32. fejezet
Kvibli projekt

Hermione ráérősen egy adatlapot töltött ki. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal a pergamenre írt. Legszívesebben már régen hazament volna, hiszen semmi dolga nem volt. Ezt a jelentést is jövő hétre várták tőle, de miért is halogatta volna? Mélyen felsóhajtott. A csendet hirtelen valami zaj szakította meg. Éles, rendellenes zaj. A boszorkány felemelte a fejét, aztán letette a pennát.

Valami történt – gondolta, majd összevonta a szemöldökét. Döngő lépteket hallott fentről. Mégis mi lehet ez? Sikítás hangzott az emeltről. Hermione ellökte magát az asztaltól, majd kivont pálcával, lélekszakadva rohant fel az emeletre. Nem is gondolkodott, nem mérte fel a kockázatot. Futás közben elmondott néhány varázslatot. Nem voltak egyedül.

– Ne! – üvöltött Olivia. Amikor a boszorkány felért egyből egy átkot lőtt ki a betolakodóra, anélkül, hogy tudná kicsoda ő. A betolakodó varázsló hárította az átkot.

– Maradj ki ebből! – szűrte a fogai között a férfi.

– Azt majd meglátjuk – válaszolt, majd egy újabb varázslatot lőtt ki.

Átkok éles fényei villantak meg a szobában. Némelyek nagy robajjal egymásnak csapódtak, szikrákat szórva, volt amelyik becsapódott a berendezésbe, kíméletlenül kitörve a vitrin üvegét. Az idegen varázsló maszkot viselt. Hermione igyekezett hideg fejjel végiggondolni az esélyeiket, hárított, támadott. Az adrenalin száguldott az ereiben, a szíve dübörgött a mellkasában. A bal vállát súrolta egy vörös átok, érezte az égető érzést a bőrén, de nem figyelhetett erre. Valahol a szoba másik végében Livet sejtette, viszont nem jutott közelebb hozzá.

– Add fel! – morogta a férfi. – Elviszem a lányt!

– Na, azt már nem! – üvöltötte a boszorkány, majd egy jól irányzott átokkal eltalálta az álarcost. A varázsló megtántorodott látszott rajta, hogy súlyos sérülést szenvedett. Hermione zihálva a pálcáját markolva állt előtte. Gyors erőviszonyokat felmérve a betolakodó végül elhagyta a helyiséget.

Hermione fényt gyújtott a kórteremben, aztán néhány varázslattal ellenőrizte a helyet. Igyekezett hideg fejjel gondolkodni, mikor megbizonyosodott arról, hogy nem fenyegeti őket nagyobb veszély a betege keresésére indult. Liv a kezét a fejét védve az ágy mellett kuporgott, egész testében remegett, amikor a boszorkány megérintette a hátát összerezzent.

– Minden rendben, csak én vagyok.

Liv erőtlenül bólintott. Még ő maga sem tudta, hogy mit mondjon. Mély levegőt vett, de amikor kifújta nem könnyebbült meg. A szíve még mindig hevesen dobogott.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

A lánynak csak ismét egy bólintásra futotta. Hermione felsegítette, aztán ellenőrizte a kötéseit. Szerencsére nem sérült meg. Még mindkettőjükben dolgozott a félelem.

– Ismered azt, aki itt volt?

A fiatal lány csak a fejét rázta, a szeméből nagy, sós, meleg könnyek folytak végig az arcán. A gyógyító magához ölelte.

– Már nincs semmi baj.

Hermione segített Livnek felkelni. Nagyon remegett a lába, amikor megpróbált felállni, ha a boszorka nem tartotta volna, akkor erőtlenül esik össze. Zúgott a feje, gyengének érezte magát, a gyomra felfordult. Meg kellett kapaszkodnia az ágy szélébe, hogy ne essen el és ne zuhanjon vissza a padlóra. Végül Livnek sikerült leülnie. Nem bírt megszólalni még mindig. Megbénították az emlékek és az álarcos férfi viselkedése. A csuklója még mindig fájt, ahol megragadták.

