18. fejezet
Új reggel, új otthon

Milónak reggelre sem lett jobb kedve, sőt most még zordabb volt. Egész este forgolódott az ágyban és csak a plafont bámulta, de csak alig három órát sikerült aludnia. Feltámadt benne a vágy, hogy írjon a nagyanyjának, viszont sehol sem talált egyetlen egy baglyot sem, ami kézbesítette volna a leveleit. Igaz, hajnali háromkor nem volt tanácsos egy auror házában jobban szétnézni, viszont nem akarta Dracótól a világért sem segítséget kérni. Talán jobb is így, hiszen a vén boszorkánynak csak goromba, nyomdafestéket nem kímélő szöveget írt volna. Amanda nem volt annyira rosszul, hogy ne tudta volna az utolsó két nyárra magához venni… Felhorkant, amikor nagyanyja gyógyíthatatlan betegségéről hadovált neki Zabini ügyvéd. Legszívesebben összetört volna valamit.

Egyszerűen gyűlölt mindent és mindenkit; száműzetésnek érezte ezt a helyet, ami talán az is volt. Mégis miért ismerje meg a gyökereit? Lucius Malfoy soha nem akart az élete része lenni, lett volna rá lehetősége, de vajon tudott–e egyáltalán az ő létezéséről? Ha igen, akkor miért nem kereste soha? Eddig teljesnek érezte az életét, a családját, de olyan gyorsan és könnyedén hullott szét minden, mint a kártyavár. A nyüzsgő Londonból egy ingerszegény, erdővel körülzárt helyre került, ahol fojtogatta a csend és a bezártság. Fuldoklott. Ki kellett jutnia. Vennie kellett egy mély levegőt. Felkelt az ágyból, magára rángatta a ruháit és elindult lefelé a lépcsőn. Körül akart nézni, szívni egy kis friss levegőt és megismerkedni új otthonával, így kinyitotta a bejárati ajtót, aztán kisétált, de azonnal a földbe gyökerezett a lába. Önkéntelenül nézett át a szomszéd ház kertjébe és a szája tátva maradt a látványtól.

Hermione ellazulva, a jógaszőnyegen állva éppen a szokásos reggeli gyakorlataihoz készült. Ruganyos, formás teste most is könnyedén adta meg magát a lazító pozícióknak. A jóga kiegyensúlyozta, ami most egyszerűen messziről is sugárzott róla, és semmi pénzért nem mondott volna le róla. Ilyenkor a reggel érezni a nap erejét leírhatatlan érzéseket ébresztett benne. Most már nem kellett azon aggódnia, hogy megtámadják a kertben, így gyanútlanul és boldogan folytatta a mozdulatsort. Bízott benne, hogy Malfoy lehiggadt már és valószínűleg egy jó időre le lesz foglalva, már ha hihetett a tegnapi beszámolónak. De most kiürítette az elméjét és csak a mozdulatokra koncentrált. Nem létezett ennél biztosabb pont most, amibe kapaszkodhatott. Kényelmes, fekete jóga nadrágot vett fel és egy tűzpiros sportmelltartót, haját lazán összefogta.

Térdhajlítás, karlendítés magas tartásba és belégzés, hagyta, hogy a tüdeje csordultig megteljen balzsamos reggeli levegővel. Nyújtózás a verőfényes, kék ég felé, s a napsütés melegének átérzése. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor kifújta a levegőt, aztán újra kezdte. Csodálatos, felemelő és ellazító. Milo minden mozdulatát áhítattal vegyes pillantásokkal együtt figyelte, hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. A nyár illata már ott volt a levegőben és megtöltötte a tüdejét. Hermione először egy egyszerű napüdvözlet pózzal kezdett, aztán elragadta a hév és áttért a bonyolultabb változatára.

