1. fejezet
Kezdetek


Helyszín: Szent Mungó, igazgatói iroda

– El akar távolítani engem innen, igazam van? Megtagadta az ösztöndíj kérelmemet és most az állásomat is elveszi. Mondja meg végre egyenesen, hogy nem akar a kutatóprogramban látni többet! – Hermione Granger rettentően mérges volt, s enyhén remegett a dühtől.

A szívügye volt a munkája, emiatt feláldozta minden egyes szabad percét. Öt évet adott a Szent Mungó kutatási részlegének, és szívügyének tekintette a kviblik varázstalanságának mikéntjét. Nem akarta, hogy elvegyék tőle az áttörés lehetőségét, pedig ahogy állt a helyzet egyesélyes volt a vita kimenetele… A karvaly szemű igazgatónő kimért volt, hideg és cseppet sem együttműködő.

– Nyugodjon meg, Hermione! Az áthelyezését nem mondanám visszalépésnek. A tanulmányait így is folytathatja. – Milyen tanulmány? Csak nem a mágia génre gondolt? Őrültség lett volna folytatni, ha egyszer a Minisztérium nyíltan megtagadta a támogatást a kutatásától. Persze ezzel együtt sok minden változna, csak fel annyi fizetést fog kapni, és ki kell költöznie Londonból. Micsoda remek lehetőség – tette hozzá magában Hermione. A zsebében a pálcája finom remegni kezdett.

Veronica Bloodgood olyan könnyedén ejtette ki ezeket a szavakat, mintha csak a napi menzai menüt tárgyalnák meg. Ennél sokkalta komolyabb téma volt terítéken… Az igazgatónő megkeményítette a vonásait, és megpróbált némi együttérzést mutatni.

– Teszek arra a kis lyukra, ahova el akarnak paterolni – csattant fel Hermione a dühtől kipirult arccal, már nem bírta tovább cérnával. – Maga is tudja, hogy a programban én vagyok a legjobb.

Egy pillanatra csend lett az irodában, amit csak az egymást súroló papírrepülők hangja zavart csak meg.

– Ehhez munkához más is kell, nemcsak megszállottság. Ezt nem lehet könyvből megtanulni, nem olyan, amit pár bűbájjal, bájitallal meg lehet oldani. – Arcátlan kijelentése még inkább hergelte az amúgy is paprikás hangulatban lévő boszorkányt.

– Érdekelnek a betegeim – bizonygatta azonnal. – Ha nem így lenne, akkor nem tölteném minden napomat az ispotályban.

– Amíg betegek, és amíg meg nem vizsgálta, hogy bevonhatóak-e a kontroll csoportok valamelyikébe vagy érdemes-e tovább vizsgálni a vérüket. Ezt a tényt figyelembe véve, már nem találtuk olyan lelkiismeretesnek a munkáját.

– Nem vagyok lelketlen, hanem a tényekre támaszkodom – mondott azonnal ellent. – Azzal bíztak meg, hogy a kutatással foglalkozzak, vizsgáljak meg minden lehetséges alanyt, azt kérték legyen körültekintő és hatékony.

– Nos, ez nem olyan egyszerű. – Veronica mélyen felsóhajtott.

– Közel járunk, Mrs Bloodgood, nagyon közel a megoldáshoz…

– Veszélyezteti a viselkedése a programot, Miss Granger – jelentette ki erélyes hangon az igazgatónő.

– Még hogy én? Ezt nem gondolhatja komolyan. Nem látta a legutóbbi tesztek eredményeit? Félelmetes mennyire domináns a mágia gén…

– A Minisztérium döntött, és nem tehetünk semmit sem. A csoportot hamarosan teljesen fel fogják számolni. Nem mindenkinek tudunk olyan lehetőséget adni, mint önnek. Vagy elfogadja ezt, vagy többé nem szívesen látjuk az ispotályban. Mindketten tudjuk, hogy magánpraxis szóba sem jöhet, túl fiatal hozzá…

– Perre is vihetném az ügyet. Kiváló dolgozó vagyok! Csak mondvacsinált érveik vannak, amik megalapozatlanok, hamisan kreált vádak. – Hermione kirohanása nem hatotta meg az igazgatónőt.

