38. fejezet
Aki átment a tükrön

Milo alig várta, hogy kimehessen a szabadba. Levegőt. Igen, levegőt kellett kapnia, de nagyon gyorsan. Forgott vele a világ. A szíve hevesen vert, kapkodó lélegzetvétele és a rajta elhatalmasodó pánik majdnem teljesen legyűrte. Ott voltak a tükörben, ő pedig csak egy karnyújtásnyira tőlük. Velük akart lenni. Könnyek gyűltek a szemében. Nem, nem szabadott kiborulnia.

Tudta, hogy ez, amit látott nem a valóság volt, de mégis annak tűnt. Bár igaz volna, és… megölelhette volna őket. Semmi másra nem tudott gondolni. Teljesen összezavarta a mágia. Olyan könnyelműen jelentette ki, hogy könnyedén igazodik el a varázsvilágban… Összezavarodott. Nem tudta mit tegyen. Hirtelen nem kapott levegőt, köhögnie kellett, szédülni kezdett. A pánik gyorsan ragadta el és kíméletlenül.

– Ez csak mágia – mondta ki félhangosan magának. Gyorsléptekkel elindult a kertkapu felé, majd a kőkerítésnek dőlve igyekezett úrrá lenni a pánikrohamán. Keze ökölbe szorult a mellkasén, összegyűrve a pólóját. Maga sem tudta mennyi időbe telt, mire magához tért. Zsongott a feje, tompa fájdalom elhomályosította a látását.

Beszélnie kellett valakivel. Dracóhoz nem akart menni. Kíméletlenül belemarkolt a szőke hajába. Össze kell szedni magát, mantrázta magában, nem lehetett gyenge, nem lehetett szétesett. A pánikroham amilyen gyorsan jött úgy is múlt el. Mikor végre képes volt megmozdulni elindult az Ispotály felé. Az aurorok még mindig őrizték az épületet. Egy gyors ellenőrzés után már bent is volt. Felment a lépcsőn, aztán bekopogott a kórterem ajtaján.

– Szabad – szólalt meg bentről Olivia.

Milo lenyomta a kilincset, majd belépett. A boszorkány félhomályban ült az ágyán törökülésben, és azt a könyvet olvasta, amit tőle kapott nem olyan régen.

– Minden rendben? – kérdezte a lány.

– Nincs – válaszolta a varázsló.

– Nálam sincs – rázta meg a fejét Liv, aztán eltette a könyvet.

– Majdnem elnyelt az előbb egy varázstükör – mondta Milo, aztán nekidőlt a falnak. Hátravetette a fejét, s aztán a falmentén lecsúszott a padlóra. – Bár ez önmagában röhejes.

– Nem ez a röhejes. Hanem az, hogy nincs varázserőm – szólt keserűen.

– Szívás.

– Aha.

– Volt egy pánikrohamom – folytatta Milo.

– Nekem több is – vonta meg a vállát a lány.

– Láttam a szüleimet a tükörben és majdnem bementem utánuk – tette a tarkójára a kezét Milo. – Pedig nagyon jól tudtam, hogy már meghaltak.

– Tele vagyok égési sebekkel – fordította oldalra a fejét Liv. – Nem emlékszem pontosan hogyan történt. De lehet megpróbáltam eloltani a tüzet a nemlétező varázserőmmel.

– Totál csődtömeg vagyok.

– Én meg kvibli, akin kísérleteztek.

– Én félig mugli.

– Meg akarnak ölni – mondta ki a mostanában egyre jobban őt nyomasztó feltételezést –, legalábbis azt hiszem.

– Te nyertél – nevetett fel keserűen Milo. – Nem is kell tovább folytatnunk ezt.

– Szerintem sem – sóhajtott fel a lány. – Miért jöttél?

– Igazából nem tudom – vonta meg a vállát, de még mindig nem kelt fel a padlóról. – Kellett valaki, akinek szarabb az élete, mint az enyém.