Miközben Olivia igyekezett megnyugodni. Hermione üzenetet küldött az aurorparancsnokságra, majd leült a lányéval szomszédos ágyra. Legszívesebben eltakarította volna a törmeléket, viszont tudta, hogy addig, míg az aurorok meg nem érkeznek, nem tehet semmit sem. Mély csend állt be a helyiségben, viszont a feszültség még mindig ott szikrázott kettejük között.

Hermione végül felállt, s idegesen járkálni kezdett. Ellenőrizte az ablakokat, bejáratokat, a bűbájokat, egyiket sem törték meg. A körmét rágva végül megállt az ablak előtt. Kint verőfényes napsütés volt, sehol egy felhő. Kinyitotta az ablakot, hogy némi frisslevegő bejöhessen a szobámba.

– Nem tudom, hogy jutott be – szólalt meg félhangosan. – Minden varázslat ép.

– Én…

– Nem kell beszélned, ha nem akarsz – folytatta Hermione.

– Még mindig… – hangja elcsuklott, majd síróssá vált – félek.

– Sajnálom, hogy ez történt – mondta, s inkább karba tette a kezét. Rég kellett párbajozni, és ez kissé megtépázta az idegeit.

– Mindegy.

– Dehogy mindegy – emelte fel a hangját. – Érted jöttek, Olivia, és nem tudom, hogy miért. Nekem az a dolgom, hogy biztonságban legyél és óvjalak, amíg a nagynénéd érted nem jön.

Olivia csak elfordította a fejét, és újra hallgatásba burkolózott.

– Ugye tudod, hogy ki volt az? – tette fel a kérdést Hermione.

A lány nem válaszolt, hanem csak magára húzta a takarót, mintha attól remélne valami védelmet.

– Így nem fogok tudni segíteni, ha nem bízol meg bennem. Tudom, hogy nem véletlenül vagy itt. Hiszen megkaptam a jelentést rólad. Csak azt nem értem mégis miért akarnak elhurcolni innen.

– Senki sem tud segíteni – jegyezte meg mérgesen. Az ajka remegett, s a könnyei újra potyogni kezdett.

– Ha nem mondod el, akkor biztosan nem lesz rá megoldás – mondta Hermione. A szavai visszhangot vertek a falakon. – Szóval ideje, hogy megbízz valakiben.

– Te ezt nem értheted – rázta meg a fejét.

– Nem? Valóban?

– Senki sem értheti – emelte fel a hangját a lány, majd megfordult az ágyban, felült és egyenesen Hermione szemébe nézett.

– Talán okozhatok némi meglepetést. De el fogom mondani az auroroknak – közölte a boszorkány határozottan. – Faggatni fognak.

– El kell mennem innen – jutott a végső következtetésre Live, aztán lerúgta magáról a takarót, és lecsusszant az ágyról. – Nem maradhatok itt tovább.

– Ebben az állapotban nem mehetsz sehova – mondta Hermione. – Maradj ülve!

– Nem szabad, hogy…

– Liv!

– Vissza fog jönni, ha megtudja, hogy beszéltem – mondta végül, aztán elsírta magát. Az arcát a befáslizott kezébe temette. A javasasszony aggódva nézett rá. A fiatal lány még mindig remegett, szó sem lehetett arról, hogy bárhova elmenjen.

– Így is vissza fog jönni – szólalt meg halkan. – Nem úgy tűnt, mint aki fel akarja adni.

– Én… én… nem tudom, mit tegyek – csóválta meg a fejét.

– Mondd el, hogy mi történt!

Liv sokáig vívódott magában. Olyan rég cipelte magával ezeket a terheket. Megkeserítette a lelkét, az életét… Már nem bírta tovább.

– Kvibli vagyok – mondta ki a gyűlölt szót.

– Hogyan?

– Nincs varázserőm.

– Tudom, hogy mit jelent a szó. De te Roxfortba jársz…

– Igen, oda – folytatta halkan, lehajtott fejjel, majd megmarkolta a vaskeretes ágyat. – De nem boszorkánynak születtem.

