3. fejezet
Szomszéd

Draco Malfoynak nem voltak nagy elvárásai, már ami az otthonát illette. Saját kezével, varázslattal és némi mugli technikával épített fel mindent a semmiből. Büszke volt rá, egyszerűen imádott itt élni. Visszagondolva a múltra; tényleg rengeteget járta a környéket azután, hogy apjával megromlott a viszonyuk, míg megtalálta a tökéletes helyet. A családi viszályhoz hozzájárult talán az aurori pályaválasztás is, amihez a férfi körömszakadtáig ragaszkodott, és amit az apja alantasnak tartott.

Így az ifjú Malfoy a képzés elvégzése után egy zsebkendőnyi lakásban lakott az Abszolúton, amitől állandóan gyötörte a klausztrofóbia. Aztán egy sor szerencsés és több szempontból szerencsétlen esemény után, egy nap döntött, kinézte magának ezt a helyet, ami egyszerűen tökéletes volt a számára. Megtanulta értékelni a képességeit, a pénz értékét és kijelenthette, hogy gyökerestül kitépte annak az arisztokrata, gőgös fiúnak az emlékét, aki régen volt… A környék tele volt varázslattal, a mágia szinte vibrált az erdőben. Ősi kelta szentélyek, rúnakövek és még ki tudja mi bújt meg az erdő sűrűjében. Felfedezésre csábította a magafajtákat, bár ideje nem sok volt rá.

Nyugalmat akart, a lehető legtávolabb lenni mindenkitől és mindentől. Itt nem zavarta senki sem, nem ismerték, nem találkozott senkivel, nem kereste senki társaságát. Egy szóval: tökéletes. Ezért esett a választása a Londontól nagyon-nagyon távol eső kis falucska erdejére. Ma reggel is szokásához híven, és az igencsak kellemes május végi időjárásnak köszönhetően alsónadrágban, egy csésze kávé kíséretében lépett ki az ajtaján. Két napja a parancsnokságon éjszakázott a rengeteg papírmunka miatt, néhány kihallgatást is le kellett vezényelnie, így a szabadnapján már jól esett végre hazamenni. Tegnap késő este és holtfáradtan ért haza, legalább az alvás már megvolt, alig várta, hogy folytassa a munkát a házkörül.

A tavaszi esőtől még harmatos volt a táj. Az ébredő erdőben a zöld illatú fák között a hajnal festette vörösre az eget. Az eleven lombok között játszottak az álmos fények, s bújócskázott az árnyakkal. Mámorító szellő suhant végig a fák között, megcsiklandozva az ágakat, finoman ringatva a nyíló virágokat. Ez volt Draco számára a megtestesült éden, mélyen magába szívta a természet csodáját. Az erdő élt körülötte és ő is részese volt ennek, leírhatatlan nyugalom szállta meg ekkor.

Messze a hegyek felett még kavarogtak a vasszürke fellegek, melyek a nemrég elvonult zivatart hozták, de már nem ígértek több erőst. Az erdő három kőépületet ölelt körbe, melyek olyanok voltak, mintha egy idilli képeslapról keltek volna életre. Várjunk csak! – szakította félbe Draco az elmélkedését és a kezdeti nyugalma egyszeriben elszállt. Mégis milyen három kőépület? Eddig határozottan csak az ő háza állt itt.

– Mi a franc? – hördült fel mérgesen. Aztán kibetűzte a házával szemben lévő épületre akasztott cirkalmas táblát. – Szent Izidor Ispotály? Hát ez meg hogy? Hogy az a Merlin szent…

Éktelen, meglehetősen cifra káromkodása megzavarta az énekesmadarak reggeli trilláját. Mérgesen ledobta a kávéscsészét, ami hangos csörömpöléssel landolt a durva térkővel kirakott úton. Draco mit sem törődve azzal, hogy csak egy alsógatya van rajta, mezítláb rontott ki a kerti kapun, s pálcával a kezében próbálta meg megfejteni, hogy mégis mi történhetett. Zavartan nézett körbe és egyszerűen nem tudta mire vélni a helyzetet.

