19. fejezet
Farkasölőfű

Késő délután volt és már kezdett teljesen becsavarodni. Kinyitotta az ablakot, de csak mély csendet vagy madárcsicsergést hallott. Egy ideig Draco káromkodását vitte a nyári szél, aztán az is elhalkult. Semmi zaj, semmi élet, csak dögunalmas, álmos vidéki hangulat. Minden idegen volt, és nem találta a helyét sehol sem, így a legegyszerűbbnek azt gondolta, ha ki sem mozdul a szobájából. Más esetben talán elindult volna felfedezni a környéket, de az igazat megvallva mindig is utálta a természetet. Bogarak, szúrós növények, sár… Neki beton kellett a lába alá, még a kerti munkákat sem szívesen végezte el, amikkel szülei megbízták. Most bűntudattal gondolt erre a viselkedésére.

Milo unottan rendezgette a dolgait, már amit Roxfortból hozott magával. A talárokat beakasztotta a szekrénybe, az alsóneműket elrakta a komódba a zoknikkal együtt és a csekély mennyiségű mugli ruháit is kipakolta. Hamarosan mosnia kellett, persze, ha nem akart talárban járni a lakásban. A könyvekkel folytatta a leltározást, majd felmérte a pénzkészleteit is. Talán elég lesz ahhoz, hogy elszökjön innen és pár napig eléldegéljen belőle, amíg munkát nem kap valahol. Addig is eldekkolhatott itt, végül is egyelőre nem volt jobb ötlete. A józan esze azt súgta, hogy ne csináljon őrültséget, hiszen akkor esélye sem lesz arra, hogy befejezze Roxfrotot és a saját lábára álljon. A düh és keserűség azonban őrültségeket suttogott a fülébe… Az ifjú varázsló mérgesen félredobta az erszényt, ami hangos koppanással landolt a padlón.

A szobája csendes és világos volt, de a legjobb benne, hogy nem háborgatta senki sem. A falakat kellemes zöld színnel festették, az elrendezés sem volt éppen rossz, viszont mégsem volt az otthona. Soha nem is lesz az, gondolta keserűen. Mérhetetlen nagy ürességet érzett belül, amit nem tudott mivel pótolni. Talán mégiscsak beszélnie kellett volna nagyanyjával. A vén kvézállal mégis megértették egymást, akármennyit is károgott néhanapján. Mégis hogyan mehetne el hozzá? Igazság szerint azt sem tudta Anglia melyik részén van éppen, így kicsit nehéz volt bármit is tenni. Ez is egy amolyan elvetélt ötlet volt.

A túl nagy csend kezdte megőrjíteni. Nem is értette nagybátyja hogyan képes itt élni, még csak zenét sem hallgatott, tévét hírből sem ismerhette, bár az utóbbi neki sem hiányzott. Máskor nyáron bömböltetni szokta a zenét, és az anyukája ilyenkor… Nem akart erre az emlékre gondolni, sőt semmire sem akart emlékezni. Bár lett volna bátorsága kitörölni őket az emlékezetéből, akkor talán nem fájt volna annyira a hiányuk. Dühét szívesen levezette volna, de nem volt mivel.

Körbenézett a szobában. Valóban nem volt itt semmi sem. Még egyszer feltúrta a ládát, viszont nem találta az mp4 lejátszóját, amit a születésnapjára kapott. Kellettek volna a személyen dolgai… Dracót pedig akarta megkérni semmire sem. Még nem is ismerte annyira és eszében sem volt megkedvelni a férfit. Gyűlölni akarta.

Kopogtattak az ajtaján. Milo lemondóan sóhajtott, azt hitte a varázsló nem akar vele foglalkozni, de Dracón valamiféle bizonyítási vágy lett úrrá. Egyetlen egy dologban talán egyetértettek: egyikük sem tudta hova tenni a másikat.

– Tessék – válaszolt végül mogorván. Tudta, hogy jobb minél előbb túlesni rajta, jobb volt így mindkettőjüknek.

