14. fejezet
Lakberendezés

– Granger, segítened kell. – Draco szinte berontott a rendelőbe, amivel jócskán megijesztette Hermionét. A gyógyító nő éppen olvasott, de nem a szokásos szaklapokban volt elmélyedve, hanem egy sokkal arcpirítóbb romantikus regénybe. – Azonnal beszélnem kell veled.

– Nemi betegség? – kérdezte gúnyos mosollyal Hermione az asztala mögül. Már kezdett teljesen belebolondulni az unalomba, Malfoy éppen a legjobbkor jött. Persze egészen másról ábrándozott vele kapcsolatban, viszont a lényeg, hogy nem kellett tovább unatkoznia.

– Nagyon vicces, de nem erről van szó – folytatta a férfi és egyáltalán nem nevetett. Leült a székre, majd mélyen Hermione szemébe nézett.

– Orvosi gondjaid vannak? Ahogy elnézem, rád férne egy jó herbatea. Meg egy monokli van a szemed alatt.

– Merlin őrizz! Nem orvosi probléma. A monokli marad, Weasley-vel megegyeztünk, hogy mindkettőnké megmarad, amíg el nem múlik – magyarázta Draco. Hermione fáradtan felnyögött és felhorkant. Nem is tudta mi a furcsább a Malfoy-Weasley paktum vagy a hülyeség, amiben megegyeztek.

– Nektek soha nem szabadott volna még csak egy levegőt szívni se – állította fel a diagnózist a nő és megcsóválta a fejét. – Ez biztosan valamilyen fura pasis dolog lehet. Vérszerződés megvolt már?

– Nem, de ittunk már együtt… Nem a gyógyítói képességeidre van szükségem. – Draco még mindig fel volt spannolva egy kicsit. Hermione sejtette, hogy nem azt akarja tőle, mint ami egy ilyen belépő után a romantikus könyvekben következik. Pedig szívesen csókolózott volna vele a vizsgálóasztalon.

– Akkor miért látogattál meg a rendelőmben? Biztosan nem ok nélkül kéred a segítségemet. – A férfi vett egy mély levegőt és igyekezett nyugodtan lélegezni. – Mint látod, rengeteg dolgom van.

– Üres a váró és a rendelő. Mégis miben zavarlak?

– A henyélésben… Mondd miért jöttél!

– Az unokaöcsém hozzám költözik – kezdte el a vallomást. – Helyre kell hoznom az emeleti vendégszobát, de nem boldogulok vele. Ezért is rohantam át hozzád.

– Gyógyító vagyok és nem lakberendező. Nem láttad kint a táblát? Szent Izidor Ispotály? Nem rémlik. Hmm mégis kezelésre lenne szükséged.

– Láttam a nappalidat. Csodálatos – vigyorgott negédesen. Hermione összehúzta a szemöldökét és gyanakodva nézett rá.

– Hízelegsz. Gyanús vagy, Malfoy! – állapította meg. – De várj egy percet. Unokaöcs? Úgy tudtam, hogy egy elkényeztetett, egyke gyerek vagy.

– Ha már itt tartunk, neked sincsenek testvéreid. A kis Granger hercegnőt mennyire kényeztették el a szülei? – Hermione szája kinyílt és éppen válaszolt volna valami epéset, csípőset, de aztán meggondolta magát.

– Haladjunk. Mégis orvosi vészhelyzet lesz ebből, ha már családtagokat hallucinálsz magadnak. Nem vagyok elmekutató, de azt hiszem a fejedre mért sokszoros ütés és átoksérülések… Oh, Merlin égésnyomok vannak a nyakadon.

– Tudok róla – legyintett Draco dühösen. – De akkor is van egy unokaöcsém.

– Nos, lehet, hogy komolyan hallucinálsz.

– Tévedsz, nem erről van szó – szólalt meg végül. Elhelyezkedett a székben, aztán babrálni kezdte a papírnehezékként használt prizmát. Mély levegőt vett aztán folytatta: – Apám fiatalkorában nem bírta féken tartani magát és sikerült egy utódot nemzenie.

– Mocskos családi titkok? Na, most már érdekel – mosolyodott el Hermione. Draco megforgatta a szemét. – Mondd csak nálad nem fordult ez elő? Bár ahogy régről emlékszem, nem lepődnék meg, ha előkerülnének kis apró Malfoy hasonmások.

– Régről emlékszel? Miről beszélsz? Az utolsó két év hazavágta az ifjúkori kicsapongásaimat. Maga voltam az absztinencia mintapéldája.

