15. fejezet
Milo

Milo James Malfoy emelt fővel haladt végig a Roxfort folyosóján. A legtöbben bölcsen kitértek az útjából, mert mostanság cseppet sem volt toleráns kedvében, sőt kimondottan morogva volt. Megint az igazgatói irodába hívatták, az elmúlt két hónapban már legalább vagy századik alkalommal, most viszont teljesen alaptalanul. Mióta megtudta nagyanyja szándékait egyáltalán nem volt boldog, sőt legszívesebben tombolt volna dühében. Amanda nem indokolta meg a döntését, és még csak válaszra sem méltatta unokája leveleit. Az ifjú Malfoy tajtékozott, nem értette az egészet és belül rettenetesen össze volt zavarodva. Mégis mihez tudna így kezdeni? Egyelőre magas falat húzott maga köré, amivel igyekezett mások előtt keménynek mutatkozni. Most is így tett.


Egyébként sejtelme sem volt most miért kell bemennie az McGalagonyhoz. Az öreglány láthatóan pikkelt rá és most megint meg akarja mosni a fejét valamiért. Semmit sem csinált, csak még jobban elzárkózott a többiektől, semmi csíny, semmi gúnyos, becsmérlő megjegyzés a griffendélesekre, és egyetlen egy hollóhátas bájitala sem robbant fel megmagyarázhatatlanul, egyetlen mardekáros sem verekedett össze. Igaz, ő is a Mardekár házat erősítette, néha muszáj volt egymás ellen uszítania a társait, ez amolyan furcsa fétise volt. A hugrabugosokat pedig eleve békén hagyta, mert mindegyik iszonyatosan béna volt.

Az igazgatói iroda előtt egy kőszörny állta az útját, amikor észrevette Milót életre kelt és még jobban elállta a bejáratot.

– Jelszó? – hangzott a határozott kérdés. Milo vett egy mély levegőt és türtőztette magát. Mostanság nagyon meg kellett gondolnia, hogy mikor és mit tesz. Az iskolai tulajdon megrongálása súlyos bűntény lett volna, neki meg csak pillanatnyi feszültséglevezést jelentett volna.

– Ambrosia – mondta végül, majd az ajtó megnyílt előtte. Egyáltalán nem akart itt lenni, mióta az igazgatónő közölte vele, hogy a szülei meghaltak állandóan olyan tekintettel nézett rá, mintha sajnálná.

Ő pedig egyszerűen gyűlölte, hogyha sajnálkozva néztek rá, nem volt szüksége senki sajnálkozására. Büszke volt, gőgös és fenn hordta az orrát, már az első pillanattól fogva megtanulta milyen mardekárosnak lenni. Nem azért küzdötte fel magát erre a szintre, hogy aztán valaki gyengének, elesettnek nézhesse. Ő a mugli szülők gyermeke hosszú út után mondhatta magáénak azt a helyet az évfolyamban, amit mindenki irigyelt tőle. Noha ezekben az időkben már nem üldözték a mugliszületésűeket, mégis küzdenie kellett, hogy az aranyvérűek is befogadják. De ez már ezer éves történet. Most azonban más dolgokkal kellett megbirkóznia.

Semmi szükség nem volt sajnálatra, inkább megfélemlítette a többieket. Pontosan azt tette, amit a Malfoy család elvei elvártak volna. Az évek során tanulmányozta a családot, hamar összerakta a kirakóst… De persze csak most derült ki az igazság, amiért rettenetesen haragudott Amandára. Bűnbakot keresett és természetesen talált is. Össze volt zavarodva, nem tudta már azt sem, hogy kicsoda valójában. Elsős korában sokan rákérdeztek rokona-e Malfoyéknak. Mindannyiszor nemet mondott és hamarosan annyiban maradt a dolog, aztán még feketére is változtatta a hajszínét, amilyen anyjának volt, egészen addig a napig, amikor is a Reggeli Prófétában meg nem látta a képet Lucius Malfoyról és a családjáról. Kérdőre vonta szüleit, de apja nem tudott semmiről, anyja még kevésbé, nagyanyja pedig akkor már beteg volt. Beteg… Nem is tudta mivel jellemezze azt az állapotot, amiben a vén szipirtyó szenvedett… Ekkor indult el a lavina. Először visszatért a hajszíne, aztán egyre mélyebbre ásta magát Malfoyék történetében. Most túlságosan is dühös volt, hogy találkozzon nagyanyjával és még egyszer kérdőre vonja.


