17. fejezet
Pályaudvar


Milo savanyú képpel szállt le a Roxfort Expressztől. A tömeg és a nyári szünetnek örvendő diáksereg most olyannak tűnt, mintha egy üvegfal mögül, külső szemlélőként nézte volna őket. A magány és szomorúság zsibbadttá tette őt. Két hónapja kizárt mindenkit az életéből és még a barátait sem engedte közel. Most még csak el sem búcsúztak egymástól… Nem értették meg őt, fogalmuk sem volt, hogy min megy most keresztül, senki sem tudta ezt átérezni. Harag, fájdalom és keserűség volt benne, amivel nem tudott mit kezdeni. Dühösen rángatta le a ládáját a vonatról, majd ráemelte az egyik kulira. Az idei évben sem volt könnyebb a többinél…


Körbenézett, de Dracót sehol sem látta. Már most elege volt az újdonsült nagybátyjából, pedig egyáltalán nem ismerte őt. Úgy gondolta egyedül is fog boldogulni akármi is történt a szüleivel és nem értette miért akarják a legnagyobb fájdalmában beleerőltetni egy képtelen helyzetbe. Mugli árvaház mi? Egy varázslónak nem tilthatnak meg semmit sem, be sem zárhatják egy ilyen intézménybe. Csak azért egyezett bele Draco ajánlatába, mert tudta, hogy tőle sokkalta könnyebben meg tud majd szökni, de kellett még egy kis idő, mire mindent meg tud majd szervezni.


A tömegben nem sokkal később megpillantotta a rikító, tejfölszőke üstököt, véletlenül sem téveszthette össze mással. Már megint az az átkozott auror talár volt rajta, mintha soha nem hordott volna mást, valószínűleg munkából jött és üldözte a bűnt – a fiatal varázsló megvetően horkant fel. Ismerte a Malfoy családot és az ő dicsőséges tetteiket… Milo már rég egy halálfejes pólót, fekete nadrágot viselt, és acélbetétes bakanccsal, talárja pedig a ládában pihent. Veszélyesnek, züllöttnek, lázadónak nézett ki ebben az öltözetben.

– Látom megérkeztél – szólította meg Draco, amikor közelebb ért. A szürke szemek többet árultak el, mint amit a fiú el akart mondani. A férfi már a legelején tudta, hogy lesznek még problémáik egymással.

– Mint látod, készen vagyok. Késtél! – jött a szemrehányás egyből.

– Volt még egy bűnöző, aki ellenállt az igazságszolgáltatásnak – vigyorodott el Draco. – Van seprűd?

– Persze. Minden varázslónak van – húzta ki magát gőgösen és úgy tett mintha a legnagyobb sértést vágták volna a fejéhez. – A legjobb modell, amit mostanában kapni.

Milo emlékezett, hogy mennyit könyörgött otthon, mire megkapta az áhított Tűzvillámot. A szülei nem értették miért is vágyik erre. De most nem akarta, hogy elragadják az emlékek.

– Rendben, mert seprűvel fogunk utazni. – Draco jó ötletnek tartotta a repülést, különben is már jó lett volna kinyújtóztatni az izmait.

– Kizárt – hördült fel mérgesen Milo, mintha ördögtől valónak gondolta volna ezt az utazási módot. Az auror összevonta a szemöldökét. Hosszú lesz ez a két év, mire a kölyök végre okleveles varázsló lesz…

– Mugli közlekedési eszközöket nem használok – jelentette ki Draco, majd visszagondolt a borzalmas esetre a metróban. Elsőször is fogalma sem volt, hogy hol kell venni jegyet, és ráadásul összetűzésbe keveredett néhány rosszarcú muglival, akik ki akarták zsebelni, muszáj volt elintéznie őket, vagyis törölni az emlékeiket. Aztán a tetejében megbámulták a talárját és a záródó ajtó is odacsípte az anyagot. Ennél rémesebbet el sem tudott képzelni.

– Van kocsim és jogosítványom is. – Ez egy égbekiáltó hazugság volt, de nagyon remélte, hogy Draco beveszi és kénytelenek lesznek elmenni a házukhoz. Apjának több autója is volt és valamennyire tudott már vezetni is. Azonban nagybátyját nem ejtették a fejére, különben sem akart egy taknyosnak engedni.