– Oh, nem gondoltam, hogy ekkora problémákkal küzdesz – nézett rá sajnálkozva. – Azóta tart nálad az impotencia? Szóval ezért jöttél el hozzám?

– Nincs semmi bajom, Granger. Ha bizonyítékot akarsz, akkor akár most is itt is bebizonyítom. – Hermione rájött, hogy nem kellene annyi romantikus könyvet olvasnia. Gyorsan és észrevétlenül eltűntette azt a példányt, amit Draco megérkezése előtt tanulmányozott lázasan.

– Most nincs kedvem hozzá, inkább folytasd a mesélést.

– Ha segítesz, akkor elmondom. – Ravasznak képzelte magát, de Hermione az okot kereste csak, ami miatt végre elmehet innen.

– Jó, rendben – mondta, majd levette a vizsgálatokhoz kötelező talárt. Alatta kényelmes farmert és szürke, Szent Mungó címeres pólót viselt. – Mehetünk is?

– Ízig-vérig gyógyító? – mutatott a pólóra. Hermione sóhajtott egyet.

– Ne gúnyolódj velem! – mondta, s azzal távozott a rendelőből. Draco egyből utána ment.

– Egyébként nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meggyőzlek. – Hermione csak felnevetett. Ha tudná mennyire őrjítő munka nélkül ücsörögni egész nap…

– Ugyan már! A Malfoy család családi titkait hallgatni kész élvezet és különben sincs semmi dolgom.

– Ma nincs randid? – A boszorkány egy pillanatra megtorpant. Szóval Malfoy úgy akart tenni, mintha nem történt volna köztük semmi sem. Ez cseppet szíven ütötte, de nemrégiben ő is ezt akarta javasolni neki. Vagy megint csak egy csapdába sétál be?

– Nincs és nem is lesz – válaszolta végül. Draco figyelte a reakcióit és magában ravaszul elmosolyodott.

– De sajnálom. Pedig van egy agglegény ismerősöm, aki éppen pont hozzád való lenne – toldotta meg a mesét még egy mondattal.

– Malfoy házasságközvetítő?

– Kell valami állás, ha nem jön be az auror szakma. – Hermione elmosolyodott, Malfoy nyíltan flörtölt vele és ez tetszett neki. Őrület…

– Kösz, de nem kell senkivel sem összehoznod – jegyezte meg enyhén sértődötten.

– Pedig imádnád a fickót, még bajusza is van – mondta férfi, majd kinyitotta a kertkaput a boszorkány előtt és előreengedte. Felrémlett benne Draco bálnavadászos szerelése.

– Bajusz? – torpant meg a bejárati ajtó előtt. – Nem hinném, hogy tetszene. Na, mutasd az utat!

– Rendben. Mit csináltál azzal a jázminbokorral? Csodálatosan néz ki. Remekül eltakarja az ördöghurok krátert.

– Varázslat – válaszolta sejtelmesen Hermione.

– Nagyon vicces… Az anyám örülne, ha látná ezt. Imádja a kertészetet és a kúria parkja pontosan olyan, mint egy valóid botanikai kiállítás.

– Még nem tart ott a kapcsolatunk, hogy felfedjem előtted a titkaimat.

A varázsló csak mosolygott magában. De ez nem fog sokáig így menni és minden titkodat elárulod nekem – gondolta elégedetten.

– Erre van az emelet – mondta a férfi, aztán a lépcső felé vezette őt. – Vigyázz az egyik lépcsőfokkal, mert mocorog. Még nem volt időm megjavítani.

– Nagyon szép a házad. A minap elfelejtettem mondani – szólalt meg Hermione.

– Most bókolunk egymásnak? – kérdezte a varázsló, majd egy pálcamozdulattal a lépcsőfokra küldött egy átkot.

– Ugyan… Neked soha nem tudnék bókolni.

– Tartasz attól, hogy megkedvelsz és kihúzod a gyufát Potteréknél? – Na, igen neki már sikerült kihúznia a gyufát Weasley-nél. De az egészen szerencsés véget ért. Azt azonban nem tudta, hogy Hermione a szerencsétlenül végződő szombat esti randija után, nem igazán beszélt senkivel sem a baráti köréből.

– Mi köze van ehhez Harryéknek? – Malfoy megint csak tervezett valamit, hogy felhozta ezt a témát, de lehet, hogy csak unatkozott. Mindenesetre Hermionénak kétségei voltak.