– Hát ez milyen aranyos – forgatta meg a szemét a lány. Megigazította az arcán a kötést. Még mindig lassan gyógyult. – Még mindig nem kedvellek.

– Nincs is rá szükségem, hogy bárki is kedveljen – közölte a varázsló. – Elvagyok így is.

– Honnan is tudhatnád, hogy mire van szükséged? – ciccentett fel megvetően Liv.

– Draco próbálja helyre rakni az életem – válaszolta Milo. – Elküld hoppanálás tanfolyamra, kapok engedélyt, hogy varázsolhassak. Igyekszik kedves lenni hozzám. Ettől még rosszabbul érzem magam.

– Nekem az egész auror parancsnokság próbálja az életemet egyengetni. A kísérleti nyúlét, akiről fogalmuk sincs kicsoda, sőt már én magam sem tudom. Én csak meg akarok gyógyulni. Normálisan élni – szólt Liv gondterhelten. – Mindig azt hittem, hogy a varázserőm igazi… de hogyan éljek nélküle?

– Biztos, hogy nincs?

– Akkor nagyon nagy felelőtlenség volt egész nap Lumost gyakorolnom egy igazi varázspálcával – sóhajtott fel. – Hamarosan elmegyek és… félek, hogy mi lesz. A nagynénémet gyakorlatilag nem ismerem. Mugli… és nem ismerem azt a világot, ettől pedig teljesen megrémülök.

– Annyira nem kell – rázta meg a fejét Milo. – Nem olyan rossz.

– Talán.

– Sajnálom.

– Én is.

– Nem kell elszakadnod teljesen a varázsvilágtól – szólalt meg egy kis szünet után a fiú. – Biztosan van megoldás.

– Frics mellé is elmehetek dolgozni – nevetett fel keserűen. – Nagyon szép jövőkép lenne számomra.

– Más munkák is léteznek ám – mondta, miközben felkelt a padlóról. – Biztos vagyok benne, hogy nem vagy teljesen elvágva a varázsvilágtól.

– Először el kellene jutnom arra a pontra, hogy ne öljenek meg, aztán beszélhetünk a jövőről.

– Ebben lehet valami – mosolyodott el halványan, de nem ment közelebb hozzá.

– Mesélj arról a tükörről! – kérte Liv síri hangon.

– Nem tudok sokat mesélni róla – vonta meg a vállát. – Nem is tudom pontosan milyen varázslatról van szó. Egyszerűen zavaros.

– Mit láttál benne?

– A szüleimet – válaszolt halkan. – Mióta nem élnek, azóta próbáltam felidézni az arcukat. Olyan rohadtul nehezen megy… Most pedig ott voltak velem szemben, és hívtak, hogy menjek velük. Majdnem bedőltem ennek az átoknak. Hogyan lehetek ennyire idióta?

– Inkább szomorú – szólalt meg félhangosan. – Őrülten hiányozhatnak neked.

– Igen, és ha ott lettem volna velük… talán megmenthettem volna őket vagy nem tudom – túrt bele a hajába. – Ott kellett volna lennem.

– Ezt ne csináld! – szólt Liv. – Nem szabad vádolnod magad. Azért, mert varázsló vagy nem számítasz mindenhatónak.

– Néha eszembe jut, hogy mégis tehettem volna valamit. – Milo tehetetlennek érezte magát, jobban, mint bármikor.

– Tudom. Megértem.

– Bocs, hogy nyafogni jöttem – mondta rekedten.

– Nem érdekes – rázta meg a fejét. – Egész nap itt vagyok bezárva, egyedül. Nem mintha ki akarnék menni. Egyre nehezebben viselem.

– Hermione szerintem megengedi, hogy kimenj a szabadba. Szerintem hamarosan biztos ki is mehetsz. A nap segít begyógyítani a hegeket is. Az a balzsam jobban hat amúgy is.

