16. fejezet
Nehéz nap

Hermione vagy ezredszerre rendezte át a bájitalos szekrényt, most csökkenő sorrendben állította sorba a fiolákat. Kicserélte a virágokat a vázákban, nagytakarítást végzett, ezt ma már másodszor, de még így sem volt elég munkája. Nem volt semmi teendője és ez már kezdte iszonyatosan zavarni. Ugyan végre ismerkedett egy helyi varázslóval, akit Merlin Lanenek hívtak, valóban varázsló volt, de több mentális problémája is volt. A felesége szerint egy felejtésbűbáj okozta a zavart. A gyógyító nő megtett mindent, de sejtette, hogy hosszú kezelés vár Merlinre. Viszont Maryben, a feleségben, is segítségére szoruló páciensre talált, bár inkább örömteli eseménynek számított a nő áldott állapota. Hermione mérhetetlenül örült ennek. Ezt eltekintve a nap eseménytelenül telt. A jelentések, mint a Szent Mungónak kellett leadnia, már régen készen voltak. Nem bírta a tétlenséget. Jelző bűbáj tett a rendelő ajtajára, aztán hazament.


A kert volt az első, ahol végre talált magának egy kis szórakozást. Meleg volt, a nap már magasan fent járt a horizonton. Ennek ellenére mégis vállalta a napszak megpróbáltatásait, letérdelt a fűbe, aztán gyomlálni kezdte az ágyásokat. Gyors volt és néha megszúrták a tüskék, de nem törődött vele. Kesztyűben kellett volna dolgoznia, viszont most ez sem érdekelte. Egyszerűen csak az akarta, hogy teljen végre az idő. Ha már mást nem tud tenni, akkor legalább varázsolja széppé a kertet.


Nem volt sok teendője, de most már legalább elkezdte valahol. Tele volt szebbnél, szebb növénnyel a kertje, de ezek nagy része leginkább gyógynövény volt. Elültette a palántákat, amiket nem olyan régen rendelt és napok óta cserepekben sorakozva várták, hogy végső helyükre kerüljenek. Aztán elővett egy füzetet, majd felírta a nevüket, ha netalántán szüksége lenne valamelyikre. Már éppen végezett volna vele, amikor egy bagoly jelent meg. Az ölébe pottyantotta a levelet, meg sem várta, míg a boszorkány reagál, már ott sem volt.


Mélyet sóhajtott, majd feltörte az igencsak ismerős Szent Mungó pecsétet, kihajtotta a levelet és olvasni kezdte.


Kedves Miss Granger,

Köszönettel vettük a levelét, amiben a Szent Izidor Ispotály jelenlegi látogatottságáról értesített minket. Külön köszönjük a részletes felszerelés leltárjegyzékét és az ön által készített bájitalok listáját.

Azonban sajnálattal tapasztaljuk, hogy a látogatottság elmarad a várttól. Így a Minisztérium úgy döntött, hogy kijelöli az ispotályt körzeti általános segítségnyújtó pontnak. Ennek értelmében elsősorban önhöz irányítjuk a közel 10 mérföldes körzetben élő varázslókat és boszorkányokat.

Továbbá kísérleti jelleggel elindítjuk a rehabilitációs projektünket is. Hamarosan az első alkalmas beteget át fogjuk szállítani önhöz és megkezdheti a kezelését…



A levél ezt követően részletesen, hosszasan ecsetelte Hermione teendőit. Nem tudta a végén, hogy örüljön-e ennek vagy ne. A Minisztérium azt akarta, hogy sikeres legyen a tervük, a Szent Mungónak mindegy volt. Amúgy is egyedül csak egy tucat beteget volt képes ellátni. Megtörölte a homlokát, de nem vette észre, hogy egy vékony földcsíkot húz rajta végig. Bement a házba, aztán megmosta a kezét. Aztán úgy döntött megtöri a csendet és végre beszélsz Ginnyvel. Leült a kandallóhoz és kimondta barátnője nevét.

– Hermione? – szólalt meg Ginny összetéveszthetetlen hangja.

– Igen, én vagyok.

– Eltűntél. Remélem, hogy nem Daniel miatt voltál mérges. – Hermione megcsóválta a fejét.

– Ráhibáztál. Többet nem szeretnék vele találkozni.