– Nem tudom, mondd meg te. Régen úgy tűnt, mintha két véreb koslatna utánad. Csoda, hogy egyikhez sem mentél feleségül. Ez a szoba lesz balra. – Hermione kinyitotta az ajtót, majd egy pillanatra hátra hőkölt.

– Nagyon szép, tágas, világos, de szörnyen sok itt a por – mondta, majd tüsszentett egyet. – Te minek használtad ezt a helyiséget?

– Tárolónak. Minden dobozom itt van, amit elhoztam a kúriából. – A valóság azonban nem fedte az egész történetet. Mindenesetre Draco mindent el akart tűntetni, amit csak lehetett, ami a múltjára emlékeztette és az emeleti szoba tökéletes volt.

– Mikor volt ez?

– Pár évvel ezelőtt… Rendetlen vagyok, és akkor mi van? – nevette el magát végül. – Végül is nem hullákat rejtegetek itt.

– Nem érdekes. Inkább mesélj arról, hogy mi is ez az unokaöcs történet? Próbáltam összerakni a darabkákat, de nem áll össze a kép. Ráadásul, ahogy látom nem vagy teljesen nyugodt, sőt úgy nézel ki, mint aki valamilyen őrültségre készül.

– Ez valahogy így is van. Sokkot kaptam azt hiszem – magyarázta a férfi. – Még nem fogtam fel igazán, ami történt. De valahogy mégsem meglepő… Apámról bármit el tudok képzelni.

– Mesélj! – követelte Hermione türelmetlenül.

– Apámnak tizennyolc éves korában viszonya volt egy nővel, vagyis inkább egy lánnyal. A nagyapám ellenezte a kapcsolatot, mivel mugliszületésű volt. Micsoda klisé igaz? Így utólag cseppet sem csodálkozom rajta, hogy jószerével gyűlölték egymást a nagyapámmal. Szóval apámnak lett egy Andrew nevű gyereke, aki ráadásul kviblinek született.

– Malfoy génekkel? – csillant fel a szeme Hermionénak. – Ez teljesen lehetetlen. Sokat foglalkoztam az aranyvérű családokkal és családfakutatással. Minden rokonod varázsképességekkel rendelkezett. Még az elismert, házasságon kívüli gyerekek is. Képtelenség, amit állítanak…

– De megtörtént és azt kell, hogy mondjam, sajnos óriásit tévedsz. A családom azért maradt fent sokáig, mint tiszta vérű, mert ha mégis előfordult varázstalan gyerek a családban, azt azonnal eltávolították. Ez nyílt titok… Persze fogalmam sincs mennyi gyerekről volt szó.

– Oh, Merlin… De akkor is iszonyatosan ritka ez. Tudtad, hogy a mágiáért felelős gén mennyire domináns? – tette fel a kérdést Hermione izgatottan. A férfit inkább a lelkesedése nyűgözte le.

– Mindig is sejtettem – válaszolta Draco és elmosolyodott. – De én ehhez nem értek, Granger. Most nem azt kutatjuk, hogy miért lett a bátyám kvibli, hanem elmesélem, hogy milyen mocskos kis titkai vannak a családomnak.

– Ah, mindegy csak elkapott a hév. Tudod, dolgoztam a kvibli projekten a Szent Mungóban, de az lett a vége, hogy az áttörés előtt áthelyeztek ide.

– Horzsolásokat és bibiket kezelni? Nem furcsa ez egy kicsit? Szerintem…

– Ha te is elkezded az összeesküvés elméletek gyártását esküszöm, hogy itt hagylak! – figyelmeztette Hermione vészjóslóan. – Képzett gyógyító vagyok. Bárhova áthelyezhetnek.

– Majd ha fáj a fejem átmegyek hozzád bájitalért.

– Már megtörtént. Emlékszel még arra az esetre, amikor iszonyatosan berúgtál? – elevenítette fel a legszebb közös emléküket Hermione.

– Gonosz vagy, Granger!

– Inkább folytasd a mesét!

– Pár hete megkerestek, de akkor még nem tudtam, hogy miért. Zabini valamilyen családi ügyre hivatkozott. Azt hittem apám neve megint felmerült valamilyen ügyben. Nem először fordult volna elő ilyen a halálát követően. Mocskos ügyek természetesen. Fekete mágia, tiltott tárgyak, családi papírok… Nem is sejtettem, hogy mennyire nagydologról van szó. Végül megtudtam, hogy Andrew és a felesége meghaltak. Mindent megtudtam az egészről és… kiderült, hogy van egy fiuk. Milo James Malfoy, aki nagyon is varázsló és rettenetesen hasonlít apámra. Egyetlen rokona a féleszű nagyanyja és én.

