avada Kedavrát.

Legalább háromszáz életnek tűnő idő után Granger végül megállt, és egy elmormolt varázsigével újra megkötötte a kórházi köpenyét. Még arra is volt olyan kedves, hogy lebegtetve megfordítsa.

Nem volt teljesen biztos benne, hogy a nő nem egy angyal-e.

– Az anyám tudja, hogy itt vagyok? – sikerült kifulladva kinyögnie.

Granger megrázta a fejét, miközben újra helyet foglalt az ágya melletti széken, a lábait a mellkasához húzta, alkarját a térdére támasztotta.

– Megmondtam a személyzetnek, hogy tartsák a szájukat. Feltételeztem, hogy nem akartad, hogy itt legyen. Vagy bárki más.

Draco most már biztos volt benne, hogy a nő egy angyal.

– Hála az isteneknek! – motyogta. – És milyen nap lehet ma?

– Kedd reggel van. A Szent Mungóban vagyunk. Három napja vagyunk itt.

– Ó – mondta Draco kisebb riadalommal. Három napig kiütve elképesztően hosszú idő volt. – És mi van a könyvvel?

Granger vállat vont, ami túlságosan is közömbösnek tűnt.
– Nem akartam elővenni, amíg itt vagyunk. Jobb szeretném, ha sok őrvarázslat lenne rajta.

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy ez őszinte válasz volt.
– Talán csak nem rám vártál? – kérdezte tisztességes pofátlansággal.

A lány elkomorult, a válaszából teljesen áradt a nemtörődömség.
– Nem, csak nem akarom, hogy valaki ellopja.

A férfi elvigyorodott.
– Én vagyok most az egészség mintapéldánya. Elkezdhetnénk, mivel nyilvánvalóan csak nem akartad nélkülem elkezdeni.

Granger összehúzta a szemét.
– Majd akkor csináljuk, amikor elhagyod a kórházat, nehogy ellopják azt az átkozott könyvet. Ne hidd, hogy különleges vagy – csattant fel a lány.

Ez lehetetlen kérésnek tűnt. Aztán rájött valamire. Egy megdöbbentő felismerésre, amely még inkább elhitette vele, hogy ő valóban különleges.

– Te… egész idő alatt itt maradtál? – érdeklődött.

Granger megvonta a vállát, ami a férfi feltételezése szerint azt jelentette, hogy „igen”, de a boszorkány nem volt hajlandó kimondani a szót.

– Ó – mondta Draco meglepetten. – Miért is?

A lány kényelmetlenül nézett ki, miközben ismét vállat vont.
– Rendelkezésre kellett állnom, mert négyóránként újra kellett kezdtem az ellenátkot. Egy különösen durva átkot használtak, ami állítólag megállítja a szívedet. Bejutott a véráramodba, úgyhogy várok, amíg teljesen ki nem cirkulálja magát, ami néhány napon belül bekövetkezik.

Draco elvigyorodott.
– Biztos vagy benne, hogy ez nem azért volt, mert a társaságomra vágysz?

Granger gúnyosan gúnyolódott, ami Draco szerint eléggé nem volt meggyőző.
– Nem. Csak próbálom életben tartani a rohadt seggedet, miután megpróbáltál meghalni.

A vigyora kiszélesedett.
– A hajam miatt van? Lehetsz őszinte. Tudom, hogy a hajam elég tökéletes.

A lány szeme összeszűkült.
– Vissza tudom tenni az átkot.

Draco úgy döntött, hogy nem gúnyolódik tovább a baziliszkusz-tanonccal.

– Szóval, sikerült visszatérnünk? – érdeklődött ahelyett, hogy folytatta volna a gúnyolódást.

– Zsupszkluccsal.

Zavartan nézett rá.
– Ha jól emlékszem, akkor volt egy zsupszkulcsgátló őrvarázslat.

– Á, igen. – A lány egy hosszú pillanatig üresen nézett rá, a könyöke a térdére támasztotta, miközben az ujja öntudatlanul az arcához vándorolt, és megkocogtatta, a szemei értékelő pillantást vetettek rá, mintha egy újabb rejtvényszobát oldana meg. Végül bólintott egy töredéket, miközben elhúzta a kezét.