– Túl sok vajsört ivott. Na, jó volt benne egy kis Whiskey is. Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire eláztatja magát. – A bűnbánata kicsit meglágyította Hermione szívét. – Említette, hogy izgul is egy kicsit, de nem gondoltam volna…

– Hogy vagytok? Mi újság a gyerekkel? – kérdezte témát váltva.

– Ők jól vannak. Lily egy kicsit megfázott. – A gyógyítói énje aggodalmat vélt hallani Ginny hangjában, ami őt is nyugtalanította. A kicsi Lily nem volt éppen az a beteges gyerek. Godric’s Hollow nem is lehetett volna jobb hely egy gyereknek.

– Küldök neki egy kis teakeveréket és attól jobban lesz – mondta Hermione. – Nagyon remélem, hogy hamar meggyógyul.

– Mi is! Már a második éjszaka alig aludtunk – magyarázta Ginny. – De nincs semmi baj. Csak egy kis láz. Anya már adott fekete fa kéreg főzetet és az levitte a lázát, már nem is köhög annyira.

– Nagyon jól tette. Jobbulást neki! Ha nem lesz jobban, akkor mindenképpen szólj és elmegyek hozzátok – ígérte a boszorkány. – Itt nincs sok teendőm. Nagyon kevés betegem volt még.

– Ezt nagyon sajnálom. Biztosan már majdnem megőrülsz attól, hogy senki sem jön…

– Ez így van.

– Annyira, hogy összeszűröd a levet Malfoyjal. – Ginny szemrehányó megjegyzése először fel sem tűnt a boszorkánynak.

– Igen… Micsoda?

– Jól hallottad. Ron mesélte, hogy Malfoy kapott emiatt egy monoklit – magyarázta Ginny némileg kimért hangon. – Mi a baj veled, Hermione?

– Nem is tudom melyik rosszabb? Hogy tudsz róla vagy, hogy egyáltalán megtörtént? Mondd meg Ronnak, hogy ne ártsa magát az ügyeimbe! – Kezébe temette az arcát és fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon Ginnynek.

– Malfoy zűrös. Még mindig az. Nem is beszélve, hogy mi történik most a családjában.

– Ron mindig ilyen pletykás volt? – tűnődött a boszorkány. – Nem emlékszem ilyesmire.

– Mostanában egyfolytában be nem áll a szája. Szerintem kimondottan élvezi azt, hogy első kézből szállíthatja a híreket Malfoyról – mondta Ginny nevetve a kandalló másik végén, de aztán komolyra váltotta a hangnemét. – Azért elmondhattad volna.

– Nagyon remek. Egyébként nem akartam erről beszélni. Előbb még meg kell tudnom valóban működik–e. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű helyzet… Már cseppet sem olyan, mint régen. Kedvelem…

– És működik?

– Nem tudom. Még annyira fura nekem ez. Nem is tudom igazán hányadán állunk egymással – vallott be végül. – Azért Ront fejbe kólinthatnád a helyettem… Harry mit szólt hozzá?

– Próbálja megemészteni az egészet. Ron nagyon igyekszik jóban lenni Malfoy-jal. Ahogy én tudom kényszer gyógykezelésre ítélhetik, ha megint begurul és verekednek egymással. Emlékszel milyen volt két éve, amikor a parancsnoka beutalta. Néha felmászott a tetőre és le akart ugrani, aztán éjjelente meztelenül táncolt a hátsókertben és fákkal ölelkezett.

– Oh, emlékszem. Ez talán a legfurcsább karácsonyi élményem – csóválta a meg a fejét Hermione. – Még mikulás sapka is volt rajta. A bátyáid fél óra múlva hozták be, mert annyira röhögtünk, hogy senki sem tudott megmozdulni.

– George még mindig szívatja miatta. Érthető miért nem akar még egyszer ilyesmit átélni. Gondolhatod mennyire megviselte, ha képes emiatt Malfoyjal jópofizni. Harry pedig csak figyeli, ahogy ezek a két bolond egymással viselkedik. Bár az én férjemet jobban leköti a családja.

– Legalább egy normális lett hármunk közül. Még mindig nem hiszem el, hogy Ron megbékélt Malfoyjal. Szóval bármikor robbanhat a bomba. – A beszélgetésüket Lily hangja szakította meg.

– Most mennem kell, de mindenképpen beszéljünk még.

