28. fejezet
Megégetett boszorkány


– Jó reggelt, Hermione! – köszönt Milo mikor belépett az ispotály ajtaján. Jó kedve volt, még mindig a finom reggeli és a szórakozás lehetőségének mámorában úszva állt meg a pult előtt.

– Neked is jó reggelt! – mosolygott rá a boszorkány, aki még mindig egy kissé elpirult volt Draco reggeli gyors és szenvedélyes üdvözlésétől. De azért igyekezett az álmodozó tekintetét inkább az előtte álló Milónak szentelni. – Mintha jobb kedved lenne. Nem vagy olyan sápadt és… te mosolyogsz?

– Igen – bólogatott elégedetten, aztán kissé szégyellősen másfelé tekintett és idegesen beletúrt a hajába. – Én is így gondolom.

– Örülök neki! – mondta, miközben kilépett a pult mögül, közelebb ment a fiúhoz és a vállára tette a kezét. – Nem lesz mindig minden rossz, ami körülötted van.

– Talán igazad van – helyeselt a mardekáros, aztán végül mégiscsak Hermione szemébe nézett. – Ez a reggel jól indult.

– Nekem is – sóhajtott fel elégedetten a boszorkány.

– Ma mit fogunk csinálni? – terelte másfelé a témát Milo. Mindketten kissé elfintorodva néztek körbe az üres helyiségben. Ma sem akadt több munka, mint eddig bármikor, de ők ketten meglehetősen lelkesek voltak.

– A szokásos feladat lesz ma is – mondta Hermione. – De nekem körülbelül egy negyed óra múlva el kell mennem Merlinékhez megvizsgálni a babát.

– Valami gond van? – kérdezte Milo összevont szemöldökkel. – Ugye nincs baja?

– Nem, nincsen, viszont szeretnék erről meggyőződni. A picinek rengeteg figyelem kell az első időszakban és gyakran meg kell látogatnom, vagy majd ők jönnek el ide – magyarázta a gyógyítónő. – És persze a mamájának szüksége van segítségre.

– Rendben van. Én elvagyok itt – vonta meg a vállát, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog. Holott igazából kiugrott a szíve a torkából. Most először bíztak rá valamit, ami igazán fontos.

– Biztos, hogy itt hagyhatlak? – érdeklődött Hermione. – Tudom, hogy nem lenne egyszerű, de megoldhatnám máshogy is.

– Igen. Nem megyek sehova és nem fogom felforgatni az ispotályt – mosolyodott el vidáman és hanyagul nekidőlt a pultnak. – Bár, ha nagyon unatkozni fogok…

– Akkor remek szakkönyveim vannak – fejezte be a mondatot a boszorkány, inkább a saját maga megnyugtatásának érdekében. – Jobban örülnék, ha fejlesztenéd a tudásodat, és nem csinálnám semmi butaságot.

– Főzzek néhány bájitalt? Mennyei a köhögésszirupom.

– Majd jövő héten – válaszolta, majd elgondolkodott. – Akkor már valószínű szükség is lesz rá. A Minisztérium körlevelet küldött ki a környéken élő varázslócsaládoknak, úgyhogy hamarosan jönni fognak a betegek. Remélem.

– Jól van.

– Mielőtt még elfelejteném. A betegünk még mindig itt pihen az emeleten – mondta Hermione figyelmeztetően. – Lehet, hogy fájdalomcsillapító bájital kell neki. Előkészítettem már a megfelelő adagot, de ennél többet nem kaphat. Világos?

– Igen.

– Nem maradok sokáig. Bármi van, azonnal értesít! A bagoly tudja, hol talál.

– Oké.

– Merlin kezelését is megcsinálom, hogy ne kelljen eljönnie. Maximum másfél óra. Addig nem lesz baj?

– Nem.

– Üzenj, ha érkezik valaki, és akkor is, ha bármi van – ismételte meg a mondanivalóját. – Ne próbálj meg egyedül valami hülyeséget csinálni!

– Jó, jó – forgatta meg a szemét Milo, s most pontosan úgy nézett ki, mint Draco –, nem próbálom meg ellátni és hazaküldeni azt, aki betéved ide.

– Vicces – mosolyodott el és felsóhajtott.