– Remélem, hogy így lesz – bólintott a lány. Egy kis csend állt be a beszélgetésükbe. Milo még mindig a gondolataiba merülve üldögélt a falmentén. A csendes helyiségben az eső halk kopogását lehetett hallani. Liv megborzongott, majd magára húzta a felsőjét. Milo elmélázva figyelte őt, de mintha teljesen máshol jártak volna a gondolatai.

– Most már menned kellene – szólalt meg Olivia. A tekintetük találkozott egy pillanatra. Túlságosan is sok szomorúság volt mindkettejükben. Persze a lány nem akarta, hogy újra egyedül maradjon, de tudta a fiatal varázsló valójában nem a barátja. Noha megtudott róla pár dolgot mégsem áltathatta magát. Malfoy igazi énje nem ilyen, mint amilyennek most látta.

– Igaz – szólalt meg Milo hosszú hallgatás után. – Sétálok egyet.

– Az esőben?

– Ühüm – bólogatott a fiú. – Jól fog esni.

– Ha te mondod.

Milo halványan elmosolyodott, elköszöntek egymástól, aztán a fiú kiment az épületből. Akkor tudatosult benne, hogy valójában nem is tudja hova menjen. Tehetetlenül felnevetett. Piszkosul kilátástalannak tűnt minden. A hely, ami a legközelebb állt ahhoz, hogy otthonnak hívja az Draco háza volt. De képtelennek tűnt visszamennie oda. Nem, még nem. Csak állt ott a hátsóajtó eresze alatt, nekidőlve a falnak, az esőt hallgatva, amikor egy pukkanást hallott.

– Milo? Te mit keresel itt? – kérdezte Hermione, aki éppen akkor jelent meg nem messze tőle. Milo felkapta a fejét. – Francba, az előbb még sütött a nap.

– Változik az idő.

– Ez igaz. Mi a baj?

– Semmi – vonta meg a vállát. – Meglátogattam Oliviát.

– Rendes tőled.

– Rázúdítottam az összes szarságot, ami mostanában velem van – vallotta be, majd nekidőlt a falnak. – Egy idióta vagyok.

– Dehogy vagy az.

– Kedves tőled, de nem… – húzta el a száját, aztán témát váltott. – Megtaláltuk a tükört.

– Ez nagyszerű.

– Majdnem magába szippantott.

– Jól vagy?

– Nem tudom, de azt hiszem semmi bajom.

– Vigyázni kell a varázstárgyakkal. Lehetett volna fekete mágia is. – mondta Hermione, olyan hangon, mint egy aggódó anyukat. Milo kifejezéstelen tekintettel nézett a boszorkány. – Mindig legyél óvatos!

– Igyekszem.

– Helyes.

Hermione aggódva nézett a fiú után, de nem szólt semmit, inkább elindult a Malfoy rezidencia felé. Draco éppen a tükröt vizsgálgatta, elmélyedt a feladatban. A boszorkány a varázsló mellé lépett, majd megérintette a karját. Az auror megrettent egy pillanatra, aztán elmosolyodott. Odahajolt a lányhoz, aztán megcsókolta.

– Hiányoztál! – mondta a varázsló.

– Te is nekem – bújt hozzá közelebb Hermione. – Hogy haladsz?

– Egészen jól – válaszolta Draco. – Ez egy nagyon trükkös tükör. Vagy tíz átok van rajta, körülbelül ugyanennyi bűbáj. Milót is majdnem beszippantotta.

– Szerintem nagyon megviselte.

– Igen, tudom – bólintott a férfi, aztán elkomorult. – Mondtam neki, hogy vigyázzon, de azt nem, hogy ne nézzen bele. Próbáltam vele beszélni. Nem igazán sikerült.

– Adj neki egy kis időt.

– Mást nem is tudnék tennék. Mi volt Merlinéknél?

