34. fejezet


Voltak olyan pillanatok, amikor vele voltam, és egyszerűen túl sok volt. Érted, mire gondolok? Amikor valaki olyan érzelmi vihart kavar benned, ami olyan intenzív, hogy alig bírod elviselni a társaságát.
Azokban a pillanatokban annyira el akartam menni – haza menni, besétálni a hálószobámba, és becsukni magam mögött az ajtót. Bebújni az ágyba, és ott feküdni a sötétben, az ujjaimmal végigsimítani az ajkaim körvonalát – újra és újra átélni mindazt, amit mondott, mindazt, amit csináltunk. Egyedül akartam maradni – semmi mással, csak a vele kapcsolatos gondolataimmal.

– Lang Leav




Jelen idő: 2004. október / Draco ideje: megegyezik a jelennel

Theo Nott

– Mit keresel itt? – kérdezte Theo, miközben belépett Draco hálószobájába a Malfoy-kúriában. Draco a baldachinos ágyán feküdt, és egy kviddicsről szóló könyvet olvasott.

– Olvasok – válaszolta Draco anélkül, hogy felnézett volna.

– Azt kurvára látom is, és tudod, hogy nem erre gondoltam.

Draco felhorkant, és lapozott, nyilvánvalóan nem volt kedve beszélgetni Theóval, de Theót ez nem érdekelte.

– Mit csináltál?

Ez felbosszantotta Dracót. Felugrott az ágyról, és mielőtt Theo feleszmélt volna, már a falhoz szorították, egy pálcát nyomva a mellkasába.

– Nem csináltam semmit! Ez nem csak az én hibám! Hermione mondta ezt neked?

Theónak már akkor is rosszul nézett ki Hermione, amikor meglátta, de most, hogy közelről látta Dracót, úgy tűnt, ő még rosszabb állapotban van. A szeme vad volt és besüllyedt, úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna, és kellemetlen szaga volt. Theo úgy vélte, valószínűleg már pár napja nem fürdött, ami sokat elárult, tekintve, hogy Draco általában milyen igényes volt a megjelenésével kapcsolatban.

– Nem ezt mondta. Nyugodj meg. – Theo kicsúszott Draco szorításából, de Draco továbbra is rá tartotta a pálcáját. – Ööö, abbahagynád, hogy rám célozz a pálcáddal?

– Először mondd el, mit mondott! – morogta Draco.

Theo sóhajtott, és felhúzta a szemöldökét.
– Csak beugrottam, hogy megnézzem, mész-e ma este a bálba, és Hermionét sírva találtam a kanapén.

– Melyik kanapén?

– Hm… azon, ami a kandallóval szemben van.

Draco tekintete lágyult, és kissé lejjebb engedte a pálcáját.
– Mit mondott?

– Épp elmondtam, mielőtt félbeszakítottál. Azt mondta, nem jön el a bálra, és nem tudja, te eljössz-e. Amikor megkérdeztem, mi a baj, azt mondta, összevesztetek, és hogy az elmúlt két éjszakát itt töltötted. Akkor egyenesen idejöttem, mert biztos voltam benne, hogy teljesen elment az eszed.

Draco sóhajtott, és visszament az ágyhoz. Leült a szélére, a fejét a kezeibe hajtotta, és teljesen kimerültnek tűnt.

– Mi a faszért vagy itt? – kérdezte Theo. – Megértem, hogy néha veszekednek a párok, de eljöhettél volna hozzám, vagy maradhattál volna Blaise-nél a régi lakásodban. Biztosan tudtad, hogy ha idejössz, akkor…

– Tudom, Theo! Oké? Azért tettem, hogy fájjon neki. Ezt akarod hallani?

Theo mély levegőt vett, nem tudva, mit mondjon. Odament, és leült Draco mellé az ágyra.
– Miért?

– Mert ő bántott engem – mondta Draco a kezeibe hajtott fejével. Hát, ez nyilvánvaló volt. Draco úgy nézett ki, mintha vérzne, de látható sebek nem voltak rajta.

– Mondd el, mi történt.

Draco hallgatott, és Theo azt hitte, nem fog válaszolni. Nem lepődött meg. Draco nem volt éppen beszédes típus. Épp, amikor Theo azon gondolkodott, hogy odahívja Daphne-t, hátha ő többet tud kiszedni belőle, Draco felemelte a fejét a kezei közül, és beszélni kezdett. – Átgondolja, hogy egy ilyen gonosz emberrel legyen-e együtt.

– Ez nem hangzik túl jól.

Draco vállat vont.

– Történt valami? – faggatta Theo. – Mert amennyire tudom, te már évekkel ezelőtt abbahagytad a gonoszságot.

– Lehet. De a múltbeli énem folyton előtűnik, és elcseszi a dolgokat.

Theo bólintott. Amikor Draco először mesélt Theónak az időutazásról, elmagyarázta, hogy a múltbeli énje volt az, aki néhány évvel ezelőtt a Csípő átkot mért rá. Az eljegyzésük utáni napon is kiabált vele, de hát az már egy ideje így ment, nem?

– Változott valami? Mert azt hittem, ti ketten már egy ideje megbirkóztok a szar, múltbeli Dracóval.

– Nem tudom. Biztos voltam benne, hogy valami biztosan megváltozott, és ha csak elmondaná, mi az, akkor rendbe tudnám hozni. De… már nem vagyok benne olyan biztos. Azt hiszem, talán már egy ideje problémája volt azzal, amilyen a múltban voltam, és most végre elege lett belőle.