– Bocs, tudom, nem volt vicces – rázta meg a fejét. – Nem lesz semmi baj, oké?

– Remélem… A Szent Mungó hamarosan helyettest is fog küldeni ide, szóval addig igyekezzünk nem csinálni semmilyen galibát.

– Helyettest?

– Igen. Nem lehetek mindig itt. De beszéljünk másról is, a nagybátyád elkért péntekre.

– Igen, elmegyünk a holmimért… haza – fejezte be végül a mondatot. – Már ideje volt.

– Tudom, hogy ez most nem könnyű neked.

– De elbírok vele.

– Szólsz, ha segítség kell?

– Szerinted szólnék?

– Nem hiszem.

– Igazad van, nem szólnék. Furcsa, hogy rövid ideje ismersz, de már kiismertél – mosolyodott el végül a szürke szemű varázsló. Egy pillanatra lehullt a magabiztosság álarca és lehajtotta a fejét. – Megoldom, megbirkózom vele.

– Tudom – bólintott Hermione. – De nem vagy egyedül.

– Egyáltalán miért törődsz velem? Semmi okod nincs rá.

– Mert gyógyító vagyok, és az a dolgom, hogy törődjek másokkal. És különben is kedvellek, Milo.

– Én nem vagyok a beteged.

– Tudom, de nekem dolgozol, így figyelnem kell a lelkedre is – jelentette ki a boszorkány. – Ez igazán fontos.

– Rendben van a lelkem. Sőt egyszerűen remekül van a lelkem.

– Jaj, Milo…

– Ne nézz úgy rám, mintha szerencsétlen lennék, és te rettenetesen sajnálnál! – sóhajtott fel a fiú. – Nem akarom, hogy bárki sajnáljon.

– Én aggódom érted – mondta a boszorkány. – Komolyan aggódom.

– Nem kell – rázta meg a fejét.

– Jól van – bólintott belegyezően.

– Hermione, légy szíves, ne nézz rám így! – fintorodott el.

– Igyekszem.

– Nem fogok lelkizni – fintorodott el Milo. – Szóval hiába vársz erre.

– Nézd, ha akarsz a szüleidről beszélni vagy Dracóról vagy akármiről, akkor mindenképpen szólj.

– Jó – válaszolt kényszeredetten.

– Biztos?

– Nem kellene indulnod?

– De igen.

– Akkor menj már!

– Később még beszélünk!

– Rendben – bólogatott a fiú. Hermione mielőtt még elment visszanézett és bíztatóan mosolygott rá, aztán becsukta az ajtót maga mögött.

Milóra maradt az egész ispotály, ami olyan szörnyen kihalt volt, hogy még egy pók mászását is lehetett volna hallani a falon, ha egyáltalán lettek volna itt pókok. A kínos tisztaság nem tűrt meg semmilyen hibát. Minden lélegzetét, lépését visszaverték a falak, de ez már nem zavarta. Elpakolt mindent, élére állította az irattartókat, brossúrákat helyezett ki a váróba, amit ugyan Hermionéval nem beszélt meg, de úgy gondolta, hogy nem lehet belőle baj. A csomag különben is pár perccel a boszorkány távozása után érkezett. Milo nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne bontsa ki a csomagot. Miután ezzel is végzett újra nekiállt a szokásos feladatoknak.

Már legalább kétszer felmosott, úgyhogy most a lépcsőt célozta meg. Gyorsan haladt felfelé, majd nekiállt az emeleti folyosónak. Itt nem járt olyan sűrű, de mi baj lehet abból, ha itt is megteszi azt, amire felvették? A monoton munka teljesen lekötötte, nem gondolt semmire, csak a balra és jobbra csúszó felmosóra, ahogy fényes csíkot húz a járólapon. Az orrában még mindig érezte a fertőtlenítő szúrós szagát. Hibába húzta az orrára a pólóját, ez mindig beférkőzött az orrába.

Sokáig nem tudta mire hasonlít, és miért lesz tőle ideges, amikor megérzi, de aztán egy pillanatra bevillant. Ugyanilyen fekete-fehér kockákból álló járólap volt azon a folyósón is, amin keresztül kellett mennie. Talár volt rajta, egy tanár kísérte, mivel kiskorú volt, de már nem tudta felidézni ki is volt az. Felgyorsult a szívverése, s igyekezett a négyzetekre koncentrálni, ahogy tisztítószeres víz tisztára mossa a felületet. Akkor is visszaverték a lépteit a falak.