– Nem túl sok – felelte Hermione. – Merlin korábban a Szent Mungóban is dolgozott, előtte pedig a Minisztériumban. Az aktáiban semmi sincs. Ez a tükör az egyetlen, ami segíthet. Mary szerint Merlin sokat kóborol a környéken. Aztán átadott nekem egy halom pergament. Fogalmam sincs milyen nyelven írhatta őket.

Elővette a táskájából a pergameneket, aztán kiterítette az asztalra. Draco összevont tekintettel figyelte az írást.

– Nagyon furcsa. Bevinném a parancsnokságra – kezdte Draco –, de nem akarom, hogy kiderüljön.

– Akkor ennek nem a hagyományos úton járunk utána – mondta elgondolkodva. – Előbb azonban a tükröt kéne megvizsgálnunk.

– Rendben van.

– Megengeded?

– Tiéd a terep – intett a varázsló. – De ne nézz rá a tükörlapra!

– Oké.

Hermione közelebb lépett, majd kivont pálcával bűbájt bocsátott a tükörre. Erős volt rajta a mágia. Draco közben tisztes távolságtól nézte, ahogy a boszorkány dolgozott. Szerettem nézni az eltökélt arckifejezését, a mozdulatait, ahogy kimondta a varázsigét, ahogy a pálcát tartotta, kecses, légies. Nem is figyelt arra, hogy mennyire belefeledkezett a látszatba.

– Draco – szólongatta a boszorkány. – Draco!

– Tessék – ocsúdott fel az álmodozásból.

– Te nem is figyelsz – húzta el a száját és csípőre tette a kezét. – Sőt egyáltalán nem figyelsz.

– Dehogynem – bizonygatta a varázsló. – Éppen egy felfedő bűbájt alkalmaztál.

– Közben hozzád beszéltem – mondta vádlóan. – Nem figyeltél.

– Téged figyeltelek – mosolyodott el a varázsló. – Imádom nézni, ahogy varázsolsz.

– Közben vegyem le a ruhámat is?

– Ha megtennéd – sóhajtott fel elégedetten, majd leült a fotelbe. Hermione tekintetét látva csak felnevetett. – Csak vicceltem.

– Draco – nyögött fel. – Erre az egészre nincs időnk.

– Potterék úgyis idejönnek – vonta meg a vállát Draco, majd felkelt a fotelból. – Addig még van időnk.

– Szedd össze magad! – kérte a boszorkány.

A varázsló közelebb lépett hozzá, hogy egyik kezével átölelte a lány derekát és magához húzta. Érezte a kellemes illatát, a teste melegét. Egyből elfelejtette, hogy lenne fontosabb dolguk is.

– Igyekszem – szólalt meg rekedten, aztán lecsapott a cseresznyepiros ajkakra. Hermione szíve kihagyott egy ütemet, a gyomrából a pillangók kiszabadultak és bizsergést okozva áramlottak szét a testében, még a lábujjában is érezte. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy feledtesse vele a tükröt, az ispotályt, a kétségeit, az egész ügyet, amibe belekeveredett. Hozzásimult Dracóhoz, beletúrt a tejfölszőke hajába. Mámoros csókjuk kizárta a külvilágot, semmi más nem számított csak ők ketten. Felkavaró, tele élettel, érzéssel. Szüksége volt rá, és a férfinak is őrá.

– Néha azért kitehetnétek egy táblát – szólalt meg Milo a nappali bejáratánál. A pár szétrebbent Draco villámgyorsan rendbe szedte magát, Hermione elpirulva fordult meg és tűrte be a pólóját. Milo csuromvizesen figyelte őket, noha most annyira nem volt kedve a vérüket szívni.

– Minden oké, kölyök?

– Aha – bólogatott. – Keresek valami kaját, de ti csak folytassátok. Ígérem bezárom az ajtót, és ki sem jövök.

– Milo – szólalt meg Hermione.

– Igen?

– Mi lenne, ha felmennél átöltözni, aztán együtt vacsoráznánk? – kérdezte a boszorkány. – Aztán elmondta, hogy milyen bűbájokat találunk a tükrön.

