33. fejezet
Este

Az üvegcserepek ropogtak a cipője alatt, ahogy belépett a helyiségbe. Csend volt és félhomály. A megtépázott, fehér függönyt csak a beáramló szél mozgatta. Draco komor tekintettel figyelte az átkok pusztítása után maradt felfordulást. Még mindig forrt benne az indulat, s legszívesebben ő maga folytatta volna a pusztítást, de mindezt csupán a tehetetlenség váltotta volna ki belőle.

Megállt egy pillanatra, megvárta, amíg újra képes józanul gondolkodni, majd folytatta tovább az elemzést. A kínos tisztaságot, rendet felváltó zűrzavar igencsak beszédes volt számára. Bűbáj sem kellett hozzá, hogy elképzelje a párbajt. A kórterem szinte teljesen használhatatlanná vált. A veszélyes bűbájok mindent tönkretettek, amik az útjukba állt. Mégis mire volt jó ez? – tűnődött Draco. Csak egy őrült vetemedhet ilyesmire, akinek már nincs választása vagy józanesze.

Átsétált az üres kórtermen, majd megszemlélte az egyik falba csapódott nagy erejű varázslat lenyomatát. Ha ez elérte volna célját és nem csak súrolta volna Hermionét, akkor… Nem akart erre gondolni, hiszen akkor újra eldöntötte volna teljesen a méreg. Megvizsgálta a következő fekete égésnyomot. Elővette a pálcáját, majd kimondta a varázsigét. Felizzottak a bűbájok maradékai, amik ott voltak mindenütt. Komoly harc volt – állapította meg szakértői szemmel. Veszélyes, csúnya átok volt mind, egytől egyig. Fekete mágia. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy ezt kitalálja.

Draco maga sem tudta, hogy mire számítson, amikor feljött az emeltre. Bízott Potter és Weasley alaposságában, de nem hagyta nyugodni addig valami, amíg meg nem bizonyosodott róla. Talán arra gondolt, hogy ő majd odamegy és megtalálja a megoldást? Ez nem volt ennyire egyszerű. Érezte, hogy a méreg újra elönti…

Dühös volt, rettenetesen dühös. Legszívesebben a betolakodó nyomába eredt volna, aztán laposra verte volna. Ezt azonban nem tehette meg. Hiba volt a védelmi bűbájaiban, és ezt e nélkül a pondró nélkül ki sem derült volna. Mindig is büszke volt a varázsképességeire, erre most pont emiatt kapott egy hatalmas pofont. Keresnie kellett egy nyomot.

– Uram? – szólalt meg egy újonc a háta mögött.

– Igen – fordult meg Draco.

– Hamarosan el kell hagyni a helyszínt – jegyezte meg színtelen hangon a fiatal varázsló. Ám az auror metsző tekintetével nem tudott versenyezni. A tanonc nagyot nyelt, szinte lehetett hallani. Draco karba tette a kezét. – Kérem!

– Mindjárt befejezem – közölte hidegen.

– Potter parancsnok elrendelte, hogy hozzuk rendbe a helyet. – Önkéntelenül is körülnéztek mindketten a helyiségben. Valóban ráfért egy alapos kitakarítást.

– Csak egy perc még – mondta az auror. Még át kellett nézni mindent még egyszer, hogy végre megnyugodjon. Kissé elragadta a gondolat, hogy talán talál valamit. Bár tudta, a kollégái alaposak voltak.

– Minden bizonyítékot begyűjtöttünk – közölte az újonc, aztán kihúzta magát, mintha valamiféle elismerésre várna. – Potter parancsok magával vitte őket a Minisztériumba kivizsgálásra.

– Rendben – bólogatott a férfi nem törődöm módon. Kimondottan idegesítette a túlbuzgó auror palánta.

– Az átokelemzők mindent megvizsgáltak – folytatta a fiatal varázsló. – Kéri a jegyzőkönyvet?

– Nem szükséges – mondta, miközben megszemlélt egy újabb átoknyomot. Összepréselte az ajkait, majd újra megszólalt: – Mégis csak kérem azt a jegyzőkönyvet.