A két illegálisan felhúzott épület határozottan nem volt itt két napja. Bár a varázslatoknak köszönhetően úgy nézett ki, mintha már évek óta itt lettek volna, a varázslónak határozottan szemet szúrt a változás. Mekkora nagy átverés – dohogott magában Draco. Ráadásul pontosan illettek a környezethez, amit ő hozott létre, talán ez bosszantotta a leginkább. Érezte, hogy a méreg elindult a tarkójánál, elborította az agyát, aztán kezdett szétáradni a testében és hamarosan olyan méreteket ölt, mit már nem volt képes kontrollálni. A talpát szúrták a kövek, de nem törődött vele.

Megállt az út közepén és figyelmesen megnézte a két épületet. Az ispotály kétszintes volt, rengeteg ablakkal és gondozott előkerttel. A rendelési idő szerint jelenleg nem üzemelt, így a varázslónak a háza közvetlen szomszédjában lévő ingatlant kellett szemügyre vennie. Az ablakok nyitva voltak, így nagyon valószínű, hogy hamarosan találkozni fog a kedves szomszédjával. Draco megmarkolta a pálcát és úgy döntött ott próbál magyarázatot találni erre az őrületre.

A sárga kankalin, s a kék nefelejcs kibontották szirmaikat a frissen kigyomlált ágyásban. A gondos kéz jelenléte varázslatossá, otthonossá tette az aprócska ház kertjét. Zöld levelű jázmin bokor csodálatosan tört előre a nap felé, bódító illatú virágokat ígért, ha beköszönt a nyár. Draco érzékelte a szépséget, de a dühe annyira elvakította, hogy legszívesebben tövestül tépte volna ki a növényeket, holott maga is szívesen hódolt a kertészkedés örömeinek.

Kankalin lak – hirdette az rézveretes tábla, a barna kerítésen. Draco mérgesen, szinte feltépte a kertkaput, majd nagy dirrel-dúrral vágtatott a bejárati ajtó felé. A boszorkány, akire a haragját zúdítani akarta, éppen akkor lépett ki gyanútlanul a házból, amikor a fújtató varázsló odaért hozzá.

Hermione Granger majdnem felsikoltott ijedtében, mikor beleütközött az acélkemény mellkasba. Azonnal elkapta a kezét, mintha megégette volna. Egyből felismerte a szomszédot, s ajka meglepetten nyílt szét. Tennie kellett egy lépést hátrafelé és megpróbált nem elpirulni. Draco zavarba ejtő látványt nyújtott a reggeli napfényben, gyilkos tekintettel, vérre szomjazva, egyetlen kék boxerben, mezítláb.

– Malfoy? – kérdezte cincogva. – Te mit csinálsz itt?

– Granger, inkább én kérdezem: Te mit keresel itt? – szinte üvöltötte a kérdést. – Én itt lakom a szomszédban.

Határozott mozdulattal mutatott a takaros ingatlan felé, amit Hermione már megcsodált párszor. A boszorkány igyekezetett összeszedni magát és állni a gyilkos tekintetet. Még túlságosan korán volt, hogy visszavághasson a feldúlt szomszédnak.

– Én meg itt lakom a te szomszédságodban – próbált normálisan válaszolni. Megköszörülte a torkát és nem kellett sokáig merengenie azon, hogy lássa, valami iszonyatosan nagy baj van.

Malfoy igazán mérges volt, vagyis inkább tajtékzott a dühtől. A férfi keze remegett az idegességtől és az indulattól, amit ugyan képes volt kordában tartani, de ki tudja meddig. Hermione egy pillanatig elgondolkodott, hogy kábító átkot vagy nyugtató lövedéket alkalmazzon-e, ha Malfoy megpróbálja megtámadni. Összeszedte minden bátorságát és újra megszólalt: – Nem tudtam, hogy te laksz ott.

– Pedig igen – közölte kurtán, karba tette a kezét. Legalább már nem lóbálta a képébe a varázspálcáját, gondolta a boszorka. Hermione nagyon sóhajtott és igyekezett megfeledkezni róla, hogy a férfi félmeztelenül áll előtte. Nem is tudta melyik tény zavarja jobban? Draco jelenléte vagy a hiányos öltözéke vagy a harag, amit rá akart zúdítani.

