40. fejezet
Kertiparti Malfoynál

A Malfoy kertiparti kellemes hangulatban telt. Még a nyári időjárás is kedvezett nekik, kellemes meleg volt, és elkerülte őket a beígért eső is, a gyep pedig szebb volt, mint valaha. Hermione kertjében pedig virágoztak a tűzlevelű kaméliák, így kellemes illatot hozott a keleti szél. Nevettek, ittak és finom ételeket ettek, mintha nem is egy megbeszélés lett volna, hanem egy szimpla baráti találkozó. Igazság szerint még el sem jutottak a szakmai dolgokhoz.

A házigazdát a barátai rendre ugratták az unokaöccse előtt, aki élvezettel hallgatta a nagybátyjáról szóló történeteket, amikben mindig kissé lúzernek.

– Emlékeztek, amikor Malfoyt belehúzta egy sikítószellem a kútba? – kezdett bele egy újabb történetbe Markov. – Annyira még soha nem rohantunk annyira.

– Elég lesz! – szólt rájuk Draco. – Nem kell mindent felemlegetni. Nem gondolod, Markov, hogy talán nem akarok róla beszélni.

– Egy ilyen hőstettről? Ugyan már.

– Mit is csináltál vele? – kérdezte Milo izgatottan. – Még soha nem láttam sikítószellemet. Sötét Varázslatok Kivédésén lett volna tananyag, de mielőtt még gyakorolhattunk volna rajta megszökött.

– Ez, de ciki. Még mindig Thomas tanítja? – szólt bele Ron.

– Aha – válaszolt a fiatalabbik Malfoy. – Szóval hogyan bántál el vele?

– Befogtam a száját – forgatta meg a szemét az auror. – Varázsolni nem igen tudtam, mert nagyon közel voltunk egymáshoz.

– Jaj, tudom, lesmároltad – nevette el magát Ron, és töltött magának mégpohárral a lángnyelv whiskyből. – Egy olyan undormány lényt, aki büdös és oszlik. Fúj, az a szag egyszerűen borzalmas nekem elhiheted, Milo.

– Nem smároltam le – forgatta meg a szemét a tejfölszőke varázsló. – Valaki a testületben terjesztette ezt a pletykát. Lehet, hogy pontosan te voltál Weasley, te szoktál ilyen csodálatos dolgokat mondani. Rátekertem a haját a szájára, és megcsomóztam.

– De könyörögtél, hogy szedjenek ki onnan – vihogott Markov. – Szegényem. Alig bírtalak kihúzni onnan, aztán meg azt az átkozott szellemet is elintéztük.

– És arra emlékeztek, amikor Markov kicsit mellényúlt, és a százfűléfőzet helyet helyett Amortentiát ivott? – váltott témát Draco. – Nem változott bicegős öregasszonnyá, hanem egyből ömlengő idiótává.

– Akkor vallottam szerelmet Scarletnek? Nagyon ködös volt az egész – vallotta be a varázsló. – Életem legrosszabb bájitala, senkinek sem ajánlom.

– Aha. Tudom – morogta Ron. – Romlida Vane egy hülye picsa.

– Romilda – pontosított Hermione.

– Olyan mindegy, a közelébe sem megyek többet.

– Akkor végtelenül szomorú lesz, amiért a következő családi a Minisztériumi napon nem dugod le a nyelvét a torkán – jegyezte meg a boszorkány.

– Hermione!

– Ez az igazság. Láttalak.

– Én meg téged Malfoyjal.

– Nekem nem kellett ehhez bájital – sóhajtott Hermione. – És hogyan végződött az Amortentia ügy?

– Uh, az nagyon durva volt. Énekeltem és egyesek szerint még táncoltam is – húzta el a száját a varázsló. – Hetekig küldtem neki bocsánatkérő üzenetket.

– És hatott? – kérdezett vissza Milo.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a varázsló. – Nagyon kínos volt. Scarlet nem az az egyszerű eset.

– Egyik nő sem az – mormogta a fiatal mardekáros, aztán kortyolt egy nagyot a narancslevéből.

– Kihallatszik a keserűség – mondta Markov. – Szívfájdalom?

– Nem igazán. Bonyolult.

– Van ez így – szólt a varázsló. – Néha az ember kínos helyzetbe kerül olykor.

– Nem lett volna az, ha nem toltad volna le nadrágodat, és rendeztél volna sztriptízt – vigyorgott Harry. – Még szerencse, hogy Probst nem látta meg, amikor betuszkoltunk a seprűtárolóba. Szerintem fel is függesztettek volna.

