30. fejezet
Villásreggeli a kúriában


Szombat reggel Milót Draco hangja keltette fel. Még nagyon szívesen aludt volna, hiszen egész este a dolgait rendezgette, amit előző nap elhoztak. A szobája kezdett igazán úgy kinézni, ahol egy tizenéves kamasz szobájának kell, nem is beszélve a padlón helyet foglaló szennyes ruhákról. Nyújtózott egyet, majd nagyot sóhajtott. Most már kezdte otthon érezni magát, ezt a saját párna, saját takaró még inkább elősegítette. Egy hatalmas ásítás közepette a fejére húzta a takarót, aztán megpróbált tudomást sem venni a nagybátyja egyre idegesebb hangjától.

Persze nem sokáig tartott ez az állapot, mert az ajtó egy nagy csattanással kivágódott, majd megjelent a tejfölszőke hajú igencsak mérges nagybátyja a szobában. Ő legalább már félig kész volt, de még az ing hiányzott.

– Még mindig fekszel? – kérdezte Draco, majd körbenézett. Egyszerűen fel tudott volna robbanni, de persze nem azért, mert Milo disznóólat csinált a szobájából, hanem inkább maga a tény, hogy az anyjának készülnek találkozóra. Márpedig Narcissa Malfoy kínosan ügyelt minden részletre, a pontatlanságot példának okáért gyűlölte. – Na, pattanj! Egy-kettő szaporán!

– Igen, ahogy látod, még mindig fekszem – mondta a takaró alól. – Szombat van, Draco, ilyenkor sem szoktál pihenni? Nincs ilyenkor valami műsor a rádióban, mondjuk, hogyan kösd le magad, ha nem a bűnt üldözöd az Abszol út poros sikátoraiban?

– Soha sem pihenek – jegyezte meg, s néhány pálca mozdulattal kinyitotta az ablakot és felemelte a takarót. – Rendet is rakhatnál, minden szanaszét van.

– Hagyjál! Rendszereznem kell mindent, ez nem megy olyan könnyen – nyafogta, majd felnyúlt a takaróért, de nem tudta visszahúzni, így inkább a fejére tette a párnát. – Amúgy neked az egész egy pálcamozdulatba telne…

– Mondtam a te szobád, te tartod rendbe – közölte Draco

– Mikor jön a házimanó?

– Házimanó, mi? Egy frászt! Amit megbeszéltünk ahhoz tartjuk magunkat.

– Mi is volt az? Már annyira elfelejtettem.

– Rakodj el magad után.

– Igyekszem, hidd el. Megpróbálom ezt a helyet lakhatóvá tenni. De utálok takarítani.

– Eddig mi bajod volt vele mégis?

– Semmi – ásított egyet Milo. – Csak nem igazán tudod hogyan néz ki egy nálad fiatalabb srác szobája. Persze ez nem a te hibád, de muszáj a kezembe venni a dolgokat.

Draco csak a homlokát ráncolta.

– Miket beszélsz?

– Öreg vagy…

– Öreg?

– Az, mint a vén fúriafűz Roxfortban. Fogadok akkor ültették, amikor te születtél – röhögött fel Milo.

– Lehet, soha sem jön el hozzánk az a házimanó és hagyom, hogy az én főztömön tengődj egész nyáron– sóhajtott fel Draco.

– Kegyetlenkedünk?

– A szalonna, a sonka és a tojás múltkor azért csak elfogyott – jegyezte meg a morogva. – Nagyon tiszta lett az a tányér.

– Még jó. Növésben vagyok!

– Na, gyerünk, látom a szád már mozog, de ideje lenne, ha a többi testrészedet is megmozgasd. Készülődj!

– Ahhhhhh…

– Szombat van, megyünk a kúriába.

– Ne már…

– De, de.

– Hadd maradjak! – rimánkodott esdeklően. – Ígérem, hogy nálam jobb unokaöcséd sose lesz.

– Te vagy az egyetlen, tudomásom szerint – közölte, majd megdörzsölte az orrnyergét. – Bár ezek után már nem lepődnék meg semmin se…

– Nincs tesóm – nyugtatta meg Milo. – De apám tervezte, hogy örökbe fogad néhány afrikai menekültet. Tízet vagy tizenkettőt.

– Megint a bolondját járatot velem.

