42. fejezet
Zsálya


A zsálya szép egyenletes sorokban hajtott ki a fekete földből. Az ezüstös, zöldes levelein megcsillant a reggeli harmat. Lágy, nyári szélben lengedeztek a fák. Hermione ezen a korai órán egyedül sétált ki a gyógynövényes kertbe, ami mostanra olyan volt, mint egy buja dzsungellé vált tele mindenféle növénnyel. A boszorkányfű lilásfehér virágokat bontott, és kellemes citrus illatot árasztott, magához vonzva a méheket. Az ördögcsáklya szétterült a kúszó száraival, sárgás és élénkpiros virágokat hozva, az ígéretes termést reményében. A citromfű dús borkorrá fejlődött.

Csak a természet hangjai ébredtek fel ezen a reggelen. Meg az auror őrségváltás, akik a Szent Izidor Ispotály védelmét hivatottak ellátni. Hermione csak fél szemmel figyelte az eseményt. És inkább a kertnek szentelte a figyelmét. A gondolatai messze jártak. A meghitt este ellenére, amit Dracóval együtt töltött, egymás mellett összebújva, még ez sem űzték el a tegnap gondjait. Az egykori mardekáros most is az ágyában aludt, és nem volt szíve felébreszteni.

Hermione szerette ezt a fajta nyugalmat, ami most kertészkedés közben megtalálta, megtanulta az utóbbi időben értékelni és szeretni. Öntözőbűbájokat használt, aztán kesztyűt varázsolt a kezére. Kitépett néhány gyomot, felkötötte az elkalandozó indákat, majd nekiállt a bájitalhozzávalók, kenőcsök alapanyainak begyűjtését. Tervezgetett, végiggondolta azokat a bájitalokat, amikhez még az idén növényeket kell beszereznie. Senki sem zavarta, mindent a saját tempója szerint tehetett meg. Volt benne valami megnyugtató. Mégis a gondolatai egészen máshol jártak.

A tegnapi nap kellemetlen eseményei igen is felzaklatták. Még mindig az a beszélgetés játszott a fejében, ami a barátai között zajlott.

Tompa léptek hangja hallatszott nem is olyan messziről. Hermione felkapta a fejét, majd a hang irányába fordult. A reggeli napsütésben maga Draco Malfoy jelent meg. A boszorkány csípőre tette a kezét, majd megszólította:
– Kémkedni jöttél vagy ellenőrizni?

– Látni akartalak – válaszolt egyszerűen Draco, majd az ágyások közötti úton haladva megközelítette a boszorkányt. – És gondoltam, hogy elmehetnénk reggelizni.

– Most nem vagyok éhes – rázta meg a fejét.

– Pedig lehet, hogy tegnapról maradt valami finomság – sóhajtott a varázsló. – De még nem mertem átmenni, és megnézni, hogy a többiek mit műveltek.

– Szerintem mindenki még alszik – sóhajtott fel Hermione. – Reggel beszéltem Ginnyvel, és ő mondta, hogy Harry nem ment haza tegnap este. Szóval ebből arra következtetek, hogy még mindig itt vannak. Még valamikor hajnalban hallottam némi motoszkálást a szomszédból.

– Kirúgtak a hámból.

– Lehet – vonta meg a vállát. – Remélem, hogy Milót nem rángatták valamibe bele.

– Nem hinnám.

– Még mindig a tegnapi miatt vagy mérges? – kérdezte Draco, amivel újra felnyitotta az aktát, amit persze tegnap nem zártak le, de Hermione még mindig valószínűleg emiatt volt még mindig feszült.

A boszorkány görcsösen szorongatta a zsályacsokrokat.

– Van abban valami ironikus és bosszantó, hogy a saját barátaid mind bűnözőnek tartanak – mondta színtelen hangon, de láthatóan több elfojtott érzelmet hordozott, mint amit tegnap rázúdított. – Haragszom. Nagyon.

– Rám is?

– Attól függ – tette karba a kezét Hermione. – Neked mi is az álláspontod?

– Piszkosul oda vagyok érted – válaszolt a varázsló, és álmodozva felsóhajtott. – De ezt már tudod.

– Komolyan akarom hallani.