– Nagyszerű, de most az én módszerem szerint utazunk. – Általában megszokta, hogy az ő elképzelései szerint haladnak a dolgok, viszont nem volt dolga egyetlen egy kamasz varázslóval sem, aki pontosan olyan makacs és engedetlen, mint ő.

– Miért nem hoppanálunk? – kérdezte Milo, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tisztában volt vele, hogy ez a legtöbb varázslónak cseppet sem kellemes utazási forma, viszont ez az egész jó volt arra, hogy Dracót tesztelje.

– Hoppanáltál már egy ládával és egy emberrel egyszerre? – kérdezett vissza a varázsló, s kezdett kijönni a béketűrésből.

– Nem, de…

– Akkor ne vitatkozz velem! Vedd elő a seprűdet és indulás! – zárta le a meddő vitát Draco.

– Már most meg akarod kedveltetni magad, Draco bácsi? – válaszolt szemtelenül Milo és hanyagul megrázta szőke sörényét.

– A nyakamba vettem még egy gondot! – sopánkodott Draco és sóhajtott egy nagyot. – Tedd, amit mondok!

– Nézd, ha gondolod, akkor akár el is mehetek. Mindkettőnknek jobb lesz ez így. Nem vagyok már kisgyerek és egyedül is képes vagyok boldogulni – bizonygatta Milo. Draco csak felhorkantott, ez a kölyök nem tudja milyen nehéz egyedül a saját lábán megállni.

– Még mit nem! Én vállaltam érted a felelősséget, szóval indulás! Két évig csak életben tartalak valahogy – sóhajtott színpadiasan.

– Nem vagyok egy taknyos kölyök, akit pesztrálni kell! – érvelt a fiú dühösen. – Tudok gondoskodni magamról.

– Nem vitatom, de jogilag még nem vagy felnőtt. Fogadj szót és akkor mindkettőnknek sokkal, de sokkal könnyebb lesz – javasolta Draco. – Alapvetően nem akarom megnehezíteni az életedet.

– Rendben – sóhajtott végül. Draco elindult kifelé a peronról, Milo pedig morogván követte.

– Mindig kövess engem, és ne térj le az útról! Álcázott légifolyosón keresztül fogunk repülni, ahol csak és kizárólag engedéllyel repülhetsz.

– Most le kéne esnie az államnak? – ásított egyet, rémesen untatta ez az egész társalgás.

– Ide figyelj, kölyök! Vegyél vissza egy kicsit, mielőtt még teljesen felbosszantasz! – fordult felé Draco.

– Nem értem a szűklátókörűségedet, csupán csak ennyiről van szó. Kényelmesen is utazhatnánk, de neked ragaszkodnod kell a seprűhöz. Ez igencsak kockázatos így repülni a verőfényes napsütésben.

– Varázsló vagy az istenért! Miért okozna ez ekkora problémát? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Draco. Milo pedig szagot fogott, bácsikája aranyvérű és kirázza a hideg a mugliktól.

– Muglik között nőttem fel, vagy talán elfelejtetted? Nekem azok a dolgok természetesek és biztonságosak. – Tisztában volt vele, hogy érzékeny pontra tapintott. Még nem ismerte Dracót, de tudta, a Sötét Jegy még mindig ott van a karján. Ez azt jelentette, hogy a mugli születésűek nem tartoztak a nagybátyja kedvencei közé.

– Nem felejtettem el – szűrte a fogai között.

– Igen, Draco bácsi, én sárvérű vagyok – toldotta meg egy önvallomással, amitől Dracónak egyből felforrt az agyvize.

– Ebből elég legyen! – rivallt rá dühösen. A kölyök tesztelni próbálta és ő botor módon belement a játékba, de nem szabadatott kiesni a szerepéből. – Jó, ha nem akarsz repülni, akkor próbáljunk ki valami egészen mást. Menj odébb, hogy össze tudjam zsugorítani a ládádat!

– Szóval mégis mugli módra utazunk – vigyorodott el ravaszul, mintha mindvégig ide akart volna kilyukadni.

– Egy Malfoy ilyet soha nem tesz. – Alig, hogy ezt kimondta egyből rá kellett harapnia a nyelvére. Mintha csak Lucius Malfoy megvető hangján szólalt volna meg, ő nem akarta megmérgezni marhaságokkal egy fiatal fiú elméjét. Azzal elővette a pálcáját és elvégezte a varázslatot, aztán már csak a fiú kezébe nyomta a most már kompakt méretű ládát. Milo betette a hátizsákjába, majd kérdőn Dracóra nézett.