– Dehogy. Viszont meghiúsult a dolog, és maradtam csak én egyedül.

– Még jó! Veled se bírok…

– Most jól viselkedtem – vette le a fejéről a párnát a fiú, aztán ásítva felült az ágyban. – Nem csináltam semmit, pedig be akartam kenni az arcodat fogkrémmel, amikor alszol.

– Hálásnak kellene lennem, hogy nem tetted? – horkantott fel Draco. – Egyébként ez nem egy fiú kolesz, szóval hagyd abba ezeket a baromságokat, mert akkor kénytelen leszek bekeményíteni.

– Talán egy kicsit tényleg lehetnél hálás, hogy még annyira nem keserítettem meg az életed – kuncogott a fiú. – Egyébként már elegem van a csínyekből. Már nem szórakoztat annyira.

– Micsoda tragédia.

– Az.

– Készülj!

– Mit kell felvennem? – nyafogta Milo. – Ki van zárva, hogy ebben a rohadt melegben dísztalárban jelenjek meg. Ráadásul akkor úgy néznénk ki, mint két idióta, aki egymásnak öltözött Halloweenkor.

– Amit megbeszéltünk. Vagy talán nem emlékszel? Ing vagy valami hasonló, farmer és normális cipő, nem az a bakancs, amit mostanság hordasz – vonta meg a vállát a férfi. – Nem kell túlzásokba esni.

– Akkor ne fújd be magad azzal a rohadt parfümmel! Lehet, hogy Hermione bírja, de én mindjárt leszédülök az ágyról.

– Mi bajod van vele?

– Olyan, mintha a méheket akarnád magadhoz édesgetni vagy az öregedés miatt remegne mindig a kezed, amikor magadra öntöd – gonoszkodott tovább Milo.

– Még egyszer leöregezel, esküszöm, felásatom feled a hátsókertet.

– Nem szégyen, ha közel vagy a negyvenhez.

– Huszonhét vagyok.

– Az is közelebb van a negyvenhez, mint a tizenhat.

– Az okfejtéseid tarts meg magadnak – sóhajtott fel a férfi. – Készülj!

– Mit tegyek, hogy itthon maradhassak?

– Semmit.

– Francba.

Draco megcsóválta a fejét, aztán úgy gondolta már túlságosan is sok időt vesztett el így is felesleges szócsépléssel.

– Kelj fel! Nem mondom még egyszer! Vannak még ötleteim, hogy hogyan szedjelek ki az ágyból. Mondjuk a hideg zuhany se rossz.

– Jól van, jól van. – Azzal Milo kimászott az ágyból, majd csípőre tett kézzel megállt Draco előtt. Mikor kihúzta magát egyforma magasak voltak. – De ne várd, hogy jó képet vágjak ehhez az egészhez.

– Amíg jól viselkedsz az anyám előtt, addig olyan képet vágsz, amilyet akarsz.

– És ha nem viselkedek jól?

– Akkor minden áldott nap élvezheted a társaságát, és ez nem vicc – közölte Draco a lehető legkomolyabban. – Merlin tudja miért, de a szívén viseli a sorsodat, kölyök. És valamiért azt hiszi, hogy nem vagyok képes gondoskodni rólad.

– Jó, készülök.

– Nagyszerű. Átmegyek Hermionéhoz pár percre. Kint megvárlak.

– Akkor ne siessek? – csillant fel a szeme, aztán elvigyorodott. – El tudom foglalni magam egy-másfél órára. Nem gond.

– Nagyon vicces! Negyed órát kapsz, és indulunk.

– Mire elég neked negyed óra? – röhögött fel a fiatal fiú. – Gondok vannak?

– Arra elég, hogy agyoncsapjalak! – vágott vissza a varázsló. – Készülj, mert ha kell, akkor így foglak elrángatni anyámhoz.

– Alsógatyában?

– Úgy.

– Anyád nem konzervatív?

– Meg fogja érteni…

– Ki tudja…

– Na jó mit akarsz? Egyezzünk meg, aztán készülj.

– Hogyhogy mit akarok?

– Én azt akarom, hogy készülj el, te meg mondd meg, mit kérsz ezért.

– Hmm, ezt meg kell gondolni.

– Milo!

– Oké, oké… El akarok menni a faluba. Bepenészedek itt.

– Jól van.