– Én soha nem gondoltam volna, hogy képes lennél a saját kutatásodat tönkretenni vagy jogtalan előnyhöz jutni – mondta a varázsló komoran. És teljesen őszinte volt ezen a téren, már a legmegátalkodott pillanataiban is tudta, hogy Hermionénál nincsen tisztességesebb boszorkány a Szent Mungóban. Granger gyógyító egyáltalán nem azok közé tartozott, akiknek ilyesmire kellett vetemedniük. – Nem kell ehhez túlságosan is sokat gondolkodom.

– Mondd ezt a barátaimnak is – szólalt meg színtelen hangon, de átérződött benne a harag, amit igazán tegnap óta dédelgetett. Aztán végül újra kifakadt: – Ennyi év után senki sem ismer, és gyanakszanak rám. Ezt egyszerűen nem tudom felfogni.

– Én nem gyanakszom – rázta meg a fejét Draco. – Rád pedig főleg nem. Egyelőre még nem tudtuk kideríteni, hogy mi a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy egy másik úton kell folytatnunk a nyomozást.

– Mert neked más dolog is vannak a fejedben – nyögött fel Hermione. – De ugye ezt nem csak az érzéseid mondatják veled.

– Más dolgok?

– Aha. Elfogult vagy.

Draco elmosolyodott, majd szélesen elvigyorodott, aztán kénytelen volt visszaállni alapállásba, mert Hermione szúrós tekintete igencsak kísértette.

– Maradjunk annyiban, hogy jó emberismerő vagyok. Amennyire ki voltál borulva az ideköltözésed elején… Lehetetlen volt ezt nem észrevenni. Akinek vaj van a füle mögött az nem így viselkedik. Hidd el én tudom!

– Éveket öltem bele, tudod? De minek? – fújt egyet a boszorkány elkeseredetten. – Se megoldás, se dicsőség, se tisztelet… Száműztek ide. Erre a kietlen helyre. Meg ne sértődj!

– Ugyan… ha Merlin díj nem is vagyok, de közel állok hozzá – próbált kizökkenteni a boszorkányt. – Csak ezt még nem volt időm bebizonyítani neked. De dolgozom rajta.

– Mi? Jaj, Draco! – forgatta meg a szemét. – Tudom, hogy ha nem kerülök ide, akkor mi nem leszünk együtt.

– Ki tudja… Megnyerő is tudok lenni – jegyezte meg álmodozva. – Ha sokat járkálták volna a parancsnokságra, aztán sok időt töltöttünk volna együtt, akkor még az is lehet, hogy lassan-lassan száz év múlva…

– Jaj, kérlek!

– Jól van… Köszönjük meg a Minisztériumnak és a Szent Mungónak, hogy ideköltöztettek.

Hermione egy ideig csak bólogatott, aztán összepréselt ajakkal igyekezett kipislogni a szeméből a könnyeket, amik még mindig szúrták a szemét. Ott álltak egy ideig egymást méregetve.

– Mérges vagyok – szólalt meg végül a boszorkány.

– Tudom. Tudom. És én is annyira sajnálom – mondta Draco, és legszívesebben megölelte volna. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen kuszán alakulnak a dolgok. Ennek az estének nem ez volt a célja, ami történt.

– És nem voltam valami boldog az utóbbi időben attól, hogy nem sikerült előbbre jutnom – morogta a boszorkány. – Annyi, de annyi sikertelen kísérlet… Egyszerűen már a határon voltam, hogy teljesen beleőrülök.

– Nincs szükséged egy Merlin díjra, hogy mindenki tudja milyen lángelme vagy. Ha jól tudom neked amúgy van már egy – világított rá a varázsló, noha az utolsó mondatát legszívesebben visszaszívta volna, mivel olyan jeges pillantást kapott, amitől a pokol is befagyott volna. Draco a további mondatok inkább visszaszívta.

– Nem a díj miatt vagyok dühös és mérges erre az egész helyzetre, meg a kedves barátaimra – rázta meg a fejét, miközben pengevékonyra préselte az ajkait. – Az a díj, amit kaptam…

– Mi a baj vele? Úgy gondoltam megtiszteltetés.

– Megtiszteltetés? Komolyan gondolod? – förmedt rá a boszorkány. – Ez nem az.

– Én úgy tudtam, hogy ez igen is megtiszteltetés.

– Szerintem pedig ez egy stigma – mondta ki Hermione. – Egy bélyeg.

– Mire gondolsz?