– Rendben van – mondta végül aztán a tűz kialudt a kandallóban. Micsoda nap… Alig várta, hogy Draco megérkezzen. Kitalálta, hogy végre megejti azt a vacsorát, amit megígért a férfinak. Fellapozta a receptes könyvét és nekiállt a főzésnek. El akarta kápráztatni Malfoyt. Őrültségnek tűnt az egész, de ettől iszonyatosan jó kedve lett.

***

Draco fáradtan és elnyűtten nyitotta ki a kerti kaput. Úgy érezte magát, mintha legalább egy csapat hippogriff táncolt volna a feje tetején, aztán lezuhant volna a seprűjéről. Miután apja hasonmásával találkozott, megint egy fekete mágust vettek üldözőbe Weasley-vel, de az a szemét meglógott. Ezek után egy félóráig vitatkoztak Weasley-vel, miközben hiába keresték azt a pondrót… A munkát félre akarta tenni holnapig.

Nem vágyott másra csak egy kellemes vacsorára és egy forró fürdőre. De előbb még be kellett néznie Grangerhez. A gondolat hatására elmosolyodott, ledobta a talárját aztán átmászott a kerítésen.

– Szia! – köszöntötte Hermione. – Megjöttél?

– Szia! Igen, végre hazajöttem.

– Tudod, hogy bejöhetsz a kertkapumon is?

– Így sokkal egyszerűbb.

– Bizonyára… Mit szólnál, ha végigültetném rózsával a fal tövét?

– Azt, hogy csak kihívások elé akarsz csak állítani – vigyorgott az auror.

– Milyen volt az első találkozás az unokaöcséddel? – szegezte azonnal neki a kérdést Hermione. A boszorkány éppen valami levelet körmölt. Draco leült mellé, egészen közel és a vállára hajtotta a fejét. Nagyon jól esett a közelsége, a friss tiszta illata és még valami, amit nem tudott beazonosítani.

– Nos, pontosan olyan, mint én tizenöt-tizenhat évesen. Nagyképű, arrogáns, fennhéjázó, piperkőc és egy kis görcs. Mintha csak a tükörbe néznék és a saját vonásaim mellett apám nézne vissza rám. Egyszerűen furcsa és rémisztő a dolog iróniája.

– Mélyebbre is néztél vagy csak a külsejét figyelted meg? – kérdezte Hermione.

– Legilimencia? Azt nem lehet csak úgy használni. Tudom, hogy nem apám nevelte, de amíg nem mértem fel a képességeit, addig inkább nem alkalmaznék varázslatot.

– Ahh, ti varázslók mindig a dolgok legkönnyebb végét akarjátok megfogni. Nem erre gondolta, hanem arra, hogy mit láttál a szemében.

– Én nem vagyok ennyire okkult, mint te. Ráadásul, a kísérteties hasonlósága apámmal szíven ütött. Úgy néz ki, mintha ő vezetné a Lucius Malfoy fanklubot. Rémisztő és egyben iszonyatosan furcsa. Majd ha megismered, akkor meglátod te is.

– Lefordítva: te nem néztél rá. Biztosan tele van fájdalommal és keserűséggel. – Draco fáradtan nyögött fel és elcsigázva rajzolt apró köröket Hermione csupasz combjára.

– Én nem voltam tele az ő korában semmiféle fájdalommal. Egyszerűen gonosz voltam, zabolázatlan és nagyképű. Nem voltak mélységeim. – A nő abbahagyta a körmölést és a varázslóra nézett.

– Olyan voltál, mint egy jégcsap és egy sunyi görény keveréke – jegyezte meg a boszorkány révedezve.

– Ez fájt. Nagyon fájt, hogy a lapátfogú könyvmoly ezt gondolja rólam – vágott vissza Draco egy mosoly kíséretében, majd magához ölelte Hermionét, csak úgy mellesleg, mintha nem is piszkálnák egymást.

– Szóval most sértegetjük egymást?

– Te kezdted, Granger, akkor viseld a következményeket… Borzalmas volt ez a nap – mormolta a varázsló és mélyen magába szívta a mogyoróbarna hajzuhatag kellemes, virágillatát.

– Megértelek.

– Megint nem volt egy beteged sem? – kérdezte kíváncsian. – Nem mintha jelentkeznék kivizsgálásra.

– Kettő volt, de inkább hagyjuk – sóhajtott nehezen. – Mikor jön az unokaöcséd?