– Meg el akarok menni az Abszol útra is.

– Oké.

– Meg a barátaimmal is akarok találkozni.

– Oké.

– Elhívhatom őket?

– Nos, készülj el és beszélünk erről.

– Mindegyik nagyon rendes gyerek – vigyorgott Milo. – Csak fél tucat tetkó, testékszer van rajtuk, és csak a Mortimer volt börtönben. Azt mondta rohadtul menő, és lepacsizott a dementorokkal.

– Vicces… Majd ezt megbeszéljük. Az Abszol út és a falu rendben. A barátokról még beszélnünk kell.

– Jól van – pattant ki az ágyból mosolyogva. – Jobb fej vagy, mint gondoltam.

– Ne hízelegj! Kint meg várlak. Negyed órát kapsz.

– Rendben, Draco bácsi, igyekszem.

– Hála Merlinnek!

Draco miután felvette az ingét és befejezte a készülődést átment Hermionéhoz. A boszorkány a padon ülve éppen a kávéjával a kezében élvezte a reggeli napsütést és a Reggeli Prófétát. Mikor észrevette a felé közeledő varázsló tetette az asztalra a poharát és az újságot, aztán elmosolyodott.

– Jó reggelt! – köszöntötte Draco, majd egy apró csókot nyomott a boszorka ajkára. Legszívesebben elmélyítette volna a csókot, beletúrt volna a göndör haj zuhatagba, de akkor valóban elkéstek volna.

– Neked is jó reggelt! – pirult el a gyógyító, majd kissé odébb ült, hogy a férfi helyet foglalhasson mellette. – Milyen elegáns vagy ma. Hova készülsz?

– Ma megyek anyámhoz a kis szörnyeteggel.

– Oh, igen, emlékszem.

– Nem akarsz jönni? Nem lenne gond, és legalább addig téged tudnálak nézni, amíg bólogatok mindenre, amit anyám mondd.

– Dehogy. Én ma pihenni fogok – nyújtózott Hermione. – Egy kis jóga ma reggel. Megnézem a betegemet, ha jól lesz, akkor teszünk egy rövid sétát az ispotály körül. Főzök egy finom ebédet, aztán olvasni fogok.

– Mázlista.

– Miért? Biztosan valami finomat kaptok. Ebédre meg talán itt is vagy.

– Este pedig ügyeletes leszek – fintorodott el a férfi. – Szóval megint nem tudunk találkozni.

– Majd vasárnap. Átjöhetnétek Milóval.

– Milóval?

– Persze majd kettesben fogunk enni, szegényt meg otthon hagyod. Mégis mit gondoltál? Nem venném a lelkemre, ha egyedül éhezne a szobájában.

– Nos, nem éhezik, ezt biztosan állíthatom. Másrészt meg jól el van egyedül is – vonta meg a vállát a férfi. – Nem értem miért kell minden nőnek a környéken gyámolítani ezt a kis szörnyeteget… Engem mindenki mellőz.

– Jaj, Draco.

– Randizzunk!

– Jól van.

– Vasárnap este – mondta Draco, majd elmélázva fogta meg Hermione kezét, aztán tenyérrel felfelé fordítva apró köröket rajzolt bele. – Teljesen elhanyagoltuk a kapcsolatunkat mostanában.

– Mert vagy kapcsolatunk?

– Hogyne lenne, nagyon mély és tartalmas.

– Csak a gyümölcs kenyeremre fáj a fogad.

– Ez nem igaz.

– Láttam, ahogy folyton arra nézel – nevetett fel a boszorkány.

– Nem én.

– Akkor?

– Jól van, tényleg csábító lenne az egészet megenni – vallotta be a férfi. – Ilyenkor ilyesmit sosem eszem, de most eszembe jutott mennyire jó lenne egy szelet.

– Majd később.

– Randizzunk!

– Most?

– Igen! Lépjünk le most! – hajolt hozzá közel a férfi, aztán megcirógatta a boszorkány arcát. – Legalább akkor sehova sem kell mennem.

– Anyád repesne az örömtől.

– Nem érdekel.

– Készen vagyok! – ordított Milo a kőkerítés másik oldaláról. – És csukva van a szemem, nehogy valami olyat lássak, amit nem kéne.

– Megfojtom – szólalt meg Draco kényszeredetten, Hermione pedig csak nevetett.