– Jaj, fiúk, ti egyáltalán dolgoztok ott az auror parancsnokságon? – tette fel a kérdést Hermione egy pohár Chiantival a kezében. – Úgy hangzik, mintha mindig csak buliznátok.

– Miért ti a munkahelyeden nem ugrattátok egymást? – kérdezte Ron. – Tudod, amikor jól mulatjátok az időt.

– Egyedül dolgozom egy ispotályban, és nem szoktam ugratni magam – vonta meg a vállát Hermione. – Nem is lenne értelme.

– Jaj, nem erre gondoltam. Hanem régebben, amikor a Szent Mungóban dolgoztál? Sosem meséltél erről, de most már lehetne.

– Nem beszélek a régi munkahelyemről – jegyezte meg Hermione, majd egy kicsit elkomorodott. Még nem tudta, hogy Ron direkt célzott olyan területre, ami fájdalmas volt számára még mindig, vagy mindez véletlen volt. – Nálunk komoly dolgok folytak, komoly kutatások, komoly kollégák. Nem értünk rá viccelődni.

– Tudom, tudom – veregette meg a vállát Ron. – Begubóztál, és nem beszéltél senkivel sem, vagy csak a szakmáról. Éjszakákig dolgoztál ezen a programom, sokszor haza sem mentél. Olyan voltál, mint egy megszállott.

Hermione érezte, hogy Draco szorítása kissé erősebb lett. A boszorkány a másik kezét a férfiéra tette, aztán váltottak egy pillantást egymással.

– Mi nem vagyunk a gyógyítókollégáimmal ilyen viccesek – szólalt meg végül. – Minden egyes feladatunk szakmai volt. Ott nem volt helye a vicceknek. Nálatok sem vicces minden, nem igaz?

– De igen. Ugyan vannak vicces pillanataink, de azért tudunk komolyak is lenni – mondta Draco, aztán Hermione a vállára tette a kezét, és magához húzta a boszorkányt. Ron tekintete egy pillanatra megvillant, de a többiek csak elsiklottak a gesztus felett. Ugyanakkor Dracót és Hermione semmi sem érdekelte.

– Azt tudom, hogy te képes vagy rá, édesem – mosolygott rá a boszorkány. – De ti többiek… borzasztóak vagytok.

– Még én is? – horkant fel Harry.

– Mindannyian.

– Malfoy nagy mókamester – intett le Ron. – Tudom mit műveltél az irodámban.

– Nem is igaz. Semmit sem műveltem ott.

– De inkább, akkor beszéljünk rólatok, kis turbékoló hurú pár – szólalt meg Markov, aki nagyon is büszke volt a témaváltására, és a két barátja arcán átsuhanó arcpírra. – Olyan édesek vagytok, csak nehogy megőrjítsétek egymást.

– Mit a hurúk általában? – kérdezte Hermione. – Sosem tartanék olyan madarakat.

– Ne térjünk el a tárgytól!

– Együtt vagyunk – közölte röviden Draco. – Ki tud még valami sztorit? Akármit? De minél gyorsabban.

– Olyan kis szégyellős vagy, Malfoy – lökte meg a barátja. Draco mérgesen nézett rá. –Semmi szaftos részlet? Romantikus anekdota? Milót kell kérdezzem vagy csepegtettek nekünk néhány morzsácskát?

Milo megszólalt volna, de nagybátyja pillantása egyből elhallgatta. Hermione gyors témaváltás reményében nézett Dracóra, aki vett egy mély levegőt, aztán kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Emlékeztek, amikor Potter lekapcsolt egy pasast, aki potencianövelő mandragórákat árult? – váltott élesen témát a tejfölszőke varázsló.

– Van olyan? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Milo.

– Draco!

– Francba, hogy más nem jutott eszembe. Különben sem kisgyerek – forgatta meg a szemét.

– Hátha még hasznos lesz – kuncogott fel Milo. – Nem gondolod, Draco bácsi?

– Ugye nem akarsz szobafogságot?

– Jaj, hagyd már szegényt! – intette le Ron. – Kispályás vagy, Malfoy.

– Mi van? Hogy érted ezt?

– Szobafogság? Ugyan kérlek. Ettől majd olyan hű, de nagyon meg fog ijedni – ismételte meg a vörös hajú mágus olyan szemforgatás után, ami után egyenesen a kis Malfoyra emelete a tekintetét. – Milo nem ötéves, Malfoy. Vedd el inkább a pálcahasználati engedélyét. Na azzal biztosan meg tudnád büntetni.