– Ez…

– Hihetetlen? Igen, az… – sóhajtott fel nehezen. Csend állt a beszélgetésbe. Olivia ivott egy pohár vizet, aztán folytatta. – A szüleim… igazából nem egészen azok, akiknek mondják magukat, de ezt bonyolult lenne elmagyarázni.

– Azért csak próbáld meg.

– Amikor születtem nem tudták elfogadni, hogy kvibli lettem. Megszállottan elkezdték kutatni ennek az okát. Jóval korábban elkezdték, mint ahogy a Minisztérium, független kutatásokkal. Aztán egy tragikus balesetet követően meghaltak. A bájital elkészült, Paul és Amber lettek a szüleim, akik ugyanolyan megszállottak voltak, vagy még megszállottabbak.

– Megtalálták a megoldást?

– Igen, a szüleim kutatása alapján.

Hermione idegesen felkelt az ágyról, aztán ismét az ablakhoz állt. A keze ökölbe szorult, és nem tudta, hogy mit gondoljon. Annyi év, annyi kísérlet, és megtalálta volna. Lehunyta a szemét és mély levegőt vett.

– Nem tudom megmondani, hogy hogyan sikerült, de ami a legnagyobb baj, hogy Amber és Paul sem tudták. A szüleim által készített bájital hatott, viszont nem volt belőle másik. Mindez a roxforti első évem előtt történt, pár évvel, megkaptam a kezelést, varázsoltam… Aztán elmentem Roxfortba, amikor megjött a levél. Évközben varázslást tanultam, nyaranta a “szüleim” engem vizsgáltak.

– És mi változott azóta?

– Nem tudom pontosan – rázta meg a fejét. – Roxfortban történt velem egy baleset. Allergiás vagyok a tatuepére, és az év végét már a Szent Mungóban töltöttem. Idegesek voltak. Aztán egyszer csak már nem tudtam varázsolni.

– Értem.

– Azt hiszik, hogy én vagyok a megoldás – folytatta Liv fojtott hangon. – De már nincs varázserőm.

– Ezt ők is tudják?

– Igen – bólogatott Liv. – Aznap történt, amikor leégett a Szent Mungó osztálya. Nem tudom hogyan történt… Aztán eltűntek. Elmondtam az auror parancsnoknak, hogy mi történt velem. Ő kereste meg a nagynénémet, garantálta a biztonságomat, hiszen évek óta keres és gyámsága alá akart venni. Kvibli ő is, és… nincs köze a varázsvilághoz. Probst parancsok megígérte, hogy itt biztonságban leszek…, de…

– Jól van, jól van – mondta Hermione, majd a megfogta a boszorkány vállát. – Nem lesz semmi baj. Mindent megteszek, hogy elmehess innen, amikor itt lesz az ideje. De ezzel a helyzettel tennünk kell valamit.

– Nem tudom, miért kellek még mindig nekik – csóválta meg a fejét a boszorkány.

– Vizsgálni akarnak – szólalt meg a javasasszony. – Ahogy eddig is.

– De miért?

– Valószínűleg nincs meg a recept a bájitalhoz vagy akármihez, amivel gyerekkordban kísérleteztek rajtad – válaszolt rögtön. – Vagy ami ennél is rosszabb az az, hogy csak nálad működik az, amit felfedeztek.

– Nem értem.

– Én igen… Éveket szántam arra, hogy ezen dolgozzak, de nem tudtam a miértekre válaszolni. Mindig közel járunk, mindig volt egy szikra remény, aztán minden tönkrement. A kutatás csődöt mondott, és én is. Nekik viszont van eredményünk – jelentette ki határozottan, aztán vett egy mély levegőt. – Az egyetlen ember, akin a kísérlet sikeres volt.

– Gondolod, hogy csak ezért akarnak elvinni?

– Nem – rázta meg a fejét Hermione. – Biztosan valami más is van a dologban. Pénz, hatalom vagy akár mindkettő. Nem hiszek a véletlenekben.