– Berendezkedtél már? – dugta be a fejét Draco, aztán szélesre tárta az ajtót és körülnézett. Kellemesnek ítélte meg a szobát, de Hermione segítsége nélkül teljesen lélektelennek tűnt volna. Ő nem értett ezekhez a finomságokhoz, bár elkelt volna egy festmény a falra vagy valami, amitől a szoba még inkább életre kelt volna. – Remélem, megfelel a szoba.

– Igen, megjárja – válaszolt kurtán, de aztán udvariasan hozzátette: – Köszönöm.

– Ennek örülök – bólogatott és vett egy mély levegőt. Zsebre tette kezét, aztán egy hosszú pillanatig kínos csendbe burkolóztak mindketten. Nem túl sok mondanivalójuk volt egymásnak, azonban Draco nem akart feszült légkört az otthonában és ezért erőt vett magán: – A hétvége felé elmegyünk a többi holmidért, azt hozol el, amit szeretnél. Nem gond.

– Itt nem működnek a mugli dolgok – vonta meg a vállát a fiú minden gőgjét felhasználva. – Mire mennék itt ezekkel? Porfogónak nem fogom elhozni a hangfalamat, a basszusgitáromat és a dobfelszerelésemet.

– Meglepődnél, ha tudnád… Egyébként muglik építették a házat, és egy időben kísérleteztem mugli berendezésekkel is. Bár ma már nem használok mindent, de van áram, a többit pedig majd megoldod. Nézd, nem akarom erőltetni, viszont úgy gondolom, hozzuk ki a legjobbat ebből a helyzetből. – Draco valóban így gondolta. A fiú kifejezéstelen tekintettel figyelte őt és képtelenség lett volna megmondani, hogy valójában mire gondol. Az idősebb varázsló továbbra is kitartott a véleménye mellett. Legjobb az őszinteség – gondolta elégedetten, de ezzel még nem sikerült Milót megnyernie magának.

– Jó, rendben van. Akarsz még mondani valamit vagy folytathatom a plafon bámulását, amíg bele nem őrülök? – Draco kihúzta magát, majd alig észrevehetően felkészült a következő mondandójára. Milót annyira emlékeztette az apjára, aki pontosan ilyen gesztusai voltak, amikor valami fontosat akart vele közölni. Már csak ezért is gyűlölni akarta nagybátyját, aki puszta létezésével felidegesítette.

– Nem ülhetsz itt egész nyáron tétlenül. Nagyon jó dolog henyélni, de úgy gondolom, valami hasznosat is csinálhatnál. – Milo felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett ár. Draco csak felemelte a fejét és megköszörülte a torkát. – Persze nem gondoltam semmi megterhelőre.

– Nem hinném, hogy nyaralni akarsz menni velem – mondta komolyan, aztán félredobott az ágyról pár könyvet. Persze vigyorgott közben, de háttal állt Dracónak és a férfi ezt nem látta. – Még annyira nem is ismerjük egymást.

– Nem is erre gondoltam. Van a szomszédban egy ispotály…

– Ahol a dögös szomszédasszony dolgozik? – vágott a szavába egy kaján vigyorral, aztán elfordult, hogy ismét a ládájának szentelte a figyelmét.

– Neked Granger gyógyító – javította ki rögtön, majd folytatta. – De igen, pontosan. Ajánlom, hogy tisztelettel viseltess iránta, mert ő ajánlotta a munkát neked.

– Munkát? Nekem? Hiszen még csak nem is ismer. – Milo felhorkant, majd Draco felé fordult és karba tette a kezét.

– Érthetetlen… Buggyant griffendélesek – mondta Draco és megvonta a vállát. – Egy kis nyári munka nem fog ártani, sőt még talán előnyödre is válik.

– Apám soha nem engedte volna, hogy dolgozzak nyáron – jelentett ki Milo és felhúzta az orrát. Persze nem beszélt a fűnyírásról és az árufeltöltő állásról tavaly nyáron, amit önként és dalolva végzett. Dracónak megfeszült az állkapcsa a hallottakról. Nos, ő maga is henyélt nyaranta, viszont felnőtt fejjel belátta, hogy szüksége lett volna valamire, ami az életre neveli.