Milo szeme felcsillant egy pillanatra. Dracóra nézett, mintha tőle várná az engedélyt. A varázsló megköszörülte a torkát.

– Ez egy jó ötlet – mondta kissé rekedten. A fiatal varázsló összevonta a szemöldökét.

– Nem akartok inkább kettesben lenni? – kérdezett vissza, aztán elmosolyodott. – Nem vagyok már öt éves. Tudom, hogy nem csak…

– Együnk és beszélgetünk – jelentette ki határozottan. Persze szívesebben lett volna Hermionéval, ugyanakkor Milo aggasztotta. – Menj fel, kölyök, és száradj meg!

– Jól van – vonta meg a vállát, majd újra ravaszul elmosolyodott. – De előtte veszek egy fürdőt, egy jó hosszú, forró fürdőt.

– Elég lesz, Milo! – morogta Draco.

– Várunk akkor – mosolyodott el Hermione, majd miközben elindult a konyha felé, megállt egy pillanatra Milo mellett és rátette a kezét a fiú vállára. Mikor a boszorkány hallótávolságon kívülre került, visszafordult Draco felé.

– Most mi van? Miért nézel rám így?

– Hosszú forró zuhany? – kérdezte a varázsló.

– Jaj, ne már, Draco. Csak neked akartam jót. Ne kelljen éjjel átosonnod Hermionéhoz, nehogy elcsúsz a sötétben – vigyorgott elégedetten. – Kezd ez az egész ciki lenni neked, nem?

Draco arcéle megfeszült, a kölyök az az undok mardekáros volt megint, akit korábban befogadott. Mégis igyekezett felelőséget érezni Milo iránt.

– Menj fel, mielőtt én oldom meg a zuhanyzásodat!

– Nagyon megijedtem.

– Minden rendben? De komolyan.

– Kicsit kibuktam, de már jól vagyok – válaszolta a fiú. Nem látta értelmét köntörfalazni.

– Ha akarsz beszélni, itt vagyok.

– Minden oké – bizonygatta Milo és talán részben így is volt. – Megyek, mert borzalmasan vizes minden cuccom.

– Oké, menj csak – bólintott Draco, aztán ő is elindult a konyhába. Hermione már nekiállt a vacsorakészítésnek. Felkapta a fejét, majd kicsit zavartan lesütötte. Még mindig egy kicsit kínosan érezte magát a történtek miatt.

– És veled minden rendben, drágám?

– Oh, persze, már kezdem megszokni, hogy hülyét csinálunk magunkból – mondta egy mély sóhajjal.

– Látom rekordsebességgel nekiálltál a vacsorának.

– Ha már kitaláltam – vonta meg a vállát.

– Kitaláltam valamit – mondta Draco, aztán elvett egy szelet uborkát és rágcsálni kezdte.

– Micsodát? – kérdezte Hermione.

– Szerintem ideje beszélnünk úgy igazán – váltott komoly hangnemre a férfi.

– Tudom, hogy kellene.

– Akkor most megtehetnénk – folytatta a varázsló, aztán egymás szemébe néztek.

– Igazad van – bólintott Hermione, aztán letette a kést a vágódeszkára – Beszéljünk!

– Nagyon egyértelmű leszek.

– Oh, igen? Tényleg?

– Veled akarok lenni – közölte egyszerűen.

– Csak így?

– Mondjam inkább azt, hogy legyél a kis szerelmem? – nevetett fel a férfi. – Nem az én stílusom az ömlengés.

– Még egy randink sem volt.

– És az, amikor vacsiztunk kettesben a hátsókertben? – tette fel a kérdést. – Kerülgetjük egymást, mint két túlfűtött kamasz. Tudod, hogy fontos vagy nekem. Miért ne lehetnénk egy pár?

– Rendben. Próbáljuk meg, Malfoy – mosolyodott el a boszorkány, aztán felkönyökölt a konyhapultra. Draco követte a példáját.