– Akkor mit tesz egy Malfoy? – tudakolta kíváncsian a fiú, majd kisimított egy hosszabb tincset az arcából.

– Fogd meg a karom! – utasította határozottan.

– Hoppanálni fogunk?

– De még mennyire. – Ez sokkal gyorsabb és rázósabb volt, mint azt Milo gondolta volna. Az
világ forogni kezdett vele, ráadásul iszonyatos sebességgel. A csontjai, bőre, alakja, mindene érezte a mágiát és az erőt, amit magával ragadta mindkettőjüket.

Még soha nem hoppanált, de ezek után kételkedett benne, hogy valaha is fog. Eldöntötte, hogy ő lesz az utolsó, aki jelentkezni fog a tanfolyamra jövőre. Rögtön rájött, hogy Draco miért nem szeret másodmagával ilyesmit csinálni. Alig tudta legyűrni a rá törő hányingert.

– Jól vagy? – kérdezte Draco némileg fölényesen. Ha a kölyök problémát akar magának, akkor tőle megkaphatja, legalább tanul valamit és tapasztalatokat szerez. A varázslónak egyébként is fogalma sem volt a gyereknevelésről, így leginkább a saját feje után ment.

– Persze, csodálatos volt – válaszolt Milo. Kóválygó feje ellenére igyekezett egyenesen állni. Egy tisztáson voltak, legalább tíz percnyi sétára Draco otthonától.

– Szedd a lábad, mert még ma haza akarok érni!

– Akkor miért nem közelebb hoppanáltál a házhoz?

– Egy kis séta nem árthat. – Valójában két oka volt ennek. Az egyik az, hogy a háborgó gyomornak jót tesz ilyenkor a friss levegő és a séta. A másik oka pedig a környéket védő bűbájok ellenőrzése volt. Nem volt kedve egyetlen egy muglival sem találkozni, ezért mindig különösen figyelt erre. A közeli településen rengeteg volt belőlük, bár élt néhány varázslócsalád is arrafelé, ám Draco nem ismerte őket és soha nem is akart egyikükkel sem találkozni.


A magány és a nyugalom kettőség mostanság többre értékelte, de a Minisztérium tett róla, hogy egyik se legyen meg ezen a nyáron. Aurorként ráadásul a környéket is szemmel kellett tartania, nem is beszélve Granger ispotályáról. Erős volt a gyanúja, hogy főnöke főállásban ide fogja helyeztetni, ha még egyszer panasz lesz rá. Még nem volt biztos benne, hogy örülne-e ennek a lehetőségnek. Momentán minden idegszálát lekötötte Granger és Milo.


A következő kanyarban már látszott a ház, amiben Draco lakott. Nem volt különösebben villa- vagy akár kúriaszerű, de otthonos volt. Milo mogorva tekintettel követte Dracót, aki ráérősen haladt előre, majd a kertkapunál előreengedte az ifjú Malfoyt.

– Ebben a koszfészekben kell laknom két évig? – méltatlankodott Milo, majd ledobta hátizsákját a verandára. Draco haragosan nézett a fiatal fiúra és már most meg akarta fojtani. Nem emlékezett rá, hogy egykor ő maga is egy elkényeztetett görcs volt.

– Koszfészek? – ismételte meg mérgesen. – Mégis miről beszélsz?

– Nekünk luxus villánk van London külvárosában. Tudod az apám menő bankár volt – vágott egy fintort a fiú, még ki is húzta magát. Egyértelműen Malfoy vér – állapította meg Draco és sejtette, hogy még rengeteg ilyen és ehhez hasonló vitájuk lesz.

– Oh, tényleg? Szóval akkor rendesen elkényeztettek – morogta a férfi. – Uraságodnak talán alantas az egyszerű varázslónéppel keverednie?

– Nem értem, miért nem lakhatok a saját otthonomban – csattant fel Milo. – Ott mindenem meglenne. Hetente egyszer rám néznél, aztán nem mennénk egymás idegeire. A kezdődő gyomorfekélyednek is elejét vennénk.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Draco határozottan. – Nem igazán szeretném megütni a bokámat, és aurorként még nagyobb felelősséggel kell ellátnom a feladatot.