– Nézd, szépíthetjük a dolgokat, de az az igazság, hogy szeretném, ha elfoglalnád magad, amíg itt vagy. Mindkettőnk bőrével játszhatsz, viszont neked nagyobb a vesztenivalód. – Az ifjú varázsló a fogát csikorgatta dühében. Draco nem látszott se hülyének, se olyannak, akit könnyen át lehet verni. Ugyan nem sejthetett semmit Milo terveiről, de valóban még csak a szökés kockázatát sem akarta meghagyni a fiúnak. Elvégre auror volt. Ártott volna a hírnevének.

– Ha elhívhatom a barátaimat, akkor elfoglalom magam egész nyáron – vigyorgott negédesen. – Így nem lennék a terhedre, Draco bácsi!

– Semmi kedvem kamaszokat hajkurászni hajnalban a mezőn. Szó sem lehet róla! Nem mehetsz sehova és nem hívhatsz ide senkit, amíg én azt nem mondom. Egyetlen esélyed a nyári munka, aztán később megbeszéljük, hogy milyen barátokat hívhatsz ide. – Kijelentése nem aratott akkora sikert, sőt inkább csak felbőszítette a bűbájos unokaöccsét.

– Apám soha nem kényszerítette rám az akaratát – válaszolt vissza gőgösen. Andrew valójában mindig a helyes útra terelte őt és kijózanította, ha elszaladt vele a ló. Draco azonban nem volt az apja, nem kellett szót értenie vele.

– Én vagyok érted a felelős. Ez egy igazán kényelmetlen helyzet. Fogd fel úgy, mint egy kihívást és akkor nem kerülsz egy mugli árvaházba. Nem vagyok az apád, nem ismerlek, de nem vagyok szörnyeteg. Gondolkodj az ajánlaton! – javasolta a férfi és gratulált magának, hogy nem esett neki egyből fojtogatni a gőgös kis mardekárost.

– Jó rendben, elfogadom, úgysem lesz ennél jobb – válaszolt unottan. – Ha már ennyire ragaszkodsz a gyerekmunkához…

– Most pedig igyekezz, mert átmegyünk a szomszédba és bemutatkozol szépen – adta ki a parancsot Draco. Milo elfintorodott, mintha valami égbekiáltó szörnyűséget mondtak volna neki.

– Minek? – kérdezte szörnyülködve. – Nem hiszem, hogy erre szükség van.

– Mert az illem ezt kívánja – zárta rövidre Draco a vitát. – Granger a szomszédunk is és a leendő munkaadód, érdemes jó benyomást tenni rá.

– Virágot ne vigyek? – gúnyolódott tovább.

– Ne ess túlzásokba! Asszisztens leszel, de majd a többit elmondja ő.

– Remélem, elég lesz ehhez csak pár RBF – csúszott ki a száján véletlenül. Draco szemei összeszűkültek. Kíváncsian a fiatal varázslóra meredt, aki most szembe fordult vele.

– Hogy mondod? – kérdezte Draco és érezte, hogy teljesen elönti a düh.

– Szörnyű vagyok bájitaltanból, katasztrofális bűbájtanból, átváltozástan is csak alig megy, sötét varázslatok kivédéséről ne is beszéljünk, de gyógynövénytanból majdnem megbuktam. – Milo jobban hazudott, mint azt gondolta volna. Először csak egy kósza gondolat volt az egész, de aztán kezdett belelendülni. – Nem igazán megy a tanulás.

– Micsoda? Gyógynövénytanból? Azon még egy majom is képes lenne átmenni – szörnyülködött Draco. – Mégis mi okozott akkora nehézséget?

– Nem tudom még a sisakvirágot sem megkülönböztetni a farkasölőfűtől – hajtotta fel a fejét bűnbánóan, mintha a régen őrzött titkait fedte volna fel nagybátyja előtt. Nagyon remélte, hogy Draco nem jön rá egyből a turpisságra. – Alig rugdaltak át a vizsgán.