– Hé, csak most kaptam meg – méltatlankodott a fiatal varázsló. – Nem akarok egész nyáron egy fabottal a házkörül flangálni.

– Na, akkor szívózol még a nagybátyáddal? – tette fel a kérdést Ron, majd beleharapott a szendvicsébe.

– Nem – méltatlankodott Milo.

– Látod, Malfoy, ilyen egy gyakorló nagybácsi – nevetett elégedett. A többiek csatlakoztak hozzá, még maga Draco is.

– Azért bevetettem pár trükköt.

– Elvetted a nyunyókáját? – vigyorgott Markov. – Ne vedd magadra, kis Malfoy!

Milo csak legyintett egyet, majd felröhögött.

– Leöntött valami trutymóval, és levágta a hajam. Aztán megmondta, hogy nem lesz Lucius Malfoy klub nála.

– Micsoda hatalmas trükk – gúnyolódott Ron. – És Lucius Malfoy klub? Malfoy… Hagyd már békén ezt a szegény gyereket!

– Veled is megcsináljam? Neked szerintem jól állna a vörös taraj – vigyorgott Draco. – Van egy vagy két ötletem neked.

– Kockáztatnád a fegyverszünetünket? – kérdezett vissza.

– Fiúk – próbálkozott Hermione. – Ne csináljatok semmi rosszat, mert kénytelen leszek csúnya dolgokhoz folyamodni!

– Mégis mire?

– Molly Weasley mindig ráér egy kis nevelésre – vigyorodott el elégedetten. Ron letette a szendvicsét, és elkomoran nézett a griffendéles társára. – Még mindig érvényben van az egyezségünk.

– Hagyd az anyámat! Hívd Malfoyét!

– Elkábítana mindegyikünket, és mire felébrednénk mindegyikünek lenne felesége, férje. Potternek még egy felesége, Milót pedig biztosan beíratná az összes létező különórára – sóhajtott fel Draco. – Ki kér még limonádét?

Közben a kancsó újratöltötte mindenki poharait, meg sem várva a válaszokat, aztán folytatták a beszélgetést, majd egymást túllicitálva ontották a történeteket.

– Legutóbbi egy bájitalmester üldöztem – kezdett bele Markov. – Sajnos nem találtam meg a Zsebpiszok közben. De az egyik kis szaglászom köpött, elmentem a lakására, és kiderült fogva tartja egy harapós wc ülőke. Soha annyira nem örült még annak, hogy valaki letartóztatta.

– Én meg egyszer úgy jártam – vette át a szót Draco –, letartóztattam egy ördöggyökérkereskedőt. Éppen vittem be, amikor Hermione beszállt mellém a liftbe.

– Jaj, ne is folytasd! – emelte fel a kezét a lány. – Nem vagyok büszke magamra, nem szoktam elveszteni a fejem.

– Nos, szerintem nagyon vagány voltál – nézett rá gyengéden. – A fószer ki akarta magát dumálni. Fel akart jelenteni az a rohadék, és azt magyarázta Hermionénak mennyire szörnyű az aurori brutalitás, ő pedig kiütötte egy kábítóval.

– Gyerekeknek árult drogot – szólalt meg a boszorkány. – Ez volt a legkevesebb, noha nem vagyok híve az önbíráskodásnak.

– Tudok én jobbat is, bocs, Hermione – bólogatott Ron. – Szóval tavaly volt egy pasas, akik veszélyes lényekkel üzletelt. De nem ilyen egyszerű, általános lényekkel, hanem egy igazi sötét varázslós Hagrid módon. Hónapokig voltunk a nyomában Harryvel.

– Borzasztó volt – vette át a szót a feketehajú varázsló. – Három hétig, esőben, két tucat varázslény. Ginny teljesen begőzölt, annyit voltam távol.

– Úgy kaptuk el, hogy menekülés közben a saját kutyája, egy háromfejű kerberoszkölyök is velünk együtt üldözte.

– De rémes egy nap volt. Annak hiába énekeltünk nem aludt el, szerintem még jobban felhergeltük – fűzte tovább a történetet Harry. – Másfél méteres dög loholt végig Cottisfordon, át a temetőt, ledöntve mindent. Miközben mi a „Gyere bébi, izzítsd fel az üstömet!” című számot üvöltöttük.

Mindannyian felnevettek. Hermione rámosolygott Dracóra, aki összekulcsolta a kezüket.