– Remek – válaszolt röviden, majd megigazította a lila blúzát. – Miért jöttél?

– Ha ezt még kérdezned kell, akkor nagyon nem érted miért vagyok itt. – Egyértelmű volt, hogy mérges volt rá. Draco nem látott a fehér dühtől, különben észrevette volna, hogy a boszorkány zavartan, megszeppenten állt előtte, ráadásul értetlenül.

– Világosíts fel! – kérte kedvesen, majd csípőre tette a kezét. – Miért is vagy ennyire dühös?

– Milyen mókás is a helyzet – mondta ironikusan és felhorkantott. Aztán heves gesztikulációba kezdett. – Azonnal magyarázd meg mi ez itt! De nagyon gyorsan, mert azt hiszem meg foglak átkozni, és ettől még az sem fog visszatartani, hogy nő vagy és én meg auror. Csicseregj szépen, Granger!

– Ha ilyen hangnemben beszélsz hozzám, akkor küzdjünk meg most, és akkor nem kell a fene nagy erődet fitogtatnod. Emlékszem pár nagyon kellemetlen átokra, amitől lelohad a dühöd – incselkedett a boszorkány, aztán ő is pálcát rántott, majd pimaszul megpöckölte a férfi mellkasát. Draco egy pillanatra kiesett a szerepéből, de aztán gyorsan visszavágott.

– Nincs időm a kis játékaidat játszani. Mondd el szépen, hogy mit keresel itt!? – követelte továbbra is, aztán egy hosszú lépéssel nagyon-nagyon közel került a boszorkányhoz. Túl magas volt, túl izmos, tele energiával és túl dühös. Mégis mit kezdhetett ezzel a helyzettel? – tanakodott magában a lány.

– Ide helyeztek át – tárta szét a karját Hermione és nem tudta mire vélni a férfi kirohanását. – Nem értem miért vagy ennyire felháborodva. Hiszen értesíteniük kellett. Bár nekem is csak három napja mondták meg, hogy hova kell mennem.

– Nem kaptam semmilyen értesítést – felelte dacosan Draco. – Ez az én területem. Az egész az enyém és semmiféle keresnivalód nincs itt.

– Kellett, hogy kapj egy baglyot. Legalábbis a szabályzat szerint – érvelt Hermione már sokkal nyugodtabban. – Miért vagy ennyire dühös? Ez csak egy ispotály, én pedig nem az Antikrisztus vagyok, nem foglak háborgatni, ha ettől félsz.

Draco idegesen felnevetett. Grangert többet jelentett, mint problémát… Megzavarta a nyugodt, magányos életét, amit sokkal tovább szándékozott élvezni, mint bárkinek a társaságát.

– Miért vagyok dühös? Nem tudom, te mit szólnál, ha a földeden megjelenne két épület, a semmiből, amire nem adtál engedélyt. – hőbörgött továbbra is.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a boszorkány. – Még soha nem volt földem, amire mások is építkezni akartak volna.

– Nem vagyok éppen a vicceidre hangolódva. Mégis mit jelentsen ez az egész? Magyarázd meg, kérlek! – Nos, a hangnem sértette Hermionét, de úgy gondolta gyorsabban megszabadul a férfitól, ha enged neki.

– Úgy tudom, hogy a Minisztérium és a Szent Mungó közösen úgy döntöttek, hogy létre kell hozni még egy ispotályt vidéken – magyarázta a boszorkány. Igyekezett nyugodt hangot megütni, nehogy még jobban felhergelje Dracót. – Biztonságos környék, ráadásul rengeteg gyógynövény van errefelé. Mágikus hely… Tökéletes.

– Engem ez nem érdekel – vágott a szavába Malfoy mérgesen. – Miért itt? Nem adtam engedélyt senkinek sem…

– Minisztériumi terület, oda építkeznek, ahova akarnak. Én nem tudtam, hogy te vagy a szomszéd. Két napja vagyok itt és nem láttam senkit sem. – Valóban így volt. Nyugodtan elrendezte a virágágyásokat, elültette a Hébé ördöghurkot a kertben és nagyjából igyekezett otthonosság varázsolni a környezetét.