– Merlin szent nevére! Mégis hogy lehet ez? A családunkban soha senki sem bukott meg Roxfortban…

– Nem akarom szépíteni, de… szörnyen béna vagyok – folytatatta tovább.

– Egész nyáron különórákat kell venned az hétszentség – sopánkodott Draco, majd tanácstalanul beletúrt a hajába. – Merlinre, ezt most tényleg komolyan mondod?

– A szüleim már próbálkoztak a különórákkal. Gyógyíthatatlan diszlexiában szenvedek– folytatta Milo és féle kellett fordítania a fejét, hogy ne nevesse el magát. Draco csak úgy itta a szavait és ő csak hazudott, mint a vízfolyás. – A mugli iskolát is nehezen végeztem el, és amikor elmentem Roxfortba… Szörnyű volt az első három év.

Az auror állkapcsa idegesen megremegett. Egy tanulási problémákkal küzdő gyerek mégis csak komoly dolog. Az agyában iszonyatosan nagy sebességgel kattogtak a gondolatatok és teljesen kétségbeesett. A fiú ugyan tudta, hogy kockázatos játékot űz, de istenien szórakozott. Eminens tanuló volt, annak ellenére, hogy állandóan fent hordta az orrát, lenézett mindenkit és szívesen fitogtatta a varázserejét.

Láthatóan a bácsikája nem nézett utána jegyeinek, így pár napig biztosan ki lesz akadva. Még rá kellett erősítenie egy kicsit és akkor teljes lesz a kétségbeesés.

– Úgy rugdaltak át az összes RBF vizsgán. Csak a jóslástan sikerült kiválóra. Nem akarok vészmadár lenni, de a RAVASZ nagy falat lesz és az is megeshet, hogy nem lesznek túl fényesek a jegyeim. Talán még évet is kell ismételnem.

Draco arckifejezése leírhatatlan volt, mintha legalább azt közölték volna vele, hogy a világtörténelem legbénább csapata nyerte volna meg a Kviddics Világkupa Döntőt vagy elmarad a karácsony.

– Jót fog tenni neked a nyári munka – szólalt meg hosszú szünet után és némileg kiszáradt szájjal. Levegő és víz kellett méghozzá gyorsan. – Esténként pedig átvesszük az elmúlt öt év tananyagát.

– Hasztalan időtöltés. Pocsék vagyok – csóválta meg a fejét lemondóan a fiú.

– A családban soha senki nem hasalt el a RAVASZ vizsgán. Nem veled fog megszakadni ez a hagyomány. – Bár az igazat megvallva attól félt, hogy a két évből három év lesz.

– Igyekezni fogok – közölte komor arccal Milo.

– Szedd rendbe magad, lent várlak!

Draco elhagyta a szobát és erőteljesen csapta be az ajtót. Milónak a párnába kellett fojtani a feltörő röhögéshullámot. Talán mégsem annyira elviselhetetlenül rossz itt. Még egy ideig úgy döntött gyötörni fogja a nagybátyját, aki ugyan nem tehetett arról, ami vele történt, de jó volt egy kicsit törleszteni. Egy aprócska győzelem egy csatában, amit igazából nem is Draco ellen vívott, hanem a sors ellen. Szóval Draco felelősségteljes gyám akart lenni? Nos, gondoskodni fog arról, hogy megdolgozzon érte. Más szórakozása úgysem lesz ezen a nyáron.

Nem sokkal később a két Malfoy enyhén ideges állapotban indult el a szomszédba. Bár kettejük közül Draco volt a feszültebb.

– Megszabadulhatnál attól a nevetséges hosszú hajtól. – Milo úgy nézett rá, mintha valami szörnyűséget mondott volna.

– Nekem így tetszik – válaszolta kimérten.

– Nem áll jól. Olyan, mintha ló fejed lenne. – És mintha maga Lucius Malfoy támadt volna fel a hamvaiból, tette hozzá magában.