Theo megrázta a fejét. Ez nem tűnt Hermionéra jellemzőnek, aki általában olyan közvetlen volt. Valami másnak kell lennie a háttérben. Az a tény, hogy Draco nem tudta, mi az, aggasztó volt, mivel ő és Hermione mindig kísértetiesen összhangban voltak.

Theo a kezét Draco vállára tette (ami furcsán esett, de remélte, hogy így valahogy ki tudja rázni a sötét hangulatából).

– Ugyan már, haver. Ismered a jövőt, nem? Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Úgy tűnt, ezt nem kellett volna mondania. Draco szeme megtelt könnyekkel, és újra lehajtotta a fejét. Theo lassan levette a kezét Draco válláról.

– Mi van? A jövőben nem vagytok együtt?

– Nem tudom. Azt tudom, hogy jövő nyáron valami nagyon rossz fog történni. Soha nem gondoltam volna, hogy mi fogunk szakítani, de… úgy értem, illik a képbe. Talán ezt akarta apám folyton elmondani nekem. Talán nem akarta, hogy belekeveredjek egy mugli származásúval való házasságba, ha végül úgyis elválunk.

– De miért törölte volna ki az emlékeidet?

– Ha ezt akarta mondani, lefogadom, hogy én magam töröltem ki az emlékeimet.

– Nem törölheted ki a saját emlékeidet – mutatott rá Theo.

Draco vállat vont.
– Nem jól – sóhajtott, és amikor visszafordult Theo felé, rosszabbul nézett ki, mint amikor Theo először megjelent. Merlinre, olyan kibaszottul lehangolt volt. Talál-e Theo valaha olyasvalakit, akit annyira szeret, hogy az ilyen mértékű szenvedésbe kergesse? Remélte, hogy lesz ilyen szerencséje.

Theo éppen valami vigasztalóra próbált gondolni, amikor Draco újra megszólalt.
– Nem tudom, hogy valaha is képes lesz-e igazán megbocsátani nekem azért, aki voltam.

– Te megbocsátottál magadnak?

– Mi?

Theo vállat vont.
– Úgy értem, hogyan várhatod el tőle, hogy megbocsásson, ha te magad nem tudsz?

Draco megrázta a fejét.
– Azt hittem, képes vagyok rá, de azt hiszem, először neki kell megtennie.

– Talán neki kell először megtennie. Olyan, mint a sárkány vagy a tojás dilemmája, gondolom. De ti ketten hozzászoktatok az ilyesmihez. Tele van velük az időhurkotok – olyan dolgokkal, amiknek nincs sem kezdete, sem vége.

Draco felhúzta az egyik szemöldökét. Theo biztos volt benne, hogy most le fogja szidni, de aztán Draco elmosolyodott, és azt mondta:
– Tudod, te valahogy okos vagy.

– Ez valahogy bók volt.

Draco bólintott.

– Oké, van még egy okos dolog, amit mondani akarok. Készen állsz rá?

Draco vállat vont, Theo pedig ezt jelnek vette, hogy folytassa.
– Nektek kettőtöknek sok mindent kell még megoldanotok, ami a múltatokra tekintve érthető is, de mindketten okosak vagytok, és jobban szeretitek egymást, mint bármelyik másik pár, akit valaha láttam. De a helyzet nem fog javulni, ha minden alkalommal, amikor ő arra gondol, hol vagy, a Malfoy-kúria jut az eszébe.

– Basszus, tudom. – Draco elkezdte a kezével átfésülni a haját. – Ma este visszaköltözöm. Micsoda kibaszott idióta vagyok, nem is tudom, miért jöttem ide.

– Már mondtad, hogy fájdalmat okozz neki, mert ő is fájdalmat okozott neked. – Draco meglökte Theót, aki majdnem leesett az ágyról. – Hé!

– Visszavonom a korábbi bókot. Te egy tapintatlan idióta vagy.

Theo bólintott, majd végül felállt, és rendbe igazította a talárját.
– Így természetesebbnek tűnik. Szóval ma este nem megyünk a bálra, ugye?

– Persze, hogy nem. Még mielőtt összevesztünk volna, sem akartunk menni. Az apám folyton rám támad, amikor részt veszek azon az eseményen, szóval ezt most kihagyom.

– Jó. Akkor megnézhetem a Great British Bake-off legújabb epizódját – morogta Theo, miközben visszament Draco kandallójához, hogy eltűnjön Hop-porral.

– Várj, te még mindig nézed azt a műsort?

Theo vállat vont.

– Hogyan? Tudom, hogy nem jössz át hozzánk. És nálatok nem működnek a tévék.

– Törődj a saját kibaszott dolgoddal. – Theo felmutatta neki a középső ujját, Draco pedig kinyújtotta a nyelvét. Ezt Hermionétól tanulta. Theo megrázta a fejét, majd mielőtt belépett a lángokba, hozzátette: – Fürödj meg, mielőtt hazamész. Bűzlesz.

***

Hermione Granger-Malfoy

Hermione a kanapén feküdt, a mennyezeten lévő repedéseket számolgatta, miközben elgondolkodva simogatta az alvó Csámpástt, amikor Draco megérkezett a kandallón keresztül. Hermione megijedt, és megpróbált felülni. Elfelejtette, hogy egy nagyon nehéz macska fekszik a mellkasán, és kecstelenül visszazuhant a kanapéra. Draco szája megrándult, ahogy nézte, ahogy a lány megpróbál kiszabadulni a nagy macska alól anélkül, hogy felébresztené. Miután néhány pillanatig figyelte a küszködését, végül odament, felvette Csámpást, és a kanapé másik végére tette.

