42. fejezet

Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan reggel, amikor arra ébredsz, hogy hiányzom neked. Hogy valami esemény az életedben végre megtanít téged arra, mennyit érek. És hogy vágyakozás fog eltölteni, amikor eszedbe jut, milyen kedves voltam hozzád.

Amikor eljön ez a nap, remélem, keresni fogsz. Remélem, olyan meggyőződéssel fogsz keresni, amire mindig is vágytam, de amit soha nem kaptam tőled. Mert azt akarom, hogy megtalálj. És remélem, te leszel az, aki megtalál.

-Lang Leav



Jelen idő: 2005. augusztus / Draco ideje: Megegyezik a jelen idővel

Hermione Granger-Malfoy

Hermione egy verseskötetet olvasott, hogy elterelje a figyelmét Dracóról és a kivonó bájitalról, de nem sikerült.

Bárki megmondhatta volna neked, hogy abban a pillanatban, amikor beléptél az életembe, már nem az a személy voltam, aki korábban.

Hogyan is gondolhatna egy ilyen sor másra, mint Dracóra? Mindketten teljesen átalakították a másikat a rövid együttlétük alatt. Megpróbálta nem gondolni arra, milyen ember lenne, ha ő meginná azt a bájitalt. Visszatérne-e ahhoz a bizonytalan boszorkányhoz, aki úgy érezte, sehova sem tartozik?

Mély levegőt vett, és lapozott. A következő vers könnyeket csalt a szemébe.

Amikor régen felnéztem, csak az eget láttam;

és minden dalt, amit énekeltem, úgy énekeltem, hogy nem tudtam, miért.

Minden, amit éreztem és gondoltam, csak úgy volt;

soha nem te voltál az – amíg végül csak te maradtál.

A könyvet a falhoz vágta. Csámpás tiltakozásképp nyávogott, majd áthelyezte magát, mielőtt újra az ágyra feküdt volna. Hermione az éjjeliszekrényen fekvő újságért nyúlt, és inkább azt kezdte el olvasni, de a szeme folyton a földön nyitva fekvő verseskönyvre vándorolt.

Soha nem te voltál az – egészen addig, amíg nem maradt más.

A szavak visszhangoztak Hermione fejében. Ez volt az egyik azok közül a sok verssor közül, amelyeket fiatalabb korában mindig is csodált, de soha nem értett meg teljesen, amíg el nem kezdett Dracóval járni. Vajon a másik életében is meg fogja érteni ezeket a verseket?

Amikor újra az újságra összpontosított, egy érzelgős gondolat jutott eszébe. Olyan dolog volt, amire Draco felhúzta volna a szemöldökét, de titokban imádta volna. Mivel ő nem volt itt, hogy elmondhassa neki, úgy döntött, inkább Csámpásnak mondja el.

– Draco előtt, azt hiszem, az életem inkább olyan volt, mint ez az újság. Minden biztonságos volt, és voltak tények, de nem sok érzelem. Aztán az életem Dracóval olyan volt, mint az a verseskötet. Gyönyörű, de egyben szívszorító is, drasztikus ingadozásokkal a látványos szerelem és a hihetetlen fájdalom között.

– Ez csak az élet, Hermione. A maga hullámvölgyeivel. – Draco egyszer ezt mondta neki. A jövőből jött. Most már tudta, melyik „völgyekre” utalt.

– Igazán gyönyörű élet volt, Csámpás, de azt hiszem, pár nap múlva el fogom felejteni.

Talál majd valami hasonlót egy másik korszakban? Vajon ő és Draco újra megtalálják egymást, vagy ez tényleg a vég?

Az élet értelme az, hogy véget ér.

A vers hirtelen eszébe jutott. Ez is egyike volt azoknak a szakaszoknak, amelyeket mindig is érdekesnek tartott, de soha nem értett meg teljesen – egészen mostanáig. Azok a szavak igazsága úgy csapta meg, mint egy gurkó.

A papírt az ágyra csapta, majd hirtelen felpattant, amivel ismét megijesztette Csámpást.
– Bocs, Csámpi, de haza kell mennünk. Tévedtem. Azt hittem, meg kell mentenem Dracót, és jobb életet kell biztosítanom neki. De ez az élet is elég.

Hermione elkezdte a holmijait a táskájába dobálni, miközben összefüggéstelenül motyogott Csámpásnak.

– Kiszabadulni… hülye terv… az ő döntése… a francba… – Hirtelen abbahagyta. Mit csinál? Visszajöhet a holmijáért. Hermione meghallotta a hoppanálást jelző reccsenést, és berohant a nappaliba.

Blaise morcosan nézett rá.
– Mondtam, hogy menj el.

– Elvette?

Blaise bólintott, és Hermione szíve a torkába ugrott, de vett néhány mély levegőt. Az idővonal még nem ért véget. A bájitalnak napokba telik, mire hatni kezd. Szerencsére rengeteg semlegesítő bájital volt a házban, köszönhetően a Lucius iránti korábbi gyanújuknak.

– Igazad volt, Blaise. Soha nem kellett volna elmennem. Visszamegyek – mondta sietve.

Blaise a kanapéhoz dőlt, és keresztbe fonta a karjait.
– Túl késő. Mondtam, hogy már bevette a bájitalt.

– Azt hiszem, vissza tudom fordítani a hatását – magyarázta Hermione. – Az a tény, hogy még mindannyian ebben az idővonalban vagyunk, azt jelenti, hogy még nem késő.

– Hát, jó neked – gúnyolódott. – Adhatnának neked még egy Merlin-rendet.

– Megértem, miért haragszol rám, és minden, amit mondtál, igaz volt. De én… én csak meg akartam menteni az életét.

– Mi változott?

– Eszembe jutott, hogy az élet többről szól, mint pusztán arról, hogy élünk.

Hermione odalépett Blaise-hez, és rátette a kezét a karjára.
– Azt mondtad, minden boszorkány elhagy minket, de tévedtél. Vannak szörnyű boszorkányok, mint az anyád és azok a ribancok, akiket ide-oda hurcolászol. De mások, mint én és Daphne, hűségesek vagyunk. Elkövettem egy hibát, ennyi az egész. És Daphne… ő nem tett semmi rosszat.

Blaise szemében szomorúság villant. Elfordította a fejét tőle, de nem lépett ki a karjaiból.
– Na és? Te és Draco végül is egymásnak vagytok teremtve? Mi értelme van ennek? Tényleg így alakul a történetetek? Egy hosszú, nehéz út, hogy egymásra találjatok, pár év boldogság, amit jókora fájdalom kísér, aztán egy korai halál?

Amikor újra ránézett, szemei könnyekkel teltek meg. A lány átölelte, bár a férfi mereven állt a karjaiban.

– Talán így alakul a mi történetünk is. Vagy talán nem is rólunk szólt. Talán csak mellékszereplők vagyunk valaki más szerelmi történetében. Szerintem csak ki kell hoznod a legtöbbet abból, amit kaptál.

Hermione halványan elmosolyodott rá, majd egy lépést hátralépett, és hazateleportált.