– Hosszú lesz az a két-három év, Draco bácsi – sóhajtott a fiú teátrálisan. A vicces, hogy Draco pontosan erre gondolt és nem örült neki. Fogalma sem volt mit csináljon egy gyerekkel, de nem akart még egy sötét mágust a varázsvilágba.

– Csak szóltam. A többiek soha nem mondanák meg neked az ilyesmit, mert annyira fennhordod az orrodat, hogy nem merik. Tuti rettegésben tartod az évfolyamtársaidat. Látszik abból, ahogy viselkedsz. Én mondom neked, hogy nem mész semmire sem ezzel a viselkedéssel.

– Hálásnak kellene lennem a tanácsért? – horkant fel megvetően.

– Végül is befogadtalak az otthonomba, vagy nem?

– Nem kértelek rá.

– Nem igazán érdekel.

– Majd mondd meg hova állítsak neked szobrot. Esküszöm, hogy viszek virágot is, ha idejekorán elpatkolnál – vigyorgott pimaszul.

– Nem lesz olyan szerencséd. A dédapád 94 éves volt, amikor megkapta a sárkányhimlőt, de abból is kigyógyult, de sajnos baleset érte és már nem érte meg a 95. születésnapját.

– Mindig is vágytam egy közös családi történetre. Miben halt meg végül az öreg?

– Elcsúszott egy futóféreg tetemen és beverte a fejét.

– Részvétem… Egyébként hány éves vagy? Tudom, hogy nem szabadna megkérdeznem ilyet, főleg egy ilyen kényes helyzetben. – Draco kérdőn nézett a fiúra.

– Huszonhét.

– Így már teljesen világos minden – bólogatott Milo, miközben köhögésnek álcázta vigyorát. Egyre ördögibb volt.

– Mégis mi?

– A megjegyzésed a hajam miatt.

– Kerti törpe legyek, ha értem mire gondolsz – ráta meg a fejét Draco. Az ifjú mardekáros eközben igyekezett a lehető legártatlanabb képet vágni.

– Csupán a féltékenység beszél belőled, de a te korodban ez teljesen érthető – mondta végül és elnézően megveregette a férfi vállát. Milo magában hátba veregette magát azért, amit most képes volt egyetlen egy mosoly nélkül kimondani.

– Hogy érted azt, hogy az én koromban? Milyen féltékenység? – vicsorgott Draco. A kölyök már el akarta temetni, amikor még csak most kezdődött igazán az élete. Talán mégis meg fogja fojtani a kis görcsöt és a kis családi titokra nem derül fény. Persze álmodozni még lehetett…

– Hát, ha fiatalon nem is fogsz elpatkolni, de kezdesz kopaszodni – húzta el a száját sajnálkozva Milo.

– Miről beszélsz? – torpant meg Draco.

– Nem vetted észre, hogy a halántékodon egyre kevesebb a haj? – A fiú megcsóválta a fejét. – Bocs, hogy szóltam, de hülyén néznél ki golyó fejjel.

– Nem kopaszodom! – ellenkezett, de rögtön a halántékához nyúlt.

– Első fázis az tagadás – bólogatott együttérzően Milo. – Apám is így volt vele, aztán a végén már parókát kellett hordania.

– Na, most már tényleg fogd be! – Draco idegesen végigsimította a haját, aztán hosszú léptekkel elindult Hermione bejárati ajtaja felé.

– Ne áltasd sokáig magad. Ha még időben elkezded a hajnövesztő bűbájt, akkor még lehet remény. Úgy tudom, elég macerás. Tönkreteszi a… tudod mit. Még időben vagy, de lehet gyorsan családot kell alapítanod, mielőtt golyófej leszel vagy nemzőképtelen szőrős hegyi troll. Szóval gondold meg a parókát, Draco bácsi!

– Kopogj be szépen, Milo! – Mielőtt még megfojtalak, tette hozzá nagyon halkan.

hozzászólások: 0