– Rendben van.

– Van még valami? – kérdezte a tejfölszőke varázsló.

– Nincs, uram.

– Akkor?

– Kint várjak inkább?

– Ez egy igazán jó ötlet – válaszolt Draco kimérten. Aztán eszébe jutott valami. Eddig csak Hermionéra tudott gondolni, ami érthető volt, de ennyire nem lehetett figyelmetlen. – Nelson!

– Igen, uram?

– Mi a helyzet a lánnyal?

– A házimanó szerint, akit a Szent Mungó küldött, rendben van– felelte Nelson, miközben kihúzta magát.

– Jól van. És milyen állapotban van?

– Jól van – bólogatott a férfi.

– És?

– És?

– Ne szórakozzunk egymással! – csattant fel Draco. Nelson megrettent egy pillanatra. – Az, hogy rendben van maximum annyit jelent, hogy él még. Mi a pontos diagnózis?

– Kapott egy enyhe sokkot, magánál van, kapott egy kis nyugtatót, de ezen kívül nem sérült meg Miss Grangernek hála – válaszolt a fiatal varázsló. – Átköltöztettük egy új kórterembe, és védőkört húztunk.

– Erre lettem volna már kíváncsi az elején is – morogta Draco. – És hogy állunk a személyes védelemmel?

– Hamarosan megérkeznek – válaszolt készségesen. – A holnap reggeli eligazításon megkapjuk a beosztást.

– Rendben.

– Váltott időpontban leszünk…

– Kérek egy másolatot a beosztásból! – vágott a szavába Draco türelmetlenül. – Szólok, ha végeztem.

– Értettem! – Azzal Draco tovább vizsgálgatta a nyomokat. Hermione komolyan megsebesítette a támadót, állapította meg. Remélte, hogy Harryék már kiadták a körözést, és értesítik a Szent Mungót is. Nem volt nyugodt, egyáltalán nem. Ki kellett derítenie, hogy mi történt.

***

Milo a naplementét nézte az ablakából, és egy pillanatra elmerengett. A környék lassan elcsendesedett, az aurorok népes csoportja kezdett elszállingózni. A fiatal varázslónak még mindig nem igazán volt tiszta, hogy mi történt és miért. Legszívesebben kérdezősködött volna, de nem tűnt jó ötletnek. Hiszen minden annyira zavaros volt itt… Vett egy mély levegőt. Draco szerint legjobb, ha most itt marad, és biztosította arról, hogy itt nem történhet semmi baja. Mindenesetre három nap múlva a gyakorlótérre fognak menni az aurorokkal. Nagybátyja szerint szükség volt erre a kis képzésre.

Elfintorodott, aztán nekidőlt az ablakkeretnek. Hirtelen annyira bonyolultnak tűnt minden. Most jött rá igazán, hogy egyelőre még fogalma sincs arról, hogyan is boldogulna ebben a világban. Persze ezt Dracónak nem mondhatta el. A szemközti ispotály ablakait felé terelődött a figyelme. Mintha egyáltalán megpillanthatná Oliviát. Már korábban is beszélt volna vele, nem is tudta pontosan megindokolni, hogy miért. Érdekelte hogy van? Talán. De abban biztos volt, hogy nem bírt itt bent lenni. Megfordult, aztán eszébe jutott a könyv, amit még akkor hozott el, amikor régi otthonában voltak. A régi kiadvány még mindig ott feküdt a könyvespolcon, érintetlenül.

A fiú habozott egy pillanatig, majd felkapta a könyvet. Beletúrt a hajába, hevesen dobogott a szíve, amikor keresztülhaladt a házat és az ispotályt átszelő úton. Ám az első akadályon át kellett verekednie magát. Draco éppen akkor lépett ki az ajtón, amikor ő be akart menni. Nagybátya gyanakodva méregette a fiút.

– Te mit csinálsz itt? – szegezte neki a kérdést, majd karba tette a kezét.

– Semmit – vonta meg a vállát Milo.

– Semmit?

– Aha. Csak erre jártam.