– A mágia isteneire! – motyogta maga elé Milo és egy kicsit melege lett. Draco éppen akkor lépett mellé egy csésze kávé társaságában. Kajánul elmosolyodott, aztán ő is egy hosszú pillanatig gyönyörködött a látványban. Egy-egy nyakatekert pózt mindkét Malfoy fejüket oldalra biccentve követett.

– Minden reggel ezt csinálja – vonta meg a vállát Draco, s ezzel kizökkentve a fiút a mélázásból. Milo becsukta a száját és megköszörülte a torkát, azonnal visszatért a régi énje. Eszében sem volt mutatni, hogy rá is hatással van az ilyesmi. Draco nagyot kortyolt a kávéból valamiért hirtelen kiszáradt a szája. – De neked az a boszorkány ott tabu.

– Ugyan miért? Nem vagyok már óvodás – vigyorgott Milo ravaszul. Draco halkan felnevetett, majd ismét belekortyolt a kávéjába. Elképzelte, ahogy Milo zavarba hozza Grangert, aki kénytelen újra bevetni a mocsárbűbájt, hogy távol tartsa a Malfoyokat a kertjétől.

– De ő sem. – Draco figyelmeztetését hallva Milo ránézett nagybátyjára és fintorogva félrefordította a fejét.

– Bocs, nem tudtam, hogy a te nőd. – Emelte fel védekezően a kezét. Remek érzéke volt a kölyöknek, hogy rátapintson a lényegre. Draco állkapcsa egy pillanatra megfeszült és egy apró kis ér alig észrevehetően remegni kezdett rajta. Milo nem volt hülye, imádott a részletekben elmerülni, így ez nem kerülte el a figyelmét. A fiatal mardekárosnak sikerült megtalálni az idősebb mardekáros gyenge pontját, amivel jó ideig szekálhatja.

– Nem a nőm. – Az auror kimért volt, tárgyilagos és rettenetes hűvös. Mégis saját magának is el kellett gondolkodnia, bár igazság szerint Granger mégis valamilyen szinten hozzá tartozott, de ez az egész bonyolult volt. Reggel volt még, és ő annyira nem volt abban a hangulatban, hogy megvitassa a szerelmi életét egy kamasszal, akivel még közel sem ismerték egymást.

– Akkor meg miért érdekel, hogy rámozdulok-e vagy sem? – incselkedett az ifjú varázsló pimaszul. – Engedd át nekem nyugodtan!

– Összetörné azt a roppantul ártatlan, gyermeki lelkedet – válaszolta a férfi nevetve. – Az a boszorkány ott egy vadmacska. Inkább keress egy korodhoz illő kislányt!

– Itt az isten háta mögött? – hördült fel Milo. – Örülök neki, hogy legalább vezetékes víz van. Errefelé különben sincs semmi. Minden kihalt és unalmas. Egy lepratelepre emlékeztet.

– Még nem is voltál a faluban. Csodálatos hely – mondta Draco elmélázva. – Tetszeni fog a természetes bája. Rengeteg mugli lakik arra és mindegyik repesne az örömtől, ha megpillantanák a csinos pofikádat. Az öregasszonyok bolondulnának érted.

Hirtelen eszébe jutott a szatyros öregasszony, aki nem is olyan régen jól elpáholta. Talán sikerülne egyszer kellemetlen helyzetbe hoznia újdonsült unokaöccsét. A következő piacnapon beküldi a faluba. Alig tudta a gonosz, sátáni vigyorát palástolni, de akkor még sejtelme sem volt arról, hogy az unokaöccse igen is képes felvenni a versenyt vele ravaszságban, sőt…

– Nem kellene annyira bámulnod a szomszédasszonyt, mert mindjárt kiesik a szemed – zökkentette ki Milo nagybátyját. – De az sem segít, hogy csorog a nyálad. Töröld meg a szádat, Draco bácsi!

– Törődj a saját dolgoddal! Készen van a reggeli. Menj be és egyél! – adta ki az utasítást Draco. A fiú csak megvetően felhorkant, mintha az ő konyhai szaktudása többre terjedt volna ki.