Hosszú tejfölszőke haját, amit leginkább dacból hordott így most egy bőrszalaggal kötötte össze. Némileg kócos volt, de ez is csak emelte a vad, veszélyes külsőt, amit sugallni akart másoknak. Határozott tekintettel indult el felfelé a lépcsőn és kopogott be az ajtón. Keménynek, határozottnak és hidegnek akart mutatkozni, különben is a génjeibe volt kódolva ez a viselkedés. Noha nem tudott erről annyit, amennyit illett volna.

– Jöjjön be, Mr Malfoy, kérem! – szólalt meg McGalagony. A professzor mindig kimért és barátságtalan volt, de most valahogy másképpen csengett a hangja. Vajon mi történt már megint?

– Jó napot kívánok, professzor! Hivatott? – kérdezte illedelmesen. Kihúzta magát, mintha soha nem kellett volna senki előtt meg megalázkodnia. Háta mögé tette a kezét, mintha legalább is egy katonai sorozáson lenne. Nem volt semmilyen gyakorlatra sem szüksége, hogy higgadtan nézzen bele a professzorasszony éles tekintetébe.

Minerva érvről évre egyre többször látta benne Lucius Malfoy vonásait, de egy sejtésre nem alapozhatta feltevését, így soha nem tette szóvá senkinek és a tanárokat is tartózkodó viselkedésre kérte. Távoli rokonnak vélte Milot, akit kitagadtak a családból, de álmában sem hitte, hogy valóban köze van Luciushoz, ráadásul az unokája. Mikor kiderült, hogy ez nem csupán egy véletlen egybeesés, már nem tehetett semmit, egyelőre kezében tartotta a szálakat, de csak egy pillanat kellett, hogy kiszimatolja ezt a Reggeli Próféta. Ízekre akarják majd szedni a Malfoy fiút.

– Igen, üljön le, kérem! Az ügyvédje hamarosan ideérkezik. – Milo megtorpant és zavart tekintettel nézett az igazgatónőre.

– Ügyvéd? – kérdezte meglepetten és kiesett az utánozni kívánt hideg Malfoy ivadék szerepét. Végül mégis sikerült leülnie.

– Igen, Mr Malfoy, úgy tűnik szüksége lesz egy ügyvédre – dőlt hátra a professzorasszony a székében. Az egykori igazgatók suttogva figyelték a fiút, ahogy feszeng a székben.

– Nem sértettem meg a házirendet – szólalt meg védelmében Milo. – Legalábbis nem olyan mértékben, hogy jogi szempontból büntethető legyek. Esküszöm, mindent büntetőmunkán részt vettem.

– Senki sem vádolta semmivel – nyugtatta meg McGalagony. Még mindig aggódva figyelte diákját, aki próbált ugyan az érzelmein uralkodni, de nem volt egyszerű feladat.– Legjobb lenne, ha lazítana és nyugodtan várna.

– Rendben. – Nem kell sokáig várni és az irodában lévő csend sem lett elviselhetetlen. A kandalló lángja zöldre váltott, aztán hamarosan egy magas fekete hajú varázsló lépett ki a lángok közül. Kék tekintete és tejfehér bőre remekül illet a sötétkék öltönyhöz.

– Jó napot, McGalagony professzor! Köszönöm szépen, hogy ilyen gyorsan fogadott.

– Jó napot, Mr Zabini. Örömmel látom, hogy a Roxfort után tisztességes munkát választott. – Blaise elmosolyodott McGalagony megjegyzésén, nos, valóban nem állt messze a halálfalóságtól, de ez már a múlté volt.

– Köszönöm – bólintott a férfi elégedetten. – Nagyon igyekeztem szem előtt tartani a tanácsát.

– Örömmel hallom, és hogy van a családja?

– Köszönöm kérdését remekül. De vágjunk is bele.

– Mr Malfoyt már idekérettem, szóval beszélhet vele. – Blaise közelebb lépett a fiúhoz és kezet fogott vele.