Miért tódult könny a szemébe? Nem kellett sokáig gondolkodnia. Emlékezett a nyíló ajtóra, ahogy meglátta őket… a szülei… ott voltak mindketten, és a szívet tépő érzés újra bele nyílalt a mellkasába. Megmarkolta a felmosófa nyelét, amitől kifehéredtek az ujjai, s a fa kissé megreccsent. Legszívesebben eltörte volt, de tudta, hogy ez egyáltalán nem segített volna semmin. Akkor üvöltött, lefogták, tombolt, aztán nem emlékezett semmire, csak a zsibbadtságra. Később pedig… csak harag, düh. Égett a szeme, meg kellett törölnie. Aztán a jellegzetes hipo vagy klór szagot, átvette a balzsamos virágillat. A varázsfelmosó – gondolta keserűen. A fiú mélyet sóhajtott. Sikerült elnyomnia a feltörő kétségbeesését.

Kint eleredt az eső. Milo a kórterembe vitte a felmosó vödröt és folytatta tovább a munkát. Gondosan kikerülte a paravánnal elválasztott terültet. Igyekezett halkan dolgozni, nehogy megzavarja a rejtélyes beteget, akivel még nem is találkozott. Ugyan nem volt kíváncsi rá, mert a saját nyomorúságával volt éppen elfoglalva, viszont zavarni nem akarta.

Hermione még mindig nem ért vissza. Vajon mennyi idő telhetett el? – tűnődött magában. Mikor készen lett mélyen felsóhajtott. Az emeleten csend honolt. A fiú a hatalmas két szárnyú ablakhoz sétált, aztán kinézett rajta. A fákat tépázza az orkán, a vihar egyre erősebb lett, az esőcseppek ütemesen verték az üveget. Hátborzongató mennydörgés hallatszott, Milo visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra.

– Ki van itt? – hallatszott egy reszelős női hang. Úgy szólalt meg mintha nagyon régóta nem beszélt volna senkivel, kissé álmatag volt, kissé remegő. – Nem félek senkitől! A kezemben van a pálcám.

– Le is teheted – válaszolt Milo kifejezéstelen hangon. – Úgysem varázsolhatok.

– Na persze – horkant fel a fiatal lány, legalábbis a varázsló így gondolta. – Maradj távol a paravántól!

– Milo vagyok egyébként – szólalt meg a mardekáros fiú, nem mintha beszélgetni vagy ismerkedni akart volna, de cseppet sem akarta, hogy félelmet ébresszen valakiben. – Nem akarok semmit, csak feljöttem.

– Mit keresel itt?

– Felmostam – közölte kurtán. – Itt dolgozom az ispotályban a nyáron.

– Egy olyan fennhéjázó alak, mint te? – nevetett a boszorkányos hang. – Nem kell hazudnod. Egy ilyan nagyképű alak nem vállalna el egy ilyen munkát.

– Talán igen… – közölte fáradtan. – Ez az igazság.

– Igazság? Te ismersz ilyet? Ki gondolta volna ezt egyáltalán? A magadfajtákat nem érdekli semmi és senki. Átgázolnak mindenkin.

– Ismerjük egymást? – ráncolta össze a szemöldökét, majd karba tette a kezét. – Láthatóan meglehetősen jól ismersz.

– Roxfortos vagyok én is, Malfoy – közölte gúnyosan. – De persze miért is ismernéd meg a hangomat? Én egy senki vagyok egy olyan nagymenő szemében, mint amilyen te is vagy.

– Áh, értem. Szóval te is a csodálóim közé tartozol… Nagyszerű – jegyezte meg fáradtan a fiú, majd elindult a paraván felé. – Ellened mit követtem el?

– Hagyjuk inkább… – sóhajtott fel nehezen, majd mintha felszisszent volna.

– Jól van.

– Meg sem kérdezed, ki vagyok? – tudakolta a lány.