– Égett pirítós és langyos tea? Kösz inkább nem – mondta fintorogva, majd karba tette a kezét. Remélte, hogy Draco nem hallja meg a gyomra tiltakozását. Még ugyan volt némi kondéros keksz és csokibéka a ládájában, de azok sem tartanak örökké. Hamarosan kénytelen lesz valamiféle megoldást találni. Szerencsére a dac, a düh és a keserűség éppen eléggé elvették az étvágyát.

– Milyen égett pirítós? Hiszen alig pörkölődött meg – ellenkezett Draco és megvetően felhorkantott. – Amelyik része kicsit megpörkölődött csak le kell kaparni és kész. Különben is, ha nem teszik, akkor csinálj magadnak reggelit!

– Mit képzelsz? Engem mindig kiszolgáltak – horkant fel Milo hasonlóan megvetően. – Nem fogok magamnak főzni.

– Takarítani is fogsz magad után – közölte Draco rezzenéstelen arccal, de már egy újabb ér elkezdett rángatózni. – Én sem vagyok senkinek sem a házimanója.

Milo ajka vészesen elvékonyodott, ahogy Luciusé, amikor Draco közölte vele, hogy aurornak áll. Aztán a szürke szemek viharos tekintete egyszer csak kitisztult és már nyoma sem volt a méregnek. A fiú kihúzta magát, majd hanyagul felsóhajtott, aztán mosolyogva megszólalt:

– Olyan remek lesz veled lakni, Draco bácsi! Még a végén sohasem fogok elmenni innét. – Gúnyosan vigyorogva nézett farkas szemet Dracóval, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Az auror keze ökölbe szorult és alig bírta megállni, hogy utána ne nyúljon a fiúnak. Dracóban iszonyatos forrt a méreg. Csak egyetlen egy percen múlt, hogy nem nyúlt utána a fiúnak és állította meg. Le kellett magát hűtenie és erre csak egyetlen egy megoldást látott. Felhajtotta a kávét és kitrappolt a kertjébe. Hermione már régen elment dolgozni és most nem kaphatta el, pedig jó lett volna, ha kiönti neki a szívét. Az ispotályban pedig egyáltalán nem akarta zavarni. Még csak az kellene, hogy a szemfüles gyógyító nő beutalja valami rém felesleges vizsgálatra. Talán egy nyugtató bájital jól esett volna – tűnődött, miközben szemügyre vette a növényeket, azonnal tudta melyiket válassza.

Draco mérgét az elburjánzott rózsabokron vezette le. Feltúrta a kerti tárolót és egy metszőollóval esett neki és vagdosni kezdett. A fizikai megterhelésbe minden dühét beleadta, ütötte, vágta, csapkodta és folyamatosan szentségelt. Legalább három órát szenvedett vele, mire valamennyire le bírt higgadni. A küzdelemben a meggondolatlanul választott metszőollót miatt, de csúfosan alulmaradt. A mugli módszer nem vált be és maga sem tudta megmondani miért nem. A tüskék a bőrébe vájtak, de legalább a fájdalom elterelte a figyelmét az emeleti szobában pöffeszkedő ivadékról.

A bizarr viselkedése, öltözködése, és Lucius Malfoy beütés egyszerűen feldolgozhatatlan volt. Ráadásul még csak meg sem ijedt tőle, hanem egyből visszavágott. Nem is tudta mit vállal, amikor az otthonába engedte ezt a mardekáros kölyköt. Most sehol sem találta a könyörületes énjét, ami meggyőzte alig egy hete Milóról.

– Mit vétettek neked azok a szegény rózsaborok? – szólalt meg Hermione. A kíváncsi szomszédasszony felállt a padra és átnézett a kerítés felett. Draco egy átizzadt pólóban és farmerban, metszőollóval és egy halom vérző sebbel, zihálva nézett rá. Olyan volt akár egy hadban megsebesült harcos. A viharszürke szempár cseppet sem volt barátságos, inkább rettentően dühös.