– Ezért kell magadhoz venned? – Hermione hangja ellágyult. A férfi gondterhelten sóhajtott egyet, aztán odébb tett pár dobozt varázslat nélkül.

– Először nem akartam magamhoz venni, de aztán Weasley mondott valamit… – Draco egy pillanatra megállt és megcsóválta a fejét. Nem akarta elmondani Hermionénak a Malfoy Voldemort elméletet. Most már teljesen szürreálisnak hatott az egész. – Aztán beszéltem az anyámmal. Azt gondoltam beszélnem kell a nagymamával is, de amikor hazaértem eldöntöttem, hogy mit akarok.

– Nem tűnik őrültségnek.

– Ez volt az utolsó, amire számítottam. Soha még csak nem is vigyáztam gyerekre, erre a nyakamba varnak egyet. Jó, persze, ez az én döntésem, de akkor is szíven ütött az egész. Lehet, hogy meg fogom bánni – mondta kicsit zaklatottan. – Te mit tennél?

– Befogadnám.

– Akkor is, ha mondjuk sötét varázsló lenne? – tette fel a kérdést Draco. Hermione felnyögött és a kezét a férfi vállára tette.

– Félsz, hogy rájönnek, hogy arany szíved van?

– Nem akarom, hogy árvaházba kerüljön. Ettől még nem kell elájulni – morogta mérgesen, aztán eltakarított pár felesleges holmit az útból. – Miért legyen neki rosszabb? Csak két éve van hátra Roxfortból és utána a maga ura lehet.

– Nem is fogok elájulni. Ahhoz maximum egy halom varázsképességekkel megáldott gyereket kellene befogadnod. De sajnálom szegényt, ilyen fiatalon ekkora megrázkódtatás éri…

– Nem találkoztam vele még, csak a fényképét láttam. Fogalmam sincs milyen a személyisége és ki fogunk-e jönni egymással. Ahogy gondolkodom, egyre nagyobb örültségnek tűnik az egész. De mégis a rokonom, nem fordíthatok neki hátat. Talán régen megtettem volna, de most nem.

– Még csak nem is volt ideje feldolgozni a szülei halálát. Biztosan sérülékeny élethelyzetben van most – érvelt Hermione, miközben odébb mozgatott jó néhány dobozt. – Türelmesnek kell lenned hozzá.

– Nem tudom, nem értek a kölyökhöz.

– Hiszen még te magad is gyerek vagy. Minek van Bogoly Berti-féle minden ízű drazséd itt dobozszám? Egy, kettő, három… tizenkét doboz?

– Nehezebb időkre – vonta meg a vállát Draco. Valójában a Szent Mungó beteg gyerekeinek gyűjtötte össze, de Hermione ezt nem tudhatta meg, a még mindig benne munkálkodó bűntudat ezt mondatta vele. – Ez a kedvencem és akkor mi van?

– Készülsz valamire?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– De tudod. A csínyekről, amit el követtél ellenem.

– Mondj legalább egyet.

– Leöntöttél melasszal, átállítottad az öntözőbűbájomat, elloptad a fehérneműmet a szállítókötélről…

– Hééé itt álljunk meg! Én soha nem szoktam női fehérneműt lopni, azt önként szokták nekem odaadni a hölgyek.

– Felvágós vagy.

– Csak szeretlek bosszantani. Hidd el cseppet sem örültem, amikor megtudtam, hogy ideköltöztetnek az engedélyem nélkül. De aztán rájöttem, hogy imádom, amikor az a kis ér ugrándozik a homlokodon.

– Nem is – nyúlt a homlokához önkéntelenül. – Húú Malfoy, már értem miért kaptad azt a monoklit a szemed alá.

– A nők soha nem szoktak megütni.

– Nem emlékszel, hogy kivel állsz szemben? – kérdezte Hermione nevetve.

– Vasöklű Granger. Igen, vannak emlékeim…

– Nekem is.

– Ahh, soha nem fogom megérteni, miért egyeztem ebbe bele. Mikor hazaértem gondolkodás nélkül elküldtem a válaszomat Zabininek. Szegény kölyöknek nagyobb baja is van, mint velem együtt lakni.