– Egy ostoba fiatal lány vakmerő tettei miatt kaptam, és amiért azok véletlenül nem okozták a barátai és a saját halálát. Az nem dicsőség.

– Ugyan kérek – sóhajtott fel Draco. – Ezt te sem gondolod komolyan.

– Az a díj nekem nem számít… Akartam valamit, ami saját magam értem el – folytatta Hermione idegesen. – Olyasmit akartam elérni, amit a mostani énem miatt kaptam volna… Azért, mert megdolgoztam érte. Tanultam érte. Kiérdemeltem a saját tudásom miatt. Ez annyira rossz dolog lenne? Merlinre! Nem is maga a díj kellett, csak bizonyítani akartam magamnak.

– Hermione…

– Könyvek és okoskodás. Ez voltam én gyerekként. És ez vagyok most is. És bele is buktam abba, amit elterveztem.

– Ne mondj ilyet! Bizonyos mértékben, amit véghez vittetek gyerekként az… példátlan – magyarázta Draco. Ugyanakkor ezt egyáltalán nem volt könnyű beismernie. Potternek és Weasley-nek soha nem mondott volna ilyesmit. De Hermione minden szempontból más volt. Legszívesebben átölelte volna, de még kereste a megfelelő pillanatot. – Nem érdemled meg kevésbé azt a díjat, mint ahogy gondolod.

– Nem szeretem azt a díjat – mondta ki egyszerűen. Hermione letépett még néhány rozmaringágat egészítette ki a zsályacsokrot. Szörnyen ideges lett, ha ez a téma eszébe jutott. Mélyen felsóhajtott. – Nem érdemeltem ki. Az csak megnyitja a kapukat bizonyos helyeken. Ezért is vettek be a kutatócsoportba. Nemcsak azért, mert osztályelső lettem, hanem azért is, mert a díjam megnyitott néhány pénztárcát, amiből finanszírozták a Szent Mungo kutatóprogramját.

– Merlin szerelmére! – forgatta meg a szemét a varázsló. – Ne legyél ennyire patetikus! Akkor is megérdemled azt a rohadt díjat. A kvibli projektben is messze eljutottál. Én nem gondolom, hogy nem tettél bele mindent.

– Nem igazán sikerült véghez vinnem, amit akartam – szólalt meg Hermione.

– Még nem késő. És ne csináld ezt! Megérdemelted a Merlin díjat.

– Ne akarj meggyőzni, Draco!

– Akkor is azt mondom, hogy nincs rá szükséged – kötötte az ebet a karóhoz.

– Nem a díj a lényeg – rázta meg a fejét. – A kvibli projekt nekem mást jelentett. Hivatást. Egy igazi kihívást. Sok mindent megtettem volna, ha tudom, hogy sikerre visz, de olyasmit soha, amit ők… amit a barátaim feltételeztek. Nem, egyáltalán nem.

– Sajnálom, hogy ezt tönkretették neked – szólalt meg a varázsló, aztán még egy kicsit közelebb merészkedett. – Ez egy több évszázadra visszavezethető probléma. Áh, bár jobban meggondoltam volna, hogy mire költöm az örökségemet.

– Nekem adtad volna, hogy a kvibli projektet finanszírozzam? – kérdezte a boszorkány.

– Meg tudtál volna győzni – mosolygott a férfi.

– Komolyan?

– Aha.

– Nem hiszem, hogy pár éve szívesen randiztam volna veled – rázta meg a fejét Hermione. – Még a nagy adományért se.

– Most nincs semmim. Így jobban tetszem? – kérdezte mosolyogva.

– Határozottan – bólogatott a boszorkány. – Sajnálom, hogy ilyen iszonyatosan bonyolult most az életem. Legszívesebben maradnék veled az ágyban, és nem gondolnék erre az egészre.

– Belemennék.

– Nem bírom ezt elengedni – sóhajtott fel Hermione.

– Mondd el! – kérte a férfi kedvesen.

A boszorkány mély levegőt vett.

– Közel jártunk. Érzem, hogy így volt. Egyszerűen nem tudom ezt kiverni a fejemből, se azt, hogy mi lehetett az, ami elcsúsztunk. De nem tudom az egészet csak úgy újrakezdeni. És… ez egyszerűen megőrjít.