– Azt hiszem, hogy Paul volt az, aki rám támadt. De… nem tudom, mert sem a hangja, sem az álarc… Úgy félek, Hermione.

– Értem.

– El kell jutnom a nagynénémhez.

– És ő hogyan tudna megvédeni?

– A muglik között soha nem találnak rám, egy másik országban innen távol.

Hermione csak bólintott, bár nem értett teljesen egyet az okfejtéssel. Noha nem akarta összetörni a lány illúzióit.

– Új személyazonosságot szerzek – folytatta Olívia határozottan. – Nem tudom hogyan, de megoldom.

– Hacsak nem kapják el őket előbb.

– Nem tudom – csóválta meg a fejét. – De nem akarok itt maradni akkor sem.

– Jól van.

– Téged nem kísért meg? – tette fel a kérést a lány.

– Micsoda?

– Az, hogy tanulmányozz.

– Nem – rázta meg a fejét Hermione.

– Hogyhogy?

– Már megbékéltem ezzel. Elengedtem – tette hozzá nehéz sóhajjal. – Nem volt egyszerű, de elengedtem. És mellesleg túl kockázatos lenne, ha én magam egyedül vágnék bele és kockára tenném a te életedet is.

– Értem.

Miután ezt kimondta két auror taláros férfi hoppanált a helyiségbe, kivont pálcával. A két nő összerezzent, majd Hermione szólalt meg először.

– Harry, Ron.

– Riasztás érkezett.

– Igen, pontosan így van – sóhajtott fel a boszorkány.


***

Draco és Milo késő délután értek vissza az Abszol útról. Mindketten jó kedvűnek és felszabadultnak látszottak, hiszen végül is a napjuk jól sikerült. Élénk beszélgetéssel töltötték az útjukat, amit gyalogosan terveztek megtenni a hazáig. Ám, amikor az erdő széléhez értek az idősebbik Malfoy megtorpant, s elővette a pálcáját. Milo éppen valamit mesélt, amikor észrevette furcsa nagybátyja viselkedését.

– Történt valami? – kérdezte Milo, majd a varázsló mellé araszolt. A tejfölszőke férfi a távolba révedt, mintha valamit észrevett volna, ami eddig nem volt ott vagy ki tudhatja.

– Vedd elő a pálcádat! – utasította Draco hidegen a mellette álló unokaöccsét. A fiatal fiú nem tudta mire vélni ezt, de engedelmeskedett. – És most maradj mögöttem!

– De mégis…

– Később elmondom, de most nagyon jól figyelj! – folytatta tovább a varázsló. – Nem párbajozol, csak akkor varázsolsz, ha téged is megtámadnak. Ha túlságosan veszélyes a terep, akkor fuss, ahogy a lábad bírja egészen a házunkig. Megértetted?

– Igen.

– Nem kell a hősködés!

– Jól van.

– Menjünk! – Draco szíve hevesen dobogott, miközben folytatták útjukat az ösvényen. Majd megjelölte a pontot, ahol megtörték a védővarázslatát. Kezdett nagyon ideges lenni. Nem jelzett egyik bűbája sem, mintha nem is történt volna semmi. Idegesen feszítette meg az állkapcsát. – Itt jött be.

– Kicsoda?

– Még nem tudom – csikorgatta a fogát Draco, majd néhány varázslatot mondott ki. Lábnyomok rajzolódtak ki az ösvényen, ami nem tőlük származott. Az auror egy bűbájjal ellenőrizte, senki sem volt a környéken. – Az a mocsok szemét! Gyalog ment be.

Milo nem mert egyetlen egy szót sem szólni. Mégis mi történik itt? A szíve hevesen zakatolt a mellkasában, s görcsösen fogta a pálcát. A varázslatokon gondolkodott, amivel megmentheti magukat vagy legalább megvédheti magát. Valahogy semelyik sem tűnt hatásosnak. Gondolkodj hideg fejjel! – mondta magában, mintha egyfajta mantra lenne.