Csámpás halkan nyávogott, majd rögtön visszaaludt, így Hermione és Draco között kínos csend állt be. Hermione megkönnyebbült, amikor Draco szólalt meg elsőként.

– Nem kellett volna elmennem. Vagyis, nos, legalábbis nem oda. Elnézést kérek. – Olyan hivatalosan hangzott. Arra a hangra emlékeztette, amit az apja pénzügyi tanácsadóival folytatott Hop-hívások során használt. Arra, ahogy korábban hangzott – javította ki magában –, mielőtt feladta volna az állását érte.

– Amit mondtam, az szörnyű volt, és nem úgy értettem – mondta sietve.

Draco röviden bólintott.
– Mindketten szörnyű dolgokat mondtunk. – Draco körülnézett a szobában, és tekintete a párnáján és a takaróján állt meg. – Itt aludtál?

– Itt akartam lenni, amint visszajössz.

– Ó, igaz. Hát, visszajöttem. – Reménykedve nézett rá. Beszélj, Hermione! A gondolatai száguldoztak, de nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna.
Várta, hogy visszajöjjön, alig várta, hogy láthassa, de egy percet sem szentelt annak, hogy átgondolja, mit fog mondani, amikor végre ott áll majd előtte. Azt hitte, a szavak maguktól jönnek majd, de nem így történt.

– Igaz. – Lehajtotta a fejét, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a lány egyik kezét. Egy pillanatra elhallgatott, mintha várná, hogy a lány elhúzza-e a kezét. Mivel nem tette, gyengéden megszorította. – Visszaköltözhetsz a szobánkba. Én a vendégszobában fogok aludni.

Hermione szíve összeszorult. Ezt akarta ő? Vagy csak azt hitte, hogy a lány ezt akarja? Hiszen ő volt az, aki eleve kirúgta őt. És még egyetlen vitás kérdést sem oldottak meg.

– Szeretlek – suttogta.

Draco sóhajtott egyet, majd a szájához emelte a lány kezét, és gyengéden megcsókolta, mielőtt elengedte.

– Én is szeretlek, Hermione.

Kiment a szobából, és a lány hallotta, ahogy felmegy a lépcsőn a hálószobájukba. Hallotta, ahogy átmegy a folyosón, miközben ő átkarolta magát, és hátradőlt a kanapén. Csámpás már felébredt, és az ölében ült, hangosan dorombolva.

Miért nem mondtam neki, hogy maradjon a szobánkban? – tűnődött, bár egy része tudta, miért. Attól tartott, hogy nem azért ajánlotta fel, hogy a másik szobában aludjon, mert őt kímélte, hanem azért, mert szüksége volt egy kis távolságra tőle. És őszintén szólva, azok után, ahogyan bánt vele, nem is hibáztatta érte.


***



Lucius Malfoy

Lucius éppen a dolgozószobájában olvasott, amikor a családi óra halkan megszólalt, jelezve, hogy az egyik családtag helyet váltott. Felnézett, és látta, hogy a Draco Malfoy-mutató elhagyja a „Malfoy-kúria” feliratú helyet, átsiklik az óra számlapjának másik végébe, majd a „Londoni ház” jelölésnél áll meg, a Hermione Malfoy-mutató mellett.

Luciust végtelenül bosszantotta, amikor az esküvőjükről való visszatérésük után egy új mutatót talált az órán, amelyen annak a kibírhatatlan lánynak a neve állt. Remélte, hogy az óra nem fogja őt igazi Malfoynak elismerni, hiszen ő, a birtok jelenlegi feje, soha nem fogadta el a lányt. De ott volt ő mégis, és Luciusnak minden nap végig kellett néznie, ahogy a Londoni háztól a Munka felé halad, azon tűnődve, vajon ő-e az első női Malfoy, aki valaha is a Munka mezőn kötött ki az órán. Vigasztalást talált azonban abban, hogy az óra nem ismerte fel a lány nevetséges, kötőjeles nevét.

Sóhajtott. Szóval Draco visszatért hozzá. A fenébe. Amikor Draco először megjelent a Malfoy-kúriában, Lucius azt hitte, ez azt jelenti, hogy végre belátta Lucius érveinek igazát, és úgy döntött, elhagyja Hermionét. De Draco nem volt hajlandó semmit sem elárulni Luciusnak erről. Később Draco bizalmasan elmondta Narcissának, hogy ő és Hermione veszekednek.

Akkor Lucius abban reménykedett, hogy bármi is legyen a veszekedésük oka, az sokáig fog tartani, és végül válással zárul. Ez bizonyára megkönnyítette volna a problémáit, de soha nem gondolta volna, hogy ez valóban lehetséges; Draco jobban szerette azt a lányt, mint Lucius valaha is gondolta volna. Csak kár, hogy a lány nem viszonozta olyan mélyen Draco szerelmét.

Sóhajtott, és hátradőlt a székében. Bárcsak Draco ne rajta vezetné le a dühét. Hiányzott neki a fia, de megértette, miért akar Draco valakit hibáztatni mindezért. Lucius hibája volt, legalábbis közvetve.

– Draco hazament – jelentette be Narcissa, amikor megjelent az ajtóban.

– Láttam – mondta Lucius, és az órára mutatott. – Szerinted végleg elment?