Amikor Hermione megérkezett a házba, hallotta a nappaliból a tévé hangját. Berohant, és az ajtóban megdermedt, amikor meglátta Dracót a kanapén ülni. Úgy nézett rá, mintha nem is létezne. Mielőtt bármelyikük is szólhatott volna, Daphne felállt, odasétált Hermionéhoz, és eltakarta előle Dracót.

– Visszajöttél – mondta Daphne kegyetlen hangon.

Hermione Daphne mellett Dracóra nézett, aki még mindig a kanapén ült, de egyetlen szó sem jött ki a száján abból, amit mondani akart.

– Annyira dühös vagyok rád, Hermione – folytatta Daphne. – Nem tudom eldönteni, hogy pofon vágjalak-e, vagy öntsek-e egy pohár vizet az arcodba.

Draco felállt, és kikapcsolta a tévét. Amikor Hermione és Daphne mellé ért, kezeit Daphne karjára tette, és gyengéden a folyosó felé tolta.

– Köszönöm, Daphne. Most kérlek, hagyj minket magunkra.

Daphne felhorkant, majd Draco felé fordult.
– Ha el mer újra menni, jöjj át Hop-porral. És te – gúnyolódott Hermionéra. – Ez még nem ért véget. – Utoljára még egyszer megsemmisítő pillantást vetett Hermionéra, mielőtt eltűnt.

Hermione lehajtotta a fejét, és azon tűnődött, mennyire viselkedhetett rosszul Draco, hogy Daphne ennyire dühös lett. Draco az ujját az állára tette, és gyengéden felemelte a fejét. A szeme nem haraggal volt tele, mint Daphne-é, hanem aggodalommal.

– Azt hittem, soha többé nem látlak.

Hermione a homlokát a férfi mellkasára hajtotta, és sírni kezdett.
– Draco, én… – próbált beszélni a könnyei között, de ismét egyetlen szó sem jött ki a száján abból, amit mondani akart.

Draco hátratolta a lányt, és megnyugtatóan bólintott.
– Nem kell magyarázkodnod – mondta kedvesen. – De valahogy elloptad a húzásomat. Nekem kellene kiborulnom és elmenekülnöm.

A lány elmosolyodott, és az ujjával elkezdte megtörölni a szemét.
– Azt hiszem, végül is egy kicsit egymásra hasonlítunk.

A férfi szorosan magához ölelte, és a lány végre úgy érezte, visszatért oda, ahová tartozik.
– Köszönöm, hogy eljöttél elbúcsúzni – suttogta. Hermione elhúzódott tőle.

– Nem! Ez nem erről szól. – A konyhába rohant, és elővett a szekrényből egy ismerős zöld üveget. – Soha nem kellett volna odaadnom azt a bájitalt Blaise-nek. Talán végül ezt fogjuk tenni, de ezt a döntést együtt fogjuk meghozni. – Kezével végigsimította a férfi arcát. – Azt hittem, az én feladatom megmenteni téged, de tévedtem. Az én feladatom az, hogy melletted legyek. Kérlek, bocsáss meg, hogy egy időre elfelejtettem ezt.

A férfi megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Mi van veletek, griffendéleseknek, és ezzel a megszállottsággal, hogy mindenkit meg akartok menteni?

Hermione letette a bájitalt a pultra.
– Beveszed ezt?

Hosszan nézte a férfit, majd visszanézett rá.
– Biztos vagy benne? Tudom, hogy neked nehezebb, hiszen te leszel az, aki itt marad, amikor meghalok.

– Ahogy mondtam, ez még nem végleges. De nem akarom, hogy most véget érjen. Szóval kérlek, vedd be ezt. – Felvette a fiolát, és felé nyújtotta, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi elvette tőle, és egy hajtásra kiitta.

Amikor Draco az üres fiolát a pultra tette, csend lett közöttük, egyikük sem tudta, mit mondjon. Egy idő után Hermione megkérdezte:
– Arra gondolsz, hogy inkább megpofozz, vagy egy pohár vizet önts rám?

Draco magához húzta a lányt, és lehajolt, hogy megcsókolja a feje tetejét.
– Nem hiszem, hogy szabadna megütnöm egy boszorkányt – mondta komolyan –, és a víz… nos, nem vagy olyan csinos, amikor vizes vagy, szóval inkább kihagyom.

Hermione elmosolyodott, és felnézett rá.
– Másképp beszélsz, amikor együtt zuhanyozunk.

– Nem a nedves rész tetszik, hanem a meztelen.

Hermione egyszerre nevetett és sírt, majd a mellkasához hajtotta a fejét. Draco még közelebb húzta magához, és a fülébe suttogta:
– Örülök, hogy itthon vagy, Hermione.


***

Daphne Greengrass

Amikor Daphne elhagyta Draco házát, egyenesen Blaise lakásába ment. Ki akarta adni a gőzt a Hermione iránti frusztrációja miatt, és tudta, hogy Theo csak megvédené őt. Blaise soha nem kötődött különösebben Hermionéhez; ő meghallgatná.

Amint belépett az ajtón, máris dühöngeni kezdett.
– Meg tudnám ölni azt a boszorkányt. Hogy meri elhagyni őt, aztán pár nap múlva úgy felbukkanjon, mintha mi sem történt volna. És ő visszafogadta! Valószínűleg tudta, hogy így lesz. Olyan erős hatalma van rá.

Amikor Daphne felnézett Blaise-re, az a kanapénak dőlt, és furcsa kifejezéssel nézte, ahogy a lány fel-alá járkál a szobában.

– Mi van? – kérdezte. A férfi odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Költözz be.

– Mi? – Daphne hátralépett, de Blaise szorosan fogta a kezét.

– Szeretlek, és te is szeretsz engem, szóval hagyjuk a baromságokat. Gyere, költözz hozzám! Már így is túl sok időt pazaroltunk el. Tudom, hogy egy seggfej vagyok, de valamiért úgy tűnik, neked ez nem gond. És megpróbálok változni. Csak… csak azt akarom, hogy itt legyél, mindig, és úgy nézz rám, mint… igen, így. – Megállt, hogy vigyorogjon, és Daphne rájött, hogy épp a „te egy idióta vagy” arckifejezését vágja rá.

Elengedte a kezét, és az ablak felé fordult.
– Te nem szeretsz engem, Blaise. Csak le vagy törve Draco híre miatt, és vigaszt keresel. De én nem vagyok az egyik ribancod.

A férfi mögé lépett, és a karjára tette a kezét.
– Nem, Daphne, te sokkal több vagy, mint azok az üresfejű boszorkányok.

Daphne fontolóra vette, hogy engedjen-e neki, csak ez egyszer. Megvigasztalhatnák egymást. Nyilvánvalóan mindketten szenvedtek. De nem, túl fájdalmas lenne, ha elkerülhetetlenül újra szakítanának. Azt mondta, szereti őt, de Daphne nem volt teljesen biztos benne, hogy Blaise képes lenne erre.

Kiszabadította magát a szorításából, és amikor megfordult, hogy szembe nézzen vele, az őszinteség az arcán váratlanul érte. Majdnem meggondolta magát.

– Sajnálom, Blaise – suttogta, miközben a kezét a férfi szívére helyezte. – Mindketten szenvedünk, de belevetni magunkat egy kapcsolatba nem a megoldás.