– Nagyon örülök. Blaise Zabini vagyok. A nagyanyja kért fel, hogy segítsek rendezni a jelenlegi helyzetét. – Milo szeme megvillant és pontosan azzal a tipikus Malfoy tekintettel nézett Blaisere, amivel Draco a minap. A kísérteties hasonlóság Luciusra és némileg Dracóra nem tántoríthatta el Blaiset.

– Elárulná végre valaki, hogy pontosan miért is kell itt lennem? – Milo hangja cseppet sem volt nyugodt, sőt egészen feldúlt.

– Fogadja őszinte részvétem a szülei halála miatt! – Blaise őszinte részvétnyilvánítása nem hatotta meg, sőt nagyon-nagyon felhúzta.

– Köszönöm, de ha csak a részvétét akarta kifejezni, akkor feleslegesen strapálta magát. – A két felnőtt reakciója újra csak a sajnálat volt. Mintha csak azt mondták volna: Szegény nem tehet róla. A harag csupán álca.

– Nos, mint már elmondtam, a nagyanyja kért meg, hogy képviseljem az érdekeit. Mint tudja, egy gyámra van szüksége, hogy tanulmányait és az életét is folytatni tudja a varázsvilágban. Ez elengedhetetlenül szükséges és a Wizengamot nem hagyott más választ. A nagykorúsítási kérelmet így nem indíthatunk. – Blaise és McGalagony egy kitörni készülő vulkánnal voltak egy szobában. Az ifjú Malfoy ökölbe szorított kézzel nézett hol az egyikükre, hol a másikukra. Az ügyvéd rezzenéstelen arccal figyelte a reakciót és felrémlett benne az aggódó nagymama szavai. Amanda nagyon is jól ismerte némileg forrófejű unokáját. Milo mindig is lázadó gyerek volt, ki tudja mibe keveredetett volna, ha egyedül megkaparintja a családi vagyont és egyedül él tovább. Nem volt erre felkészülve, azonban Milo egészen mást gondolt erről.

– Nincs szükségem senkire sem. Megoldom egyedül is a problémáimat. – Milyen égbekiáltó hazugság. Fogalma sem volt, hogy mihez fog kezdeni.

– Tudja ezzel az a baj, Mr Malfoy, hogy amíg kiskorú nem tudja ezt egyedül megtenni. Hivatalosan egy gyám mellé kell helyeznünk, aki felelősséget váll önért, amíg el nem éri a varázshasználati korhatárt és be nem fejezi a tanulmányait. A nagyanyja, mint már tudja, nem képes ellátni ezt a feladatot. Ezért bízott meg többek közt azzal, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb gyámot önnek.

– És vajon melyik mugli rokonom felelt meg a feltételeknek? – kérdezte gúnyosan, majd karba tette a kezét. Blaise látta benne pontosan azt az gőgöt, amit Dracóban is megvolt.

– Egyik sem. A nagyanyja feltárt előttünk egy családit titok és egy okirattal megerősítette, hogy Lucius Malfoy családjához tartoznak vér szerint, így az ön nagybátyja, Draco Malfoy, lesz a legalkalmasabb arra, hogy a gondját viselje. El is vállalta ezt a szerepet.

– Ez igazán remek – szólalt a fiú, de teljesen felesleges. – Egyedül is képes vagyok talpon maradni, nem kell nekem bébi csősz, aki vigyázza minden egyes léptemet.

– Jogilag nem számít felnőttnek, örökségét sem tudja átvenni. Ennyi idősen egy mugli árvaházban cseppet sem lenne jobb helyzetben, mint a gyámjánál, sőt nem lenne pálcája, magánélete, és fene nagy önbizalma. Ha be akarja fejezni az iskolát, akkor tizennyolc éves koráig itt kell tanulnia. Utána, ha akarja, teljesen a maga ura lehet. A mugli gyámügy is erősen érdeklődik a helyzete felől, tehát most azonnal választ kell adnia.

– Nem kaphat egy is időt? – kérdezte McGalagony.