– Úgyse mondanád meg. Különben sem érdekel túlságosan – szólalt meg, majd végighúzta a kezét a vászon anyagon. Liv kissé felült az ágyban, s azt figyelte, ahogy a hosszú ujjak árnyéka végigszalad a ruhaanyagon. Hevesen dobogott a szíve.

– Igaz – hangzott a boszorkány erőtlenné váló hangja. – Nem vagyok meglepve.

– Akkor feleslegesen erőltetném magam. Igaz?

– Különben sem akarok csevegni. – A kijelentése metszően hideg volt.

– Ezt akkor megbeszéltük.

Ismét egy csattanás, aztán mennydörgés hallatszott. Liv összerezzent, majd magára húzta a takarót. Volt idő, amikor semmitől sem félt, de most ez a vihar… Akkor este is ilyen volt az idő vagy még rosszabb? Borzongott.

Milo leült az egyik székre nem is olyan messze a paravántól. Kinyújtóztatta megfáradt tagjait. Jól esett leülni végre, fájt egy kicsit a dereka, de volt ennél már rosszabb is. Kicsit unatkozott és úgy döntött talán mégiscsak elbeszélgethetne a beteggel.

– Zuhog az eső – állapította meg. – Jó nagy vihar.

– Hallom – válaszolt Liv. – Túlságosan is visszhangzik ez a helyiség.

– Mégis megmondhatnád a neved – váltott témát hirtelen Milo.

– Miért?

– Mert akkor nem kell megkérdezném Hermionét, és némileg talán udvariasak is lehetnénk egymással. Mit gondolsz?

– Sosem törődtél az ilyenekkel. Már amennyire én tudom.

– Utálom, amikor azt hiszi valaki, hogy annyira jól ismer – morogta elégedetlenül. – Nem tudsz rólam semmit, kedves… idegen.

– Liv.

– Hmm?

– Olivia Moor.

– Basszus – káromkodott Milo. – Te vagy?

– Aha…

– És hogy vagy? – bukott ki belőle a kérdés egyszeriben. Nem volt soha az az érdeklődő típus, de most valahogy semmi sem volt olyan, mint amilyennek ő maga akarta vagy amilyen máskor lenni szokott.

– Megégtem, szerinted hogy vagyok? – bukott ki a kérdés egyszeriben. Liv nem akart ennyire őszinte lenni, de ezek az elfojtott érzések egyszerűen nem hagytak neki más választást. Persze Malfoy nem volt a legjobb alany, akinek kiönthette a szívét…

– Sajnálom – hangzott az őszinte felelet a másik oldalról.

– Sajnálod? Te sajnálod? – nevette el magát a lány. – Bár nem a te hibád.

– Tudom, hogy nem – sóhajtott fel fáradtan. – Én… csak szemétkedtem veled. Nem kellett volna.

– Szemétkedés? Leöntöttél tatuepével, megszégyenítettél mindenki előtt, gúnyoltál… Ez több, mint szemétkedés.

– Nem tudtam, hogy allergiás vagy rá – szólalt meg végül a varázsló. – Gonosz vagyok… Ez ellen nincs mentségem. Viszont nem akartam, hogy miattam a Szent Mungóba kerülj.

– Senki sem tudta, hogy allergiás vagyok – sóhajtott fel a boszorkány. – Ez csak egy szerencsétlen eset volt, mindenesetre miattad nem tudtam befejezni az évet. Ez igazi büszkeséggel tölthet el…

– Most nem ezt érzem – mondta Milo.

– Hanem?

– Megbánás, szégyen… Soroljam? Sosem vagyok őszinte, de ma valahogy… nem is tudom. Ez a nap más, mint a többi

– Nem hiszek neked.

– Pedig így van – közölte ismét. – Túlságosan is nagy seggfej vagyok. Ezt bárki megmondhatja az évfolyamból.

– Ezzel nem tudok vitatkozni.

– Hogy sérültél meg?

– A lábadozás után… De nem akarok róla beszélni.

– De ez nem az allergia miatt történt.

– Rosszkor voltam, rossz helyen – válaszolta a boszorkány. – Bár, ha nem rendeltek volna haza, akkor ez sem történt volna meg.

– Nézd, sajnálom!

– Nem kell a sajnálatod! – jelentette ki a lány, majd ijedten összehúzta magát, amikor ismét mennydörögni kezdett, észre sem vette, hogy egy kicsit felsikkantott. – Nem kell ez pont tőled, Malfoy!