Draco gyorsan haladt előre. Szinte megszállottan vadászott a nyomokra. De közben figyelte a fiatal varázslót is a háta mögött. Na, már csak ezt hiányzott. Egy betörő vagy betolakodó, aki háborgatni meri az ő nyugalmas környéküket. Legszívesebben már a torkát szorongatta volna. Útközben még egy védő kört talált, aminek megtörték a varázslatát. A következő gondolata Hermione volt. A szíve fájdalmasan dobbant meg. De nem veszthette el a fejét.

– Hoppanálunk! – morogta mérgesen. Majd a karját nyújtotta Milónak. – Bármi legyen, eszedbe ne jusson támadni!

– Pillanatnyilag egy hajszál választ el a pániktól – morgott vissza a fiú. – Mondhatnál egy hasznos varázsigét, mielőtt a kereszttűzbe hoppanálunk.

– Protego.

– Kösz.

– Felkészültél?

– Nyomassuk!

Draco közvetlenül a ház oldalához hoppanált, ahonnan remekül be lehetett látni a környéket, de ők védve voltak. Először Hermionét pillantotta meg. A megkönnyebbülés hullámokban tört rá. Aztán pedig nagyot káromkodott, amikor egy csapat auror kollégát pillantott meg, ahogy az ispotály előtt folytattak helyszínelést. Mielőtt az unokaöccse szóvá tehette volna, ő szólalt meg először.

– Elteheted a pálcát.

– Oké – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

– Megnézem mi történt, addig menj be a házba!

– Nem mehetnék én is? – kérdezte Milo. – Még soha nem láttam bűntényt.

– Nem bánom, de ne nyúlj semmihez!

– Rendben van, Draco bácsi.

A két Malfoy egymás mellett, hosszú léptekkel indult el az ispotály felé. Hermione, amikor meglátta őket, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy fél perccel később már csak arra eszmélt, hogy Draco karjába vetette magát, s mélyen beszívta a férfi illatát. A torka elszorult, kissé remegett és a sírás határára került. Ő sem értette, hogy miért érez így, de csak most tudatosult benne mennyire megijedt.

– Mi történt? – kérdezte Draco indulatosan, noha igyekezett gyengéden ölelni a boszorkányt.

– Megtámadták Oliviát – mondta Hermione, aztán már nem tudott többet mondani, s inkább csak belesimult a férfi ölelésébe, s szabad utat engedett a könnyeinek.

– Merlinre, te megsérültél. Miért nem látott el senki sem? – hangzott a dörgedelmes kérdés. A két auror újonc, akik a közelben voltak, vigyáz állásba vágták magukat.

Milo csak állt némán, s rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket. Mos már inkább úgy gondolta, hogy jobb lett volna, ha Dracóra hallgat és visszamegy a házukba. A felbőszült auror tovább folytatta a kérdezősködést, de a két újonc semmit sem tudott.

– Malfoy auror… – kezdte az egyikük.

– Ki van még itt?

– Potter és Weasley auror, uram. Aztán itt van még Croft, Flynn…

– Azonnal hívják ki nekem Pottert vagy Weasleyt!

– De uram, éppen kihallgatják az áldozatot.

– Egyszerre ketten nem kellenek hozzá – szűrte a fogai között. – Nyomás!

– De nem hagyhatjuk el…

– Majd én idehívom valamelyiküket, oké? – ajánlotta fel Milo. – Ismerem a járást.

– Rendben. Addig megnézem Hermione sérülését.

A fiatal fiú csak bólintott egyet, aztán már be is ment. Draco még elküldte az újoncokat a fenébe, majd felnyalábolta Hermionét, és az egyik padhoz vitte. Leültette a boszorkányt, aki még mindig kissé remegett.

– Idióta barmok! Semmihez sem értenek. – szűrte a fogai között Draco. – Jól vagy, Hermione?

– Nem – rázta meg a fejét. – Mármint fizikailag rendben, de ez…

– Hadd nézzem meg a válladat, édes! – kérte, aztán Hermione elfordította a fejét, s hagyta, hogy Draco lehúzza a válláról a pólóját. – Elég csúnya, de nem vészes.