– Nézze, az önálló praxist nem nevezném „csak egy kis lyuknak az isten háta mögött”. Egy kisebb ispotályra sokkal nagyobb szüksége van a varázsvilágnak, mint a kvibli projekt sikerességére. Önnek pedig szüksége van egy olyan helyre, ahol fejlesztheti a képességeit, majdnem teljesen független lehet a Szent Mungótól. – Hermione felháborodottan igyekezett megemészteni a feledtese szavait. Még hogy fejlessze… Távol akarták innen tartani. De csak azt nem mondták meg, hogy miért.

– Nem azért tanultam éveken keresztül, hogy javasasszony lehessek valamiféle távoli helyen. Meg akarom fejteni a mágia gén tulajdonságait. Nagy szolgálatot tennék vele a varázsvilágnak és végre megérhetnénk, hogyan is lehet…

– Nézze, Hermione! Mindketten tudjuk, hogy az igazi okot nem fedhetem fel maga előtt. A költségvetésünk pedig elég szűkös az ön kutatási csoportjának a fenntartásához. Ön is tudja, hogy a Minisztérium írta ki a pályázatot a kvibli projektre, és mivel öt éve semmiféle komoly eredményt nem tudtak felmutatni, ezért megszüntetik a kutatást. A csapat még kap pár hónapot az eredmények, és sikertelenségek archiválására, aztán őket is áthelyezik vagy elbocsátják.

– Értem – szólalt meg Hermione feszülten. Újra végiggondolta a lehetőséget, és a híd alatti élet cseppet sem tűnt kecsegtetőnek.

– Akkor kérem, mondja meg: elfogadja az állást vagy nem?

– Nincs más választásom, mint ahogy ön mondta. Elfogadom. – Hermione feldúltan hagyta el az igazgatónő irodáját, majd égő szemekkel rohant végig a folyosón.

Még aznap este a karbantartó varázslókat a Szent Mungó kutatási részlegére vezényelték. A mágia gént kutató labor porig égett egy égve felejtett gyertya miatt. Az összes eredmény, kutatási anyag a tűz martalékává vált. A szakértők balesetnek minősítették az esetet. A Minisztérium végül teljesen megvonta a támogatást a programtól, a kutatócsapatot végleg feloszlatták. A szóvivő nyílt levélben fejezte ki sajnálatát a kontroll csoporttól. Huszonnyolc csalódott kvibli hagyta el másnap reggel a Szent Mungó Ispotályt.

***

Helyszín: Minisztérium, Auror főparancsnokság

– Üljön le, Malfoy! – hangzott Erica Probst ellentmondást nem tűrő hangja. A parancsnok asszony, annak ellenére, hogy kedves arca volt, nyájas és megértő, igencsak keménykezűnek bizonyult, és nem tűrt maga körül semmilyen lazaságot, engedetlenséget. Draco Malfoy tudta ezt, de nehezére esett engedelmeskednie, bár ez a viselkedés nem a parancsnokának szólt.

– Igen is, asszonyom! – mondta végül aztán leült a székre. Nyugodt volt, túlságosan is nyugodt, amivel felhergelte a körülötte lévőket. Ez a helyzet nem volt számára ismeretlen, aurorként rengeteg alkalommal ült már itt, csak a parancsnok személye változott alkalmanként. Úgy érezte, hogy még mindig Roxfortban van, és házvezető tanára dorgálja meg valamiért. Probst főparancsok bizonyítani akart, ő pedig a szenvedő alany, akit rendre kellett utasítani. Draco tisztában volt a helyzetével, viszont annyira nem érdekelte, hogy emiatt bármit is komolyan vegyen. Jobban mondva képtelen volt komolyabban kezelni az ügyet…

– Megint panasz volt magára, Malfoy – kezdte a feledtese szigorúan. Draco kifejezéstelen arccal nézett rá, mintha csak az időjárást vitatnák meg. Valóban gyakrabban volt rá panasz, pont olyan gyakran, mintahányszor esett az eső Londonban. – Meg tudná magyarázni, hogy miért esett baja Mr Wolfienak? Felfrissítem az emlékezetét, ha nem jutna eszébe azonnal kiről van szó. Ő volt a korona tanú a Fairfax és Cowford ügyben, ami három éve a legsötétebb fekete mágiás ügye Wizengamotnak.