– Szóval erre jártál? – kérdezett vissza a férfi. – És ugyan miért jártál csak úgy erre?

– Itt bent dolgozom – válaszolt Milo. – És lenne bent némi dolgom.

– Nagyszerű, de már mindent megcsinált a házimanó, akit a Szent Mungóból jött– mondta Draco. – Akkor haza is mehetsz.

– De nem akarok – rázta meg a fejét a fiatal varázsló. – Más miatt jöttem.

– Jó – forgatta meg a szemét Draco. – Mi lenne, ha egyenesen beszélnénk egymással? Akkor eléggé könnyebb lenne ez a helyzet.

– Felőlem rendben van.

– Akkor elmondod?

– Livnek vinnék egy könyvet – mondta meg végül a jövetele célját. – Semmi különös.

– Szóval meglátogatnád a kislányt? – mosolyodott el Draco szélesen, majd öklével egy kicsit meglökte Milo vállát. Persze a fiatal varázsló mélyen elpirult, de csak egy pillanatra. – Hogy te milyen aranyos vagy! Adjak tanácsot a csajozással kapcsolatban?

– Nincs szükségem rá.

– Biztos?

– Biztos. És nem csajozni megyek.

– Jól van, jól van – emelete fel a kezét Draco, de még mindig egészen jól szórakozott.

– Na, hagyjál békén! – fintorodott el a fiú.

– Rendben.

– De ne maradj sokáig! – fordította komolyra a szót. – Nem sokára megérkezik az éjszakai szolgálat, és ki fognak penderíteni.

– Rendben, Draco. Egyébként elmondhatnád, hogy mi történt ma úgy, mert nem teljesen vágom.

– Most?

– Holnap is jó – vonta meg a vállát Milo.

– Rendben van.

– Oké.

– Átmegyek Hermionéhoz – mondta Draco színtelen hangon. Milo elvigyorodott, majd most ő lökte meg a férfi vállát.

– Oh, csak nem csajozni mész? – kérdezte még mindig szélesen vigyorogva. Az idősebbik varázslónak egyáltalán nem tetszett ez a gunyoros vallatás. – Mert szívesen adok neked tanácsot.

– Neked ehhez semmi közöd – tette karba a kezét. – Foglalkozz csak a saját dolgoddal, kis pimasz.

– Szóval, ma este ne várjalak haza? – vigyorodott el újra.

Draco ránézett, megcsóválta a fejét, aztán összeborzolta Milo haját.

– Öcsi, az agyamra mész.

– Hát nem ezt csinálják a kisebb tesók? – tudakolta még mindig vigyorogva.

– Fogalmam sincs – sóhajtott fel Draco. – Soha nem volt testvérem.

– Hmm, nekem se – válaszolt Milo.

– Ezt remekül megbeszéltük.

– Ja.

– Mi lenne, ha nem avatkoznánk egymás magánéletébe? – vetette fel az öletet. – Ez nagyban megkönnyíti a helyzetünket.

– Nekem jó – vonta meg a vállát Milo.

– Akkor menjünk.

– Draco?

– Tessék?

– Mondd meg Hermionénak, hogy jobbulást.

– Rendben átadom.

– Köszönöm.

– Milo?

– Igen?

– Még sötétedés előtt menj haza! – közölte az egyértelmű parancsot Draco. – Ez nem vicc, és tényleg komolyan mondom. Nem szeretném, ha bajod esne.

– Nem kell aggódnod.

– Nem? Valóban?

– Aha. Nem csinálok zűrt – sóhajtott fel Milo. – Akartam, de letettem róla.

– Mekkora szerencse.

– Megnyugodhatsz.

– Remek – sóhajtott fel Draco is.

– Nyugodtan szexelhetsz Hermionéval – vigyorodott el végül.

– Nem vagy vicces.

– De, de.

– Menj, mielőtt még véletlenül kitekerném a nyakadat!