– Én nem fogok egy koszfészekben élni! – csattant fel ismételten, majd karba fonta a kezét, és kimérten méregette Dracót. A férfi mély levegőt vett és igyekezett nem pálcát rántatni.

– Ne idefigyelj, kölyök! Ezért az úgynevezett koszfészekért keményen megdolgoztam. Éltem én is luxusban, de ettől még szét tudom rúgni azt a fennhéjázó, arisztokrata seggedet, ha nem veszed fel rögtön a cuccodat és húzod fel a beledet az emeleti szobába, ahol egész nyáron lakni fogsz. – Milo kezdett egyre dühösebb lenni, szürke szemét fenyegetően Draco derűs tekintetébe fúrta. Alig várta, hogy végre tizenhét legyen és pálcával támadhasson rá azokra, akik mindig visszafogták.

Így is elég volt megemészteni azt, hogy fiatalabb az évfolyamtársainál. De hát a szüleit kisebb fajta sokként érte, amikor alig hét évesen dühből a levegőbe emelte a házukat. Nagyanyja el volt ragadtatva, a varázsfelügyelet pedig ellepte az egész környéket. Csak három évet kellett elszenvednie a mugli iskolában, miután megérkezett a levele Roxfortba. Két hét múlva tizenhat lesz – bíztatta magát.

De előtte még meg kellett vívnia a csatákat.

– Nem képzeled, hogy egész nyáron fogva tartasz? Nekem jogaim vannak! – vágott vissza rögtön.

– Auror vagyok, így teljes mértékben ismerem a jogaidat. Még csak nem is jogszerűtlen egy kiskorú kamaszt házi őrizetben tartani, végre kivehetném a szabadságomat is. Még akár nyomkövető bűbájt is tehetnék rád, mint egy elkóricáló törpegolymókra – vigyorodott el Draco. Milo egy pillanatra elvörösödött a méregtől. A sors ezek szerint utálta őt, méghozzá iszonyatosan nagyon.

– Ez egy aurori túlkapás! – rikácsolta mérgesen. – Ezt nem teheted velem!

– De megtehetem ezt, és senki sem fogja megakadályozni. Hétkor vacsora, ne késs el!

– Értettem, Draco bácsi! – Azzal gőgösen kinyitotta az ajtót és feltrappolt az emeletre. Draco egyetlen csatát megnyert, de a háborút még egyáltalán nem. És ő még sajnálta ezt a kölyköt…
Mélyen felsóhajtott, aztán motoszkálást hallott a szomszédból. Közelebb ment a kerítéshez és átnézett felette.

– Ahogy hallom nem indul túl jól – szólalt meg Hermione a rózsalugas mellől. Éppen valamilyen könyvet olvasott szokásához híven. Dracónak nem volt kedve megint egy összeveszni a boszorkánnyal, így inkább nem mászott át a kerítésen, pedig nagyon szeretett volna. Bízott benne, hogy Granger már lehiggadt, így is egész hétvégén kerülték egymást.

– Hallottál mindent? – kérdezte Draco egy nagy sóhaj keretén belül.

– Nem lehetett nem hallani – rázta meg a fejét a boszorkány. – Adj neki egy kis időt, hogy megszokja az új helyzetet!

– Mintha meg lehetne ezt szokni… Sajnálom kicsit szegény ördögöt. – Valóban így is volt. Még maga sem tudta hogyan tegye kellemessé az itt tartózkodását. Nem akart zsarnokoskodni, végül is semmi értelme nem lett volna.

– Most vesztette el a szüleit és tele van fájdalommal, természetes, hogy így viselkedik. Különben is egy Malfoy. Meg fogjátok érteni egymást.

– Azt akarod mondani, hogy én is ilyen nagyképű, egoista és felfuvalkodott görcs vagyok?

– Micsoda találó jellemzés! – nevetett a boszorkány jóízűen. Aztán folytatta tovább az olvasását. – Ez az első lépés, hogy magadnak is beismered.

– Még mindig haragszol rám? – kérdezte Draco.

– Nem – mondta a nő aztán letette a könyvet és a kerítéshez sétált.

– Nem akartam olyasmiket mondani, amit mindketten megbánunk.

– Tudom és…

– Nem érdekel, Granger. Legalább veled ne kelljen veszekednem. – A boszorkány közelebb ment a kerítéshez és hagyta, hogy Draco csókot nyomjon a homlokára. – Később találkozunk.

– Rendben.

hozzászólások: 0