Draco karba tette a kezét, aztán összevonta a szemöldökét. Olyan volt, mintha ő tette szívességet a parancsoknak, hogy méltóztat válaszolni a kérdésére.

– Nem igazán értem ezt. Lopáson értük, méghozzá egy tucat nagyon értékes bumszalagbőrrel a kezében. Úgy gondoltuk Markov aurorral, hogy veszélyes lehet, főleg ha hagyjuk százfűlé főzet egyik összetevőjével elrohanni. Akkor még nem tudtuk, hogy kicsoda… Viszont ez nem változtat a tényen, hogy megszegte a törvényt.

– Miért tört el az orra? – kérdezte a nő szenvtelenül. Malfoy auror jelentőségteljesen felsóhajtott, mintha csak a véletlen műve játszott volna közre abban, hogy egy bűnöző megkapta, amit valójában érdemelt. – Meg tudná nekem ezt magyarázni? A Szent Mungó szerint tompa trauma okozta a sérülést.

– Erőszakkal lépett fel a letartóztatásakor, asszonyom. – Az igazság az volt, hogy Wolfie sokat pofázott és a képe találkozott a kőfallal. Nem volt ebben semmi szándékos, inkább csak egy szerencsétlen véletlen. – Csak önvédelem volt.

– Önvédelem, mi? – nézett rá mérgesen a főnöke, majd lapozott egyet a hosszú figyelmeztetésekkel teli aktájában, ami kezdett már igencsak vaskos lenni a sok pótlaptól. Draco nem akart megszólalni, mert biztosan kimondta volna azt, amire gondolt. Persze az állására szüksége volt, így nem lehetett annyira meggondolatlan. – Mostanság nagyon sokszor kell önmagát megvédenie. Ennyire veszélyes lenne mostanság a varázsvilágban aurornak lenni? Vagy talán most már hármasával küldjem ki a beosztottaimat?

– Sokan nem kedvelik a képem, de ez egyáltalán nem nagy újdonság – vonta meg a vállát Draco egykedvűen. – Valamiért nem bírják az emberek, ha rávilágítok a törvényszegő magatartásukra.

– Nos, nem minden auror ismeri az egész Zsebpiszok közt név szerint – nézett rá átható barna szemekkel. Helyben vagyunk, megint csak a múlt kerül elő. Dracónak már elege volt, hogy mindenki megjegyzést tesz ifjúkori kapcsolataira. – Persze félre ne értse, nem akartam ezzel megbántani.

– A legkevésbé sem bántott meg – válaszolta a férfi megértően, de azt kívánta a parancsnokának, hogy minél hamarabb tűnjön el ebből a pozícióból. Viszont ez nem akadályozta meg a pimaszkodásban sem. – Remélem, ettől független még előterjesztenek egyszer előléptetésre.

– Majd talán egyszer… Először foglalkozzunk azzal, amiért idehívattam. – Probst parancsok átható kék szemével tanulmányozni kezdte Draco minden egyes rezdülését. Eldöntötte, hogy be fogja törni a férfit, ha addig él is, és tisztességes aurort farag belőle. Az ifjú Malfoy rejtett tehetség volt, nem szabadott elveszíteniük. Remek társa lett volna Potteréknek, legfőképpen Weasleynek, de az állandó ellenségeskedések miatt, nem merte őket egy csapatba osztani.

– Rendben van, asszonyom – nyugtázta kimérten, és önkéntelenül is kihúzta magát. Remélte, hogy hamarosan elmehet végre, aztán végezheti a munkáját is.

– Az ügyvédek a nyakamat szorongatják. Aurori brutalitás miatt akarnak eljárást indítani maga ellen, Malfoy. Nagyon rezeg maga alatt a léc. Jobb lenne, ha végre visszavenne egy kicsit. – A varázsló önkéntelenül is kihúzta magát. Most már nagyon meg akarta mondani a véleményét, de inkább számolt magában és higgadtan megszólalt.