Narcissa felhúzta a szemöldökét.
– Tudom, hogy azt akarod, hogy szakítsanak, de látnod kell, milyen jót tesz neki a lány. Az elmúlt néhány napban teljesen összeomlott nélküle. Szinte rosszabb állapotban volt, mint a háború legsötétebb időszakában.

– Nem láttam – mondta Lucius dühösen –, mivel végig elkerülte a tekintetemet, amíg itt volt.

– És kinek a hibája ez?

Lucius megrázta a fejét, és kifejezéstelen arcot vágott. Nem mondhatta el neki, nem most, amikor még volt idő. Egy nap talán végre be kell vallania, amit tud, és a szerepét az egészben. Merlinre, remélte, hogy az a nap soha nem jön el.

***

Hermione Granger-Malfoy

Ami ezután következett, az volt Hermione életének leghosszabb és legmagányosabb két hete. Olyan volt, mint azok a hetek, amikor Ron elhagyta őket a horcrux-vadászat során, és ő és Harry fogalmuk sem volt, mit tegyenek, és felváltva kellett magukra venniük Voldemort lelkének egy darabját. Ő és Draco többé nem veszekedtek, de nem is beszéltek egymással. Csak egy házban laktak. Hermione eszébe jutott egy Dante-idézet, amelyet eddig soha nem értett meg teljesen.

– A pokol a közelség intimitás nélkül.

Hermione és Draco között hallgatólagos megállapodás is született arról, hogy felfüggesztik társasági kötelezettségeiket. Nem mentek el a heti italozásokra a Nott-kúriába, sem a vacsorákra a Grimmauld téri házba. Draco már nem találkozott vele kedden és csütörtökön ebédre, és kihagyták a szülői házba és az Odúba való látogatásokat is.

Hermione mindenkinek azt mondta, hogy betegek voltak, és azon tűnődött, vajon Draco milyen kifogást adott a barátainak, és az egyezett-e az övével. Talán a barátaik összehasonlítják a történeteiket? Mind róluk beszélnek? Érdekli egyáltalán? Hermione sóhajtott. Akárhogy is, ha a következő hétvégéig nem érnek el előrelépést, egyedül kell elmennie a szüleihez. Érezte, hogy aggódnak érte. A múltjukat ismerve tudta, hogy nem szabadna egyedül hagynia őket, mert könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy ismét veszélyben van.

Kopogtak az ajtaján, és a szíve a torkába ugrott. A tükörhöz rohant, hogy ellenőrizze a megjelenését, aztán felkötötte a haját, majd újra leengedte.

– Hermione?

Még egyszer utoljára megnézte a tükörképét, mielőtt az ajtóhoz ment, és mély levegőt vett, mielőtt kinyitotta.
– Szia!

– Szia! Ööö, csak azért jöttem, hogy elmondjam, holnap időutazásra indulok. Nem leszek gonosz, mivel ez már azután lesz, hogy elkezdtünk járni.

– Ó. – Hermione megpróbálta elrejteni a csalódottságát. – Ennyi volt?

– Igen. Hacsak nincs valami, amit meg akarsz beszélni? – Draco reménykedőnek tűnt, és megerősítést nyert a gyanúja, hogy egész idő alatt arra várt, hogy ő legyen az, aki megtöri a csendet. Ez igazságos volt, hiszen ő kezdte az egészet, de fogalma sem volt, mit mondjon.

Draco sóhajtott, bólintott neki, majd eltűnt a lépcsőn. Gyere vissza! Szeretlek! Mondd, hogy túljutunk ezen! A szavak ott voltak a nyelvének hegyén, de valamiért nem tudta kikényszeríteni őket.


***


Jelen idő: 2004. november / Draco ideje: 2002. szeptember

Ginny Potter

– Hermione? G9réby? – kiáltotta Ginny a barátai után, miközben körbejárta az üres házat. Hol voltak? Tudta, hogy nem barátoknál vannak. És állítólag betegek voltak, így nem szabadna nyilvános helyre menniük, főleg nem ilyen időben.

Mintha jelre várt volna, odakint egy fa nekicsapódott a háznak, és Ginny érezte, hogy James megfeszül a karjaiban.

– Semmi baj, drágám. Csak egy vihar, emlékszel? A viharok ijesztően hangzanak, de nem árthatnak neked.

A fiú a mellkasára hajtotta a fejét, Ginny pedig folytatta a ház átkutatását. A lépcső alján megállt, elővette a pálcáját, és elhangoztatta a Hominem Revelio varázsigét. Valaki volt az emeleten.

– Görény? Hermione? – Még mindig nem jött válasz, de aki ott volt, biztosan hallotta őt, hacsak nem vetettek elhallgattató varázslatot az ajtóra. Egy pillanatra habozott, de eszébe jutott Hermione varázslatvetési jártassága. Akárki is volt az, biztonságban volt. Talán Hermione vagy Draco csak kialudták a betegségüket.

Ginny megnézte a pálcáját, és látta, hogy az alak a vendégszobában van. Ez furcsa volt. Talán vendégük van? Kopogott a zárt ajtón, és meglepetten látta, hogy a másik oldalon egy nagyon egészségesnek tűnő Draco áll.

– Görény.

– Ginevra. – A tekintete Jamesre villant, és úgy nézett ki, mintha a nevét keresné. Aztán így szólt: – Mini-Potter.

– Itt alszol, Görény?

Keresztbe fonta a karját, és az ajtókeretnek dőlt.
– Törődj a saját dolgoddal, Ginevra.

– Hol voltatok ti ketten?