– Sokan jártak már közel – fújt egyet Draco. – Ne vádold magad! A kvibli kérdés mindig is foglalkoztatta a varázsvilágot. Főleg mivel aranyvérűeket érint leginkább, így még inkább előkerült ez időnként.

– Tudom… tudom. Igazad van.

– Ez nem kudarc.

– Gondolod?

– Megszűntették a programot, nem? Ez nem rajtatok múlt.

Hermione fenyegetően összefonta a mellkasa előtt a kezeit. Mintha a nyugodtság távolabb nem is állhatott volna tőle. Dracót figyelte, aki egy ugrásra állt tőle, és egyetlen egy szó kellett volna, hogy ölelje meg. De egyelőre nem erre volt szüksége, hanem saját maga sem tudta igazán mi is lenne az. Előbb le kellett ezt tisztáznia magában.

– Ronra és Harryre vagyok dühös – fakadt ki végül. – Még hogy benne voltam… egy ilyen ügyben… Nevetséges!

– Gyorsan elvetették ezt a lehetőséget, ha ez számít – próbálkozott Draco. – Nem akarom őket védeni, de auroroknak néha másképp kell nézni a dolgokat.

– Oh, most már jobban érezem magam – mormogta Hermione karba tett kézzel. – Gondolom, akkor kinyílt a szemük, amikor megtámadtak itt az ispotályban. Merlin! Az a két fafejű barom.

– Ezzel eszemben sincs vitatkozni – szólalt meg bujkáló mosollyal Draco. – De hidd el, hogy már korábban rájöttek arra, hogy te nem vagy ebben benne. Teljesen biztos vagyok ebben.

– De nem szóltak.

– Ez nem az, amibe belerángathatnak – rázta meg a fejét a varázsló. – Ez nem valami Roxfortos akció, amiben részt kellene venned. Ha most is segítesz nekünk, akkor sem szabad, hogy ebbe jobban belekeveredj.

– Draco…

– Komolyan mondom – jegyezte meg Draco. – Sokkal veszélyesebb ez az egész, mint amilyennek látszik. Nem akartom, hogy bármi bajod essen.

– Nem akarok magánakciókba bonyolódni.

– Helyes – bólogatott Draco. – Legjobb lesz, ha most elvisznek innen.

– Elvinni innen? Nem vagyok éppen háziőrizetben? Mert mondjuk a két úgynevezett barátom bűnözőnek tartott, és most figyelniük kell nehogy eladjam a drótot a társaimnak – gúnyolódott Hermione.

Draco először csak a szemét forgatta. Tudta, hogy nem lesz egyszerű megbékítenie a lányt, de voltak tervei.

– Szívesebben tartanálak háziőrizetben én magam – vigyorgott a varázsló, de nem ment közelebb hozzá. – Főleg a szobám és az ágyam környékén. De sajnos, ezt nem tehetem. Nem élhetek vissza az aurori hatalmammal.

– Ellenállnék, ha megpróbálnád, és nagyon megbánnád.

– Egy auror ellen lépnél fel? Ejnye, ez bűntetendő. Nem olyan szép hely az az Azkaban. Túl nyirkos – húzta el a száját Draco. – Dohos, és minden alga- és halszagú. Nem hiszem, hogy élveznéd ott. Nem az ilyen szép kis boszorkányoknak való.

– Meg lehetne szokni – jegyezte meg egy apró fintorral. – Már nincsenek dementorok. Nincsenek emberek.

– Már engem sem tudsz elviselni?

– Nem erről van szó – szabadkozott Hermione, aztán a szabad kezével megvakarta a homlokát. – Én…

– Hanem miről?

– Most ezt egyedül akarom megoldani – mondta végül. És így már kezdett kikristályosodni, hogy mit is szeretne igazából. – Át kell gondolnom ezt az egészet. Ilyenkor nem igazán viselem el senkinek sem a társaságát. Ugye nem veszed ezt magadra?

– Nem, semmi baj. Rendben – mosolyogott el kedvesen.

– Megérted?

– Igen, persze – bólintott a varázsló még mindig mosolyogva. Persze szívesen magával vitte volna a boszorkányt egy olyan helyre, ahol mindketten kellemes időt töltöttek volna együtt, de belátta, hogy Hermionénak nem erre van szüksége. – Elviszem Milót a gyakorlótérre. Ha már egyszer megjött a pálcahasználati engedélye. Biztosan tetszeni fog neki.