A szeme megtelt könnyekkel, ami még inkább megerősítette a gyanúját, hogy ez a szerelmi vallomás inkább Draco halála miatti szomorúságáról szólt, mint róla. Megcsókolta az arcát, majd a kandalló felé fordult, és ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer hátranézzen, mielőtt Hop-porral hazatért.

Amikor Daphne visszaért a Greengrass-birtokra, néhány pillanatra megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét, majd lassan elindult a hálószobája felé. A folyosó felénél járt, amikor hallotta, hogy valaki a háta mögött a nevét kiabálja. Megfordult, és látta, hogy Blaise áll a folyosón.

– Azt mondtam, nem, Blaise – mondta szigorú hangon.

Blaise gyorsan áthidalta a köztük lévő távolságot.
– Tudom, de nem hallgattál végig.

Daphne sóhajtott. A férfi szemében látszó eltökéltségből tudta, hogy addig nem hagyja békén, amíg el nem mondja, amit akar.

– Jól van, mondd el, mit akartál mondani.

– Tényleg szeretlek, és nem csak azért, mert szomorú vagyok.

– Hogy lehetsz benne biztos, Blaise?

Blaise sóhajtott, elfordította a tekintetét, majd a falon lógó portrét bámulva így szólt:
– Január óta nem feküdtem le senkivel.

– Azt hiszed, hülye vagyok? Két nappal ezelőtt láttam, hogy egy vörös hajú boszorkánnyal mentél haza!

Amikor Blaise a szemébe nézett, nem tűnt bűnösnek, mint aki hazugságon kapott, hanem zavarban volt.
– A fejemben az járt, hogy el kéne hívjalak randira, de tudtam, hogy mielőtt beleegyeznél, hogy bármit is kezdj velem, valamilyen bizonyítékot akarsz majd, hogy komolyan gondolom. Szóval abbahagytam a kurvákkal való lefekvést, de…– sóhajtott, és ismét elfordította a tekintetét tőle.

– Nem tudok egyedül aludni, ezért még mindig behívom őket, de nem fekszem le velük. – Daphne megdöbbent. Ha ez hazugság volt, akkor hihetetlenül merész, hiszen neki nagyon könnyű lenne ellenőrizni.

– De nem ezért tudom, hogy szeretlek – folytatta.

– Tényleg nem? – suttogta a lány. Blaise egy lépést tett felé, és tenyerével körülvette az arcát.

Komoly hangon folytatta:
– Azért tudom, mert most sírni szeretnék, és ahelyett, hogy eltaszítanálak, csak meg akarlak ölelni

Könnyek szöktek Daphne szemébe. Még soha nem hallotta Blaise-t ilyen őszinte és kedves dolgot mondani. Blaise mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

– És azért tudom, hogy szeretlek, mert épp most láttam Hermionét, és ő valami nagyon buta és érzelgős dolgot mondott, és én csak arra tudtam gondolni, hogy el akarom mondani neked, hogy együtt nevethessünk rajta.

– Hermione veled volt?

– Igen. Nálam maradt. Később kiabálhatsz velem, amiért megengedtem. Most épp van egy kis dolgom.

Daphne bólintott, de felhúzta a szemöldökét, hogy Blaise tudja: nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

– Mennyire volt hülyeség, amit mondott? – kérdezte mosolyogva.

– Nagyon. – Blaise elmosolyodott, és a kezét a lány csípőjére tette. – Kérlek, adj egy esélyt!

Daphne hosszú ideig nézte őt. Ez most valódi volt? Már olyan régóta akarta, hogy Blaise tegyen valami ilyesmit, de most, hogy végre megtörtént, nem tudta, mit tegyen. Mit mondana Draco? Valószínűleg valami érzelgőset. Biztosan szóba kerülne benne, hogy kockáztatni kell, még ha fáj is, ahogy ő tette Hermionéval. De nézd csak meg, hogyan hálálta meg neki Hermione.

A lány hátralépett, és Blaise leengedte a kezeit.
– Félek, Blaise – mondta a padlóra nézve –, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg szeretsz-e.

A férfi felé lépett, és felemelte az állát, sötét szemei intenzíven ragyogtak.
– Én is félek, Daphne. – Amikor meglátta a félelmet és a bizonytalanságot a férfi szemében, ami annyira hasonlított az ő érzéseihez, úgy döntött, hogy ad neki egy esélyt. Mert ha nem most, akkor mikor?

Daphne azon tűnődött, vajon látszott-e a döntése a szemében, mert hirtelen Blaise mosolygott. – Ébren és álmomban is csak rád gondolok – mondta, szemei most már ragyogtak –, és egyszer azt mondták nekem, hogy ez a szerelem.

Kezét a férfi nyaka mögé fonta.
– Bárki is mondta ezt, nagyon okosnak tűnik.

– Ó, az is. De gonosz is – megcsókolta az arcát. – És felületes – megcsókolta a másik arcát. – Manipulatív – megcsókolta a szája szélét –, és parancsolgató… – A lány ellökte magától, mielőtt a férfi újra megcsókolhatta volna.

– Ha tényleg azt akarod, hogy beleegyezzek, hogy hozzád költözzek, akkor ezeknek a jelzőknek jobb, ha pozitívvá válnak.

A férfi ajkaival elfoglalta a lány száját, és a lány belehajolt a csókba. Mielőtt hagyta volna, hogy elolvadjon benne, eltolta magát, és komolyan ránézett.
– Nem vagyok ribanc, Blaise. És nem is csak egy meleg test, ami megakadályozza, hogy éjszaka magányosnak érezd magad.

– Tudom – mondta lágyan.

– És abban a pillanatban, hogy úgy kezel, mintha az lennék, elmegyek.

– Gondoltam.

– És ha kiderül, hogy ez a sztori arról, hogy nem kefélsz ribancokkal, csak kitaláció volt, akkor vége.

Bólintott, és visszamosolygott rá.
– Van még valami?

– Azt hiszem, tartozol nekem néhány pozitív jelzővel, és semmi olyat, ami a külsőmre vonatkozik – tette hozzá figyelmeztető hangon.

– Rendben. Most kefélhetünk, vagy azonnal akarod azokat a jelzőket? – Odahajolt hozzá, és megállt, amikor a szája pár hüvelykre volt az övétől.

Daphne gyorsan megcsókolta, majd az ajkára mosolygott.
– Pár percig csókolózhatunk, aztán akarom azt a listát.

– És hol tartunk…

– Utána szexelni. De csak ha a listád jó, és nem itt a folyosón.

– Rendben. – Blaise újra csókolni kezdte, miközben a falhoz nyomta. A kezei mindenhol ott jártak: belegabalyodtak a hajába, megragadták a fenekét, megszorították a derekát, megfogták az egyik mellét, végigsimították a ruhája szegélyét, majd felkúsztak a lábán. Mintha a lehető leggyorsabban újra meg akarná ismerni a testét.

Blaise elkezdte nyalogatni a nyakát, Daphne pedig hátravetette a fejét a falnak, alig érezve a fájdalmat. Alacsony nyögést hallatott, és mielőtt feleszmélt volna, mi történt, Blaise egyik keze már a bugyijában volt, a másik pedig az egyik mellét szopogatta. Az istenek, de jól csinálta.