– Beteg vagyok, és nagyon fertőző. Nem akarom, hogy te és a baba elkapjátok, szóval… – Megragadta az ajtót, és épp bezárta volna előtte, amikor Ginny a lábát az útjába tolta.

– Felismerem a veszekedés jeleit, ha látom. Mondd el, mi a baj.

Sóhajtott.
– Csak menj el.

– Rendben. Akkor mondd meg, hol van Hermione.

– A szüleinél van.

Ginny szeme tágra nyílt.
– Mi lett azzal az ígérettel, amit neki tettél?

– Mivel?

– Azután a karácsony után, amikor kiabáltak vele, mert veled jártál. Azt mondtad neki, hogy soha többé nem kényszeríted rá, hogy egyedül találkozzon velük. Hogy mellette leszel, hogy támogasd.

A férfimeglepetésében tágra nyílt szemmel nézett rá, majd bűnbánó arckifejezést öltött.

– Beteg vagyok – ismételte –, és ő azt mondta, nem baj, ha nem megyek el. Aztán becsukta az ajtót, mielőtt Ginny megakadályozhatta volna. A lány hallotta, ahogy több különböző záróvarázslat is elhangzik, és tudta, hogy sokáig tartana mindet feloldani, ezért meg sem próbálta.

– Ez hihetetlenül furcsa volt – morogta Jamesnek, miközben visszament a szalonba, hogy Hop-porral hazautazzon.


***


Jelen idő: 2004. november / Draco ideje: megegyezik a jelennel

Draco Malfoy

Amikor Draco visszatért az időutazásából, a vendégszobában jelent meg. Felállt, és elment megnézni Hermionét, és meglepődött, amikor a varázslata megmutatta, hogy a hálószobájukban van. Azon tűnődött, vajon a lány is annyira unja-e ezt a házat, mint ő. Mi tartja itt? Úgy érezte, ő nem mehet el, hiszen itt akart lenni abban a pillanatban, amikor a lány úgy dönt, hogy készen áll a beszélgetésre, de a lány jöhet és mehet, ahogy tetszik neki.

Az elmúlt néhány hétben kissé megőrült, miközben a vendégszoba kopár falait bámulta.
Régebben olyan megkönnyebbülés volt a napot Hermione lakásában tölteni. A lány csalódott volt, hogy az eső miatt bent kellett maradniuk, ő viszont izgatottan várta, hogy végre más falakat is láthasson.

Kopogott az ajtón.
– Én vagyok az, Hermione. Visszajöttem.

– Oké – hallatszott a lány tompa hangja a másik oldalról.

– Bejöhetek? – Draco nem tudta, mit mondana, ha beengedné. Eddig semmi sem sikerült, amivel rá akarta venni, hogy beszéljen vele, de nem számított. Csak látni akarta. Amikor a másik oldalról hallotta a beleegyezését, kinyitotta az ajtót. Összeszorult a szíve, amikor meglátta.

Hermione zaklatott volt. A francba. Mi történt most megint? Emlékezett erre a pillanatra. Volt egy rövid, szomorú beszélgetésük, aztán Hermione elment a szüleihez. Ez volt a probléma? Talán gorombák voltak vele? Nem úgy tűnt. Úgy látszott, a bosszúsága neki szól.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan. – Mit csinált ezúttal a múltbeli énem?

Leült az ágyra, Hermione pedig felült, és karjaival átölelte a lábait.
– Semmi bajod nem volt. Jártunk, és láttam, hogy ő csak vissza akart térni a boldogabb Hermionéjához.

Draco hallgatott, nem tudta, mi a baj, de nem akarta egyenesen megkérdezni.
– Megkérdeznélek, milyen volt az ugrásod, de emlékszem rá a másik oldalról.

Draco megfeszült. Tudta, hova vezet ez. Elfordította a tekintetét tőle, és a kint a szélben lengő fát nézte.

– Amint megláttalak, megcsókoltalak az arcodon, de aztán elborzadtam. Még nem kötöttünk megállapodást arról, hogy nem csókoljuk meg egymást. Emlékszem, hogy nagyon nevettél a reakciómra. Emlékszel, mit mondtál?

Draco nem válaszolt.

– Persze, hogy emlékszel. Neked ez csak tegnap volt. Azt mondtad: „Nyugodj meg, Hermione, egy-egy puszi az arcra itt-ott nem baj. Nem mintha valaha is keféltünk volna a másik énünkkel.” Elpirultam, és bevallottam, hogy az én időmben ez valójában még nem történt meg. Aztán a nap hátralévő részében vég nélkül ugrattál ezzel, mondogattad, milyen aranyos, hogy ennyire zavarba jövök a szextől, és hogy ez majd elmúlik.

– Hermione, miért csinálod ezt?

A lány nem törődött vele.
– És megkérdeztem tőled, miért gondoltad, hogy az már elmúlt, mivel akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy hirtelen kényelmesen érezném magam azzal a gondolattal, hogy nyíltan beszéljek a szexről. Te pedig valami flörtölős dolgot mondtál. Nem emlékszem pontosan… mi is volt az?

– Hagyd abba.

– Biztosan imádsz ilyen pillanatokban a múltba ugrani. Kicsit elszakadsz tőlem, hogy láthasd a kedves, fiatalabb Hermionét. Az új szerelem szikráját. És meggyőzheted magad arról, hogy ez nem csalás, mert technikailag ő a feleséged.

Draco mély, megnyugtató lélegzetet vett.
– Nem erről van szó. Téged szeretlek jobban.