– Jövő héten hétfőn.

– Addig nem sok időd van.

– Tudom… Még pár nap szabadságot is ki kell vennem. Nem hagyhatom mindjárt az első napokban egyedül. Probst parancsnok össze üti majd a két sarkát, ha ezt megtudja – morogta kelletlenül.

– Tudok valamit, amitől jobb kedved lesz – mondta a boszorkány kedvesen, aztán kisimított egy tejfölszőke tincset a férfi homlokából.

– Leveszed a ruhádat és táncolsz nekem? – kérdezte révedezve Draco. Hermione csak megrázta a fejét.

– Miért lennél attól jobban? – húzta össze a szemöldökét. A férfi sejtelmes vigyora cseppet sem segített a zavarán. Vannak olyan kérdések, amiket jobb lenne fel sem tenni – látta be szinte azonnal.

– Inkább ne kérdd, hogy válaszoljak erre a kérdésre. De mitől leszek jobban? Mit talált ki nekem a csinos szomszédasszony?

– Pimaszkodsz? Lehet, hogy mégsem árulom el – húzta fel az orrát színpadiasan.

– Gyerünk, Hermione, mondd már el! – nógatta kedvesen.

– Megegyeztünk, hogy nem bizalmaskodunk egymással – figyelmeztette azonnal.

– A csókot akkor minek nevezed? – nevette el magát a varázsló.

– Kísérletnek.

– Kísérletezhetnénk egy kicsit. Most pontosan abban a hangulatban vagyok. De még mindig nem mondtad el, hogy mire gondoltál, ami jobb kedvre deríthet engem?

– Bárány combot készítettem, barna mártással és burgonyafánkkal. – Az arca ragyogott, amikor ezt közölte a férfival.

– Oh, te biztosan szeretsz engem – bukott ki a mondtad belőle és szinte azonnal megbánta, hogy ilyesmit mondott. Hermione felhúzta az orrát és kibontakozott a férfi öleléséből.

– Micsoda? – csattan fel zavartan, mintha maga is elhitte volna, hogy csak simán a véletlen műve a vacsora, pedig egész délután a konyhában rostokolt. – Dehogy is… csak találtam ezt a receptet és…

– Rám gondoltál.

– Nem…

– Ne tagadd, Granger, belém estél, mint vak tündérmanó a befőttes üvegbe! – bizonygatta Draco és felnevetett. Tudta, hogy ettől a boszorkány csak még tüskésebb lesz, de már úgy sem tudta mivel javítani a helyzetét.

– Neked baj van a fejeddel, Malfoy! – közölte Hermione durcásan. – Nagyon-nagyon nagy baj.

– Meg akarsz fogni magadnak mi? – Draco zsigerből tudta hogyan kell olyasmit mondani egy nőnek, amivel azonnal felhergelte.

– Miről beszélsz? Annyira kellenél nekem, mint egy púp a hátamra, Malfoy. Kell az a kaja vagy adjam inkább Merlinnek?

– Ezt nem értem. Milyen Merlinnek?

– Az új betegem – magyarázta még mindig dühösen.

– Nem ismerem, de nem kell nekiadnod. – Hermione dúlva-fúlva betrappolt a konyhába és elkezdett csörömpölni. Draco sejtette, hogy végleg elrontotta a mai estéjüket. A boszorkány levágott egy lábast a konyhapultra, majd elkezdte belehalmozni a nagyon nagy gonddal készített vacsorát. Mérhetetlenül dühös volt, majdnem felrobbant a méregtől, aztán erőt vett magán, kihúzta magát és hosszú léptekkel távozott a konyhából.

Draco némileg bűnbánóan várta a hátsó ajtónál mondani akart valamit, de Hermione megelőzte.

– Parancsolj. Jó étvágyat, Malfoy! – Azzal megpördült és Draco már csak az ajtócsapódást hallotta. Egyik kezében a lábast egyensúlyozta, a másikkal pedig megvakarta a fejét.

– És nem vagyok beléd szerelmes! – kiabálta a boszorkány bentről. A varázsló elmosolyodva nézett az edényre, majd elindult hazafelé. Grangernek fogalma sem volt róla, hogy mit érez és ez annyira mulatatta. De azt nagyon sajnálta, hogy egyetlen egy csókot sem kapott tőle.

hozzászólások: 0