– Aurorok közé? Edzeni? – Hermione tekintete megvillant, mintha nem tartaná ezt a legjobb ötletnek. Draco újabb vita kialakulását szimatolta, és akkor tudta, hogy mit fog bedobni.

– Hátha használ neki – vonta meg a vállát a boszorkány, és lenyelt egy megjegyzést, amit nagyon szívesen elmondott volna, de inkább nem tette meg.

– Jobban örülnék, ha felkészült lenne – kezdett bele Draco egy rövid magyarázatba. – A múltkori eset után nyugodtabb lennék, ha tudná mit kell tenni. Ő még csak egy gyerek. Szerintem Roxfortban egyáltalán nem tanultak párbajozni, pedig alapvető tantárgynak kellene lennie.

– Jól van.

– Rólad tudom, hogy ha kell csúnyán el tudsz bánni másokkal, viszont jobb, ha van valaki, akivel össze tudsz dolgozni, ha nem vagyok a közelben. És Merlinre, nyugodtabb lennék, ha a kölyök is meg tudná magát védeni.

– Anyád tud erről? – tette csípőre az egyik kezét, mintha most kérdőre akarná vonni a varázslót.

– Miről?

– Hogy Milót auroredzésre viszed.

– Nos, felnőtt vagyok, és a kölyök gyámja – kezdett bele Draco, majd karba tette a kezét, kihúzta magát, és a boszorkány fölé magasodott. – Szóval nem igazán tartozom beszámolóval a dolgaimról az én drága édesanyámnak. De neked viszont van miről beszámolnod.

– Nekem? Miről? Miért?

– Hátam mögött mire készülsz?

– Mire készülnék? – tárta szét a karját, aztán újra összefonta. – Semmire sem készülök, Draco.

Nem túl gyakran mondta ki a varázsló keresztnevét. A férfi szerette tőle hallani a nevét, bár egészen más kontextusban még szívesebben hallotta volna. A barna szemek csillogva figyelték őt. Csak egy ágyás választotta el tőle, hogy a karjába kapta. De előbb még szembesíteni akarta a boszorkát a „viselt dolgaival”.

– Feltűnően sokszor indult hop-por hívás innen a Malfoy kúriába – nézett rá összevont szemöldökkel. – Mit tudsz erről?

– Meglepő – mondta Hermione, majd ő is lemásolta Draco gesztusait, és igyekezett nyugodt maradni. – Nagyon is meglepő.

– Meglep? Ez kimondottan érdekes. Elmondod vagy használjam a vallató módszereimet? – Hermione összepréselte az ajkait, és igyekezet nem nevetni. A varázsló sejtelmesen utalt a vallató módszereire. Eljátszott azzal a gondolattal, hogy talán a végsőkig hallgatna a dologról, és próbált nem gondolni Draco bizonyos vallatására. Azért egy egészen apró mosolyt megengedett magának.

– Csak a kíváncsiság beszél belőlem, de milyen vallató módszereket szeretnél rajtam alkalmazni? – kérdezte meg végül.

– Nagyon gonosz lennék – válaszolta ígérte a varázsló. – Borzasztóan gonosz, és akkor azt is elmondanád, amit eddig senkinek sem mertél.

– Oh, tényleg?

– Oh, tényleg. De most kedves leszek, és csak megkérdezem, miért beszéltél annyiszor az anyámmal? – tudakolta kíváncsian.

A kérdés egy ideig ott lebegett közöttük megválaszolatlanul. Egy kellemes, nyári szélroham simogatta meg az arcukat. A nap közben egyre feljebb járt az égbolton.

– Én nem mondanám, hogy sokszor beszéltem volna Narcissával – sóhajtott fel a boszorkány, aztán megpróbált másfelé nézni csak a férfira nem. – Talán csak egyszer vagy kétszer, ha beszéltünk. Ezt nem mondanám soknak.

– Miben mesterkedsz? – kérdezett rá egyértelműen. – Nem akarom, hogy valami bekavarjon, mert… Milóval kezdtünk kijönni egymással. Anyám pedig előszeretettel szól bele mindenbe, főleg ahhoz, amihez nincs éppen közvetlenül köze.

– Mesterkedni? – kérdezett vissza. – Mégis mit értsek ez alatt? Remélem, hogy ezt kimerítően ki tudok fejteni.