– Nem kell több idő. Beleegyezem. – Úgy gondolta úgyis megszökik, amint elmegy Roxfortból. Kit érdekel az örökség. Egy pálcával akármit megtehet, amit akar, sőt többet is. De ott van a kiskorúak bűbájhasználatát korlátozó varázslat… Milo igyekezett nem felnyögni.

– Helyes döntés. Draco szeretne találkozni önnel mielőtt még vége lesz a tanévnek. Persze, csak akkor, ha a professzor hozzájárul.

– Nem látom ennek akadályát.

– Rendben – sóhajtott a fiú. – Mikor?

– Talán még ma délután ide tud jönni.

– Mégis mivel foglalkozik a nagybátyám? – kérdezte hirtelen Milo. Miután felfedezte a rokoni kapcsolatot csak és kizárólag nagyapjára koncentrált.

– Auror.
– Auror? – kérdezte meglepetten. Bármire számított volna, csak erre nem. Tudta a kapcsolódási pontokat a sötét oldallal, de ilyen ironikus dolgot még soha sem hallott.

– Igen. Megbecsült és magas beosztású auror. Harry Potterrel dolgozik együtt az elit csoportban. Ronald Weasley a társa. – McGalagony szemöldöke is felszaladt Blaise szavai hallatán. A mágiajogi ügyvéd arca meg sem rezzent, de mardekáros énje most ujjongott, ahogy a két szinte elfehéredett arcot látta maga előtt. – Hogy döntött, Mr Malfoy?

– Rendben, megmondhatja neki, hogy találkozom vele. – Blaise bólintott, aztán belekezdett egy hosszú jogi monológba, amit Milo alig fogott fel, egyszerűen nem tudott másra gondolni csakis kizárólag az előtte álló kétgyötrelmes évre, amit nagybátyjánál el kellett szenvednie.

Legalább nem az ostoba mugli rokonainál kell töltetnie az idő… Ugyan alig hallott róluk és valószínűleg meg sem rendítette őket anyja halála, pláne nem az apjáé, akit szívből gyűlöltek. De volt valaki, akit mélységesen megvetettek és rettegtek tőle, ő nem volt más, mint Milo maga. Miután közel hat évesen saját dühe a magasba emelete a nagyszülői házat, azóta nem látták szívesen. Amikor tizenegy évesen karácsonykor meglátogatta őket, az volt az utolsó alkalom. A nagyszülei keményen az értésére adták, hogy kívül tágasabb. Most pedig bele akarják tuszkolni egy újabb kínos helyzetbe. Mintha nem lenne elég az, ami történt vele… Nem akart ezen rágódni.

Különben is micsoda frenetikus fordulat – gondolta még mindig zabosan. Draco Malfoy még csak nem is ismeri. Mégis mi lehet az ok, hogy befogadja az otthonába? Hiszen ő is csak egy amolyan felfuvalkodott aranyvérű, amilyen néhány évfolyamtársa is. Érdekes nyári szünetnek ígérkezett. Egyetlen szót sem szólt Blaisehez és McGalagonyhoz egészen addig, amíg engedélyt nem adtak a távozásra. Milo ezt követően a Tiltott Rengetegbe rohant, hogy lecsillapítsa idegeit.

***

A nap csodálatosan ragyogott ezen a délutánon, az ég pedig szívfájdítóan kék volt. A közeledő nyár illata ott volt a levegőben és ezt a diákok is tudták. Hamarosan végre hazamehetnek és három hónapig csak henyélhetnek, már amennyire azt a nyárra kiadott házidolgozatok engedték. Azonban ez sem vette el a jókedvüket, Roxfort pezsgett az élettől és ez így volt jól.

A hatalmas kétszárnyú vaskapu elé egy auror taláros varázsló hoppanált, ami nem volt túlságosan gyakori az évnek ebben a szakaszában vagy bármikor máskor. Draco nehéz szívvel lépett be Roxfort kapuján. Nem is emlékezett rá, hogy mikor volt itt utoljára. Semmi sem változott, állapította meg megkönnyebbülten. A Tiltott Rengeteg, az ezertornyú kastély, a park, az üvegházak – minden ugyanaz volt, közel sem hasonlított arra a lepusztult harc utáni helyre, amire még azokból az időkből emlékezett, amikor megváltozott az egész élete.