Milo csak nevetett, majd hosszú léptekkel elindult befelé. Az első pár lépést könnyebb volt megtenni, de aztán… Már nem érezte annyira magabiztosnak magát. Biztos, hogy ez jó ötlet? Soha senkiért sem tett semmit sem, a szülein kívül persze. Nem volt kimondottan sem kedves, sem megértő senkivel. Most változtatni akart ezen. Talán csak azért, mert a lány is ugyanolyan elveszett volt, ahogy ő is. Igen, biztosan így volt. Mire valamennyire tisztában lett volna magával már ott is volt a kórterem ajtajában.

A helyiségben uralkodó félhomályban alig látott valamit. A védőkör, amit az aurorok Liv ágya köré vontak, még mindig halványan világított. Milo tudta, hogy hamarosan ez a világítás megszűnik. Többször meg kellett volna gondolnia idejön-e. Olyan nyomasztó volt itt minden. A fiú vett egy mély levegőt, aztán keresztülhaladt a szobán. Liv, ahogy meghallotta a lépteket idegesen felkapta a fejét.

– Csak én vagyok – szólalt meg Milo. – Nem akartalak megijeszteni.

– Tudom – bólogatott Liv, majd feltornázta magát az ágyban. Kisimított egy hajtincset az arcából, amin most már alig látszottak az égésnyomok. – Tudom.

– Sajnálom.

– Felesleges – rázta meg a fejét, de kerülte a fiatal varázsló lekintetét.

– Jól vagy?

– Jól? – ismételte meg a szót. Egy darabig ízlelgette a szót, de valahogy nem igazán tudott válaszolni. – Nem tudom.

– Oh – válaszolt Milo, majd az ablakhoz sétált.

– Miért jöttél? – kérdezte Liv.

– Gondoltam… nem tudom – csóválta meg a fejét Milo. – Hoztam neked egy könyvet.

– Nekem?

– Igen – mondta a fiú, majd átnyújtotta neki. – Az anyámé volt. Neked adom.

– Miért? – kérdezte Liv.

– Nem magyarázkodni akarok, csak neked adni és kész – felelte, aztán átnyújtotta a vaskos olvasmányt.

– Köszönöm – mondta, majd átvette a könyvet. Egy apró mosollyal simogatta meg a régi borítót. Nem is emlékezett arra, hogy mikor kapott utoljára ilyen ajándékot valakitől.

– Tetszeni fog – szólalt meg a fiú. Idegesen megvakarta a fejét, aztán mélyen felsóhajtott.

– Biztosan. Büszkeség és balítélet? – nézett rá a lány.

– Igen – bólogatott Milo. – Csak egy apróság.

– Miért vagy ilyen kedves velem? Soha sem voltál az.

– Fogalmam sincs – horkantott fel. – Talán ez a levegő teszi, vagy nem tudom. Úgy érzem, hogy van bennünk valami közös.

– Talán. Nem tudom.

– Igazából én sem tudom.

– Jól van.

– Mennem kell – közölte Milo.

– Muszáj? – kérdezte Liv, de nagyon hamar megbánta, hogy kimondta ezt. Mégis, annyira egyedül érezte magát, védtelenül és kiszolgáltatottnak.

– Igen – szólalt meg a fiú. – Hamarosan megjönnek az aurorok, és akkor már nem maradhatok itt.

– Értem.

– Félsz egyedül? – tette fel a kérdést.

– Csak egy kicsit – vallotta be a fiatal lány. – De nem kell maradnod. Megvagyok egyedül, csak… Hagyjuk.

– Maradhatok még egy kicsit, ha akarod – ajánlotta fel Milo.

– Tényleg nem kell.

– Oké, de nem sietek.

– Rendben.

Milo leült az a lányéval szomszédos ágyra. Kicsit még mindig feszélyezve érezte magát, és még ennyire soha nem volt zavarban egy lány mellett. Liv mély lélegzetet vett, és lassan kifújta.

– Pocsék egy beszélgetés – szólalt meg Milo.

– Az.

– Bocs. Akarsz beszélsz arról, ami történt?

– Nem.

– Akkor miről?

– Roxfort?

– Rendben.