– Már leírtam a jelentésemben részletesen, hogy mi történt. Ezt Markov auror is tanúsíthatja – mondta végül határozottan. A kék szemek fürkészően próbáltak kiolvasni valamit a szürke szempárból. Draco mindig is értett ahhoz, hogy ne mutasson érzelmeket, most is így volt. Ártatlanabb tekintete volt, mint a bevert orrú, léhűtő pondrónak, akit a minap elkapott.

– Remélem, hogy nem csalódóm magában. A nap végére legyen itt az asztalomon a jelentése. Még most utoljára tisztára mosom, de a következő ügyben a Wizengamot előtt maga fog tanúskodni.

– Csak a munkámat végeztem, asszonyom – közölte érzelemmentesen. – Azt is vegyék figyelembe, hogy nem kevés fekete mágiás tárgyat foglaltunk le nála. Erről nem volt szó? Remekül végzem a munkámat, ne legyen kétsége felőlem. Nem érdekel, hogy korona tanú volt a pasas, akkor is törvényt szegett.

Draco visszagondolt arra, amikor apja halála után minden fekete mágiás holmit megsemmisített a kúriában. Majdnem meghurcolták a sötét örökségéért, de idejében kimászott a csávából. A legveszélyesebbeket hatástalanítatta is, két hónapot töltött el, mire mindent megtisztított a mocsoktól. Persze a Minisztériumnak köteles volt jelenteni, amit meg is tett. A tárgyakat, mérgeket, könyveket azonnal lefoglalták, de ezt ő nem is bánta, sőt megkönnyebbült. A múltjának sötét darabjai biztonságban voltak valahol az épületben, s nem érhetett hozzájuk senki.

– Nem szeretném, ha erőszakkal kényszerítene vallomásra egy gyanúsítottat sem – fogalmazott finoman a nő, s ezzel megszakította Draco merengését.

– Megteszek mindent, hogy elégedettek legyenek a munkámmal. Nem alkalmazok erőszakot, ha nem muszáj. Meg akart lépni, már elnézést, valahogy meg kellett állítanom. – Nos, ez csak egy fele volt az igazságnak. Vágyott arra, hogy képen törölhessen valakit, aki nagyon rosszban sántikált.

– De nem kellene úgy gyűjteni a megrovásait, mint a csokibéka kártyákat – csattant fel a parancsnok. – Maga is tudja, hogy a béke igencsak törékeny, és ha mi, aurorok, sem tudjuk ezt fenntartani, akkor káosz lesz. Így is elég nagy problémában vagyunk azokkal, akik újra Voldemort eszméit veszik elő és halálfalósdit játszanak.

– Nem hinném, hogy egy bűnöző orrba gyűrése ekkora változást okozna az univerzumban – sóhajtott Draco.

– Azt gondolom levegőváltozásra lenne szüksége. Talán, ha áthelyezném Potterék csoportjába, akkor jobban dolgozna. – A férfi azonnal feldördült az égbekiáltó marhaság hallatán.

– Azt akarja, hogy Weasley szétverje a képemet vagy azt, hogy én verjem szét az övét? Ha tippelnem kéne, az utóbbi hamarabb megeshet. – Nem mintha Draco a folyamatos erőszak híve lett volna, csak valahogy mindig megtalálták a konfliktusok. Talán Weasley közelében ez hatványozottan előfordult… A parancsok asszony gondterhelten lapozott egyet Malfoy aktájában, ahova mindent leírtak, amit tudni kellett a férfiról.

– Nem lesz választása, ha áthelyezem, úgyhogy végre el kell rendezniük az ellentétes érzéseiket, ha egymás mellett akarnak dolgozni. – A parancsnok kockázni is hajlandó volt a siker érdekében.

– Rendben van.