– Talán azért egyeztél bele, mert meg akartad menteni attól, hogy elkallódjon. Te is tudod egy ekkora gyereknek egy árvaházban, ráadásul muglik között varázslóként, nem túl sok babér terem. Szerintem még akár valami jó is kisülhet a dologból.

– Ne legyél optimista! Utálni fogod, mardekáros, öntelt és pontosan olyan, mint én. – Hermione viszont egyáltalán nem volt olyan szűklátókörű.

– Csak van jó oldala is.

– Nyugodt lehetsz benne, hogy nekünk Malfoyoknak nincs jó oldalunk. – Olyan határozottan jelentette ezt ki, mintha valóban ez lenne az általános igazság. Ugyanakkor Hermionét nem téveszthette meg.

– Nem kell a mártírt játszani. Harrytől tudom, egyszer még ki is tűntettek a bátorságodért. Bátorság, Malfoy, csak nem egy griffendéles bujkál benned valahol?

– Mindent tudsz rólam?

– Te vagy a keresztem, Malfoy. Szinte már kötelességemnek érzem, hogy mindent tudjak rólad.

– Ez igazán hátborzongató, Granger. Nem is jutok szóhoz. De azért én is kutakodtam utánad egy kicsit.

– Akkor te is tudsz mindent.

– Azt azért nem mondanám… Ez volt a leghosszabb idő, míg kibírtuk veszekedés nélkül. Ezt nevezhetjük rekordnak is?

– Ha akarod, akkor beléd csíphetek, ha ennyire zavar – ajánlotta fel Hermione. – Ettől talán még jobban is éreznéd magad.

– Nem, nem, Granger. Fegyverszünetet kötöttem veled. Jóban akarok lenni a csinos szomszédasszonnyal.

– Csinos? Malfoy, te flörtölsz velem?

– Nem bírom kiverni a fejemből azt a fekete csipke bugyit, amit nemrég villantottál… Ráadásul a múlt estét sem tudom elfelejteni, amikor nagyon közel kerültél hozzám.

– Tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – csóválta meg a fejét a gyógyító, majd helyére tette a szekrényt és a könyveket egyetlene egy pálcamozdulattal. – Állj le, Malfoy, így jobban járunk mindketten!

– Ugyan már, Granger! Mindketten felnőttek vagyunk és a múlt is csak múlt. Meg akarom égetni magam.

– Mit gondolsz, ha a falat átszínezzük fehérre és bűvölünk rá egy smaragdzöld díszcsíkot, tetszeni fog neki?

– Mardekáros, ezt nézegette évek óta, szóval csak megbékélt vele már.

– Jól van.

– De miért nem mondasz semmit arra, amit mondtam?

– Mert totálisan nagy őrültség. Lehet, hogy most már más vagy, de azért én nagyon óvatos vagyok veled. Ilyen rövid idő alatt nem igazán lehet senkit sem kiismerni.

– Párbajozzunk, hogy legalább részben igazad legyen – ajánlotta fel Draco.

– Mi lenne, ha befognád és megpróbálnánk lakhatóvá tenni ezt a szobát?

– Azt hittem, már soha nem fogod ezt mondani – vigyorodott el végül a férfi.

– El kellene kezdened megkomolyodni – javasolta Hermione. – Ízekre fog szedni téged az a kamasz fiú.

– Majd észben tartom.

– Most inkább a jelen problémára kellene koncentrálnod.

– Nem is sejted, hogy most mire koncentrálok – szólalt meg álmodozó hangon.

– Hidd el, nem jársz jó nyomon!

– Meg akarlak csókolni – jelentette ki Draco.

– Hiba lenne. Inkább pakolj dobozokat! – A férfi egy pillanatig habozott, aztán közelebb lépett a boszorkányhoz és szorosan átölelte a derekát.

– Egy francokat – mondta határozottan, aztán megcsókolta. Szenvedélyes, vadul, éhesen. Hermione lassan elfelejtette a kételyeit és az ellenérveit. – Egész nap csak erre gondoltam.

– Én is – mosolyodott el, aztán Draco nyaka köré fonta a karjait. – De nem foglak a keresztneveden szólítani.

– Imádom, amikor a vezetéknevemet mondod.

Ezt követően a lakberendezési hadművelet nagyon lassú haladással folytatódott. Éjfél volt, mikor a varázsló hazakísérte a boszorkány és egy újabb eget rengető csókkal búcsúzott tőle. De azt még egyikük sem sejtette, hogy mekkora változásokra számíthatnak még.

hozzászólások: 0