Aztán a két fiatal valóban elkezdett beszélgetni, s egészen addig abba sem hagyták, amíg az aurorok ki nem penderítették Milót a kórteremből. Liv csak nézett utána, de nem szólt semmit sem. A szíve kicsit könnyebb lett a beszélgetés után, viszont a félelem még mindig ott lebegett körülötte. Magára húzta a takarót, s sokáig volt ébren, mire végre sikerült elaludnia.

***

Hermione arra riadt fel, hogy valaki jár a házban. Felkapta a fejét, s egyúttal villámsebességgel a pálcájáért nyúlt volna, ami ott feküdt az éjjeliszekrényen, de a mozdulat félben maradt. Kellett egy kis idő, mire kitisztult minden gondolata, felkapta a fejét, majd Dracóra pillantott. A varázsló szótlanul, az ajtófélfának támaszkodva figyelte őt, rezzenéstelen arccal, holott jól tudta, hogy alig egy hajszál választotta el egy átoktól. S ezért igazán tudta irigyelni. A mágus képes volt hideg fejjel gondolkodni.

Megkönnyebbülten tette vissza a fejét a párnájára, aztán lassan kifújta a levegőt, amit eddig bent tartott. Olyan jó volt hozzásimulni a puha párnához. Kicsit még mindig kótyagosnak érezte magát, de az alvás határozottan segített. Nem értette miért viselte meg ennyire ez a támadás, ám a gondolkodni ezen annyira nehéz lett volna.

Újra Dracóra nézett. A férfi még mindig aggódott érte, látta a tekintetében, s ez melegséggel töltötte el szívét. Olyan rég volt már, hogy valaki ennyire törődött vele. Halványan elmosolyodott, De most annyira zúgott a feje, hogy nem tudott az érzéseivel foglalkozni.

– Nem akartalak megijeszteni – szólalt meg rekedten. – Ne haragudj!

– Semmi gond. Nem ijesztettél meg – válaszolta Hermione. – Csak nem számítottam rád.

– Mondtam, hogy jövök – mosolyodott el gyengéden.
– Igen, tudom – bólogatott, majd vett még egy mély lélegzetet. – Arra nem gondoltam, hogy el fogok aludni.

– Hoztam neked egy kis teát – mondta Draco, majd felmutatta a csészét. – Voltam már fent, de gondoltam hagylak még egy kicsit aludni. Most se akartalak felébreszteni, csak… így sikerült.

– Köszönöm! Olyan figyelmes vagy.

– Ugyan – vonta meg a vállát –, csak a jó szomszédság.

– Nem jössz közelebb? – kérdezte a boszorkány, majd feljebb csúszott az ágyban, és ülő helyzetbe tornázta. Draco mély lélegzetet vett.

– Szabad?

– Miért ne szabadna? Ne butáskodj, Draco!

– Nem is tudom – vonta meg a vállát, s levette a cipőjét, aztán átsétált a szobán. Hermione figyelte minden egyes lépését. – Csak úgy gondoltam, hogy illik megkérdezni.

– Mióta vagy ilyen illedelmes? – kérdezte egy apró mosollyal.

– Így születtem – mosolyodott el halványan, majd kinyitotta az ablakot. Friss levegő suhant be szobába, magával hozva az édes, balzsamos lonc illatát. Draco kinézett az ablakon, mintha csak a tájat kémlelné. Álkapcsa megfeszült, miközben arra gondolt, hogy mennyire meg akarta védeni ezt a helyet, és mennyire elszúrta… Megfordult, aztán nekidőlt az ablakpárkánynak, miközben még mindig a bögrét szorongatta.

– Jó lenne, ha megint átölelnél – szólalt meg Hermione. Hangja egy kicsit megremegett. Draco első hallásra meglepetten kapta fel a fejét. Tekintetük találkozott. – Nagyon jól esne.

– Megyek – mosolyodott el a férfi, majd letette a bögrét az éjjeliszekrényre.