– Azóta is utálom azt a számot – csóválta meg a fejét Ron. – Ha meghallom egyből az a bolhás dög jut eszembe.

– Soha annyit nem amneziáltam, mint akkor – mondta Harry. – Az egész falu persze kijött, hogy megnézze mit bénázunk. Mindenki tiszta nyál volt. Minden romokban, azóta is szidnak minket a Varázsbaj-elhárító Osztagnál.

– Miért énekeltetek neki? – tette fel a kérdést Draco.

– Mert attól megnyugszanak – vágta rá a vöröshajú varázsló. – Bolyhoskánál bevált a furulyaszó.

– Mi? Szerintem ez nem általános igazság.

– Hagrid mondta.

– Voltaképpen Hagrid azt mondta – szólalt meg Hermione –, hogy minden bestiának megvan a maga trükkje. Ugyanakkor azt nem mondta, hogy minden egyes példányra ez igaz. Mindenesetre szívesen megnéztem volna, ahogy rohantok.

– Egy kábítóátok jobb lett volna, sőt általában azt szokták alkalmazni. Amikor a Varázslény Felügyeleten dolgoztam egyszer sikerült egyet kifejlett példánnyal találkoznom – vonta meg a vállát Markov. – Csak van egy kis trükkje a kábításnak, mert mind a három fejet el kell kábítani, ha nem vagy elég gyors, akkor cseszheted.

– Könnyebb lett volna bejutni így a bölcsek kövéhez, ha ezt tudjuk – mosolyodott el Hermione. – De akkor még nem tudtam azt az átkot.
– Nem tudtad? – kérdezte Hermionét Draco.

– Akkor még csak elsős voltam.

– Elsőben találkoztál egy kerberosszal? – kérdezett vissza Markov.

– Velünk együtt – emelte fel a kezét Harry és Ron is.

– Meg egy trollal – folytatta a boszorkány. – Aztán magával Voldemorttal, persze igazából mindenki, mert Mógus professzor turbánja alatt lakott.

– Bölcsek köve? – kérdezte Milo. – Azt hittem, hogy azt megsemmisítették még… iszonyatosan régen.

– Oh, miután a kis trió beleütötte az orrát a dolgokba… – jegyezte meg Draco, jelentőségteljesen a trió tagjaira nézve. – Nagyon sok változás történt Roxfort történetében, amióta Potter, Grager, és Weasley hármas betette a lábát az iskolába.

– Mert te, Malfoy, nem írtál semmit sem a Roxfort történetébe, ugye? – kérdezte Ron.

– Szerintem nem igazán – rázta meg a fejét Draco, és gyorsan végigfutott a múlt árnyain, de aztán úgy döntött eljött az ideje egy kisebb témaváltásnak. – Mi is lett pontosan a bölcsek kövével?

– Voldemort miatt semmisítették meg a követ – mondta Harry. – Mi mentettük meg.

– Te voltál, Harry, ne szerénykedj! – mosolygott rá Hermione, mint egy büszke testvér.

– Rég volt.

– Ne is mondd! De tény, ahol ti hárman megjelentek ott mindig kitört a pánik. Például kinyílik a Titkok Kamrája…

– Megint ez a kamra-ügy – mondta Ron. – Nem mi nyitottuk ki. Hidd el, egészen addig nem is tudtam, hogy létezik.

– Azt hittétek, hogy én vagyok Mardekár utódja – forgatta meg a szemét Draco. – Micsoda képtelenség.

– Végül is, Draco, ha jobban meggondolom talán én is ezt gondolnám rólad – nézett rá Markov, és elvigyorodott. – Rólad ordít az aranyvérűség.

– Baromság. Leszámoltam a gyerekkorommal, meg az összes szarsággal.

– Biztos? Mert még mindig gyerekesen viselkedsz – nevetett fel Harry. – Bár mindannyian hajlamosak vagyunk az ilyesmire.

Megint felnevetettek, aztán tovább folytatták a viccelődést. Milo maga is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és egészen felszabadultan ette a marhashúsos szendvicset uborkával, mustárral, puha zsemlében. Pár óráig elfelejtette az ispotályban történteket, és nem gondolt Livre, aki valószínűleg most egyedül gubbaszt a kórteremben.

Draco időnként rápillantott az unokaöccsére, de igyekezett nem aggódni. Végül is Milót nem volt kisgyerek, és mégcsak nem is volt szüksége az ő gyámkodására. Vett egy mély levegőt. Még most sem tudta igazán, hogy milyen szerepük is lesz majd egymás életében. Túl sok gondolat volt ez erre az estére. Így inkább Hermionéhoz társulva még több finomságért mentek a konyhába.