– Még meg sem néztem. – Draco elővarázsolt némi kötszert. Bűbájjal beforrasztotta a sebet amennyire tudta, aztán bekötötte.

– Később majd elmondod, hogyan hozzam helyre. Oké?

– Oké – bólogatott.

– Gyere ide! Hadd öleljelek meg egy kicsit! – mondta a férfi, aztán ismét a karjaiba vette a boszorkányt. – Már nincsen semmi baj! Itt vagyok.

– Olyan jó, hogy itt vagy.

– Elmondod, hogy mi történt?

– Egyszer csak megjelent itt egy álarcos fickó és el akarta hurcolni Oliviát. Párbajoztam vele… Ahh Merlinre, miért remeg ennyire a kezem?

– Az adrenalin miatt. Kezd eltűnni és ilyenkor… ez történik. – Draco igyekezett nyugodt maradni, de legszívesebben ő maga is a betolakodó után iramodott volna. Viszont most megelégedett azzal, hogy a boszorkányt a karjaiban tarthatja.

– Nem tudom hogyan jutott be.

– Én tudom. Rengeteg bűbájomat megpiszkált az a szemét – magyarázta a férfi. – De még egyszer nem fog ide bejutni nekem elhiheted.

– Az egész olyan fura – folytatta Hermione. – Én… nem is értem.

– Mi lenne, ha hazakísérnélek?

– De nekem itt van dolgom.

– Nincsen semmilyen dolgod.

– És Liv?

– Gondoskodom róla, megígérem.

– Jól van – bólogatott sután Hermione.

Miközben Draco Hermione hátát simogatta, finoman az ölébe húzta, majd néhány apró csókot váltottak. Olyan jó volt egymás közelségében, megnyugtató ölelésében. A boszorkány még soha nem érezte ennyire, hogy fontos valakinek, tartozik valakihez. Legszívesebben el sem engedte volna a varázslót. Éppen egy újabb csókot váltottak, amikor hangosabb köhögés zavarta meg őket.

– Elnézést – szólalt meg Ron kimérten –, de hívattál minket.

Draco elsimította Hermione göndör hajzuhatagát, aztán a válla felett nézett rá a vöröshajú társára, aki Milóval és Harryvel együtt jött.

– Elfoglaltam magam, míg hajlandó voltál megjelenni.

– Azt látom – forgatta meg a szemét. – Esetleg később jöjjünk vissza?

– Ne idegesíts!

– Ahh, a világért sem zavarnám meg a kis romantikus liezonotokat.

– Ron! – szólalt meg Hermione. – Elég volt!

– Láttam, hogy mennyire egymásra voltatok gerjedve – húzta el a száját az auror. Draco csak elvigyorodott egy röpke pillanatra, aztán összevonta a szemöldökét.

– És elláttam a sebesült barátnőtöket – jegyezte meg egy kicsit szemrehányóan, majd hagyta, hogy Hermione felálljon, és mielőtt még elment volna Draco megfogta a kezét. Egymásra néztek, majd a boszorkány mélyen elpirult, a férfi csak gyengéden elmosolyodott.

– De…

– Olyan figyelmetlenek vagyok! – korholta őket tovább. – Ráadásul tele a környék újoncokkal.

– Mi…

– Hagyjuk a mellébeszélést! – legyintett végül Draco. – Mi történt?

– Mi lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg? – javasolta Harry. – És ha jobban meggondolom, akkor mi aurorok beszélnénk meg.

– Rendben.

– Én elkísérem Hermionét – mondta Milo, majd előre lépett és a karját kínálta a boszorkánynak.

– Rendben – egyezett bele Draco. Mielőtt elengedte volna a boszorkányt egy röpke csókot nyomott az ajkára. Halkan szólalt meg. – Ugye pihenni fogsz?

– Igen.

– Jól van. Ha itt végzek, akkor átmegyek hozzád.

– Várni foglak!