– Egy hónapot kibírtál anélkül, hogy meghaltál volna. A múlt hét… – Granger egy hosszú pillanatig habozott, látszólag próbálta kierőszakolni a szavakat, de megfulladt tőlük. Végül hangosan felsóhajtott. – Jól van. Ügyes voltál.

Draco, mivel olyan bájitalokat szerzett, amelyek lehetővé tették az ilyen vakmerő tevékenységeket, kakaduként fújtatott.

A lány megforgatta a szemét. Nem hibáztathatta ezért a lányt.

– Mindenesetre mivel most már valamelyest úgy vélem – folytatta –, hogy nem lesz teljes időpocsékolás – (A még mindig többnyire időpocsékolás szavak kimondatlanul maradtak.) – kiképezlek. Megtanítalak… a legtöbb dologra, amit tudok.

– És miért nem mindenre? – Draco nemtörődöm módon kérdezte, próbálva leplezni féktelen lelkesedését, amiért Granger A, azt hiszi, hogy ügyes, és B, hogy hajlandó megtanítani neki dolgokat.

A lány felsóhajtott.
– Én… rájöttem, hogyan lehet néhány olyan dolgot csinálni, ami megszegi azt, amiről az emberek azt hiszik, hogy a mágia alapvető törvényei.

Ezt a kijelentést csend fogadta. Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy erre lehetett volna válaszolni.

– Szóval – kezdett bele –, ha nem halsz meg, és ha elég jó benyomást teszel rám, és ha elég kompetensnek tűnsz ahhoz, hogy kezeld a tudást, akkor elmondom neked, amikor úgy gondolom, hogy készen állsz. Ettől eléggé fejlett leszel, és riasztó dolgokat tehetsz, ha nem vagy képes kezelni.

Draco alig várta, hogy bebizonyítsa, hogy nagyon is képes kezelni a rémisztő varázslatokat, amiket az ijesztő boszorkány meg akarta tanítani neki, hiszen láthatóan nagyon is kompetens volt.

És mióta együtt dolgoztak, Draco most először döbbent rá, hogy az elmúlt heteket azzal töltötte, hogy megpróbálta elnyerni Hermione Granger elismerését, annak a személynek a jóváhagyását, akinek a jóváhagyásáról mindig is olyan biztos volt, hogy nincs szüksége rá, nemhogy akarja.

***

Draco ismét egy sötét szobában ébredt, egy nyitott könyvvel a mellkasán, a keze valami meleg és kellemes érzésű dologra tapadt. Homályosan eszébe jutott valami egy véláról, és azon tűnődött, vajon visszatért-e, hogy még egyszer sütkérezzen a jelenlétében.

Amikor a szeme alkalmazkodott a sötéthez, rájött, hogy valójában nem egy véla volt az. Riasztó módon megtudta, hogy valójában Granger volt. És a keze az ijesztő boszorkány combján volt, miközben a lány az ágya melletti fotelben kuporogva mélyen aludt.

Draco egy nundu elől hátrálva óvatosan eltávolította a kezét, hogy élete végéig élvezhesse annak használatát.

A véla homályos gondolatából kiindulva Draco elméje úgy döntött, hogy valami új és rémisztő dologra van szüksége, amin rágódhat (az ugráló akromantulák nyilvánvalóan nem voltak elegek), és kegyesen visszaadta neki azt az emléket, amikor megkérdezte Grangert, hogy véla volt-e.

Nem halt bele a rémületbe az emlék miatt, de közel volt hozzá.

Aztán a többi is bevillant, és Draco felidézte, mit mondott Granger, és harmadszorra is kitört benne az együttérzés. Az elmúlt… az istenek is tudják, mennyi időt (egy évet? vagy kettőt?) töltött unatkozva, miközben a hatalmas kúriában húzta meg magát, bármit megtehetett, amit csak akart, barátok vették körül, heti rendszerességgel kviddicset játszott, az egész világ nyitva állt előtte, miközben a boszorkányok gyakorlatilag rávetették magukat.

Granger pedig egyedül volt, ugyanúgy unatkozott, mint ő, egyedül, próbált nem meghalni, és nem volt jelen a nevetés az életében. Senki, aki csodálta volna a zsenialitását, vagy életben tartotta volna, vagy bármiben segített volna neki. Egyedül harcolt volna az akromantulák seregével, egyedül csúszott volna le a lépcsőn, amely csúszdává változott, és egy tüskecsapdákkal teli folyosón kötött volna ki, egyedül zuhant volna a földre az óriáslénnyel teli szobában, és egyedül halt volna meg.