Hermione érezte, ahogy a matrac besüppedt Draco súlya alatt, aztán a férfi átölelte és magához húzta. Megint érezte azt a torokszorító, síráshoz közeli érzést. Mély levegőt kellett vennie, hogy ne uralkodjon el rajta. Olyan jó volt érezni a férfi testének melegét, az óvó ölelését, az illatát, megnyugtatta a jelenléte. Legszívesebben felzokogott volna, de nem akarta, hogy ennyire magával ragadják az érzelmek, inkább csak a férfira koncentrált. Jó pár percig feküdtek így, szótlanul, egymást ölelve.

– Hogy van a vállad? – kérdezte Draco, miközben lassan simogatni kezdte a lány hátát.

– Jól – válaszolt Hermione.

– És a seb?

– Még sajog egy kicsit, de most már sokkal jobb – felelte a boszorkány. – Saját magamnak nehezebb volt megcsinálni, mint másnak.

– Nem bánod, ha megnézem, hogy sikerült?

– Nem – rázta meg a fejét.

Draco finoman, gyengéden húzta le a pólót a boszorkány válláról, ráérősen megszemlélte a területet, s egy apró csókkal kezelte a bőrfelületet. Hermione egy pillanatra összerezzent, de nem a fájdalomról, hanem attól az érzéstől, amit ez az apró gesztus jelentett.

– Tudod, egy baj van csak – szólalt meg Hermione kiszáradt szájjal.

– Micsoda?

– Hogy a másik vállam sérült meg – nevetett fel halkan. – De köszönöm, hogy ennyire segíteni akarsz.

– Oh, hát nincs mit. Nagyon szívesen kezelem akármelyik testrészedet.

– Jaj, Draco… – szólalt meg a lány, majd megremegett az ajka.

– Gyere közelebb! – mondta neki, majd hagyta, hogy Hermione a karját a nyaka köré fonja, s még közelebb csússzon hozzá. Annyira védtelen volt, annyira sebezhető, és ő mindent meg akart tenni azért, hogy biztonságban legyen. – Annyira aggódtam érted.

– Tényleg?

– Igen – adott egy csókot a boszorkány homlokára. – Még soha az életben nem féltettem ennyire senkit sem. Amikor arra gondoltam, hogy itt vagy egyedül… ráadásul fényes nappal.

Draco nem mondott többet, hanem inkább szorosan magához ölelte. Fontos volt neki Hermione. Ő maga sem gondolta, hogy ennyi érzelemre képes. Ez több volt puszta vágynál, izzó szenvedélynél, ez az érzés sokkal mélyebbről jött.

– Minden olyan gyorsan történt – szólalt meg a lány, aztán elakadtak a szavai, mély levegőt kellett vennie, hogy folytatni tudja. A varázsló nem szól közbe, hanem feszült hallgatással figyelt. – Féltem, Draco, nagyon féltem. Pedig rázósabb helyzetekkel is találkoztam már és akkor sem féltem ennyire. Én… én… nem értem az egészet.

– Ne ostorozd magad! – adott egy apró csókot a homlokára. – Mindent megtettél.

– De én… nem értem, tényleg nem. Tizenévesen sokkal bátrabb voltam, mint most? – kérdezte.

– Mindenki tudja, hogy miket tettél olyan fiatalon. Ezt senki sem vitatja el tőled. Viszont ne várd, hogy ugyanúgy viseltetsz a veszélyes helyzetek iránt most, mint kamaszkorodban.

– Akkor is.

– Akkor még azt sem tudtad mennyire veszélyes az, amit teszel, csak megtetted – folytatta tovább a varázsló. ¬– De ez most már merőben más helyzet.

– Ahh… – Hajtotta a fejét közel Draco mellkasához, s hallgatta, ahogy a férfi mély hangján hozzá beszélt.

– Akkoriban teljesen más volt minden, most is máshogy van. Ne vádold magad! Nincs miért, és nagyon bátran viselkedtél. Ennél többet nem tehettél volna.

– Nem tudom. Talán.

– Én biztos vagyok benne, Hermione. Láttam az átoknyomokat – mondta Draco kimérten. – Nem egy kispályás volt itt, és nem finomkodni akart.