– Nem a vesztőhelyre megy, csak haza – emelte fel a hangját türelmetlenül Ron. – Pihend ki magad, Hermione!

– Úgy lesz!

– Még benézek hozzád, mielőtt elmegyünk – szólalt meg Harry aggódva. – Biztos, hogy minden rendben van?

– Jaj, fiúk, minden rendben. Csak pihennem kell egy kicsit.

– Ja és Hermione?

– Igen?

– A következő egy hétben aurorok lesznek az ispotályban.

– Biztos, hogy ez szükséges?

– Igen – bólogatott Harry. – Oliviának védelemre van szüksége ahhoz, hogy meggyógyulhasson. Probst parancsnok szívén viseli a sorsát.

– Jól van – mondta Hermione. – Később találkozunk.

A férfiak megvárták, amíg a boszorkány és Milo elmennek. Ron karba tett kézzel méregette Dracót.

– Bökd ki, mi van?

– Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire komoly köztetek – szólalt meg a férfi.

– Pedig az.

– Merlinre esküszöm, hogy bezáratlak benneteket, ha most verekedni kezdtek – ígérte Harry vészjóslóan. A két férfi kérdőn nézett egymásra.

– Miért vernénk szét egymást? – kérdezték egyszerre. Harry csak a szemét forgatta.

– Mi lenne, ha nem a szerelmi életemmel foglalkoznánk? – kérdezte Draco. – Valaki igazán elmondhatná nekem, hogy miért támadtak meg egy lábadozó kamaszlányt?

– Emlékszel a kvibli projektre a Szent Mungóban?

– Amin Hermione is dolgozott? Hülye kérdés, persze, hogy emlékszem.

– Igen.

– Olivia áldozatául esett annak a tűznek, ami kiütött közvetlenül azután, hogy a Minisztérium megvonta a támogatást a programtól – mondta Harry. – Persze úgy kellett, hogy tűnjön, senki sem volt abban a szárnyban akkor, de ez nem így volt.

– Mindig mondtam, hogy nem véletlen volt – szólalt meg Ron is.

– Olivia védelmével Probst parancsok bízott meg – folytatta a fekete hajú varázsló. – Úgy gondoltuk, ha ide rejtjük, akkor biztonságban lesz addig, amíg a nagynénje el nem tud érte jönni. És kézre tudjuk keríteni azokat, akik megsemmisítették a kutatási anyagot.

– De miért ilyen fontos ez a lány?

– Mert ő egy valójában egy kvibli, akinek sikerült varázserőt szereznie – válaszolt rá Harry.

– Oh… Értem.

– Nem tudni miért, de valaki nagyon meg akarja szerezni a kvibliség ellenszerét.

– Egyszerűen csak hagyniuk kellett volna tovább működni a programot – vonta meg a vállát Ron.

– Viszont, ha csak magadnak akarod a megoldást… – nézett vele szembe Draco. – Ha nálad van a megoldás, akkor a konkurencia gond, ha nincs és önző vagy, akkor megteszel mindent, hogy más ne juthasson hozzá. Van olyan varázsló vagy boszorkány, akinek megér az ilyesmi ennyi fáradtságot. És mi a terv?

– Őrség, rengeteg bűbáj, és el kell mennünk ismét egy kisbevetésre – mondta Harry. – Bár az utóbbit még meg kell terveznünk.

– Rendben.

– Malfoy, vállalod az első három napot?

– Persze – bólintott Draco.

– Rendben, akkor küldök ki még embert ide, akik az ispotályt fogják felügyelni.

– Repesek az örömtől.

– Nem értem mit rinyálsz – horkant fel Ron. – Akár melegítő alsóban is járkálhatsz a környéken, mert itthon vagy.

– Inkább fogd be! Megjelöltem, hogy hol törték meg a bűbájokat, amiket kihelyeztem.

– Jól van! – bólogatott Harry. – Mi még elköszönünk Hermionétól, aztán elviszem elemzésre a vérmintákat. Szerencsére sikerült megsebeznie a támadót.

– Rendben. Később találkozunk.

hozzászólások: 0