Draco nem volt biztos benne, hogy valaha is érzett volna ennyi együttérzést egy ember iránt.

De most itt volt, Granger a mellette lévő széken kuporogva, a társa, akit életben tartana, és akiért láthatóan hajlandó volt kockáztatni az életét.

Kétségbeesetten meg akarta kérdezni, miért nem nevetett évek óta, de tekintve, hogy a lány elég udvarias volt ahhoz, hogy ne hozza fel a véla-kérdést, Draco úgy döntött, ő is elég udvarias lesz ahhoz, hogy ne kérdezze.

Még a Granger nagy rejtélyével kapcsolatos minden dolog iránti szeretete ellenére sem volt teljesen biztos benne, hogy tudni akarja a választ.

***

Draco két kellemes napot töltött Grangerrel az oldalán megállás nélkül, miközben felváltva olvastak és vitatkoztak olyan átváltoztatástan alapelvekről, amelyekről senki más nem hallott, és beszélgettek (vitatkoztak) a számmisztikáról. Egy pillanatra sem unatkozott a legkevésbé sem, még akkor sem, amikor üresen bámulta a plafont, és újra átélte az izgalmas átoktörést és szörnyölést, amibe belekeveredtek.

Granger jelenléte mintha valamiféle unalomellenes hatást gyakorolt volna rá. Azon tűnődött, vajon a nő valamiféle védőszentet készített-e, ami távol tartja az unalmat.

Csütörtök délután Dracót a nő felügyelete alatt elengedték, hogy a következő huszonnégy órában folytathassa ellenátkot. Egy olyan tevékenység, amelyet Draco teljesen élvezetesnek talált, mivel jelentős mennyiségű időt töltött azzal, hogy nem sikoltozott, annak ellenére, hogy a teste ragaszkodott ahhoz, hogy bőséges mennyiségű sikoltozásba kezdjen.

Amikor elindultak az emberekkel teli váróterem felé, úgy döntött, hogy nem foglalkozik azzal, hogy a lány kiábrándította magát. Látva, hogy még Draco sem volt oda az elismerésért, el sem tudta képzelni, hogy Granger mennyire nem érdekli a figyelem.

És akkor eljött a pillanat, amire Draco várt. Elérték a jelenési pontot, és a férfi a karja köré kulcsolta a kezét, miközben a lány a lakásába hoppanálta magukat.

Egészen olyan volt, mint a sátra. Nagyon észszerű, teljesen rendezett és tökéletesen tiszta, értelmes bútorok, semmi említésre méltó dekoráció és a könyvek olyan mennyisége, ami már-már a bántó határát súrolta. Érdekesnek találta a dekoráció hiányát, bár ezen a ponton nagyon nem meglepő. Grangernek úgy tűnt, hogy semmi más nem létezik, mint az átoktörés és a könyvesbolt látogatásán kívül, ahol a Sötét Nagyúr reinkarnációja foglalt helyet a pultnál.

– Szóval, az összes fizetésedet könyvekre költöd? – érdeklődött. Ez egy őszinte érdeklődés volt.

Granger nem értett egyet.

– Szeretem a könyveket, te faszkalap – dühöngött.

A férfi békítően feltartotta a kezét.
– Nem becsmérlem a könyvrajongásodat. A kúria könyvtára nagyjából akkora, mint maga a kastély.

Ez, állapította meg Granger, érdekes volt.

– Megnézhetem… egyszer a könyvtáradat? – kérdezte nagyon közömbösen.

Közel sem tudta elérni a közömbösségnek azt a szintjét, amire Draco képes volt, különösen nem, ha könyvekről volt szó, de hajlandó volt elnézni a nyilvánvaló közömbösség hiányát, amivel a lány feltette a kérdését.

Drámaian felsóhajtott, félig élvezte a pánik tekintetét, amit a tett kiváltott Granger arcán, félig pedig megvetette.

– Nos, azt hiszem, tényleg megmentetted az életemet. Úgyhogy valószínűleg valahol megtalálom magamban azt, hogy mindig is kegyesen megengedjem, hogy átnézd Nagy-Britannia legnagyobb magánkönyvtárát – sóhajtott.

Granger nem visított örömében, de csak épphogy.