– Nem csak neked elcseszett az életed – szólalt meg ismét a fiú, aztán egy kis szüntetet tartott, majd hevesen dobogó szívvel újra megszólalt: – Meghaltak a szüleim.

– Nem tudtam – hallotta a boszorkány kissé remegő hangját. – Ez igazán szörnyű.

– Nem beszéltem igazán senkinek se erről – folytatta a fiatal varázsló.

– Részvétem.

– Köszönöm… Most már te is tudsz rólam valamit, amit eddig nem.

– Ez nem vigasztal.

– Nem is azért mondtam el – közölte Milo. – Hanem, mert ez felforgatta az életem. Úgyhogy láthatod, megkaptam az élettől azt a pofont, amit érdemeltem.

– Nekem is ez a baleset. És lassan, nagyon lassan gyógyulok – harapott az ajkába Liv, s igyekezett a könnyeit magában tartani. Még mindig rajta voltak a kötések a karján a fél arcán, amin még mindig látszottak a nyomok, amik tényleg alig múltak el. – De ha azt hiszed, hogy elégedettséggel tölt el a nyomorúságod, tévedsz.

– Hermione mondta, hogy készített elő fájdalomcsillapítót, ha szükséged van rá. Idehozhatom.

– Ne! – vágta rá rögtön. – Nem akarom, hogy lásd az arcom.

– Most komolyan ekkora szemétládának gondolsz, hogy majd ki foglak gúnyolni miatta? – kérdezte Milo. – Ennyire nem vagyok se sekélyes, se hülye.

– Miért, nem terjesztenéd el, hogy mit láttál a nyáron?

– Egyrészt nem tehetem, mert benne van a munkaszerződésemben, hogy semmiről sem beszélhetek, ami itt történik. Másrészt nem gúnyolódnék ilyesmin. Ez már a legaljasabb húzásnak is a legalja.

– Csak nem megváltoztál?

– Vannak dolgok, amiket megbántam. Oké? Ez nem változás vagy hívhatjuk akárminek, egyszerűen csak ez van.

– Tényleg?

– Igen – bólogatott a varázsló. – Igyekszem levegőhöz jutni, aztán alkalmazkodni a helyzethez, ami lehetne százszor rosszabb is, mint amilyen most.

– Egyébként hogy kerültél ide?

– A nagybátyám magához vett – közölte röviden. – Sosem találkoztunk, azt sem tudtuk egymásról, hogy létezünk. Gondolhatod mennyire örültünk egymásnak… Mindenesetre ez is jobb, mint egy mugli árvaház vagy a mugli rokonaim. Egyedül képtelenség lenne boldogulni, és dőreség sutba vágni azt, amit eddig a roxfortban elértem.

– Azt hittem te aranyvérű vagy. A Malfoy egy tipikus arisztokrata család vezetékneve.

– Nem vagyok aranyvérű – rázta meg a fejét. – De ettől még nem vagyok kevésbé öntelt.

– Vettem észre.

– Most viszont… semmi se tűnik olyannak, mint régen.

– Ismerős – sóhajtott fel, majd felszisszent.

– Nagyon fáj?

– Annyira azért nem, de kellemetlen – vallotta be a lány. – Utálom, hogy még mindig feküdnöm is kell.

– Még mindig ide tudom hozni bájitalodat.

– Még mindig nem akarom, hogy láss – szólalt meg Liv.

– Szenvedsz inkább? – kérdezett vissza Milo.

– Nyugodt végzős évet akarok – mondta a boszorkány. – Nem akarok erre a nyárra emlékezni se. Nem kell, hogy valaki folyton eszembe juttassa mennyire nyomorult voltam, mennyire eltorzult arcú és hogy a saját szüleim mit tettek… Csak hagyj békén, oké?

– A szüleid tették? – ragadta ki a lényeget. – Ez… borzalmas…

– Tudom, de nem kell a sajnálatod.

– Liv…

– Mi az?

– Én tényleg sajnálom.

– Micsodát?

– Amit tettem ellened, és ami veled történt.

– Kérlek, ne…

– Nem tudom miért tettem – szólalt meg síri hangon. – Viccesnek tűnt.