– Gondolom az anyámmal beszéltél, vagy tévedek és házimanóforradalmat akarsz kirobbantani a kúriában?

Hermionéből kirobbant a nevetés, még az utóbbi gondolatára is. Nagyon érdekes Reggeli Próféta cikk lenne ebből.

– Csak egyszer-kétszer beszéltem Narcissával. Nincs ebben semmi meglepő. És semmilyen hátsószándék. Nem akartam véletlenül sem beleszólni abba, ahogy Milóval mennek a dolgok köztök. Inkább segíteni szeretnék nektek, mint meggátolni azt, hogy kijöjjetek egymással. Az anyádnak sincs más szándéka.

– Talán ehhez tizenkétszer kellett beszélnetek az elmúlt pár hétben? – pontosított Draco még mindig összeszűkült szemmel.

– Figyeltetsz, Draco?

– Igazából nem. De lekértem a listát, mert nyomoztam – sóhajtott gondterhelten. – A betolakodó miatt természetesen. Hátha volt valami nyom, amin elindulhatunk. Erre ebbe futottam bele. Képzeld hogyan meglepett.

– Nem kell ezt felfújni – mondta Hermione, és megrázta a fejét. – Csak beszélgettünk. Kíváncsi hogyan boldogultok.

– Nem is akartam felfújni – sóhajtott fel Draco. – Tényleg nem.

– Tudom.

– Szóval?

– Igen?

– Miről beszéltél még az anyámmal? – kérdezett rá egyértelműen.

– Milóról kérdezett, én pedig válaszoltam. Aztán másról is beszélgettünk. Kiderült, hogy kedveljük egymást. Milyen hihetetlen, igaz? Nincs ebben semmi, ami miatt aggódnod kellene. De tényleg. Sokat mesélt a gyerekkordról. Igaz, hogy amikor kicsi voltál…

– Biztos, de meg ne merj említeni egyetlen gyerekkori sztorit sem a többiek előtt! Se Milo, se a többiek előtt – figyelmeztette villámokat szóró szemmel. – Ezek a sátánivadékok, ha meg tudnak bármit is, akkor évekig fognak csesztetni vele.

– Ez egy kitűnő zsarolási alap – incselkedett a boszorkány. Draco leplezetlenül sóhajtott fel, aztán lazított a testtartásán. Elgondolkodva figyelte Hermionét, aki most nem is tűnhetett ravaszabbnak. – Sejtettem, hogy sok-sok adu kerül a kezembe.

– Halálra szekálnának – vetítette előre a szörnyű jövőt a varázsló. – Mit kérsz a hallgatásodért cserébe?

– Oh, hát ezt ilyen hamar nem dönteném el – mosolygott édesen. – Ezeket a dolgokat érdemes alaposan átgondolni, megtervezni. Majd elmondom, hogy mit szeretnék, de addig ne aggódj minden titkodat megőrzöm.

– Tudod, hogy auror vagyok, ugye? – húzta fel Draco kétkedve a szemöldökét. – Ugye erre nem kell emlékeztetnem téged.

– Ettől még érdekesebb lesz ez az egész.

– Törvénytelen dolgokra nem vagyok hajlandó, szóval senkit sem nyírhatok ki miattad – kötötte ki határozottan.

– Szeretem magam intézni ezeket az ügyeket – vigyorgott Hermione. – Csak vicceltem.

– Ugyanakkor, ha a pajzán fantáziáidat akarod megvalósítani, akkor nagyon szívesen meghallgatlak.

– Csupaszív vagy.

– Nem mondhatod, hogy nem – vigyorgott. – Nagyon szívesen segítenék mosolyt csalni az arcodra.

– Még nem tudom mikor, és mire használom ezt a lehetőséget ellened – mosolygott vissza. – De majd kitalálom.

– Bajt hozol a fejemre – jegyezte meg Draco. – Nagyon-nagy bajt, te lány.

– Még az is lehet.

– Nem bánom, csak ne legyél mérges, lehetőleg rám ne – mondta végül, aztán átlépett az ágyáson, és a zsályacsokrokkal együtt magához ölelte a boszorkányt. Megnyugodott, amikor a karajaiban tarthatta őt. Lehajolt, aztán megcsókolta, majd még szorosabbra fonta a karjait körülötte.