Hermione szorosabban húzta a lábait a mellkasához.
– Szükségem van rád itt mellettem, Draco. Úgy érzem… úgy érzem, teljesen elvesztettem az irányítást az életem felett, és azt akarom, hogy itt legyél. De aztán eltűnsz, és viccelődsz, flörtölsz vele. Látom a szemedben, ragyogóbbak. Szeretsz a múltba utazni, ugye?

Draco kinyújtotta a kezét, és gyengéden megfogta a lány lábait. Amikor Hermione nem lökte el, a homlokát a lány térdére hajtotta. Pár percig ott maradt, élvezve azt az érzést, hogy ilyen közel van hozzá. Alig érezte a boszorkány virágos illatát, és közelebb akarta húzni magához, de nem akarta túllépni a határait.

– Tegnap boldog voltam a másik Hermionéval. Tudod, miért? – Draco lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen látnia a lány arcát, amikor kimondja a következőt. – Úgy nézett rám, mintha érnék valamit. Addig nem is vettem észre, milyen régen volt már, hogy te is így néztél rám. Szóval igen, viccelődtem vele, és jól éreztem magam, miközben végig azon tűnődtem, vajon ez az utolsó szép nap-e, amit veled tölthetek.

Hagyta, hogy szavai a levegőben lógjanak, várva, hogy a lány cáfolja őket, de ő hallgatott. Emlékezett egy pillanatra, alig egy hónapja, amikor Hermione soha nem hallgatott el. Most alig hallotta a hangját.

– Azt mondod, szükséged van rám, de kiűztél a hálószobából, és alig beszélünk egymással. És úgy érzem, most csak kifogásokat találsz ki, hogy haragudhass rám. – Amikor Draco végre felemelte a fejét, Hermione szomorúan nézett rá, miközben néma könnyek csorogtak le az arcán. Erősebben szorította meg a lány lábait. – Mondj valamit, Hermione.

– Nem tudom, mit mondjak, Draco. Nem tudom, hogyan juthatnánk el onnan, ahol most vagyunk, oda, ahol régen voltunk. – Elhúzódott tőle.

Draco elengedte a lábait, és a sarkára ült vissza.
– Na és? Befejezted ezt a beszélgetést? – kérdezte, megbántva és bosszúsan. A lány bólintott, ő pedig sóhajtott, majd felállt az ágyról, és visszaindult a szobájába. Amikor az ajtóhoz ért, visszafordult hozzá. A boszorkány még mindig őt nézte, a lábait a mellkasához húzva.

– Én is emlékszem az utolsó időugrásra. Azt mondtad, hogy azért voltál feldúlt, mert rájöttél, hogy az időutazás nélkül soha nem lettünk volna együtt. És ez több, mint amennyit az elmúlt hetekben hozzám szóltál. Miért mondod el neki, mit érzel, nekem pedig nem?

Nem meglepő módon hallgatott.
– És azt mondtam neked, hogy ez valószínűleg igaz, de hogy veled sokkal boldogabb vagyok az életemben, mint amennyire valaha is lehettem volna egy másik életben. Aztán megkérdeztem, hogy neked is így van-e. Emlékszel, mit válaszoltál? Mert én még mindig emlékszem.

A könnyek újra elkezdtek csorogni az arcán.
– Azt mondtad: Nem tudom. – Hermione továbbra is csendben nézett rá. Draco visszasétált az ágyhoz, és megállt, amikor elérte a lány oldalát. – Még mindig ez a válaszod?

A boszorkány megrázta a fejét, majd a térdére hajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Draco sóhajtott, és rátette a kezét a hátára. Lehajolt, és megcsókolta a feje tetejét, mielőtt visszament az ajtóhoz.

Draco ismét megállt az ajtóban. Ezúttal az ujjhegyeivel megragadta az ajtókeretet, és olyan erősen szorította, amennyire csak tudta, míg a keze meg nem fájdult. Legszívesebben addig ütötte volna, amíg az ujjpercei véresek nem lettek volna, de nem akarta megijeszteni Hermionét. Ránézett, és látta, hogy a lány őt figyeli, miközben a könnyek továbbra is ömlöttek az arcán.

– A válaszom ugyanaz, mint a tiéd – mondta rekedt hangon. – Az életem veled jobb, mint bárki mással, amit el tudnék képzelni.

– Még most is? Mert nem tűnsz túl boldognak.

A lány figyelmen kívül hagyta a kérdését.
– Szegd meg az első szabályt, Draco! Mondd meg! Túl fogjuk ezen tenni magunkat?

A férfi homlokát az ajtókeretnek támasztotta, és hosszú ideig gondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Csak te tudsz válaszolni erre a kérdésre. – Elfordította a fejét, hogy ránézzen. – Tudod, mit érzek. Én teljes szívvel benne vagyok, most már csak neked kell eldöntened, hogy te is így vagy-e vele.

A lány – ahogy várható volt – nem válaszolt, így Draco kényszerítette magát, hogy felálljon, végigmenjen a folyosón, és elmenjen a unalmas, csupasz falú hálószobába.

***

Ginny Potter

Ginny a karácsonyfát díszítette, míg James a padlón ült, és vidáman csapkodta a díszeket. Lehajolt, hogy ellenőrizze, az alsó díszekre tett Törhetetlen Varázslatok még mindig a helyükön vannak-e, majd Hermione felé fordult, aki koszorúkat fűzött, teljesen elmerülve a saját gondolataiban.

Olyan hihetetlenül szomorúnak tűnt, de nem akart Ginnynek semmit sem elárulni róla, bár Ginnynek jó sejtése volt, mi folyik itt.