– Mindegy már…

– Bocsánatot akarok kérni.

– Hagyj ezzel! Nem akarom, hogy itt könnyítsd a lelkeden és én adjam meg neked feloldozást. Ez nem így működik.

– Akkor is sajnálom. Idióta vagyok.

– Igen, az vagy… – válaszolt síri hangon, majd amennyire lehetett az oldalára fordult és a nyakáig húzta a takarót. – Tudod még senkinek se mondtam el, hogy mi történt. Veszekedtek, mint ahogy mindig, de ez most más volt. Félig aludtam már akkor. Nem volt ismeretlen számomra az ilyesmi… Régen jól kijöttek, de évről évre egyre rosszabb lett a helyet. És akkor elszabadították a táltos tüzet a házban…

– Nem tudom, hogy voltak képesek erre. Hiszen a szüleid…

– Valójában csak a gyámjaim. Az igazi szüleim már rég nem élnek. Amber és Paul igazából csak a rokonaim, de mellettük nőttem fel. Amber az anyám testvére.

– Értem.

– Elcseszett egy család, igaz? Viszont a másik nagynéném, aki az apukám húga, Marinette, hamarosan el fog jönni értem. És akkor remélem, hogy itt hagyhatom ezt az egészet.

– A mugli rokonaim gázosak – szólalt meg Milo. – Viszolyognak tőlem. Szerintük mutáns vagyok, mert varázserőm van és pálcával hadonászom.

– Ez komoly?

– Aha. Az anyai nagyszüleim és a nagybátyám, nagynéném látni sem bírnak – folytatta színtelen hangon. – Félnek tőlem. Egyszer megreptettem a házban egy tányért, amikor nálunk voltak. Kitört a pánik. Anyám persze egy ideig igyekezett összetartani a rokonságot, de egy idő után feladta.

– Ez még mindig nem olyan gáz, mint amikor rád gyújtják az otthonodat.

– Nehéz megemészteni egy kisgyereknek, hogy az egyik pillanatban miért rajonganak érte, aztán miért néznek rá úgy, mint a véres rongyra… De ettől függetlenül az én szüleim voltak a legjobb fejek a világon.

– Hiányoznak, igaz?

– Őrülten – vallotta be. – Még mindig fáj.

– Tudom – mondta a lány. – De majd egyszer tudsz rájuk úgy is emlékezni, hogy már nem szorítja a torkodat a fájdalom.

– Gondolod?

– Tudom.

– Köszönöm!

– Mit?

– A tanácsot – válaszolta Milo. – Idehozom a bájitalt.

– Ne menj el! Annyira szörnyű ez a vihar.

– Félsz?

– Egy kicsit. Inkább beszélj hozzám!

– Jól van.

– Ne gúnyolj ki ezért!

– Nem foglak.

– De ezt ne mondd el senkinek – figyelmeztette a lány –, különben megmérgezem a töklevedet.

– Nem szólok egyetlen rossz szót sem.

– Ajánlom is!

Milo először nem tudta, hogy mit mondjon, de aztán eszébe jutott egy csomó minden, ami az utolsó hónapokban történt. Liv hallgatta, néha visszakérdezett, aztán végül belemerültek a beszélgetésbe. Furcsa módon ez mindkettőjüket megnyugtatta. Egyikük múltjáról sem esett több szó, hanem inkább előtérbe kerültek az iskolai csínyek, órai elmés felszólalások, és még megannyi vicces történt, ami mindkettőjüket szórakoztatta. Egészen addig beszélgettek, amíg Hermione vissza nem érkezett.

A vihar közben csendes esővé szelídült, s már a szél sem tépázta a fákat. A boszorkány egy ideig az ajtóból hallgatta, ahogy a két fiatal néhány iskolai emléket felelevenítve beszél egymással. Elmosolyodott, amikor meghallotta mindkettejük nevetését. Ez a gyógyír mindkettejük lelkének jót fog tenni – gondolta magában Hermione. Még ha nem is voltak eddig barátok, akkor is az őszinte szavak elindítottak valamit köztük. Noha ők maguk nem igazán akarták, tudták vagy sejtették, talán mégis volt esélyük arra, hogy barátok legyenek.

hozzászólások: 0