– Új formát akarok adni neki – morogta a mardekáros mérgesen, de közben folytatta tovább a hadműveltet. Némán elkáromkodta magát, amikor az egyik át visszahajolt és belevágódott a karjába.

– És egy hurrikán utáni formavilág tetszett neked a legjobban? – Draco ledobta a metszőollót, aztán távolabb ment, hogy megszemlélje a művét. Nem volt annyira rossz, de jó sem, mondhatni egyedi és némileg rusztikus. Pálcával persze alig negyed óra alatt megoldotta volna. De akkor dühét nem tudta volna levezetni, így is nehezen ment, sőt maradt bőven.

– Ennyire nem néz ki rosszul – szólalt meg miután megszemlélte a művét. – Különben is pontosan valami ilyesmit akartam elérni. Egyébként még nincs kész, szóval ne kritizálj!

– Soha életedben nem dolgoztál még mugli eszközökkel, igazam van? – Draco arca megrándult és a kelleténél erősebben szorította a mugli szerszámot.

Hermionénak megvolt az a roppantul bosszantó képessége, hogy mindent azonnal észrevett. Többek közt azt a remekbeszabott első próbálkozást is, amit Draco és a metszőolló első ízben szenvedtek el. A férfi megtörölte elkínzott, sebes homlokát, amit az izzadságcseppek meglehetően irritáltak.

– Mindig nyitott vagyok az újdonságokra – mondta végül és vett egy mély levegőt. Ideje volt lenyugodni, ha normális hangnemben akart tovább folytatni a beszélgetésüket. – A gereblyét és talicskát már ismerem, gondoltam ez sem lesz nehéz.

– Ez egyáltalán nem ugyan az a kategória – csóválta meg a fejét a boszorkány és szemtelenül elnevette magát. Igyekezett nem szánakozva nézni a férfira, akiben most annyi indulat munkálkodott, hogy legjobb lett volna távol tartania magát tőle. De már cseppet sem haragudott rá annyira és így semmi nem akadályozta meg a beszélgetésüket. – Legalább egy védőkesztyűt felvehettél volna. A rózsának vannak tövösei.

– Mindegy, nem vészes, de ha már ennyire tudod, akkor mássz már át a kerítésen, és mutasd meg, hogyan kell! – Nem kellett neki segítség, de a boszorkány ölelő karjai annál inkább. Még ennyire soha nem vágyott csak apró csókra vagy bármi másra, ami segített volna kevésbé elkeserítőnek érezni a helyzetét. Nem minta nagybácsi akart lenni, csak nem akarta magát egy seggfejnek érezni a kölyök mellett.

– Még mit nem! Eszemben sincs miattad a nyakamat törni vagy kificamítani a bokámat. Próbálkozz csak, aztán majd meglátod vissza fogsz-e térni a régi jól bevált mágiához, és feleleveníted a gyógynövénytanon szerzett fájdalmas tudást.

– Elárulnád mégis, hogy miért leskelődsz utánam? – érdeklődött kíváncsian Draco. Hermione arcát némileg rózsaszínre festette a pír. – Biztos vagyok benne, hogy nem a kertészeti ismereteimet szeretnéd ellopni.

– Ami nem létezik, azt nem lehet ellopni, Malfoy! – nevetett jókedvűen, aztán mosolyogva rákönyökölt a kertjeiket elválasztó kőfalra.

– Gúnyolódj csak! Szeretnél még megoldást arra, hogy ne égjen ki a füved a nyári hőségben – horkant fel egy kicsit mérgesen és figyelmeztetően felemelte a mutató ujját. Miért nem mondta meg neki, hogy csak meg akarja ölelni? A makacsság benne is pontosan úgy munkálkodott, ahogy Grangerben

– Azt öntözésnek hívják – mosolyodott el Hermione. – Köszönöm ezt már eddig is tudtam.