Daphne kezeit az arcára tette, felemelte a fejét, és szigorú pillantással nézett rá.
– Mi van? – vonta meg a vállát. – A csókolózás egy tág fogalom.

Két ujját belecsúsztatta, és Daphne alig tudta visszafogni a vágyat, hogy megharapja az ajkát. – Van egy vendégszoba két ajtóval arrébb… – balra hajtotta a fejét. – De előbb…– Blaise még mindig mozgatta az ujjait benne. Túl jó érzés volt ahhoz, hogy megkérje, hagyja abba.

Előrehajolt, és beleharapott a fülcimpájába.
– Készen állsz a listára?

– Meggondoltam magam – mondta lihegve. – Inkább azt akarom, hogy mutasd meg, mennyire szeretsz.

Blaise gonosz mosolyt villantott rá, és Daphne tudta, hogy bajban van. Kihúzta az ujjait belőle, gyorsan megcsókolta a ruhájából még mindig kilógó mellét, majd egy gyors mozdulattal felkapta, és elindult velük a hálószoba felé.

– Ez remek ötlet, szerelmem.

Daphne undorodva eltorzította az arcát.
– Becéző szavak? Komolyan, Blaise? Ugye nem leszünk olyan pár?

A férfi gúnyosan ránézett.
– Csak vicc volt, de most, hogy tudom, mennyire utálod, marad.

Daphne karjait a férfi nyaka köré fonta, és megcsókolta az állát.
– Oké, édesem – suttogta, amiért gúnyos mosolyt kapott. – Csináld, amit akarsz.

***


Draco Malfoy

Azon az éjszakán Draco és Hermione nem beszéltek többet az időhurok végéről. Ehelyett az egymástól távol töltött hétről beszélgettek, miközben együtt feküdtek az ágyban. Elmesélte neki, hogyan „zsarolta” Blaise-t, amit ő nagyon viccesnek talált. Draco már tudott arról, hogy Blaise féláron fizet a lakásért, és ő volt az, aki ezt először elmondta Hermionénak.

Elmesélte neki a beszélgetését Theóval, Blaise-szel és Daphne-val, és hogy hogyan reagáltak mindannyian a hírére. Hermione még tizenkétszer bocsánatot kért azért, hogy elment, végül Draco megkérte, hogy hagyja abba, mert már túlzásba fordult.

Ezután Draco bocsánatot kért azért, hogy megszegte az egyezségüket, és megcsókolta őt a múltban, de elmagyarázta, hogy egy része úgy gondolta, csak hallucinált. Hermione megnyugtatta, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ő tett, majd újra bocsánatot akart kérni, de Draco a kezét a szájára tette.

Ezt követően csendben feküdtek, hallgatták egymás lélegzetvételét, majd végül elaludtak. Másnap reggel mindketten sokáig aludtak, ami nem volt jellemző rájuk. Draco úgy vélte, hogy a távollétük alatt annyira keveset aludtak, hogy most pótolniuk kellett az alváshiányt.

Most a vendégszoba ágyán ültek, összekulcsolt kézzel a falon lévő idővonalat nézték. Draco sóhajtott.

– Azt hiszem, már tudjuk, mi volt az oka annak a sok szomorúságnak és sírásnak.

Hermione mellette nevetni kezdett. Amikor Draco felé fordult, a lány bocsánatkérően megrázta a fejét.

– Tudom, hogy nem kéne nevetnem, de már annyira elegem van a sírásból.

Draco bólintott, és magához húzta a lányt, miközben újra a fal felé fordultak.

– Megmutatnád az elmosódott részeket? – kérdezte Hermione. – Most szeretném látni őket.

Draco felemelte a pálcáját, és feloldotta az elrejtő varázslatot, majd kitörölte az összes már megtörtént időugrást. Csak három maradt.

2005. november – Első emlékezet-törlés / 2002. november – Beszélgetés a halloweeni bál után

2006. február – Séta Londonban / 2000. március – Czikornyai és Patza

2006. március – Első időugrás / 2000. január – Draco Luciusszal

– Meséld el, mi történt az első időugrásodkor – mondta Hermione halkan.

Amikor Draco megszólalt, hangja monoton volt. Igyekezett kordában tartani az érzelmeit, hiszen ő is, akárcsak Hermione, már elege volt a sírásból.

– Ebben a házban jelentem meg, és amikor megláttál, sírva fakadtál. Biztosan tudtad, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Aztán… – Elhallgatott, hogy mély levegőt vegyen. – Aztán mondtál valami gyönyörűt, amit nem árulok el neked, de amire azóta sokszor gondoltam. Elmentem a lakásomba, ott láttam Blaise-t, és azonnal elmentem, majd a hálószobámba mentem a Malfoy-kúriában. Körülbelül egy órát voltam ott, mielőtt visszatértem a saját időmbe.

Hermione megszorította a kezét, miközben a falat fürkészte, és intenzíven gondolkodott.
– Mennyire volt fontos? – kérdezte óvatosan.

Draco pontosan tudta, mire céloz a lány. Sóhajtott, és elfordította a tekintetét tőle.
– Azon tűnődsz, hogy az a pillanat nélkül is sikerült volna-e. A te idővonalad az utolsó előtti ugrás után teljes. Arra vagy kíváncsi, hogy elég lesz-e, ha ott állítjuk meg.

A szeme sarkából látta, hogy a lány bólint, de ő továbbra is a falat nézte.

– Annyi alkalom volt az elején, amikor a határán álltam, hogy elforduljak tőled. Az az időugrás a nászútunkra, amikor végre elhatároztam, hogy nem fogok többé veszekedni veled, valahányszor a jövőbe mentem. Az a nap, amikor szembesítettél a csókkal, és el kellett döntenem, hogy követlek-e, miután elrohantál. Amikor felajánlottad, hogy segítesz a kutatásban.

– Minden ilyen alkalommal visszagondoltam arra az első időugrásra és arra, amit akkor mondtál nekem. Anélkül… – felé fordult, hogy ránézzen – nem hiszem, hogy egyáltalán összejöttünk volna.

A lány bólintott, és lehajtotta a fejét. Néhány könnycsepp hullott az ölébe.
– De hajlandó vagyok kockáztatni – tette hozzá sietve. – Ha azt akarod, hogy megigyam azt a bájitalt a februári időugrás után, megteszem. Talán elég lesz ahhoz, hogy végül együtt legyünk.

Hermione csendben maradt, miközben átgondolta a szavait, majd felállt, és az éjjeliszekrényhez ment. Kivette onnan az időutazós jegyzetfüzetét és egy tollat, majd visszasétált az ágyhoz. Hermione letépett egy darab pergament a füzetből, majd kettéhasította, és az egyik felét Dracónak adta. A férfi átvette a papírt, és figyelte, ahogy a lány valamit ír a saját felére, majd félbehajtja. Hermione átadta neki a tollat.

– Kijövök a szobából. Gondold át alaposan, mit akarsz valójában itt tenni, anélkül, hogy az én döntésem miatt aggódnál. Ha ez teljesen rajtad múlna, bevennéd a bájitalt, vagy hagynád, hogy a dolgok a maguk útján alakuljanak?