– A másik dolog, amit meg akartam magával beszélni, hogy iszonyatosan magas a seprű költsége. – Draco még mindig rezzenéstelen arccal tűrte, hogy főnöknője kioktassa. – Ebben a hónapban már másodszor jelentett seprű törést. Lassan kezd kifutni a keretből és ezek után vagy saját seprűt használhat vagy járhat felőlem gyalog is.

– Megértettem, asszonyom. Ügyelni fogok a járművemre – mondta végül színtelen hangon. Semmi értelme nem volt vitatkozni vele.

– Kénytelen leszek lefokozni, ha még egy panaszt hallok magáról, Malfoy – közölte a nő kimérten. – Lehet, hogy átkozottul jó auror, de mindennek vannak határai. Vésse ezt jól az eszébe és akkor nem lesz gondunk egymással.

– Elmehetek, asszonyom?

– Igen, elmehet, Malfoy.

Draco hosszú léptekkel indult el az asztala felé, kis boxok választották el egymásról az egyes aurori asztalokat. A kollégái ma is szép számmal nyüzsögtek a helyiségben és mindenki azt találgatta, hogy miért hívatták őt is be.

– Na, mi az, Malfoy? – hallotta a kedvenc Vörös barátjának idegesítő hangját. Draco megtorpant, majd vasszürke szemét, szúrósan Weasleyre emelte. – Csak nem szidtak meg már megint?

A társaság nevetett, főleg azok, aki már tudták, hogy megint egy remek vitának lesznek tanúi. Néhányan előre megtették a téteket is. Ez amolyan kötelező gyakorlat volt a két férfi között, nem lehetett tudni, hogy mennyire élvezték ezt a gyerekes csipkelődést, de nem bírtak leszokni róla. Harry pedig nem volt jelen, hogy megint villámhárítót játszhasson. Draco azt remélte, Weasleynek így is van jó biztonsági hálója.

– Előléptettek, Weasley – közölte komoly képpel. Ron pupillái kitágultak, nem is beszélve az orrcimpáiról. – Én leszek a főnököd. – Dracónak egy felemelő perce volt, míg kiélvezte hirtelen sápadó, szeplős arc rémülettel vegyes undorát és az elképedt tekintetet. A többiek feszülten figyelték a következményeket. – A helyedben elszaladnék kávét főzni!

– Nem hiszek neked – fújtatott Ron akár egy felbőszült bika. A többiek feszült figyelemmel figyelték mindkettőjüket. Draco gúnyosan felnevetett, majd hátba veregette kollégáját.

– Oh, már emlékszem, hogy lejárattad magad a múltkor, Weasley. Most már vegyél vissza, nincs kedvem újra megszégyeníteni téged. – A többiek lemondóan megcsóválták a fejüket, aztán visszatértek a munkájukhoz. A két férfi még egy pillanatig méregette egymást, végül Draco elindult az asztala felé. Pergamen borítékok borították a fényesre csiszolt mahagóni felületet. Hanyagul átforgatta a leveleket, aztán kivett egy igencsak érdekesnek tűnő cirkalmas betűkkel megcímzettet borítékot a kupacból.


Különös, miért kapna levelet egy ügyvédtől? – tűnődött magában. Minden mást félresöpört, majd feltörte a pecsétet. Szeme összeszűkült, ahogy olvasni kezdte az írást. Blaise Zabini, egykori iskolatársa, küldte neki az okiratot. Apjáról és valamilyen rendezetlen családi ügyről írt. Nem mintha az ilyesmi meglepte volna, a jó öreg Lucius Malfoy igencsak jól tudott titkot tartani, hirtelen halálát követően, azonban elkezdett a családi szennyes Draco és Narcissa nyakába zúdulni.


Megint egy újabb mocskos kis titok – gondolta Draco, majd gondosan összehajtotta a pergament és betette fiókjába, aztán bezárta. Egy pennával gyorsan beírta a két hét múlva esedékes találkozó időpontját a naptárba, majd magára kanyarította a köpenyét. Nagyon gyorsan elcserélte a holnapi műszakját az egyik kollégájával és már újra a terepen volt. Az eső megállíthatatlanul zuhogott, pont ideális volt a vadászatra.

hozzászólások: 0