– Valld be, hogy kedveled a srácot!

– Úgy kellett nekem ez a gyerek, mint egy púp a hátamra – morogta tovább.

– Dracooo báááácsiiiii, most már mehetnénk. Nem akarok elkésni. És ééééééhes vagyok!

– Mindjárt!

– Menj csak!

– Később találkozunk – adott még egy csókot a boszorkánynak. – Hacsak nem fojtom meg hamarabb.

– Rendben. Kitartás.

– Draaaacooooo bááááácsssssi, menjünk már!

– Kitartás, na az kell is – morogta, aztán elindult Milo felé. Hermione csak mosolyogva figyelte, ahogy a két Malfoy hoppanál.

***

A hoppanálás és a megérkezés egészen simán ment. A két egymásra igencsak hasonlító Malfoy varázsló gyalogszerrel tették meg az utolsó fél kilométernyi utat. Draco megmutatott néhány helyet a birtokon, mesélt kicsit a történetéről. Milo érdeklődve hallgatta, de igazából maga a látvány annyira lenyűgözte, hogy alig bírt nagybátyjára figyelni.

A Malfoy kúria vidáman fürdött a nyári fényben. Száz ablaka tisztán csillogott, mintha valamiféle tündéri lak lenne a dombtetőn. Milo hunyorogva csodálta azt a helyet, ahol egy másik alternatíva szerint neki is fel kellett volna nőnie. Az apja is megtett mindent, hogy a lehető legjobbat kapja a család mindenből, de azért a Malfoy kúria egészen mást testesített meg; töménytelen gazdagságot, eleganciát és még sok olyasmit, amire a fiúnak szava sem volt.

– Nem rossz – jegyezte meg a fiú.

– Lepratanya – vonta meg vállát Draco. Mindketten egymásra mosolyogtak, hiszen Milo is éppen így nevezte Draco házát.

– Szóval itt nőttél fel.

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Itt csak éltem.

Milo kérdőn húzta fel a szemöldökét. Vajon mi is volt a háttérben? Nem volt biztos benne, hogy nagybátyja válaszolni fog-e a kérdéseire, mindenesetre egy próbát megért.

– Nem értem, hogy miért költöztél el – mondta a fiatal fiú. Draco felsóhajtott, majd azon kezdett gondolkodni hogyan mondhatná el röviden a történetet.

– Apámmal nem jöttünk ki túl jól – szólalt meg végül. – A magam útját akartam járni, és nem az ő szabályai szerint élni.

– Zsarnok volt a nagyapám?

– Nincs mit csodálkozni ezen. Ez az egész – mutatott körbe a varázsló –, mind a nagyzolásról, aranyvérű mániáról, az ősökről, az arisztokráciáról szól.

– Majd megsajnállak, amiért ilyen körülmények között kellett felnőnöd.

– Ha akarsz elintéztem, hogy anyámmal lakhass.

– Nem kell – szabadkozott Milo. – Akkor fel kéne szednem a padlóról a szennyesruháimat mindennap.

– Most is fel kell.

– De az nem ugyanaz…

– Felőlem – vonta meg a vállát Draco.

– Meg anyád biztos nem engedné, hogy elmenjek az aurorokhoz.

– Az biztos – nevetett fel a férfi.

– Azért most, ahogy elnézem mégis csak szörnyű életed lehetett ki – gúnyolódott Milo. – Ez a park egyszerűen lehangoló, ódivatú. Nem is beszélve arról a szökőkútról.

– Elmeséljem, hogy hány kivégzést láttam az ebédlőben?

– Még nem ettem, Draco bácsi. Megkímélhetnél ezektől a sztoriktól – kérte az ifjú varázsló. – Különben is Mrs Malfoy valószínűleg megorrolna rám, ha az ebédlőasztalnál semmit sem akarnék enni.

– Valóban ez igaz lehet. Még azért mondanék pár dolgot, mielőtt bemegyünk.

– Ne kímélj!

– Viselkedj rendesen!

– Ez volt a nagy beszélgetés? Draco, azért remélem észrevetted, hogy nem vagyok kisbaba. Nem fogok teli szájjal az asztalra könyökölve röhögni. Sőt nem fogok böfögni sem, pedig pár kultúrában elfogadott, ezzel jelzik, hogy elégedettek voltak az étellel és minden finom volt.