Elvette a tollat, amit Hermione felé nyújtott.
– Te már leírtad a sajátodat?

Hermione bólintott, és az ajtóhoz ment. A szíve megdobbant a gondolatra, hogy a lány ismét elhagyja őt. Hermione mintha észrevette volna, és máris visszatért mellé, megcsókolta az arcát.

– Nem megyek sehova. Pont az ajtó másik oldalán leszek. Csak nem akarom befolyásolni a döntésedet.

– Mi van, ha nem értünk egyet?

A lány vigyorgott.
– Akkor vitatkozunk; ez az egyik kedvenc időtöltésünk.

Amikor Hermione becsukta az ajtót, Draco azonnal írni kezdett. Már néhány nappal ezelőtt, amikor megcsókolta a múltbeli Hermionét, eldöntötte, mit akar. Amikor kevesebb mint egy perc múlva megjelent a folyosón, a lány meglepődött, hogy látja.

– Úgy volt, hogy alaposan átgondolod.

Draco vállat vont.
– Te nem tetted.

– Én már tudtam, mit döntök.

– Én is tudtam a sajátomat. – Odanyújtotta neki az összehajtott papírját, és a lány is átadta neki a sajátját.

– Készen állsz? – kérdezte a lány, kissé idegesen.

Mielőtt elszállt volna a bátorsága, kinyitotta a papírját. Három szó volt ráírva a lány piszkos kézírásával: Minket választom.

– Biztos vagy benne, Draco? – kérdezte a lány, miközben lenézett a férfi cetlijére, amelyen egyszerűen csak ez állt: Hermione. – Az életedről beszélünk.

Az ujjperceivel végigsimította a lány arcát, majd magához húzta, hogy megcsókolja.
– Nem akarok olyan életet élni, amiben te nem vagy benne.

A boszorkány arca elkomorodott. Draco káromkodott, amikor rájött, hogy pontosan ezt kell majd tennie a lánynak, miután ő meghal.

– A francba. Neked ez sokkal nehezebb lesz. Biztos vagy benne? – Felemelte a cetlijét. – Még azt sem fogod tudni, miről maradsz le.

– Lehet, hogy itt nem fogom tudni – a fejére mutatott –, de itt majd tudni fogom. – A kezét a szívére tette.

Draco megrázta a fejét.
– Ez undorítóan érzelgős volt.

A boszorkány vigyorgott.
– Imádod.

Magához húzta a lányt, és újra megcsókolta. Soha nem akarta elengedni, de tudta, hogy hamarosan kénytelen lesz rá.


***


Hermione Granger-Malfoy

– Talán el kéne mondanom apámnak, hogy nem fog pár napon belül meghalni – mondta Draco, miközben ebédeltek. – Megbeszéltem, hogy ma este a kastélyban vacsorázunk. Akkor is elmegyek, és elmondom neki, mit döntöttünk.

– Hadd csináljam én!

– Nem.

– Komolyan, szerintem nekem kellene. Én voltam az, aki eleve belement az ő hülye tervébe, és én akarom elmagyarázni, miért nem tudtam végigcsinálni.

Draco olyan pillantást vetett rá, amilyet akkor szokott, amikor mérlegeli, érdemes-e vitatkozni vele, vagy inkább engedjen. A lány élesebbé tette a tekintetét.

– Rendben, akkor együtt megyünk.

– Nem, egyedül akarok menni.

– Kizárt dolog.

– Ő nem veszélyes, Draco. És ha ott vagy, ő és én nem fogunk tudni őszintén beszélni.

Draco sóhajtott, és dühösen a tányérjára meredt.
– Nincs értelme veled vitatkozni, ugye?

Hermione felállt, a mosogatóba tette a tányérját, majd a szalon kandallója felé indult.
– Most már mész? – kérdezte Draco riadtan.

– Miért ne? Hétvége van, szóval valószínűleg ott lesz. És talán sikerül meghívást szereznem vacsorára.

– A szüleimmel akarsz vacsorázni?

– Igen.

– Hazug – vádolta meg.

Hermione vállat vont.
– Igazad van. Szörnyen hangzik. De te ott leszel, és én is ott akarok lenni. – Megfordult, és a kandalló felé indult, de mielőtt felvette volna a Hop-port, megállt. – Bejuthatok a védelmi varázslatok mögé nélküled is?

Draco magában vigyorgott.
– Hoppanálhatsz, ha akarsz. A ház családtagként ismer fel téged.

– Ó. – Hermione nem volt biztos benne, mit jelent ez. De nem bízott a hoppanálásban, mivel nem ismerte túl jól a házat. Felkapott egy kis Hop-port, és a lángokba dobta, majd azt mondta: „Nappali, Malfoy-kúria” mielőtt belépett a kandallóba.

Amint kilépett a lángokból, egy idősebb női házimanó várta már. A házimanó úgy tűnt, családtagként ismeri fel, és „Úrnőnek” szólította. Felajánlotta, hogy hoz Hermionénak teát, vagy elveszi a köpenyét, majd riadtan vette észre, hogy Hermione nem is visel köpenyt. Hermione úgy vélte, a házimanó nem szokott hozzá olyan laza öltözékű emberekhez, mint ő.

Hermione megkérdezte a házmanótól a nevét (Wispy volt a neve), majd udvariasan megkérdezte, hogy Lucius otthon van-e. Amikor Wispy megerősítette, hogy a dolgozószobájában van, Hermione megkérdezte, hogy vezetné-e az utat, mivel beszélnie kell vele.

Wispy szemei ijedten tágra nyíltak.
– Nekünk nem szabad látogatókat vinni a Mester dolgozószobájába. Nekünk a vendégeket a szalonban kell várakoztatnunk, Asszonyom.

– Ó, igaz. – Hermione elindult a folyosó túloldalán lévő szoba felé. – Itt fogok várni, de megkérhetném, hogy mondja meg neki, hogy itt vagyok, és beszélni szeretnék vele?

Wispy elgondolkodott ezen, valószínűleg azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem ütközik-e ez Lucius korábbi parancsaival, majd bólintott, és eltűnt a szem elől.

Hermione leült egy világoskék székre az ablak mellett. Megpróbálta kigondolni, mit fog mondani, miközben várta, hogy Lucius megérkezzen.

Amikor Lucius megjelent az ajtóban, nem tűnt meglepettnek, hogy meglátta. Lassan besétált a szobába, és néhány lépésre megállt tőle, majd szokatlanul kedves hangon megkérdezte:
– Nem szeretnél átmenni egy másik szobába?

Hermione eleinte zavarba jött, de aztán rájött, mire gondol. A szalonban voltak, ahol megkínozták. Alig vette észre. Megrázta a fejét, majd elfordította a tekintetét, és az ölére nézett.

– Régen az volt életem legrosszabb napja. De már nem az.

Lucius leült a vele szemben lévő kanapéra. Hallgatott, valószínűleg arra várva, hogy a lány szólaljon meg elsőként. Hermione mély levegőt vett, majd újra a férfi hideg, szürke szemébe nézett.

– Nem tudtam megtenni. Megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, de helytelen lett volna.

– Megígérted.