– Na mindegy – folytatta Ginny, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, Hermione nem figyelt rá, – Parvati nagyon ideges amiatt, hogy karácsonykor fog szülni. És nem is hibáztatom. Senki sem akarja így tölteni a karácsonyát.

Hermione válaszul csak morgott.

– És Ron, ismered őt, ő csak attól fél, hogy a babának csápjai lesznek, mint az Óriás Tintahalnak.

– Ez kedves – mondta Hermione elgondolkodva.

– Hermione!

Megijedt, és végre Ginnyre figyelt.
– Mi van?

– Nem figyelsz rám. És mióta ideértél, végig így volt.

Hermione szomorúan bólintott, Ginny pedig meggyőződött róla, hogy James el van foglalva, majd odament Hermione mellé a kanapéra. Elhúzta a koszorút Hermione elől, és felé fordult. – Beszélgessünk, jó?

– Ööö, persze – válaszolta Hermione. – Hogy van James?

Ginny sóhajtott.
– Ő egy kisbaba, nincs semmi új. Mesélj magadról!

– Ó, ööö, rólam sem sok minden. A munka jól megy.

– Oké. És te és Malfoy? Hogy vagytok ti ketten?

– Ó, szintén jól. Merlinre, Hermione rettenetesen hazudott.

Ginny a kezét Hermione vállára tette, és anyját utánozva szigorú hangon így szólt:
– Hermione, ideje, hogy elmondd, mi folyik Malfoyjal.

Hermione hátrahúzódott, de Ginny szorosan fogta.
– Épp most mondtam, hogy Draco és én jól vagyunk.

– Nem rólad és Malfoyról kérdeztem, bár erre biztosan visszatérünk majd, mert tudom, hogy a vendégszobában alszik, és valószínűleg már hetek óta ott van. Malfoyról beszélek, és arról, hogy mi is az az „állapota”.

Hermione végül kiszabadította magát Ginny szorításából, és keresztbe fonta a karjait.
– Nem tudom, miről beszélsz.

– Ugyan már, nem vagyok hülye. Pár napja beugrottam hozzátok, miközben a szüleiddel voltál, és beszéltem vele. Nyilvánvalóan valami nem stimmelt. Máshogy nézett ki, és alig vetett egy pillantást Jamesre. Mikor hagyta volna ki valaha is a lehetőséget, hogy a karjába vegye?

– Már mondtam, betegek voltunk. Valószínűleg nem akarta továbbadni a betegséget.

– Hermione. Elég ebből. Tudom, hogy Harry már tudja, de nekem nem akarja elmondani. Azt mondta, ez a te titkod, amit neked kell elárulnod, de nyilvánvaló, hogy szükséged van valakire, akinek megnyílhatsz. Ez felemészt téged. Nem a saját kíváncsiságom miatt kérdezem. Segíteni próbálok neked, Hermione.

– Van Harry, akinek megnyílhatok.

– Tényleg? És beszéltél már Harryvel arról, mi folyik közted és Malfoy között? Nyilvánvalóan veszekedtek, és szerintem ennek köze van ehhez a nagy titokhoz. Szükséged van valakire, akivel beszélhetsz a kapcsolatotokról, és mindketten tudjuk, hogy Harry ebben nem lesz nagy segítség. Te olyan sokat segítettél, amikor nekem voltak problémáim, most itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet.

Hermione lehajtotta a fejét, és Ginny látta, ahogy egy könnycsepp a lábára hullik.
– Biztos, hogy nem csak azt fogod mondani, hogy ő nem elég jó nekem, és hogy eleve nem kellett volna hozzámennem?

– Ó, Hermione. – Ginny karját a barátnője vállára tette. – A te oldaladon állok, és ő a férjed. Csak akkor fogom szidni, ha tett valamit, amiért megérdemli, és az is csak a közelmúltban – tette hozzá.

Hermione átnézett Jamesre, aki még mindig a dísztárgyakkal volt elfoglalva.

– Nem fogja elmondani senkinek. Gyerünk, Hermione. Ki vele!

Ekkor Hermione végre elmesélte, mi folyik Malfoy-jal. És az őrület volt. Időutazás? Ginny minden elképzelése közül – még a legőrültebb forgatókönyvek közül is – az időutazás soha nem jutott eszébe. Miért is jutott volna? Mindenki tudta, hogy az összes időfordítót megsemmisítették. Nos, mindet, kivéve azt az egyet, ami most Malfoyban lakozik.

Ginny ezer és ezer kérdést akart feltenni, de azokat későbbre, ma este Harrynek tartogatta. Hermione végre beszélt, és Ginny tudta, hogy ideje visszatérnie a kapcsolati problémáira, mielőtt a barátnője újra bezárkózna.

– Szóval, min vitatkoztok? – kérdezte Ginny.

Hermione hatalmas sóhajt hallatott. Ginny elgondolkodott, mióta is tartotta vissza a lélegzetét. – Mindenről, és ugyanakkor semmiről. Akkor nem volt itt, amikor igazán szükségem lett volna rá, mert a múltban volt. És a múltbeli énje, aki itt volt helyette, olyan kegyetlen volt velem, mert nem akarta, hogy összeházasodjunk. És erőszakosan eszembe jutott, milyen szörnyű volt régen, és attól tartok, hogy valójában soha nem is kedvelt engem, csak azt a szeretetteljes jövőt szerette, ahová velem együtt folyton átugrott. Egy szerető feleséget és egy boldog házasságot akart. Nem engem.