– Ha tovább csinálod ezt, akkor sírni fogok – szólalt meg, miközben hozzányomta az arcát a férfi mellkaséhoz.

– Ugyan már!

– Draco…

– Minden elrendeződik majd. Higgy nekem! – simogatta meg a haját kedvesen. – Ki fogsz a többiekkel is békülni.

– Remélem – sóhajtott fel nehezen. Annyira hinni akart ebben. – Mennem kell. Meg kell néznem Livet.

– Biztosan nem akarsz velem elmenni valahova?

– Később? – kérdezte a boszorkány. – Még át kell gondolnom pár dolgot a kvibli génprogrammal kapcsolatban. Hátha valami még eszembe jut.

– Akkor mégis hajlandó vagy segíteni?

– Igen – sóhajtott fel. – Persze, hogy segítek.

– Rendben.

– Mikor indulsz el?

– Nemsokára – válaszolt Draco. – És te mit fogsz csinálni?

– Egy kicsit egyedül leszek – mondta Hermione.

– Küldj egy patrónust, ha nem bírod.

– Akkor jössz?

– Azonnal itt termek – ígérte a varázsló.

– Milyen édes vagy! – mosolyodott el a boszorkány, aztán felnézett a varázslóra, aki lehajolt és egy érzéki csókkal vette birtokba az ajkát. Hermione felnyúlt, aztán beletúrt a férfi tejfölszőke hajába, és engedte, hogy a kellemes érzés magával ragadja. Úgy simult Dracóhoz, mintha nem akarná elengedni. Talán így is volt. Amikor az ajkaik szétváltak, már tudta, hogy megbánta a korábbi döntését, miszerint inkább egyedül lenne.

– Hamar jövök – ígérte Dracót.

– Jól van.

– Aztán elmegyünk valahova – folytatta tovább. – Mert most már ideje kettesben is lennünk.

– Igen. Jó lenne.

– Nagyon-nagyon hamar jövök – suttogta a fülébe a varázsló. – Ebéd után itt vagyok.

– Rendben van – egyezett bele Hermione. – Várlak!

– Ha tovább maradok el se megyek.

– Menj! Nézd meg a srácokat, hogy mit csináltak.

– Merlinre… Nagyon kíváncsi vagyok.

– Menj csak!

– Jól van. Jól van. Csak még egy perc. – Azzal még egy csókkal csapott le a boszorkány ajkára. Kezdtek újra elmerülni az egymás iránt érzett borzongató érzésben.

A pillanat egyre hosszabb és hosszabb lett, nem akartak volna elszakadni egymástól. A zsályacsokor közben az ágyásban landolt. Az érzéki csók édes íze mindkettejüket megrészegítette. A férfi nyelve finoman becsúsztatta a nyelvét a lány szájába, és kellemes táncba kezdett, miközben elmélyítette a csókot. Az ölelés egyre szorosabb lett. Az édes és egyben bűnös élvezetben sodródva álltak ott a kertben.

Nem sokkal később kibontakoztak egymás ölelésből, és néhány csók után Draco elindult a saját házába. A fellegekben érezte magát.

hozzászólások: 2

by Neola @ 22 Jul 2023 04:34 pm

Szia! Egyből felcsillant a szemem amikor megláttam frissítést! Kitettél magadért!
Teljesen megértem Hermione felháborodását. Legalább ne derült volna ki, hogy a srácok azt gondolják benne van a keze ebbe az egészbe.
Ron akkora egy idióta!
Örülök, hogy Draco végig mellette volt. Nagyon kis románcos fejezet volt. :)
Köszi szépen! Kíváncsian várom a folytatást!
Üdv:Neola

by Nyx @ 25 Jul 2023 09:04 am

Szia, Jajj köszönöm szépen! De aranyos vagyok. Igen-igen Hermionénak nagyon is jogos a felháborodása. Kicsit túlságosan is túlzásba vitték a srácok az aurorkodást. Ron pedig... ja igen, hát egy idióta. Dracónak megvan az az előnye, hogy sokkal később került bele ebben az egész ügybe, mint a fiúk, így igazán nagyon nem mélyedt még bele. Ohh, köszönöm! Hát nem mondom, hogy hamar fogom hozni az új fejezetet, de igyekszem majd vele. Kicsit lemaradtam ezzel a történettel.