– Dracónak is ígértem dolgokat. Hogy mellette maradok, bármi történjék is.

Lucius újra bólintott, és elfordította a tekintetét tőle, jobbra, az ablakon kinézve.

– Évekig magaddal hordtad azt a bájitalt, ugye? – kérdezte a lány.

Lucius bólintott, és továbbra is kifelé nézett.

– Miért nem csúsztattad oda neki? Biztosan volt rá pár alkalom.

– Megfordult a fejemben – ismerte be Lucius monoton hangon –, de nem tehettem volna vele ilyet. Egyszer már elvettem tőle a szabad akaratát, és soha többé nem fogom megtenni.

– Nekem is ugyanez volt a helyzet. Amikor elmentem, kényszerítettem őt, és nem hagytam, hogy saját maga hozzon döntést. Amikor visszajöttem, megkérdeztem tőle, mit tenne, ha nem rám gondolna, vagy arra, amit én akarok, és ő úgy döntött, hogy hagyja, hogy az idővonal a maga útján haladjon.

Lucius arca megrándult, majd teljesen kifejezéstelenné vált.
– Az ő élete és az ő döntése, Lucius – szorította rá a lány. A férfi röviden bólintott. Hermione úgy vélte, ennél többet egyelőre nem kaphat.

Amikor felállt, hogy elmenjen, Lucius felé fordult, és megkérdezte:
– Na és most mi lesz?

– Éljük az életünket, ahogy tudjuk, amíg vége nem lesz.

– És a gyerekek? Tudom, hogy alig pár hónapja még arról beszéltetek, hogy szeretnétek gyereket.

Hermione szíve összeszorult, és megrázta a fejét, miközben a szőnyegre nézett, és így válaszolt:
– Az csak egy álom volt. A gyerekek nem szerepelnek a jövőnkben. Sajnálom, hogy a családod Dracóval fog véget érni – tette hozzá remegő hangon.

– Nem a vérvonalom érdekében akartam megmenteni őt – válaszolta Lucius. Hermione szomorúan elmosolyodott, majd az előszoba felé fordult.

– Ó, majdnem elfelejtettem. – Megfordult, és látta, hogy Lucius ismét valamit fürkészett az ablakon kívül. Amikor visszanézett rá, az arca kiolvashatatlan volt.

– A ma esti vacsoráról akartam kérdezni. Draco azt mondta, hogy jön, és meghívott, hogy csatlakozzak hozzá, de biztosra akartam menni, hogy ez rendben van-e.

– Nem kell meghívó, hogy idejöjj. Ez a te házad is, még ha nem is tetszik.

Épp rámutatni akart, hogy nem ezt értette, de végül csak megvonta a vállát, és visszament a nappaliba. Lesz ideje dolgozni azon, hogy helyrehozza a kapcsolatát Luciusszal (bár nem is volt biztos benne, hogy ezt egyáltalán akarja-e). Akárhogy is, nem kellett mindent egy látogatás alatt rendbe hoznia.

***

Lucius Malfoy

A vacsora jobban sikerült, mint Lucius várt. Nem is vette észre, mennyire kimerítő volt, hogy Draco teljesen elszakadt tőle, amíg hirtelen újra vissza nem került az életébe. Lucius évek óta nem látta Dracót ilyen nyugodtnak és elégedettnek a közelében. Majdnem el is felejtette, milyen éles eszű a fia, és hogy amikor igazán mosolyog, az egész arcát megvilágítja.

Draco szemei már nem voltak olyan tompák és élettelenül szürkék, mint az előző nap, hanem ezüstösen csillogtak az örömtől. Lucius már-már hozzászokott ahhoz is, milyen gyengédek voltak egymással Hermionéval. Draco úgy kapaszkodott belé, mintha attól tartott volna, hogy ha elengedi, a lány eltűnik. Aligha volt illendő, főleg vacsora közben, de Lucius megbocsátotta ezt a kis udvariatlanságot, hiszen a lány volt a férfi ragyogó energiájának forrása.

Így a vacsora végére Lucius úgy döntött, hogy kísérleti jelleggel fegyverszünetet köt a menyével. A lánynak aznap korábban előadott érvelése logikus volt (az érvei mindig azok voltak). Lucius nem akarta elvenni Draco szabad akaratát, így nem volt fair, hogy a lánya ugyanezt próbálja megtenni. Ha Draco hosszú életét cserélni akarta arra a korlátozott időre, amit Hermionéval tölthetett, az az ő döntése volt. Még ha ez Lucius szívét is összetörte.

Vacsora után Narcissa elnézést kért, hogy gyorsan intézzen egy Hop-hívást, Lucius pedig behívta Hermionét a dolgozószobájába.

– Igen, Draco, te is jöhetsz, hogy megakadályozd, nehogy megöljem – mondta Lucius húzódó hangon, amikor látta, hogy Draco szorosabban fogja Hermione kezét.

Amikor megérkeztek az irodába, Lucius a családi órára irányította a lány figyelmét. Hermione felkiáltott, amikor meglátta, majd odalépett hozzá, és elolvasta az alján lévő francia feliratot.

– Mit jelent ez?

Draco és Lucius egyszerre válaszoltak.
– Vér köt össze minket, a szerelem egyesít.

A szája felkanyarodott, miközben újra az órát kezdte vizsgálni. Mind a négy mutató éppen a Malfoy-kúria pozícióján állt.

– Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy a ház befogadott? – kérdezte Dracótól. A férfi mosolygott, és bólintott neki.

– De a vezetéknevedet nem fogadja el – tette hozzá Lucius gúnyos mosollyal.

Hermione felhúzta a szemöldökét.
– Szóval a ház befogad engem, de mi van veled, Lucius? Az okok, amiért utálsz, mind még mindig érvényesek. Ha én nem lennék, Draco valószínűleg bevenné azt a bájitalt.

Draco odalépett hozzá, és dühösen Luciusra nézett, de Lucius továbbra is Hermione merész tekintetét figyelte.

– Vannak rosszabb boszorkányok is, akiket Draco választhatott volna.

Hermione ragyogóan elmosolyodott, Draco pedig megcsókolta a halántékát, majd morogta:
– Igen, mint a világ összes többi boszorkánya. – Lucius elfordult, hogy hagyja őket kettesben lenni.

– Abbahagynád, hogy megkeseríted az életét a munkahelyén? – kérdezte ezután Draco, kihívó pillantással.

– Ó, el akartam mondani – szakította félbe Hermione, mielőtt Lucius válaszolhatott volna. – Kilépek.

– Mi? – Lucius éppoly meglepődött, mint Draco. Ennek a boszorkánynak páratlan munkamorálja volt, és valószínűleg soha életében nem hagyott ott semmit.

Hermione karját Draco vállára fonta.
– Nem fogom a veled töltött hátralévő időmet munkával pazarolni. Biztos vagyok benne, hogy miután elmentél, újra bele akarok vetni magam a munkába, de addig is visszavonulok. Kitalálok valami kifogást, mondjuk, hogy egy beteg családtagot kell ápolnom. Biztos vagyok benne, hogy Kingsley eleinte tiltakozni fog, de végül meg fogja érteni.