London zajos belvárosához képest itt a csend ordított és egyelőre még aludni sem tudott. Bár, ha Malfoy ennyit lármázik, akkor még az is lehet, hogy gyorsabban megszokja majd az új környezetet, mint várta.

– Nem voltam itthon – csikorgatta a fogait Draco, majd idegesen hátrasimította a haját. – Ezt az egészet nem értem.

– Nekem ehhez semmi közöm. Nekem azt mondták, hogy ide kell jönnöm, hát így is lett. Biztos, hogy nem szóltak neked? – kérdezte újra a gyógyító, bár igazság szerint igencsak biztos volt abban, hogy Dracót senki sem informált, vagy aki ide akarta költöztetni az ispotályt, annak megvolt az oka, hogy miért ne tájékoztassák az aurort. Hermione sajnálta, de nem tehetett semmit sem. Nem akart munkanélküli lenni.

– Már hogyne lenne hozzá közöd. Ez az én földem, csak tudnék róla, ha valaki a szomszédomba költöztetne egy egész ispotály. Különben is szerinted zabos lennék, ha tudtam volna róla? – rivall rá mérgesen, már csak hajszálakon múlt, hogy használja a pálcáját. Újra csak ismételgette az érveit, s kezdett rájönni, hogy nem ér velük semmit sem. Persze átfutott az agyán, hogy már egy hete nem olvasott el egyetlen postát sem, azonban most sokkalta mérgesebb volt, minthogy ezzel foglalkozni tudjon.

– Ez nem az én gondom – válaszolt Hermione a lehető legnyugodtabb hangon. – Engem csak ide helyeztek, nem kérdeztek semmit sem. Sajnálom, Malfoy, de nem tehetek semmit sem. Nem örülök neki, mármint, hogy nekem is a világvégére kellett jönnöm, viszont ha tudom…

– Pont itt kellett megépíteni azt a tetves ispotályt? – csattant fel a férfi újra. – Mintha ez olyan jó hely lenne. A faluban csak pár varázslócsalád lakik… Nem értem. Minek építették egyáltalán?

– Elképzelésem sincs… talán betegek akarnak itt kezeltetni? – sóhajtott a boszorkány, de már ő is kezdett kijönni a béketűrésből. – Azokat akarjuk itt kezelni, akik nem jutnak el a Szent Mungóba. A varázsképességekkel rendelkezők száma megugrott az utóbbi években és nem mindenki tud ilyen nagy távolságokat utazni.

– De miért ide? Ezernyi jobb hely van a környéken. Miért nem lehet Roxmorts? Ezt nem hiszem el… Mióta probléma eljutni a Szent Mungóba?

– Ha láttál volna térképet, akkor pontosan tudnád, hogy ez a hely pontosan London és Roxmorts között helyezkedik el – magyarázta Hermione felhúzott orral. – Logikus idetelepíteni egy ispotályt. Másrészt csak úgy mondom, de Roxmortsban már évek óta működik ispotály.

– Nem akarok itt látni senkit! Ez továbbra is az én földem! – üvöltötte Draco mérgesen. – Azonnal el kell tűnnöd innen!

– Megértettem, hogy ez a te földed. Nagyon szép és jó az egész… De nem mehetek el – mondta a boszorkány kényszeredetten. – Nem én döntök erről.

– Mi az, hogy nem mehetsz el innen? – fortyant fel a férfi. – Nagyon egyszerűen elmehetsz. Felülsz egy seprűre, és huss, már itt sem vagy. De melegen ajánlom a hoppanálást is.

– Ebből elég legyen, Malfoy! Kezd egészen bosszantatóvá válni a hisztid. Azt hiszed nekem öröm volt elköltözni az otthonomból? – csattant fel a nő, majd önkéntelenül kihúzta magát és most már nem aggódott, hogy túl közel megy Dracóhoz. – El kellett adnom a lakásomat, át kellett ide költöztetnem a növényeimet, ott kellett hagynom a barátaimat és a családomat, hogy Merlin háta mögé költözhessek. Mindehhez persze jó képet kell vágnom. Javaslom, hogy te is vágj jó képet hozzá!