Mély levegőt vett; pontosan azt a nyugalmat érezte, amit az első alkalommal, amikor elsős korában megérkezett ide. Az emlékek úgy rohanták meg, mintha egyszerre szabadultak volna ki Pandora szelencéjéből. Nem akart semmire sem emlékezni. Egyes emlékek fájtak, mások bosszantották, mások közömbösséget árasztották. Érezte magát jól is itt? Persze, hogy igen. Az árnyas út mentén haladva elmosolyodott, ahogy felidézte ezeket, a rosszakat pedig rettenetes gyorsasággal elűzte.


Befordult jobbra és önkéntelenül felnézett a kastélyra. De azonban volt valami, ami egyből gyomorszájon vágta, amitől majdnem megbotlott a saját lábában és kis híján elesett. Milo James Malfoy egyből kitűnt a tömegből, sőt bárhonnan kitűnt volna. Egy istenverte Lucius Malfoy hasonmás állt a nagy tölgyfaajtó mellett és rá várt. Kimért tekintet, merev testtartás, hosszú tejfölszőke haj, viharos szürke szemek, pökhendiség, harag, felsőbbrendűség – egyértelmű Malfoy jegyek. A fiú felszegett fejjel várta őt, mintha nem ő tett volna Milónak szívességet, hanem inkább fordítva lenne. Draco önkéntelenül megigazította az aurortalárt és észre sem vette a mellette elhaladó nyíltan sóhajtozó végzős lányokat, akik kuncogva figyelték őt. Hosszú léptekkel indult el a kaptatón felfelé.


Milo mikor meglátta Dracót és egyből összeszorult a torka. Felkészült arra, hogy lesz némi hasonlóság közte, az apja és a nagybátyja között, de arra nem, hogy ennyire… Draco, Milo apjának fiatalkori kiköpött mása volt. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a testtartás, ugyanaz az arc, csak sokkal kevesebb ránccal, mintha ez a férfi soha sem aggódott volna semmi miatt. Még talán a hajuk is egyforma volt. A hatalmas különbség azonban a varázsképesség volt. Apjának nem volt ilyen, viszont a természete magában hordozott valami olyasmit, amivel mindig elérte, amit akart. Ezt a rideg céltudatosságot látta Dracóban is és érezte saját magában is. Ráadásul a felé közeledő férfi aurortalárt viselt, ez a tény nem nyugtatta meg, sokkal inkább feszengett tőle.


Érezte, ahogy a szívverése hirtelen felgyorsul, elönti valamiféle pánik, de mindig tudta hogyan legyen nyugodt és képes volt palástolni ezeket az érzéseket. Mérgében legszívesebben ordított volna, viszont most ezt nem tehette meg, de akkor sem volt erre felkészülve, egyáltalán nem. Igyekezett mélyeket lélegezni, hideg fejjel gondolkodni, és nem elrohanni.

– Jó napot, Mr Malfoy! – nyújtott kezet tisztelettudóan, de hangja olyan volt, mint aki egyáltalán nem szívesen teszi, amit tesz. – Milo James Malfoy vagyok.

– Draco – válaszolt vissza röviden a férfi. Méregetni kezdete a fiút és már akkor tudta, hogy nagyon sok bosszúságot fognak egymásnak okozni. – De hagyjuk a formaságokat. Nem hívhatsz két évig Mr Malfoynak.

– Draco bácsi? – villant meg a szeme Milónak. Gonosz tervek tömkelege kavargott a fejében, amikor meglátta nagybátyját megfeszülni a bácsi szó hallatán.

– A Draco éppenséggel megfelel. – A varázslónak elég volt egy pillantás, hogy tudja: Milonak közel sincs kevésbé rosszabb természete, mint neki ennyi idősen. Valószínűleg a sors azt akarja, hogy kapjon egy kis ízelítőt egy kamasz fiú neveléséből.

– Rendben – bólintott az ifjú varázsló –, ahogy akarod.

Dac és keserűség vegyítve némi pökhendiséggel, kevélységgel. A kölyök remekül illeszkedett a Malfoy családba és ez Dracót rettenetesen zavarta. Mégis mit várt? Egy alig tizenhat éves, zavarodott, bizonytalan kisgyereket? Igen, ezt várta, mert már fogalma sem volt milyen volt ennyi idősnek lenni. Ráadásul nem segített az sem, hogy tizenhatodik születésnapja után megkapta a Sötét Jegyet. Ez a tény taccsra vágta a kamaszéveit, a háborúról nem is beszélve.