Visszanézett Luciusra.
– De nem ártana, ha egy jó szót szólnál értem, amikor készen állok a visszatérésre.

Draco ismét Luciusra vetett egy dühös pillantást, aki bólintott, jelezve egyetértését, majd témát váltott.

– Vissza kellene mennünk. Anyád biztosan azon töpreng, hol vagyunk.

– Mikor mondjuk el neki? – kérdezte Draco.

Lucius arcára semleges kifejezés ült ki.
– Te jobban tudod, mint bárki más, hogy a tudatlanság boldogság. Hadd élvezze ezt az időt az újra egyesült családdal, legalább néhány hónapig.

Később aznap este, miután Draco és Hermione hazatértek, Narcissa a fésülködőasztal előtt a haját fésülve megkérdezte tőle:
– Mi változtatta meg végül a véleményedet róla?

Lucius hosszú ideig fontolgatta a válaszát, mielőtt megszólalt.
– Még soha nem láttam Dracót ennyire élénknek, mint amikor vele van.

Narcissa egy darabig a tükörből figyelte őt.
– Nem is olyan szörnyű, mint amilyen lehetne. Tudom, hogy a vérvonalbeli státusza nem ideális, de ezek közül a tisztavérű boszorkányok közül néhányan olyan üresfejűek tudnak lenni. Azt hiszem, lehetne rosszabb is. Ha Draco végül egy ilyen mellett kötött volna ki, csalódott lettem volna.

Gondosan figyelte a férfi reakcióját, de ő ügyelt rá, hogy az arca ne áruljon el semmit. Aztán letette a fésűjét, és felé fordult.

– Elvárom, hogy elmondd nekem az igazi okot, amiért eredetileg ellenezted, Lucius.

A férfi gúnyosan elmosolyodott. A felesége túl okos volt.
– Elmondom, Narcissa, de nem most.

A nő visszafordult a fésülködőasztalhoz, és újra elkezdte fésülni a haját.
– Rendben. Biztos vagyok benne, hogy jó történet lesz, ha egyszer méltónak találsz arra, hogy meghallgassam.

– Az lesz – mondta egyszerűen a férfi, nem harapva rá a csalogatásra.

A nő sóhajtott.
– Te és a titkaid, Lucius. Akárhogy is, egyetértek. Draco hihetetlenül boldog vele, és tagadhatatlan, hogy a lány ugyanolyan teljes szívből imádja őt, ahogyan ő is imádja őt. Ami pedig a külsejét illeti, eleinte egyszerűnek tartottam, de amikor megcsinálja a haját, és felveszi azokat a ruhákat, amelyeket Daphne választott ki neki, egészen csinos. A gyerekeik is vonzóak lesznek.

Lucius érezte, hogy újra fürkészi, valószínűleg azon tűnődve, vajon fog-e megjegyzést tenni a félvér unokákról.

– Biztos vagyok benne, hogy azok lesznek – mondta nyugodt hangon.

A boszorkány tudta, hogy visszafogja magát, de hagyta, hogy azt higgye, a vér tisztaságáról van szó. Az aggodalmának valódi oka azonban sokkal rosszabb volt. Rettegett attól a naptól, amikor el kell mondania neki az igazat.


***


Daphne Greengrass

– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy eljössz – mondta Hermione, amikor Daphne belépett a szobába.

– Draco jól meggyőzött rólad. Főleg miatta vagyok itt.

– Értem. – Hermione lehajtotta a fejét, nyilvánvalóan csalódottan. – Van valamim a számodra. – Átadott Daphne-nak egy apró, díszes ezüstpapírba csomagolt dobozt.

– Mi az? – kérdezte Daphne anélkül, hogy átvette volna.

– Egy francia parfüm, amit Astoria szerint tetszene neked. – Hermione a levegőbe emelte az ajándékot, Daphne pedig vonakodva átvette, és a táskájába dugta.

– Daphne, teljesen összetörtem, amikor meghallottam Draco hírét, és a fejembe vettem, hogy minden áron meg kell mentenem az életét. Pár nap múlva rájöttem, hogy hibát követtem el, és sajnálom, hogy ilyen rossz állapotban hagytam ott, de ő megbocsátott nekem, akkor te miért nem tudsz?

Hermione azokkal a nagy, ártatlan barna szemekkel nézett Daphne-ra, és lehetetlen volt tovább haragudni rá.

– Lehet, hogy ezt a haragot arra használtam, hogy eltereljem a figyelmemet arról a felfoghatatlan bánatról, amely fenyegetett, hogy elnyeljen – válaszolta gyengén Daphne. Amikor Hermione karját köré fonta, Daphne végül zokogásba tört ki.

Hermione simogatta Daphne haját, miközben az sírt, és azt mondta neki, hogy minden rendben lesz.

– Miért nem sírsz? – kérdezte Daphne, amikor már eléggé megnyugodott ahhoz, hogy újra megszólalhasson.

– Ó, azt hiszem, az elmúlt néhány hétben százszor többet sírtam, mint egész életemben összesen. Most már kifogytam a könnyekből, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra sírni fogok – sóhajtott mélyet Hermione. – Néha elgondolkodom Draco halálán, és békét találok benne, mert úgy gondolom, ez jobb, mint az alternatíva,hogy feladjuk a közös életünket. Aztán egy pillanattal később rájövök, hogy ő örökre eltűnik, és teljesen összeomlok, mintha most hallanám a hírt először.

Daphne bólintott, nem tudva, mit mondjon. Hermione volt a legerősebb ember, akit ismert, szóval, ha valaki át tudja vészelni ezt, az ő. Másrészt viszont Draco jelentette számára a mindent. Lehetetlen volt elképzelni az egyiket a másik nélkül.

– Épp azt akartam kérdezni, hogy vagy – mondta végül Daphne –, de azt hiszem, ez egy buta kérdés.

– Semmi baj. Amikor először megtudtuk, hatalmas szakadék tátongott köztem és Draco között. Azt hiszem, mindketten bizonytalanok voltunk abban, mit akarunk tenni, és attól tartottunk, hogy ha rájövünk, a másik nem fog egyetérteni. De most, hogy mindezt magunk mögött hagytuk, már jobb a helyzet. Elhatároztuk, hogy a lehető legjobban kiélvezzük a közös időnket, amíg még együtt lehetünk.

– Ez a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam – mondta őszintén Daphne, és a szemei ismét könnyekkel teltek meg.

– Egyetértek – válaszolta Hermione tárgyilagosan. – Na mindegy, lehetünk újra barátok?

Daphne zsebkendőjével letörölte a könnyeit, és bólintott.
– Igen. Kiderült, hogy a távozásodnak volt némi előnye is. Bármiről is beszéltetek Blaise-zel, az felrázta őt a közönyéből. Még aznap bevallotta, hogy szeret, és megkért, költözzek be a lakásába.

– Mi?! – ugrott fel Hermione. – Mit válaszoltál?

– Természetesen igent mondtam. Már egy hete ott lakom. Eddig minden jól megy.

– Ez csodálatos! Miért nem ezzel kezdted?

– Nem akartam a szemedbe dörgölni, mivel olyan szomorú vagy.