Megköszörülte a torkát, mintha mi sem történt volna.
– Rendben. Tovább.

Valóban lenyűgözően sok időt töltött Granger azzal, hogy a lakásban elhelyezett őrvarázslatokkal, mielőtt egy biccentéssel elégedettnek nyilvánította magát, és kihúzta a zsebéből a könyvet, hogy az ebédlőasztalra tegye.

Egy hosszú pillanatig bámulták a bekötött pergament, amelyért mindketten majdnem meghaltak, hogy visszaszerezzék.

– Hmm – mondta Granger.

Draco nem volt biztos benne, hogy ez megfelelően foglalta össze a pillanatot.

– Meglep, hogy tényleg ott volt – folytatta a lány. – Annak a könyvnek és Atlantisznak a létezése is a legjobb esetben is megkérdőjelezhető volt. És most ott van a könyv és a helyszín az ebédlőasztalomon. Hmm. Érdekes.

Granger… szokatlan ember volt, állapította meg Draco.

A lány élesen bólintott.
– Akkor vágjunk bele.

– Szóval – kezdte, miközben leült. – Hieroglifák. Szükséged lesz egy gyorstalpaló tanfolyamra, hogy dolgozhassunk a fordításon.

Draco lelkesen helyet foglalt mellette az asztalnál, izgatottan, hogy egyszerre tanulhat mugli dolgokat, és túlságosan közel kerülhet Grangerhez.

A lány az első oldal első sorában balra néző madárra mutatott.
– A hieroglifákat balról vagy jobbról lehet olvasni. Úgy lehet meghatározni, hogy megkeresünk egy arcot, és az arca felé olvasunk. A madár balra néz, tehát balról indulunk, és jobbra megyünk. – Két egymás fölött álló szimbólumra mutatott. – Néhány szimbólumot egymásra raktak. Ilyenkor felülről lefelé olvassuk. Igyekeztek minél jobban spórolni a hellyel, ezért a rövid szimbólumokat egymásra helyezték.

– Nem használtak magánhangzókat, csak mássalhangzókat, és a szimbólumok hangok, nem feltétlenül csak betűk. Általában csak az „e” -t használták magánhangzónak. És néhány dolog lehet, hogy egy helyen fonogram, ami azt jelenti, hogy egy betű vagy hang, de lehet, hogy máshol ideogram, ami azt jelenti, hogy a tényleges dolog képe, amire utal, mint például egy madár vagy egy kígyó. Például – mutatott egy madárra – ez a bagoly lehet az „m” betű, vagy szó szerint azt jelenti, hogy „bagoly”. Elég sok értelmezési lehetőség van.

Draco nem volt biztos benne, hogy valaha is érdekelte volna jobban valami. Kivéve persze az aritmetikát, az átkok megtörését, és Granger lapockáit.

A nő hosszasan folytatta, kiírta neki az ábécét, elmagyarázta neki, hogy mikor jelenthet egy szimbólum egy dolgot, és mikor nem, majd húsz percet töltött azzal, hogy leírta a hieroglifakutatók közösségének egy régóta tartó vitáját arról, hogy mit jelent egy hullámos-hurkás szimbólum.

Draco minden egyes perccel csak még jobban el volt ragadtatva.

A hat óra pillanatok alatt eltelt, ahogy a férfi hieroglifaolvasó szakértővé vált, és nekiláttak a meglehetősen terjedelmes könyv lefordításának. Aztán pedig Draco új kedvenc hobbijának hódolhattak: nem sikoltozott, miközben Granger a pálcájával bökdöste őt, és szavakat mormolt az orra alatt.

Feltételezte, hogy ez tartotta életben.

De istenek, milyen áron.

Amikor már újabb négy órát töltöttek a fordítással – ami alatt bőséges mennyiségű vitát folytattak a kiejtésen és az azonosításon –, Granger az órájára pillantott, és megállapította, hogy hajnali három óra van, és talán le kellene feküdniük. Miután persze egy újabb kör móka után nem üvöltözik az idő.

A lány a vendégszobába irányította, amely – nem meglepő módon – minden fal mentén zsúfolásig telt könyvespolcokkal volt tele.

Amikor Draco átöltözött a pizsamájába, és elhelyezkedett az ágyban, eszébe jutott egy gondolat.