– Mi lenne, ha sétálnánk? Ezer éve nem voltam itt – javasolta a férfi, majd elindultak a park felé.

– Minden évben így néz ki, nincs semmi változás – vonta meg a vállát a fiú dacosan. Imádott itt lenni, érezni a mágiát, tanulni és megismerni a titkos énjét, amit a mugli világban el kellett rejtenie.

Ide tartozott és ezt már akkor tudta, amikor átlépte az iskola falait. Az addig elvesztett, meg nem értett gyerek végre társra talált és hatalmas önbizalomra. Ami talán mostanság túl is tengett benne.

– Az a tábla még az én időmben nem volt ott – mutatott az emléktáblára Draco. Milo hanyagul megvonta a vállát.

– Hatalmas változás – szólalt meg végül, majd elindult a park felé.

– Sajnálom a szüleidet – váltott témát Draco hirtelen.

– Nem is ismerted őket.

– Nézd, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni…

– Hagyjuk ezt! – csattant fel Milo dühösen. – A nagyanyám mindenkire rákényszeríti az akaratát. Nem tehet róla, de ezt csinálja állandóan. Nem akarja, hogy mellette legyek, mert nem akar velem foglalkozni, ezért rátestál a rokonokra. A mugli rokonaim ostobák. Remélem, nem kell folytatnom az elmélkedést.

– Ez érdekes. Én úgy tudom, hogy beteg. – Milo felnevetett, pontosan úgy, mint Lucius Malfoy. Draco szinte meg volt győződve, hogy Merlin azt akarta, hogy bűnhődjön, amiért annyi borsot tört apja orra alá annak utolsó éveiben.

– Ha az öregség betegségnek számít, akkor határozottan azt. Már vagy öt éve minden áldott nap meg akar halni, de aztán minden karácsonyt túlél.

– Akkor nem értem, hogy miért nem akar magához venni.

– Mert egy önző vén boszorkány. Családegyesítést akar vagy csak most ilyen szél fúj nála. Mintha lenne ennek az egésznek egyáltalán valami értelme. – A fiú mélyen sóhajtott. – Egyszerűen megkattant és ezen már semmi sem segít.

– Tudtál róla, hogy rokonok vagyunk? – kérdezte Draco megütközve. Nem figyelt fel sohasem olyan pletykára, ami a családját és egy roxfortos diákról szóltak.

– Már elsős koromban is folyton megkérdezték rokonok vagyunk-e Malfoyékkal, a híres neves arisztokrata családdal. Aztán egyszer eszembe jutott valóban utána nézni a dolognak. Évkönyvek, fényképek, emlékplakettek, trófeák, régi Próféták és persze a megdöbbentő hasonlóság… Persze a nagyanyámtól és apámtól nem tudtam meg semmit sem. De szerinted ezek után nem jöttem rá magamtól is?

– Nos, igen. Csak rád kell nézni, még egy kerti törpe is meglátná a hasonlóságot – jegyezte meg hidegen. – Viszont ez nem változtat semmin sem. Két év aztán elválnak az útjaink.

– Én is így gondolom. Semmi kedvem betolakodni más családok életébe.

– Rendben – bólintott Draco beleegyezően. – Gondolom, hogy már említették, én leszek a gyámod, amíg nagykorú nem leszel.

– Nincs szükségem gyámra – ellenkezett Milo.

– Vagy én, vagy a mugli árvaház… Nem akarom magam fényezni, de velem jobban jársz.

– Azt majd meglátjuk.

– Jövő héten találkozunk a King’s Cross pályaudvaron, kölyök.

– Alig várom.

– Én nem különben. – Azzal Draco kurtán elköszönt és elindult hazafelé. Mázsás súlyként nehezedett rá a feladat, de eldöntötte, hogy meg fog birkózni vele. Nem is Milo miatt, hanem inkább a kihívás miatt, amivel végre visszavághat Lucius Malfoynak.

hozzászólások: 0