– Várd ki a végét! Egyébként miért lazsálsz? – A boszorkány rögtön felfortyant, mintha Malfoy valami istentelen szörnyűséget mondott, pedig egyáltalán nem volt ez szemrehányás, inkább pimasz csipkelődés, ami mindkettőjüket izgatta.

– Zsályát szedtem – válaszolt kimérten és felmutatta a csokrot. – Van egy bent lakó betegem és teát főzök belőle.

– Nem lehet olyan beteg, ha itt lófrálsz a kertben és velem beszélgetsz. – Hermione megforgatta a szemét. Ez a beszólás még Malfoytól is gyenge volt.

– Most pihen. Alig egy órája hozták át a Szent Mungóból – válaszolt derűsen, de mégis némi szomorúsággal vegyült a hangja. – Egyébként is jobb neki, ha most nem háborgatja senki. Családi problémák miatt került ide, és a Minisztérium addig itt tartaná, amíg lábadozik. A gyámjai rátámadtak egymásra és ő is kapott jó pár átkot. Az égő házból menekítették ki az aurorok, azóta folyamatosan ápolják.

– Szegény ördög! Gyűlölöm az ilyesmit – morogta halkan, majd megint támadást intézett a bokor ellen.

– Egy lányról van szó, Liv Moor. Nem sokat tudok róla, de már így is eléggé küzdelmes élete volt. Nem is beszél sokat. Én csak a külső sebeit tudom meggyógyítani… Szörnyű az egész. A minap még a Reggeli Prófétában is benne volt, amit persze balesetnek minősítettek.

– Szerencsére nem én kaptam az ügyet. Gyűlölöm a gyerek bántalmazásos eseteket – mondta a férfi, majd némi dulakodás és káromkodás után sikerült elvágnia az egyik szárát a rózsának. –Hány éves a kislány?

– Tizenhat. Szóval már nem is annyira kislány. Csúnyán megégett az arca és… Sokkoló az egész.

– Talán a Sátán ivadék ismeri is. Legalább lesz neki játszótársa, ha nem lesz már beteg a kislány. – Hermione felnevetett, Draco pedig csak kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Kamasz, Malfoy – világosította fel azonnal. A férfi kérdőn nézett rá, hiszen egy tizenhat éves kamasz még bőven a gyerek kategóriában volt nála. Nem értette Hermione rosszalló hanghordozását. – Mindkettő kamasz és nem öt éves kisgyerek. Játszani? Mégis mit… Mindegy, hagyjuk. Oh, egyébként mesélhetnél az unokaöcsédről. Miatta szólítottalak meg egyébként.

– Össze akarod törni a szívem, Granger! – hördült fel színpadiasan. – Nem én érdekellek?

– Nagyon vicces előadás! Remélem, a szórakoztatóiparban is díjazni fogják. – Draco csak öblösen felnevetett. – Egy kretén a kertben… Remek műsor lenne.

– Mit szeretnél tudni arról az Istencsapásáról? – kérdezte miután egy kicsit kifújta magát és csípőre tett kézzel újra megszemlélte a művét. Most már ő is katasztrófának látta az egészet.

– Hogy megy az első itt töltött nap? Még él?

– Nem találom vele a közös hangot… Reggel nem igazán beszélgettünk, vagyis közölte, hogy azt a szemetet, amit én készítek, nem akarja megenni és tulajdonképpen nem is evett semmit sem mióta itt van. Nem tudom ez aggasztó-e, de nem érdekel. Hagytam, hogy felmenjen és duzzogjon a szobájában. Hogy is mondják mostanában? Teret adok neki… Merlin csessze meg! Ha az apám lennék, akkor már régen elküldtem volna a várbörtönbe kódexeket másolni.