– Igazad van – szólalt meg halkan. – De…

– Elég! – csitította le a varázsló. – Egyelőre ne foglalkozz ezzel, oké?

– Rendben.

– Pihenj egy kicsit még!

– És Olivia? – jutott eszébe hirtelen. – Annyira el voltam foglalva magammal, hogy… Én vagyok a legrosszabb gyógyító a világon.

– Egy házimanó gondoskodik róla, akit a Szent Mungó küldött. Nem kell aggódnod miatt. Jól van, igaz, még mindig fél és a történtek hatása alatt van, de vigyázunk rá. Aurorok vannak az ispotályban.

– És Milo?

– Rendben van. Miatta sem kell aggódnod – tájékoztatta a férfi. – Holnap újra megszervezzük a környék védelmét.

– Gondolod, hogy visszajön Oliviáért?

– Szerintem igen.

– És mit gondolsz, hogyan tudjuk megakadályozni ezt?

– Holnapra kitalálom – mondta Draco, és adott egy puszit a boszorkány homlokára. – Még egyszer nem hagyom, hogy ilyen helyzetbe kerülj.

– Nem szeretem, amikor így szétesem, és nem tudom kontroll alatt tartani a munkámat – motyogta kissé mérgesen, miközben észre sem vette, hogy a markában összegyűrődik Draco pólója. Mély levegőt vett, s lassan kifújta.

– Nem vagy egyedül, és most ez számít.

– Igen, valóban – mondta, majd lehunyta a szemét. Jó volt befészkelni magát az kellemes, meleg, óvó ölelésbe. Mindig neki kellett irányítani, megtalálni a helyes utat, erősnek lenni, szembe szállni mindennel, amivel lehet. Most azonban nem így volt. Végre egyszer valaki őt védte, miatta aggódott, átölelte. És ez az érzés annyira más volt, annyira jó. Most nem tőle várták a megoldást, ez az érzés felszabadító és megnyugtató volt egyszerre.

Draco észrevette, hogy Hermione mennyire magába fordul. Annyira szeretett volna neki segíteni, a fejébe látni, vagy legalább meghallgatni, mégis mit forgat abban a csinos kis buksijában. Erre most csak találgathatott. Elégnek kellett volna lennie annak is, hogy a karjaiban tartotta, de egy Malfoynak ilyesmi nem elég, vagyis Dracónak nem volt elég. Bár elmondaná, mit érez, bár elmondaná, mit gondol. Bár többet tehetett volna érte.

– Olyan szótlan vagy.

– Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Nem tudom, hogy beszélhetünk-e az ügyről, és egyáltalán mit.

– Mondd el hogy vagy.

– Hmm?

– Nem kell az ügyről beszélgetnünk – simogatta meg a boszorka selymes haját. – Semmi olyasmiről, ami felzaklathat.

– Jó, hogy itt vagy velem.

– Nem is lehetnék máshol.

– Dehogynem – mondta Hermione. – Nem én voltam a célpont, hanem Olivia. Őt kellene védened, és nem engem.

– Ma nem – rázta meg a fejét Draco. – Különben is megszerveztük a védelmét. Egyébként meg nem tudnálak itt hagyni.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök ennek.

– Fontos vagy nekem – szólalt meg a varázsló.

– Komolyan mondod?

– Igen – mondta, miközben hozzáérintette a homlokát a boszorkányéhoz. – Engem is meglepett mennyire.

– Draco…

– Ezt nem azért mondtam, mert rád akarok erőltetni valamit, hanem mert így érzem.

– Te is fontos vagy nekem.

– Igen?

– Igen – mondta Hermione, majd gyengéden megcsókolta. – Nem is értem hogyan történt.

– Nem bírtál ellenállni a vonzerőmnek – nevetett fel halkan.

– Valahogy úgy – sóhajtott fel a lány, aztán ő is felnevetett, majd a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – Itt maradsz velem ma este?

– Igen – bólogatott Draco. Csend állt be a beszélgetésükbe, s nem sokkal később mindkettőjüket elnyomta az álom.

hozzászólások: 0