– Minden rendben van? – kérdezte Hermione Dracótól.

– Persze – bólogatott. – A srácok is jól érezték magukat. Mindenkinek ízlik az étel. Gyakrabban kellene ilyeneket rendeznünk.

– Oh, tényleg? – kérdezte Hermione. – Akkor nem zavar, hogy felforgattunk mindent, és egy kicsit letapostuk a gyepedet?

– Nem, dehogy is – mondta, aztán megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. A boszorkánynak le kellett tennie a salátástálat, hogy eltűntethesse a kettejük között kialakult távolságot. – Bár attól tartok nem fogunk ma este semmi szakmairól beszélni.

– Vártam, hogy beavassatok mindenbe – szólalt meg. – Ugyanakkor jó lazítani egy kicsit. Jól érezem magam.

– Merlin a megmondhatója, hogy mennyire ránkfért már ez – jegyezte meg, majd végigsimította a boszorkány oldalát. – Ugyanakkor jobb lenne kettesben lenni.

– Mit csinálsz? – kérdezte a Hermione kuncogva. – Nagyon csikis vagyok.

– Megcsókollak – válaszolt halkan, aztán megtette, ajkai birtoklóan tapadtak a boszorkányéra. Lassú, éhes csókot váltottak finoman a konyhapultnak dőlve. Egy hosszú pillanatra mindketten elfelejtették azt, hogy vendégek vannak náluk, miért is tartják az összejövetelt. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha nem lenne más, ami mindkettejüket a földön tartotta volna. – Egész este erre vártam.

– Erre?

– Annyira jól nézel ki – súgta a fülébe Draco.

– Draco.

– Tessék.

– Vissza kellene mennünk – suttogta bele a csókjukba Hermione. – Vendégeid vannak.

– Tudom – mormolta Draco. – De még csak most kezdtek meg egy üveg whiskyt. Egy ideig biztosan el lesznek vele. Észre sem veszik, hogy elmentünk.

– Még a végén Milónak is adnak – próbálkozott a boszorkány.

– Ne legyél nevetséges! – nevetett fel a varázsló. – A többiek… na jó, lehet, hogy képesek a többiek leitatni Milót, de azért nem hiszem, hogy párbajt akarnának itt kirobbantani velem. – Miközben finom csókokat nyomott a boszorkány nyakára.

– Mennünk kellene! – kérte Hermione. – Biztosan rá fognak jönni a többiek.

– Még két perc.

– Draco…

– Kettesben akarok lenni veled – közölte egyértelműen a férfi, ahogy csókot nyomott Hermione fülcimpájára. – Mindenkit küldjünk el a francba. Nem érdekel a megbeszélés. – Miközben ezt mondta, finoman beleharapott a boszorkány ajkába. – Menjünk fel, aztán…

– Ühüm.

– Feljössz velem?

– Ühüm… Nem, nem. Tudod, hogy nem lehet.

– Miért nem lehet? – kérdezte, miközben finoman benyúlt Hermione pólója alá. A boszorkány egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta. – Ez az én házam, akár most azonnal felvihetlek az ágyamba.

– Mert még mindenki itt van – nevetett fel a boszorka. – Most komolyan. Udvariatlanság lenne, és biztosan rájönnének.

– Drukkolj, hogy olyan hangos legyél, amitől iszonyatosan gyorsan elmennek – vigyorgott elégedetten Draco. – De akár Disaudiót is használhatok, és senki sem tud meg semmit. Na, mit gondolsz?

– Szörnyen rossz vagy, igaz? – harapott egy kissé az ajkába. A szürke szemek pajkosan merültek el az övében. – Nagyon nehezen lehet neked ellenállni.

– Könyörögjek? Lehet, hogy ez segítene egy kicsit.

– És a randizás? – nevetett fel halkan, miközben beletúrt a tejfölszőke tincsekbe. – Úgy tudtam, hogy ez a következő lépésünk.

– Belehalok annyira gyönyörű vagy, és annyira kívánlak – mormolta, majd egy csókösvényt csókolt egészen a dekoltázsáig. Hermione belefúrta az ujjait a tejfölszőke hajtincsekbe. – Imádom itt ezt a helyet.