Leszámítva a gyógyítókat, néhány muglit, akitől desszertajánlásokat kapott Rómában, és néhány árust, aki az említett ajánlott desszerteket árulta, Grangeren kívül senkivel sem beszélt az elmúlt közel két hétben.

Meglepő, már-már rémisztőnek tűnő fordulattal Draco rájött, hogy ez teljesen rendben van számára. Az egész idő alatt egyetlen pillanatig sem unatkozott.

Feltételezte, hogy inkább már tudatában volt ennek, de határozottan bebizonyította az elméletét.

Ha Granger a közelében volt, Dracót újra érdekelni kezdte az élet.


***


Draco nagyon élvezte, hogy négy órával később Granger felébresztette, hogy időt töltsön azzal, hogy ellenálljon a sikoltozás késztetésének.

Másodszorra még szórakoztatóbb volt, amikor újabb négy órával később felébresztette.

Nagyon élvezetes volt.

Egyáltalán nem nyomorúságos.

Nagy mennyiségű szórakozás.

Draco aktívan azt kívánta, bárcsak halott lenne.

A nyomorúságát legalább ellensúlyozta, hogy Granger süteményt és kávét készített, míg ő nekilátott a könyv fordításának.

Miután elfogyasztották a reggelit (a rágcsálnivaló meglepően finom volt), nagyjából húsz percbe telt, mire újra vitatkozni kezdtek.

– Ha ide nézel, ez egyértelműen a…

– Nem, te kibaszott barom! – Granger csattant fel. – Ez nyilvánvalóan a szimbóluma a…

Draco hangosan gúnyolódott.
– Granger, esküszöm minden istenre, aki valaha is létezett, ha van képed azt állítani, hogy ez egy medence a kikötőkötél helyett, akkor hirtelen gyújtogatásra való hajlamot fedezek fel, és felgyújtom ezt a lakást.

– Nyilvánvalóan csak rosszul írták. Ha ezt kombináljuk az itteni karral, az…

– Istenek, asszony. Te egy elviselhetetlen rémálom vagy. Ez TILOSAN azt jelenti, hogy az igazság kapuit írja le, nem pedig annak a kibaszott akárminek a kapuit, amire hivatkoztál.

– Oké, először is, baszd meg magad. Másodszor, kibaszott idiótának kellene lenned ahhoz, hogy ne vedd észre, hogy a kombináció azt jelenti, hogy a „nem hazugságok kapui”.

– AZ UGYANAZ, MINT AZ IGAZSÁG, TE PSZICHOPATA! – kiabált Draco.

A veszekedés tovább fajult.

Amikor a triviális pályák megértését megkérdőjelezték, úgy döntöttek, ideje szünetet tartani, és enni egy újabb kör rágcsálnivalót, a táplálkozásra való tekintettel. A szünetük mindössze tíz percig tartott, mielőtt mindketten túlságosan idegesek lettek volna ahhoz, hogy visszatérjenek a fordításhoz, és ismét a munkába temetkeztek.

Aztán vita támadt, ami egyre jobban elmérgesedett, míg végül szünetet tartottak Draco kínzása miatt, hogy aztán rögtön visszatérjenek, vitatkozzanak, majd újabb szünetet tartsanak újabb kínzások miatt. Ezt az egyáltalán nem fárasztó rutint még tizenkét órán át folytatták, majd ismét szünetet tartottak, hogy Draco utolsó előtti alkalommal élvezhesse új hobbiját, miközben megpróbált – és szerencsére elég sikeresen – nem sikítani.

A szórakoztató hobbit leszámítva Draco abszolút jól érezte magát, és még a mélységes fintorok ellenére is, amelyekre Granger képes volt, egészen biztos volt benne, hogy a lány is jól szórakozott.

Aztán elérkeztek a péntek estéhez, ami tizenhárom egymást követő napot jelentett Grangerrel, és még egyszer utoljára nekifogtak Draco kedvenc hobbijának. A további sikolyokat megtartotta magának a kínzásnak ez alatt a rendkívül élvezetes vállalkozása alatt. Biztos volt benne, hogy Bella néni büszke lenne a kínzásnak ellenálló képességeire.

Amikor az említett kínzás véget ért, és Draco ismét ruhát szerzett, úgy döntött, hogy egy sokkal élvezetesebb időtöltésnek fog hódolni: Granger boldoggá tételének.