– Mert veled ezt csinálták? – vonta össze a szemöldökét Hermione. Draco csak lesajnálóan felhorkantott, amit úgy értett, hogy a boszorkány semmit sem tud az aranyvérűekről. Persze aztán végül szinte azonnal elmondta az igaságot.

– Francokat! Csak fenyegettek vele. Én mindig tudtam hogyan kell viselkedni apámmal – horkant fel Draco. – Na, jó, ez egyáltalán nem igaz. Rendesen berágott, amikor jelentkeztem aurornak. Soha nem bántottak a szüleim… Bár anyámtól kaptam körülbelül négy éve egy elég komoly kábító átkot.

– Próbálkozz! Mármint ne kábítótokkal, hanem beszélni vele. Nem hinném, hogy annyira nehezedre esne türelmesnek lenned hozzá.

– Foglalkozz a betegeiddel, nem kell a pszichológiai tanácsadás! – vágott vissza némi éllel. Persze hálás volt a szomszédasszonynak, hogy bele akarja ütni az orrát az életébe, de néhány csóknak most jobban örült volna.

– Segíteni akarok. De persze neked úgy kell viselkedned, mint egy agyatlan tuskónak. Mondhatod, hogy én sem értek annyira a gyerekekhez, de annyira még emlékszem a kamaszkoromra, hogy tudjam, mi zajlik le ilyenkor a fejekben.

– Hmm, én csak arra emlékszem, hogy állandóan kanos voltam – szólalt meg Draco révedezve, majd szemtelenül átnyújtott Hermionénak egy vörös rózsát, amit nemrég sikerült lemetszenie a bokorról.

– Látod, pontosan erről beszélek. Vannak olyan emberek, akiknek kifinomultabbak az ösztönei, az érzései, mint neked voltak. – A férfi szemtelenül elvigyorodott.

– Kötve hiszem – nevette el magát végül. – Elárulnád Weasley miért is nézett rád folyton úgy? Nem hiszem, hogy a mély érzelmek munkálkodtak benne.

– Milo elvesztette a szüleit – emelete fel a hangját Hermione és igyekezett tudomást sem venni Draco elmés okfejtéséről. – Nem hiszem, hogy ha be kellene újítania egy csajt a lelki békéje érdekében.

– Látom az elszántságot benned. Még több jóga reggelente a kertben és azt hiszem üdítően fog indulni a napunk. Látod, ebben a kérdésben mindketten ugyanazt gondoljuk: dögös a szomszédasszony.

– Leselkedsz utánam?

– Véletlen volt, ártatlan tévedés. Jesszusom, Granger, mégis szerinted a jázmin bokrodon előbb megakad a tekintetem, mint a formás hátsódon?

– Na persze. Mindig is tudtam, hogy egy disznó vagy!

– Igen, valóban az vagyok és hatalmas hibát követtem el. Van szemem, látok vele és reggel, ha kijövök az ajtón, akkor pont a te kertedet látom. Persze… szándékosan intéztem így – közölte tömény szarkazmussal. – Bocsánat, ha megakad a szemem egy nőn. Egyébként nyugodt lehetsz, mert megmondtam Milónak, hogy túl öreg vagy hozzá és ne is reménykedjen.

– Milyen megnyugtató! Már kezdtem aggódni, hogy egy tinédzser fiú fog az ablakom alatt gubbasztani… Mintha ez lenne most a legnagyobb bajom…

– Miért nem javaslod a Minisztériumnak, hogy költöztessék át az ispotályt máshova? – Hermione fáradtan felnyögött. Megint a régi nóta…

– Nem lehet. Már minden létező hivatalnál próbáltam, kérvényeket is írtam, de elutasítottak. Még egy jó darabig szomszédok leszünk.

– Csodálatos. És mikor hívod meg Potteréket háztűznézőbe? Mióta idejöttél tűkön ülök, hogy mikor bukkannak fel itt.