– Tényleg? – kérdezett vissza, aztán megcsókolta a férfit. Nem túl sok győzködés kellett volna neki, hogy hagyja magát a mámort ígérő események hullámán utazni. – Egyszerűen…

– Amikor ma megláttalak a konyhámban, olyan szép voltál, hogy ott helyben szerettelek volt addig csókolni, amíg…

– Elég! – tolta el magától egy kicsit. Egymás ölelésében, egymáshoz érintették a homlokukat, majd egyszerre vettek egy mély levegőt. – Szeretném, de ez nem a legjobb időzítés.

– Teljesen elveszed az eszem – folytatta, majd még erősebben szorította magához, és esze ágában sem volt elengedni. – Mindig rád gondolok.

– Pedig nem ez volt a szándékom – nevette el magát, aztán kisimította a tincseket a varázsló homlokából.

– Valóban? És igazából milyen szándékaid vannak?

– Sokkal jobb módszereim vannak – mosolygott rá édesen, aztán hátrasimította a Draco haját. – Sokkal, sokkal jobb.

– Tényleg?

– Elmondom, ha kicsit közelebb jössz hozzám. – Hermione dévaj mosolyt villantott rá, aztán belesúgta a varázsló fülébe azt, amire gondolt, miközben becsúsztatta a kezét az ingje alá. Soha nem érezte magát ennyire felszabadultnak, kívánatosnak. Érezte, ahogy az erős karok megfeszülnek, és még közelebb húzzák. Az utolsó suttogásait éhes csók szakította félbe. Mindketten elvesztek.

– Mindig azt hittem, hogy visszafogott vagy – mormolta, miközben megérintette a boszorkány arcát. – Csodálatos vagy, Granger.

– Tévedtél, Malfoy, nem igazán vagyok visszafogott. Csak az a baj, hogy ehhez idő kell, és nem ennyi vendég. Szeretnék minden egyes percet kiélvezni.

– Később randi? – kérdezte a varázsló.

– Rendben.

– Átmegyek hozzád – jelentette ki Draco. – Pár órát adj még, aztán mi lenne, ha mindenkit hazaküldenék?

– Legyen randi.

– Rendben van – egyezett bele a varázsló. – Előbb-utóbb úgyis ki fogsz nyírni. Mit nekem az a pár óra?

– Majdnem megsajnáltalak – simogatta meg a vállát Hermione. – De vissza kell mennünk. Nem akarom, hogy megjegyzéseket tegyenek ránk.

– Ünneprontó vagy. És ne foglalkozz a többiekkel! – kérte a varázsló. – Ez, ami köztünk van, csak a mi dolgunk.

– Draco…

– Veled akarok lenni – mondta a férfi. – És nem akarom, hogy bármi bezavarjon.

– Én is veled akarok lenni.

– Gyere, menjünk vissza, mielőtt Weasley megint felönt a garatra!

– Hiba volt két üveget elé tenni – rázta meg a fejét Hermione. – Mi ez a zaj?

Mindketten elcsendesedtek egy pillanatra, aztán meghallották a hamis kórus hangját.

– Gyere bébi, izzítsd fel az üstömet! – hangzott a dal.

– Lehet mégis hülyeség volt a kertiparti – csóválta meg a fejét Draco, de aztán elnevette magát. – Maradjunk még egy kicsit, mert én nem akarok énekelni.

– Zavarban lennél?

– A múltkori próbálkozásom után, inkább nem kockáztatok meg még egy ilyet.

– Malfoy, ne most szexeljetek! – üvöltötte valamelyik auror.

– Menjünk!

– Ha kinyírom őket, akkor már kettesben lennénk – nyögte a varázsló. – És ezt igazán nagyon komolyan gondolom.

– Tudom, hogy nem mondod komolyan.

– Borzalmasan énekelnek – fintorodott el a férfi. – Hosszú éjszakánk lesz.

– Úgy gondolod?

– Jobb lenne, ha most elvonulnánk kettesben – mosolyodott el, aztán adott egy puszit az arcára. – Nem bánnád meg.

– Jaj, Draco, menjünk ki!

– Mondom én, ünneprontó vagy, és el sem hiszem, hogy te tényleg nem vagy visszafogott.

– Megint egy játék, de most nem fogom elfogadni ezt a kihívást – csóválta meg a fejét Hermione. – Menjünk!

– Tudok várni, de nagyon nehéz lesz.

– Nagyon türelmetlen vagy ma – jegyezte meg a boszorkány.

– Ühüm, még egy ideig – vonta meg a vállát. – Túlságosan gyönyörű vagy.

– Gyere! Majd kárpótollak később.

– Alig várom – vigyorgott Draco.

Azzal mindketten kiléptek a kertbe.

hozzászólások: 0