– Mi lenne, ha Dracónak hívnál? – simogatta meg kedvesen a lány arcát.

– Édesem.

– Hmm, így már jobb – nevetett, aztán megcsókolta őt. – Sokkal-sokkal jobb.

Eközben Milo a konyhaajtó mellett állt, takarásban, így a bentiek nem láthatták meg, és inkább úgy döntött nem zavarja meg őket. Inkább elindult a nappali felé. A tükör még mindig ott volt, de most letakarták. Milo közelebb ment, majd észrevette a pergameneket. Muszáj volt megnéznie. Először érthetetlen, kusza betűknek nézte az egészet. Mégis mi lehetett ez? Egyáltalán nem rúnák, sem más, amit ismert. A látszólag semmi értelme, alig volt benne rendszer, de aztán talált valamit a remegő kézzel írt sorok között.

Mikor felegyenesett, hogy jobban megnézze a pergament, leesett a bársonylepel a tükörről. Milo egy pillanatra megrettent, majd, amikor felkapta a fejét újra meglátta magát benne. De most nem a tükörképe vonzotta, hanem a pergamen visszaképe. A szöveget most már el lehetett olvasni.

Aki átment a tükrön.
Segítened kell. Emlékszem mindenre. Láttam őket. Tudom, hogy mi történt.
A kvibli lány veszélyben. Eljönnek érte. A Szent Mungo veszélyben.

És ezt még számtalanszor megismételte. Milo letette a pergament, majd azonnal elindult a konyha fel. Hermione és Draco egymással évődtek a konyhapultnál. Mindketten a fiúra néztek.

– Mi a baj?

– Megfejtettem a pergamen szövegét.

– Hogyan? – kérdezte Draco.

– Tükör segített. Gyertek, megmutatom!

Mindannyian átvonultak a nappaliba. Milo gyorsan megmutatta a pergameneket, és egyesével ellenőrizték a tükörben. Draco összeráncolta a homlokát, miközben az írást tanulmányozta. Hermione eközben egy másik pergamenre mindent lejegyzetelt, amit Merlin a pergamenekre firkált.

– Mégis mit jelenthet az, hogy aki átment a tükrön? – kérdezte Hermione.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Draco. – Talán nem szó szerint kell érteni.

– Lehet.

– Lehet, attól zavarodott meg, mert ő tényleg belépett egy tükörbe? – tette fel a kérdést Milo.

– Lehetséges – bólogatott Hermione. – Az emléktörő bűbáj és a tükör átka összeakadhatott. Bár nem tudom hogyan.

– Utána kell járnunk – bólintott az auror, majd Milo felé fordult. – Ügyes voltál, kölyök.

A fiatal mardekáros csak megvonta a vállát.

– Csak egy elmélet.

– Minél hamarabb le kell tesztelünk – mondta a boszorkány.

– Menjünk sorban! – szólalt meg Draco. – A holnap mindent megtárgyalunk Potterékkel, addig senki sem csinál magánakciókat.

– Eszembe se jutott – emelte fel a kezét Milo.

– Granger kisasszonyra gondoltam.

– Na, de kérlek – kapott a szívéhez Hermione. – Nekem eszembe se jutott…

– Aha…

– És te felkészültál már a holnap esti bulira?

– Nagyjából. Nem kell aggódni. Holnap korán hazajövök, és elintézek mindent. Most pedig küldenem kell egy baglyot. – Azzal Draco átment az irodába. Milo egyedül maradt Hermionéval.

– Szerinted mennyire készült fel a vacsira? – kérdezte Hermione Milót.

– Ha a többiek szeretik a szalonnát – vigyorgott a fiú.

– Akkor muszáj lesz segítenünk neki – sóhajtott fel a boszorkány. – Holnap elmegyünk a faluba. De ne szólj neki!

– Oké, benne vagyok.

hozzászólások: 0