– Ez nem az a kultúra. A családom merev és arisztokrata, sok-sok hagyománnyal, amiről te még csak nem is hallottál.

– Jól van, jól van. Nem fogok olyasmit csinálni, ami a szégyenteljesen mugli származáromra enged következtetni – válaszolta kimérten Milo. – Csak most nem tudok hirtelen olyan felháborító különbséget, ami gondot jelentene.

– Nem erre gondoltam. Nekem nincs bajom a muglikkal.

– Ezért voltál halálfaló?

– Kicsit messzire mész, nem gondolod? – jegyezte meg Draco, de a hanghordozásából Milo rögtön kitalálta, hogy nagyon rossz témát hozott fel.

– Nem bírom kikapcsolni a szarkasztikus humoromat. Sajnálom. Egyébként most kell kiadnom magamból, mert később nem lesz rá lehetőségem.

– Merlin anyja… jól van, csak. Mindegy, most már egyébként is teljesen mindegy mit mondok neked. Inkább menjünk be a kapun. – A kovácsoltvas, impozáns bejárat kitárult előttük és utat engedett nekik. Egy hosszú fasor szegélyezte az utat, ami a kúriához vezetett.

Aztán csendben folytatták az útjukat tovább. Szép idő volt a tegnapi vihar után. Kellemes meleg szellő kapott mindkettőjük hajába. Draco zenét hallott nem is olyan messziről.

– Mi a fene?

– Mi az?

– Zene.

– Az miért gyanús?

– A családi villásreggeli nem ilyen.

– Azt nézd mennyi boszorkány – mutatott az átrium felé a mardekáros fiú. – Mondd, csak mennyi rokonod van?

– Nem túl sok – csikorgatta a fogát a varázsló.

– Szóval ennyit arról, hogy nem kell kiöltözni – jegyezte meg gunyorosan Milo. – Ezek a boszorkányok határozottan ki vannak öltözve. Feszes talár, még kivágás, tökéletes frizura… Hmm, szerintem miattad öltöztek ki ennyire.

– Mi lenne, ha egyszer nem tennél megjegyzést semmire? – szólalt meg Draco mérgesen, majd megmasszírozta az orrnyergét. Aztán nem bírta magában tartani a feszültséget. – Anyám már megint készül valamire.

– Azt látom, de mégis mire?

– Feleséget akar találni nekem. – Milóból azonnal kirobbant a nevetés, végül mindkettőjüknek a bokrok takarásába kellett húzódniuk, mert Draco nem akarta, hogy észrevegyék őket. – Megvesztél? Még a végén észre vesznek és akkor már esélyünk sem lesz lelépni.

– Miért akarnék lelépni? – vigyorgott még mindig a fiú. – Csak mert az anyád régimódi elvekkel kényszerít, hogy igába hajtsd a fejed? Inkább végignézem, ahogy ott feszengve bájologsz a sok kakadu között, akik a tenyerükből etetnek szőlővel.

– Látom, te nagyon jól szórakozol mások szerencsétlenségén.

– Mardekáros vagyok, Draco bácsi. Mégis mi örömöm lehet még? Nézd csak ott az a kis vöröset? Honnan vette, hogy az a keselyű tollas kalappal lenyűgözhet? Vagy a másik… azta, annak valami kitömött állat van a fején. Jesszus, az ott meg előre ne hajoljon, mert az egész felsőteste kiesik abból a talárból. Azért nézd meg azt a cuki feketét, ki kéne bővítened a faházadat, hogy beférjen.

– Marha vicces.

– Jézusom. Ismered amúgy ezeket a hölgyeket?

– Néhányat – csikorgatta a fogát.

– Hű, és akkor melyikkel jártál már?

– Elég ebből! Most azonnal elmegyünk.

– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – csóválta meg a fejét Milo. – Valaki kiszúrt minket.

– Ez egyszerűen remek – nyögött fel Draco nehezen.

– Na, ő nem tetszik?

– Nem.

– Pedig csinos – vigyorgott rá az ifjú varázsló. – Sőt észvesztően dögös.

– Tudom – húzta el a száját a férfi. – De hidegen vagy.

– Akkor? Ha neked nem kell, akkor az enyém lehet?

– Ki van zárva.

– Miért?