– Köszönöm, hogy igyekeztél életben tartani – mondta kegyesen lehajtott fejjel. – Alaposan megbecsülöm ezt, a tökéletes hajamat és arcomat, valamint a hullámzó izmaimat. És a buja seprű edzette combokat és a pompás feneket – tette hozzá.

Granger nevetésben tört ki. És Dracónak hirtelen új kedvenc hobbija lett.

Baszd meg a muglikról való tanulást. A pokolba Granger létezésén való töprengéssel.

Grangert megnevettetni volt az egyetlen elfoglaltság, amire egész hátralévő életében szüksége volt.

– Hihetetlenül hiú vagy – mondta a lány két nevetés között. – Olyannyira, hogy azt hiszem, hiúnak kellene lenned, hogy mennyire hiú vagy. Ez valóban lenyűgöző. Láttam már olyan pávákat, akik kevesebbet pózolnak, mint te.

A férfi ciccegett.
– Nem tudom, hogy hiszek-e neked. Lysander eléggé hiú. Ignatius is. Charles és Percival szinte elviselhetetlenek.

Ezt a kijelentést újabb nevetés fogadta.

– Ezek az idióta madaraid nevei? – méltatlankodott a lány.

Draco hajlandó volt elviselni, hogy Granger kineveti őt, hogy élvezhesse a hangot. De hogy a páváin nevetgéljen?

Tiszteletlenség. Durva. Szükségtelen.

Draco hangosan gúnyolódott.
– Ők méltóságteljes, fajtiszta albínó pávák, és ehhez méltóan méltóságteljes neveket igényelnek.

Granger leküzdötte a nevetés ismétlődő hullámait, miközben megpróbált komolyan bólogatni. – Hát persze. Nagyon méltóságteljes, fajtatiszta albínó pávák. Köszönöm, hogy tájékoztattál a méltóságuk mértékéről. Most már jobban megértem a helyzetet, és soha többé nem fogom elítélni az idióta madaraid idióta nevét.

Dracónak érdekes gondolata támadt. Ha korábban is tett volna ilyen megjegyzéseket, Granger elkomorult volna, vagy gúnyolódott volna, vagy a szemét forgatta volna, vagy felhorkant volna. Most viszont nevetéssel válaszolt az idiótaságára.

Talán a véla-kérdés juttatta eszébe, hogy szereti a nevetést, és a lehető leggyakrabban fogja űzni. Ha így van, akkor ez volt talán Draco eddigi legjobb híre.

Elkomorult.
– Nagyon goromba vagy.

Granger elvigyorodott.
– Nagyon is tudatos, köszönöm. – Összevonta a szemöldökét. – Nem szeretnél valami mugli tevékenységet folytatni az idióta madaraid megvitatása helyett?

– De igen – válaszolta Draco jelentős sietséggel. Túlságosan is izgatott volt a muglikról való tanulás miatt ahhoz, hogy még az is megbotránkoztassa, ahogy a lány lealacsonyítja a páváit.

A lány vigyora kissé kiszélesedett, ahogy átsétált a szobán, és leült a kanapéra egy fekete téglalap elé. Draco követte őt, és helyet foglalt a másik végében.

Szeretne Grangerrel egy végében ülni?

Talán.

De ő is értékelte a végtagjait és az életben maradás állapotát, ezért úgy döntött, hogy a saját végében marad.

A lány a fekete téglalap felé mutatott.
– Ez egy televízió. Röviden tévének hívják.

Draco bólintott, mintha ennek tökéletes értelme lenne. A fekete téglalapok rendkívül élvezetesek voltak, mindig is úgy találta.

Aztán Granger valami riasztó dolgot tett, és azon kapta magát, hogy megint fél a mugliktól.

Felemelt egy tárgyat, és megnyomta az egyik szimbólumot, amitől a téglalap már nem volt fekete. Hirtelen olyan volt, mint egy fénykép, de volt hangja. Próbálta elrejteni, mennyire megijedt.

– Vannak olyan dolgok, amiket tévéműsoroknak és filmeknek hívnak – magyarázta a lány, aki vagy nem tudta, vagy nem vett tudomást arról, hogy Draco mennyire megijedt. – A műsorok heti rendszerességgel mennek, a filmek pedig egyszeri felvételek. Pár órásak. Szóval – kezdte, miközben felállt, és átment a szobán egy polchoz, ahol apró könyvek egyforma sorainak tűnő dolgok voltak – megnézzük az egyik kedvenc sorozatomat.