– Eljön annak is az ideje.

– Alig várom már.

– Majd, ha nem lesz puskaporos a levegő, szeretnék találkozni az unokaöcséddel.

– Felőlem – vonta meg a vállát hanyagul Draco, majd begyógyította a rózsa okozta sérüléseket. Átfutott a gondolatai között, hogy ha apja meglátná így, akkor biztosan megátkozná.

– Mit gondolsz, érdekelné egy nyári munka? – Draco úgy nézett rá, mintha valamiféle szent jelent volna meg a hátsókertjében. A férfi ajkán ravasz mosoly jelent meg.

– Granger, te nem is vagy hülye.

– Évekig azért tanultam, hogy egy pasi ezt mondhassa nekem. Megérte a sok éjszakázás, áldozat és lemondás. Én mondom, ezt a bókot soha nem fogom elfelejteni. Köszönöm, Malfoy, igazán!

– Megoldottad a problémámat. Így tudnék nyugodtan dolgozni és a gyerek is felügyelet alatt lenne. Egy zseni veszett el benned.

– Ugye tudod, hogy nem egy pár hónapos csecsemőről beszélsz? Ilyen idősen te már két kézzel szórtad az átkokat.

– Taknyos kölyök! Persze igazad van, de rajta kell tartanom a szemem. Bármikor jöhetnek ellenőrizni és bedugják egy árvaházba, ha alultáplált vagy nem gondozott.

– Egyedül is képes dolgokra, szerintem legalábbis. Nem is érdekel, hogy milyen munkára gondoltam?

– Csináltass vele, amit akarsz, persze csak törvényes keretek között! Mégis csak az unokaöcsém, nem szeretném, ha esetleg valami hülyeséget csinálna.

– Asszisztens lenne, kórlapokat kellene rendszereznie, dokumentálni ezt-azt, bájital hozzávalókat előkészíteni, természetesen innen a kertből. Csupa apróság, de nekem nagyon nagy segítség lenne. Fizetést is kaphatna, én pedig jó színben tűnnék fel a Szent Mungo szemében.

– Ha ő is beleegyezik, akkor részemről rendben van. Még az étkezését is kifizetem neked.

– Nem akarsz főzni neki?

– Ha azt akarom, hogy túlélje valahogy a nyarat, akkor jobb, ha nem. Nem etethetem kolbásszal, szalonnával, hagymával és tojással három hónapig. Anyám adna mellénk egy házimanót, de eddig is boldogultam egyedül.

– Csoda, hogy egyáltalán még élsz.

– Az egészséges immunrendszer egyik titka – élcelődött Draco. – Oh, meg persze a pattogatott kukorica és a szex.

– Milyen csodálatos elmélet! Miért nem próbálsz meg írni valamelyik gyógyítói szaklapba, biztosan érdekes okfejtés lenne és másokat is lenyűgöznél vele.

– Téged biztosan – nevetett jóízűen.

– Mennem kell. Majd később, mindenképpen beszéljünk erről.

– Feltétlen. Megkérdezem az Ivadékot, hogy mit szól hozzá.

– Rendben, Malfoy.

– Hé, Granger!

– Igen?

– Mi lenne, ha átmennék később és ellátnád a sebeimet? Rám férne pár perc gyengéd gondoskodás.

– Nagyfiú vagy magadnak is sikerülni fog – mosolygott rá édesen Hermione.

– Szóval még mindig haragszol?

– Ugyan dehogy – vonta meg a vállát a boszorkány, majd ringó csípővel elindult vissza rendelőbe. Draco csak megcsóválta a fejét, de aztán egy rossz lépést követően megbotlott és beleesett a rózsaborok maradványaiba.

– Merlin csessze meg! – üvöltött fel mérgesen, aztán végül a pálcájával tüntette el a növény maradványait és varázslattal formázta meg a rózsabokrot.

hozzászólások: 0