– Mindannyian tudjuk, hogy a múltban nem kedvelt téged, de nyilvánvalóan meggondolta magát. Ahogy te is vele kapcsolatban.

– Nem is tudom. Úgy érzem, mindez elkerülhetetlen volt, és soha nem volt választásom. Eleinte ő volt a férjem, a mostani Draco, aki meglátogatta a múltbeli énemet, és barátságot kötött velem. Aztán találkoztunk ugyanabban az időben, és olyan gyorsan és könnyedén jöttünk össze, mert valahogy mindketten szerettük a másik jövőbeli változatát. De… másképp ez soha nem történt volna meg. Ez nem természetes, ugye?

– Na és, Hermione? Már nem akarod ezt csinálni? Gondolom, tudtad, mibe keveredsz.

– Én… nem is tudom. – Hermione habozott, majd visszanézett Jamesre, aki épp megpróbálta megenni az egyik dísztárgyat. Ginny elővette a pálcáját, és egy megnövelő varázslatot mondott a dísztárgyra, így az túl nagy lett ahhoz, hogy a szájába férjen, majd visszafordult Hermionéhoz.

– Bocs. Mit is mondtál?

Hermione sóhajtott.
– Csak olyan nehéz, amikor a múltból érkezik, és úgy néz rám, ahogy az iskolában tette. Az akkori időkből minden hirtelen visszatér, és nem tudok ugyanúgy nézni a Dracómra, amikor visszatér.

Ginny bólintott.
– Malfoy régen egy igazi barom volt, de az a férfi, aki most, még jobban szeret téged, mint azt te magad is gondolnád. Hermione zavartan nézett rá. – A szeme követ téged, ahogy mozogsz, tudtad ezt?

Hermione megrázta a fejét.

– És még akkor is, ha a szoba két különböző végében vagytok, úgy tűnik, mindig feléd fordul, hogy azonnal hozzád rohanhasson, amint szükséged van valamire.

Hermione felhorkant.
– Biztos vagyok benne, hogy csak azért van, hogy készen álljon egy gyors menekülésre. Néha még mindig kényelmetlenül érzi magát köztetek.

– Nem, nem erről van szó, hidd el. Beszélgetsz, aztán abbahagyod, hogy köhints, és ő máris odatart egy pohár vizet. Vagy látom, hogy épp felemelnéd a kezed, hogy megvakarj valamit, és egy pillanat alatt ott is van a keze, hogy megvakarja neked. Még soha nem láttam senkit, aki ennyire odafigyelne egy másik ember jólétére. És ezt egy friss anyuka mondja. Szóval talán korábban nem kedvelt téged, de most már érted él.

Hermione megrázta a fejét, de Ginny látta, hogy keményen gondolkodik. Mosolyogva hozzátette:
– Lefogadom, hogy ez a fajta odaadás a hálószobában is jól érvényesül.

– Ginny! – Hermione meglökte, Ginny pedig csak nevetett, és Hermione mély elpirulását megerősítésnek vette. – Próbálok itt valami komolyról beszélni.

Ginny vállat vont:
– Hogy lehetne ez nem komoly? Amúgy mit gondolsz arról, amit korábban mondtam? Egyáltalán észreveszed még ezeket a dolgokat? Ha attól félsz, hogy nem szeret téged, jobban oda kellene figyelned. Mert szerintem ezekből áll az igazi szerelem. A nagy, romantikus gesztusok szépek, de a kis dolgok tartják fenn a házasságot.

– Talán igazad van – ismerte el Hermione –, de… nem tudom, mit tegyek. Szörnyű veszekedéseink voltak, és most egyszerűen nem beszélünk egymással. Többször is szinte könyörgött, hogy mondjam el neki, mi a baj, de soha nem tudom kimondani a szavakat.

– Amikor ez történik, kire gondolsz? Arra, aki volt, vagy arra, aki most?

Hermione sokáig gondolkodott rajta.
– Arra, aki volt. Olyan régóta próbálom figyelmen kívül hagyni azt a szörnyű embert, de most nem tudom kiverni a fejemből.

– Gondolod, hogy valamilyen szinten azért nem beszélsz a te Malfoyoddal, hogy megbüntesd a másikat azért, hogy annyira megbántott téged az iskolában?

Hermione vállat vont, és a kezébe hajtotta a fejét.

Ginny magához ölelte.
– Rájöttél már, hogy valójában mi miatt veszekedtek?

– Mi?

– Tudod, mint nálam és Harrynél. Voltak dolgok, amikről azt mondtuk, hogy azok miatt veszekszünk – hasonlóak azokhoz, amiket te is említettél korábban –, aztán ott vannak a mögöttes bizonytalanságok, amik valójában táplálták a vitáinkat. És amíg azokat nem hoztuk napvilágra, nem tudtuk tisztázni a helyzetet.

Hermione Ginny mellkasához hajtotta a fejét, és bólintott.

– Szóval, mi miatt veszekedtek valójában?

Hermione elhúzódott, és elgondolkodva rágni kezdte az ajkát. Egy idő után Ginnyre nézett.
– Arra vársz, hogy ténylegesen válaszoljak erre?

– Nem, ez retorikai kérdés volt. De derítsd ki magadnak! Ez az első lépés. Aztán beszélned kell vele. Nehéz és fájdalmas lesz, de ha egyszer túljutsz rajta, sokkal jobban fogod érezni magad. Hidd el, én is átéltem már.

hozzászólások: 0