– Még mit nem! Követelem, hogy hagyd el ezt a területet! – Káromkodott egy sort, amivel még inkább kinyilvánította nemtetszését, de egyebet nem tehetett. A boszorkány állta a sarat, becsületére mondva. Draco valahol tudta, hogy Grangernek ehhez az egészhez semmi köze, viszont momentán erre nem tudott gondolni.

– Beszéld meg ezt a Minisztériummal – sóhajtott fel Hermione. – Nekem ebbe nincs beleszólásom. De ezt már mondtam, bár kétséges, hogy eljutott-e az információ az agyadig, mivel egész eddig üvöltöztél.

– Inkább eltűntetlek az ispotályoddal együtt! – mennydörögte Draco, úgy fújtatott, mint egy felbőszült sárkány. Hermione minden igyekezete ellenére emelet hangon felelt a férfinak.

– Nézd, tudom, hogy ezt nehéz megérteni. De nem mehetek el, amíg a főnökeim nem mondják. Nem én választottam a helyet, és ha így lett volna, akkor jó messze mentem volna tőled. Hidd el, nem vágyom a közelségedre!

– Nem igazán érdekel. Tűnj el innen, amíg szépen mondom! Ez a hely pontosan attól volt szép, hogy senki sem lakott a környéken.

– Nagyon sajnálom, Malfoy, tényleg! – csóválta meg a fejét Hermione. – Nekem sem ez volt az álmom, de vagy ezt választottam vagy mehettem volna híd alá. Megszüntették a programot, amiben dolgoztam. Hidd el nekem sem öröm javasasszonynak lenni. Szóval azt tanácsolom, beszélj a Mungóval és Minisztériummal, csak ők küldhetnek el innen.

– Azt majd meglátjuk. – Azzal Draco tüntetőleg felhúzta az orrát és visszatrappolt a saját házába. Olyan rivallót küldött a Minisztériumnak, hogy a falak beleremegtek az üvöltözésébe, noha válaszra sem méltatták, ezt követette, hogy személyesen is tiszteletét tette a hivatalban, ami még nagyobb riadalmat keltett.

Az egész napja ráment, mire megkapta a választ, ami teljesen letaglózta. A saját területe csak házát és a hozzá tartozó telket tartalmazta, az erdő már a Minisztérium fennhatósága alá tartozó természetvédelmi terület, és szabad építkezési terület volt. Rengeteg varázsképességgel rendelkező varázslény lakott itt, ritka gyógynövények és egyéb mágiával kapcsolatos épület, szentély volt errefelé, a Minisztérium nem mondott volna csak úgy le róla. Draco egyébként sem tudta volna megfizetni, hogy az egész erdő az övé lehessen, vagyis már nem… Végül, miután majdnem teljesen berekedt az üvöltözéstől, megtalálta a kompromisszumos megoldást az ügyintézővel.

Nem volt boldog tőle, de legalább ingyenes ellátást felajánlottak a részére az ispotályban vagy mehetett az Azkabanba két hétre… Csak egy baj volt: makkegészséges volt és nem akart egy griffedéles szomszédságában lakni.

Nos, jól van – gondolta magában. – Nem muszáj Grangernek nyugodtan itt laknia. Végül is megkeserítheti az életét és elkergetheti innen. A gonosz mosoly most sem hiányzott.

Draco az éj leple alatt tervet készített, hogy elűzze innen a szomszédját. Átállította az öntözőbűbájokat, óriásira növesztette a rikoltó maszlagot, ami még most aludt Hermione ablaka alatt, de reggelre éktelen lármába fog majd, amíg fel nem jön a nap. Varázslattal bezárta a kerti tárolót, majd rávette a szúrós repkényt, hogy fussa körbe a házat.

Miután jól végezte dolgát azzal a tudattal indult vissza aludni, hogy most már igazán megtett mindent a nyugalmáért… Merlinre, de mekkorát tévedett.

hozzászólások: 0