– Mert nem a te súlycsoportod, nem hozzád való különben sem.

– Tönkre akarod vágni a nyaramat? – csipkelődött továbbra a fiú. – Egy kis nyári szerelem beleférne a nyomorúságot életembe.

– Persze, biztos csak ilyen szándékaim vannak, hogy neked találjak egy boszorkányt, aki elszórakoztat. Nos, kölyök, egyelőre erről le kell mondanod.

– Nagyon dögös, elegáns és…

– Pihenjen a szád! – szólt rá fojtott hangon a varázsló, de hát Milót nem lehetett leállítani.

– Mi van?

– Ő volt a menyasszonyom…

– Hűha. Ezt nem tudtam. És a többiek? – tudakolta kíváncsian. – Sokan vannak még itt.

– Fejezd be!

Egy kék ruhás hölgy közeledett feléjük, széles mosollyal, hullámos, barna hajjal és csábos tekintettel. Vékony volt és törékeny, akár egy drága porcelán baba. Arra nevelték, hogy egy rangban hozzáillő férfi felesége legyen, s ott tündököljön minden társaságban. Draco emlékezett, hogy mennyire összeillőnek kiáltották ki őket, viszont ő soha nem lehetett boldog egy ilyen hideg szépség mellett. Sőt most már valószínűleg ez a csodaszép boszorkány sem akart a felesége lenni. A Malfoy kunyhó az erdő mélyén, cseppet sem kecsegtető. Viszont Dracónak szörnyen nehezére esett, hogy ezt elmagyarázza ezt neki vagy bármelyik hozzá hasonló szépségnek.

– Szervusz, Draco, de régen láttalak – szólalt meg csengő hangon, majd amikor mindkét Malfoy felé fordult, akkor kissé megtorpant. Még azt is elfelejtette, hogy miért is szólította meg a férfit. Ugyan régen találkoztak, de ez a fiú igencsak hasonlított Dracóra. – Ohh… És kit tisztelhetek a fiatalúrban?

– Szervusz, Astoria! – köszöntötte mosolyogva a férfi. Igazából remekül szórakozott a boszorkány zavarán, aki kissé megilletődött a két, egymásra igencsak hasonlító férfi láttán. – Még nem ismered az unokaöcsémet.

– Milo James Malfoy, örvendek – nyújtotta kezét fiú, majd Astoria a pillanatnyi zavarán túllépve viszonozta a köszöntést.

– Astoria Greengrass – mutatkozott be ő is, és leküzdve a zavarát szélesen mosolygott rá. – Draco, soha nem is említetted, hogy vannak még rokonaid.

– Tele vagyok ezen a nyáron meglepetéssel.

– Azt elhiszem – közölte kissé kényszeredetten, s kétségtelenül kihúzta a Malfoy család örökösét a listájáról. Draco szélesen mosolyogott. – Ha megbocsátasz, akkor vissza kell mennem. Ana már nagyon vár, hogy megvitassuk néhány halaszthatatlan… fontos ügyet a nőegyleti gyűlésen.

– Ez csak természetes. Rendben. Később találkozunk. – A két férfi még egy ideig figyelte, ahogy a ringó csípőjű boszorkány elhagyja a látóterületüket. Mindketten egyszerre sóhajtottak fel, s túrtak bele a tejfölszőke hajukba.

– Hűű, de nagy a feszkó volt köztetek – mormolta Milo. – Ő szakított vagy te?

– Ő.

– Miért?

– Mert eladományoztam az örökségemet – vigyorodott el Draco, bár igyekezett a kitörni készülő röhögését köhögésnek álcázni. Még mindig remek sztori volt. – Valamiért nem voltam már olyan vonzó.

– Oh, ez durva. Sajnálom.

– Nem kell – borzolta össze a haját a férfi. – Gyere, bemutatlak anyámnak, aztán elhúzunk az Abszol útra.

– Komoly?

– Szeretnél ennyi vén tyúk között zsúrszendvicseket eszegetni, amiből a legtöbb sima uborkás és olyan az ízük, mint valami fűrészpornak?

– Nem igazán…

– Akkor nyomás!

– És hogyan fogod kihúzni magad a reggeli alól?

– Mardekáros vagyok, kölyök – húzódott gonosz vigyorra a szája.

– Jó, lássuk a műsort.

hozzászólások: 0