Levette az egyik apró könyvet, és egy lapos lemezt húzott ki belőle, amit egy bizarr szerkentyűbe tett.

A tévében megjelent a Gyilkos sorok felirat.

– Ez egy krimisorozat – magyarázta Granger. – A megoldás mindig benne van az epizódban. Gondoltam, ez tetszeni fog neked, mivel említetted, hogy szereted, ha magad oldhatod meg a rejtélyeket.

A férfi egy pillanatig néma meglepetéssel bámult rá. Kifejezetten azért választotta a sorozatot, mert azt hitte, hogy tetszeni fog neki.

Draco mindig is biztos volt benne, hogy ha animágus lenne, páva lenne. Most már alaposan meg volt győződve arról, hogy kakadu lenne.

Elvigyorodott.
– Rám gondolsz a szabadidődben, Granger?

A lány megforgatta a szemét, és elfintorodott.
– Nem.

Személy szerint nem tartotta túl meggyőző gúnynak vagy „nem” -nek, bár kételkedett benne, hogy Granger ezt beismerné.

Granger a tévével csinált dolgokat, és akkor egy nő mozgott és beszélt, mint egy könyv, amit összekevertek egy fotóval, és hang is volt benne. Draco nem hitte, hogy egész életében valaha is ennyire lenyűgözte volna valami (Granger véla-státusát nyilván nem számítva).

Nos. Granger egész létezése alatt, őszintén szólva.

Draco annyira el volt ragadtatva a tévétől és a ragyogó nőtől, hogy alig volt tudatában a valóságnak. A nő Granger kevésbé nagyszájú változata volt. Valamint feltehetően kevésbé valószínű, hogy egy piramist fenyegetett volna, és egy sereg akromantulával harcolt volna, ha tippelnie kellett volna.

Valamikor a harmadik „epizód” körül – Granger nevezte így – Draco homályosan észrevette, hogy a combja hozzáér valamihez. Alighogy lefelé pillantott, rájött, hogy valahogy a kanapé közepén van, Granger láthatóan szintén megmozdult, és a térde enyhén megérintette a lábát. Vetett egy rövid pillantást, hogy megnézze, vajon a lány tudatában van-e a jelenlegi helyzetüknek.

Vagy úgy tett, mintha nem venné észre, vagy éppúgy lekötötte a zseniális nő történései, mint őt.

Nos, volt. A briliáns nő létezése valahogy kevésbé volt érdekes, mint a jelenlegi helyzet.

Draco mindent elkövetett, hogy a tévére koncentráljon, de A tetoválások és a scapulák kurvára közel voltak egymáshoz. Újabb néhány percen belül még közelebb kerültek, amikor a nő – láthatóan tudat alatt – odébb húzódott. Aztán az egész jobb oldalával érintkezett, majdnem az ölében, és Draco elfelejtett levegőt venni.

Draco életének egyetlen legrosszabb pillanata következett be, amikor Granger lenézett, meglátta a térdét a combja tetején, és a szeme lassan kitágult a döbbenettől. Visszaszaladt a kanapé másik végébe, és elborzadt szemmel hangosan megköszörülte a torkát.

– Igen. Hát ez… késő. Talán haza kéne menned, én pedig majd baglyot küldök neked, hogy mikor kezdünk újra.

Draco úgy döntött, hogy ez volt élete új, egyetlen legrosszabb pillanata. Rövid ideig azon gondolkodott, hogy még több elátkozott lándzsát találjon, hogy Grangernek tovább kelljen vigyáznia rá.

Felállt, és úgy tett, mintha abszolút semmi sem történt volna, a leglenyűgözőbb lazasággal, amivel egy ember valaha is rendelkezett.

– Jól van. Akkor várom a baglyodat – mondta nagyon lazán.

Talán a legnagyobb csalódottsággal, amit valaha is érzett, kilépett a lány lakásából, és átballagott a jelenésponthoz, egész úton arra gondolt, milyen érzés volt Granger teste az övéhez simulni, és azon tűnődött, vajon létezik-e még egy boszorkány, aki akár csak megközelítőleg is hasonlíthatna hozzá.

hozzászólások: 0