Hermione szemei megteltek szomorúsággal, lehajtotta a fejét, és bólintott. Daphne megfogta a kezét, és megszorította.

– Draco nem fog tényleg meghalni, ugye? Te, Harry Potter és Ron Weasley majd tesztek valamit, hogy megmentsétek, igaz?

Hermione viszonozta a szorítást.
– Először nekik kell elmondanom. – Felemelte a fejét, és a tekintete komoly volt. – De igen, Daphne. Azt hiszem, meg fog halni. De megértem, ha egy kis ideig úgy kell tenned, mintha nem így lenne.

Abban a pillanatban Hermione Daphne szemében annyira felnőttnek tűnt, mintha túl sokat látott volna már az életben. Daphne úgy vélte, ez valóban így van. Hermione átélte a háborút, a halált, a kínzást és a gyűlöletet. De megismerte az igaz szerelmet, a mély barátságokat és a páratlan hűséget is. Ekkor Daphne úgy döntött, megbocsát neki a korábbi téves ítéletéért, mert most Hermionénak szüksége volt minden barátjára az oldalán.

***

Theo Nott

Theo szinte egyfolytában sírt egy egész héten át (de csak akkor, amikor senki sem látta). Örült, hogy Hermione hazatalált. Draco még aznap reggel elmondta Theónak, hogy a Malfoy-órán lévő mutatója már nem az „Eltűnt” pozícióban áll.

Theónak nem volt családi órája, de lefogadta volna, hogy ha lenne, a mutatója most az „Eltűnt” pozícióban lenne.

Fogalma sem volt, mit kellene éreznie. Szomorú volt, hogy a barátja haldoklik, és szomorú volt Hermione miatt is, akiről tudta, hogy teljesen összetörik majd. Másrészt megkönnyebbült, hogy Draco nem úgy döntött, hogy megmenti magát, mivel Theo nem akart olyan idővonalban élni, ahol Draco és Hermione nem jöttek össze. Hermione hozta közelebb egymáshoz a baráti társaságukat.

Ha Theo soha nem találkozott volna Hermionéval, nem hiszi, hogy megtalálta volna a bátorságot ahhoz, hogy nyíltan vállalja, hogy meleg. Soha nem találkozott volna Charles-szal. És soha nem jött volna össze Bennett-tel sem.
Mit árul el ez róla? Hogy önző, és jobban aggódik a saját boldogsága miatt, mint Draco élete miatt.

Mindezekhez a zavaros érzelmekhez még az is hozzájárult, hogy Blaise és Daphne láthatóan most már együtt voltak, ami vagy csodálatos lesz, vagy hihetetlen katasztrófa. Theo azt sem tudta, hol áll Bennett-tel. Az új kapcsolat boldog buborékja azon a napon tört össze, amikor Theo elküldte őt a Nott-kúriából.

Így amikor Fawcett bejött, hogy elmondja Theónak, Bennett látogatóba jött, Theo megdöbbent. Megnézte magát, mielőtt Bennetthez ment volna, de a duzzadt szemeit nem tudta elrejteni.

Bennett a szalon túlsó falánál állt, és egy nagy táskát a vállán lógatva az egyik portrét vizsgálgatta. Amikor Theo belépett, aggódó pillantással nézett rá.

– Szörnyen nézel ki, Theo. Jól vagy?

Theo lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Próbált kitalálni egy jó kifogást, amivel megmagyarázhatná a közelmúltbeli viselkedését, de semmi sem jutott eszébe. Egy kéz nehezedett a vállára, és amikor kinyitotta a szemét, Bennett pont előtte állt, kék szemei aggodalommal telve.

Theo összeomlott. Bennett csak magához húzta, és hagyta, hogy a vállán sírja ki magát. Nagyon kínos volt. Theo úgy gondolta, most már biztosan vége, de elfogadta ezt a kis vigaszt, amíg Bennett felajánlotta.

– Elmondanád, mi a baj? – kérdezte Bennett, miután Theo zokogása kezdett alábbhagyni.

Theo megrázta a fejét, és homlokát Bennett vállához nyomva tartotta, túl szégyellte magát ahhoz, hogy ránézzen.

– Megértem. Nem kell elmondanod – mondta Bennett kedvesen.

Theo addig tartotta lehajtva a fejét, ameddig csak tudta, de hamarosan a csend túlságosan kínossá vált. Eljött az ideje, hogy végre elbúcsúzzanak. Amikor Theo újra Bennettre nézett, meglepetten látta, hogy az mosolyog. Arra számított, hogy szánalmat vagy talán undort lát majd az arcán.

– Gondoltam, szükséged lesz egy kis felvidításra, úgyhogy hoztam neked valamit. – Bennett kinyitotta a táskát, amit eddig a kezében tartott. Theo belesett, és rengeteg sütőeszközt látott benne.

Nem tudta visszatartani a nevetését.
– Igazából rettenetesen rosszul sütök. Párszor megpróbáltam Charles-szal, de csúfosan elbuktam. Kiderült, hogy csak a kritizálásban vagyok jó.

– Semmi gond. Majd én sütök, te pedig kritizálhatsz. Hol van a konyhád?

Theo egy lépést hátralépett, és keresztbe fonta a karját.
– Miért vagy itt? Főleg azok után, hogy olyan durván elküldtelek, megfenyegettelek, aztán az összes baglyodra válasz nélkül visszaküldtem.

Bennett komolyan bólintott, de a szeme csillogott.
– Elfelejtetted a munkahelyi emlékeztetőket, amiket figyelmen kívül hagytál, és a koncertet, amit kihagytál.

Theo hallgatott.

Bennet csak megvonta a vállát, és egyszerűen azt mondta:
– Azért vagyok itt, mert szeretlek.

Theónak rosszul lett, és még egy lépést hátralépett.
– Még csak három hónap telt el.

– Te nem szeretsz engem?

Theo komolyan elgondolkodott rajta. Őszintén szólva, nem tudta. Szerette Hermionét és Dracót, sőt, néha még Daphne-t és Blaise-t is. Szerette az anyját, de csak kötelességből. Még soha nem szeretett senkit romantikus értelemben, szóval honnan is tudhatná?

– Nem tudom – válaszolta őszintén. – Még soha nem gondoltam erre. Talán.

Bennett bólintott, majd vállat vont.
– Hát, ez biztosan nem a legjobb szerelmi vallomás, amit valaha kaptam, de beérem azzal, amit kapok. Na, gyere! Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen házban remek konyha van.

– Szörnyen viselkedtem veled, aztán figyelmen kívül hagytalak, aztán sírtam, mint egy gyerek, és tönkretettem az ingedet, aztán nem viszonoztam az érzéseidet, amikor azt mondtad, hogy szeretsz, és mégis itt maradsz?

– Igen, úgy tűnik. Jobban örülnél, ha elmennék?

– Nem – felelte Theo gyorsan, Bennett pedig gúnyosan elmosolyodott.

– Jó, akkor most átmehetünk a konyhába? Ha akarsz, ott elmondhatsz még több okot, miért ne szeresselek.

– Hosszú a lista – figyelmeztette Theo, miközben napok óta először mosolygott.

– Te aztán alapos vagy, Theo. Csalódnék, ha nem így lenne.

hozzászólások: 0